SZÉKELYEK SOPRONBAN

a keleti után – a nyugati gyepûn

Tompa Ernô

Civitas fidelissima – a leghûségesebb város. Sopron és környékének hovatartozását népszavazás döntötte el 1921. december 14. – 16. között. Magyar város maradt, mert polgárai kitartottak a szétcibált ország mellett. Óriási érdem – szögezte le Illyés Gyula.

Nevezetes jelképe Sopronnak az öreg strázsa, a népszavazás emlékére emelt Hûségkapuval együtt. A torony alapja római kori köveken áll (Scarbantia volt akkor a neve), alsó része középkori, árkádja reneszánsz, kupolája barokk jellegû. A Károlymagaslat kilátójáról derûs idôben láthatók az alpesi csúcsok, a közvetlen szomszédságban pedig gondozott fenyvesek és lomberdôk teszik bájosan változatossá a tájat. (A Sopronihegység magaslatai nem érik el a 600 métert, akárcsak a háromszéki dombok.) Daloshegy Kecskepatak, Rókadomb, Kôhalom, Rákpatak, Kányaszurdok, Pintytetô, Deákkút, Ördögárok sorjáznak a határnevek, mintha mifelénk bolyongana az ember.

A város hajdani jegyzôje 1490 táján virágéneket jegyez fel az egyik számadáskönyvbe. Sopronban volt diák Wathay Ferenc katonaköltô, itt tölti tanulóéveit a forradalmár Batsányi János, Sopronban tanult az 1700-as években Faludi Ferenc költô, Révai Miklós nyelvészíró, 1801-ben e városban lakott Dukai Takács Judit, korának meleg hangú költôje, aki itt bont szárnyat. Sorolhatjuk tovább Kis János evangélikus püspök, irodalmi szervezô nevével az 1790-es évekbôl – az 1997ben Budapesten három nyelven kiadott, reprezentatív könyv adatai nyomán –, aki bevezeti az irodalmi életbe Berzsenyi Dánielt, mivelhogy a város evangélikus gimnáziumában diákoskodik a magyar "Horatius". Petôfi Sándor Bereckben találkozott Bem apóval, de 1839-40 telén a Gollnerezred katonája Sopronban. "Szájam szörnyû halberdókat ("Halt! Wer da?") kiabált, és söpörtem a kaszárnya udvarát." Líceumi barátai ekkor Orlai Petrich Soma és Pách Albert, de a költô megjelent Liszt Ferenc hangversenyén is, a várostól búcsúzva. Világhírû elôadók hangversenyeire kerül sor a Kaszinóban. Liszt Ferencen kívül Goldmark Károly, Bartók Béla, Kodály Zoltán nemegyszer vendége volt a mûemlékeirôl, történelmérôl, kultúrájáról, no és a boráról ismert Sopronnak.

Igen, a bor, mert az is hozzátartozik. A középérésû, ausztriai eredetû Kékfrankos, amely a soproni borvidék nevezetessége, az értékes, keresett vörösbor. Igénytelen és bôven terem, s a távoli Egerben is megállja helyét.

Gyepûkapuk

A szerencsés körülmények határozták meg, hogy néhány napig Sopron és környékének vendégei lehettünk, alig hatvan kilométerre Bécstôl és ezerre Háromszéktôl. Átpillantottunk a Károlykilátóról Ausztria földjére, ahol az újabb határ mentén, innentôl egy sávban dél felé olyan helységek sorakoznak, hogy Ôrsziget, Alsó és Felsôôr, Ôrállás, sôt GyepûFüzes. Amott a Lajta vizét hajdanában a kurucok fakólova úszta meg. Nem lehetünk biztosak abban, hogy párducbôr kacagány volt néhány vitéz vállán, de arrafelé is portyáztak néhány évig Bottyán generális uram lovasai.

Elportyáztunk mi is az osztrák határsorompóig. Mégpedig egy marosvásárhelyi, egy gernyeszegi, most soproni áttelepedett székely, egy. az 1940es évektôl ide gyökeresedett kisbaconi székely társaságában, és velük két sepsiszentgyörgyi atyafi látogatóban. Jöttünk a keleti gyepûkrôl a nyugatira. Székely ôseink tiszte volt mindkét gyepûnél fogadni a nyugatról, keletrôl csak elvétve jóakarattal közeledô, gyakorta hívatlan vendégeket. Akiknek elei ezen a tájon, nemkülönben az Úz völgyében , az ojtozi hágón, a bodzai passzuson, a Tömösi szorosban, Törcsvárnál, nemegyszer Vöröstoronynál forgatták a fegyvert, sikerrel, vagy sikertelenül, de nagy véráldozatokkal.

Mondhatjuk, hogy ez a "maroknyi székely" ezúttal határôrzô hagyományt ápolt. Mert Sopronban éldegél mintegy 150 székely család, egy kisebb falura való földink akik jórészt az Erdélyi Körben csoportosultak. Elvittek egy kis park csernátoni székely kapus bejáratához. "Áldás a bejövôre, béke a kimenôre". Az erdélyiek idônként "piknikre" gyûlnek össze az egyik külvárosi telken, amint ez dukál, közös költségen. Az egyik székely megvette az állami gazdaság hajdani étkezdéjét s körülötte a befásított kertet. Munkások, vállalkozók, orvosok, tanárok, képzômûvészek verôdnek össze, s olyankor tele a ház meg a kert székelyekkel s gyermekeikkel.

Emlegetik bizony a szülôföldet. A gondunkat viselô gernyeszegi János, újsütetû barátunk atyafiságos ragaszkodással és szeretettel hordoz egy napig a városban és környékén. Ô sem tud egészen elszakadni a Maros mentétôl. Gyerekei nyaranta a szülôfalujában vakációznak, s jómaga mint sörgyári vállalkozó, soproni szôlôtôkéket telepít a gernyeszegi dombon. Idehozta a gernyeszegi gyökereket s talán idô múltával az odavitt tôkék mellé áll, s ápolgatja a soproni gyökereket.

A nevezetes határpont felkeresése sem volt turistaút. Az egy emlékhely, ahol a városban összever?dött keletnémet menekültek, mivel a meghatározott órában nem jelentkezett sem errôl, sem túlról hivatalos küldöttség, áttörték a "vasfüggönyt", és átmentek osztrák földre. Így tudják a városban.

A határon nagy csend és nyugalom honolt zarándokútunk idején. Hektárnyi ápolt pázsitszônyeg, emlékkopjafa, lobogó koszorúszalagok. Errôl senki, túlfelôl, az ideiglenes ôrbódé közelében egy szolgálatos, géppisztolyos osztrák kiskatona. A bajtársa is ott ült egy fa tövében, fegyverével a térdei között, s széles mosollyal integetett, hogy bújjunk át a csíkozott sorompó alatt. Úgy is tettünk, s János, aki egy ideig Németországban tartózkodott, váltott a határôrökkel néhány szót. Közben felkerekedett egy zajos madárraj a fiatal osztrák tölgyesbôl, és áthúzott a Kékfrankossal beültetett soproni lejtôk felé, bizonyára uzsonnázni. Kísértük ôket tekintetünkkel határon innen s túl, aztán udvarias búcsúintés, és maradt továbbra is a határtalan csend és béke leve a sorompók környékén. Ez volt a határôrutódok határszemléje.

Háromszék
Sepsiszentgyörgy, 1998. április 21.