Diósadi falunapok harmadszor

Falunapok: alkalom a kötődésre, a gyökerek ápolására.

Majdnem teljesen megtelt a több mint 600 férőhelyes református templom vasárnap délelőtt. A résztvevők között sokan mesélték, hogy Nagyváradról, Aradról, Temesvárról jöttek haza a falunapokra és volt, aki külföldről is hazalátogatott.

A meghívón szereplő József Attila idézet meghatározta a falu ünnepét. Érdemes feleleveníteni:

„Tudod-e,

milyen öntudat kopár öröme

húz-vonz, hogy e táj nem enged és

miféle gazdag szenvedés

taszít ide?

Anyjához tér így az a gyermek,

kit idegenben löknek, vernek.

Igazán

csak itt mosolyoghatsz.

Magaddal is csak itt bírhatsz,

óh, lélek! Ez a hazám.”

A hazatérők és a helyi lakosok számára Szigeti Ferenc, Diósadon született, most magyarremetei református lelkipásztor hirdette az Igét. A jelenlegi állapotokkal összehasonlította az általa ismert sokkal korábbi helyzetet. Ezekről Hervay Gizella költő és újságíró 1970-ben vizsgálódott. Akkori élményeit elevenítette fel a lelkész.

„Mikor bedeszkázott házak között egy traktornyomban, könyékig a sárban, feljártam a falut. „Pestis-falu” – mondták. „Elvándorolt a fele falu.” Pontos adatok szerint Diósadról 1915-től 1970-ig 1386 lélek vándorolt ki. 45 év alatt egy Isten háta mögötti faluból egy falunyi ember.”

Mert nem volt megélhetésük. Mert volt valami kis szőlő, de jött a nagy filoxera-járvány – leragyált.

Mentek aztán a Zsil- völgyébe bá-nyásznak. Merthogy írástudatlanul hová is mehettek volna? A föld gyomrába.

Előbb csak szállingóztak, az ötvenes évektől kezdve aztán családostul, csapatostul mentek. Falunyi diósadi él Lónyán, Petrillán, Petrozsényben. Hazajönnek negyvenéves korukban rokkantan. Nyáron meg, aki teheti, jön haza építeni a házát, öregségire, éveken át. Mire megrokkan, fölépül a ház. Mire fölépül, tíz szomszéd házat bedeszkáznak.

Tömegesen vándorolt ki a falu. Nem volt maradása. Jött aztán haza, aki bele nem rokkant az otthontalanságba.

Ezzel szemben a falu mostani helyzete lényegesen javult. Elfelejthetik a sarat, a főutcák aszfaltozottak, a többit is lekövezték.

A körülmények lényegesen változtak, de másra is szükség van. A lelkipásztor szerint nem azért volt ilyen nagy méretű az elvándorlás mert nem volt mit enni, hanem azért, mert nem volt jövőképük az embereknek, kilátástalannak ítélték a helyzetüket. Most minden lehetőség adott arra, hogy közös jövőképet építsünk, de ezért nem csak ünnepnapokon kell munkálkodni, hanem minden nap. Elsősorban azzal, hogy együtt, a közös nevezőt kell megtalálnunk, amellyel hatékonyan tudunk dolgozni a közösség érdekében. Ne válaszfalakat építsünk egymás között, hiszen Isten előtt mindenki egyenlő.

A vendég lelkipásztor szolgálatát Kádár György Tamás helyi lelkész köszönte meg, és az egyházközség kórusa szolgálatával emelte az ünnepélyességet. Ezt követően a templomkertben három emlékművet koszorúztak meg a résztvevők. Az első a diósadról származott Ady családra emlékeztető kopjafa Ady Endre  arcmásával. A középső második világháborúban elesett vagy eltűnt 16 diósadi férfi nevét tartalmazza. A harmadik oszlop Szabó Pál református lelkészre és esperesre emlékeztet, aki 1849-ben Bem József tábornok testőrségének kapitánya volt; 1867-től 1900-ig, 33 éven keresztül szolgálta a diósadi gyülekezetet. Az RMDSZ megyei szervezete után a helyi és a varsolci önkormányzat illetve az egyházközség és a fiatalság helyezte el koszorúit.

Az ünnepség a tájház megnyitásával, illetve a lovas-táncos hívogatóval folytatódott, majd délután felléptek a környék meghatározó néptánc-együttesei: a Terbete, a Berekenye, az Illegetők és a Kéknefelejts.

Mint minden ilyen ünnepség termé-szetesen késő este bállal és tűzijátékkal zárult.

Józsa László

2010. augusztus 27. | Vidékeink