"MEGY-É ELÔRE MAJDAN FAJZATOM…?"

gondolatok az ezredforduló küszöbén

Közel másfél évszázada tette fel Madách e kérdést. Mûvében szinte legvégig a kérdés második részét bizonyítja:"…vagy, mint malomnak barma, holtra fárad, s a körbôl melyben jár, nem bír kitörni?"

Ahogy közeledünk a harmadik évezred küszöbéhez, érdemes Madách kérdését újra feltennünk. Milyen irányban halad az emberiség? Jogos-e "Az ember tragédiája" záró szavainak reménysugara: "Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!"

Ezen elmélkedés írója a Tragédia megírása óta eltelt korszak fejleményeit vizsgálja és igyekszik ezek irányát a jövôbe is elôrevetíteni, keresvén a ma érvényes feleletet Madách kérdésére.

A 2000. évnek semmi különleges jelentôséget nem kellene tulajdonítanunk. Olyan év, mint bármely másik. Az, hogy kerek szám, aminek szintén nincs tárgyilagos jelentôsége, annak a véletlennek az eredménye, hogy tízes számrendszerrel számolunk. Meg annak, hogy a keresztyén világban Krisztus születésétôl számoljuk az éveket, igaz, azt is tévesen, mert Jézus valamikor 6 évvel idôszámításunk elôtt született. De az emberi természet igyekszik a világot rendszerezni, csoportosítani, hogy jobban megértse, át--tekinthetôbbé tegye. Ezért beszélünk évszázadokról, évezredekrôl. A magunk kigondolta korszakokat pedig megkíséreljük elemezni, kimagasló eseményeik, vonásaik alapján jellemezni. És ahogy közeledünk az egyes korszakok közötti határkôhöz, azt különleges fontossággal ruházzuk fel. Ez a lélektani színezete egy különben közönséges évnek azután befolyásolja gondolkodásunkat, cselekedeteinket mindaddig, amíg az így kiemelt idôpont valóban fontossá válik.

Így van ez a közelgô milleniummal is. Világszerte beszélünk róla, politikai, gazdasági programokat mint az új évezredre való felkészülést jellemzünk. Az új évezred emberérôl beszélünk. Megkönnyebbülten búcsúzunk a háborúkkal, gazdasági válságokkal teli XX. századtól és bizalommal tekintünk az új évezred felé. Mások, borúlátóbb beállítottságúak pedig, aggódva tárgyalják az új évezred katasztrófáit, a túlnépesedett világ éhínségét, a nemzeti és vallásos fanatizmus térhódítását, a család és erkölcs egyre fokozódóbb hanyatlását, a társadalmi rend szétbomlását.

Minden hasznos, ami gondolkodásra, körültekintô megfontolásra késztet. A bekövetkezendô milleniumi évnek is ez a haszna. Jó alkalom az egyéni vagy csoportos -- családi, nemzeti, általános emberi -- lelkiismeretvizsgálatra, a múlt tanulságainak mérlegelésére s ennek alapján a jövendô tervezésére, lehetôleg jobb eredmények, célok felé való irányítására. Ezért kell örömmel köszöntenünk a 2000. év szimbólumát, egy lélektani mérföldkövet, mely gondolkodásra bírja az emberiséget.

Ezeknek a gondolatoknak vissza-visszatérô kulcskérdése elkerülhetetlenül az ôsi emberi kérdés: mit hoz a jövô? Talán soha nem volt az emberiségnek annyi hivatásos prófétája, mint éppen manapság. Tervezési irodák, pénzügyi központok, kormánystratégiai hivatalok, "think tank"-ok ("gondolat-mûhelyek"?) néven ismert kutató intézményekben mûködô futurológusok írják az egyre bonyolultabb számítógépprogramokat, matematikai modelleket. Mint ahogy ôk is jól tudják, ezeknek mind van egy alapvetô hibájuk: a jelen és közelmúlt irányát vetítik a jövôbe. Mert azt, ami valóban új, amire nincs precedens, azt nem tudják modelljeik elôre látni. Márpedig a váratlan, elôre nem látható események és újítások – Guttenberg nyomdája, Amerika felfedezése, az elektronikus számítógép, a Szovjetunió hirtelen összeomlása – egy-egy elôre nem látható esemény : ezek azok, amelyek alapvetôen új irányt és iramot adnak az addigi fejlôdésnek és ezáltal minden közelmúltra alapozott kivetítést érvénytelenné tesznek.

De ha nem is tudjuk megjósolni , hogy a jövôben pontosan hol leszünk .s mikor érünk oda, talán fel tudjuk sorolni azokat a jelenségeket, amelyek a fejlemények várható irányát sejtetik. Különösen akkor, ha csak igen általánosan megfogalmazott, de számunkra alapvetô kérdésekre keressük a választ, hogy javuló vagy rosszabbodó irányt hoz-e a jövô? Képes-e az emberiség arra, hogy leküzdvén káros ösztöneit, hajlamait, megteremtsen egy békésebb, igazságosabb, emberibb korszakot? Vagy, ahogy nagy költônk, Madách Imre kérdi az Urat, Ádám szavaival:

"Megy-é elôre majdan fajzatom,
Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,
Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad
S a körbôl, melyben jár, nem bír kitörni?"

Madách e sorokat 1860-ban írta. Egy vesztett szabadságharc hatása alatt, a Bach korszak megtorlásának idején. Mondják, hogy ez is hozzájárult pesszimista világnézetéhez, mely "Az ember tragédiája" egyik jellemzô vonása. De Madách sokkal magasabban szárnyal, sokkal távolabbi perspektívából tekint le az emberiség fejlôdésére, mintsem, hogy személyes, családi, sôt nemzetének tragédiája döntôen irányíthatná világnézetét. És történelem-filozófiai drámájának minden logikai felépítésén, mely látszólag elkerülhetetlenül az emberiség tragédiája felé vezet, felülkerekedik Madách mély hite és reménye, amikor megszólaltatja az Urat:

"Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!"

Talán az a 140 év, amióta Madách megírta mûvét, elég távlatot ad nekünk ahhoz, hogy – elkerülve a közelmúlt jövôbe vetítésének már említett csapdáját – felismerjük azokat a maradandóbbnak tûnô jelenségeket, amit manapság nyugati civilizációnak nevezünk. A távolkelet, Afrika vagy akár a mohamedán világ is kívül estek érdekkörén. Ezért, az igazságos összeghasonlítás érdekében elôször nekünk is elsôsorban a nyugati világra kell figyelmünket összpontosítanunk. Késôbb azért ki kell terjeszteni gondolatainkat a földgömb többi részeire is, hisz a világ globalizálódása olyan tény, amelytôl nem zárkózhatunk el.

Vizsgálatunk elsô benyomásai nem lehetnek biztatóak. Nemcsak Bosznia és Koszovó bizonyítják, hogy az emberiség alaptermészetének továbbra is része a kegyetlenség és vak önzés: az évszázadunkban lefolyt két világháború rombolása, gyilkolása felülmúlt minden precedenst. A huszas-harmincas évek gazdasági válsága, mely milliókat érintett és amelynek megismétlôdésétôl a jelen körülmények között is aggódunk, szintén nem vet jó fényt civilizációnk fejlôdésére. Vádlóan mutathatunk a még úgynevezett nyugati világunk sok táján is fennálló társadalmi egyenlôtlenségre, nagymértékû nyomorra, mint pl. Dél-Amerika számos országában. Az erkölcs terén felhozhatjuk a történelmi egyházak által tapasztalt gyakorló vallásosság hanyatlását, a papi hivatást vállalók számának csökkenését, a televízió, újságok és folyóiratok által a szexnek, erôszaknak és erkölcstelenségnek gátlástalan kihasználását. Utóbbiakkal rokonjelenség a családok felbomlása. a válások nagy aránya, az egyszülôs családok számának növekedése.

Igen, ha ezeket a kézenfekvô tényeket vesszük figyelembe, kételkednünk kell Madách végsô, bizakodó szavainak érvényességében. De, mielôtt megállapodnánk ebben a konklúzióban, vizsgáljunk meg néhány egyéb fejleményt Madách kora óta.

Madách már befejezte az Az ember tragédiáját, amikor még elfogadott dolog volt a rabszolgaság. Az Egyesült Államok csak 1863-ban, Brazília csak 1888-ban szabadította fel a rabszolgákat. Mindkét társadalmi változás érezhetô gazdasági hatással járt, nemcsak a szóban forgó országokban, hanem Európában is, mert egyes fontos importált termékek elôállítása, mint például a gyapoté, rabszolgamunkától függött.

Hasonlóképpen, Madách az ipari forradalom korában élt, melynek jelentôs gazdasági eredményei részben a munkások, sok esetben kiskorúak kihasználásán alapultak. Az igaság az, hogy a történelem folyamán elfogadott tény volt, hogy az emberiség erôsebb, életképesebb része kihasználja a gyengébbet, a tömegeket. Az ókorban – Rómában, a görög világban – a hadifogságba esés egyenlô volt a rabszolgasággal. A középkorban a földesurak természetszerûleg kihasználták a jobbágyokat, parasztokat, akik felett helyenként élet és halál urai voltak. csak jóval a francia forradalom által kikiáltott emberi jogok megfogalmazása után, valójában csak századunkban, kezdett az emberi egyenlôség fogalma gyökeret ereszteni.

Ma az egyenlôségnek és az emberi jogoknak elvét törvények öntik formába, rendeletek szabályozzák, nemzetközi szervezetek ellenôrzik betartásukat. Hasonló a helyzet a kiskorúak védelme terén, amely egyes esetekben, pl. a gyermekbûnözés esetében, már szinte a másik végletbe tolódik. És ha az eredmény nem is mindig tökéletes, ha vannak is helyek, ahol továbbra is egyenlôtlenségre, emberek vagy kiskorúak kihasználására találunk, be kell látnunk, hogy ezen a téren nagyot haladtunk.

Mindamellett az emberiség felének – a nô – még Madách halála után is hosszú évtizedekig hivatalosan alárendelt szerepük volt. Mert beleszólásra a közügyekbe még az ún. demokráciákban sem volt joguk. Az elsô ország, ahol a nôk szavazati jogot kaptak, Új Zéland volt, majdnem a századfordulón, 1893-ban. Angliában a szüfrazsettek hosszú és erôteljes politikai harca eredményeként csak 25 évvel késôbb, 1918-ban sikerült a nôknek szavazati jogukat biztosítani. Ezután következtek olyan országok, mint az Egyesült Államok 1920-ban, Magyarország 1925-ben, Brazília 1932-ben, Franciaország 1944-ben, Svájc pedig, a híres, demokratikus Svájc csak 1971-ben. Meg kell jegyezni viszont, hogy titkos szavazás bevezetése – ami pedig feltétele a valóban szabad szavazás-nak – szintén késve valósult meg. Madách életében csak Dél-Ausztráliában volt titkos szavazás, ahol 1856-ban vezették be. Angliában csak 1872-ben, az Egyesült Államokban 1844-ben lett a szavazás titkos. Mint tudjuk, Magyarországon még az elsô világháború után is, vidéken nyíltan kellett szavazni, csak a fôvárosban volt a szavazás titkos.

A szavazási jog kérdése csak egyik, bár lényeges következménye annak az alapvetô és folyamatosan kialakuló felfogásnak, hogy a népnek beleszólási joga van a nemzet sorsának intézésébe, vezetôinek megválasztásába. A XVIII. századig még természetes volt az abszolút uralkodó fogalma, aki rendesen öröklôdés révén került trónra. Még Madách korában is, az Egyesült Államok és Svájc kivételével, szinte minden ország királyság vagy császárság volt, ahol az uralkodó jelentôs hatalom felett rendelkezett. Manapság a legtöbb ország köztársaság, és a még fennmaradt királyságok esetében is, nagyrészt csak szimbolikus államfôkrôl van szó, míg az ország ügyeit a szabadon választott kormány intézi.

A felsorolt fejleményeknek alapja a növekvô iskolázottság. Madách korában a nép túlnyomó többsége írástudatlan volt. A magasabb iskolázottság pedig szinte kizárólag férfiak területe volt, csak elvétve jutottak el a nôk az érettségihez és még kevesebben jártak egyetemre. Manapság a fejlett országokban szinte teljesen eltûnt az írástudatlanság, még a dél- és közép-amerikai országoknál is erôs javulás észlelhetô. Ugyanakkor mindenhol nagy lépésben halad a magasabb szintû képzés, most már a nôk esetében is: egyre többen végeznek fôiskolát, egyetemet. Ez ma már nemcsak feltétele az elôrehaladásnak, hanem egyúttal serkenti a társadalmi mozgékonyságot: lehetôvé teszi, hogy ne a társadalmi származás (mint még Madách idejében), hanem a tehetség és képzettség határozzák meg az egyén jövôjét.

Az iskolázottság és a növekvô társadalmi egyenlôség egymást tápláló társadalmi folyamatok. A képzettebb ember alkalmassá válik a társadalomban és a politikai életben való tevékeny részvételre és ugyanakkor igényli ezt a jogot, kialakítja azokat az erôket, amelyek egyre inkább biztosítják egyenlôségét, jogait. Ezért az igazi, mûködô demokráciák alappillére a tanítás, nevelés.

De az iskolázottság terjedése nemcsak a politikai fejleményeknek, hanem a gazdasági fejlôdésnek is alapja. A kiváltságos felsô réteget kivéve, Madách korában messze a mai alatt volt az általános életszínvonal. Az elegendô étel biztosítása, a "mindennapi kenyerünk", széles rétegeknél állandó gondot jelentett. Még a jómódú polgárok is óvatosan bántak az élelmiszerrel, a háziasszonyok lezárt éléstárakban ôrizték az élelmiszert és a kulcsot kötényük alá rejtették. Az iskolázottság által fûtött technikai fejlôdés és iparosodás döntô módon változtatott a gazdaságon és az életszínvonalon. A gyárak által elôállított termékek, a mezôgazdaság gépesítése és tudományos alapokra helyezése, az egyre gyorsabb és nagyobb térfogatú szállítóeszközök (vasút, gépkocsi, teherhajó, repülôgép), mennyiségben és árban egyre elérhetôbbé tették a termékeket az átlagember számára.

A tudomány és technológia fejlôdése nagy kihatással volt az egészségügyre is, melynek javulása tulajdonképpen Madách korában indult meg igazán. Semmelweiss Ignác, a gyermekágyi láz okának és megelôzésének felfedezôje, Madách kortársa. Louis Pasteur 1877-ben, 13 évvel Madách halála után mutatta ki, hogy a betegséget mikroorganizmusok okozzák. Bár Edward Fleming már 1929-ben felfedezte a penicillint, csak 1940-ben kezdték el gyártását és szélesebb körû használatát. Az orvostudomány, a gyógyszeripar és az orvosi mûszeripar azóta bekövetkezett egyre gyorsabb ütemû haladását napról napra követhetjük.

A gazdasági növekedés, a városok fejlôdése és az erôsödô polgári osztály minden téren igényesebb életkörülményeket eredményezett. A felújított és terjeszkedô városok jobb lakásviszonyokat nyújtottak, egyre pezsgôbb társadalmi és kulturális lehetôséget tettek lehetôvé, melynek most már szélesebb néprétegek is részesei lehettek.

Talán mindezen fejleményeknek legjobb összefoglaló mutatója a növekedô élettartam. Angliát véve példaként, 1838 és 1854 között (ami Madách életének idejébe esik), az átlag elért életkor 41 év volt. A század-fordulóra ez megnôtt 50 évre, a harmincas évek elején 60-ra, míg a mai átlag angol 75 évig él. (Magyarországon hasonló fejlôdés ment végbe, bár az élettartam általában a nagyobb nyugati országok mögött haladt.)

Ha végiggondoljuk az eddig elmondottakat, azt látjuk, hogy másfél évszázad alatt a nyugati társadalom gyökeres változáson ment keresztül: a tanulatlan, gazdaságilag, társadalmilag és politikailag mellôzött, sok esetben elnyomott tömegek korát követte egy olyan kor, melynek elvi alapjai az emberi egyenlôség, az emberi jogok védelme és az egyén joga a közéletben való részvételre, jellegzetességei pedig az általános iskolázottság, az egyre javuló egészségügy, a növekvô életszínvonal és kb. 30 évvel hosszabb élettartam.

Ha ezek alapján akarnánk Ádám kérdésére felelni, azt kellene mondanunk, hogy igen Ádám, jó irányban fejlôdött a fajod, emberebbé vált, esetleg -- hogy a Te kifejezésedet használjuk – nemesbedett. De várjunk még egy kicsit a felelettel, mert ezalatt a 150 év alatt egyéb is történt. Az elsô ezek közül két nagy világnézetnek, ideológiának: a kapitalizmusnak és a szocializmusnak az összeütközése.

Érdemes itt is visszatérni Madáchhoz, egyrészt mert az, ami lefolyt és még most is folyamatban van, klasszikusan példázza a hegeli tézis-antitézis elméletet, mely az Ember tragédiájának is vezérfonala. Másrészt a folyamat nagy része Madách korában gyökerezik.

A múlt század elején felgyorsult technológiai fejlôdés és az egyéni vállalkozásra képes polgári rétegnek erôsödése növekvô iparosodást, az ún. ipari forradalmat eredményezte, mely Madách londoni jelenetének is témája. A gyors és szabályozatlan növekedés, mely szabad teret engedett az egyéni kezdeményezésnek, ugyanakkor egy fokozatosan polarizálódó társadalmat hozott létre: egyik oldalon a jómódú vállalkozó kapitalisták, a másikon pedig a kihasznált munkásosztály, a proletárok. A munkásosztály önvédelmére szakszervezetekbe tömörült és sztrájkokkal, sokszor erôszakkal igyekezett magának igazságosabb, jobb munkakörülményeket kiharcolni. Ezzel párhuzamosan, illetve az ebbôl eredô politikai nyomások eredményeként megjelentek a munkaügyi és társadalombiztosítási törvények, melyek egyrészt szabályozták a munkaadó és munkavállaló viszonyát, másrészt pedig, állami juttatások révén védôhálót igyekeztek biztosítani az arra rászorulóknak.

Ez a folyamat persze nem ment viszály nélkül. Míg a tôkés vállalkozó osztály minél szabadabb mozgásteret, minél kevesebb szabályozást akart, addig a munkásosztály minél nagyobb kormányvédelmet és anyagi juttatást követelt. Sok országban sikerült ezt a viszályt békésen megoldani. Máshol, mint tudjuk, politikai ürügyként és forradalmi gyutacsként használták hatalmi célok érdekében. De a folyamat eredményeként kialakult két ellentétes elmélet, a helyes társadalmi berendezkedés megoldására.

Az egyik a liberális kapitalizmus. Alapgondolata ez egyéni kezdeményezésben, alkotókészségben való hit, melynek hajtóereje az elôrejutás, érvényesülés iránti természetes, emberi törekvés. Akkor fog az emberiség a leggyorsabban haladni – vallják ennek az irányzatnak hívei --, ha nem szabunk korlátokat az egyéni kezdeményezésnek és biztosítjuk a szabad versenyt. Ennél feltétele a minél kevesebb kormányszabályozás, tehát minimális és decentralizált kormányszervezet. Bízik a szabad erôk természetes kiegyensúlyozásában: a szükségletekre, keresletre mindig akad vállalkozó, aki azokra terméket, szolgáltatást, megoldást kínál, a szabad verseny pedig biztosítja, hogy a legjobb kínált megoldás érvényesüljön.

Ennek a megoldásnak az ellenfelei – a szocializmus hívei – nem bíznak a szabad erôk természetes egyensúlyában. Meggyôzôdésük, hogy a fenti modell korlátlan lehetôséget ad az emberi önzés elhatalmasodására, az ún. "vad kapitalizmusra, a tôke korlátlan uralmára, a munkások kihasználására, miközben a gyengébb, kevésbé versenyképes rétegek a társadalom peremére szorulnak. Megoldásuk egy erôs központi kormányon alapszik, amely biztosítja a társadalmi igazságosságot, a javak minél egyenlôbb elosztását. A társadalom érdekeit az egyén érdekei fölé helyezik és nem bíznak a magánvállalkozótól függô megoldásokban, melyek a vállalkozó, nem pedig a társadalom érdekeit helyezik elôtérbe. Ezért a termelés és a szolgáltatások államosítását javasolják és ezáltal akarják a javak, erôforrások optimális felhasználását és az általános jólétet biztosítani.

Az elmúlt 100-150 év folyamán ennek a két irányzatnak különbözô fokozatait próbálták az egyes országok megvalósítani, hol békés, hol forradalmi módszerekkel. A valóban demokratikus országokban, ahol a két irányzat hívei váltakozva kormányzati és ellenzéki helyzetben mûködnek, lassan a két véglet közötti megoldás van kialakulóban. Nevezhetjük szociális piacgazdaságnak vagy szabályozott kapitalizmusnak. Ez a modell, amely kihasználja a szabad kezdeményezés, magánvállalkozás dinamikáját, ugyanakkor belátja, hogy a túlkapásoknak korlátokat kell szabni és a gyengébbeknek védôhálót biztosítani. A kormány szerepe az egyes országokban eltérô, fôleg ami a gazdasági életben való részvételt illeti. Sok országban ma is kormánytulajdonban van a vízellátás, energia szolgáltatás, közlekedés, posta és távközlés, bár a gazdaságosabb, termelékenyebb üzletvezetés érdekében ezeket a felelôsségeket is egyre inkább átruházzák a magánszektorra, megtartva a szabályozó közeg szerepét. A közoktatásban, egészségügyben és társadalom biztosításban általában továbbra is fontos szerepük van a kormányoknak, bár sok helyen ezen a téren is gazdasági, pénzügyi nehézségekkel küzdenek, ami a magánszektor fokozatos bevonásához vezethet. Csak a kommunista rendszer próbálta a szocialista modellt teljes mértékben és erôszakkal bevezetni, ismert eredménnyel, melynek sok jellegzetességét Madách csodálatos érzékkel elôrelátta Falanszter jelenetében.

Úgy tûnik hát, hogy kialakulóban van egy társadalmi rend, melyben az egyén és a társadalmi rend érdekei kiegyensúlyozott összhangban vannak és egymást erôsítik: a társadalom biztosítja azt a környezetet és jogrendszert, amelyben az egyén érvényesíteni tudja tehetségét, vállalkozó szellemét saját elôrejutása érdekében és egyúttal a társadalom javára. Ha ez igaz, akkor azt mondhatjuk Ádámnak, hogy nemcsak az egyén fejlôdött, nemesedett, hanem a társadalom, az emberiség is.

De mielôtt még ezt mernénk mondani, szembe kell néznünk századunk borzalmaival, a német nemzeti szocializmus és a kommunizmus rémuralmával, a század elsô harmadának gazdasági válságaival, a sok helyen, még az ún. nyugati világ egyes részein is uralkodó szegénységgel. Mit felelhetünk Ádámnak ezzel kapcsolatos vádló kérdéseire?

Sok betegségnél, mielôtt a beteg a gyógyulás útjára lép, szervezete egy kritikus, magas lázzal járó krízisen megy keresztül. Úgy érzem, hogy ez történt az emberiséggel is. És az emberiség tanult belôle és lépéseket tett az új krízisek elkerülése érdekében. A borzalmak és vérveszteség elriasztották az emberiséget az érdekellentétek háborús megoldásától. Régen a hadviselésnek romantikus, hôsi színezete volt: a katonák énekszóval vonultak hadba, a kisfiúk huszárok akartak lenni. A mai fiatalság jelentôs része elkötelezetten pacifista. A háborús megoldásokat pedig egyre inkább tárgyalások helyettesítik be. Ebben segít, hogy a repülés és távközlés eszközeivel a felek gyorsan tudnak kommunikálni, személyes kapcsolatokat tudnak teremteni. Ennek elôsegítésére alakultak és alakulnak a nemzetközi szervek. A gazdasági téren (és ne felejtsük el, hogy a történelem folyamán a viszályok, háborúk jelentôs része gazdasági indítású volt), a Nemzetközi Gazdasági Szervezet (WTO) szolgál az érdekkülönbségek rendezett megoldásának irányítójaként, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap pedig a gazdasági fejlôdés és a pénzügyi rendszer egészségének támaszai. Politikai téren az Egyesült Nemzetek Szervezete, minden fogyatékossága ellenére, villámhárítóként és tárgyalóporondként szolgál sok hevesen vitatott kérdésben. Felismerve, hogy a világ különbözô részei egyre közelebb kerülnek egymáshoz, egyre inkább függenek egymástól, a nemzetközi világ igyekszik az itt-ott kitörô tüzeket eloltani, a bajbajutottakat pedig segíteni.

Ez utóbbi fejlemény: a bajbajutottaknak, a szenvedôknek, szegényeknek segítése, különösen biztató jelensége korunknak. Soha nem volt annyi nemzetközi szinten mûködô jótékonysági szerv, mint manapság, nemcsak a hivatalosak (mint pl. az Egyesült Nemzetek égisze alatt mûködô menekültügyi szervezet vagy a nemzetközi vöröskereszt), hanem számos magánkezdeményezés is. Különösen az Egyesült Államokban terjedtek el az önkéntes munkára és adományokra alapozott jótékonysági szervezetek, olyanok, mint a United Way és az AmeriCares, amelyek dollármilliókat kitevô adományokra és tízezrek önkéntes munkájára alapozzák mûködésüket. De nemcsak jótékonysági célokra, hanem egyéb nemes célkitûzésekre is van számos magánszervezet, adakozó.Ugyanilyen fontos, sôt társadalmunk fejlôdésének talán még biztatóbb jelensége, annak a rengeteg kis önkéntes csoportnak mûködése, amelyek bizonyítják, hogy az emberi önzés mellett ott van az emberi szolidaritás, segíteni akarás is.

"Minô csodás keveréke rossz s nemesnek
A nô, méregbôl s mézbôl összeszûrve…"

mondja Ádám a prágai jelenetben. S bár Madách a nôre vonatkoztatta megjegyzését, ugyanúgy érvényes az egész emberiségre is. Mert az ember alapjában véve továbbra is önzô természetû – hiszen még a kapitalizmus sikere is az egyéni érdek keresésén alapszik! De az emberiségnek lassan sikerül azt a társadalmi rendet kialakítania, azokat az intézményeket megteremtenie, amelyekkel korlátokat szab a káros emberi ösztönöknek és elôsegíti a nemes hajlamok érvényesülését.

Eszmefuttatásom elején említettem, hogy Madách figyelmét szinte kizárólag a nyugati kultúrkörre, annak is európai területére korlátozta. Ez érthetô volt az ô idejében, amikor egy 80 nap alatt megtett földkörüli út még írói képzelôdésnek számított. Ezen fölül Közel- és Távol-Keletnek nagy részei, Afrika pedig teljes egészében nyugati gyarmatok voltak. Ma, amikor a repülô, a távközlési és a számítógépes rendszerek nemcsak elérhetôvé, hanem egymástól függôvé tették a világnak szinte minden pontját, jelen gondolatmenetünket, ha röviden is, ki kell terjesztenünk az egyéb kultúrákra. Igen, ezek sajátos, egymástól is igen eltérô kultúrák. Egyesek, mint Kína lés India, távoli korokban gyökereznek és, maguk módján, igen fejlett kulturális szintet értek el történelmük folyamán. Mások, mint a Szaharától délre élô afrikai népek, nagyrészt csak századunkban indultak el a törzsi élet keretein belül mûködô agrártársadalomból egy modernebb társadalmi és gazdasági berendezkedés felé. külön csoportként gondolhatunk a mohamedán világra, ahol a vallásnak nemcsak teológiai oldala, de a mindennapi földi életre is kiterjedô, igen szigorú szabályai rányomják bélyegüket a társadalomra. Mindezen népek és kultúrák egy-egy külön tanulmányt érdemelnének, de a jelen elmélkedés keretei között csak néhány, továbbra is a nyugati világ szemszögébôl tett megjegyzésre kell szorítkoznunk.

Bár az említett népeknek jellegzetes kultúráik vannak, a nyugati világ sok téren befolyásolta ôket (persze nem mindig jó eredménnyel). Kezdôdött ez a gyarmatosító és vallástérítô korszakban, amikor nyugati hatalmak helytartói és keresztény misszionáriusok terjesztették, sok esetben ráerôszakolták gondolatvilágukat, társadalmi rendszerüket, sôt néha még nyelvüket is az illetô népekre. De folytatódik ma is, a Nyugat gazdasági és technológiai sikerének eredményeként, mely egyrészt vonzóvá teszi a nyugat gazdasági modelljének befogadását, másrészt pedig a Nyugat kereskedelmi erejének köszönhetôen szinte feltartózhatatlanul beáramlik. A gazdasági kapcsolatok révén pedig egyéb – társadalmi, politikai és világnézeti – gondolatok is terjednek. Ez a folyamat csak fokozódik a mûbolygók korában, amikor világszerte sugározható a televízió, és az internet idejében, melynek hálózata, minden fizikai távolság vagy országhatár akadályát elsöpörve, összekapcsolja a földgömb lakóit.

Az így érintett nemzetek sokféle módon reagálnak a Nyugattól jött befolyásra. Ami kifelé irányuló politikájukat illeti, legtöbben igyekeznek beilleszkedni, a fôbb nemzetközi szervezetekhez csatlakozni, olyanokhoz, mint az Egyesült Nemzetek, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet. Belpolitikájukat viszont elsôsorban helyi körülményeik határozzák meg. Ez részben múltjuk, történelmük függvénye. A legtöbb nemzetnek tapasztalatát még mindig az autokratikus központi uralom jellemzi, ahol az emberi egyenlôség, az emberi jogok és a demokratikus rendszer még aránylag új, talán nem is teljes mértékben elfogadott gondolatok. Ilyen környezetben mindig megtörténhet, hogy valaki magához ragadja a hatalmat és a külvilágot is veszélyezteti szélsôséges politikai lépéseivel. Ilyen esetekben a nemzetközi világ rövid távon hátrányban van. Egyrészt, mert igen óvatosan kezeli az autonóm országok ügyeibe való beavatkozást. Másrészt pedig azért, mert a demokratikus rendszereket sok egymást ellensúlyozó hatalmi erô jellemzi, ami megóv bármelyiknek túlkapásától, de ugyanakkor lassítja a döntési folyamatot. Bár megvannak és egyre fejlôdnek a nemzetközi rend fenntartására hivatott intézmények, mint például az Észak-Atlanti Szövetség (NATO), sokáig tart, míg a tagállamok rendezik belsô és a egymás közötti véleménykülönbségeiket és határozott lépéseket tudnak tenni.

A nyugati világ, okulva múltjának keserû tapasztalataiból, kialakított egy maradandóan mûködônek ígérkezô társadalmi, politikai és gazdasági rendszert, mely az emberi méltóságot, jólétet és békés egymás mellett élést lehetôvé teszi. A jövô század feladata, hogy a többi, a földgömbnek nagyobb részét kitevô népek fokozatosan csatlakozzanak ehhez a világrendhez. Ehhez sokuknak még nagy utat kell megtenniük, helyenként világnézeti, kulturális téren, mint pl. Kínában vagy egyes mohamedán államokban, máshol az iskolázás és alapvetô társadalmi-gazdasági fejlôdés terén, mint pl. Afrikában. Gazdasági és technológiai sikerének köszönhetôen, jelenleg a Nyugat van erôs vezetô helyzetben. Ha sikerül helyzetét bölcsen – és nem rövidlátó önzéssel – kihasználnia, elôsegítheti a többiek kedvezô irányban való fejlôdését.

Nekünk, magyaroknak, kedvezô körülményt és ugyanakkor nagy felelôsséget jelent ez a kialakulóban lévô korszellem és világrend. Ha okosan válogatva ki tudjuk használni annak pozitív vonásait, ha csatlakozni tudunk a számunkra kedvezô áramlatokhoz, gyümölcsöztetve erényeinket, erôs oldalainkat, és leküzdve, mellôzve káros hajlamainkat, sikeresen megalapozhatjuk történelmünk második évezredét. A most megválasztott, fiatal, intelligens, jó alapképzettséggel és már némi gyakorlattal is rendelkezô magyar kormánynak jó esélye van arra, hogy ezirányban pozitív lépéseket tegyen. Sikerük feltétele, hogy nemes elhatározásaik mellett kitartsanak és, hogy ehhez megkapják a nemzet széleskörû támogatását.

Igen, lesznek még visszaesések. lesznek még Boszniák, Koszovók, Ruandák és Kambodzsák, lesznek gazdasági nehézségek, a háttérben továbbra is fenyeget az atomfegyverek veszélye, és még elôttünk áll a nagy feladat, hogy a világ többi, nagyobb része is megtalálja a kiegyensúlyozott, békés emberhez méltó utat. De úgy érzem, hogy a helyes irányban haladunk és az Úr szavára csak így felelhetek: Igen, Uram, küzdünk és bízva bízunk!