Asszonyok

Balogh László
Kolozsvár

A gyászruhát viselô hölgy alig magasabb a közepesnél, és nemcsak a ruháján tükrözôdik a gyász, hanem arcán is kiütközik. A gyász ellenére is felszínre tör belôle a méltóság vagy inkább méltatlanság: nem elég a bánatom, még itt is meghurcoltok? Fekete haja a gyászruhától kékesfeketének látszik és így a gyászkeretbôl elôvillanó szempár zöldes tüze hatékonyabban érvényesül. A ruhája nem hivalkodó, az a fajta, amit a nôk általában "rongynak" neveznek, de drága pénzeket fizetnek érte. Hogy nem közönséges halandó, bizonyítja az a tény is, hogy a tárgyalóterembe bevonuló bírónô, amikor megpillantja, fejbólintással és diszkrét mosollyal üdvözli.

Vele szemben Borbála olyan, mint egy ködbeveszô sziklacsúcs, és úgy áll ott a gyászruhás Melániával szemben, mintha az idôk kezdete óta ott lenne a helye. Szürke gyásza mélyebbnek tûnik, mint a másik asszonyé. Talán a tartása miatt, ahogy ott áll. Kétoldalt arcába hulló szôke haja összhangban van a szemüvegkeret seszínével, ugyanakkor takarja az arc enyhe oválisát, de nem fedi el a szem mongolos vágását. Tekintetében a bánat mellett valami diáklányos kibúvás bújkál. Pillája sem rebben, miközben a gyászruhás és a bírónô közjátékát követi.

Elsônek Melánia ügyvédje érkezik meg. Szinte rohanva jön. Feje búbján a kis kopasz sziget kivörösödik, az asszonyhoz érve gyorsan felüti mappáját, és máris hosszú magyarázatba kezd. Melánia úgy áll ott mellette, mint közönyös kereszt a sír fejénél. Az ügyvéd hadaró szavai röpködnek a füle körül, s ô máris messzire jár.

Nem vette észre, hogy a férje mikor érkezett haza, csak arra figyelt fel, amikor az üveg kupakját lecsavarta. S valóban, mintha halálsikolyt hallott volna. Férje úgy néz ki, mintha már rég halott és csak csupán kísérteni jött – vissza.

A gyerekek? – kérdi a férfi színtelen hangon, aminek hallatán Melániát mindig elfogta a méreg, de most, hogy bosszantsa, megpróbálja utánozni a férfit.

– Ki erre, ki arra – , feleli, s közben tudja, hogy a következô kérdés az lesz, mi van az apjával. Ettôl összerándul a gyomra, mert maga elôtt látja a vénembert, ahogy csapzott piszkosszürke haját elôrehullatva, ráhajlik a tányérra.

– Apám? – Melánia most már tudja (az összeránduló gyomra üzente), hogy ennek megint üvöltés lesz a vége, hiszen Erghének látszik az arcán, hogy megint rossz napja volt. "Na és, nekem mikor van jó napom?" – gondolja magában. Mitôl? Talán az öreg fogatlan szájának a csámcsogásától? Vagy ettôl a leszûkült – "Apám? A gyerekek" – esetleg "A gyerekek? Apám?" – kapcsolattól?

– Még mindig nem halt meg – vágja rá dühösen, hiszen ô voltaképpen inkább örvendene az ura halálának.

– Melánia, te nem érted, meg, hogy gondjaim vannak? – tér ki Erghé a rövidesen amúgyis kirobbanó veszekedés elôl. – Mert nem hallgatod meg a tanácsaimat. Elég, ha egyszer nem azt csinálod, amit mondok, és máris minden a feje tetején áll.

– Soha nem kértem tôled tanácsot! – csapja oda az üres poharat a férfi.

– Nem, mert még ahhoz sincs bátorságod!

A hülye! – villan Melánia tekintete az ügyvéd arcába. Összekevert mindent, és itt hagyott a pácban, hogy én majd tegyem rendbe a dolgait, mossam tisztára az emlékét.

– Igen… – eszmél fel, és gépiesen bólint az ügyvédnek,

– Ha nem ilyen gyenge… suttogja magának.

– Tessék, asszonyom?

– Semmi. Semmi. Csak elgondolkoztam. Az jár az eszembe, ha a férjem valamivel határozottabb lett volna, akkor most nem állnék itt, hogy egy ilyen cafkával … – méri végig gyûlölettel a csarnok másik végében várakozó Borbálát.

– Ne nyugtalankodják asszonyom. Mi körön belül vagyunk.

Borbála ügyvédje most fut be. A két ügyvéd tekintete összevillan. Néma fejbólintással köszöntik egymást…

Gyûlölet… – ízleli Borbála a szót.

– Anyuci! Anyuci! Megjött Apuka! – az ikrek visongva rohannak az ajtóhoz. Borbála kezét a kötényébe törli, és maga sem tudja miért, hirtelen a hideg verejtéktôl karján, hátán megkeményedik a bôr, hogy szeget lehetne egyenesíteni rajta.

Az ajtóban Tódor áll, Apuci sofôrje. Hallgatva néznek egymásra. Borbála szeretné, ha Tódor nem mondaná ki, ha egyetlen hang sem jönne ki a torkán.

– Borbála… – gurguláznak az esetlenül kimondott hangok.

– Ne! Ne! – szeretne kiáltani, de csak suttogva mondja.

– Kötelességemnek éreztem…Gondoltam, jobb, ha én mondom meg…

A nap többi része eltûnt. Felszívta köd. Mi történt estig? Soha nem fogja megtudni. Este is csak a gyerekek térítették magához.

– Anyuci! – szólal meg Zsombor – már az Isten tudja hányadszor.

– Tessék? – mondja gépiesen.

– Apuci, nem fog jönni többet?

– Miért nem jön? – kapja fel a fejét Emese is.

Borbála szemén gömbbé dagadnak a könnyek; úgy érzi, hogy sebzett állatként üvölt fel mindjárt.

– Ezt most nem tudom nektek megmagyarázni. majd egyszer, jó? Most nagyon fáradt vagyok.

– Anyuci! – tér vissza Zsombor. – Igaz, hogy nekünk igazából nem is volt apukánk?

Az ügyvéd közben magyaráz és Borbála szeretné visszakiáltani abba a régi beszélgetésbe: ha eddig nem is volt, majd lesz. Most lesz! … Az ügyvéd szájából mintha fonnyadt virágok hullanának a földre. Már egész halom hervadt virág hever a betonon.

Az alkonyi órában egyedül van a temetôben. Virágot sem hozott magával. Csak úgy odalopja magát a sírhoz, és nézi az agyaggal kevert földet a frissen hantolt síron. Keze már lendülne, hogy kiássa a halottat. Könnye sincs, hiszen neki nem szabad sírni. Csak áll, és nézi a rögöket. Neki tilos a gyász.

Ott állnak mindketten az ügyvédek háta mögött. Köztük talán alig kéthárom méter a távolság. Vagy annyi sincs talán? Csupán a jeges ûr. Melánia úgy áll ott és néz Bírónôre, mint a színész, ha szerepet kap. Egész lényén látszik, hogy ôt illeti meg a gyôzelem és a dicsôség.

Borbála lehajtott fejjel áll, az ô visszafogottságában több hitelesség van. Bírónô egy percre beleolvad az iratokba, majd tollával kopog az asztalon. Márványarcán szétnyilnak a felhôk, amikor Melániára tekint.

– Tudja, mirôl van szó ? – kérdi.

– Melánia válasz helyet bólint, de Bírónônek nem elég ennyi, összefoglalja a tényállást.

– Perkô Borbála… –, de ahogy tekintete Borbálára téved, nyomban kijavítja magát: – nevezett Perkô Borbála apasági keresettel fordult a bírósághoz. Kéri, állapítsák meg, hogy a két kiskorú gyerekének – a neveket a papírokból olvassa ki –, nevezett Zsombornak és Emesének az ön megboldogult férje volt az apja.

Melánia kihúzza magát, mondani akar valamit. Úgy érzi, hogy a becsület ezt követeli.

– Önnel szemben viszont … – akarja mondani Bírónô Borbálának, de Melánia közbevág.

– Megmondtam már a múltkori tárgyaláson is, hogy ez … ez az egész…

– Erre majd lesz alkalma majd a tárgyalás során – bólint Birónô megnyugtatóan Melánia felé, majd megváltozott arccal Borbálához: – Ezzel szemben ön ellen viszontkeresetet nyújtott be az alperes. Öt millió lej kártérítést követel az elhunyt személyi javainak eltulajdonításáért, ugyanis ezek a volt házastárs tulajdonát képezik. Tudomásul vette?

Borbála felemeli a fejét és az ügyvédre néz. Az a hirtelen beállt csendben feleszmél:

– Tisztelt Bíróság! – ugrik fel, mint akit tetten értek. Mindkét ügyvéd hosszan és körülményesen beszél. Bizonyítani akarják, hogy megdolgoznak a kliens érdekéért és a honoráriumért. A végnélküli szónoklatot Bírónô vágja kettôbe. Kitûzi az új terminust és egyáltalán úgy kezeli az ügyet, mintha mindössze két kisértékû leltári tárgyról volna szó.

Elsônek Borbála távozik a terembôl, nyomában az ügyvéddel. Kivonulása is olyan, mint egész jelenléte volt, csendes, de nem észrevétlen.

Melánia távozása gondosan megrendezett nagyjelenet. Egy mosoly Bírónônek (hála? köszönet? ígéret?), majd indulattól fûtött lépések. Nemcsak Bírónônek, de önmagának is , az egész teremnek játszik. Ô nem távozik, hanem elhagyja a termet.

A hangosbemondó recsegve hívja a másik per feleit. Egy percre csend lesz a folyósón is, akárha valami hûvös fuvallat szállna. De nem történik semmi. Iustitia úgy áll ott bekötött szemmel, mint vak koldus, aki nem veszi észre, hogy fületlen gombot dobtak a tányérjába.

Szabadság
Kolozsvár, 1998. február