EZERSZÁZ ESZTENDÔ

belépünk Európába?
a magyar állam ezeréves kapcsolat-rendszere
a torzító történelemszemlélet problémái

Jakó Zsigmond
(Kolozsvár)

Manapság könnyûszerrel osztogatják az eseményekre a történelmi jelzôt. Pedig az esetleg csak századok távlatából dönthetô el teljes bizonysággal, hogy egy nép vagy ország életében melyek az ilyeneknek tekinthetô történések. A magyar honfoglalástól azonban ezt a jelzôt azok sem vitatják el, akik talán magát az eseményt egyenesen istencsapásnak vélik. A honfoglalásról ugyanis ma már évezredes távlatból nézve állítható, hogy napjainkban is ható erejû, valódi fordulópontot jelentett nem csupán a magyar nép és a Kárpát-medence, hanem az egész közép-európai térség további sorsa szempontjából.

A honfoglalás milenniumát száz évvel ezelôtt csak Magyarországon ünnepelték meg. A millecentenáriumról ma már sok országban, mindegyik földrészen megemlékeztek olyan magyarok, akiknek feje fölül az államhatalom elfújta a történelem védôpajzsát, illetve olyanok, akik nem találva helyüket és boldogulásukat az összeszûkült hazában, szülôföldjükrôl szétfutottak a nagyvilág idegenségébe. Az ezredév ünneplésekor nagyapáink és apáink nemzeti önérzettôl duzzadva tekintettek vissza a honfoglalás óta megtett útra és újabb évezred távlataik elôtt. Ma szinte szégyenlôsen ünnepelt a hivatalosság. Ma a nemzet különféle részei, eltérô életkörülményeiknek megfelelôen, többféle látószögbôl értékelhetik az eltelt 1100 esztendôt. A hazában maradottak és a szétszóródottak körében bizonyára egyaránt akadt felszínes, külsôséges, protokolláris, esetleg kissé kelletlen ünneplés, mégis biztos vagyok benne, hogy legtöbb helyen a száz év elôttinél elmélyültebb volt a megemlékezés és a gondolkodó magyarok a millecentenárium ünneplését nemzetünk ködös jövendôjének fürkészésére használták fel. Így kell tennünk nekünk is, erdélyi magyaroknak.

A közelmúlt évtizedei a magyarság helyzetében korábban elképzelhetetlen, gyökeres változásokat hoztak. Ebben az idôszakban a magyarság államalkotó, többségi nemzetbôl tipikusan kisebbségi szórványnéppé vált, melynek harmada védtelenül kiszolgáltatott a tudatosan romboló politikai szándékoknak és az idegen környezet természetesen beolvasztó erejének. Amin a magyar nemzet az utóbbi 75 esztendôben átment, egyedül csak azzal az életforma-változással mérhetô össze, amit a keleti nomád mûvelôdési körbôl a keresztyén Európába való átváltás jelentett. A honfoglalást követôen a társadalom és a gazdaság addigi szerkezete, a régi életszemlélet, mentalitás viszonylag rövid idô alatt érvényét vesztette. Napjainkban az államnemzet széthullása után teljesen új nemzettudatra kell mindnyájunknak, otthon maradottaknak és idegenbe szakadtaknak egyaránt átváltanunk. Egyes nemzetrészeknek, több százezres tömegeknek megmaradásukhoz a kisebbségi életforma keserves iskoláját is ki kell járniuk. Ennek a mostani átváltásnak is a magmaradás vagy a pusztulás a tétje -- akárcsak Géza fejedelem és fia idejében.

Talán azt a sejtést is megkockáztathatom, hogy az ezredforduló évtizedeinek sorsdöntô jelentôségét a kisebbségi nemzetrészre kárhoztatott nemzetrészekhez tartozók – helyzetük természetes következményeként – jobban érzékelik, mint a szerencsésebb sorsú magyarok.

A magyar honfoglalás körül a maga idején Európa-szerte nagy volt a hangzavar, és ez olykor azóta is megismétlôdik, de ma már csak a szomszédságunkban. Európában feltûnésükkor a tehetetlenül rémüldözô nyugatiak gondolkodás nélkül ráhúzták eleinkre mindazokat a negatív irodalmi kliséket, amelyek a hunoktól és az avaroktól kezdve kijártak minden keleti lovas népnek éppen úgy, mint az araboknak vagy a vikingeknek. Mindenkinek kijártak ezek, akik a keresztyén Európát fenyegették. Tehát, hogy rút ábrázatú vadak, valóságos szörnyetegek, akik nyereg alatt puhított nyershúson élnek, embervért isznak, csak rabláson és gyilkoláson jár az eszük. Bizony évezredes múltja van annak a gyûlölködô ábrázolásnak, amely kútmérgezô szándékkal ma is felbukkan népünkkel kapcsolatosan, mintha a tudomány ezer esztendô alatt semmit sem tisztázott volna ebben a tekintetben… Döntsék el mások maguk között az olyasféle vitás kérdéseiket, hogy Szent István szlovák volt-e vagy román; hogy a Duna-Tisza köze és a Tisza-vidék a honfoglaláskor morva vagy román államalakulathoz tartozott-e, és a jövevényekénél a szlovák vagy a román ôslakosság mûveltsége volt-e magasabb fokú. Nem is magáról a honfoglalásról vagy a honfoglalókról fogok szólni, hanem az esemény történeti követ-kezményeirôl, arról, ami ebbôl a jövendônkre nézve is következik, mégpedig kötelezô erôvel.

A történelmi folyamatokat, a fejlôdést leghitelesebben maga a valóság, a végeredmény hitelesíti. A magyarság 1100 esztendejét, történeti szerepét és teljesítményeit is csak a közép-európai mai valósággal összevetve lehet elfogulatlanul értékelni. Egy évezred fejlôdésének tényei és a jelenlegi közép-európai viszonyok pedig egyértelmûen azt bizonyítják, hogy a honfoglalás legnagyobb horderejû valóban európai jelentôségû tényének a magyar államiság létrejötte tekinthetô. Ezzel ugyanis megszûnt a Kárpát-medencében a politikai és gazdasági instabilitás, és helyébe a kontinens egészével együtt-mûködô, szilárd és kiszámítható államhatalom lépett. A következôkben ennek jelentôségét kívánom érzékeltetni néhány mozzanatra való emlékezéssel.

A Kárpátok övezte táj a római birodalom kiszorulásától, tehát a III. század végétôl kezdve a magyarok honfoglalásáig, több mint félezer éven át az Európát rohamozó keleti népek különbözô hullámainak átmeneti szálláshelye lett. Egyben kiszámíthatatlan, állandó veszedelmek forrása a keresztyén Európa számára. Különbözô germán és török törzsek, gótok, gepidák, vandálok, szarmaták, hunok, avarok, bolgár-törökök, szláv népcsoportok, szlovénok, morvák kísérleteztek államalapôtással ezen a területen, de ezeket az ingatag képzôdményeket hosszabb-rövidebb idô alatt felôrölték a történelem fordulatai. Mi lehet tehát a titka a magyarok sikeres államalapításának? Hiszen létszámuk jóval kisebb volt a felsorolt népekénél, és azoknál primitívebbeknek is mondják ôket. Vagy a véletlen szerencse játékával állunk szemben, amint egyesek sugalmazzák?

A történelem azonban nem ismer ilyen véletleneket. Akkor pedig fel kell tételeznünk, hogy a honfoglalók törzsszövetsége a fejlôdésnek jóval magasabb szintjén állhatott, mint ezt korábban hitték. Nagyállat-tenyésztô, pogány pásztornép voltak, de már ismerték a földmûvelés alapelemeit és a keresztyénség bizánci ágát. A hódítók és a meghódítottak civilizációjának általános színvonala között aligha lehetett minôségi különbség. Ha pedig volt ilyen, az életforma eltérésébôl adódhatott. csak. így válik érthetôvé a Kárpát-medence új és régi népességének gyors és teljes egybeolvadása a magyarok életformaváltását követôen. A döntô tényezô tehát az lehetett, hogy a lovasnomádok katonai-politikai szer-vezettsége messze hatékonyabb volt, mint az itt talált népeké.

A fenti magyarázatot az is alátámasztja, hogy az egy évszázaddal korábban megkeresztelkedett szlávok egyházi és állami szervezeteinek kiépítésekor a magyarok már lépést tartottak velük. A magyar királyság és keresztyén egyház nemcsupán egyidejû képzôdmény a csehekével és a lengyelekével szemben, hanem szilárdság és függetlenség tekintetében felül is múlta azokat. Ez utóbbiak ugyanis jó ideig nem tudták sem egyházukat, sem államukat kivonni a német függôség alól. Sôt a cseh királyság a XII. századtól kezdve egyenesen betagolódott a Német-római Birodalomba, és a cseh egyháznak is csak 1344-ben, a prágai érsekség felállításával sikerült kiszabadulnia a mainzi érsekség kötelékébôl. A magyar államot elsô királyának politikai elôrelátása megóvta a hasonló veszedelmektôl, és ereje is megvolt ahhoz, hogy ilyen próbálkozásokkal szemben megvédje magát. István király 1001. január. 1-jén II. Szilveszter pápától kért koronával avattatta magát keresztyén királlyá. Ezzel nyilvánította ki népének a latin Európa melletti elkötelezését.

A magyar királyság létrejöttével (az elsô évezred fordulóján) megszûnt a hatalmi bizonytalanság a Bizánci és a Német-Római Császárságnak ezen az ütközôterületén, stabilizálódtak a gazdasági és politikai viszonyok, és végleg eldôlt, hogy a Kárpát-medence a nyugati keresztyén mûvelôdésnek lesz a része. A magyar törzsek beilleszkedése lehetôvé tette, hogy a Baltikumtól az Adriáig terjedô térségben létrejöhessen egy új fejlôdési egység, Közép-Európa, mely keleti és északi irányban jelentôsen kiterjesztette a latin keresztyénség korábbi határait, a nyugati modellhez igazodó fejlôdési területét. Ez avatja a magyar honfoglalás jelentôségét európai jelentôségû történelmi eseménnyé.

Közismert régi megállapítása a tudománynak, hogy a bizánci és általában a keleti (iszlám) kultúrkör államainak a kezdetektôl fogva fô jellegzetessége a központosított, egyöntetû, despotikus hatalomszervezés, melyet semmilyen világi vagy egyházi törvény, testület vagy társadalmi erô ténylegesen nem korlátoz, mert az állam és az egyház vezetése egyazon személy kezében egyesül. Ezzel szemben a nyugati modell fokozatosan teret engedett a közügyek intézésében a fejlôdés során jelentkezô társadalmi erôknek, ismerte a városi, területi és etnikai önkormányzatokat, már a középkorban módot adott a rendi gyûlések korlátozó szerepének kiépítésére, ami késôbb a polgári parlamentarizmus bölcsôjévé válhatott.

A magyarok ideérkezése elôtt úgy látszott, hogy a Kárpát-medence fejlôdése a keleti modell, hiszen Bizánc misszionáriusai, Cyrill és Metód a IX. század közepén már a morvák között térítettek, és a magyar egyház szervezését szintén görög papok kezdték el. E terület sorsát Géza fejedelem döntötte el azzal, hogy 972-ben Nagy Ottó német-római császártól nyugati térítô papokat kért, és a szervezés nyugati mintáját választotta. Ennek a kétségtelenül politikai döntésnek a Kárpát-medence egész népessége haszon-élvezôje lett, de különösképpen a nem-magyar népcsopor-tok, mert az autonómiák védelme alatt egészen a polgári állam létrejöttéig eredményesen ôrizhették önazonossá-gukat. Ezzel kapcsolatosan emlékezhetünk István királynak a fiához intézett intelmeiben kifejtett kormányzati elvekre, de utalhatunk az erdélyi szászok késôbbi Universitas-ára, a székelyek, kunok, jászok autonómiájára vagy a városok német és szlovák lakosainak önkormányzataira, de a románok középkori kiváltságos kerületeire is.

Az egykori magyar államszervezet szilárdságát és fejlôdésképességét, térségünk mai ingatag viszonyaiból visszatekintve érzékelhetjük kellôképpen. Például a frank "comitatus" mintájára kialakított megyerendszer, fokozatos korszerûsítésekkel, szinte ezer éven át változatlan területi kiterjedésben mûködött, még a török hódoltság idején is, egészen a polgári államiság végéig. Lehet, hogy ez az államiság több terhet rótt a lakosságra, mint a lazább keleteurópai-balkáni kormányzatok. De az kétségtelen, hogy emezeknél nagyobb biztonságot, jogrendet, magasabb életszínvonalat és a fokozatos korszerûsödés lehetôségét nyújtotta mindenkinek. Biztosította a feltételeket az európai fejlôdés újabb vívmányainak befogadására, lépcsôfokainak végigjárására, a közép-európai régióval való együtt-haladásra. Az intézményrendszer azonos alapjai képesítették a magyar királyságot arra is, hogy Mohács után beilleszkedhessék a Habsburgok vezetése alatt kialakult közép-európai integrációba, és ezáltal megvédhesse önmagát és népeit a török hódítás nyomában terjeszkedô orientális balkáni fejlôdés következményeitôl. Ugyanennek a szervezettségnek köszönhetik a Kárpát-medence infrastruktúrájának, út- és vasúthálózatának, árvízvétel-mének, távközlésének stb. használói annak megalapozását és nagyrészt kiépítését is.

Mindezen eredményeket hiba lenne egyedül a magyarság javára kisajátítani, mert ezekben része van a Kárpát-medence minden népének. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy mindezek mögött a mozgató és irányító erô a magyar államiság volt. Sem az államalapító elsô királynak, sem utódainak nem sikerült teljesen megvalósítani a politikai, társadalmi és gazdasági szervezés terén az európai nyugathoz való felzárkózást. Ehhez 1100 esztendô is kevésnek bizonyult. De a tatárjárás és a török uralom utáni újrakezdés bizonyítja, hogy a magyar államhatalom erre törekedett, és tántoríthatatlanul kitartott a honfoglaláskor választott úton. Területén az iszlám sem hódíthatott úgy, mint a Balkánon, mint például Boszniában. Ha minden tekintetben nyugati életet, kormányzatot nem is, de olyan szabású viszonyokat teremtett a Kárpát-medence népei számára, mely nem maradt el a régióbeli szomszédokétól, és ezért a mainál több tárgyilagosságot és elismerést érdemelne legalább a múlt kutatói részérôl A magyar opció egy évezredre eldöntötte a nyugati egyház és az általa képviselt politikai hatalom, mûvelôdés, gazdaság, mentalitás fölérendeltségét tájainkon. Ezen az elsô réseket a török uralom 150 esztendeje ütötte azzal, hogy ismét utat nyitott az iszlám és a bizánci egyház terjeszkedésére a térségben. Az iszlámnak végül itt nem sikerült tartósan gyökeret eresztenie, de a görögkeleti ortodoxia térnyerése a Kárpát-medence egyes peremterületein azóta is szakadatlanul tart, nagy lendületet vett 1918 után és napjainkra meghatározó erôvé vált a térség déli határvidékén.

A X. század folyamán az egyház és a királyság szervezése egymást kölcsönösen támogatva párhuzamosan haladt. A római egyházzal a magyarságnak egyszeriben hozzáférhetôvé váltak mindazok az értékek, amelyeket a kontinens nyugata addig kitermelt. A latin egyház évszázados nevelômunkáját dicséri, hogy ezekbôl a magyarság meglepôen gyorsan oly sokat átvett mûvelôdésébe, életszemléletébe, értékrendjébe. Innen keltezhetô egyebek mellett a Nyugattal való lépéstartás igénye és képessége. A római egyház útján léptünk be Európába, így kötôdtünk és kötôdünk ma is protestánssokként is számtalan finom kötelékkel egy nagy közösséghez, melynek javai évszázadokon át egyházi csatornákon át jutottak el népünkhöz és mûvelôdésünkhöz. Valójában egy évezreddel korábbra nyúlnak annak a mûvelôdésnek és mentalitásnak gyökerei, amelynek magyar népünk és önmagunk is hordozói vagyunk ebben a térségben.

Néhány példával szeretném érzékeltetni, hogy mit köszönhet a Kárpát-medence minden népe az államalapító magyarok Nyugathoz csatlakozásának. Kiragadott példaként a szerzetesség mûvelôdésközvetítô hatására hivatkozom. A nyugati szerzetesek házai a vallási kegyességen kívül a tudományoknak, az írásos mûvelôdésnek, sôt a gazdasági haladásnak is otthonai voltak. Pannonhalma bencés monostora 1996-ban ünnepli fennállásának ezredik esztendejét, bizonyságaként, hogy a középkori magyar egyház kezdettôl fogva végigjárta a szerzetesi mozgalom minden állomását, és részesült annak összes mûvelôdési hozadékából. Például Pannonhalmán létesült a Kárpát-medence legelsô könyvtára, melynek 1093 körül létesült leltárában 80 kódexbe másolva kb. 250 mû szerepelt. A bencés monostorok elterjedése az itáliai kapcsolatok úttörô szerepét jelzi; a ciszterciták és a premontreiek térhódítása a XII. századtól a francia hatások erôsödését hozta magával; a ferencesek és a domonkosok a kolduló rendek társadalmi érzékenységét plántálták át a magyarországi vallásosságba és közgondolkodásba; végül a teljes beilleszkedés bizony-ságaként a XIII. század elején magyar szerzetesrend is alakult: a pálosoké. Ezek után természetes, hogy a magyarországi katolikus mûvelôdés újkori alakításából nem maradt ki a spanyol kapcsolatokat képviselô jezsuita és piarista rend sem.

Másik példának tekintsük az oktatás ügyét. Teljes joggal büszkék lehetünk arra is, hogy iskolázásunk ezeréves múltra tekint vissza. Pannonhalma vagy Csanád bizonyítja, hogy az egyházszervezés részeként már elsô királyunk idején elkezdôdött az iskolák létesítése, a római egyház gyakorlatának megfelelôen, a rendházakban és a káptalanok mellett. Ennek köszönhetô az íráshasználat fokozatos kiterjesztése, és az, hogy a magyarországi iskolák neveltjei XII. század óta megállhatták helyüket a Nyugat tanintézményeiben. A középkorban az egyházi elit kiképzésére korán szokásba jött az oktatásügy nemzetközi központjainak látogatása. Ez a gyakorlat a reformáció után a német, holland és angol egyetemekkel kiépült protestáns kapcsolatokban érte el csúcspontját.

A XVI. századtól fogva mindegyik felekezet hívei külön-külön építették ki nagy áldozatokkal saját iskolahálózatukat. Ekkor vált az iskola a társadalom tudatos építésének a közösség számára a legfontosabb intézményévé. Ennek a felekezeti iskolahálózatnak a megteremtése és mûködtetése a nacionál-kommunista kisajátításig a magyarországi társadalom mindmáig legjelentôsebb öntevékeny közösségi teljesítménye, melyhez érthetô módon ma is ragaszkodik, hiszen többszáz éves áldozatvállalásának eredménye.

A reformációtól kezdve megsokszorozódtak és még színesebbek lettek a Nyugathoz fûzô szálak. Ettôl fogva egyidejûleg több csatornán át áramlottak Magyarországra az európai mûvelôdés változatos mûhelyeibôl a tudományos, irodalmi, és mûvészeti indíttatások. Ezekbôl a Kárpát-medence minden etnikuma gazdagodhatott iskolái útján. Ez a felzárkózás készítette elô a magyarországi mûvelôdést a humanizmus, a reneszánsz és a reformáció befogadására. Ez pedig biztosította, hogy az újkori, világi mûvelôdés kialakulása során is tovább éljen az Európához igazító gyakorlat. A régi összeköttetéseket a reformáció újakkal bôvítette. Ennek eredménye a polgári fejlôdésben élenjáró Hollandiával és Angliával való szellemi kapcsolatok elôtérbe kerülése a XVII. században, az anyanyelvi írásbeliség és irodalom kibontakozása, a laikus értelmiség és a világi-polgári mûvelôdés kialakítása. Tehát hagyományos és új utakon érkeztek el a Kárpát-medencébe az újkori mûvelôdést formáló eszmeáramlatok, társadalmi és politikai elméletek, az angol puritanizmustól és presbiterianizmustól a német pietizmusig, a ra-cionalizmustól a felvilágosodásig, a romantikától a nemzeti liberalizmusig vagy a polgári demokráciától a szocializmusig. A kép teljességéhez tartozik, hogy a magyar királyság betagolódása a Habsburgok közép-európai birodalmába a XVII. századtól fogva szintén fontos, párhuzamos alakítója lett a magyarországi fejlôdésnek. Mert Bécsbôl nemcsak az ellen-reformáció érkezett, hanem a vallási tolerancia és a felvilágosult abszolutizmus is. És a bécsi hatások egyoldalúságával szemben a magyarországi mûvelôdés sokszínûségét éppen a korábbi eleven kapcsolatok fenntartásával sikerült megôrizni.

A gazdasági civilizáció vagy a mûvészetek fejlôdésének vonalán vizsgálódva szintén hasonló eredményre jutunk. A gazdasági fejlôdés kapcsán az ipar, a kereskedelem vagy a kommunikáció kialakulására gon-dolok. Mindez még messzebbre visszamenôen bizonyítható a mûvészetek esetében. A romanika XI. századtól fennmaradt emlékei nyitják meg ezt a sort. Ezeket követik a gótika korának különféle mûvészeti alkotásai. A reneszánsz stílus pedig nálunk olyan erôs gyökeret eresztett elsôként Közép-Európában, hogy népies változataiban, fôként a XVIII. századi Erdélyben még akkor is tovább élt, amikor már a Bécsbôl importált barokk vagy a klasszikus mûvészet számított korszerûnek. A mûvészeti emlékek is arról tanúskodnak tehát, hogy az egykori magyar királyság területe kelet és délkelet felé határozottan elkülönülô történeti fejlôdési egységet alkotott (lásd az amerikai Huntington professzor hasonló tézisét – szerk.)

Szükségtelennek látom tovább sorolni az adatokat annak bizonyítására, hogy a Kárpát-medence népei számára a kontinensünk fejlettebb részeivel való együtt haladást a honfoglalástól kezdve 1918-ig a magyar államiság biztosította. Ez a hatalom jelentette mindenkinek az egyetlen reális lehetôséget a fejlôdésre és megmaradásra, mert fennállásának egész ideje alatt tényleges hatalmi tényezô volt a térségben, nem pedig történészek által utólag kiagyalt fantóm alakulat. Például a makacs és hatékony katonai ellenállás nélkül a román fejedelemségek a szerbekhez hasonlóan, már a XIV. század végén török fennhatóság alá kerültek volna, ennek minden szomorú politikai és mûvelôdési következményeivel együtt. Vagy ki mondhatná meg, hogy miként alakult volna a román mûvelôdés útja, ha nyugatias elemekkel állandóan gazdagodó erdélyi tartalékai nem fejlôdhetnek viszonylagos biztonságban.

Jó lett volna, ha a magyar honfoglalás millecentenáriumáról azokkal együtt emlékezhetnénk, akikkel ezt az 1100 esztendôt jórészt közösen éltük át. Ettôl azonban még nagyon messze vagyunk. A magyar államiság ugyan már a múlté, de egykori élete szomszédainknál még sokáig nem lehet egyszerûen tudományos téma. Történetének valóságai ugyanis lépten-nyomon cáfolják az egykori területén osztozó örökösöknek saját nemzeti államuk elôzményeirôl megálmodott elképzeléseit. Innen származik Magyarország történeti szerepének tagadása vagy legalább minimalizálása. Pedig dôreség feudális királyságon a polgári állam viszonyait számon kérni. A középkori magyar állam sem volt jobb térségbeli társainál. de bizonyosan rosszabb sem. Errôl a mostani új államok Kárpátokon belüli és kívüli részei között napjainkig észlelhetô színvonalbeli különbségek tanúskodnak.

Ez a torzító történelemszemlélet elsôsorban szomszédaink tudományát akadályozza a fejlôdésben, korrekciója is rájuk tartozik, de bennünket nem akadályozhat abban, hogy legalább mi magunk kimondjuk azt is, amire múltunkból büszkék lehetünk. Mert mint láthattuk, nem vagyunk ilyenekben szegényebbek mások-nál. Egyébként ezt kívánja tôlünk a tudomány érdeke és nemzetünk lelki egészségének helyreállítása. Nem utolsó sorban nemzeti méltóságunk is. Századunk nemzeti tragédiái és sorozatos kudarcai, a belsô megrontás bomlasztása napjainkra megengedhetetlenül aláaknázták egészséges önbecsülésünket, öntudatunkat. Európa legpesszimistább népévé lettünk, mely önmaga és múltja feladásával jövôjét veszélyezteti. Sok bajunk közt ez a belsô válság a legrombolóbb nyomorúságunk. Ha ezzel nem sikerül leszámolnunk, ha nem tudjuk nemzetként újraépíteni magunkat, akkor kevés esélyünk marad arra, hogy a XXI. században sikerül megismételnünk eleink ezer esztendôvel ezelôtti bravúrját.

Történelmünk ugyanis megismételte önmagát. Ma is a teljes tudatváltás kényszerével esik egybe a megváltozott Európába való újbóli beilleszkedésünk. Ezeresztendôs állami lét után kell népünknek olyan nemzettudatot kialakítania, mely egybetarthatja a különbözô államokba szakadt, külôn-külôn életképtelen nemzetrészeket. Semmivel sem kisebb feladat ez, mint amit a pogányságból a keresztyénségbe való átváltás jelentett egykoron. S mindez megtetézve szemléleti – gazdasági -- szervezeti beilleszkedéssel egy olyan Európába, melynek hagyományos közös értékeit, korábban sem erôs szolidaritását az amerikanizálódás máris alaposan kikezdte. Ráadásul mindkét feladatot a kommunizmus félszázados tudat-és értékrombolásának terhei alatt nyögô nemzedékeknek kell megoldaniuk, veszedelmesen bizonytalan világpolitikai kilátások között.

Akár tetszik, akár nem, ez napjaink történelmi feladata a mai magyarság számára. Akárcsak ezer évvel korábban, ez elôl nincsen módunk kitérni – ha nemzetként akarunk megmaradni. Ehhez azonban a mainál több hit, élni akarás, nemzeti önismeret és politikai felelôsségtudat szükséges. Mert másoktól, attól a világtól, melyhez elsô királyunk sorsunkat hozzákötötte, ma sem számíthatunk több és önzetlenebb segítségre, mint amit a török veszedelem idején megtapasztalhattunk. Ezzel éppenúgy tisztában kell lennünk, mint azzal, hogy máshonnan még ennyi szolidaritást sem várhatunk. A jövô építésekor a nyomunkba lépôknek is ismerniük kell a fent érintett összefüggéseket, számolniuk kell velük, de súlyos tévedés lenne részükrôl túlértékelni azokat.

(…) Az ezerszáz esztendô az egész mai magyarságot kötelezi, akár a hazában, akár idegenben éljen, hogy vállalja sorsát, és történelmi szerepének tudatában bátran nézzen szembe mindazzal, ami új helyzetébôl következik, alakítson ki magának ehhez igazodó, megtartó új nemzettudatot, és akkor bízhat abban, hogy a második évezred bravúrja szintén sikerülni fog.

Erdélyi Múzeum Egyesület különnyomat, 1996.

Jegyzet:

1. Elhangzott az Erdélyi Múzeum Egyesület 1996. május 4-én tartott közgyûlésének ünnepi elôadásán.

2. dr. Jakó Zsigmond Pál, történész, egyetemi tanár, levéltáros Biharfélegyházán született 1916-ban, Kolozsváron él, az Erdélyi Múzeum Egyesület vezetôségi tagja. Életmûvéhez tartozik sok erdélyi vonatkozású történeti munka és tanulmány megírása. Számos szakmai elismerést nyert. A budapesti Magyar Történelmi Társulat tiszteletbeli tagja.