Jézus közvetlenül a Jordán- keresztség után ezekkel a szavakkal hirdette meg a názáreti zsinagógában a történelem első keresztény jubileumi évét, az Úr kedves esztendejét. A Jubileum a Szentlélekből fakad. 1300-ig, amikor VIII. Bonifác a mai formában bevezette a Jubileumot, az Egyház évente megismétlődő jubileuma a Pünkösd volt, hiszen az ötvenedik napot jelentette, s így az ötvenedik év szimbóluma lehetett. (Origibes)

Egy középkori pünkösdi himnusz mondja: „Mélyülj el a misztériumban és felismered, hogy ez a szent ünnep a jubileumból fakad” (Szentviktori Ádám)
A jubileum eszméjéhez kapcsolódó ajándékok, a bűnök bocsánata, a szolgaság megszüntetése, a vakok szemének megnyílása, a megtört szívűek gyógyulása, az Istennel való kiengesztelődés, – minden, ami Húsvét után történt egy névre vezethet vissza: Szentlélek!

A valódi benső, lelki jubileum, mely Isten számára fontos, a Vigasztaló műve. Minden más ennek van alárendelve, és ehhez kell, hogy elvezessen. A jubileum első sorban Isten ingyenes ajándéka, “az Úr kedves esztendeje”.
Emlékszem egy eseményre a háború utolsó napjaiban történt szülővárosomban. Elterjedt a hír, hogy a katonai raktárak nyitva vannak, és mindenki azt vihet belőlük, amit akar. El lehet képzelni a sokat szenvedett, éhező, nélkülöző emberek reakcióját a hírre! Ma is emlékszem, hogyan kígyózott a sor az utakon a raktárakig, majd vissza, ételt, takarót vagy más szükségest hozva.

Valahogy ez történik a Nagy Jubileum alkalmával is. Isten kegyelmi tárháza, irgalmasságának raktára nyitva áll! Mindenki felé ismétli az Egyház Izaiás szavait: „Ó, ti szomjazók, jöjjetek a vízhez és igyatok, akkor is, ha nincsen pénzetek! Vegyetek bort és tejet, gond és fizetség nélkül!” Iz. 55,1.

Mi a karizmatikus Megújulásban megtaláltuk ezt az izaiási tapasztalatot. Tudjuk, mit jelent „pénz nélkül” szegényen, nyomorultan, érdemtelenül és másoktól lenézetten elfogadni a Szentlélektől élővizet, az új bort, a tejet és mézet.

Ennek a világtalálkozónak a szervezői joggal utaltak az 1975-s római Karizmatikus Találkozóra, melynek csúcspontja a pápával való találkozás volt.

Most itt az ideje, hogy feltegyük a kérdést, mekkora utat jártunk be azóta, – itt az ideje a megkülönböztetésnek. Akkoriban az volt a fő törekvésünk, hogy az intézményes Egyház elfogadjon, elismerjen bennünket. Meglepő módon, adott körülmények között megérkezett ez az elismerés, bár először csak szóban, nem hivatalos módon. VI. Pál pápa a Megújulást az „Egyház lehetőségének” nevezte. Valóban, irányelvet és programot adott azokkal a jól ismert szavaival, melyeket Riminiben idéztem: „Örömmel igyunk a Szentlélek józan túlcsordulásából!”

Most, 25 évvel később, mire törekszünk? Mit keresünk? Azóta a Megújulás többszörös elismerésben részesült, formális és gyakorlati módon is. Egyre többször bíznak a Megújulásra feladatokat, kérik meg szervezésre, hivatalok betöltésére. Nem titok, hogy számítanak ránk.

Itt az idő, hogy feltegyük magunknak a kérdést: Milyen szolgálatra keltette életre az Úr a Katolikus Egyházban a Karizmatikus Megújulást?

Hadd tárjam elétek testvéri módon a szívemet. Félek, hogy a sokféle elismerés észrevétlenül elfelejteti velünk az „egy szükségest”. Ma már nem kétséges a hierarchia iránti hűségünk. Mindannyian szeretjük az Egyházat, szolgálni akarjuk. Ez nem vitás. A kérdés az: „Mi a mi küldetésünk az Egyházban” „Az asztal szolgálata” – ahogyan az ApCsel. mondja – vagy az ima és az Ige szolgálata? (ApCsel 6,2–4)

A Megújulás kezdetén sok világi hivő örvendezett, hogy végre nem csak találkozók szervezésével, nem csak plébániai szabadidős foglalkoztatással segíthetik az Egyház életét. A mi szolgálatunk, amit küldetésül kaptunk prófétai szolgálat. E nélkül nincs értelme a Megújulásnak. Hiszen sok mindent tesznek az emberek, mégpedig jól. A mi szolgálatunk kicsiny, de nélkülözhetetlen. Prófétai szolgálat nélkül az Egyház elernyed, s üzenete nem járja át a szíveket.

Mit értek prófétaságon? Azt, amiről Pál apostol beszél:
„Ha azonban valamennyien prófétálnak, és belép egy hitetlen vagy avatatlan, annak mindenki a lelkére beszél, azt mindenki megítéli, szívének titkai nyilvánvalóvá lesznek, úgyhogy arcra borulva imádja Istent és megvallja: „Valóban köztetek van Isten”. (1Kor, 24–25).

Mindannyian emlékezünk még a kezdeti időkre, amikor ha egy karizmatikus csoport elkezdett imádkozni, még a kívülállók is, a fotósok, TV-sek, újságírók - még a kövek is megéreztek valami természetfelettit. S most? Vajon nem igaz, hogy egyre inkább hasonlóvá válnak találkozóink a többi egyházi rendezvényhez? Vajon egy mozgalom akarunk lenni az Egyházban a többi között? A hierarchiának joga van arra, hogy kívánja, találjuk meg a helyünket a kánonilag elfogadható határok között. Joguk van arra, hogy besoroljanak bennünket a többi egyházi mozgalom közé. A kérdés az, hogy feladtuk-e hogy úgy gondolkodjunk, a többi mozgalmakhoz hasonlóan, önmagunkról, hogy olyan erő vagyunk az Egyházban, mely egyre szélesebb körben érezteti a hatását?

Az Egyház múltbeli tapasztalata azt mutatja, hogy ilyen módon vesztették el erejüket a szerzetesrendek, veszítették el eredeti karizmájukat, s ezzel együtt életerejüket is. Tehát a kérdés nem a belenövés a közösségbe és a más egyházi mozgalmakkal való együttműködés. Ezt maga a Pápa is ajánlotta és a karizma természetéből adódik, hogy elismerjük és elfogadjuk az ugyanabból a Lélekből fakadó dolgokat.

Azonban amennyire csak lehet, meg kell őrizni a Megújulás szellemiségét és újdonságát, s ez nem abban áll, mintha egy mozgalom lenne, egy alapítóval, szabályzattal és saját lelkiséggel, hanem abban, hogy friss kegyelem az egész Egyház megújítására.

Én magam nagyon hálás vagyok azoknak a testvéreknek, akik éveken át azon fáradoztak, hogy megalapozzák a hierarchiával való kapcsolatot, megbízható együttműködést, aminek ma már látjuk a gyümölcseit. Ez kétségtelen nagy érték.

1992-ben, Mexikóban Amerika felfedezésének 500 éves évfordulójára emlékezve lelkigyakorlatot tartottunk, 1700 pap, 70 püspök volt jelen Latin Amerikából. Szentmise alatt, szentáldozás után imádkoztunk a Szentlélek új kenetéért. Valóban pünkösd-esemény volt ez. Püspökök és papok térdeltek le, és világiak imádkoztak értük kézrátétellel. A homiliában arról beszéltem, hogy az Egyháznak prófétákra van szüksége. Most egyedül ültem, a közbenjáró testület mögött. S egy fiatal pap odalép hozzám, letérdel, és azt mondja: „Áldjon meg Atya! Isten prófétája akarok lenni.” Beleborzongtam, láttam, hogy komolyan gondolja, valóban Isten szólítja őt. Megáldottam, s csendben elment.