Egy húszéves találkozó margójára

Szükségünk van a múltra, hisz ez élteti a jelent, benne van a jövő reménysége. Diák önmagunkat vállalni nagy kihívás, és minden esetre gratulálok azoknak, akik ezt megtették. Természetesen olyan is van, aki nem tud szembenézni egykori társaival, egykori önmagával, s teheti, mert a választás lehetősége is bennünk van.

Én úgy gondolom, hogy egy találkozó hatalmas lehetőség az ember életében, ez az a pillanat, ami megkoronázza sikereinket és megerősít abban, hogy bármilyen nehézségek is értek az életben, nem vagyunk számkivetettek, mert tartozunk valahová. Nem arról kell mesélni, ami jó vagy rossz volt az eltelt húsz év alatt, hanem a lelkünket kell kitárnunk, elmondani, ahogy jött sorjában az öröm és bánat, vagyis az élet. Ez egy kivételes alkalom, amikor elővesszük emlékeinket, lefújjuk róluk a port, megnézzük a régi fényképeket és keressük önmagunkat, álmainkat, vágyainkat, felidézzük a múltat és óhajtatlanul is összehasonlítjuk jelenünkkel. A tekintet egy pillanatra a semmibe vész, válaszokat keres régi kérdésekre, arcokat idézünk fel és pillanatokat, aztán rájövünk, a válaszok nem a múltban keresendők, hanem a jelenben, bennünk. Az arcok, az emlékek, melyeket felidézünk, mindig hidak lesznek, amelyek összekötik a múltat a jelennel.

„Én iskolám, köszönöm most neked,

Hogy az eljött élet-csaták között

Volt mindig hozzám víg üzeneted.”

És köszönöm nektek, hogy eljöttetek megünnepelni ezt a felemelő pillanatot, a TALÁLKOZÁST.

Tudom, titokban mindenki nagyon várta, hogy egy rövid időre régi önmagává váljék, s akkor nem számít, hogy a tükörből jelenkori önmagunk pillantott vissza a reggel. Sokat változtunk, valljuk be férfiasan, öregedtünk is, de lélekben ugyanazok maradtunk ,s hogy idézzem ugyanazt az Ady-verset: „nemes, küzdő, szabadlelkű diák”-ok. Tulajdonképpen nem is öregedünk, hisz most vagyunk életünk delén, szerzett tapasztalatainkat kama-toztathatjuk, egyszóval elértük a kitűzött célokat és újabbakkal kell megküzdenünk. Az élet mindenki számára tartogat szépet is, jót is, kellemetlent és szomorút is, ma már ezt is tudjuk, de húsz éve ez csak üres frázisként, amolyan elcsépelt mondatként hatott.

Minden pillanat fontos valamiért, ez a találkozó azért, hogy megerősítsük önmagunkban az együvé tartozás hitét, hogy felidézzük a régi szép emlékeket, a rosszakat is, amelyek idővel megszelídültek, hogy egyszerűen nosztalgiázzunk régi önmagunkról, mert az energiával tölt fel, erőt ad és szárnyakat.

Legyetek büszkék önmagatokra, hisz ez egy megmérettetés, egy vizsga az élet iskolájában. Van, aki nem vállalta, van ,aki nem tudta vállalni, s van olyan is, akinek nem adatott meg a lehetőség. Emlékét kegyelettel őrizzük.

Úgy érzem ezt a csatát mi nyertük, akadályt állítottunk a felejtés útjába, és minden perce feledhetetlen lesz, s tarsolyunkba zárva útravaló lesz a következő tíz évre.

„S én, vén diák, szívem fölemelem

S így üdvözlöm a mindig újakat:

Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

Bár zord a harc, megéri a világ,

Ha az ember az marad, ami volt:

Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.”

Vincze Erika

2010. július 16. | Művelődés