Nyomot hagytunk

Ünnepi istentisztelet keretében kezdődött vasárnap az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének ünnepe Zilahon. Nem véletlenül, hiszen ebben a belvárosi református templomban alakult meg 1989 decemberének végén az érdekvédelem megyei szervezete. Bogdán Zsolt református esperes igehírdetése is méltó volt az ünnephez. Mintha minden mondata az érdekvédelmi szövetség tevékenységét jellemezte volna. A vigyázókról szólt, akik készülnek, őrködnek a közösség fölött. Lámpásaik pedig megvilágítják az emberi kapcsolatokat.
Köszöntésében két elemet hangsúlyozott: a bűnbábnat fontosságát, hiszen mindnyájan gyarlók vagyunk, és nem mindent végzünk el tökéletesen, ugyanakkor a hálaadás fontosságát, amiért élvezhetjük munkánk gyümölcsét. A gyümölcs pedig adott a visszaszolgáltatott egyházi ingatlanok, a tempplomjavításokban nyújtott segítségben, a magyar oktatás bővítésében, amely aligha valósult volna meg az egységes érdekképviselet nélkül. Mindezekhez továbbra is a Szövetség támogatását kérte.
A Szakszervezetek Művelődési Házában ezekkel a szavakkal kezdődött az RMDSZ Szilágy szervezetének ünnepe megalakulásának 20. évfordulója alkal-mával:
„Nyomot hagyunk a föld porában.
Nyomot – a fölázott föld sarában.
Nyomot – a barna föld selymes füvén.
Nyomot – a tört ágú erdő sűrűjén.
Nyomot –a nagy vizek parti fövenyén.
De nyomot hagyunk-e
a lelkek rejtekén?”
Igen is nyomot hagyunk, mert egy embert el lehet hallgattatni, le lehet tiporni többször, de sok embert hányszor?
Az RMDSZ 20 éve bizonyítja, hogy az Erdélyben élő magyarságot nem lehet  el- és kitörölni, hogy bátran járhatunk emelt fővel, nem vagyunk kevesebbek Európa más országának lakójánál, hogy ebben az országban már nem lehet a magyarságot érintő kérdésekben  a fejünk felett dönteni.
Az eltelt két évtized alatt felnőtt egy új nemzedék, a mi fiatal nemzedékünk, akik csak elbeszélésekből, történetekből ismerik azt a nagy szenvedések és nagy tragédiák szegélyezte utat, amely elvezetett a  hajdani vasfüggöny mögött is olyannyira vágyott célok megvalósításához.
Mi, fiatalok, azért vagyunk ma  itt, hogy tisztelegjünk e szervezet előtt, amely 20 éve küzd értünk, s azért, hogy a magyar szó ne tűnhessen el szűkebb pátriánkból, a hepehupás vén Szilágyból sem. Harcol a nyelvért, melyen édesanyánk szól hozzánk, melyen az altatót dúdolta, melyen a mesét mondta, amelyen tanulhattuk a tudományokat, amelyen álmodjuk a jövőt…
Széchenyi István mondta: „Ami igazán jó s kitűnő, nem kell annak dicséret; fénylik a gyémánt magában is.” A mi gyémántunk is fénylik, immár elvitathatatlanul.
Ünnepi műsorunkban megyénk legtehetségesebb ifjú zenészeit, táncosait, versmondóit, énekeseit élvezhetik majd, akik számtalan megyeközi, országos, sőt határon túli versenyen, rendezvényen szerepeltek sikeresen. Közösségi életünk fejlődésének zálogát jelentik ők, akik rangos eredményeikkel, megszerzett díjaikkal nemcsak önmaguknak hozták, hozzák a sikert, de méltán öregbítik szülőföldünk, a Szilágyság hírnevét is.
Az ünnepi köszöntőt Seres Dénes képviselő, a megyei szervezet elnöke mondta.
– Hol volt, hol nem volt, talán igaz sem volt. Így is kezdhetnénk, ha ma visszatekintenénk az 1989 decemberére és az azelőtti korszakra. Olyan igazságtalan volt az egész, hogy a mai fiatalok talán el sem hiszik. Az akkori rendszer belefojtotta az emberbe a szót, elvette tulajdonát, anyanyelvünket, teljesen kiszolgáltatott a rendszernek. Egyedül a „Kárpátok géniusza” tudott mindent, csak neki lehetett igaza, ő mondta meg, hogyan kell nekünk élni. Nem volt televízió csak korlátozottan, este nem volt világosság, de nekünk élni kellett. De eltelt ötven év, és megmozdult a világ. A népek, nemzetek megpróbáltak más világot teremteni önmaguknak. Petőfi szavaival élve: „feltámadt a népek tengere”. Éreztük, hogy most mi is tehetünk valamit. Olyan erős diktatúra volt, hogy szinte hihetetlen volt az, hogy tehetünk valamit, de minden romba dőlt, és megnyiltak lehetőségeink. December végén Erdély legnagyobb református templomában nagyon sokan voltak, minden felekezet tagjai, és kimondtuk, hogy jogos igényünk az önálló érdekvédelmi szervezet. Tudtuk, hogy csak így tudjuk érvényesíteni jogainkat ebben az országban. Még mindig fülembe csengenek Vida Gyula szavai, amikor azt mondta, hogy tegyünk meg mindent, hogy emelt fővel állhassunk unokáink elé. Ez amolyan fogadalom is volt. Csatlakoztunk az országos Szövetséghez, hetek alatt megalakultak a helyi szervezetek, és elkezdődött a munka. Igen ám, de a többségi nemzet gyanakodva nézte tevékenységünket. A diktátor által elhintett nacionalizmus sokkal erősebb lett. Szinte elbizonytalanodtunk, hiszen mindenki emlékezhet a marosvásárhelyi fekete márciusra. De visszanyertük önbizalmunkat, hiszen 1990. május 20-án a parlamenti választásokkor kiderült, hogy igenis sokan és erősek vagyunk. A Szilágyság is egy képviselőt és egy szenátort juttatott az ország parlamentjébe. A következő években is meg tudta őrizni erős helyzetét a magyarság. Magunk közül választottunk vezetőket, polgármestereket, tanácsosokat, és úgy éreztük, hogy mi igazgatjuk dolgainkat. Eredmények, eredménytelenségek, viták, kompromisszumok közepette meg tudtuk őrizni erőnket, egységünket. Ezt bizonyítja a szilágysági részvétel az ország parlamentjében, és folyamatosan gyarapítani tudtuk sorainkat az önkormányzatokban is.
Az eredmények sem maradtak el. Az első évek után visszanyertük anyanyelvünk jogos használatát, helységnévtábláinkat, iskoláimkat, az óvodától az egyetemig anyanyelven tanulhatnak gyerekeink. De visszanyertük azt jogunkat – ami sokáig nem volt meg, hogy emlékhelyeket, szobrokat állíthattunk őseinknek, hőseinknek. Ránk néz a templomkertből a Turul is, remélhetőleg nemsokára lekerül a főtérre. Ezek tényszerű eredmények, amelyek minden közösségben kézzelfoghatóak. Ezért harcoltunk, dolgoztunk nap mint nap, és dolgozunk ma is. Az egyedüli fegyverünk – és ez sokszor elhangzott – az összefogás. A Szövetség nevében, de alapítótagként is köszönöm mindazoknak, akik előljárókként vagy segítőkként időt nem sajnálva keményen dolgoztak, és mindent megtettek, hogy ez a magyar közösség gyarapodjon. Sokan már nincsenek közöttünk, de emlékszünk rájuk és munkásságukra. De úgy érzem, hogy a egnagyobb köszönet a büszke, becsületes szilágysági magyar embereknek jár, akik minden esetben megértették az idők járását, mindig hozzáadtak valamit az országos eredményekhez helyi szinten is, és mindig felismerték a magyar érdekeket, és ezért tettek is.
Úgy érzem, hogy húsz év után emelt fővel állhatunk az unokáink elé. Érdemes volt, megérte! Kívánom, hogy sok év után is legyen ki, és legyen mire emlékezzen!
Isten áldd meg a magyart!
Vida Gyula visszaemlékezésében hangsúlyozta, hogy sikerült történelmi, nemzeti jogainkat érvényesíteni. „Voltak hibák, téves megközelítések, lehet kritizálni, de senki soha meg nem kérdőjelezheti a Szilágy megyei RMDSZ szervezet bátor kiállását és küzdelmét a Szilágy megyei magyarság érdekei mellett. (…) Hálát adok az Istennek, hogy ezt megfogalmazhattam: nem alamizsnát, hanem jogainkat követeljük.” A további évekre is sok erőt, egészséget és bátor kiállást kívánt a szervezetnek.
Következett a fiatalok műsora, amely mintegy seregszemleként bemutatta, hogy minden műfajban és minden téren van utánpótlás. A komolyzenei produkciók mellett versmondásban is kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a fiatalok, és bebizonyították, hogy a citerához és a mandolinhoz is értenek. Zenei rátermettségüket a táncban is bizonyították. Minden számottevő közösség képviseltette magát Szilágynagyfalutól Szilágycsehig, Ilosvától és Lompérttól Krasznáig, Sarmaságig. Lehetetlen mindenkit felsorolni, de a műsor változatossága, a fiatalok lelkesedése mindenkit magával ragadott.
Az ünnepség folytatásaként Seres Dénes elnök 103 emlékplakett kiosztásával köszönte meg mindazok tevékenységét, akik az eltelt húsz év alatt fáradoztak közösségeikért. Jelezte, hogy ez szimbólikus értékű, a közösségeknek is szól, hiszen rengetegen dolgoztak a szervezetben, de nem lehetett mindenkinek emlékplakettet juttatni.
Kerekes Edit, a zilahi szervezet volt elnöke a fiataloknak ajánlotta fel oklevelét, akik nélkül aligha lehetett volna eredményes a Szövetség.
A kitüntetettek nevében Fekete Péter mondott köszönetet a figyelmességért.
– 35 éves koromig azzal a megtörhetetlen hittel éltem, hogy a sötétség nem tarthat örökké, közben gyújtogattam a gyertyákat. És nem voltam egyedül. Tették ezt még sokan mások.
A sok szétszórt halvány gyertyaláng nem volt elég a sötétség megtörésére, de tartotta a reményt. És eljött a „nagy máglya” napja, mely rést ütött a sötétségen. És elkezdtünk látni. Tisztán látni önmagunkat és a körülöttünk levő világot. Azt, hogy ebben a világban nekünk is jogunk van a létezéshez és megmaradáshoz, jogunk van benne a mi verejtékkel, könnyekkel és vérrel megváltott helyünkre.
És megindult az építkezés. Menetközben tanultunk, mert nem voltak útmutatók. Tanultunk és volt erőnk és bátorságunk másokat is tanítani. Mert bátorság kellett az első kokárda kitűzéséhez, nemzeti imánk elénekléséhez és elvárásaink szóvátételéhez. Tettük ezt tisztán, önzetlenül, békésen a meggyőző érvek hatalmával és nem a viszályt keltő erőszak érvével. Továbbra is szükség van erre. Ezért továbbra is kell gyújtogatni a gyertyákat, és égve kell tartanunk őket mindenütt és mindenkoron. A mécses nem szabad kialudjon! Újabb és újabb célok felé kel serkentsen és vezessen mindannyiunkat. Mert van feladat bőven.
Köszönöm nemzetem eme gyönyörű, eseménydús és sikeres erdélyi 20 évét, mely megérdemli, hogy a történelem nagybetűkkel írjon róla. Köszönöm a bizalmat. Köszönöm hogy szerény részese lehettem a munkának. Köszönöm az igen megtisztelő és szívmelegítő elismerést, melyet bár az apadó, de még létező zsibói nemzettársaimnak valamint a szilágysági és a földkerekség bármely részén élő magyarságnak ajánljak fel. Csak azt sajnálom, hogy tőlem független tényezők miatt nem lehetek továbbra is Istentől kapott szerény képességeim szerint alázatos aktív napszámos a közös munkában.
És mivel megbűnhődtük már a multat is s a jövendőt is, áld meg Uram a magyart és ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk, hisz e nagyvilágon nincs számunkra más hely sem élni, sem halni sem feltámadni!
Az ünnepség közös énekléssel zárult. Gáspár Attila vezényletével minden szereplő énekelte népdalainkat, népi zsoltárainkat, és a legvégén nemzeti imánkat.
Természetesen mindez nem sikerülhetett volna a megfelelő tanári háttér, segítségnyújtás , irányítás nélkül. Kellenek a hivatásukhoz kiválóan értő, lelkiismeretes  vezetők, akik segítik kitűzni és elérni a célokat, és akik fáradhatatlanul lelkesítenek. Engedjék meg, hogy felolvassuk a felkészítő tanárok, csoportvezetők névsorát:
A zenei előadók, együttesek felkészítői:Adorján Ilona, Csillag Mária, Dirjan  Ionut, Gáspár Anna, Gáspár Attila, Gönczi Sándor, Kővári László, Majó Zoltán
A néptáncegyüttesek Bay Attila, Demjén Beáta, Lelik Berta, Matyi István, Matyi Tamás, Sólyom Emese, Szőke Anna, Szőke Henrietta irányításával működnek. Kísérő zenekar Szilágyi Pityu és zenekara.
A versmondókkal Bálint Enikő, Bántó Evódia, Csiszár Zsuzsa, Turai Adél tanárnők foglalkoznak.

Józsa László

2010. február 19. | Címlap