Szilágysági Útirajzok

Mielőtt útra sietnék, Szilágy általános képét akarom kitárni. Nézőpont a Meszes nagyszerű orma Zilah felett, irányunk nekünk is az északtő. Az ég derült és tiszta, mint Afrika homoklapályain az esőzés után. Az egész táj egy harctér, melyen a boglyák mint harci sátorok, a gyönyörűen sárgálló vetések mint valami csavargó phalanxok boronganak; feljebb pedig a hegyek bércein százados erdőknek inganak lombjai. A tereket folyók ezüstszalagjai kígyózzák keresztül, milyenek: a Kraszna, Berettyó és az elöregedett, csendes Szamos. Lapályain sokat ígérő városok és falvak fehérlenek; mit lábadnál látsz, a regényes fekvésű Zilah, tovább Somlyó, a borágkoszorús Magura tövében, felmosolygó, mintha most is a Báthoriak századán fénylene, melynek alkonya koromsetéten ül a még fennálló várromok felett. Előtted magas hegysorokat látsz összenyúlongani, melyek oly magasan, mint álláspontod, Kárpát karjaiként ölelik a kis Szilágyot. BalróI a szarvas és vadkan csendes hazája, a Réz; jobbod irányában folytatja nyúlását a Cibles, szemben vele a nagybányai havasok, idébb a Bükk. Úgyhogy Szilágyot egy várnak képzelheted, melyet szinte négyszegűen nyugatról a Réz, délről a Meszes, keletről a Szamos, északról a Bükk véd; annyi megjegyzéssel, hogy Magyarország tengerszerű homoklapálya a Bükk mellett tengerszorulatként nyomult be Szilágyba. Ily képet ad a Meszestető.

Ezeket a sorokat Kőváry László írta le 1840-ben a Tájképek utazási rajzokban című munkáját bevezetendő. Kőváry László egyesek szerint tehetségtelen dilettáns, mások szerint kiváló történettudós, igazi polihisztor volt. Bálint József szavaival: „utazó, statisztikus, néprajztudós, családtörténész, régész, közgazdász, szabadságharcos, Habsburg-ellenes összeesküvő, újságíró, politikus, műemlékfelügyelő, biztosítási szakember, tankönyvszerző, irodalomtörténész, történetíró…“

Ezenfelül azonban, korához híven igazi romantikus is, aki észreveszi ennek a tájnak megkapó szépségét, ugyanakkor tárgyilagos megfigyelő, aki a szépség mögött a vidék s lakói karakterét is látja, láttatja.

Több mint másfél évszázaddal a fent leírtak után, noha sok minden másképpen van már, a Szilágyság még mindig szép és szeretetre méltó. A táj természetesen sokat változott, főleg az ember mohó térfoglalása nyomán, de a falvak ma is éppen úgy húzódnak meg a szelíd dombok alján, a síkságból kimagasló tornyaikkal, vagy éppen a völgyek rejtekén. A két nép, mely századok óta együtt él itt, sajátos kultúrát hozott létre. Templomaik nagyon is különböznek, házaik, gazdasági épületeik a hasonló foglalkozás okán már jóval kevésbé. A magyar falvakat a reformátusok fehér tornyai uralják, a románok legtöbbször dombtetőn csúcsosodó fatemplomaik védelmét élvezik.

A magyar templomok java része középkori alapítású, sokuk többé-kevésbé meg is őrizte gótikus, vagy éppen korábbi stílusát, részleteit. A tizennyolcadik század fellendülése hozta az új, vagy éppen teljesen átépített templomokat magyaroknál, románoknál egyaránt. A templomok körül gyülekező házakat itt is ott is gyümölcsfák veszik körül, melyek a szőlőkkel együtt a domboldalakat is elfoglalják. Ez a szelíd ligetesség, mely néhol váltakozik csupán szántóföldekkel, ma is jellemzi a Szilágyságot.

De, úgy tűnik, nagyon előre siettünk…

Hiszen még azt sem tudjuk, mit nevezünk, mit nevezhetünk Szilágyságnak. Néprajzi szempontból az „igazi“ Szilágyságnak a Tövishát számít, mely kiegészül a Kraszna vidékével és a Felső-Berettyó mentével, sőt, egyes kutatók szerint még az Érmellékkel is.  Mindezek a területek nem tartoztak a szorosan vett Erdélyhez, hanem a Partiumhoz; közigazgatási és történeti értelemben így képezvén a fejedelemség-kori Erdély részét. Szilágy megyét, mely a legjobban megközelíti a történeti és néprajzi Szilágyság kiterjedését, a kiegyezés után hozták létre Kraszna és Közép-Szolnok vármegyékből valamint a Kővár-vidék egy részéből, sőt tasnádi járása az Érmellék egy részét is magában foglalta. Ez a megye változatlan formában a két világháború közötti Romániában is létezett. A mai Szilágy megye területe kevesebb és több is a hajdaninál, hiszen szilágysági települések kerültek Szatmár és Máramaros megyékhez, és kalotaszegi és Almás menti falvak tartoznak Kolozs helyett immár Szilágy megyéhez.

Az utazás, melyet ebben a könyvben megörökítünk, a történelmi Szilágy megye területének hatvanhat települését érinti. Célja elsősorban az épített örökség, a múlt megmaradt emlékeinek feltérképezése és bemutatása, de legalább ilyen fontos az emberek alkotta környezet és a természeti környezet harmonikus kapcsolatának feltárása. A táj és a település, az épület és épített vagy táji környezetének viszonya ugyanis nem csupán az építészet és az építészek problémája, hanem a napjainkra megkerülhetetlenné vált és oly sokat emlegetett „fenntartható fejlődés“, vagy még egyszerűbben fogalmazva: fennmaradásunk egyik alapkérdése is.

Utazásaim során rajzok készültek és nem fényképek, mégpedig szám szerint 152 darab, melyek javát válogattam a kötet 85 lapjára. Ezzel a hosszadalmasabb, de sokkal élvezetesebb és főleg sokkal szubjektívebb módszerrel a tizenkilencedik századi, vagy még korábbi elődeim nyomában kívántam haladni. A rajz elkészítése a téma alaposabb előzetes felmérését igényli és annak mélyebb megismerését és megértését eredményezi. Remélem, hogy az olvasó, a néző élvezettel szenteli majd figyelmét ennek a ma már nehezebben befogadható ábrázolásnak.

A könyv, vagy inkább kísérőfüzet szövege ugyancsak a hagyományt követi. Az illusztrációk mellé másoktól kerül az írások többsége, magam csak röviden és a jelen helyzetet tömören vázolva kívántam a szöveges lapokon jelen lenni. Azokat a korábbi, útirajzokat, ismertetéseket, leírásokat és művészi igényű szövegeket akartam az egyes  helyekhez csatolni, melyek színesítik és valódi ismeretekkel gazdagítják az olvasót. Nem kívántam száraz és szakszerű lenni, bátorítanám Önöket, hogy olvassák el, de legalább lapozzák fel az idézetek forrásait, elsősorban Petri Mór magvas monográfiáját, de Bunyitay Vince, Kőváry László, Boér Miklós, Debreczeni László és a többiek vonatkozó (és más egyéb) munkáit is.

Végül, de nem utolsó sorban: miért éppen Szilágyság?

Ez a vidék, a magyar múlt  ,,és igen, a jelen “ egyik fontos pontja és tényezője nagyon kevéssé ismert a magyarországi közönség előtt. Mindannyian felmondjuk Ady Endre versét a „hepehupás vén Szilágyról“, talán tudjuk azt is, hogy az ecsedi és somlyai Báthoriak előneve nem a Balaton-felvidékre, hanem Szilágysomlyóra utal, talán hallottunk a goroszlói csatáról is, mely évtizedekre, vagy inkább évszázadokra megpecsételte a magyar Erdély sorsát, és mégis… a Szilágyság nem „valódi” Erdély, noha a magyar köztudatban a Romániához csatolt területeket Erdély néven ismerik. Nem esik útba a Székelyföldre vagy Erdély belsejébe menet, még annyira sem, mint a Kalotaszeg. És főleg azért, mert fogalmunk sincs, hogy az izgalmas és „egzotikus“ román világa mellett mennyi és milyen igazi magyarságot rejt és őriz ez a mintegy 2000 négyzetkilométernyi földdarab. Közelsége ellenére távol van tehát. Ezt a távolságot szeretném áthidalni, vagy méginkább lecsökkenteni ezzel a könyvvel.

Lássuk tehát először az útijegyzeteket és az idézeteket, majd a rajzokat, melyeknek mindegyike a helyszínen készült, és a pillanaton túl a maradandót is igyekszik megragadni.

Wagner Péter, Budapest

2011. december 09. | Művelődés