A magyar önismeret útja

(Részlet)
KÖLCSEY FERENC „a magyar nép zivataros századaiból” zendíti fel a „Hymnus” hangjait, ezét a csodálatos zsoltárét, amelyben a magyar önismeret legkeserűbb mélyei nyertek kifejezést. A XVI. és XVII. század, amelyeknek képeit e nemzeti imánkká lett költemény sorai minden magyar ember képzeletvilágába bevésték, valóban történelmünk legviharosabb ideje. Az a tépett, sorsterhes keserűség, a kielégítetlen vágynak, az elfojtott szenvedélynek, a reménytelen reménynek az a dúlt pátosza, amely a magyar önszemléletet oly összetetté, borússá, ellentmondásokkal teltté teszi, ezeknek a századoknak öröksége. Az előfeltételek közismertek. Mohács után a magyarság elveszíti létének, hatalmi és szellemi egységének súlypontját. A király az országon kívül uralkodik, s vannak pillanatok, amelyekben úgy látszik, a nemzet már csak a legmélyebb mélységben s a legmagasabb magasságban él: a nép életének a határokon átindázó, féléber tenyészetében s a magános lángelméknek a határokat átszárnyaló látomásaiban. S mégis ez a kor nemzeti önismeretünk kialakulásának egyik legfontosabb ideje. Elsősorban azért, mert a széttagolt országban mindinkább a szellemre hárul az egység megőrzésének, a közösségi tudat ébren tartásának szerepe: a magyarság e századokban inkább, mint valaha, nem hatalmi szervezet, hanem hit, élmény és öntudat kérdése. Ez a kor oldja meg igazán a magyar irodalom nyelvét, s ez zárja be a magyar írót egyszer s mindenkorra népének világába.
1823-ban a tetőző nemesi ellenállás idején írta a Himnuszt. Az alcímben (A magyar nép zivataros századaiból) kifejeződő szerepszerűség népivé és nemzetivé fokozza a verset, közösségivé teszi a vádat és panaszt, könyörgést és emlékezést. 1844-től a költemény Erkel Ferenc megzenésítésében nemzeti himnuszunk. A Himnusz sajátos párdarabja a Vanitatum vanitas (1823). Eszménykutatását megtagadva a valóságra hivatkozik benne a költő.
A nemzeti költészet újjáteremtésének alapját a népköltészetben látta: „a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni”. Mohács (1826) című emlékbeszédében az új polgári nemzetfogalmat vázolta föl. A Nemzeti hagyományok című értekezése a nemzeti irodalom eszmekörének legnagyobb hatású kifejtése (1826). Közéleti tapasztalatai ihlették 1830-tól újra kibontakozó költészetét, mindenekelőtt Zrínyi dalát (1830). A nagyerejű párbeszédben a költő azzal vádolta a nemesi politika irányítóit, hogy eltékozolták az ősök dicsőségét. Huszt (1831) című epigrammájában a reformkor legfontosabb gondolatát hirdeti: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!” A pozsonyi országgyűlésen a polgári nemzetté válásért s ennek föltételeként a nemzetből kirekesztett nép egyenjogúságáért küzdött. Tárgyszerű, ugyanakkor belső meg-győződéstől fűtött beszédei a szónoklat mesterművei.

Keresztury Dezső

2009. július 31. | Művelődés