“Otthon lenni legalább a kőben”

Szép reggelre virradtunk július 11-én. Isten velünk volt, meghallgatta fohászunkat, nem esett az eső és elindultunk a kárásztelki templomkertbe a frissen elkészült I. és II. világháborúban elesett kárásztelki hősök tiszteletére emelt turulmadaras emlékmű szentelésére.
Az álmos nap aranycseppjeiben fürdött már a délceg Turulmadarunk, az emlékmű talapzatán a hófehér, hideg márványlapról katonásan köszöntött minket a 71 aranybetűs név.
Különös nap volt július 11, ez megismételhetetlen: gyász és ugyanakkor az öröm napja is: Hőseink hazataláltak és itthon vannak, legalább a kőben.
Soha ilyen magasztosan nem hangzott a fülemben az ,, Ott ahol zúg az a négy folyó,, című dal, mint most , amikor felharsant a téren és népviseletben öltözött  fiaink-lányaink , kicsik és nagyok, zászlóinkkal, virágokkal felvonultak az emlékműhöz. Soha nem voltam ilyen meghatott egy emlékmű előtt sem mint most. Rájöttem arra, hogy amikor az ember elhalad egy emlékmű előtt, az általában nem sokat jelent számára. Rápillant olykor, de nem látja, csak nézi. Ma, én őszintén remélem, hogy ez az emlékmű, amit most szenteltünk, ahányszor csak elhaladunk előtte, a kárásztelki hősök iránti hála és kegyelet, az összetartozás nemes érzéseit váltja ki belőlünk. Ez az emlékű hirdetni fogja, hogy volt Kárászteleknek 71 férjfia, akik hazájuk védelmében feláldozták életüket és ezeknek emléket emelt a gyász, siralom és az áldozatkész szeretet , hogy ennél az emlékműnél a sötétben dermedő érzéseink életre kelljenek , hitet kapjunk a hitetlenség pillanataiban, reményt csüggedéseinkben. Ha hittel és alázattal állunk ez emlékmű elé, beszél nekünk. Beszél szent erényekről, az áldozatkészségről, hősiességről és összetartozásról. Ha látni tudunk és nem csak nézni, magunk előtt láthatjuk azokat a pillanatokat amikor a hadüzenetet követően ezek a hősök áldozatkészséggel búcsúztak el anyáktól, apáktól, kedveseiktől, menyasszonyaiktól, gyermekeiktől és elindultak a harcmezőkre, ahol egyszerre óvatosnak  és vakmerőnek kellett lenni, bírni a forróságot és a fagyot, az álmatlanságot és éhséget, a legborzasztóbb pergőtüzet … de este a tábortűz mellett, idegen földön, magyar nótát énekeltek magyar hegedűszó mellett. A kárásztelki katonáknak ezekből a sokszínű erényekből állott össze a csodálatos hősiességük, amelyet ha az elfogultság köde eloszlik, évek múltán is csodálni fog mindenki.  Megvan-e bennünk e hősiesség apró szilánkja? Végig fut-e ereinkben a dermesztő hideg és arcunkon a forróság, amikor rájuk gondolunk?  Magunk előtt láthatjuk azokat az asszonyokat, lányokat, akik a muskátlis ablakból reménykedve integettek utánuk, majd nemsokára, ugyanezek, rongyos gyászruhában szorították magukhoz gyermekeiket , rokonaikat , amikor megjött a vérfagyasztó hír, hogy meghalt a kedves. Láthatjuk a könnyes szemeket, amik a sáros utat kémlelték, hátha mégsem igaz ez a szörnyűség és hazajön, de teltek az évek és nem jött többé soha. Idegen földön estek el, elhagyatva haltak meg mint a koldusok. Tudjuk, hogy akkor itt Kárásztelken a muskátlis ablakok mögött édesanyáknak, édesapáknak, szerelmeknek fájt a szíve… most a mi szívünk is fájt. A hű szemekből könnyek hulltak, most a mi szemünket is elborította a könny.
Gondoljunk arra, hogy mennyire egyek voltak ezek a rongyos gyászruhában öltözött emberek és ez az egység tette őket képesekké arra, hogy a rájuk zúduló csapásokat elbírják viselni , s amikor vesztettek akkor is ők voltak, akik győztek, mert győztesek azok, akik árván, özvegyen, szegényen, rongyosan, testvérként segítették és szerették egymást és talpra álltak a gyász és a nincstelenség súlya alatt is.
Megvan-e köztünk most ez az egyetértés és egység? Most amikor eléggé árvák vagyunk a világon, testvérnek érezzük-e egymást? Mikor bennünket gyűlölnek, szeretjük-e mi egymást?  Beszéljenek nekünk a kárásztelki hőseink az egyetértésről, egységről… mert ez az emlékmű beszél, de csak akkor, ha mi akarjuk, hogy beszéljen. Ha mi érzések nélkül, haragtól dübörgő torokkal, egymást szidalmazva megyünk el mellette, akkor elhallgat. És akkor jaj nekünk! Akkor a magyar hegedű összetört, a magyar lélek meghalt. Hiába nyílik dalra az ajkunk, hiába gyúl szerelemre a szívünk, hiába gyarapodik a vagyonunk, de mint magyarok, halottak leszünk. Temető lesz a falunk, sírbolt lesz a pompás házunk, kalapunk bokrétája halotti koszorúvá válik, szerelmes nótáink sirató énekek lesznek, a nap is szánakozva néz le ránk mint a saját magunk által elátkozott világ lakosaira.
Ha úgy nézünk erre az emlékműre, mint egy köztünk lévő rendületlen ígéretre, összetartozásunk megőrzőjére, akkor beszélni fog és szavától bearanyozódnak a rajta nyugvó betűk.

Faluvégi Róza

2009. július 17. | Vidékeink