A Magyar Kultúra Napja

Mert a kultúra forrása a becsület és tisztesség, az Istenes élet, melynek mércéje a fejlődés és haladás.

Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz megírását. Ennek emlékére 1989-től január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Úgy érzem, ez a nap a magyar Pünkösd. Tüzes gondolatok születnek bennem, ha csak nemzeti imádságunk soraira gondolok. Nem tudok nem megborzongni hallatán, nem tudok betelni dallamával.

“Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze. És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond. De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének. És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti. És jött az első szél: és nem döntötte össze. És jött a második szél: és az sem döntötte össze. És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült. És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak, és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát. És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára, és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének. És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.”
Wass Albert 1926-ban leírt szavai találóan fejezik ki a szellemi élet örökös küzdelmének lényegét. Ha rangsorolnánk a keresztény ünnepeket, természetesen nem tartalmi szempontból, hanem érthetőség és kedveltség szempontjából, Pünkösd valószínűleg az utolsó helyek egyikét foglalná el. Nem véletlen, hogy az egyházi tanításból is igen gyakran hiányzik a harmadik isteni személy kellő méltatása, fontosságának megma-gyarázása. Ha beszélünk is Róla, érthetetlennek hangzik, talán a legmegfoghatatlanabb üzenet. “És a homokszemcséket köddel kötötte össze.” Ha érteni akarod a Lélek igazi működését, figyeld azokat, akik oszlopot építenek az ő Istenüknek. Számomra kultúráról, Lélekről, építőkről beszélni egyet jelent. Ahogyan az irodalom művelhet teológiát, ugyanúgy a teológiai is szólhat a költészet nyelven anélkül, hogy bármit is veszítene eredetiségéből. De tulajdonképpen kit nevezhetünk a kultúra művelőjének?
A Szent Szellem erejében megerő-södöttek, nem az örökös sopánkodás és siránkozás lelkületében élnek, hanem az örökös tenni akarás italától megittasodva, akadályokat legyőzve az emberiséget új távlatok és lehetőségek felé kalauzolják. Ők a magyar Messiások, akikről Ady énekel, ők azok, akikért rimánkodik Füst Milán Magyar könyörgés című versében, ekképpen:
„És miért nem küldesz látnokot,
Hunyt szemmel aki vezetni szokott,
rettenetes lángoszlopot!”
Nem hangos vezetők ők, nem is üres szólamok pufogtatói, hanem a mélyítők, a látók csapata, a megtartók és megerősítők. A kedvezménytörvény megalkotásával a határon túli magyarok is a nemzet alkotó részének érezhették magukat. Ki a magyar? Kinek adható Magyar igazolvány? Jogos kérdések. A válaszok fonákságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a kérdés megválaszolására egy ezredév sem volt elegendő. Kultúra és nyelv, identitástudat és nemzettudat elválaszthatatlanok egymástól. (…)
Hiszem, hogy végig lehet dolgozni egy emberöltőt akár csavarkészítő esztergapad mellett is úgy, hogy minden egyes elkészült csavar egy költemény, hogy munkája közben emberségében kiteljesedjék az alkotó, de lehet úgy is másokat igazságra oktatni, hogy a tanító maga sohasem ér fel a lelki bölcsesség magaslatára. Valósítsd meg önmagad! - a kor emberére igen illő, eszelős szlogenjét, Ibsen híres drámaíró ekképpen értelmezi: “Soha ne félj önmagadtól!” A nemzeti kultúrát ünnepelni kitűnő alkalom arra, hogy profánná züllesztett, gyönyörű életünk szépségén elmerengjünk.
Ha elvész a nemzetből az olvasni vágyás szent tudata, ha örök Templom Építőink feledésbe merülnek, szétszórattatásunkat már senki sem tudja megakadályozni. Mert a kultúra forrása a becsület és tisztesség, az Istenes élet, melynek mércéje a fejlődés és haladás.
Épül-e az oszlop, a Templom családjainkban, társadalmunkban? Mely csoportba tartozom: az építőkhöz, vagy pedig a rombolókhoz? Miben hiszek jobban a lehetőségekben, az újban, még ha annak kimenetele ismeretlen és bizonytalan is, vagy pedig állandóan a múltból kotorászom elő a használhatatlan formulákat, idejét múlt kedves csecsebecséket?
Meggyőződésem, hogy ez utóbbiak csoportja szeretné az egyházat is, kultúrát is, közösségeinket is, a még megmaradt szellemi életünket múzeummá alakítani, szép szertartásokkal lelkek élő tüzét csillapítani és kialtatni. Hiszek a Lélek mindent felkavaró és felforgató üzenetében, hiszen “ott fúj, ahol akar”, nem ahol mi szeretnénk, vagy ahová lehívnánk rendet csinálni. Ha valaha, ma nagyon is újraolvasandók Szenteleky Kornél szavai: “Ugart kell törni!” Elkezdeni az újat, nem a régit folytatni. (…)
Új kor köszöntött ránk az ezred-fordulóval.
Méltó módon megünnepeltük a keresztény jubileumot és a magyar millenniumot. Soha sem volt kétséges, Európához tartozásunk. Csak egyes hatalmaskodóknak volt érdeke a perifériára szorítás. (…) Egyidőben zajlik bennünk és körülöttünk a technológiai és kulturális-antropológiai forradalom. Egyénnek, kisközösségeknek, nemzeteknek, sőt kontinenseknek, évezredes kultúráknak kell újragondolniuk életcéljaikat. A zsidó-keresztény kultúrkörnek, amelyben mi is élünk, éppúgy, mint az iszlám, a buddhista vagy éppen az ateista életelveket követő közösségeknek. Keressük az új korszakban helyünket, mint európaiak, mint a kontinens keleti peremvidékén, a kultúrák kereszteződésében ezer év óta élő kis népek egyike, mint magyarok. Be kell vallani, igen nehezen mozdulunk. Leszoktattak a kreatív cselekvésről. Egyre többen vallják azon nézetet az irányíthatóság egyenesen arányos a kultúrával.
Nehezen mozdulunk.
Leszoktunk a cselekvésről. A kiváráshoz, a fékezéshez idomultunk. Fékezni egy nyomuló hatalom dinamizmusát. Megtartani évszázados nemzeti-társadalmi értékeinket. Oly sokszor volt már eredményes, de persze kérdéses magatartásforma is e kis nemzet életében. Egyes értelmiségi generációk beidegződött magatartásformáit a nemzet ma már nem követheti. A született ellenzékiek évtizedekig háttérben mozoghattak, ha még ezt a lehetőséget nagy kegyesen biztosították számukra. Az újjászerveződő polgárság teszi fel a kérdést: Mik a prioritást élvező tennivalók? Mely értékeket kell nyomatékosan tanítani, ismételten hangsúlyosan társadalmi alapnormává tenni? Hová kell határt húzni, míg nem késő, míg a Maszatolók alszanak? Egyesek türelmetlen kritikával mondogatják: a passzív kivárás bölcsességének programja ma már gyakran szürkeséget álcáz. A jövőteremtésre, a cselekvésre képtelen szürkeségét. Cselekvést célzó bölcsesség. Az Antalli higgadt megfontoltság és a fiatalos lendület és tenni akarás ötvözete. Ha egyik is hiányzik, elveszünk. Elveszünk, mert a kis nemzeti kultúrákat hordozó társadalmakat a XXI. század világméretű versenyében nem a megsemmisülés hanem a kulturális-szociális leszakadás veszélyezteti. Ezt elkerülni csak akkor van esélyünk, ha képesek vagyunk megtartók lenni, az emberi kapcsolatok, társadalmi struktúrák területén- testi és szellemi, termelő és lelki erejét -, ha képesek leszünk a kis nemzeti nyelvi kultúráinkat jó értelemben modernizálni, gazdasági, szellemi potenciánkat jól kihasználni.
A Magyar Kultúra Napján, ha visszatekintünk, első pillantásra láthatjuk, hogy nemzeti megmaradásunk egyik legerősebb talpköve az ezer esztendővel ezelőtt alapított állam volt. Az állam, amely területigazgatási szervezetként a maga intézményeivel védi és működteti a területén élő társadalmat. A XXI. századi államforma különbözni fog mindattól, amit eddig megszoktunk. Ez az államforma nem egy kész program szerint formálódik, még ha első látszatra ezt is sugallná, hanem a nemzettestek önrendelkezési jogán alapuló szuverén döntések alapján újrafogalmazott magyarok közössége, akiket egybe köt a múlt öröksége, a közös nyelv, a nemzeti értékek. Ez az ország nem területi elven határozza meg magát, mert ez az elv csak haragot és gyűlöletet szül, hanem sokkalta inkább szellemi erővel építi határait az égig.
Bognár Attila katolikus lelkész

2009. január 23. | Címlap and Művelődés