Magyarország 1711-ben

Ezt az ónodi trónfosztást két érdekes esemény előzte meg, melyekről viszonylag ritkán esik szó. Egyik, hogy 1706-ban Bottyán és Esterházy Antal kuruc tábornokok hadai már Ausztriában portyáztak; a másik, hogy ekkor és ezért a császár Rákóczinét követségbe küldi a fejedelemhez. A kíséret, a császári tanácsosok hada fél éven át tárgyal Rákóczival. A fejedelem fontos információkat kaphatott feleségétől, mert az asszony 1707. január 30-án nem tért vissza Bécsbe, hanem XII. Károly svéd királyhoz szökött Poroszországba, majd onnan Lengyelországba és Rákóczi ezt követően, 1707 májusában járult hozzá a trónfosztás kimondásához.

Az 1708. augusztus harmadiki súlyos trencséni vereség, amikor maga a fejedelem is megsebesült, az utolsó felvonás nyitányának tekinthető. Sorra hagyják el hitüket vesztett hadvezérei: Ocskay, Bezerédi; meghal Bottyán János és, tisztázatlan körülmények között, talán gyilkosság áldozataként, Esze Tamás. Rákóczi 1711. február 21-én végleg elhagyja az országot és tábornokára, Károlyi Sándorra bízza: cselekedjék legjobb belá-tása szerint: Károlyi úgy cselekszik, ahogyan az adott helyzetben egyedül ésszerű: Szatmárban békét köt, a maradék kuruc sereg pedig a mejtényi síkon, 1711. május elsején leteszi a fegy-vert.

Rákóczi Ferenc nem tér többé vissza hazájába, lengyel, francia emigrációs évek után Törökországban települ meg, s ott éri a halál.

A legfontosabb következtetés, melyet akkor már a magyar nemzet is levont: a magyar függetlenség még hosszú ideig, ki-vívhatatlan. A feladat: a Habsburg-uralomnak magunkat alávetve, nyelvi és öntudati függetlenségünket őrizve, igyekez­zünk békességben felépíteni az elpusztult, kivérzett országot; viszonylagos jólétet teremtve megalapozni egy török utáni Ma-gyarország jövőjét.

Egy kéziratban terjedt kuruc vers így kesereg: a természet is gyászol,

Sírnak a csillagok,

bujdosván felhőkben

egy másik kuruc versben pedig a császár elől idegenbe bujdosott katona énekli:

Zöld erdő harmatát

Piros csizmám nyomát

Hóval lepi be a tél…

A nemzeti színek első felbukkanása ez a magyar népköltészetben.

A magyar társadalom 1712 után kénytelen volt beletörődni, hogy az 1526 előtti magyar állami függetlenség nem állítható helyre. További véráldozatok a magyar nép és a magyar nyelv kipusztulásához vezettek volna. A Bocskaitól Thökölyn át Rákócziig tartó, több mint egy évszázados küzdelem kudarcba fulladt. Most, hogy 1716 októberében Temesvárral és környékével („bánság”) a középkorban a szent koronához tartozó utolsó magyar terület is felszabadult a török uralom alól, azzal sem hitegethettük magunkat, hogy „majd a török kiűzése után…” Az ország annyira kivérzett, hogy voltak részei, például az Alföldön, ahol egész napi gyalogút után sem lelt a vándor lakott településre. A Kunság a német Lovagrend birtokába került, ezért innen a maradék lakosság is elköltözött. Hiszen IV. Béla óta nekik önkormányzatuk volt! „1705-ben a Kunföldön megszűnik az emberi történet. Az őstermészet átveszi a csendes birodalmat, begyepesíti a romokat, fehéríti a csontokat, kövér füvet támaszt a vérrel itatott földeken.” (Győrffy István) A Kis- és Nagykunságban összesen 12 falu maradt, ezekben hétezerötszáz ember lézengett. Még a század közepén is, amikor az ország már gyarapodni kezdett, mindösszesen harminckétezer nemesi családot írtak össze Magyarországon, de ebből csak tizennyolc­ezer volt birtokos nemes, de a többi földnélküli „okleveles”, armális. Ez a szám a Mátyás-korabeli állapotnak jó egyharmada csupán. Az alföldi megyék közül Csongrádban 52, Békésben 34, Csanád megyében 18 magyar nemesi család élt, vagy inkább tengődött. Mátyás korában Baranya megyében 540 birtokos

nemes tulajdonában 922 falu volt, 1755-ben pedig csupán 13 család élt a megmaradt pár tucatnyi faluban.

„Több, mint 38 négyzetkilométerre jutott egy település. A késő középkorban Szabadka környékén egymástól átlagban 5-6 kilométerre feküdtek a falvak, a 17—18. században már 20-30 kilométernyire. Bács-Bodrog megyében 1522-ben 264 lakott települést tartottak nyilván, 1720-ban már csak ötvenötöt, tehát nyolcvan százalékuk áldozatul esett a törököknek. (Ács Zoltán: A harmadik honalapítás, 1987.)

Színmagyar területek váltak lakatlanná!

A kipusztult területekre a XIV. Lajos francia katonái által feldúlt, felégetett nyugatnémetországi tartományokból németeket, a Felvidékről szlovákokat, a Balkánról szerbeket telepítettek. Erdélybe nagy tömegben költöztek be a románok. Az újonnan letelepített lakosság földesurai a Habsburg-dinasztia hadseregszállítóiból kerültek ki. Tehát a főnemesség, a nagybirtokosság sem volt már magyar. „Alig van titkos tanácsos, hadvezér vagy udvari ember, német vagy olasz származású, aki ne lett volna most egyszerre holdak ezreinek és tízezreinek urává Magyarországon… 1715-ig összesen több mint 250 ily idegenhonos családról van tudomásunk.” (Szekfü)

Minden adottság jelen van tehát, hogy a magyarság végleg eltűnjön a föld színéről, amiként a honfoglalás előtt a hunok és más népek is megsemmisültek a Kárpát-medencében. Várható volt, hogy a hajdani Magyarország lakossága néhány évtizeden belül németül, szlovákul, szerbül, románul fog beszélni. Annál is inkább, mert ezeknek az újonnan telepített részeknek szervezett iskolarendszerük volt és számos kedvezményt élveztek. Ahol nem valamelyik német nyelvű földesúr parancsolt, ott, például a volt temesi bánságban, Claudius-Florimond Mercy császári tábornagy uralkodott császári birtokosként. Ez a terület nem került a magyar királyi fennhatóság alá, közigazgatásilag közvetlenül Bécshez tartozott, mint a déli határvidék is.

A maradék magyar lakosságot, mely – a régi Habsburg-Magyarországot kivéve – túlnyomórészt református volt, nem engedték külföldi tanulmányutakra, nehogy rebellis eszmékkel fertőződjenek meg. Kérvényezni kellett az útlevelet: 1744-45-ben például összesen 68 magyar protestáns diák kapott engedélyt külföldi tanulmányútra. Ugyanekkor a jezsuita rend kezelésében viszont már harminc gimnázium, hét főiskola, egy egyetem működött, főleg latin nyelvű oktatási rendben.

Példaszerűen jellemző a magyar nyelvű kultúra kétségbeejtő helyzetére Komáromi Csipkés György bibliafordításának esete. A jeles református hittudós az 1650-es évtizedben dolgozta át Károlyi Gáspár fordítását; félévszázad múltán, 1706-ban kezdték meg nyomtatását a hollandiai Leydenben, de csak 1718-ban sikerült befejezni, mert a háborúk miatt a költségeket vállaló debreceni tanács nem tudta idejében eljuttatni a pénzt a nyom-dához; 1754-ben (!) indítják útnak a köteteket Debrecenbe, mégpedig Lengyelországon keresztül; a magyar határon a császári határőrség elkobozta a szállítmányt, melyet 2915 darab magyar nyelvű Bibliát, az egri püspök könyvmáglyán elégettetett… 1789-ben aztán pár maradék példányt sikerült hazamenteni…

Nemeskürty István: Mi magyarok (részlet)

2011. április 28. | Művelődés