Nagyszombati nemzet vagyunk?

A húsvét azt hirdeti, hogy Krisztus feltámadt és él. Élő, szerető, cselekvő Urunk van. Aki eszerint él, az keresztyén. Ezzel ellentétben a nagyszombat arról szól, hogy Jézus a sírban van, mert meghalt. Halott az Úr. Van, de a sírban nem lát, nem hall, nem segít. Aki eszerint él, az a nagyszombatista.
A nagyszombatizmus nem egy bejegyzett vallás, szekta. Nincsenek közösségi alkalmai, imaházai, templomai. Az életben történik ez a vallás, amikor nem érzem, nem hiszem, nem cselekszem, hogy él az Úr.  Bármelyik felekezethez tartozó ember – a református is – követője lehet.
Bevásárlóközpont, parkolójában, böjtiidőben találkoztam egy ilyen „vallású” asszonnyal. Beszédében tett vallást „hitéről”. Kolléganőjének panaszkodott munkahelyi gondjairól, autósorokon áthangzó magas hangon. Perlekedésében, a magyar nyelv nyújtotta széles fogalomtárat használva, káromkodva szidta főnökét és Istent. Majd fohászszerű hangsúllyal felkiáltott: Istenem! Nem volt ez az asszony pogány, de keresztyén sem. Nagy-szombatistának véltem, aki ha gondol is Jézusra nem úgy tekint rá mint élő, cselekvő, halló Krisztusra. Az ilyen beszéd mögött nem az élő Úr tudása, hívése rejlik, hanem megholt, sírbazárt istenség képzete, akit lehet szidni, úgysem hallja.
A „vallás” másik híve egy atyánkfia. „Hűséges” egyháztag – járulékfizető, adakozó, ha tudna templomba is járna.  A földi életből való elmúlás gondolatával szembesülve tett bizonyságot nagyszombatizmusáról a feltámadás és örök élet kapcsán. Nincs odaát semmi, nem jött vissza onnan senki – szólt a sokszor hallható summás megállapítás. De hát Krisztus visszajött, Ő a garanciája annak, hogy mi is feltámadunk, – hangzott az érv és evangélium. Szépen mondja tiszteletes úr, de nem igaz ez – mondta s áradt szeméből az emberi erő által ki nem törölhető nagyszombati sötétség. Nem volt ez az atyánkfia pogány, de keresztyén sem. Őt is nagyszombatistának vélem, aki nem tagadta Jézus létét, de úgy vélte Krisztus meghalt, eltemették s nem tud az elmúláson diadalmaskodni és örök életet adni.
Az ember életmegnyilvánulásai gyakran mutatják a szív mélyén elbúvó nagyszombati gondolatot, hogy Jézus nem él – nem hall, nem ad örök életet, nem tud segíteni, nem tud kivezető utat mutatni, nem tud újból szeretetet adni. Sokszor nem kerül előtérbe, hogy Ő él és mindezeket megcselekedheti.
Sokan nem hiszik, nem akarják elfogadni Krisztus feltámadását. Jobb nekik egy élettelen istenséget elképzelni, aki nem kér számon, nem szigorú, nem támaszt erkölcsi követelményeket. Az ilyen képzelt, élettelen istenség viszont képtelen a szeretetre és a segítségre.
„Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül” (Kor 15,20), szól a húsvéti evangélium. Él az Úr.
Nekünk, magyar keresztyéneknek nem élettelen, hanem élő, cselekvő Istenünk van. Ha kell megfedd, figyelmeztet. De szeret, megtart, vezet, vigasztal. Élő, erős Istenünk van, akit nem lehet megölni, elpusztítani. A halál sem árt neki, mindenkinél hatalmasabb. Mellette senki nem árthat nekünk, mert hatalmával oltalmaz.
Márai Sándor szerint az igazságnak akkor van valamelyes nevelő szerepe, ha azt mi magunk fedezzük fel. Fedezzük fel személyesen a Lélek ereje által a húsvét igazságát, lényegét, hogy kilépve a nagyszombatiságból, igazán keresztyének legyünk.

Bogdán Zsolt esperes

2010. április 02. | Címlap