A szavak mögött

Olvasom az újságban, hallom a rádió híradásaiban a minden bizonnyal ugyanazon forrásból átvett tudósítás kezdő sorait: az idén először ünnepelték együtt Székelyföld elöljárói az 1764-es madéfalvi veszedelem évfordulóját. És ugyanaz a döbbenet fog el, mint bárki mást: ugyan bizony mit kell ünnepelni azon, hogy egyetlen éjszaka alatt a mai fogalmak szerint igazi tömeggyilkosságot követtek el a székelyek ellen?

Mi az ünnepelnivaló azon, hogy több mint négyszáz férfit, asszonyt és gyermeket öltek meg, a falut felgyújtották és őseink közül nagyon sokan Moldva felé vették útjukat, bukovinai majd leszármazottaikban akár szerbiai székelyekké is válva?

A tudósítással foglalkozó egyik online fórumban pedig valaki kifakad a megemlékezésen beszédet mondó Kelemen Hunor ellen: vajon mit is értett azon, hogy a madéfalvi veszedelem egyik tanulsága, hogy egymás ellen soha nem fordulhatunk. Hiszen ott nem egymás ellen fordultak a magyarok, hanem osztrák ölt székelyt. Csakhogy akár negyedévezredes szomorúságunkra is, az össztüzet elrendelő Siskovics József altábornagy bizony Szegeden látta meg a napvilágot, mint ahogyan Mária Terézia királyi bizottságában és szép számmal akadtak magyarok, következésképpen a miniszter nem mondott semmiféle valótlant, mint ahogyan Erdély történelme során nem egyszer alakultak kisebb-nagyobb csatákká és öldöklésekké a szabadságjogaikat féltő székelyek és a kiváltságaiknak akár fegyverrel is érvényt szerző magyar nemesek ellentétei.

A történészek az újabb meg újabb kutatások alapján értelmeznek, sőt átértelmeznek dolgokat, az áltörténészek saját vagy mások képzelgései alapján mítoszokat és legendákat teremtenek, de a hiteles forrásokon alapuló eseményeket semmiféle későbbi érdekek, politikai nézetek alapján megmásítani nem lehet.

Ezért fontos, hogy a székelységnek is meglegyen a hiteles történelemírása, ezért időszerű Hargita Megye Tanácsának az a kezdeményezése, hogy a szakmában ugyancsak jó nevű történészeket kért fel a székelység történelmének a megírására. Akik az iskolások számára készített alternatív tankönyvekben különválasztják majd a forrásokon alapuló történetírást és a legendákat, nem mondva le ez utóbbiakról sem, hiszen azok a közösségi tudat részei.

A lényeg tehát csupán ennyi: ne helyettesítsük legendákkal a valóságot. Vagy ünnepséggel a megemlékezést. Egyetlen pillanatig se gondoljuk azt, hogy a jelen cselekvését pótolni tudja egykori vagy mai szövegek hangoztatása. Bármennyire is kellemesen hangzik lelkünknek-szívünknek egy-egy fogalom, tanuljunk meg különbséget tenni a szavak és a tettek között.

Olvasom azt is, hogy a székelyföldi elöljárók az idén szakemberekkel elkészíttetik Székelyföld fejlesztési stratégiáját – és elgondolom: ez már vajon a hányadik az utóbbi két évtizedben?

A választási kampányban hallottam többször is, hogy az európai parlamenti képviselői jelenlétünk lobbija nyomán néhány hónap múlva csak úgy dőlnek hozzánk a külföldi beruházók a menetközben létesített ipari parkokba, de látom azt is, hogy kisebb-nagyobb helyi infrastruktúrajavító munkálatok mellett a fejlesztés két vonulata következetes: majd minden székely faluban építettek ravatalozót és több helyen iskolai sportcsarnokot.

Megjegyeztem azokat a nem is egyszer elhangzott lelkes ígéreteket, amelyek a borvíz útján haladva képzelik el a székelység jövőjét, kezében székely zászlókkal és székely termékekkel, de több helyen is csupán azt láttam, hogy néhány száz méternyi leaszfaltozott úton hajtanak ki a nyaralókba a csillogó-villogó terepjárók utasai, miközben mások, ugyancsak négykerekű szekérkéikkel húzogatják haza a már alig csepegő források borvizeit.

És olvastam azt is: német alapítvány több ezer segélycsomagot osztott ki a székelyföldi szegényeknek, otthon pedig arról beszéltek: ritkán láttak olyan nyomort, mint helyenként itt. De azt is tudom: mindez nem általánosítható. A valóságnak sok arca van, és nem lehet azokat egybemosni vagy legendákkal elkendőzni. Közülük pedig nem az ünnepi, hanem a hétköznapi a legfontosabb. Jól érzik ezt a székelyek, hiszen minden veszedelem ellenére ezért maradtak meg ott, ahol vannak.

(Székedi Ferenc, ÚMSz)

2011. január 14. | Fórum