A CSERNÁTONI FÓRUM KETTÔS ARCA

megosztási kísérlet vagy korrekt ajánlat ?

Borbély Zsolt Attila

Az erdélyi magyarság problémájának elméleti megoldási skálája igen széles, a szecessziótól a teljes beolvadásig tart – mutatott rá Toró T. Tibor, a Reform Tömörülés elnöke a minap egy konferencián, majd hozzátette: az elvi megoldások két végpontja közül egyik egyértelmûen nem felel meg a románságnak, a másik ellen viszont a magyarság fog küzdeni, amíg van ereje hozzá. csak egyet érthetünk a nemzeti liberális platformvezetôvel abban, hogy a józan kompromisszum a többszintû, a román állam jogrendszerébe ágyazott autonómiarendszer körül körvonalazódhatna.

E megoldás valóráváltásának útjában azonban két tényezô áll: az egyik értelemszerûen a román társadalom és politikai elit ellenállása. A másik viszont az RMDSZ-elit tekintélyes részének sajátos hozzáállásában keresendô. Az autonómia kezdeti magyar ellenzôi, majd annak programba vétele után csendes szabotálói egy heterogén csoportot alkotnak, mely azonban immár két éve az SZKTkon (Szövetségi Küldöttek Testülete) tömbben szavaz. Egy részük vélhetôleg ôszintén hiszi, hogy a meghunyászkodó politika, a konfrontáció kerülése, a minket érô etnikai megkülönböztetés lekicsinylése az egyetlen reális út elôttünk. Mások motivációi elsôdlegesen a román hatalom akaratának öncélú kiszolgálásában keresendôk. Naivság volna azt hinni, hogy a mindenkoron igen jól mûködô román titkosrendôrség nem építette be a maga ágenseit az erdélyi magyarság egyetlen érdekvédelmi szervezetébe, s hogy ezek nem fejtenek ki folyamatos aknamunkát. Ôk alkotják a román hatalmat elvtelenül kiszolgálók egy részét. Emellett sajnos minden politikai szervezet önmagától kialakítja saját értékek iránt közömbös, önelvû, karrierista holdudvarát. Ma Romániában karriert befutni a magyar érdekképviselet területén egyféleképpen lehet: retorikában azon szólamokat hangoztatva, amelyekre a magyar közönség nagy eséllyel rezonál, a valóságban pedig a román hatalomnak legkényelmesebb politikát folytatni, óvakodni azoktól a helyzetteremtô "radikális" lépésektôl, melyek kényelmetlen helyzetbe hozhatják azt a külföldi, valamint a belföldi közvélemény elôtt.

A három különbözô belsô meggyôzôdésû politikustípus azonosítása vitatható, hisz érvtöredékeik hasonlóak, a követett politika pedig szinte azonos. Ami elválasztja ôket, az a nehezen kinyomozható, belsô motiváció. A válaszvonalak létérôl is csak annak kehet bizonysága, aki a játszma konkrét szereplôit ismeri. A velük szembenállók, a következetes autonomisták általában a "neptuni" magban azonosítják e heterogén csoport eszmei irányadóit.

Az 1992-93-ban (a Feketetenger melléki – szerk.) Neptun nevével fémjelzett tárgyalássorozat felmutatta ugyanis a mai kirakatpolitika minden fontosabb jegyét. (Azzal a különbséggel, hogy az alapvetô indíttatásában minden bizonnyal nemzetben gondolkodó Markó Béla akkor még féligmeddig elhatárolódott a tárgyalóktól, mert azoknak nem volt az RMDSZ vezetôségétôl megbízatásuk. Azóta ez aligha történhetne meg.) A feltételek nélkül levezényelt kormányzati szerepvállalás során Markó Béla semmiféle jelét nem adta, hogy belsô hozzáállása eltérne a láthatóan zsákutcába vezetô "kísérletet" kezdettôl fogva szorgalmazó Frunda Györgyétôl. Alkalmat adott az Iliescu-vezette elnyomó román hatalomnak, hogy európai színben tetszelegjen a Nyugat elôtt egy kulcsfontosságú külpolitikai pillanatban, az Európa Tanácsi felvétel elôtt. Ennek a felbecsülhetetlen értékû – és egyébként valótlan – látszatteremtésnek "ellenértékéül" egy nevetségesen csekély ígéretcsomagot ajánlott a nacionálkommunista Iliescu kormány. Az RMDSZ kiemelkedô tagjai közül Tokay György, képviselôházi frakcióvezetô, Borbély László képviselô és Frunda György szenátor, Európa Tanácsi küldött léprementek. Nem csoda, hogy vannak olyanok, akik a román hatalom kiszolgálóinak tartják ôket. Már csak azért is, mert azóta folytatott politikájuk látszólag ebbe az irányba mutat. Tokay György volt a kulcsfigurája a Tôkés László ellen irányuló puccskísérletnek, mely Nagy Benedek nevéhez fûzôdik. Midôn Nagy Benedek megírta és 1994. december 20án szétosztotta röpiratát, melyben Tôkés Lászlót, az 1989es forradalom hôsét az "Ördög szolgájának", " az igazságot elhallgatónak" és "gátlástalan puhánynak" nevezte, Tokay György frakcióvezetô tisztségével visszaélve megakadályozta az ügy azonnali megtárgyalását és a politikai bomba helyben történô hatálytalanítását. Késôbb a neptuni tárgyalók közül egy sem írta alá a Nagy Benedek rágalmazó röpiratától való elhatárolódási nyilatkozatot. Frunda György, mint az RMDSZ elnökjelöltje szót sem ejtett az RMDSZ programjának kvintesszenciájáról, az autonómia követelésérôl. Útonútfélen hangoztatta viszont, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalásra törekszik. mindezt akkor, a mikor távolról sem lehetett elôre látni a választások kimenetelét. (Ez egy irányba mutat Toró T. Tibor "Magyar Kisebbség"beli tanulmányában állítottakkal, miszerint "…a Frunda körüli belsô hatalmi centrum… minden eshetôségre számítva a PDSR.-rel [Iliescu pártjával ] való koalíciónak is egyengette az útját és erre készítette fel a politikai elitet.") Nem véletlen, hogy a neptuni hármak jól reprezentálják magukat a kormányban is. Tokay kisebbségvédelmi miniszter, Borbély László államtitkár. A nyilvánvaló különbségek ellenére nagy a hasonlatosság a neptuni tárgyalás és a kormányzati szerepvállalás között. Ez a következô mozzanatokban csúcsosodik ki:

1. Motiváció

2. Irányítottság

3. Puccsszerûség

4. Eredmény

5. Helyzetkihagyás

A motiváció kérdéskörében mind a neptuni tárgyalást, mind az RMDSZ hatalomba emelését a román hatalom primer érdeke diktálta, ez volt a háttérben mûködô motiváció. Ehhez voltak partnerek az RMDSZ egyes politikusai. Itt igazolható a legjobban Tôkés László – utóbbi idôben felkapott – kijelentésének valóságalapja. … Jómagam elismerve az ô megfogalmazásának lényeglátását, a kíméletlen diagnózist egy árnyalattal finomítanám: ekkora politikai baklövést ("a liba árának" ilyen mértékû leértékelését) vagy intellektuális vagy pedig erkölcsi hiányosság magyarázhat. Azonban mindkettô a közösség képviseletére való alkalmasságot kérdôjelezi meg. Az RMDSZ korábbi fôtitkára, majd alelnöke, Szôcs Géza az együgyûséget látja uralkodó elemnek, egyben rámutatva a külsôigényeknek való szolgai megfelelés, a külsô irányítottság következményeire, a helyzetkihagyásra, a politikai tôke eltékozlására. "A román politikai elit bravúros fegyvertényt hajtott végre: semlegesítette a magyar mumust, karámba terelte, mosolygó arcképét kirakatba tette, s miközben – pórias nyelven szólva – bambát csinált belôle , bekasszálta a dolog teljes szimbolikus, történelmi, erkölcsi, politikai és gyakorlati hasznát …Hogy az RMDSZ hogyan használta ki (pozícióit), az nem az erdélyi, hanem az egyetemes értelemben vett politikatörténet emlékezetes példája marad a >kétbalkezesség< >olcsójancsiság< címszavaknál."

Puccsszerûség. Neptunban a magyar tárgyalókat a román hatalom választotta ki, azok nem rendelkeztek a Szövetség legitím fórumainak felhatalmazásával. A tárgyalást közvetlenül megelôzte egy SZKT ülés, az érintettek mégsem éltek a lehetôséggel, hogy e veszélyes és kétséges kimenetelû akcióhoz a testület beleegyezését kérjék. Bukarestben immár a legitim módon megválasztott vezetés koreografiája szerint ment a dolog, viszont az alapszabályok megkerülésével. Ilyen súlyos döntést az RMDSZ érvényben lévô alapszabályainak szelleme és betûje szerint csakis az SZKT hozhatott volna meg. Az SZKT összeültekkor viszont már a miniszterek neve is ismert volta sajtóból, nemhogy a szerepvállalás ténye. A Markóféle vezetés az RMDSZ válságtörzsével, az Operatív Tanáccsal legitimáltatta – helyesebben próbálta legitimálni – lépéseit.

Eredmény. Mindkét akció eredménye az volt, hogy a magyar problémák megnyugtató rendezésére semmiféle politikai akarattal nem rendelkezô román hatalmi elit a Nyugat elôtt kisebbségi ügyekben hitelesítést nyert az arra legalkalmasabb féltôl, az erdélyi magyarság képviselôitôl. A Nyugat aligha foglalkozott a neptuni tárgyalás utóéletével, azzal, hogy az SZKT végülis elhatárolta magát az akciótól. Ugyanígy, ma is elég a Nyugatnak annyi, hogy az RMDSZ a kormányzati hatalom részese, ezzel az erdélyi magyar kérdés le van tudva.

Helyzetkihagyás, a politikai tôke eltékozlása. Mind a neptuni tárgyalás, mind a kormányzati szerepvállalás mikéntje, könnyelmû elvesztegetéssel járt. Neptun idején vissza nem térô politikai konstellációt hagyott ki az RMDSZ, mikor az általa képviselt közösség sanyarú sorsának, az Iliescuféle hatalom sovinizmusának leleplezése helyett tárgyalóink a "bizalom" megteremtésén munkálkodtak a román hatalomal, David Binder újságíró elôtt. 1996ban külpolitikai és belpolitikai támogatásunkat adtuk néhány jó szóért és két végre nem hajtott kormányrendeletért. Victor Ciorbea azon túl, hogy a 22es és 36os kormányrendeletet kiadta, nem sokat tett a magyar igények kielégítésére… Téves tehát az a leegyszerûsítô beállítás, hogy a megértô, jó szándékú, magyarbarát Ciorbeát felváltotta az intoleráns, sovén Vasile. Ezt sugallja egyébként az SZKT szeptember eleji nyilatkozata, mely a "kisebbségi jogok teljes körû gyakorlásának" garanciáját látta a Ciorbea –kormány programjának esetleges megvalósulásában. holott e kormányprogram közösségi autonómiánkról – mely, úgy vélem, vitán felüli része a "kisebbségi jogok teljes körû gyakorlásának" – egy hangot sem ejt.

Ílymódon 1998 ôszére az RMDSZ eljutott odáig, hogy immáron nincs hová hátrálnia….Hogy a román kormány e sorok megfogalmazásával párhuzamosan zajló sokadik szemfényvesztô akciója milyen sikerrel jár majd, az teljesen irreleváns abból a szempontból, hogy országvilág elôtt bebizonyosodott, a kormányzati szerepvállalás a magyar közösség létérdekeinek szempontjából kudarc volt s e zsákutcából kiutat kell keresni. Markó Béla az RMDSZ régóta várt, határozott hangú, ultimatív állásfoglalását elfogadó, szeptember eleji SZKT ülésen ismételten egységre szólított fel. Az egység az erdélyi magyar politikában kétes értékû jelszó. Az egység érdekében léptek fel 1992ben Domokos Géza hívei a platformosodás ellen, a mítikus egység zászlaja alatt folyt a hadjárat az autonomista politikusok ellen. Többször rámutattam már: az egység csak akkor képviselhet értéket, ha a közösség érdekképviselete "egységben" a megfelelô irányban halad. Az önfeladás irányában való egységes menetelésnél jobb az olyan szétforgácsoltság, melyben a közösség egy része legalább a megmaradás irányában mozdul el. A neptuni önfeladó politika egységénél rosszabb forgatókönyvet nem tudok elképzelni.

Tény ugyanakkor, hogy az SZKT határozata még az elfogadott, finomabb változatban is a saját hang újra megtalálásának esélyét hordozza magában. Nem lehetetlen tehát elvileg az egység megôrzése: az autonomista táborban mindig megvolt az ügy érdekében való önkorlátozás képessége és hajlandósága. Mgítélésem szerint most is hajlandó lenne az elvszerû politika mögött felsorakozni, ahelyett, hogy Markó Béla lemondási ígéretének beváltását követelné. Az egységnek viszont feltételei vannak. E feltételek megszabása pedig éppenséggel az Alsócsernátoni találkozó érdeme. A csernátoni találkozón megfogalmazott – s a román sajtó által szélsôségesként beállított – állásfoglalások nagy része nem tesz mást, mint az RMDSZ programjának sarkalatos részeit emeli ki. A paradigmatikus követelések között egyetlenegy kivétel van: a kettôs állampolgárság kérdése, mely azonban teljes mértékben harmonizál az RMDSZ programjával és mindeddig az RMDSZ vezetôsége sem határolta el magát tôle. A területi autonómia, az önálló magyar egyetem követelése sine qua nonja az érvényben levô RMDSZ programnak. A gond a kormányzati szerepvállalással éppen az, hogy e politikai manôver az említett programpontoknak nemcsak a következetes képviseletét akadályozta meg a csúcsvezetés meghunyászkodása miatt és zsugorította a 22es és a 36os kormányrendeletre, hanem meghosszabbította a belsô önépítkezés stagnálását. 1993. januárjában az RMDSZ kongresszusa úgy döntött, hogy két éven belül létre kell hozni az erdélyi magyarság közösségi kataszterét és ennek alapján pedig meg kell szervezni a magyar választásokat. E határozat értelmében az 1995re tervezett kongresszus az RMDSZ utolsó kongresszusa lett volna. A Brassóban megválasztott vezetés a rábízott feladatot nem teljesítette, de ennek ellenére újabb mandátumot nyert 1995 májusában, Kolozsvárott. A "spontán indukció" folytán elért sikert a Markóféle vezetés úgy értelmezte, hogy elfogadottsága – tehát újabb mandátuma – nincs a program teljesítéséhez kötve. Erre utal az a tény, hogy 1995 májusa és 1996 novembere közt semmi érdemi nem történt az autonomista önépítkezés területén. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: olyan lépések meg nem tételérôl van szó, melyek nem ütköznek a jelenlegi etnodiszkriminatív román törvényekbe, melyek megvalósulásának feltétele kizárólag a vezetô elit programhûsége, nemzeti elhivatottsága és eltökéltsége. E lépések ugyanakkor a szövetségi érdekképviselet lehetôségeit és hatékonyságát nagyságrendekkel megnövelhetik.

1996 decemberétôl a kormányon belül lévén, nemhogy erôsödött volna szövetségünk önkormányzati jellege, nemhogy megtettük volna – immáron meg növekedett mozgástérrel a Brassóban tervbe vett lépéseket, hanem ezeket immáron azok is egyre inkább lankadó kedvvel emlegették, akiknek e célkitûzések programba vétele köszönhetô volt 1992/1993 fordulóján. A továbblépés iránya egyértelmû: visszalépni oda, ahol utat tévesztettünk. Egyelôre ezzel a vezetéssel, majd ha a választók is úgy akarják, egy egyértelmûen közösségelkötelezett vezetés zászlaja alatt. Alsócsernáton ilyen értelemben vízválasztó. A Székelyföldi Fórum az RMDSZ Kolozsvárott, majd Brassóban meghatározott autonomista programjához való visszatérés kezdete lehet. A csúcsvezetés eddigi reakciói nem sok jót ígérnek. Innen ered Csernáton kétarcúsága: az egyik a megosztási kísérletként való megbélyegezettség, a másik – meggyôzôdésem szerint helyes – olvasat szerint a Székelyföldi Fórum az erdélyi magyar közösség önmagáratalálásának potenciális kezdete s az autonómia következetes képviselôinek sportszerû ajánlattétele a közös cselekvésre.