Páskándi Géza: Nyelvemlék

(Zsengék mutatása)
Van, ami olvasandó, van, ami mondandó, de mind-mind megírandó, mert költészetben szégyen nincsen; akár a születés, akár a halál, oly szégyentélen a líra.
„Szaladjak ki már az utca végére, lássam, mi van?!” — mondta a szomszédasszony, gyermekkorom szomszédasszonya. Mert az utca beletorkollott egy másik utcába, az pedig a megint-másikba és így — a vég-telenségig. S aki megjárta az utcákat, az utcák elejét és végét, visszamegy a házba. És a házban várják a rokon-légyfogók, a rokon-paradicsomok, a rokon-fényképek, a rokon-szavak, a rokon-edények, a rokon-szalonnák, és ő megnézi, megkóstolja, meghallgatja, megtapogatja és megszagolja mindet, de csak egy szippantásra, egy azonosító szippantásra, mint a kutya, aki mindent egybevet a gazdája szagával, csak egy azonosító szippantásra, és feje elfordul a paradicsomoktól, füle becsukódík a szavak előtt, szeme hátat fordít a fényképeknek, és csak a rokon-írást kutatja. És megleli és kiteregeti és körülnéz, látják-e mások is magányát, s ha nem látják, feje mélyen lehajlik, és a betűkben sok-sok lelkét keresi.
És aztán megfeddi magát: „saját magad utókora szeretnél lenni”, „hagyd a kéziratkukacokra”, de mégsem hagyja, mindenképpen csúf irigység fogja el, olyan, amilyent verseket fordítva érzett, „jobb szót találtam, mint ő, aki írta”, „neki tudják be ezt is”, és csak lapoz, lapozgat, és megmenti magának azt, ami zsenge, de tiszta, és: mert ő írta — hát ő is magyarázza. És kikutatja saját nyelvemlékét, és tán büszke is, „lám, nemcsak a nemzeteknek, nekem is vannak nyelvemlékeim”, és válogat és magyaráz és felidéz, mintha elsüllyedt palotákat állítana össze.
Az első vers, amit írtam, plágium volt: saját szavaimra költöttem át egy reggeli imát, az Űrnak 1940-ik esztendejében. De azt már elfeledtem: ha így történhetett, megérdemli a sorsát. Később a hernyózásról írtam Komáromi Ferivel, Biszak Gyurival verset (talán harmadikban), amolyan költői párbaj, hármas-vetélkedő volt, Dionüszosz és Bacchus és koszorúk nélkül. Aztán a Homoród partján csavarogva vonalas irkákba is írtam, de csak sorok és címek maradtak: „Kéj-éj”, (olyan szűz voltam még, hogy tiszta szégyen!), „Nullával osztom önmagam és én leszek a végtelen” (egyetlen dolog volt, amit számtanból kívülről tudtam, s ímé, rögtön át is gyúrtam saját orcámra.)
Aztán írtam verset gondolatban, baktatva a vasúti töltésen iskolám felé, és fűben és asztal mellett, de sohasem az árnyékszék falára. És lapozgattam a költők verseit. Mindig versenyre csigáztak: pompás versenyló lett volna belőlem. És mindez szülőföldemen, Szatmárban történt, majd ifjúságom helyén, Bukarestben és részint Kolozsvárt. És a szűz-szó, miután Ady és Kosztolányi, és József Attila és Majakovszkij, és Szabó Lőrinc és Illyés Gyula, és Balassi és Berzsenyi, és Erdélyi József és Sinka, és Kassák és Weöres és az ifjabb népiek ágyában is már feküdt, választhatott: vagy örökre tehetetlen lesz ennyi csontigszívó, nagy élmény után, vagy kitalál valami új és szép perverziót. De álljunk meg: még az ágyaknál vagyunk: hajdani nyélvünk töredékeinél, önmagunk folklórjánál, a szárnybontogató, zsenge nyelviségnél.
Sörök habja csipkézte a számat. Rokokó szájam — Beleroppansz, ha csókol a Század?
10
Áll a gólya künn a réten:
Űj Anteusz: féllábon áll.
16
Pici körmű esőcseppek,/kapirgálnak, mint a tyúkok, /karmolgatják a háztetőt, /mint macska a galambdúcot.
(Óda a sündisznóhoz)
Tüskéid kerítése
óvta azt, mi lelkednek vetése.
(A többit elfelejtették velem.)
21
Szűzlányok mosolyából
jut-e még pohár bor?
22
Hunyj szemet bűnömön,
van pilla szemeden.
27 II
Ezt a sort is
mutasd fel, mint szűz az ingét
áldott éjjelen.
28
A régi kedves szigorú volt mindig, /hogyha beszélt, hogyha horgolt /ó, az arcán csak szigor volt.
36
Siratom tékozolt pénzeimet, /dolgoztam értük vígan, keserűn .. /Pénzek siratása — nem is siratás! /Mindent bocsásson meg valaki. (Vásárhely)

2008. május 23. | Művelődés