KARÁCSONYI AJÁNDÉK

A Kaukázus hatalmas kelet-nyugati fal az ukrán síkság déli szélén. Ez az egyetlen akadály az északi hideg szelek ellen. Az északi lejtôn ez a szél lerakja mindazt a jeges ajándékot, amit az északi sarokról eddig cipelt, beterítve mindent a csillogó hó takarójával…

Georgiewsk egyike volt a sok hadifogoly-tábornak a Kaukázus ezen oldalán és én pedig egyike voltam a sokezer fogolynak, akik ezt a tábort 1947 telén benépesítettük…

A szögesdróttal kürülkerített tábor most úgy nézett ki, mint egy néptelen sivatag. Csak a lábnyomok a hóban és a keskenyen felfelé szállingózó füst csíkja árulkodott az életrôl. Élet?… Az életet itt három szó jellemezte: hideg, éhség, fáradtság…Még ezen embertelen körülmények között is voltak olyanok, akik megôrizték az emberi méltóság legszebb jellemvonását, a segíteni akarást. Ezekre szeretnék most emlékezni…

A barakkok földbevájt árkok voltak, és most a hóval borított tetôzetükkel gigászi koporsóra hasonlítottak. Vagy húsz méter hosszúak és hat-hét méter szélesek voltak ezek az ember-istállók, az egyik végükön a lépcsôs lejárattal, a másikon pedig a beépített benzineshordó-kályhával. Két fakeretbe illesztett zsebkendônyi üveglap, beépítve a mennyezetbe arra volt hivatva, hogy enyhítse az állandó sötétséget. Természetesen ez nem volt elég és az örökösen égô, házilag készített mécsesekre rá voltunk szorulva még nappal is. Ez, természetesen sûrû füsttel töltötte meg a levegôt. A barakk gerincén végighúzódó folyosó volt az élet ütôere. A rongyos, véres, halottakról lehúzott kabátokat éjjel-nappal viseltük. A fatalpú bakancsok le-leragadtak a sárba. Fehérnemû váltásról… vagy ágynemû cserérôl hónapok óta nem is álmodtunk. Apatikus beletörôdéssel éltük napról-napra az életet. S az élet egyedül az étel körül ôsszpontosult. Az állandó éhség feszültségét csak a napi háromszori ételosztás enyhítette : az volt a boldogság csúcspontja, mikor beletöltötték csajkánkba a levesnek csúfolt löttyöt…. Az étel pillanatok alatt elfogyott és ezzel újra kezdôdött a következô étkezésre való várakozás. Olyan volt számunkra az étel, mint a kábítószeresnek a morfium… Így azután mindenki meg kellett keresse a maga módszerét, hogy az idegtépô várakozást enyhítse. Sokan sakkoztak, sokan az állandóan foszló ruházatukat foltozták, mások díszes dobozt farigcsáltak, vagy gyûrût fabrikáltak rézcsôbôl. A legtöbben mégis az álom eszméletlenségében kerestek menedéket…Egy idôsebb tiszt, aki már az elsô világháború során megkóstolta a hadifogságot, bölcsen jegyezte meg: "A hadifogság nem más, mint két étkezés közötti várakozás." Minél jobban haladtak fölöttünk az évek, annál jobban rádöbbentünk a szavak mögött rejlô igazságra.

Az utóbbi napok kegyetlen hidegében sokaknak fagyott meg a kezük, vagy a lábuk. Ezért a táborparancsnok, hogy sok munkaerôt ne veszítsen, megengedte, hogy a táborban maradhassunk. Még az asztalos üzem sem vonult ki, mert nagyon szûkében voltunk a tüzelôfának. Így történt, hogy Béla és én, – mindketten az asztalos üzemben dolgoztunk –, most a priccsen sakkoztunk. Helyesebben mondva a sakktáblára függesztett szemmel bámultunk a semmibe, feszülten várva az ebédosztést jelzô kolomp hangját…

Béla öregebb volt nálam, olyan harmincöt felé járó, zömök, szélesvállú, sötéthajú erdélyi fafaragó mester volt. Sokat tanultam tôle, hisz valóságos mestere volt a fafaragó vésônek. Hirtelen haragú, de aranyszívû mester volt és, ami fô, igazi jó bajtárs.

– Te lépsz. Min töröd a fejed ilyen sokáig? – mordult rám Béla.

– Mit sürgetsz, meg kell gondolnom… – vágtam vissza éhségtôl irritált hangon.

– Ebéd után átmegyek a kórházba, meglátogatni Pistát, – mondotta Béla… – majd engesztelôleg tette hozzá: – Velem jössz?

– Persze, hogy megyek… Szegény fiú…

Révész Pista is erdélyi volt. Mivel feleségem is odavaló volt, nekem minden drága volt, ami reá emlékeztetett. Ez hozott közel az erdélyiek csoportjához és azon keresztül Bélához is. Pista is jó barátom volt…. Vidéki tanító civilben, aki nem volt hozzáedzve a fizikai munkához. A havazás után egyszerre beállott a tüzelô hiány. Az ôrség parancsnoka kirendelt mindenkit hetente egyszer tûzifát hordani be a lágerbe. Megerôltetô kirándulások voltak ezek. A térdigérô hó az erdôben és a farönk a vállunkon, a hat kilóméternyi út, bizony még a jóltáplált fizikumot is igénybe vette volna. A legutóbbi ilyen kirándulás soknak bizonyult szegény Pista számára. Míg a többiek a farönkök válogatásával bajlódtak, ô szép csöndesen leült egy tönkre és elaludt… Senki nem figyelt föl arra, hogy valaki hiányzik. Nagy káromkodésok között és a betanított farkaskutyák kístretében indultak vissza a ruszkik, a szökevény kézrekerítésére. A szökevény pedig még akkor is ott aludt a farönk tövében, mikor rátaláltak. Ekkor már eszméletlen volt. Csak a fogolytáborban tért magához…

– Az orvos azt mondja, hogy egyik lábát le kell vágni – mormogta Béla, miközben szép csendesen levette a királynômet. – Az én eszem azonban másfelé járt, nem a sakkon.

– Nincs rá mód, hogy megmentsék?…

– Aligha. A láb élettelen. Csak az a kérdés, hogy térden alul vagy térden felül amputálják. Dr. Gereben erôsködik, hogy térden alul, mert akkor protézissel még tud majd járni. Különben teljesen nyomorék lesz egy életre… De az orosz orvos térd fölötti amputálást rendelt el.

– Térd fölöttit? Miért?…

– Sokkal egyszerûbb és biztosabb. Ha a térden aluli operáció nem sikerül, újra kell vágni. Mire jó a kockázat? Mindek dolgozzon kétszer?…

– Ez igazi summás megoldás. Minek is egy fogoly életének elrontása fölött még kockázatot is vállalni?…

– Csodálkozol? Mit jelent egy ilyen háború után egy fogoly sorsa egy orosz számára?…Semmit'…

– De Gereben doktor magyar. Csak nem hagyhatja ennyiben a dolgot?

– Ezért megyek át a kórházba. Beszélnünk kell Gerebennel!…

A társalgás itt egyszerre megszakadt. A deszkaajtó kilódult és az ügyeletesek cipelték befelé a rúdra függesztett fahordót a párolgó lével. Barakkunk egy pillanat alatt megtelt gôzzel. Az egy darab kenyér és fél csajka leves kiosztása után áhitatos csend állt be. Mindenki tudatos koncentrálással evett. Minden darab morzsát féltô gonddal csipegettünk fel, mint egy kincset és szürcsöltük ki az utolsó csöpp levest. Béla kétfelé törölte a bajszát., majd a Pravda újságból csavart tölcsérbe mahorkát szórt. A mahorka egy durva fûrészporhoz hasonló dohánypótlék volt, ami nagy kincsnek számított a táboron belül. Béla baráti gesztussal a markomba nyomta a papírt és a mahorkát.

– Gyújts rá!

Szótlanul csavartam a cigarettát és jó darabig csendben éreztük a kesernyésen csípôs füst bódulatát. A csikket csak akkor dobtuk el, amikor már égette az újjunkat.

– Menjünk – szólt Béla.

A tábori kórház úgy kétszáz méterre esett a barakkunktól. Ez valódi épület volt, vályogból felrakva, meszelt falakkal. Benn meleg volt és a levegôt megtöltötte az égô fenyô gyantás illata. Vaságyak sorakoztak itt a betegek száméra, aránylag tiszta ágynemûvel…. Ez már valódi fényûzés volt. Nagy kiváltság volt itt dolgozni. Bár sem az orvos, sem az ápolók nem kaptak fizetést, de korlátlanul ehettek a komyhán, élvezhették a heti egyszeri fürdés és tiszta fehérnemû kiváltságát, nem is beszélve arról, hogy föl voltak mentve a kinti munka téli gyötrelmétôl. Mi, a közönséges foglyok nem is léphettünk be ebbe a szentélybe, csupán a váróteremnek kinevezett elválasztott elôtérben kellett várakoznunk. – Kit keresnek? – kérdezte az ápoló, mikor észrevette, hogy ott ácsorgunk.–

– Révész István zászlóst szeretnénk meglátogatni.

– Révész még alszik. Nem kelthetem fel.

– A világért sem. De legalább Gereben doktorral szeretnénk beszélni.

– Rendben van,. Mindjárt kihívom, – felelte az ápoló és elment.

– Jól ki van hízva, – kacsintott Béla a távozó szani- után, némi irigységgel a hangjában – Jó dolga van, – kontráztam hozzá én is – Nem is csoda, ha kinyalják az orosz fenekét, csakhogy itt maradhassanak. – Elhallgattam, mert már láttam, hogy dr. Gereben közeleg.

– Maguk Révész zászlós barátai?

– Igen, doktor úr, és szeretnénk tudni, mi lesz vele?

– A jobb lábát nem lehet megmenteni. Starinoff ôrnagy holnap végrehajtja a mûtétet. Nekem kell asszisztálnom.

– A térd fölött? – buggyant ki belôlem a kérdés.

Gereben némán bólintott.

– Az ég szerelmére, miért nem próbálják elôbb a térd alatt? Az nem sok segítség, ha egy életre nyomorékká tesznek valakit! – tört ki hevesen Béla.

– Ez az ôrnagy parancsa – felelte az orvos, szinte bocsánatkérôen. Majd hozzátette: – Ne feledjék, én is csak egy fogoly vagyok,

– Az igaz, de ugyanakkor orvos is. Kötelessége tiltakozni! – törtem ki én.

– Mindent megpróbáltam. Starinoff ôrnagy a felettesem, ôt nem érdeklik az etikai meggondolások – mondta az orvos és búcsúzás nélkül otthagyott bennünket.

Nem mondtuk ki hangosan, de néma megvetés élt mindkettônkben, mind az orvos, mind az ápoló iránt.Féltik a jódolgukat, vontuk le a következtetést.

A sötét hirtelen borult a táborra így télvíz idején. Benn a barakkban már javában égett minden mécses, mire visszatértünk. Valaki a tûzhely fölé egy fenyôgallyakból fabrikált koszorút akasztott. Errôl eszméltünk rá arra, hogy karácsony közeledik. Nagy áldás volt, hogy nem láttunk a jövôbe, hogy még másik négy ilyen karácsony van elôttünk, szabadulás elôtt…

Másnap reggel futótûzként járta be a hír a barakkokat. A konyhafônöktôl jött a nagy újság. – Gereben doktor tegnap éjjel titokban megoperálta Révész Pistát! Az orosz parancsa ellenére, térden alul. A beosztott ápoló segédkezett neki. Mindkettôjüket ki is tiltotta a kórházból az orosz ôrnagy. Nekik is ki kell járniuk az útépítésre holnaptól kezdve. Ha valami komplikáció áll be, Starinoff hadbírósággal fenyegette meg Gerebent. – Az egész tábort mint egy villamos ütés rázta meg a hír. Ettôl kezdve Révész Pista egészsége lett a napi érdeklôdés központja.

– Hogy van? – hangzott el a kérdés, alighogy a mûhelybôl bejöttünk és senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, hogy kirôl van szó.

Közben Gereben doktor és az ápoló kint dolgoztak az útépítésen. A doktor arca napról-napra sápadtabb lett és az ápolón is meglátszott, hogy nem élvezi már a korlátlan kosztot. Bélát is, engem is bántott, hogy a lelkünk mélyén igazságtalanul ítéltünk. ..

Négy napra a mûtét után Révész Pista állapota annyira javult, hogy még az orosz orvos is be kellett lássa tévedését. Ezt Starinoff azzal fejezte ki, hogy megengedte, hogy Gereben bennmaradhasson a táborban, de csak az ambulancián, mint ápoló. Megsértett hiúsága még mindig nem gyógyult be egészen…

Ekkor bizony már túl voltunk december közepén. A közelgô karácsony már mindannyiunk lelkébe befészkelte magát. Ilyen az emberi természet. Mindenki elkezdte tisztogatni a fekhelyét, megjavítani szakadt ruháját, feldíszíteni a sárfalat néhány fenyôággal, csak azért, hogy az ünnep hangulatának kifejezést adjon.

Csak Béla nem osztozott ebben a hangulatban. Olyan magába zárkózott lett, mint akinek folyik az orra vére.

– Mi a fene van veled? Úgy látom, valami féreg rág belül. Mi bajod van?

Elôbb nagyot szívott cigarettájából, mielôtt felelt volna.

-- Nem tagadom, a szégyen rág belül. Látod, azok, Gereben, meg az ápoló, mit tettek Pistáért? És, én, aki a legjobb barátja vagyok, senmmit sem tettem! Ez bánt. Szégyelek most egy cigaretta-tárcával odalépni az ágyához ezek után. De mi a fenét tehetek?

– Talán egy pár mankót faraghatnánk neki a mûhelyben? – nyögtem ki a gondolatot.

– Elment az eszed! - förmedt rám Béla, de azután egyszerre csak felderült az arca. – Nem mankót, de egy mûlábat! Azt meg tudjuk faragni. – Egyszerre felugrott a priccsrôl és már rohant is ki Gereben doktor barakkja felé…Alig tudtam követni. A doktor azonnal magáévá tette a tervünket. Csak mikor elkezdte magyarázni a részleteket, akkor döbbentünk rá, milyen nagy fába vágtuk a fejszénket. Be kellett vonnunk a munkába a tábori szabót, a foltozó cipészt, a kovácsot is. Mert a mûlábat ki kellett bélelni, ami a szabó munkája lett, a fémváz elkészítése a kovácsra hárult, a felcsatolás meg bôrmunkát igényelt, míg mi magát a lábat faragtuk meg, amihez a doktor szolgáltatta a pontos méreteket. Egyszerre az egész tábornak közügyévé lett Pista protézise. Mindenki részt akart venni ebben… de vigyáznunk kellett, hogy a nagy lelkesedésbôl Pista meg ne neszeljen valamit. Így azután alárendeltük magunkat Gereben doktornak, aki részletesen kiosztotta a munkát. Még tíz napunk volt karácsonyig…

– Ez elég idô arra, hogy a seb begyógyuljon annyira, hogy viselni tudja a mûlábat. A szabónak olyan párnázatot kell készítenie, hogy ne szorítsa el a vérkeringést. A vasvázat a kovácsok kell elkészítsék úgy, hogy a forgópont a térd kalácsa helyére kerüljön. A felcsatoló szíjakat a cipészmûhelyben kell elkészíteni. Ti, fafaragók, elsôsorban egy famodelt kell faragjatok a csonkról, aminek a méreteit én adom meg. Ez azért fontos, hogy erre próbálhassuk fel a protézist. .. Azonkívül könnyû és száraz fából egy bokában is forgó mûlábat kell faragnotok. Minden fázisát a munkának ellenôriznünk kell, különben nem megyünk smmire. Mit gondoltok, meg tudjátok ezt csinálni?…

Nem is annyira a dörgedelmes igen, mint a szemekbôl sugárzó elszántság bizonyította, hogy nem ismerünk akadályt. Pedig akadály volt bôven. A szabóknak a vattaruhák bélésébôl, a cipésznek a kiselejtezett csizmák anyagából, a kovácsnak néhány félredobott ócskavasból kellett a feladatukat megoldani. Még a szent-este elôtti éjjel is éjfélig dolgoztunk, javítottuk, illesztettük a mûlábat, a doktor irányítása mellett….

Másnap alig vettük észre és már feljött a csillag. Doktor Gereben mindannyiunktól kísérve vitte a mûlábat a kórházba, mi pedig kinn maradva a csillogó hóban, félkörben álltuk körül a kórház bejáratát. Legtöbbünk kezében egy fenyôág jelképezte a karácsonyfát és a várakozásban egyszzerre csak felhangzott a "Csendes éj, szentséges éj" szívbemarkoló dallama. Az ének egyre erôsebben zúgott az orosz éjben, amikor a kórház ajtaja kinyílt és kilépett Pista, a doktor vállára támaszkodsva, de mankó nélkül, a saját két lábán állva…

Oldalt sandítottam és láttam, Béla szemében is ott remeg a könny. Észrevéve pillantásomat, odaszólt hozzám:

– Látod, mégis csak tudtunk adni valamit, ami több, mint egy faragott cigaretta-tárca…

Csak bólintani tudtam, mert valami nagyon összeszorította a torkomat…