Kölcsey Ferenc (Sződemeter, 1790. augusztus 8. – Szatmárcseke, 1838. augusztus 24.)
Nemesi családból származott, édesapja Kölcsey Péter, édesanyja Bölöni Ágnes volt. Apja akkor halt meg, mikor fia 5 éves volt, ezért az akkor 5 éves Kölcseyt édesanyja Debrecenbe küldte iskolába, ahol 14 éven át, 1809-ig tanult. Jobb szeme világát gyermekkorában feketehimlő következtében elveszítette. 12 éves korában meghalt édesanyja, ezután a háztartást Panni néni, a család régi, hű szolgája vezette, s gondját viselte mind neki, mind három testvérének. A megyei hatóság az árva gyermekek gyámjául Gulácsy Antalt nevezte ki, némi anyagi támogatással ő is segített a családon.
1813-ban költészetet tanult. Még 1805-ben, Csokonai Vitéz Mihály temetésén ismerkedett meg Kazinczy Ferenccel, akinek barátsága nagy hatással volt rá. Nagyjából ettől az időtől fogva Kazinczy legfőbb oktatója és példaképe lett Köl-cseynek.
1809-ben befejezte tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban, Pestre ment törvénygyakorlatra, azonban ügyvédi vizsgára már nem jelentkezett, feladta a jogi pályát az irodalomért. 13 éves korában írta első verseit. Álmosdra vonult vissza kis birtokára, s ott gazdálkodva, egyedül tanulmányainak élt. Mindemellett gondoskodott öccseiről is.
1823. január 22-én tisztázta le Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című nagy költeményét, amely Erkel Ferenc zenéjével Magyarország nemzeti himnusza lett. E napot 1989 óta a Magyar kultúra napjaként ünnepeljük. A mű eredeti kéziratát Kölcsey saját kezű aláírásával az Országos Széchényi Könyvtár őrzi.
1826-ban Pestre utazott, ahol meg-alapította az Élet és Literatura című fo-lyóiratot.
Az 1829. évi tisztújításkor a megye főispánja, báró Vay Miklós Kölcseyt tisz-teletbeli aljegyzőjévé tette, a Magyar Tu-dományos Akadémia igazgatósága pedig Pozsonyban, 1830. november 17-én, a nyelvtudományi osztály vidéki rendes tag-jává nevezte ki.
1832-ben Szatmár megye főjegyzőjévé, ugyanabban az évben november 6-án országgyűlési követté választották. 1832–34-ben országgyűlési követeként részt vett a politikai életben; barátság fűzte Wesselényihez; az országgyűlésen az ellen-zék vezérszónoka volt. Mivel a kor-mány nyomására Szatmár megye a követeinek reformellenes utasítást adott, Kölcsey Ferenc lemondott. Ellenzéki tevé keny-ségével nem hagyott föl: utolsó hónapjaiban a perbe fogott Wesselényi védelmén dolgozott. Egy hivatalos útján megfázott, megfeszített munkában legyengült szervezete a betegségnek nem tudott ellenállni.
Mint politikus a reformok híve volt, küzdött Erdély és a részek visszacsa-tolásáért, az alkotmánynak a nép felsza-badításával korszerűsített át-alakításáért és a magyar nyelv jogaiért.
Hazatérése után többet politikai köz-szereplést azonban nem vállalt, kizárólag az irodalomnak élt. 1836. november 12-én a Kisfaludy Társaság alapító tagja lett.
Utolsó nagy műve, Wesselényi védelme, melyet barátja hűtlenségi perében készített, kimerítette erejét. Rendkívüli tisztességére és megbecsültségére utalva, Wesselényi így emlékezett meg róla: „Nem közénk való volt”. Halála hirtelen következett be. Egy hivatalos útja alkalmával szekéren utazva viharos zápor érte, meghűlt és egyheti betegeskedés után 1838. augusztus 24-én meghalt.
Kölcsey műve előtt a katolikus ma-gyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének, míg a református magyarságé a Tebenned bíztunk, elejétől fogva (90. Zsoltár) volt. Népszerű volt – a hatóságok által többször betiltott – ún. Rákóczi-nóta is. Ez utóbbit Hector Berlioz és Liszt Ferenc is meg-zenésítette.
A magyar nemzeti himnusz csak 1989-ben került hivatalosan a Magyar Köztársaság alkotmányába.
Kölcsey Ferenc:
KÖLCSEY
(Töredék)
Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak,
Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé;
Szép s nagy az, ami hevít; szerelemmel tölti be lelkem
Honni szokás és föld, örököm kard s ősi dicsőség.
Nyúgoszik az zöld lombjai közt a nemzeti béknek,
Ez ragyog újra midőn tele fénye dalomnak elönti,
S színe varázs súgáraiban szállítja fel ismét
Őseim árnyaikat, kik az őszkor napjait élték,
Kölcsey nemzetség, Ete hű maradéka, kit egykor
Don hullámi körűl, a Hét magyar eggyike, hős Ond,
Lángölelés zálogja gyanánt neje karjairól vőn.
Vígan laktanak ők rohanó Tisza partjai mellett,
S hol vadon árnyak alatt barnán viszi habjait a Túr,
Mígnem az elkomorúlt sorsnak nyila dúlva lecsattant
S könnypatak áradozott a bánatölelte teremben,
S áldozatát vérben fogadá vala boltja sötétén,
Elsiratott hamvak közt, a cégényi monostor…
Cseke, 1831. január 7.
2010. augusztus 06. | Művelődés |
(részlet)
Élete nagy próbatételének küszöbére érkezett. Naplót fog vezetni, mint szerelmes fiatal lányok, mert igenis, ő most szerelmes. A hazába szerelmes. Az eszmébe, melyet Plutarch és Demosthenes oltottak lelkébe. S az az eszmény olyan eleven égetéssel sajog bele minden gondolatába, mint egykor Cella képe, kire hiába várt a Zöld fa fogadó szürke falai közt. Most a hazának fog dolgozni, s ha kell, küzdeni érte. De vajon lesz-e bátorsága szembeszállani ezer akadállyal? Fog-e tűrni rettentést, hálátlanságot, félreértést ma, mikor elkényesztetett nagy gyermek már, kinek otthon szelíd tekintet lesi parancsait, s még szeszélyeit is alázatos szívvel teljesítik. S hátha kísértések környékezik meg? Hátha megtántorodik, bérért? tovább »
2010. augusztus 06. | Művelődés |