A szeretet (János 13,31-35)

Akkor régen, azokban a régi időkben, amikor Március 15-én mindig szikrázva sütött a nap, s az arcunkba csapott a kemény szél, s amikor mindig mindenütt borult volt minden arc, akkor a Trabival felmentünk Pestre és leparkoltunk valahol a rakparton. A gyerekek - mind az öten - egyenként kiszálltak a műanyag autóból, megfogtam a kezüket és a Petőfi szoborhoz sétáltunk, ahol már elég nagy tömeg volt csak úgy, meg titkos rendőrökből, akik a kabátjuk hajtókájába beszéltek, meg igazi rendőrökből, akik igazi kagylós telefonnal telefonáltak a motorbicikli tankjához erősített dróton.  Ahogy a szoborhoz közeledtünk szétnyílt előttünk a tömeg, hiszen a gyermekeim elszántan egy-egy virágszállal hadonásztak, amelyeket el is helyeztünk a szobor talapzatához. Nehéz volt minden lépés, mert a szobor és környéke akkor, azokban az időkben szent hely volt számunkra.

Minden nemzetnek és népnek vannak szent helyei, amelyhez körömszakadtáig ragaszkodik. Ilyen a zsidók sirató fala is, s el is ismerte minden hatalom a jogukat ahhoz, hogy oda menjenek és imádkozzanak és a kövek közé kívánság papír galacsinokat tegyenek. Persze, minden régi és újabb népnek van néhány nagyon is szent, megszentelt, megdicsőített helye, ahova el-elzarándokolnak, dicsőséget mondani a maguk Istenének. Így, hát mi minden évben a Petőfi szoborhoz mentünk el, s csak leraktunk egy szál virágot. Aztán elmentünk a nagyszülőkhöz, hogy valamelyik nagyapa elmondja mi is a helyzet.

„Dicsőült helyeken mennyei paradicsomban, akik vigadoztok véghetetlen boldogságban…” A református énekeskönyvben csak kevés gyülekezet által használt énekünk tanúsága szerint (meg)dicsőült helyek a mennyei paradicsomban találhatóak. Ez azt mutatja számunkra, hogy ezek a helyek nem voltak mindig szent helyek, hanem megdicsőíttettek. És hogy ki által dicsőíttettek meg, arra a sor második feléből következtethetünk – mennyei paradicsomban – tehát az élő Isten az, aki megdicsőíti ezeket a helyeket.

Neked vannak szent helyeid? Van olyan hely, ahol megérzed a magyarság erejét? Tudod, hogy a székelyek számára a Hargita szent hegy? Vannak még helyek, amelyek szentek számunkra?

Tudom, sokat vársz az egyháztól, Krisztustól és a nemzettől is. Te mit tettél értük? Te mivel járulsz hozzá a nemzet, a közösségek, s a saját családtagjaid életéhez? Adtál annyit, ami jár hivatalosan? Vagy kifizettél már mindenkit? Vagy talán sikerült a hivatalos szeretetnél valamivel többet adni?

Akkor, több mint másfél évszázada volt egy fontos dolog, amit mindenki tudott, aki csak magyar volt, és aki csak tett valamit is a magyar nemzet fennmaradásáért, s ez a valami az volt, hogy képesek voltak egymást szeretni az emberek. Mert szeretet nélkül nem tudtak volna semmit tenni. Aki nem szereti a családját, gyülekezeti közösségét, nemzetét, aki képtelen a másik embert szeretni, az nem fog semmit tenni sem a nemzetéért, sem senkiért. Persze, jog szerint rendezve van minden ebben a világban, ahogy jog szerint tökéletesen rendezve volt a világ Jézus idejében is, hiszen volt olyan közösség, akik nem várták a Messiást, hiszen a törvényeik tökéletesen lefedtek mindent.

Szereted-e a nemzetedet, a magyar nemzetet? Szereted-e azokat, akik a testvéreid: székelyek, kunok, jászok, palócok…., szereted-e, ismered-e a keresztény közösségeket? S szereted a családod? Vagy ami a legnehezebb kérdés: Szereted saját magadat?

Mégis Jézus éppen akkor, amikor ellene megindult az árulás és ármánykodás, amikor úgy tűnt, hogy megkezdődik egy nagy csata, egy nagy harc, aminek a vége a kereszt lett, éppen akkor, amikor keményen, jogosan harcolni és küzdeni kellett volna, amikor a tanítványokat fel kellett volna készíteni az önvédelmi harcra, amikor fegyvert kellett volna fognia, s amikor hadsereget kellett volna maga köré csoportosítania, akkor  azt mondta: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” Igen, ennyi az egész. A magunk életébe be kell engedni másokat. Legeslegelőször azokat, akik a legközelebb vannak hozzánk, akiket hivatalból, s eskü szerint is szeretünk, de most újra és újra, minden évben meg kell újítani a szeretetünket, úgy, hogy valamit adunk magunkból a szeretteinknek, s az egész nemzetnek.

Mennyit adjunk? Amennyit szoktunk, vagy talán egy kicsit többet? Mennyit adjunk magunkból, mennyit áldozzunk fel önmagunk védelméből, mennyit mutassunk meg a gondolatainkból, mennyit áldozzunk anyagilag erre a világra, s a másikra, s a nemzetre?  Akkor azokban a nagy csatákban az emberek egyre többet, végül még az életüket is feláldozták, hogy megmaradhassunk.  Jézus még az életénél is többet adott értünk, feláldozta a titkot, ami elválasztotta az Istennek és az embert, kinyitotta a mennyet, hogy Istennek dicsősége megérintsen bennünket.

Hát nekünk is tennünk kell most valamit. Megfogni egy-egy szál virágot és elvinni a szent helyekre, s közben meg kell érintenünk egymást a szeretetünkkel. Látva remélve, hogy a fák már megszínesedtek, s a tavasz itt van egészen közel, s megint csak újra lehet kezdeni az életet. Hiszen a szeretet az, amely annyi éven át megtartotta közösségeinket, s megtartotta szent helyeinket, s Istennel való kapcsolatunkat.

Bereczky Zoltán lelkipásztor

2011. március 11. | Jeles napok