Kérdezték, mi a teendő? - Egy magyar lap indítása

Fejér László egyetlen Szilágy megyei magyar újságíróra hárult húsz évvel ezelőtt a megye magyar sajtójának újraindítása. Az évforduló alkalmával Fejér Lászlót is megkérdeztük, milyen volt a sajtó helyzete akkoriban, hogyan élte meg a változásokat.
– 1965-68 között Bukarestben dolgoztam az Ifjúmunkásnál, utána az Előréhez kerültem. Ez volt az egyetlen országos magyar napilap. Akkor Domokos Géza a levelezési rovathoz akart beosztani, a „rázós” riportok lehetőségeihez, de korábbi tapasztalataim alapján ezt elutasítottam. Akkor felajánlották a tudósítói állást, végül Zilahot választottam, a feleségem szülővárosát. Akkor már mindkettőnknek elegünk volt Bukarestből. 1968 őszétől lakunk Zilahon. Ennek a lapnak maradtam munkatársa, amely 1989. december 23-án már korábbi nevén, Romániai Magyar Szó néven jelent meg. Itt folytattam a munkát 2006 elejéig.
– A diktatúra húzd meg – ereszd meg korszakainak szenvedő alanya is volt.
– 1966-tól ’68-ig, de talán még ’69 is ide tartozott, a sajtó liberálisabb, szabadabb légkörben mozoghatott. Nyilván azért, mert akkor Ceauşescu nem érezte magát annyira nyeregben. A románoknak igazuk volt, amikor a szemünkre vetették, hogy mi magyarok vagy németek szabadabban írhattunk, nem olvasták annyira lapjainkat a főnökök. De ha akkor Ceauşescu véletlenül meglátott egy magyar lapot, azonnal lefordíttatta magának, és ha valami nem tetszett…
– Azt viszont nem lehet tudni, ki garantált a fordítás szöveghűségéért, ezen pedig nagyon sok múlott.
– A ’70-es, ’80-as években egyre keményebb volt a személyi kultusz, a diktatúra.
– Jobban ellenőrizték a kulturális életet, és a sajtót is…
– Igen. Újságokat, könyveket, mindent. Akkoriban féléves, negyedéves illetve havi munkatervek alapján szerkesztették az újságokat. Ha valaki javasolt egy témát, akkor decemberben jelenthette, hogy márciusban miről fog írni. De ez már nem újság! Mert az eseménytől függ egy írás hírértéke, nem a politikai tervezettől.
Volt egy közvetlen főnököm, akivel Sepsiszentgyörgyön összefutottam 1990-ben, és képtelen volt felfogni, hogy most nincs munkaterv, a napi aktualitás diktálja a laptervet. Nem értette, hogyan lehet újságot készíteni munkaterv nélkül.
Egy lap profiljához nyilván hozzátartozik az, hogyan foglalkozik társadalmi, művelődési kérdésekkel, sporttal, azokkal az eseményekkel, amelyek joggal tarthatnak számot a közér-deklődésre. Ezt nem lehet előre megtervezni. Régebben egy irodában dolgoztam egy Ienaga nevű rádió-tudósítóval, akitől hétfőn heti munkatervet kértek: csütörtökön mondja be, mi újdonság van a helyi kisipari szövet-kezeteknél. De mi van, ha ott semmi újdonság nem történt?
Ezt a párt központi bizottságának a sajtóosztálya kérte, ők döntötték el, hogy milyen „betervezett” hír jelenhet meg, mit kell mellőzni. Nevetséges, hogy erre nem csak az országos lapok vonatkozásában tartottak igényt, hanem a sajtópropaganda-titkárok a megyei lapok munkatervét is bekérték jóváhagyásra.
– Ez egyre csak keményedett a ’80-as évek felé?
– A kemény diktatúra már a ’70-as évek közepétől szigorodott. Ebben a korszakban szüntették meg a megyei napilapok nagy részét, románokat, magyarokat egyaránt. Érdekes módon, ez nem érintette a határ menti megyék napilapjait. Megmaradt Bihar, Szatmár magyar napilapja, ellenben Sepsiszentgyörgyön hetilap lett a Király Károly idejében napilapként indult Megyei Tükör. Az évtized végére Románia maradt az egyetlen diktatórikus állam.
– Milyen volt a hangulat a szerkesztőségekben 1989 decemberében?
– Korábban is érződött a hangulat romlása. A határ mentén nyomon követhettük a lipcsei tömegverést, a prágai eseményeket, amikor kezdődtek a tüntetések. Végül is megbuktatták az akkori rendszereket. A nagy rendszerváltozási hullám alól csak Románia és Albánia volt kivétel. Még Bulgária is hamarabb változtatott, mint mi.
Akkor a pártvezetés már nagyon odafigyelt a sajtóra. Tőlem is megkér-dezték, hogy ki olvassa megjelenés előtt a cikkeimet. A gyakorlat szerint a helyi lapokat egy erre kijelölt titkár ellenőrizte a megjelenés előtt. Nagyot nyelt Rus elvtárs, amikor azt mondtam neki, hogy Bukarestben is tudnak olvasni, ráadásul magyarul is.
– Hogyan élted meg december 22-ét?
– Vakáció volt, otthon voltam iskolás gyerekeimmel. Közben bejelentették a tévében és a rádióban a diktátor menekülését. Későbben Zilahon is gyülekezni kezdett a tömeg a megyeháza előtti márványtéren. Ott voltam, de egy adott pillanatban otthagytam a tömeget. Nem tetszett, hogy mindenki összevissza beszélt az erkélyről. A fiókszerkesztőségbe mentem hiteles információkért, de a telefon nem működött. Éjjel kettőkor hívott Román Győző, akkori rovatvezetőm, hogy írjak beszámolót a zilahi forradalomról. De itt nem volt rendbontás, a hatalomváltás békésen zajlott.
– Hogyan indult a magyar sajtó?
– Nem sokkal ezután, Chiorean, a megyei újság akkori főszerkesztője, szólt, hogy kell egy magyar oldal a román lapban. (Az akkori Năzuinţa pártlap már Ţara Silvaniei néven jelent meg, majd januárban felvette a Graiul  Sălajului nevet.) Az akkori nemzetmentési front vezetőjénél, a rézhuzalgyár népszerű igazgatójánál, Maiernél kellet jelentkeznem. Kettős katonai kordon állott a „Fehér Ház” előtt. Az elsőn gyorsan átengedtek, a második előtt sokat kellett várakozni, de végül beengedtek. Még akkor délután azonnal el kellett készítenem egy oldalt, elsősorban az új hatóság közleményeinek fordításából, de Karácsonyi requiem címen saját anyag is volt benne. A román lap szerkesztőségében nagy fejetlenség volt, legalább 40-50 ember mind írni, közölni akart.
Az ideiglenes vezetőségben egy román baptista lelkész üdvözölte a magyar oldalt, mint a testvériség bizonyítékát. Akkor jegyeztem meg, hogy ezt Szurdokon és Nagyilondán is olvassák, és a románok joggal mondhatják, hogy nem erre fizettek elő. Kérdezték, mi a teendő? – Egy magyar lap indítása.
– Ezzel párhuzamosan körvonalazódó magyar érdekképviseleti szervezkedésben is megfogalmazódott az az igény, hogy csak egy újság segíthet a megye magyarlakta falvainak, közösségeinek összefogásán. Ez már december 25-én megfogalmazódott, készültek is az anyagok.
– Igen, de a lapindítás a szándék mellett nagyobb problémákkal is járt. Nem elég az igényt megfogalmazni.
– Ekkor kérték a megye egyetlen magyar újságírójának szakértelmét, segítségét. Ez akkor szerencsésen találkozott az ideiglenes hatóság és a román baptista lelkész fellépésével.
– Igen. A helyi közösségek igényéről két konkrét visszajelzést kaptam. Már korábban, még a diktatúra idején Szilágycseh igényelte ezt, és a rézhuzalgyári magyarok is kérték. A helyi szerveződések igénye szerencsésen találkozott ebben a konjunktúrában.
A lapindításnak viszont vannak olyan feltételei, amelyek műszaki, gazdasági előzményeket feltételeznek. Elsősorban papír, magyarul tudó nyomdász kell.
A lapindítást Varga István, az ideiglenes tanács magyar alelnöke is támogatta társával, Ghiurco Ioan ortodox lelkésszel együtt. De az új vezetőség még a régi struktúrák, gyakorlat alapján működött. Volt gazdasági osztály, és volt művelődésügyi osztály, amelyet akkor a Scînteia pártlap megyei tudósítója, Eugen Teglas vezetett. Ebben vett részt Cornel Grad történész, és a titkár – most megyei főjegyzőnek neveznék – Moldovan ügyész volt, aki később ifjúsági és sportminiszter is lett egy ideig.
Költségvetést kellett készíteni, ebben Chiorean segített, az akkori már Ţara Silvaniei főszerkesztője. Ezzel telt el a december 30-a. De a papírt akkor még központi kiutalásra osztották, ez nekünk nem volt meg, de pénz sem volt a megvásárlására. Ebben a „graiulosok” segítettek, kölcsön adtak néhány henger papírt az első számok kinyomtatására. Utána Huszár Lajos javaslatára a megjelent lap árát az önköltség figyelembe vételével emelhettük.
A papír egyelőre megoldódott, de a nyomdatechnika nem. Nem volt magyarul tudó gépszedő, magyar ékezetes betűk sem voltak a nyomdában. Mindent rögtönözni kellett. Akkor a rézhuzalgyárból kértük el Bartha Sándort, aki korábban nyomdász volt. Minden szám kiszedéséért külön honoráriumot kapott, ennek ellentételezését az elején részben Vida Gyula és Sajter Margit közjegyző vállalta magára. De az akkori ólombetűs nyomdatechnika megkövetelte a milliméterre kiszámított makett, a „tükör” elkészítését, ehhez gyakorlatilag senki nem értett. Szerencsére erre is találtunk embert. Kerekes Irén akkor a városgazdálkodási vállalatnál dolgozott, mert amikor hetilap lett a román pártújság, akkor ő volt a nélkülözhető, pedig Bukarestben két éves tanfolyamon sajátította el a lapszerkesztés tudományát. Most már ő sincs közöttünk…
Közben magyar ékezetes betűket szereztünk a szedőgépbe, de még gond volt az illusztráció. A fényképeket akkoriban külön eljárással cinklemezre vitték, ezt illesztették be a laptestbe, és ez a lemez is hiánycikk volt. Nem mondom meg ki, de egy egész láda cinklemezt csempészett ki az Armaturából az újság számára.
Közben beindult a reklámszerzés, és március végére kiderült, hogy 45.000 lej haszon van. Ez akkoriban óriási pénz volt. Ebből már elegendő papírmennyiséget tudtunk vásárolni, törlesztettük a kölcsönt is. Ebben már sokat segített egy volt bányamérnök újságíró, László Károly Ervin, aki minden kiutalás nélkül elment a teherautóval a Bákó melletti Leteára, és két nap után hazajött megpakolva. Amikor más lapok egy hétig is vártak, hogy a kiutalásra megkapják az előírt papíradagot. Igaz, sokan voltak, akik elláttak elegendő mennyiségű szilágysági valutával, köszönet érte…
– Ellenőrizték a lapot akkoriban?
– Az első magyar oldal nyomdai munkálatain olyan javításokat láttam, ami arra utalt, hogy tökéletes magyar tudású személy nézte át a szövegeket. Jó darabig a „hazafias gárda” pecsételte le a lapot a nyomtatásra. Szigorú szabályok voltak. Hétfőn és kedden kellett leadni az anyagok nagy részét, gépelve. Szerdán már csak kevés anyagot fogadtak.
Az akkori ólombetűs nyomdatechnika szerint a cikkeket először kiszedték a gépen, amely meghatározott sorszélességben egybe öntötte a sorokat. Ezeket egymás alá rakva egy „kutyanyelv”-nek nevezett papírcsíkra nyomtatták, ezt korrektúráztuk a nyomdában. A hibás sorokat újraszedték, de ezt ellenőrizni kellett, mert sokszor megtörtént, hogy ugyanabban a sorba egy másik szó került hibásan. Utána egy tepsiben összezárták a cikkeket, és egy „kalenderre” készítettek lenyomatot róla. Az erről készült „kefelevonatot” el kellett látni pecséttel és aláírással, miszerint nyomtatható (bun de tipar). Utána az aláíró felelt. Az ólomhenger kiöntése után következett a henger hűtése, tisztítása, majd elindult a rotációs gép. Az első számot megint ellenőrizni kellett, és rá kellett írni a terjeszthetőségi jóváhagyást (bun de difuzare). Utána az aláíró felelt minden hibáért. Ez a munka a szerkesztők feladata volt, ilyenkor sokszor hajnalig a nyomdában ültünk, mert hol áram nem volt, hol a ültünk, mert hol áram nem volt, hol a vízhiány miatt kellet megvárni amíg lehűl a kiöntött ólomhenger. Szerdán reggel hétkor kezdtük a nyomdai munkát, és szerencsések voltunk, ha éjjel kettőre befejeztük. Legtöbbször hajnalig kellett követni a nyomdai munkálatokat. Ebben oroszlánrészt vállalt Kovács Sándor.
Az egész folyamatot az elején a hadsereg is ellenőrizte, ez még a kommunista rendszer gyakorlata szerint történt, de hamar abbahagyták. Időnként Moldovan ügyész bekérte a lapot, találomra fordítást kért egy-egy cikkből, pedig jól tudott magyarul. Ez február közepéig így ment, utána felhagytak ezzel a gyakorlattal. Ebben a munkában leghamarabb Kovács Sándor tanár vállalt oroszlánrészt, aki az annyira hiányolt keresztrejtvényeket és a népszerű rovatokat is szerkesztette, sajnos rá is csak emlékezünk.
– Közben volt egy munkahelye…
– Az egészet azért tudtam vállalni, mert Gyarmath János, a Romániai Magyar Szó akkori főszerkesztője elfogadta azt, hogy én a megyei magyar lap indításával is foglalkozzam. Ennél jobb főszerkesztőt el sem tudok képzelni. De három-négy hónap után már igényelték a napilapnál a nagyobb munkavállalást. A lap helyzete is megoldódott. Kui János tanár vállalta a lap továbbvitelét, de továbbra is segítettem, ahol csak szükség volt.
1992 vége felé már erkölcsi kérdéssé vált számomra az események megírása. Etikai kérdés ugyanazt az anyagot két helyen közölni. Ezen kívül volt akkoriban néhány radikális személyiség – akik most már irányt váltottak, és másfelé orientálódtak –, akik minden áron pártlapot akartak. Pedig egy lap nem csak véleményeket, hanem közhasznú információkat is kell közöljön, a műfaji változatosságra is szükség van.
Igaz, az újságírásban mindig vannak elszalasztott, elmulasztott dolgok, de az ember nem figyelhet mindenre. Itt, a Szilágyságban vannak olyan értékek, amelyek meghaladják egy közéleti hetilap kereteit. Ezért született meg kilenc évvel ezelőtt a Hepehupa, amely terjedelmesebb tanulmányok, alkotások számára is teret nyújt. Ezzel a fórummal minél több emberhez el lehet juttatni a helyi értékeket.
Most, nyugdíjasként is ott segítek, ahol tudok. Mert nyugdíjas újságíró nincs! Amíg meg tudja fogni a tollát, addig újságíró marad.
– Köszönjük a beszélgetést, amely még folytatásra vár.

Lejegyezte: Józsa László

2010. február 26. | Közéletünk