SEMMI – SOHA

Minisztereket rehabilitálnak,
Kiket golyók vagy más sérelmek értek.
"Dicsôség nékik, nem pedig gyalázat."
Derék dolog, helyeslem, egyetértek.

Csakhogy emlékszem másra is.
Agyamban tülkölnek, konok
Lidércekként kísértenek
Holmi fekete autók.
Emlékszem trógerekre, akik
Szavazni rángatták kezem:
Reflektorfényben villogó börtönökre emlékezem:
Egynéhány szász családra, mely
elszállt a szélben, mint a polyva:
A Gecse út pincéibôl
Feláradó halálsikolyra;
Egy-egy sovány parasztra, kit
Úgy gyôztek meg, hogy fôbe verték;
A rabszolgákra, akik a
Duna-csatornát építették;
emlékszem szólamokra és
Kulákperekre, -táborokra;
Felbontott levelekre és
Lehallgatott telefonokra;
Népre, melyet a félelem
Rábírt, hogy gyilkosát imádja;
Emlékszem életemre, és
Emlékszem rabruhás apámra.
S mivel csak én emlékezem,
S nem fogja senki más a pártját,
Javaslom, hogy a népet is
Azonnal rehabilitálják.

Hát tôlem, embertôl, ki kér
Bocsánatot, vigaszt ki ád,
Hogy végig kellett néznem az
Apokalipszis iszonyát?
A meddô férfiévekért,
A rettegésért, melyben éltem,
A meg-nem írott versekért,
A versért, melyet összetéptem;
A pimasz hazugságokért,
Amelyeket le kellett nyelnem;
A szégyenért, hogy máig is
Szégyellenem kell anyanyelvem;
Az átokért, hogy tollamat
Tudatlanok terelték-lesték;
Hogy agyamban turkálhatott
A bôgô tehetségtelenség;
Hogy nem lehettem az, aki
Lehettem volna, akit vártak –
Mi kárpótolhat mindezért,
és mikor rehabilitálnak?

Székely János
(Írta 1968-ban – az íróasztalának,
megjelent 1981-ben)