Borotválkozom reggelente

Húsz év elmúltával némileg megváltoznak a vélemények, de vannak, akik még elevenen emlékeznek az 1989-es fordulatra, az előzményekre és az utána következő időszakra. Szilágyi Sándor mérnök 1979-ben került Zilahra, a csőgyár építésekor. Részt vett az érdekvédelmi szövetség alakulásában, erről beszélgettünk a húszéves évforduló alkalmával. Az előzmények fontosak, mert a fiataloknak fogalmuk sincsen arról, milyen körülmények uralkodtak. Talán el sem hiszik.

– Még most vannak napjaim, amikor félelmeim nagyobbak, mint ’89 decemberében. Akkor azt mondtam, hogy most féljek, hiszen féltem én eleget. De most, amikor két civil hadügyminiszter is eljön Zilahra, és azt mondja, hogy holnap hazamegyek, és aláírom a zilahi lőtér átadását a városnak, akkor jön egy főtörzsőrmester, és azt mondja: nem! Elgondolkodtam: ki vezeti ezt az országot? Ha egy kis főtörzsőrmesternek, aki a szeku katonai szárnyához tartozik, ekkora hatalma van? A ’90-es évek végén kérdeztem valakitől, hogy remélem, a szekusdoszárom most már le van zárva, de azt mondta, hogy nem, sőt, már a plafonig nőtt. A különbség csak az, hogy most már nem vagyok számonkérhető elveimért.
– Ezek szerint korábban is volt része zaklatásokban?
– Először Vajdahunyadon éreztem ezt, de soha a lakosság körében. Vajdahunyad a ’60-as évek közepén egy hetvenezres munkásváros volt, ahova az ország minden részéről jöttek emberek a jobb megélhetés reményében. Itt a demokráciának nem csak jelei, hanem valós megjelenése volt. Természetesen a „kombinátnak” köszönhetően, amely országosan kiemelt acélgyár volt. Megtörtént, hogy egy buszjáratnak megváltoztatták a vonalát, hát egyszerűen félretolták a sofőrt, és levitték a buszt a nehézhengerműig. Senkit nem mertek kérdőre vonni, mert úgy is tudták, hogy felesleges, senkiből nem tudnak kiszedni semmit, másnap visszaállt minden a régi kerékvágásba. Ha szombaton nem volt hús, vasárnap már nem mentek be dolgozni, pedig itt folyamatos üzemmód volt.
Akkoriban erősáramú üzemmérnökként a durvahengermű, a „bluming” energetikai mérnöke voltam, közben a hunyadi főiskolán az almérnököknek is ugyanezt adtam le lektori minőségemben. A kombinátban folyamatosan kellett dolgozni, mert minden leállást, amely tíz percnél tovább tartott, már kötelező volt jelezni Bukarestnek, és azonnal ott volt a részlegért felelős szekus. Az mindig ott volt a gyárban, és bűnbakot keresett, hogy igazolja magát. Mert ha a durvahengermű leállt, akkor előtte az acélművek, és az utána következő fimomhengerművek sem tudtak dolgozni. Akkoriban két meghívásom is volt tanulmányútra illetve tapasztalatcserére. Az egyik Németországba, a másik Angliába szólt volna hasonló üzemekhez. De az útlevél ára az volt, hogy beszervezzenek és én hetente a nemzetbiztonsági irodán jelentést írjak. Kérdeztem, hogy az esetleges műszaki veszélyekről vagy nehézségekről kell jelentést tegyek? Nem, válaszolták, arról kell jelentsek, mit beszéltek főnökeim, munkatársaim, beosztottjaim. Sajnálom, ilyen nincs – mondottam. Ezt követően berendeltek a városi pártbizottsághoz. Szerencsére egy Vasiu nevű mérnök volt a párttitkár, aki Budapesten végzett, és a főiskolán is kollégám volt, mert gépészetet tanított. Úriember volt, igazi értelmiségi. Azt mondta, ne félj, erre nem vagy köteles, ezt csinálja csak az alja nép. Utána berendeltek a szekuritáté főnökéhez vele együtt. Akkor is azt mondtam, hogy nem tudnék borotválkozni, mert le kellene köpjem a tükrömet minden reggel, ha ezt megtenném. A párttitkár meg bökdöste az asztal alatt a lábamat. Az „elvtárs” akkor felemelte az útlevelemet, és eltépte. A párttitkár azt mondta, végezzem a dolgomat, ahogyan eddig, mert az egy létfontosságú hely. De útlevelet nem kaptam. Azóta célkeresztbe kerültem, mert ellent mertem mondani. Akkoriban „Keletre” is nehéz volt kijutni, Nyugatról szó sem lehetett, ha az ember nem vállalta a heti jelentést. El is felejtettem az egészet, mert sok volt a munka.

Zilah
1979-ben helyeztek Zilahra a csőgyár indulásakor, akkor a dróthengerművet kellett talpra állítani és működtetni. De itt egészen más volt a hangulat, mint Vajdahunyadon. Erre akkor döbbentem rá, amikor jelentkeztem az akkori igazgatónál, akinek első kérdése nem az volt, hogy mihez értek, hanem az, hogy „román vagyok-e vagy francia”. Magyar vagyok, válaszoltam. „Az ugyanaz”,  mondta. Miután beindult a részleg, az igazgató – addigra már más volt – elküldött volna pihenni egy tíznapos moszkvai küldöttségre. Ehhez is a szekuritáté beleegyezése kellet. Egy hónap után meg is jött, hogy mehetek, de addigra a küldöttség már vissza is jött. A dossziém tehát jött utánam. Egy Drăgan nevezetű szekus kezdett piszkálódni, hogyan is írom a nevemet, stb. Mondtam, Angliában is vannak nevek, amelyeket egészen másképpen ejtenek ki, mint ahogyan írják, példa erre Shakespeare. Azt mondta, hogy velem nem is az a baj, hogy csak a magyarok hallgatnak rám, hanem az, hogy a románok is. Mondtam, hogy ez is csak azt jelzi, hogy én járok a jó úton.
Közben megjelent a háromkötetes Erdély története Magyarországon. Sajnos nem olvashattuk, csak a központi pártlapokban nyomdafestéket látott kritikákat. Erről is beszélgettünk uzsonnaszünetekben az irodában, később ebből is bajom származott. Akkoriban a megyei pártlaptól, a Năzuinţa-tól jött két újságíró, hogy írjak alá erről a témáról és a nemzetiségi kérdés példás megoldásáról egy általuk elkészített cikket, és ők majd közlik. Mondtam, hogy először elolvasom. Hát a Iosif Constatin Drăgan meg a Lăncrănjean stílusában volt. Azt mondtam, nem, majd megírom az én véleményemet. De azt is csak vitacikkek alapján tehettem, inkább arról írtam, hogy felesleges Magyarországtól félteni az országot, az igazi veszedelem inkább keletről várható. Nem is közölték soha. De az ő cikkük mégis megjelent később, egy másik magyar mérnök és egy tanár aláírta.
– Volt ennek következménye?
– Volt. Minden irodában volt egy-két ember, közülük szegény becsületes emberek is, akiket esetleg elkaptak a gyárkapuban a táskájában egy féltengellyel és megzsarolták. Volt az irodánkban egy Vlaicu nevű, aki elsikkasztott valami prémiumokat, bűnügyi eljárás indult ellene, de visszajött, semmi baja nem lett, de az egy bunkó volt. Egy másik kollégám, egyébként értelmes és művelt ember volt, egy Nyugat-Berlinbe szóló útlevélért vállalta, az ő jelentéseit igazán nehéz volt kivédeni. Felrótták, hogy az irodában beszélgetések közben nem álltam ki jó román párttagként Ceauşescu elvtárs direktívái mellett. De közben már változott a hangulat. A következő kongresszusra a helyi szervezetek kellett javasolják a főtitkár újraválasztását, ekkor egy zilahi kisember, Barabási, felállt, és azt mondta, hogy nem javasolja, mert otthon üres a hűtőszekrény, és a gyerekei éhesek. Kiszállt a politikai titkosrendőrség, és tényleg üresen találta a hűtőszekrényt. Lett is baja elég. Minket is berendeltek a szekura, mindhárman magyarok voltunk, Kasza bácsit és Sojka Attilát is beidézték. Bűnvádi ügyész írta a vallomásomat Erdély történetéről, a Szabad Európa Rádióról,,, szervezkedésről”, stb. Én beszéltem, ő meg írt, utána az orrom alá nyomta, hogy írjam alá gyorsan, mert mindjárt jön a főnök. Először elolvasom, mondom, hát ha azt aláírtam volna, elástam volna magam. Jött a főnök, kérdezte, mi a baj? Ezt én nem mondtam, ami ide van írva. Nem baj, mondta, elszakította, hogy akkor írjak én választ a kérdésekre. Hazaengedtek, és ez így ment egy hétig. Mikor kijöttem, jól megnéztem a kocsimat, működnek-e a fékek, nincs valami aládugva? Másnap már két váltás fehérneművel, fogkefével stb. a táskámban jöttem, mert nem lehetett tudni, hogy hazaengednek-e. Végül elengedtek azzal a feltétellel, hogy senkinek nem szólok a történtekről.
Két hónap múlva a városi pártbizottsághoz idéztek be. Húszan ültek velem szemben, megúsztam egy utolsó figyelemeztetéssel. Akkor egy Aluaş nevű titkárocska jelezte, hogy ha még egyszer ilyesmit teszek, nekem és a családomnak is vége.
Utána már pörögtek az események, Tőkés Lászlóról is mindenki hallott. Elgondoltam, ha a magyarországi panoráma tévében látott felvétel kijutott a határon, akkor talán a Szekuritáté sem mindenható, vagy legalábbis több szárnyra, irányra szakadt. Előtte Nagyváradra, az egyetemre mentem volna dolgozni, de ha a diktátor megbukott, akkor már nem volt értelme elmenni Zilahról.

A változás
Zilahon is voltak diverziók, de szerncsére senki nem kapta be a horgot. Mănăila őrnagy, az akkori ideiglenes csoport elnöke eléggé népszerű ember volt, hallgattak rá.
Ahogy elfutott a diktátor, néhányan összegyűltünk Csíszár Zsuzsáéknál. Ismerősök voltunk, akiket a közös sors is összekapcsolt, hiszen náluk is volt házkutatás, nálam is… Utána egyre többen jöttek. Amikor Domokos Géza a tévében bejelentette egy érdekvédelmi szövetség megalakításának szándékát, azonnal mi is szervezkedni kezdtünk. Bementünk Kolozsvárra, ahol a magyar színház egyik termében gyűlt össze a magyar értelmiség. Sojka Attila vitt a kocsijával, Csiszár Zsuzsa és Marczin Ida is velünk volt. Ez karácsony körül történt. Előttünk ült Kányádi Sándor, aki hol levetette, hol felvette a kabátját, olyan szélsőséges vélemények is elhangzottak. De mindenki egyetértett abban, hogy fel kell éleszteni intézményeinket, iskoláinkat, és szükség van egy olyan ernyőszerű érdekvédelmi szövetségre, amely minden véleményt, irányzatot befogad, elfogad és integrálni tud.
Hazajövet kezdtük a szervezkedést a megyei szervezet létrehozására. Akkor merült fel az az ötlet, hogy újra kell indítani a megyei magyar lapot, mert ez a legfontosabb kommunikációs eszköz a lakossággal. Akkoriban csak nagyon kevés embernek volt telefonja. A számítógépes rendszerek, a maroktelefonok is csak mintegy tíz évvel később terjedtek el az országban. Az újság volt az egyetlen információs lehetőség a megye magyarsága számára. Fejér László újságíró vállalta ezt a terhet, és becsülettel helyt áll és áll még ma is. Az alakuló közgyűlésnek Székely tiszteletes adott helyet a templomban, meg is hírdette. Előtte volt még egy kezdeményezés a bútorgyárból, szórólapokon szabad térre hívták az embereket egy gyűlésre, de akkor még lőttek, a hatóságok sem ajánlották a szabadtéri gyülekezést. A gyűlésen Manaila őrnagy, a megyei nemzetmentési bizottság elnöke mellettem ült, katonák biztosították az ülés zavartalanságát. Ott mintegy kétezer ember lehetett, és többféle vélemény is elhangzott, mint Kolozsváron. Vida Gyula bácsit végül elnöknek választották. A végén az ezredes odasúgta nekem, hogy nagyon örül, hogy eljött. Olyan jól esik látni, hogy nem csak a románok veszekednek egymás között.

Az első évek
Akkor, március 15. táján nagyon feszült volt a helyzet. A Wesselényi-szobrot sárga festékkel öntötték le, amit az ezredes takaríttatott el oldószerrel. Ha akkor azt mondja nekem valaki, hogy 5-10 év múlva a megye román vezetősége vigyázba állva a szobor előtt hallgatja végig a magyar himnuszt is – amiért korábban börtön járt –, és megkoszorúzza, hát azt mondtam volna, hogy nem normális. De most már ez természetessé vált. Az 1992-es helyhatósági választásokon városi tanácsos lettem, most is az vagyok, egy ciklus kihagyásával már a negyedik alkalommal. Akkor nem fizettek ezért a munkáért, most bútorgyárból, szórólapokon szabad térre hívták az embereket egy gyűlésre, de akkor még lőttek, a hatóságok sem ajánlották a szabadtéri gyülekezést. A gyűlésen Manaila őrnagy, a megyei nemzetmentési bizottság elnöke mellettem ült, katonák biztosították az ülés zavartalanságát. Ott mintegy kétezer ember lehetett, és többféle vélemény is elhangzott, mint Kolozsváron. Vida Gyula bácsit végül elnöknek választották. A végén az ezredes odasúgta nekem, hogy nagyon örül, hogy eljött. Olyan jól esik látni, hogy nem csak a románok veszekednek egymás között.

Az első évek
Akkor, március 15. táján nagyon feszült volt a helyzet. A Wesselényi-szobrot sárga festékkel öntötték le, amit az ezredes takaríttatott el oldószerrel. Ha akkor azt mondja nekem valaki, hogy 5-10 év múlva a megye román vezetősége vigyázba állva a szobor előtt hallgatja végig a magyar himnuszt is – amiért korábban börtön járt –, és megkoszorúzza, hát azt mondtam volna, hogy nem normális. De most már ez természetessé vált. Az 1992-es helyhatósági választásokon városi tanácsos lettem, most is az vagyok, egy ciklus kihagyásával már a negyedik alkalommal. Akkor nem fizettek ezért a munkáért, most csak egy szimbolikus összeget kapunk, de nem ezért vállaltam. Soha nem azt kérdeztem, mi lehetek a Szövetségben, hanem azt, hogy mit kell dolgozni a Szövetségért. Nagyon feszült volt a helyzet. Eleinte a pénzügyi üvegpalota borzolta a kedélyeket, amely most sincs készen, az iskola ügye is sok feszültséget okozott – és lappangóan okoz még ma is, habár enyhült a hangulat. A pártszövetségek kezdtek működni, és most már nem csak megbecsülnek bennünket, de kiemelten megbízhatónak tartanak. A régi egyezségek élnek, tudják, hogy ez működik. A PD-L-vel való egyezség után sem bontottuk fel a régebbi megállapodásokat, ez most is működik, mert mindenki tudja, hogy a helyi közösség érdeke a fontos. Csak most nagyobb teher nehezedik ránk, mert ki kell egyensúlyozni a két rivális pártot.

A jelenlegi helyzet
Szerintem a sok választás valamennyire pártosította a szervezetet, az emberek is fásultabbak lettek. De az RMDSZ-ben megkezdődött a természetes szelekció. A kezdetekkor a lelkesedés határozta meg valaki helyét a Szövetségben, de következett a profizmus, az eredményesség felé való orientálódás. Aki eredményesebben dolgozott, újraválasztották, a gyengébbek meg lemorzsolódtak maguktól. Ez a természetes szelekció következménye. Akik elégedetlenek voltak ezzel, a sértődöttek külön kezdtek szervezkedni. Elenyésző hatással, de ott gátolják a közösségi munkát, ahol tudják. Szerintem ez is el fog tűnni, vagy integrálódni fog nagy többségbe.
Tehát kezd a professzionalizmus számítani. De még van olyan eset, hogy olyanok is intézményvezetői tisztségbe kerülnek, akik előtte azt sem tudták, hol van az RMDSZ székháza. Tisztelet a kivételnek, de több elkötelezettségre lenne szükség.
Talán fel kellene térképezni a megye fiataljait, akik rátermett szakemberek és jó magyarok, és akik a szervezetnek is besegítenek néha. El lehetne beszélgetni velük, támogatni őket.
A támogatott vezetőknek a románokkal is jól kell kommunikálni, mert ez is olyan, mint a székelyföldi autonómia ügye. Azt sem nekem, nekünk kell elmagyarázni. Azt is a románokkal kell elfogadtatni, másképpen semmi sem lesz belőle. Intézményvezetőink el kell fogadtassák azt, hogy számarányunknak megfelelően kell részesüljünk mindenből. Személyzeti és anyagi szinten egyaránt. A csúcsvezetésben profik vannak. Ezt kellene megkövetelni mindenkitől, aki vezetni akar, de ők sohase felejtsék el honnan jöttek és kiért vannak.
Köszönjük, hogy megosztotta velünk tapasztalatait.

Lejegyezte: Józsa László

2010. február 05. | Fórum