REMÉNYKEDÉS ÉS CSÜGGEDÉS EGYMÁST VÁLTÓ VIHARÁBAN

beszélgetés Tôkés Lászlóval

Horváth Arany
Kolozsvár

-- A Királyhágómelléki Református egyházkerület harmadszor is Tôkés Lászlót választotta meg püspökének. Továbbra is az egyéni és a nemzeti sors hordozásának kettôs súlya alatt él. Nem rendül meg életcélja he-lyességében?

– Legpontosabban az 1989- és 1998-as évek párhuzamában tudok a kérdésre válaszolni. Ha e két év összefüggésében tekintjük ezt a sorsot, akkor azt a következtetést tudom megfogalmazni, hogy noha '89-ben sokkal nehezebb volt a helyzet – életveszélyben voltam –, mégis nehezebb a teherhordozás ebben a mocsaras, ingoványos alapon álló világban. Az elôrehaladás furcsamód nem a terhek súlyával van egyenes arányban, hanem a társadalmi környezet minôségével. Temesváron az egész gyülekezet felsorakozott mellettem, a presbitérium szinte egy emberként kitartott az események legvégéig kockázatos vállalkozásom mellett. Most pedig a sajátos román demokráciának nevezett társadalmi körülmények között még a könnyebb terhek viselése is kilátástalanná válik, mert nem tudjuk, hogy merre tartunk. Kifelé haladunk az útból, egyáltalán helyes cél felé igyekezünk? Azóta elszennyezôdtek eszméink is. Olyan tisztátalan társadalmi környezet alakult ki, amelyben a juhok összekeveredtek a kecskékkel, és az utolsó ítéletkor már csak az Isten tudja szétválasztani ôket a Szentírás tanítása szerint. Az igai demokratákat háttérbe szorítják a demokratizmus bôrébe bújt farkasokat pedig felmagasztalják- Az értékek olyan kavarodása, rendetlensége uralkodott el, amelyben nemcsak engem érhetnek értelmetlen támadások. A kilenc évvel ezelôtt lelkesedni tudó tömeget most alig tudjuk jóra biztatni.

– Az RMDSZ-nek meddig érdemes elfogadni a kinyújtott és visszahúzott baráti kéz politikáját?

–- Az RMDSZ magatartását – egy fogalmi párhuzamot használva – a túlságosan békülékeny , és ezáltal elvtelen magatartását, a pacifizmushoz hasonlítanám. Közismert tapasztalat, hogy az önmagában való békeszeretetbôl hamis béke lesz, mert azzá torzul. Így maga a megbékélés kompromittálódik és ezáltal felhígul. Érdekességként elmondhatom, hogy magam elkötelezett híve vagyok a megbékélésnek. Ezt bizonyítja egy kisebb könyvem is, mely a megbékélés dokumentumait tar-talmazza az utóbbi kilenc évbôl. Folyamatosan erre törekedtem mind egyházi, mind interetnikai területen. Ez a megbékélés nem kell az ország hivatalosainak, mi több, az RMDSZ-en belül sem találtam elismerést. Tehát ezek szerint az uralmon lévôk csak egyféle békét szeretnek maguk körül: azt, amiben ôk dominálnak. Csak a behódolók békességét ismerik el, illetve a kisebbség hódolatát kedvelik. Tehát ebbôl a szempontból felülvizsgálatra szorul az RMDSZ ilyen vonatkozású magatartása és a 80 év alatt kialakult román pöffeszkedô magatartás is. Kü-lönösképpen a kommunizmus idején hozzáaláztak ben-nünket a megalkuvásra hajló, minden áron békességre törekvô állásponthoz.

– A letiportság állapotában csak a lélek területe maradt szabad: az egyház. Az erdélyi népegyháznak nagy-e a fenntartó ereje? Megmaradt-e a hit korunkban is, a nemzet összekapcsolójaként?

– Ha körülnézünk a társadalmi életben, a nemzeti élet különbözô területein, minden visszaszorítottság ellenére – az ateista korszellem ellenére is – az egyház a legnagyobb összetartó erô. A határon túlra szakadt magyarok életében lényegesen jobban érvényesült ez a hatás, mint a csonka Magyaroszágon. Sajnos az egyház integráló, egyesítô, megtartó szerepét nagyon is kikezdték az 1989 utáni változások. Furcsa módon, a kezdeti, pillanatnyi fellendülést leszámítva, nem az egyház fontosságát elôsegítô tendenciák erôsödtek meg, hanem sokkal inkább az ezzel ellentétes erôk, – a szekularizáció, a fogyasztói társadalmakat jellemzô egyfajta anyagiasság, a meggazdagodás vágya uralkodott el bizonyos rétegek esetében. Ez visszahat az egész társadalomra. Másfelôl fenyeget az álliberalizmus eszmei irányzata vagy a szektás behatások gátlástalan érvényesülése. Ezek mind veszélyeztetik az egyházat.

– A református egyházon belül igen éles támadás érte Tôkés László püspök urat…

– Vannak közismerten szektáknak nevezett egyházi csoportosulások. Ezek százait ismerik világszerte, becslések szerint ezeknek az irányzatoknak hamis prófétái tucatjával nyomultak be az ateizmus utáni vákuumként kitáruló kelet és közép-kelet-európai társadalmi közegekbe. Úgy gondolták, hogy könnyû prédára lelnek egy vallásilag, hitbelileg kiéhezett társadalomban. Ezek az irányzatok – különféle individualista, vagy anyagiasságot rejtô – betódulása nemcsak egyházon belül, hanem egyházon kívül is jelentkezik. Az egyházon belül megjelenô irányzatok az egyházhoz látszólag alkalmazkodó formát öltenek. Tehát ilyen értelemben beszélhetünk belsô és külsô szektákról. A külsô szekták könnyen azonosíthatók, könnyebben védekezhetünk ellenük. De azok a belülkerültek, amelyek "terepszínû" palástot öltve alkalmazkodnak az egyházi formajegyekhez, nagyobb veszélyt hordoznak. Szektás, bomlasztó tevékenységüket úgy fejtik ki, mint a báránybôrbe bújt farkas. Krisztus és az antikrisztus a megszólalásig hasonlít egymásra, de tevékenységük következménye gyökeresen különbözik. Az egyik szolgáló tevékenység, a másik megosztó. Ez a veszély növekedett meg a református egyházban, ezt nyíltan ki kell mondanom, bármilyen fájdalmas is. Odáig jutottunk, hogy a közösségi keresztyénség tagadja a templomot, azt csak külszínbôl tartja fontosnak. Falvakban házaknál gyülekeznek a belterjes kisközösségi élet egyoldalú formájának hívei. Természetesen én nem vitatom, hogy jó-e a egy házi istentisztelet, papjaink is eljárnak házakhoz, összegyûjtik szomszédságot, imádkoznak. Amikor viszont a templomot felcserélik a kiscsoportos istentisztelettel és a közösségben azt a szellemet terjesztik, hogy valójában Isten nem lakik e templomban, tehát akár a szabad levegôn, vagy a házban is imádni lehet Ôt, akkor veszélyes elhajlásról van szó. Ezzel a templomok jelentôségét, az egyházban betöltött szerepét tagadják. Arra a szektára emlékeztet, amely a sátán zsina-gógájának tartja a templomot és az egyházi hitgyakorlás hagyományos formáit.

– Ez csak egy példa. Meglátásom szerint a belsô szektások sokkal veszélyesebbek a nemzeti megosztás szempontjából. A kultúrától való távolságtartás szellemi visszamaradott-sággal jár. Nem véletlen, hogy Tôkés Lászlót azzal vádolják, hogy megbecsüli a népi kultúrát, "horribile dictu", még az erdélyi táncházmozgalom sorsa is foglalkoztatja.

– Többféle elhajlást kell megkülönböztetnünk a református egyházon belül. Néhány pap anyagi érdekeket követve állott a túloldalra, és bizonyos nyugati hasonszôrû testvéreik messzemenô támogatását kihasználva követik azok példáját. Megint különböznek azok a vallásba menekülô , meghasonlott emberi csoportosulások, melyek egymással összeütközésbe kerültek: vallások között vagy nemzeti elnyomás hatására válnak ki a hagyományos egyházból. A kultúra és a hit úgy tartoznak egybe, mint test és lélek. Gyermekkorom óta soha fel nem vetôdött, hogy melyik az elôbbrevaló, mint ahogy természetes egységében jelent meg nemzet és vallás. Különben a szûklátókörû ember nem veszi észre, hogy a kultúra, a költészet szerves hordozója a hitnek. Ezek mondvacsinált ellentétek, melyeket néhány betegagyú ember kiélez. Eljutnak odáig, hogy prédikációban felhívják híveik figyelmét, hogy ne énekeljék a templomban a himnuszt. Másik lelkész a lányokat, legényeket eltiltja a táncmulatságtól, az ördög incselkedésének nevezve azt. Ez valóságos aberráció. A Szilágyságban megkérdeztem egyik presbiterünket: János bácsi, hol ismerte meg kedves feleségét? – A táncban – hangzott a válasz. Vagy milyen szép a kazettás karzatokon ülô fiatalok látványa. Nézik egymást, a templom han-gulatában éppenséggel szerelemre fakadnak egymás iránt. Az élettôl, nemzetünktôl, kultúránktól és népünktôl idegen eszmékkel szemben kell megvédeni az igaz hitet. Meggyôzôdésem szerint, Jézus Krisztus is fellépne ellenük.

– 1989 óta az erdélyi magyarság a reménykedés és csüggedés egymást váltogató állandó viharában él. Milyennek tartja állóképességünket?

– Meg kell mentenünk a reményt, mert ez az utolsó tartalékunk. Az elsô csalódást még csak elviseli az ember, de amikor folytonosan csalódásra kárhoztat bennünket egy társadalom, egy politikai helyzet, akkor végképp reménytelenség bénítja meg az embert. Ilyenkor nyakunkba vesszük a világot, és ez még a jobbik eset, mert sokan az öngyilkosságba menekülnek. A reménytelenséget jellemzi az is, hogy egy tanulmány szerint az országos átlagot messze meghaladja a Székelyföldön elkövetett öngyil-kosságok arányszáma. De folytathatnánk a kutatást a szórvány-vidékeken is, ahol bizonyára hasonló eredményekre jutnánk. Ezeken a vidékeken bizonyára azért menekülnek az asszimilációba, azért házasodnak össze a többségiekkel, mert menekülnek magyar mivoltukból. Magyarságuk teher, szégyellnivaló, félelmet okoz. Nyolcvan év után, így él Romániában a magyarság…

Trianon után utolsó tartalékait éli fel népünk, mint ahogy a nyelvi, kulturális tartalékai a történelmi tudat szintjén létezô tartalékai is veszendôben vannak. Nyolcvan év után az anyanyelvi oktatás jogát vitatja a politika Romániában. Tréfának is rossz, amit a megígért magyar egyetem körül végeznek.

Vigyázzunk, mert ha teljességgel elveszti reményét ez a népcsoport, a lelkész szögre akaszthatja palástját. Illetve, akkor sem szabad meghátrálni! A hitnek már-már az abszurditásig terjedô eltökéltségével kell hirdetnünk az igét, a Pál apostol szerinti ama nehéz harcot meg kell harcolni. Elôttem a jó orvos a példa, aki még a reménytelennek tûnô halálos betegért is mindvégig küzd. Ettôl a látomástól már csak egy lépés van Krisztus urunk példájáig, aki még a halottért is küzd, amikor maga is küzd, amikor maga is halált szenved, és életünkért harmadnapon feltámad.

Református egyházunkban, egész magyarságunk-ban a reményt és nem a gyûlöletet szítjuk. Mi megvívjuk harcunkat és reménységgel, rokonszenvvel gondolunk a délvidéki vagy a most megpróbáltatott kárpátaljai testvéreinkre. Elkeseredésünknél már csak a hitünk nagyobb. Testvéreinknek még nagyobb hitre van szükségünk, hogy abból a már-már pusztulás állapotából kijussanak. Isten után a mi erôforrásunk nemzetünk, amelybôl újabb hitet és újabb erôt meríthetünk.

– Mit üzen a nemzetnek az újév kezdetén?

– Nemzetünket a hit és remény forrásának te-kintjük. Az ige szavával élve: "De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk". (Zsid. 10:39)