A szólás szabadossága

A hatalom, amely ma abszolút többséggel kormányozza az országot, megunta a húszévnyi szólásszabadságot. Törvénykönyvbe foglalná a mosoly, a humor, a szatíra betiltását, amit azért még a kommunista diktatúra sem mert megtenni.

Más kérdés, hogy a főszerkesztőnek joga és kötelessége meggátolni olyan véleményeknek a közlését, amelyek erőszak elkövetésére biztatnak.
Meddig terjed a szólás szabadsága? Kell-e, kinek kell és kinek szabad korlátoznia? Kinek kellene tartózkodnia mindenféle cenzúrázási kísérlettől?
Meddig terjed a szólás szabadsága? Kell-e, kinek kell és kinek szabad korlátoznia? Kinek kellene tartózkodnia mindenféle cenzúrázási kísérlettől?
Két eset is történt az elmúlt napokban, amelyek ismét fölöttébb aktuálissá tették ezeket a szkeptikus médiaetikusok által csak költőinek tartott kérdéseket.
A Hargita Népe című napilapban az általam íróként, jobboldali gondolkodóként nagyra becsült György Attila azt állította, hogy noha nem ildomos köpködni, az olyanok, akik a hazaáruló magyar liberálisokat meghívják könyvbemutatóra, megérdemlik, hogy leköpjék őket. Nem mellesleg, aki elszenvedte az atrocitást, általam nagyra becsült költő, baloldali gondolkodó.
Az írás azonnal két táborba sorolta a romániai, a magyarországi, a Nyugaton élő magyar értelmiségieket, a háziasszonyokat, gázszerelőket, kőműveseket stb. Egyesek követelték, hogy Kozán István, a Hargita Népe főszerkesztője határolódjon el György Attila véleményétől. Mások a szólásszabadság nevében védték az írót. Sokan közülük olyanok, akik egyetlen sorát, sőt még az inkriminált jegyzetét sem olvasták.
Nem csatlakoztam sem az egyik, sem a másik táborhoz.
Nem csatlakoztam az egyesekhez, mert meggyőződésem, hogy a főszerkesztőnek nem kell elhatárolódnia a lapjában megjelent véleményektől. Hiszen azok természetszerűen nem az ő véleményével egyeznek meg. Más kérdés, hogy a főszerkesztőnek joga és kötelessége meggátolni olyan véleményeknek a közlését, amelyek erőszak elkövetésére biztatnak, vagy első olvasatra kiderül, hogy azzal maradéktalanul a szerzője sem ért majd egyet, miután lehiggad.
(Így történt ez Szász János jegyzetével, aki ideget próbáló kórházi kezelése után írásában nekirontott az orvosoknak, korruptaknak, emberteleneknek nevezte valahányukat. A szerző védelmében nem jelentettem meg, s ő néhány nap múlva megköszönte ezt…)
Nem csatlakoztam a másik táborhoz sem, mert nem hiszem, hogy a szólásszabadság azonos lenne az indulatos beszéddel, a verbális agresszióval. Emlékezzünk csak Mark Twainre, aki nagy felindultságban azt írta le: „Ez az úr nem érdemli meg, hogy leköpjem!”, s csak a buta dandy tiltakozására kért elnézést tőle, és írta le: tévedett, megérdemli!
A szólásszabadság sem ér többet, mint a szabadság maga: addig tart a határa, míg mások szabadságát nem sérti. Szabad Demszky Gábor írót meghívnia a nagyváradi művelődési lap főszerkesztőjének könyvbemutatóra, és szabad a politikus Demszky Gábor ellen a könyvbemutató helyszíne előtt tüntetni, tiltakozni. De nem ragadtathatja senki magát sem szóbeli, sem testi erőszakra. Erre nem bujtogathat másokat. Én ezt hiszem.
A cenzúra feléledésének gátja ugyanis az öncenzúra, a felelős újságírói magatartás, a szavak súlyának és következményeinek mérlegelése.
A cenzúra feltámasztásával pedig sokan próbálkoznak mostanság. És kísérletük, az öncenzúrázatlan sajtótól megcsömörlő társadalom tiltakozásának hiányában, akár sikerrel is járhat. A másik eset éppen ennek a lehetőségét vetíti előre.
Az új polgári törvénykönyv ugyanis lehetővé tenné azok számára, akiket pamfletekben karikíroznak, hogy bírósághoz forduljanak, és elégtételt követeljenek, elégtételt vegyenek a kabaréműsorok, nyomtatott sajtóban megjelent véleményanyagok szerzőin. Nem kell sokáig kutakodnunk, hogy honnan fúj a szél!
A hatalom, amely ma abszolút többséggel kormányozza az országot, megunta a húszévnyi szólásszabadságot. Törvénykönyvbe foglalná a mosoly, a humor, a szatíra betiltását, amit azért még a kommunista diktatúra sem mert megtenni.
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete aláírta azt a civil kezdeményezést, amely a cenzúra bevezetését, a sajtószabadság megsértését szentesítő paragrafus törlését követeli a polgári törvénykönyvből. Mert a sajtónak nincs szüksége politikai cenzúrára!
Mindössze felelős és kulturált újságírói magatartásra, amelynek alapja, hogy az egyenlőség etikai és nem biológiai elv, no meg az a mellville-i felismerés, hogy az igazságnak az okozza a legnagyobb kárt, ha pillanatnyi érzéseinket vagy véleményünket egyetemes érvényűként tálaljuk.
Ambrus Attila (ÚMSz)

2009. április 17. | Címlap and Fórum