NOÉ BÁRKÁJÁBAN

kóborlás a hajdani Szolnok-Dobokában
"nem csoda, ha menekül az ifjúság…"

Zsibóról végül nem autóstoppal jutottam haza Kolozsvárra. Egy rendesnek kinézô, – kissé ugyan szerény, kopott autóbusz vett föl az országúton; az út hosszúnak tûnt, rendkívül sokat tartott. (Több órát – vagy több évszázadot?) Ezen a minden forgalmat kerülô útvonalon még sohasem jártam. Ahogy behunytam a szemem, magam elôtt láttam a hajdani Doboka vármegye hosszú, keskeny alakját, mely "Erdélynek északra hajló részén nyugotéjszak és éjszakkelet között fekszik." Tudtam, hogy hamarosan bele fogunk vágni ennek a térképDobokának legészakibb csücskébe, majd éles kanyarral dél felé térve, szembe haladunk majd a nagy Szamossal, mely ide kanyarul "nyugotéjszakra", s a megyét határolva, valahol Ôrmezônél, az ugyancsak "néhai" Szolnok vármegyébe távozik. (Bô vízében – egy százötven év elôtti leírás szerint – rôfnyi harcsák találtatnak, s a gátok alatt vidrák.)

Ha fáradt lettem volna, talán hamar rámtör az unalom, s hagyja, hogy elálmosodjam. Így azonban, jóllehet kevés ingerlô, vonzó benyomásban volt részem, mégis meglehetôsen felajzottan ültem a csapott mûanyagülésen. A jármû, akárha Noé bárkája lett volna, hullámzott velünk; bárcsak döcögött volna. A porral együtt egyebet is jócskán felkavart, gyomrot meg emlékezetet – a fárasztó, idült állapotot idézô kanyargás a keskeny mûúton, amelynek helyenként csak a közepén emelkedett ki, púposodott az aszfalt.

Zsibón még élmény is akadhatott volna: a Wesselényi kastély: a Wesselényi kastély. Két évtizeddel ezelôtt láttam egyszer; akkor valamilyen szakiskola székelt benne, és fôként a széttörtszéthordott szép csempekályhákat s a régi berendezést siratta volt a közemlékezet. Mostanság, az utóbbi esztendôkben viszont (beszélik, hogy a volt államfô kegyes jóvoltából a környék büszkeségét, az egykor messze fehérlô zsibói kastélyt új ipari létesítmény, hatalmas üvegház takarja el a vándor szeme elôl.

Az autóbusz mellett vagy vele szembe vándorló vézna gebék láttán nem csoda, ha eszembe jutott Batthyányi Vince emlékezése a zsibói paripákról. "Aki a legnemesebb állatot legszebb formájában akarja látni, látogassa meg Zsibót. Felséges termet, kevély járás, erô és tûz; ezek a Wesselényi lovainak címerei… A zsibói istállóknak magas boltozataik vannak, amelyek oszlopokon nyugszanak. A lovak két rendben állanak, és minden tiszta és világos. (…) Gorbón, Zsibótól háromórányira van egy igen erôs és szép fajtájú ménes. A csôdörök a kancákkal együtt szûntelen a legelôn vannak. Ez a vad tenyésztés csaknem mindenütt helyt állott.

De hol a tavalyi hó? A kétszáz esztendôs gazda(g)ság?…Nem valamiféle avítt kesergés, ósdi óhaj akar ez lenni, hogy: bár megállt volna az idô! A hangsúly a renden és a tisztaságon volna – ennek hiányát a késôbbiek, a további út látványai is minduntalan eszébe juttatták az embernek.

Egyelôre (még egy kellemes, rövid álmodozás) Kazinczyvel indulunk el képzeletben, szekéren Hadadig, ahol ô "egy gyönyörû napot s egy szép álmatlan éjt éle meg… Miután az idôsebb Wesselényi Miklós egy lovat ajándékozott volt neki (…inte a lovásznak, hogy azt a piros Courteaut hozná elô. Ez a te növésedhez leginkább illik….mond, és nyeregbe pattanva néhány kerengést, néhány szökést teve vele." A kastély úrnôjével Kazinczy a fácános kertbe kocsikázott ki, a Szamos mellé; a víz partján a báróné Vergilnek és Horácnak néhány szebb helyeit szavalta volt el kívülrôl neki.)

Ki ne nyisd a szemed, korholom magam; hisz jórészt csak letarolt, illúziótlan táj fogad; az emberi kéz és hanyagság nyomát égés és olajnyomok, tátongó gödrök, szemét vagy üres ketrecek, ólak jelzik. Mik ezek a magányos udvari tömlöcök? Lehangoltság, nyomottság vesz erôt rajtunk is, a benn ülôkön. Összerázódó szomorúság.

Tágas csûrök itt talán nem is voltak."Nem csoda, ha menekül az ifjúság, ki merre éri" – jegyzi meg valaki a hátam mögött …No, végre egy kis elevenség, élet! Perlekedô fehérnépek, s amott messzibb vízben úszkáló kacsák. Ha tépett, piszkos tollúak is. Lehet, hogy betegek, akár a környezetük? Mesébe illô, elátkozott teremtmények?! Nem a te szántásod, nem a te barmaid – gondolhatnád. Ez, meglehet, a senki birtoka még. Mióta folyik az állam atyáskodó korlátozása! Zenghet a szép szó, a jó tanács – ha süket fülekre, üres zsebre talál csak.

De lám, – Noé bárkánk mégiscsak halad –, egy boldog leányka: hímes tojás a kezében. Ugyan mit ér az avatatlan korholás, morgás, hogy: hihetetlenül könnyû rászokni a dologtalanságra ("felült Lackó a béresek nyakára"); meghogy az elhagyottnak látszó házak körül sehol sürgésforgás; szívesebben látnál szövést, baromfimeg faültetést…

De még a kislány! Igaz, hogy a földön ül, topánkás lába iszapos vízben, tocsogóban (szerencsére enyhe szellôcske fúj már); de húsvét elôtt egy gyermekmarokban megejt, meghat az egyszerû kezdetleges vonalakkal "teleírt" tojás, még hogyha összetört is a héja, s a kislány, szegényke, kínjában agyonnyomta. Mert visszanézve még kivehetô – a szája teletömve egy másik tojással, attól öklendezik, fejét lehajtva, elôrehajolva. S az ijesztô vénség, pár lépésnyire tôle, vajon mit akar? Tölgyfabottal hadonászik körülötte, aztán a gyermek fejét gonoszul még mélyebben nyomja a földhöz.

Pedig már elég lett volna kúria helyett két puszta kapufélfa, csorda helyett az udvarban a porhadt, száraz trágya, s a sûrû tövissel körülvett telken árválkodó ház fedelén gubbasztó gerlék, a riadt vizes rigó helyett egy üres galambdúc is. De az új házakban vane s mennyi a lélek? Bár azok a kótyavetyén összeszedett idegen arcú ôsök, hôsök a tornác alatt szellôzködô képrámákban!…

Hagyjuk a lélekvesztôemésztô pepecselést. Hányan tudják (s hiszik) itt ma, hogy a közeli Ôrmezô országhatárt ôrzô hely volt valamikor A Doboka vármegye természeti és polgári esmértetése címû féltett könyvem tanúsága szerint (1837ben adták ki Kolozsvárott) még eleven emlékezet járja körül az ôrmezei sáncokat: "1705 november 10-én ezek közt hullottak el Rákóczi Ferenc hatezer emberei, kiknek halmait izmos tölgyek…mint annyi szívkeresztek borítják".

Meredek kôsziklákról nyílik kilátás a Szamosra, s a messze tündöklô Wesselényikastélyra. A tizennyolc ölnyi magas sziklán a néhai Bornemissza József báró "kegyes mívét" ugyan keresheted. A Megváltó képét s mellette a két bûnös latort a kôszikla falába kimetszve. Talán az idô megkímélte volna; csak ne lett volna bevésve alatta az a négysoros magyar vers:

Nem Isten, nem ember
Ezen kimetszett kép;
De Isten és ember,
kit jelent ez a kép.

Szurduknál történt meg a nagy kanyar. (Vagy inkább Trianonnál – korábban vagy késôbb?) Keresheted hát Bezdéd római katolikus és helvét, magyar vagy zsidó lakóit. Átmentünk rajta. (Mit sem tudó iskolások szálltak fel s szedettvedett ruhájú falusiak, ingázók. Messzire voltunk még Kolozsvártól; a maitól is, nemcsak a kincsesnek nevezettôl.) Csákigorbó másfélszáz évvel ezelôtt még jelentôs helység volt. 155 házzal, 870 görögés római katolikussal, termékeny gabonatermô földjével. Tágas legelôi tápláló füvekkel teljesek, szép szôlôje gyarapodóban. Zilah piacán az itt fôzött pálinka summásan árultatik….Így tudta a reklámnak is beillô hagyomány. Az ôsi Csáki nemzetség a múlt századtól leányágon ment tovább ; Jósikabirtok volt. Kies dombon épült a kastély, melyen a kolozsvári Bánffypalota hatása volt felismerhetô. A kastély udvarában özvegy Haller grófné római katolikus templomot állíttatott. Igaz, a magyar reformkor idejében már csak hárman látogatták. Egy idézet abból a Doboka vármegyérôl szóló könyvbôl : "Rousseau ha még élne, az ígézô Ermenonvillejét itt is feltalálná, hol a magánynak békés keblében elvonulva a halandók csábításainak tôrei elôl valódi nyugalomban élhetni…." Hol volt az eszük eleinknek (mert a szívük az megvolt), ha azt képzelték, hogy lélekszám nélkül, békésmagányban örökre meghúzódhatnak kôtemplomainkban s kastélyaikban? S méghogy a csábítás és nem az orgyilkosok tôrei elôl! …Az 1849ben AlsóFehér megyében legyilkolt áldozatokra gondolok: ötezer magyar asszony, férfi, gyermek, öregember. Mindenik neve ismert. S vajon csak ott voltak áldozatok?

Most hagytuk el Gorbót, ahol a múlt század elsô felében a mezôgazdaság korszerûsödésével a "váltógazdaságot" (vagyis évenként változó termények mûvelését, hogy a talaj ne merülôn ki – szerk.) már cukorgyár létesítése jelentette. ("A cukorrépafôzés mostanság itt vette lételét.")

Kecskeháta terjeszkedô falunak tûnik. A román elnevezés (Cãprioara) elôbb új települést sejtetett (cigányok lakják – mondta valaki); de Kecskeháta – megtaláltam egy régi térképen – több évszázaddal ezelôtt már a szurdoki járáshoz tartozott. Százötvenhat évvel ezelôtt mintegy 47 háza volt – kétszáz és egynéhány lakos, görögkatolikusok. A Bánffyak, a Miklós grófok mellett Szarvady, Jánoczky, Farkas, Macskásy, Eperjesyivadékok birtoka volt, valamint libertinus (felszabadított jobbágyokból lett) román nemeseké. Ritkult erdôk, kevés törökbúza termett itt máskor

is. A háztáji tunyaságot, szegénységszagot rikító fehérnemû, s takaró"kíállíítás" leplezi. Úgy látszik: itt ez a módi: kerítésre, tornácfára, kutakra, bokrokra, faágakra kiteregetnek minden holmit, nemcsak a frissen mosott ruhát; és pendelyben, félig levetkôzve ott lustálkodik, nyújtózkodik, trécsel az asszonynépség a rögtönzött díszlet alatt.,

Romantikusabb pillanatképekre szeretnék emlékezni. A szerpentinkanyarból megejtô keskeny völgynyílásra. Piciny templomtoronyra és tarkálló háztetôkre. A magaslaton asztalka ülôkékkel – sajnos, nem Brâncusi remeklés. Szögletes, rikító, kékre festett bádoglap, s fölötte az áldást vigyázó, kezdetleges, kifestett pléhKrisztus; a kereszt agyondíszítve rút mûvirágokkal.

A természet azért sok mindennel kárpótolt. Így bámulhatták eleink is egyegy kopasz szikláról "Isten hatalmát a természet ezer csudáiban." Ámde mennyivel igazabb ma, ha a tekintet a természet örök pompájáról lesiklik az elmúlt századok emlékeire, s a múlandóság szomorú leckéje (Szentiváni Mihály szavaival élve) "a múlt árnyék képeivel is sajgó sebeket ütvén a honfi szívére".

Itt van a húsvét szép ünnepe;
de szívemnek nincs öröme…

Nem amiatt, hogy háromszáz valahány esztendôvel ezelôtt itt, Gorbónál támadták meg II. Rákóczy György csapatait Barcsay Ákos fejedelem hadai, akkor 1659ben két fejedelmünk is vala. Csak az erdôhajlat ne takarna el mindent, amit nem is tudunk; vagy amire már senki sem kíváncsi… Közben mellettem valaki mesél. Igen, abban a lomberdôben találták meg a holtat. Magas volt; finom, eres kezekkel.

Holtbiztos, nem török vagy tatár áldozata, teszem hozzá gondolatban. Gyilkolta a nép egymásközt is a csenevész vagy a legszebb hajtásokat, minden idôkben.

Öreg cigány férfi száll fel. Hivalkodóan egy köteg papírpénzbôl fizet. Várja a jegyet nem kap. (Nekem a sofôr úgy adta ide a jegyet, hogy megérkezéskor majd visszakéri.) a cigányon bôr és selyemholmi, s persze a hagyományos zsák, gyeszák. Ahogy a buszban hátrafelé halad – még mindig mintha hullámokon hánykolódnánk –, kifordított zsebébôl szotyogni kezd az ázott cigaretta. Lenéz, nem hajol le, oda se neki. Van mibôl. Egyeseknek legalábbis.

Páncélcsehhez közeledünk – az egykori "almásmejjéki járás" ez, Kolozs megye. A magyarok után betelepült szláv néptöredékre valló helynév. A románok itt már nem szlávokra találtak; tôlünk vették át a falu nevét, melynek románul (Panticeu) nincsen értelme. A Csehi elônevû Pánczél nemzetség, akikrôl a falu elneveztetett, még a XVI. század elején "elfogyott" volt. A múlt században, a forradalom elôtt, a Rédey és Kun grófi család, a Wesselényi meg Henter bárók, valamint a Fosztó, Bornemisza, Balog, Szénásy, Durus, Csomafáy, Gagyi, Laczkó, Szarvady, Somay, Ferenczy stb. nemesi családok bírták e vidéket. Kevéske róna, több a völgy, az erdôk már jó ideje fogyatkozóban. Áradásnak kitett utak, szénarétjei sátés füvet adnak. A lakosok nagyrészt evangélikusok voltak, a magyaroknak régi kôtemploma a dombra épült. Az ortodox románok néhai fatemplomukban már akkoriban nemigen fértek, midôn – 1840 táján a népesség 989 fôt tett ki, s közülük elég szép számmal, 64en vallották magukat nemesembernek.

Életképes község, volna mit mondani róla. De hát lassú volt s fárasztó ez a véletlenszerû út – a századok gübbenôin, kanyarain át –, amíg hazaérkeztünk, Kolozsvárra. Érdektelen, törôdött ezredvégutasok, kényszertúristák, botcsinálta európaiaskodók. Még majmolók se, inkább potyázni akarók. Akik talán még arra a hírre se kapnák fel a fejüket, hogy Báthory Zsigmond valahol, itt forgolódott a Szilágyságban s készült kiszökni Erdélybôl, de aztán mégis meggondolta magát, és visszajött a végzetes goroszlói csatába.

Egyeseknek tiszta szerencse, hogy Noé bárkája mindenkit egyberáz és mindent összemos.

Szabadság
Kolozsvár, 1998. április 23.