Szemlélődésből a tevékenységbe, avagy az irodalomtanítás egy lehetséges útja

Az elmúlt hétvégén (június 5-6. között a Meszesen) egy nem mindennapi irodalmi „terápiára” hívott meg bennünket dr. Berszán István a BBTE bölcsészkarának vezető tanára. A rituális írás és olvasásgyakorlaton olyan irodalomtanárok illetve diákok vettek részt, akik kibújva a mindennapok kiosztotta szerepekből a személyiséghatárok felnyítására és a közösségi érzés csodaösztönére hallgatva engedték, hogy az irodalom velük történjen meg. Berszán István az írást és olvasást elsősorban nem retorikai tevékenységként aposztrofálta, amint azt a mai irodalomtudományi iskolák vallják, hanem olyan viselkedésművészetként, amely sokféle impulzust, késztetést indít el az olvasóban. Hangsúlyozta, hogy „egy ilyen gyakorlatnak nem annyira az értelme, hanem inkább az ideje vagy a tartama a fontos: az, hogy ne essem ki a gesztusok ritmusából, és ha kiestem, igyekezzem további gyakorlással visszatalálni.”

Az irodalom, illetve az irodalmi mű egy adott pillanatban már nem munkaként körvonalazódott előttünk, hanem olyan ajándékként, amit alázattal kell tudni olvasni, azért, hogy aztán olvasóvá avasson. A patak kövein egyensúlyozva vagy épp az erdő hangját hallgatva eljuthattunk azon tapasztalat közelébe, hogy a művészet leverheti a gravitáció bilncseit, ha megtanulunk reflektáltan figyelni. A figyelem és a csend akár a tábor ars pedagogicája is lehetne, hiszen az ezekben való jártasság hozzásegít ahhoz, hogy ki-be lássunk önmagunkból, hogy érezzük a lélek és a hang különbözőségét, hogy néha el kell tünnünk s hagyni, hogy a történések beszéljenek hozzánk.

Talán azért is nevezem irodalomterápiának eme két nap történéseit, mert olyan lelkigyakorlatokra voltunk általuk hivatalosak, ahol felismerhettük, hogy nem kell a dolgokat mindenképpen megnevezni, hiszen az érzések szinte verbalizálhatatlanok. De hát ki tudná megmondani, hogy hol a határ az irodalomban az elmondható és az elmondhatatlan, a látható és a láthatatlan között? A tábor folyamán valamiképpen felismertük, hogy a mai irodalomtanítást talán azért is jellemzi hermeneutikai agónia, mert noha a fát megmutatjuk a diáknak, de az erdő természetéről, történéslavinájáról nem esik szó.

Az estéket záró regényfejezetek, amelyeket együtt írtunk meg, megmutatták, hogy a történés kizárólag akkor ismerhető fel valódi eseményként, ha önmagunk új megértésében lépnek fel következményei.

Sátorfalunk elbontásakor a történések vezettek tovább, mert valami azt sugta, hogy bennünk és általunk íródik mindez tovább… s az, ami volt, nem azért érdekel bennünket, mert volt, hanem mert bizonyos értelemben még van, s nem vesztette el relevanciáját.

Lakatos István irodalomtanár

2010. június 11. | Vidékeink