Megváltozott a világ

Húsz év telt el 1989 decembere óta. Az akkori eseményekre Sojka Attila alpolgármester emlékezik a Szilágyság olvasói számára.

– 1989-ben a csőgyárban dolgoztam közgazdászként, 27 éves voltam, a beruházási osztályt egymagam könyveltem.
Az egész december különleges volt. Még 16-án itt volt az egyik unokatestvérem Budapestről, már akkor értesültünk a temesvári mozgolódásokról. Úgy határoztunk, hogy idejében menjen vissza, mert akkor még problémás volt a határátkelés. Másnap, 17-én vittem ki Biharpüspökibe a vonathoz. Elég érdekes volt, mert már útközben olyan autókkal találkoztunk, amelyeken golyók nyoma látszott. A határállomáson szokatlanul szigorú rendőri ellenőrzés volt, de sikerült őket feltenni a vonatra. Ez volt számomra a feszültség első jele.
22-én már dolgoztam, és az irodában értesültünk arról, ami történt. Amikor bejelentették a diktátor szökését, találgattuk, hogy igaz-e a hír vagy sem. Ez nagy kérdés volt, mert előzőleg Szilágyi Sándorral együtt több alkalommal beidéztek a szekuritátéra. Kérdés volt számunkra, hogy ez nem újabb provokáció?
– Mi történt?
– Még ’89 márciusában megjelent egy cikk az újságban a királyról és a családjáról. Ezt később mi Sándor irodájában megbeszéltük egy Kasza nevű kollégánkkal együtt. A királyságról beszéltünk, hogy az akkor pozitív tényező volt az ország politikai életében, meg arról, hogy most is jó lenne egy változás. Akkoriban minden gyárnak volt egy szekus megfigyelő tisztje, a mienk egy Drăgan nevezetű volt. (Akkor eltűnt. Az emberel biztosan szétszedték volna, ha megtalálják. Későbben találkoztam vele, egy biztosító társaság igazgatója lett. Soha nem köszönök neki.) Köztudott volt, hogy minden irodában volt egy besúgó, nálunk is volt még az irodában egy Vlaicu nevezetű személy, de egyáltalán nem biztos, hogy „bedolgozott”. Meglehet, hogy lehallgató készülék volt a jelentősebb irodákban. Augusztusban már hívattak. Akkor azt sem tudtuk, hogy élünk-e vagy halunk. Reggel kilenctől este tízig tartottak a szekuritátén, folyamatosan vallomásokat kellett írjunk, és ez így ment egy hétig. Már arra figyeltünk, hogy nehogy elüssön egy „mentőautó” vagy egy fekete Volga, de szerencsére megúsztuk.
Nem voltam párttag, de a városi KISZ- illetve pártvezetőségétől mindnyájan kaptunk egy bizalmatlansági határozatot (vot de blam). Akkor Muresan Ioan, a kórház jelenlegi igazgatója volt a városi párttitkár, a KISZ-titkár pedig egy Nichita nevezetű volt, aki egy Aluas nevű egyénnel együtt szidott minket. De a meghurcoláson és a fenyegetőzéseken kívül komolyabb következménye nem lett az ügynek. Valószínűleg azért, mert már különleges hangulat érződött egész Kelet-Európában és Romániában is. Nyíltabbak lettek az emberek, mis is, de azért még féltünk, mert tudtuk, hogy itt a legfejlettebb és legelszántabb a politikai titkosrendőrség.
A diktátor bukása mindenképpen egy nagy nyomás alóli felszabadulást jelentett a számunkra.
– December 22-én sem volt hó…
– De hideg volt. Bent ültünk az irodában, közben hallgattuk a rádiót. A futás hírére mindenki kiszaladt az udvarra. Akkor már nagy tömeg volt a gyár udvarán, mindenki abbahagyta a munkát. Senki nem tudta, hogy lőni fognak vagy sem. Értesültünk arról, hogy átvették a hatalmat, a megyében ott volt Mănăila őrnagy, Puscas doktor és Ghiurco ortodox lelkész. Akkor indultunk el a márványtérre, de nem volt erőszakosság, egy pofon sem csattant el akkor Zilahon.
Rögtön utána elkezdődött a diverzió, hogy jönnek a magyarok visszafoglalni Erdélyt, hogy az oroszok átkeltek a Pruton. De munkatársak között emiatt nem volt feszültség. Mindannyian tudjuk, hogy a Szilágyságban nyugodtabbak, megfontoltabbak az emberek.
De azért még utána is érződött bizonyos szinten a feszültség. 1991-ben tíz éves tapasztalattal vizsgázhattam volna a részleg főkönyvelői tisztségére, de ezt megtiltották. Akkor hagytam ott a csőgyárat, és vállaltam a kereskedelmi banki állást, mert nemzetközi valutaügyletekből államvizsgáztam. A fizetésben veszítettem, de nem bántam. 1994-ig dolgoztam itt, utána a saját cégemmel foglalkoztam.
– 1990 márciusában még a csőgyárban dolgozott, ekkor volt az első március 15-i ünnepség a Kálvineumban. Két előadást kellett tartani, mert nem fért be mindenki a terembe, de ez sem volt zavartalan. Furcsa volt, hogy a délutáni ünnepségek előtt a Kossuth Rádió déli egy órakor sugárzott híreiben elhangzott, hogy a csőgyárból a munkások rövid csövekkel vonulnak a március 15-i ünnepség megaka-dályozására. Veszélyes volt a helyzet, mert etnikumközi összeütközéseket okozhatott volna.
– Emlékszem erre, de a gyárban semmiféle ilyen szándék nem volt a munkások között. Ez is a december 22. utáni diverziók része volt. Talán soha nem sikerül kideríteni, ki küldte a hírt a Kossuth Rádiónak, de a gyárban semmiféle ilyen szándék nem volt. Az alkalmazottak között sok magyar dolgozott, jó munkatársi, bajtársi viszonyban voltak egymással, senkinek meg nem fordult volna a fejében ilyesmi. Az álhírre emlékszem, ez akkoriban mindenkit megdöbbentett. Szerintem az etnikumok közötti összeütközést akarták kiprovokálni, ez akkor nem ment. Mănăila ezredes akkor nagy katonai erőkkel biztosította az ünnepséget. Ez később Marosvásárhelyen idegenek behozatalával végül is sikerült.
Utána tapasztaltam, hogy érdekképviselet nélkül nem megy.
Jelenleg a polgármesteri hivatalban egészen más hangulat uralkodik. Nagyrészt azért, mert fiatal és nyitottabb a vezetőség. Talán ezért is könnyebb most együttműködni. Remélem ez még javulni is fog.
- Köszönjük a beszélgetést és a visszaemlékezést.

Lejegyezte: Józsa László

2010. január 29. | Fórum