A város neve: MOSZTÁR

Hercegovina fôvárosának világhírû hídját magyar honvédek építik újjá

magyar siker a Neretva partján

Gullner Dóra
Budapest

A hegyrôl nézve minden meseszép. Szívesen gyönyörködnék órákig a csodálatos hegyek között megbúvó városka és a kacskaringósan hömpölygô smaragdzöld Neretva szépségében. Ha e csodás kép nem egy sötét tákolmány hosszú, keskeny résén át tárulna elém…

1993. november

Mosztárban a horvát és a muzulmán egységek tûzpárbaja következtében összeomlott a Neretva fölött átívelô, történelmi jelentôségû kôhíd. A boszniai rádió korábbi jelentése a szerb és horvát csapatokat tette felelôssé a vandál cselekedetért. A híd lerombolásával megszûnt az egyedüli közvetlen összeköttetés a Mosztár keleti részén fekvô muzulmán gettó és a város horvátok által ellenôrzött nyugati fele között. A városi elôljáróság gyásznapot hirdetett az UNESCO védelme alatt álló, felbecsülhetetlen értékû híd megsemmisítése miatt. Az elmúlt hónapok harcaiban már a levegôbe röpítették Mosztár öt közúti hídját és egy vasúti hidat is. – adták hírül az újságok.

1998. szeptember

Tervezzük az útvonalat Mosztár felé. A nagy kérdés: kerüljünk inkább a biztonságos Horvátországon keresztül, vagy vágjunk át a Boszniai Szerb Köztársaságon, lesz, ami lesz? A szerkesztôség és a család véleménye egyértelmû, és a nemrég Boszniából hazatért magyar (Special Forces) – katona is azt mondja, ô inkább kerülne, bár a másik út sokkal szebb. Fotográfus kollégám is erre szavaz. De reggel, az indulásnál elhatározzuk jöjjön, aminek jönnie kell. Okucani felé vesszük az irányt.

Virovitica, Horvátország.

Az elsô szétlôtt ház látványa megdöbbent. A torkomban gombóc van és nem tudom pontosan, miért. Talán azért, mert olyan közel vagyunk még a magyar határhoz. vagy azért, mert tudom, a ház falán még frissek a sebek. Vagy egyszerûen csak azért, mert fájó szívvel gondolok lakóira. Minden kiégett, romokban lévô házra, minden fájdalomtól eltorzult arcra, minden fejfára úgy nézek: akár az enyém is lehetne. Vagy bármelyikünké.

A tiltott terület

A két országot mindössze két kis ház, néhány szigorú tekintetû határôr és egy híd választja el egymástól. Ahogy a Száva folyó felé gördülünk a kocsival, észrevesszük: a hidat felrobbantották. Közepét ideiglenesen építették ki a Magyar Mûszaki Kontingens katonái.

Immár a gyönyörû, de veszélyesnek mondott Boszniai Szerb Köztársdaság területén megyünk tovább. Azt, hogy veszélyes, szerencsére csak hallomásból tudjuk, de szépségét volt idônk szemügyre venni. Ugyanis néhány kilométerrel többet tettünk meg, mint kellett volna és ez jellemzô volt egész boszniai utazásunkra. Alkalmasint ötször mentünk végig ugyanazon az úton. Az irányjelzô és a városnévtáblákat – már ahol voltak – vagy azért nem lehetett elolvasni, mert szétlôtték, vagy azért, mert választási hirdetés volt ráragasztva. De az is elôfordult, hogy a hajtûkanyar irányát jelzô tábla pont az ellenkezô irányba mutatott. Azt, hogy a sávokat és az út szélét semmi sem jelölte, már csak szürkületkor vettük észre.

De sötétedés elôtt még festôi tájakon megyünk végig. A keskeny szerpentinurakon a természetnek mindig más és más képét látjuk feltûnni, mintha kaleidoszkópot forgatnának elôttünk. És hirtelen elôbukkan a smaragdzöld színû Neretva is. Szívesen megállnánk fényképezni, de sajnos csak egy vékony füves részre lehetne félreállni. Nem mertünk lemenni az útról. Még fülünkbe cseng az otthoni figyelmeztetés: semmilyen körülmények között ne térjünk le az aszfaltról. Még akkor is más megoldást kell keresni, ha a mi sávunkban szembejön egy autó. Mi viszont az egyik kanyarban lovaskocsit elôzô tankkal találtuk magunkat szembe…

Mosztár éjjel

Lassan esteledik, már egyre kevésbé élvezzük a beláthatatlan kanyarokat, egyre több a "kipótolt" híd, ahol csak nagyon lassan lehet haladni. Fáradunk, minden tagunk elgémberedett, és drukkolunk, hogy este tíz után kapjunk még szobát. Aztán el sem akarjuk hinni, táblát látunk és rajta olvasható felirat: Mostar. Elindulunk. Mindent látni akarunk azonnal. A város romosan is gyönyörû. Hangulatos kis utcák, még hangulatosabb vendéglôk, mosolygó, szép, jól öltözött fiatalemberek és néhány katona. Már szinte rohanunk, amikor hirtelen meglátjuk a híd helyét. A magyarok által épített hidat s rajta a híres régi építmény formáját idézô kifeszített hálót, amelyre fénylô csillagokat akasztottak. Szomorú látvány. de csak pár pillanatra állunk meg, tovább sietünk. Abban a percben, amikor végre rálépünk a hídra, valami határtalan büszkeség váltja fel szívemben a szomorúságot. Lenézünk a partra és meglátjuk a magyar katonák által kiemelt öreg híd darabjait. Szinte hallom Müller Zsolt századost: "Nem akarok nagy szavakat használni, de az egész csapat nevében mondhatom, örülünk és végtelenül büszkék vagyunk, hogy lehetôvé tette számunkra a sors egy ilyen feladat elvégzését. Ezt nemcsak mint búvár, hanem mint a magyar katona mondom." Arra gondolok, hogy igenis lehet nagy szavakat használni és kiabálok örömömben., hogy mindenki hallja: ezt a magyar katonák csinálták!

… és nappal

Reggel az órám ébreszt, de csak a kíváncsiságom tud kihúzni az ágyból. Kilépek az erkélyre egy kis friss levegôt szívni és megdöbbenve látom, amit eddig eltakart a sötétség: a szemben lévô háznak nincs teteje, a felsô két emeleten ezernyi lövedék hagyta ott a nyomát, a földszinten pedig egy teljesen rendbe hozott kávézóban ücsörögnek a korán kelô helyiek.

Eszünk valamit, azután elindulunk, hogy a szikrázó napsütésben megnézzük a várost, amelynek egykoron csodájára járt a világ, és ahová a magyar festô, Csontváry is elbarangolt, hogy megörökítse Mosztár ékességét, az Öreg hidat. Minket szomorú valóség vár. Most vesszük észree, hogy szállodánk fele romokban áll. Csak most látszik, hogy

a hangulatos vendéglôk szétlôtt házakban fogadják vendégeiket. S ott ahol tegnap csak feketeséget láttunk, ma golyózáportól vert utcákat találtunk és olyan házakat, melyek éppen csak nem dôlnek össze, de egyegy lakásába visszaköltöztek. A sétálóutcában az egyik kávézó terasza a temetôre néz. Nincs a sírok között öt évnél régebbi. Számolgatom az esztendôket: csupa fiatal ember nyugszik itt. Van ahol nem is kell számolni: a dátum 1993–1993.

Újra végigsétálunk az óvároson. Az SFOR katonák (a békefenntartó NATO haderô tagjai ) kezében szerencsére csak fényképezôgépet látunk. Minden kapható a boltokban, a piac zsúfolt, mint szombaton bárhol. Az újságosnál rengeteg napilapot lehet venni borsos áron, van horvát nyelvû Playboy is. A dollárt nem szeretik, a koldus is német márkát követel, tehát váltani indulunk. Aztán átkelünk a Neretván, hogy megkeressük azt a kis hidat, amelyik ugyanolyan, mint az egykori Öreg híd. Ezen próbálták ki, hogy vajon majd mgálljae helyét a nagy. 427 évig megállta. Majd jött néhány gyûlölettôl elvakult katona…

Egy bosnyák bácsi, akivel a kishídnál találkoztunk, azt mondja, hogy Milosevics szerb elnök adta ki a parancsot. Illetve, ha pontosan akarom idézni, így hangzott: – Milosevics bumbum, Milosevics sájsze…Ám leggyakrabban a horvátokat teszik felelôssé. Biztosat azonban senki sem tud

A négy horvát férfi

A szálloda felé tartunk, amikor négy nem éppen ápolt férfi egy kávézóból kiszólva az asztalukhoz invitál minket. Meghívnak egy hôsítôre minket, közben elmondjuk, honnan jöttünk. Aztán megtudjuk, hogy egyikük orvos, a másik pedig katona és a karjára van tetoválva A Sztári oszt, vagyis az Öreg híd. Ez nem meglepô itt, ahol nemrég még "Ha nem lesz híd, nem lesz Bosznia" feliratú plakátokat ragasztgattak. Néhány kör után megsúgják, hogy horvátok, azután pedig marihuánával kínálgatnak. Az orvos azt mondja, ne figyeljünk a többiekre, mert egy kicsit felöntöttek a garatra. Mellesleg már ô is ivott egy keveset, és nem tudjuk ennek tudhatóe be a kijelentése, hogy lesz itt még háború.

Szoba kilátással

Fejünkbe vesszüke, hogy, bármi áron, de megtaláljuk a tankot, amelyrôl azt mondják, az lôtte szét a mosztári hidat. Annyit tudunk, valahol a hegyekben kell keresni. Spanyol SFOR katonák ôrzik. A már említett közlekedési viszonyok között indulunk el, és természetesen nem találjuk a megfelelô utat. A hegyen lévô minden, sokszor véget nem érô ösvényt bejárunk, idônként megállunk egyegy kisebb lôállást szemügyre venni, annak ellenére, hogy alaposan belénk verték a figyelmeztetést, hogy az aknák miatt nem célszerû ilyen helyeken sétálgatni. Meg mindenféle ismeretlen tárgyat megfogdosni. De kíváncsiságunk nagyobb a félelmünknél. Egynapi keresgélés után végre meglátjuk a tankot. Messzirôl, egy nagyobb lôállásból kitekintve vesszük észre. Legszívesebben futnék le hozzá, de azt mégsem teszem meg. Az úton megyünk. A spanyol katonáknak nyomuk sincs. A horvát felségjelû, kiégett rozsdás lánctalpas és a fûben fekvô éles tüzérségi lôszer között egy harminchárom éves férfi sírja áll. Néhány száz méterrel odébb nagy, több helységbôl álló lôállás, körülötte megszámlálhatatlanul sok géppuska lövedék hüvelye szóródott szét. A kályha mellett ott vannak még az el nem használt fahasábok. Fény csak egy hosszú, keskeny nyíláson keresztül szûrôdik be. Onnan az egész várost látni lehet.

A magyar katona

Müller Zsolt százados, a Magyar Mûszaki Kontingens tagja, búvárkén vett részt a híd darabjának a kiemelésében. – A felderítés után, 1997. szeptember 24-én, 54-en kezdtük meg a munkát, és öt nappal késôbb emeltük ki az elsô követ. Ehhez külôn erre a célra készített úszó darut használtunk, amelyiknek a csörlôjét a pontonos hidász század katonái kézi erôvel mozgatták. Nehezítette a munkát, hogy az esôzések miatt néha kinyitották a Neretván lévô zsilipet, ezért 34 méterrel emelkedett a vízszint és erôsödött a sodrás. Köztudott, hogy sajnos, nagyon szennyezett a Neretva, és a háztartási hulladékon kívül állati tetemek is úsztak benne, ezért minden óvintézkedés ellenére gyakran kaptak gyomorrontást. Természetesen aknákat is találtak, de olyan helyeken, ahol nem zavarták a munkát. A kövek kiemelése után nagy ünneplés volt, és a mosztáriak örömükben virágokat szórtak a folyóba. Azt hiszem, az egész csapat nevében mondhatom, nagy megtiszteltetés számunkra, hogy mi emelhettük ki a hidat. Jóllehet fáztunk s három hónap óta nem láttuk a családunkat, A gyermekeinket, mégis úgy éreztük, hogy szeretnénk befejezni ezt a munkát, és ha törik, ha szakad, meg is csináljuk.

A híd

Mosztár Hercegovina fôvárosa. Öreg hídját több mint 400 évvel ezelôtt tervezte Hajrudin török építész. Felállítása az iszlám vallás és a katolicizmus közötti hídverést jelképezte és a Balkán egyik legcsodálatosabb emlékmûveként tartották számon. A legtöbb forrás szerint tüzérségi találatok következtében omlott a folyóba a világörökség részeként számontartott híd. Mesélik, hogy egy tévétársaság fizetett, hogy csak akkor lôjenek, amikor már beállították a kamerákat. Tény, hogy a felvétel létezik. A "Stari most" 1566-ban készült, pontosan akkor, amikor Szulejmán elfoglalta Szigetvárt. A vaskapcsokkal összefogott többtonnás kôdarabok kétfajta mészkôbôl készültek, amelyet egy közeli bányából termeltek ki. Az újjáépítéssel megbízott magyar szakemberek most úgy tervezik, hogy újra megnyittatják a bányát, hogy ugyanabból a kôzetbôl tudják majd pótolni a hiányzó részeket. Az egykoron 145 köbméternyi híd tönmegének 40 %-a maradt a pilléreken. A Magyar Mûszaki Kontingens és a Hídépítô Rt. szakemberei 53 köbméternyi követ 163 darabban emeltek ki. Közülük a legnagyobb mintegy 80 tonnát nyomott. A hét könnyû búvár kb. 560 órát töltött az átlagosan hétfokos (45°F) vízben.

Találkozások – kéthavi folyóirat
Budapest 1998. december (2. évf. 6. szám)