SZLOVÁKIAI MAGYAR HETILAP * 2003. március 5. * 10. szám
Amint arról múlt heti számunkban már hírt adtunk, Pozsonyban folyamatban van a
Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának kialakítása. A Várhegy alján húzódó
Žižka utca 18-as szám alatt található hajdani Brämmer-kúriába február közepén
Csáky Pál miniszterelnök-helyettes is ellátogatott, hogy felmérje, hogyan haladnak a
tatarozási munkálatok, megvalósul-e a május 18-ra tervezett első nyilvános
kiállítás megnyitója. Mint elmondotta, tavaly a nevezetesebb templomok, mint pl. a
deáki, bélyi templom rendbe tételére fordított nagyobb összeget a kormány, az idén
pedig az intézményeken a sor. Az első félév prioritásai a Szlovákiai Magyar
Kultúra Múzeumának beindítása és a hozzá tartozó szklabonyai Mikszáth-ház,
valamint az alsósztregovai Madách Múzeum rendbehozatala, a magyar egyetem kérdésének
rendezése és a pozsonyi Petőfi-szobor felállítása, amelynek március 15-ei
újraavatásán remélhetőleg annyian leszünk, hogy alig férünk majd a Medikus-kertbe.
A miniszterelnök-helyettest a Szlovák Nemzeti Múzeum főigazgatója dr. Maráky
Peter és a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának igazgatója, Jarábik Gabriella
vezették végig a leendő múzeum 320 négyzetméterén. A még üres helyiségek
gótikus ívű mennyezete, boltívei, oszlopai sejtetik, hogy az idegenforgalom számára
is vonzó kiállításokat lehet majd itt rendezni. Az épületet a pozsonyi Várhegy
szikláira építették, így olyan kuriózuma is van a villának, hogy az egyik alkóv
dísze maga a hegyoldal sziklája.
Dr. Maráky Peter elmondta, hogy hiánypótló lesz ez az intézmény, hiszen egyedül
a magyaroknak nem volt múzeumuk, s nem véletlen, hogy itt a vár alatt kapott
helyet a németek, zsidók, stb. múzeuma mellett, mert ezzel is a folytonosságot
szeretnék érzékeltetni, azt a multikulturalitást, amely Európa e regiójára mindig
is jellemző volt.
Jarábik Gabriellától megtudtuk, a múzeumnak jelenleg 4 munkatársa van, és 16
különböző szakterülettel foglalkozó szakemberrel dolgoznak együtt, hogy
teljesíteni tudják elsődleges célkitűzésüket: a földszinten állandó galériát
alakítsanak ki, továbbá néprajzi kiállítást, s helyet kaphassanak az idöszaki
kiállítások is. Hosszú távon a gyermekek számára különböző foglalkozásokat
terveznek, hogy a fiatalokat is ideszoktassák.
A múzeum első kiállítását tehát május 18-ára tervezik, reméljük, befejezik
addigra a tatarozást és a magyarok múzeuma kitűnő fekvésével, tartalmas
rendezvényeivel, izgalmas programjaival a turisták számára is nagy vonzerő lesz.
(csanaky)
Az alma
héjában több mint háromszáz értékes, a szervezet számára nélkülözhetetlen
anyag rejtőzik. A szakértők
megfigyelték azt is, hogy aki rendszeresen fogyaszt almát, az kevésbé hajlamos a
megbetegedésre. Igaz tehát a mondás: aki naponta megeszik belőle egyet, az nem
betegszik meg olyan könnyen. A legújabb kutatások szerint pedig az alma egyenesen
felér egy patikával!
Flavonidjai
védenek a rák ellen, de olyan anyagokat is tartalmaz, amelyek tisztítják az ereket, s
ezáltal védi a szervezetet az infarktustól. Vitaminokban is gazdag, pektinjei
csökkentik a koleszterinszintet és megszabadítják a májat a méreganyagoktól.
Ez még mind
semmi! Alacsony kalóriatartalma miatt az alma kitűnően alkalmas fogyókúrázásra,
hiszen magas rostanyag-tartalmának köszönhetően gyorsan "jóllakatja" az
embert, ugyanakkor növeli testi és szellemi teljesítőképességét. Napi két alma
pedig fedezi a C-vitamin-szükségletünket.
Rosszul teszik
azok, akik fogyasztás előtt meghámozzák az almát, mert a héjban található a
legtöbb hasznos anyag. Az alma nagysága pedig egyáltalán nem jelenti azt, hogy abban
több a tápanyag. Sőt, minél csúnyább, "csoszvadtabb" a gyümölcs, annál
biztosabbak lehetünk benne, hogy nem permetezték, s hasznos tápanyagait ezáltal jobban
megőrizte, mint a külsőre tetszetősebb "társai".
(vida)
Éppen csak befejeztem Hamvas Béla: A bor filozófiája című könyvének az olvasását, amikor a véletlen összehozott Bartalos Gyulával a Dunaszerdahelyi járás Kertészeti Szövetségének az elnökével. Hosszasan hallgatott, amikor könyvbeli élmeényeimet ecseteltem, majd két színes füzetecskét nyújtott át. Az egyiknek az volt a címe, hogy Három ország három borvidéke és az alcímből azt is megtudtam, hogy a könyvecske a soproni borvidéket, a Kis-Kárpátok régióját és a közép-burgenlandi borvidéket hozza közelebb az igényes fogyasztókhoz.
A másik füzet borkóstolóra invitált Dunaszerdahelyre, a Vámbéry Irodalmi Kávéházba. Az invitálást Bartalos Gyula meghívóval is megtoldotta, így kerültem abba az ötventagú, jókedvű társaságba, akikkel együtt farsang vége felé végigkóstolhattam a kunsági borvidék kiváló termékeit, köztük a kadarkát, mely az alföldi táj jellegzetes borfajtája. A szőlőből rubinvörös, kitűnő, fűszeres illatú bort állítanak elő, melynek bársonyos fanyarsága jól párosul a bort nemesítő édeskés ízekkel.
Az est házigazdája ezúttal is Bartalos Gyula borszakértő volt, aki mellékesen nemzetközi borversenyek szervezője is. Itt Dunaszerdahelyen kiváló műsorvezetőként is bemutatkozott, s máris szólította a fürgén mozgó pincéreket, hogy hozzák a tolnai merlotot, melyhez Téglás Katalin, a kunsági régió kiváló ismerője fűzött magyarázatot. Megtudtuk, hogy merlot a bordeux-i borvidékről származó és az egész világon elterjedt szőlőfajta. Bora sok festékanyagot tartalmaz, ettől a mélyvörös színe. Azt már mi is megállapítottuk, hogy finom cserzőanyag-tartalma bársonyossá teszi a bort, illata a túlérett meggyre emlékeztető.
Az est műsora pergett tovább. Az asztalunkon pislákoló gyertya fényénél jól kivehető volt a muscat ottonel zöldessárga színe, ízlelgettük a testes, lágy savú bort. És jött a kékfrankos, a kadarka és Kiskőrös környékének további borai. Ahogy a poharak szaporodtak, egyenes arányban oldódtak a nyelvek. Asztaltársaságomban ott volt Kovács Sándor és Mozoli Sándor Peredről, akik elmondták, hogy tapasztalatszerzés céljából jöttek Dunaszerdahelyre. A tavalyi évben próbálkoztak először a falujukban egy borkóstoló megszervezésével, és ebben az évben már megtelt a kultúrház kóstolgatókkal és kiállítókkal. 47 fajta fehér és 8 fajta vörösbort hoztak el a borosgazdák Peredről, illetve a környékbeli falvakból.
Nos, sok mindent megtud az ember egy borkiállításon. Történetesen azt is, hogy ebben az esztendőben még négy alkalommal várja az estek házigazdája, Bartalos Gyula borszakértő azokat, akik fel akarják fedezni a bor csodálatos világát, akik örömüket lelik a különféle borok kóstolgatásában, meg akarják ismerni Magyarország borvidékeit, tágítani ismereteiket a szőlészet, a borkészítés, a tárolás, a palackozás titkairól, módjairól.
Már több borkiállításon vettem részt, de talán szerencsém volt, hogy nem találkoztam olyanokkal, akik holtrészegre itták magukat, inkább olyanokkal, akik a borral és ivásának rejtelmeivel kapcsolatban sok mindent elmondtak. Íme kettő a sok közül, amelyet följegyeztem: Az ivásnak ugyanaz a törvénye, ami a szerelemnek — bármikor, bárhol, bárhogyan. S idekívánkozik az a tréfás meghatározás is, melyet Dunaszerdahelyen hallottam a bor minőségével kapcsolatban: A jó bor olyan legyen, mint hitében a római katolikus (erős), mint a református (tiszta), mint a zsidó (kereszteletlen), és olyan mint a lutheránus (se nem hideg, se nem meleg).
Csikmák Imre
A
közvélemény meglepve és kissé értetlenül olvassa az Észak-Koreából érkező
híreket. Meglepődik azon, hogy Irak ellen óriási haderő vonul fel, hajszálon függ a
háború, sőt a nyugati szövetségen belül is ellentéteket okoz az iraki probléma, s
ugyanakkor az észak-koreai nukleáris fegyverkezést, a sorozatos rakétakísérleteket
és a nagyszabású hadgyakorlatokat úgyszólván szemrebbenés nélkül veszi tudomásul
a világ, és a felelős amerikai vezetők is csupán egy kézlegyintésre méltatják s
elsiklanak fölötte. Pedig nyilvánvaló, hogy Irakban a fegyverzetellenőrök
lényegében semmit sem találtak, Észak-Koreában viszont bevallottan folytatódik az
atomfegyverkezés, sőt olyan ballisztikus rakétákat is kipróbáltak már (még
1998-ban), amelyek amerikai célpontokat is elérhetnek (az egyik rakéta távvezérlési
hiba folytán átrepült egész Japánon és belezuhant a tengerbe). Egy rakétakísérlet
éppen akkor zajlott le, amikor az új dél-koreai elnököt, Ro Mo Hjunt iktatták be,
ráadásul Colin Powell amerikai külügyminiszter jelenlétében. De Powell csak annyit
mondott, hogy "ez bizonyára csak a hadgyakorlat egyik rutinfeladata volt".
Ráadásul a
múlt héten az amerikai kongresszus megszavazta az idei élelmiszersegélyt
Észak-Koreának, igaz, csak százezer tonnát, ami kétharmada a tavalyi
szállítmányoknak. Powell Szöulban még azt is kijelentette, hogy az Egyesült Államok
nem tervezi erő alkalmazását Észak-Koreával szemben.
A múlt héten
újra beindították a KNDK jongbjangi atomerőművében az 5 megawattos reaktort. Viszont
a hozzá csatlakozó, atomfegyver elkészítéséhez alkalmas plutóniumátalakító
gyáregységet ezúttal nem helyezték üzembe. Az élelmiszer-szállítmányok újbóli
érkezése nyilván megtette a magáét.
Az Egyesült
Államok magatartása Észak-Koreával kapcsolatban a fegyegetések lebecsülésének
tűnhet. Ehhez igazodik az új dél-koreai elnök elhatározása is, hogy folytatja az
elődje által megkezdett "mosoly-diplomáciát" a KNDK-val. Az Egyesült
Államok jelezte ugyan, hogy képes egyszerre két háborút is viselni, de a KNDK
esetében egyáltalán nem valószínű egy új front megnyitása. Dél-Koreában
terveznek ugyan a jövő hónapra közös hadgyakorlatot amerikai részvétellel, de ez
nyilván csupán annak a demonstrációja lesz, hogy a másik oldalon is fel vannak
készülve és Phenjannak nem érdemes tovább éleznie a helyzetet, mert úgysincs
esélye. Valóban nincs esélye. A KNDK nagy szomszédai -- Kína, Oroszország, Japán --
elítélik az atomzsarolást és olyan harapófogóban tartják Észak-Koreát, amelyből
nincs kiút. Egyik nagy szomszéd segítségére sem számíthat már a KNDK, mert
semelyik volt szövetségesének sem érdeke az atomfegyverrel rendelkező országok
számának növelése, új feszültséggóc kialakítása a térségben. Az USA
egyszerűen megértette: Phenjan háborús handabandázása belpolitikai célokat követ,
valamiképp mozgósítania kell lakosságát, hogy "harci lelkesedéssel"
pótolja a gazdaságban és az élelmiszer-ellátásban fennálló katasztrófális
hiányt. "Le kell mondanotok a jólétről, a fő veszély az amerikai imperializmus,
nem a rizshiány" -- mondják lényegében a lakosságnak a phenjani vezetők. Ez a
szomorú valóság, s ezért nem tekinti az USA időszerű veszélynek az észak-koreai
kardcsörtetést. Viszonylag hosszú ideig Phenjan csenben volt, a háborús hisztéria
csak mostanában került előtérbe. Ez egyenes arányban van a gazdasági helyzet
romlásával. Akár legyint erre az USA, akár nem, az északi rendszer összeomlóban van
és csupán görcsösen kapkod egy
szalmaszál után, amelyet atomerőművében és nagyhangú kirohanásaiban vél
felfedezni.
BÁTSY GÉZA
A komáromi
Selye János Egyetem alapításáról szóló törvényt a kormányprogram szerint ebben
az évben kell jóváhagyni, s annak ellenére, hogy Csáky Pál az alapítás szakmai és
anyagi előkészítésének időrendi tervét már korábban beterjesztette, Mikuláš Dzurinda nem tűzte
a kormányülés napirendjére.
A kormányfő
kijelentette, célja a kormányprogram betartása, de nem ért egyet azzal, hogy a
tervezetet éppen Csáky terjessze be. Szerinte az erre felhatalmazott személy
kizárólag Martin Fronc oktatási miniszter, aki ezt két héten belül meg is teszi.
Fronc az MKP-tól kapja a dokumentum kidolgozásához szükséges alapanyagot. Csáky Pál
elmondta, mint a kisebbségi politikáért felelôs kormánytag, a magyar egyetem ügyét
a sajátjának érzi.
(va)
Ernő úr két
botjára támaszkodva, lassan lépett le a bolt bejárati lépcsőjén. A táskája
kicsúszott a kezéből. Felemeltem, s mondtam, majd én viszem, hisz egy felé tartunk...
Így
kezdődött barátságunk, s azóta kalácsból, pogácsából kóstolót küldök neki,
vagy én magam szaladok át hozzá egy kistányérnyi figyelmességgel. Az újságot,
képeslapot is nagyon megköszöni, amit, miután mi kiolvastunk, a kilincse mellé tűzve
hagyunk. Elejtett szavaiból, rövid vallomásaiból lassan a sorsát, élete keresztjét
is megismertem.
A munkahelyén
annak idején tisztelték, becsülték -- innen a megkopott megszólítás is: Ernő úr.
Tervezőmérnökként dolgozott, s kis családjának, feleségének meg a lányának nem
lehetett panaszra oka. Az asszonynak soha nem kellett dolgoznia, jutott mindenre, ami
kellett. Sajnos, a lányának talán többet is adtak a kelleténél. Különösen az
asszony kényeztette el egyetlen gyermekét, így aztán nem csoda, hogy már az
alapiskolában gondok voltak vele. Gyakran lógott az órákról, csavargott naphosszat,
rászokott a diszkózásra, váltogatta a fiúbarátait, s Ernő nemegyszer
cigarettafüstöt, sőt alkoholgőzt is érzett rajta. Végtelen veszekedések sora vette
kezdetét -- az asszony a lánya, Lea pártját fogta, aki a sértődöttet játszva
sírt, toporzékolt, vagy az ajtót becsapva maga mögött egyszerűen elrohant otthonról
az apja tiltása ellenére.
Aztán Ernő
felesége megbetegedett. Az egykor nádszálkarcsú, vonzó teremtés elhízott,
végtagjai felpuffadtak, megteltek vízzel. S a mikor a víz a szívét is elérte,
csendben távozott az élők sorából.
Ernő úr
kettesben maradt a lányával, Leával. S ekkor kezdődött élete legádázabb,
legkeservesebb időszaka. Tudta, hogy a lánya bajban van, s azt is, ha sürgősen nem
lép közbe, rossz vége lesz a dolognak. Mert ahogy teltek a hónapok, Lea egyre
szemtelenebb, egyre követelőzőbb lett. A középiskolából kidobták, s apja hiába
szerzett neki munkát többször is, nem maradt meg egyik helyen sem. Fiúit szemtelenül
hazahordta, napokat heverésztek végig az ágyban, amíg az apja dolgozott. Ernő nem
tarthatott pénzt otthon, mert azt minden lelkiismeret-furdalás nélkül elvette,
elköltötte. Aztán egyszer Ernő fehér poros tasakokat talált az egyik fiókban --
villámcsapásként érte a felismerés: Lea rászokott a drogra. Erre kellett neki a sok
pénz. Az apa rettenetes sokkot élt át, törte a fejét, hogyan lehetne közbelépni,
megmenteni a lányát, a lánya életét... Hiába volt minden óvás és feddés,
érezte, már csak egy drasztikus közbelépés, az elvonókúra segíthet Leán. Ezt meg
is mondta neki...
Másnap a
lány eltűnt otthonról, s hetekig színét sem lehetett látni. Ernő úr meg
megbetegedett. Mikor aztán a lánya hetek múltán hazalátogatott, békejobbot
nyújtott, és eget-földet megígért az apjának. Ernő azonban egyre betegebb lett, s
hamarosan kórházba került. Mikorra hazatért, a lakásból minden értéktárgy
eltűnt: a számítógép, a magnó, a színes tévé, a festmények, a feleség
ékszerei... Lánya csak egy cetlit hagyott a kis asztalon: Bocsáss meg, apa, kellett a
pénz!
Azóta évek
teltek el. Lea eltűnt, nem jelentkezik. Ernő úr ma már nyugdíjas, ráadásul
mozgássérült, s az élete magányosan, egyhangúan folydogál. A spórolt pénzét már
rég felélte. Az estéket az asszony egykori rozzant karosszékében bólogatja végig a
fekete-fehér tévé előtt, olvas, ha van mit, mert a látása még szerencsére jó, s
délelőttönként ezt-azt főzöget magának. Minden nap sétál egy keveset, s hetente
kétszer a boltba is elmegy. Hát így telnek Ernő úr napjai. Az emlékeket nem szereti,
mert fájnak. Jobban, mint az isiász, és jobban, mint a kilátástalan holnapok...
-ferenczy-
Az a
külföldi, aki szlovák állampolgár, vagy az EU valamelyik tagállamának a polgára, s
Szlovákiában átmeneti lakhelye van és több, mint három éve a földművelésben
érdekelt, igényt tarthat a földvásárlásra.
-- A
devízatörvény ilyen irányú módosítása -- jelentette ki a minap Ivan Oravec, az
agrárkamara elnöke -- azért veszélyes, mert a földművelőink tőkeerősebb
külföldi beruházókkal szembeni védelmét valójában mindössze három évre
csökkenti. Éppen ezért kell a törvényt megváltoztatni.
Ha
eladjuk a talajt, a termőföldet, tette még hozzá némi hallgatás után, az országot
kótyavetyéljük el.
-- A
külföldi vállalkozók -- állítja Marián Záhumenský, az Agrocontact
Mikuláš igazgatója --
nálunk a töredékéért bérelhetnek, de főleg vásárolhatnak termőföldet, mint
amennyibe az náluk, odahaza kerül... Ha viszont fölvásárolják a farmjaink körüli
parcellákat, végünk lesz, mert nem tudunk majd szarvasmarháink és
sertésállományunk számára takarmánynövényeket termeszteni.
Záhumenský szerint sürgősen
törvényt kell elfogadni a föld hosszú lejáratú bérleti jogáról.
-- Butaság
azt állítani -- sorolta az ellenérveket Jaromír Matoušek az UniBanktól -- ,
hogy hamarosan ellepnek minket a dánok és felvásárolják az összes földünket.
Meg aztán: az
új vállalkozók új tökéletesen kidolgozott vállalkozói tervekkel jönnek, emellett
új szakismereteket, modern technológiákat hoznak, a terméshozamokat a környező
gazdaságok hozamaihoz képest 30 százalékkal növelik, s eredményesebb a
sertéstenyésztésük is. Egy biztos: konkurenciát jelentenek, s ez, elsősorban
azoknak, akik nem tudnak gazdálkodni, nincs ínyükre.
Az idegenek
természetesen leginkább a legtermékenyebb, délebbi járásokban lévő földek iránt
érdeklődnek, az északon lévő területekre nemigen kíváncsiak.
-- A déli
földeket -- nyilatkozta Václav Fabrici, a Kluknava na Spiši-i mezőgazdasági
szövetkezet elnöke -- a külföldi érdeklődők számára szlovákiai cégek
vásárolják fel.
Szlovákia
elsôsorban a nyugat-európai vállakozók számára szűz terület.
Bősön és
környékén például a szintén dániai (sertéshizlalásra szakosodott) beruházókkal
együttműködő besztercebányai Primachov Kft. igyekszik venni vagy bérbe venni nagy
mennyiségű (művelésre alkalmas) földterületet.
-- Egyelőre
szlovák cég vagyunk -- nyilatkozta a Pravda munkatársának Roman Kvasnička, a cég megbízott
igazgatója --, azt pedig, hogy hogyan lesz tovább, a jövő mutatja meg.
A dánok és a
hollandok, vén Európánk legproduktívabb földművelői azért jönnek Szlovákiába,
mert odahaza a legkisebb esélyük sincs szinte máról holnapra száz, vagy akár ezer
hektár földhöz jutni.
-- A holland
agrárvállalkozók azért is mennek el a hazájukból -- vélekedik Pavol Bielik, a
szlovák földértékbecslő intézet vezetője --, mert a hágai kormány a
mezőgazdaság megreformálását kezdte el. És ma már Hollandiában nem a
szuperhatékonyság, hanem a termőföld és a talajvíz tisztaságának a védelmét szem
elôtt tartó gazdálkodásra való áttérés a "módi". A holland állam
felvásárolja a szántóföldeket és parkokká meg tavacskákká alakíttatja. Hollandia
szinte egyetlen hatalmas farmmá vált, a természet hiánycikk lett, éppen ezért
mestreségesen építik ujjá. A farmerek azonban föld nélkül nem tudnak létezni,
ezért Németország északi területeinek "meghódítása" után várható
szlovákiai megjelenésük is.
Roman Minarovič, az Agroinvestment
képviselője másképp vélekedik.
-- Azt hiszem
-- szögezte le --, túlzás a hollandok és a dánok óriási szlovákiai termôföld
iránti érdeklődéséről beszélni.
Az
Agroinvestment második éve kapcsolatban áll három, a szlovákiai földművelés iránt
érdeklődő holland
társasággal.
A hollandok
azonban egyelőre nem lépnek. Várnak.
-- Partnereink
biztosak akarnak lenni abban -- magyarázta Minarovič úr --, hogy a pénz,
amit nálunk a termelésbe fektetnek, biztos helyen van, s mérsékelt haszonnal meg is
térül.
Tulipánország
agrárvállalkozóit főleg az ingadozó felvásárlói árak riasztják el a
befektetéstől.
Hollandiában
egyébként legkevesebb 500 hektár terület birtoklása, bérlése és mintegy 500 tehén
tartása esetén beszélnek csak farmgazdaságról.
Szlovákiában
a legjobb termőföldek ára egyre emelkedik. Három éve például még Érsekújvár
környékén egy hektár földet, melynek a hivatalos árfolyama 83 ezer korona, 30
százalékos áron, azaz 25 ezer koronáért meg lehetett vásárolni. Ma egy hektár
piaci értéke már a hivatalos ár 50-60 százaléka körül mozog, tehát 1 hektárért
már 40-50 ezer koronát is lehet kapni.
Persze, ez
még mindig kevés!
A
termőfölddel való kereskedés, a földművelésügyi minisztérium legutóbbi
"zöldjelentése" szerint is, egyelőre minimális. A kereskedést a kellő
vállalkozói tőke hiánya és a földtulajdon szétaprózódása egyaránt fékezi.
-- Vennénk
szőlő és gyümölcsös telepítéséhez is földet -- idézte a Pravda riportere Patasi
Ilonát, a dunaszerdahelyi regionális agrárkamara igazgatónőjét --, a bankok azonban
nem adnak megfelelő kölcsönt. Mi arról, hogy az osztrákokhoz hasonlóan 20 évre 3
százalékos kamat mellett kapjunk hitelt, egyelőre csak álmodozhatunk.
Pedig, ha a
termőföldet valóban hazai gazdálkodók tulajdonában akarjuk tudni, az illetékeseknek
mielőbb lépniük kell.
Addig, amíg
nem késő!
A
termőföld piaci ára Európában
(euró/ha)
(A Szlovák
Földalap adatai az 1998-as helyzetet tükrözik)
Hivatalos
termőföldárfolyam Szlovákiában
(Sk/ha)
A
legtermékenyebb föld
A
legkevésbé termékeny föld
(Forás:
Szlovák Földművelésügyi Minisztérium)
ZOLCZER)
2000 júliusától vagyok munkanélküli. Én adtam be a felmondást. 9 hónapig kaptam a munkanélküli segélyt, azóta szociális segélyt (1895,- Sk) kapok, amiben benne van a lakhatási hozzájárulás is. Szeptemberben felkínáltak 1-2 hónapos brigádmunkát, amit családi okokból nem tudtam elfogadni, mert beteg apámat ápoltam. A munkahivatalban ki akarnak zárni a nyilvántartásból és nem fogok segélyt kapni. A szociális osztályon mint apám ápolóját szintén eltanácsoltak. Megtehetik, hogy törölnek a munkahivatalban? Vissza lehet jelentkezni egy hónap után? Kapok-e ismételten szociális segélyt? Kaphatok valamilyen segélyt szüleim gondozásáért, ha nem vagyok a munkahivatalban bejelentve és 2 éve nincs munkaviszonyom?
Idős, beteg szülei gondozásának kérdését a 195/1998-as számú, a szociális segítségről szóló törvény rendezi. A beteg és idős emberek, amennyiben teljesítik a törvény feltételeit, jogosultak lehetnek személyi asszisztenciára, amelyhez anyagi hozzájárulást kaphatnak. Akkor, ha a szülőknek a gyermekek nyújtják az ún. személyi asszisztenciát, az ápoltaknak nem jár pénzbeli támogatás.
Lehetőség van arra is, hogy a súlyosan egészségkárosodott személynek gondozója legyen. A gondozó ilyenkor pénzbeli hozzájárulást kap, mégpedig 6000,- koronát egy felnőtt, és 8000,- koronát két vagy több felnőtt személy gondozásáért. Ennek a gondozónak nem szabad, hogy más jövedelme is legyen, ami meghaladja a létminimum 0,6-szorosát (a létminimum 2001. július 1-jétől 3930,- Sk egy felnőtt személyre). A gondozott személy beleegyezése szükséges ahhoz, hogy valakit valakinek a gondozójává nevezzenek ki. Ez kérvény alapján határozattal történik.
Fontos tényező azonban, hogy a szülei hivatalosan súlyosan egészségkárosodott, illetve magatehetetlen személyekké legyenek nyilvánítva. Csupán életkoruk és átmeneti betegségük nem elegendő indok arra, hogy a fent említett gondozással összefüggő pénzbeli támogatásra jogigényük keletkezzen. Ezért akkor, amikor ön édesanyjának segített eltört lábú édesapjának az ápolásában, a hivatal jogosan járt el, amikor az ön kérvényét elutasította.
Tanácsos lenne idős és beteg szüleit súlyosan egészségkárosodott és mozgásképtelen személyekké nyilváníttatni és után a hivatalosan felvállalni gondozásukat.
Pontos tájékoztatást és az ügyintézésben útmutatást körülményeik ismertetése alapján a járási hivatal szociális főosztályán kaphat.
Dr. Balla Éva
Elégedetlenül
távoztak az SDKÚ koalíciós partnerei a múlt heti koalíciós ülésről. Mikuláš
Dzurinda ugyanis nem volt hajlandó a lehallgatott, Ján Badžgoň vállalkozóval
folytatott telefonbeszélgetését megmagyarázni, annak ellenére, hogy a beszélgetés
az SZDKÚ-t korrupciógyanússá teszi. A kormányfő a hangfelvételt csalásnak és a
maffiapraktikák művének nevezte. Többszöri rákérdezés után végül Jaroslav Spišiak bűnügyi
főigazgató kijelentését idézte, miszerint a törvényes lehallgatásokkal szerzett
információk nyilvánosságra hozatala a korrupciós ügyek lelelepzése érdekében
folytatott nyomozás sikerét teszi kockára.
Bárdos Gyula,
az MKP frakcióvezetője elmondta, a magyar párt elégedetlen a kormányfő válaszával.
Az ANO elnöke, Pavol Rusko szerint Dzurinda "olyan, mint a bogár, amely halottnak
tetteti magát".
Nem történt
előrelépés a telefonlehallgatások szabályozásának ügyében sem. Vladimír Palko
belügyminiszter a reszorton belüli intézkedésekkel oldaná meg a problémát, az MKP
azonban ragaszkodik elképzeléséhez, azaz egy lehallgatásokkal megbízott központi
hivatal létrehozásához. Az ötletet az Új Polgári Szövetség sem tartja rossznak.
(f)
Fel kell újítani a szlovák–magyar vegyes bizottság tevékenységét, és annak
keretében kell tárgyalni a kisebbségek hatékonyabb támogatásának kérdéseiről.
Többek közt erről is szó volt Kovács László magyar és Eduard Kukan szlovák
külügyminiszter múlt heti, csütörtöki pozsonyi megbeszélésén.
A magyar diplomácia vezetője újságírók előtt elmondta, hamarosan elkészül a
kedvezménytörvény módosított változata, és annak megvitatására néhány héten
belül összehívják a Magya Állandó Értekezletet. A változtatásokról azonban
előbb kikérik a határon túli magyar pártok véleményét.
A jelenlegi törvényből kikerülnek azok a megfogalmazások, félmondatok, mondatok,
amelyek félreértésre vagy félremagyarázásra adhatnak okot; mindaz, ami sértheti a
szomszédos országok szuverenitását, s ami nincs összhangban az európai uniós
normákkal. De semmi olyat nem vetnek ki belőle, ami a törvény eredeti céljait
szolgálja. Ez a törvény módosított formában is megadja a segítséget a szomszédos
Szlovákiában élő magyarságnak ahhoz, hogy itt, Szlovákiában tudjanak boldogulni,
ahol születtek, ahol élnek, ahol állampolgárok, és hogy miközben jó állampolgárai
Szlovákiának, megőrizhessék magyarságukat, nyelvüket, kultúrájukat. A
kedvezmények köre nem szűkül, sőt bizonyos értelemben bővül. Tehát semmiféle
”kibelezésről” nincs szó, és az, hogy a magyarországi ellenzéki pártok hogy
ítélik meg ezt a törvényt, az a kormány számára kevésbé fontos, mint a határon
túli magyarok véleménye. A törvény nem a magyarországi ellenzéki pártok, hanem a
szomszédos országokban élő magyar közösségek kedvéért készül.
Kukan külügyminiszter kijelentette, ez a törvény a magyar fél ügye, hiszen a
magyar parlament hagyja jóvá. A fontos az, hogy ne legyen olyan hatása, amely a
szlovák fél számára elfogadhatatlan. A szlovák fél többször kifejtette
álláspontját, és ahhoz ragaszkodik.
Kovács László annak a meggyőződésének is
hangot adott, hogy a törvény abban a formában, ahogy most módosítják, törvény
maradhat 2004. május elseje után is. Ez a jogszabály nem tartalmaz diszkriminatív
elemeket, nemzeti hovatartozás szerinti megkülönböztetést. Ezt a megoldást
választották már csak azért is, hogy 2004-ben ne kelljen újra módosítani, ne
akkor kelljen összhangba hozni az Európai Unió előírásaival. A módosított
törvénytervezet már most megfelel ezeknek a normáknak, amit az unió képviselőivel
történt konzultálás is bizonyít. Azt mondták, nincs semmi problémájuk a
jogszabállyal, az megfelel az unió előírásainak. A törvényről a két fél között
nem születik megállapodás, hiszen ez magyar törvény. A magyar fél abban
reménykedik, hogy a jogszabály a szlovák fél számára tudomásul vehető lesz.
Eduard Kukan hangsúlyozta: jó, hogy magyar kollégájával most találkozott. Úgy
van, ahogy Kovács miniszter úr mondta, most nem áll szándékukban valamiféle
megállapodást aláírni. A szlovák fél többet majd akkor mondhat, ha megismeri a
módosított törvényt. (eszgé)
Március első napján négy mérkőzéssel elkezdődött a szlovák I. labdarúgóliga
tavaszi idénye. A tavaszi sorozat szintén 18 fordulóból áll.
Az őszi idény 90 összecsapásán összesen 251 gól született: a házigazdák
165-ször, a vendégek pedig 86-szor voltak eredményesek. A legtöbb gólt (tizennyolcat)
a 15. fordulóban értek el a csapatok, a legkevesebb találat (9) a 10. fordulóban
született. A legtöbb nézô a nagyszombati gárda meccseire volt kíváncsi: az
együttes kilenc hazai találkozóját 64 275 drukker látta, ez pedig 7142-es átlagot
jelent. A legkevesebben immár hagyományosan az Inter otthoni összecsapásaira
váltottak jegyet: a fővárosi csapat mérkőzéseit a helyszínen mindössze 16 406
szurkoló "izgulta" végig. A meccseket összesen 20 bíró irányította. (A
sípmesterek között 6 cseh is akadt.)
A góllövőlista élén (12 találattal) Róbert Vittek, a Slovan Bratislava
játékosa telelt.
-- A tavaszi nyitányra -- nyilatkozta még a rajt előtt Vladimír Wänke, a Szlovák
Labdarúgó Szövetség igazgatója -- minden téren felkészültünk. Az úgynevezett
rizikósabb mérkőzésekre mi is küldünk ellenőrt, aki aztán majd beszámol a
rendezés részleteiről...
Az idény folyamán a Szlovák Televízió (vasárnaponként, s túlnyomó többséggel
délután 16 órai kezdettel) élő egyenes adásban előreláthatóan 11 találkozót fog
közvetíteni. A csapatok a közvetítésekért 400-400 ezer koronát kapnak, a három
legjobb együttes pedig a 36. forduló után további egymillió koronán osztozhat.
Az élvonalbeli labdarúgó-bajnokságnak hamarosan hivatalos szponzora is lesz, a
támogató nevét azonban az illetékesek a szerződés aláírásáig titokban tartják.
A pontvadászat legnagyobb esélyese a Slovan. A fővárosi gárda nyolc pontos
előnnyel vágott neki a tavaszi sorozatnak. Az utolsó helyen a Dubnica vesztegelt.
A végelszámolásnál egyforma pontszám esetén a kölcsönös meccseken szerzett
több pont, aztán a kölcsönös mérkőzések gólkülönbsége, majd a kölcsönös
mérkőzéseken idegenben elért több gól lesz a jobb helyezések eléréséhez a
mérvadó.
Az első tavaszi forduló első játéknapján 12 gól született. Az eredmények:
Dubnica--Inter 3:0, Košice--Petržalka 0:3, Trnava--Trenčín 1:2, Slovan--Ružomberok
3:0. (Az utolsó, Žilina--Púchov tévés összecsapásra vasárnap délután került
sor.)
(ZOLCZER)
A rendőrség múlt héten súlyos csapást mért a szlovákiai alvilágra. Azt a
csoportot sikerült lebuktatni, amely a fővárosi pénzforrások túlnyomó részét a
felügyelete alatt tartotta. A Pozsonyi, Nyitrai, Nagyszombati és Eperjesi kerületben
megvalósult razzia során 59 házkutatást tartottak, 26 személyt letartóztattak, s 35
gyanúsított ellen vádat emeltek. Az akcióba 730 rendőr, köztük 30 rohamosztagos
kapcsolódott be, s a hamisított, illetve fiktív cégkönyvelések és hamis
adóhivalati bélyegzők mellett több tízmillió korona értékű robbanószert,
fegyvert, aranyat, gyémántot, igazgyöngyöt és kábítószert foglaltak le.
A letartóztatottak között a vállalkozókon kívül adóhivatali alkalmazottak és
ôrző-védő szolgálatosok is vannak.
A csoport tagjai főleg fiktív autókereskedelemmel, fitneszberendezések és egyéb
tárgyak fiktív forgalmazásával foglalkoztak, s az adóhivataltól visszaigényelték a
nem létező áru utáni hozzáadottérték-adót. Az államot ily módon több mint 30
millió koronával rövidítették meg. Az üzletelésből nyolcvan cég vette ki
részét, ezek két harmada nem létező vállalkozás. A csoport tagjai vagyonuk további
részét zsarolással szerezték.
Vladimír Palko belügyminiszter szerint a vádlottak száma a lefoglalt könyvelések
áttanulmányozása után növekedni fog.
Nagy Zoltánt már kisfiúkorától ismerem. S ha nem is követtem rendszeres
figyelemmel pályafutását, időnként meg-megnéztem legújabb alkotásait: grafikáit,
festményeit, könyvillusztrációit. Újabban az üvegfestészettel kísérletezik,
s ezek a munkái sok laikus néző érdeklődését is felkeltették.
Szüksége van a művésznek arra, hogy ki nem próbált lehetőségeket
is keressen magának, tehát a kifejezési eszközöknek a sorában ott vannak
a különböző új, korábban nem alkalmazott technikák is?
Eredetileg Prágába jelentkeztem, a festészeti szakra szerettem volna
bekerülni. De nem vettek fel, hát megpróbálkoztam Pozsonyban, ahol felvettek –
a grafikai szakra. Közben festettem is természetesen, többféle technikával
próbálkoztam, például az olajfestményekkel, de elég sok akvarellt is készítettem.
Nem szerettem én a grafikát, megmondom őszintén. A középiskolában volt
olyasmi, hogy szakgrafika, mélytechnika, linómetszet, de valahogy nem állt közel
a szívemhez.
Hogyan készülnek azok az üvegfestmények, amelyeket mostanában csinálsz?
Többféle képpel próbálkoztam. Az üveg többnyire négyzet vagy téglalap alakú,
ritkábban kör. És hát volt egypár ilyen üvegdarabkám otthon. Ismertem
természetesen a naiv festők üvegalkotásait és ezek megragadták
a képzeletemet. Megpróbáltam én is felvinni különböző anyagokat az üvegre.
Más felfogásban persze, kombináltam papírokkal is, metszetekkel is,
s ragaszgatásokkal, tussal, különböző anyagokkal. Meglepő, de
a grafikában és az üvegfestészetben az a közös, hogy az alkotó az elgondolt
mű egyik oldalát készíti el és a másik oldala válik láthatóvá. Ekkor
következik a meglepetés, s nemcsak a nézőnek, hanem saját magának is.
A képe tükörképét nézi, a fordítottját.
Az üvegfestéshez milyen anyagokat lehet használni? Hagyományos festékeket
is vagy át kellett térned valamilyen speciális festékekre?
Kapható az üzletekben speciális, üvegre rávihető festék, amely igen drága, de
talán időtálló. Számomra is új dolog volt, hogy ezt felfedeztem. Ez tulajdonképpen
egy lazúros festék, amely igen gyorsan szárad, ráadásul vannak kontúrozó tubusos
festékek is, amelyeket egyenesen a tubusból viszek fel. Ezek lehetnek arany- vagy
rézszínűek, különböző színűek. A többi skálát is hasonlóképpen ki lehet
keverni, mint az akvarellnél. Sőt higítóval teljesen áttesző hatásokat lehet
létrehozni. Ez attól függ, hogy mi az elképzelés. Persze munka közben megfordítom
az üveget, és akkor az ember ellenőrzi, hogy teljesen ne csússzon ki a keze
közül a dolog. Ügyelnem kell arra is, nehogy megégessem az ujjam, mert
viaszfestéket is viszek rá, olajkrétákat, amelyeket felolvasztok egy bizonyos
hőmérsékleten, és ilyenkor az üveg is elrepedhet. Viszonylag gyorsan száradó anyag
ez, gyorsan is ellenőrizhető. Öt percen belül megnézhetem, hogy mi az eredmény.
Utána esetleg vésővel belekaparhatom a negatív rajzot, amelyet valamilyen
struktúra szerint még tovább is fejleszthetek. Az egész majdnem olyan, mint
a gyertya, mintha viasszal dolgoznék, csak itt színek vannak. Próbálkoztam
aranyporral is, a színek gyönyörűen keverednek és ez mindig meglepetés
számomra is.
Mint ahogy a tűzzománc esetében is, ahol a végeredmény nagy talány.
Ráadásul itt igen gyorsan is kell dolgozni, tehát nincs sok idő a részletekkel
is bíbelődni, mert gyorsan szárad a festék és a művésznek nagyon
határozottnak kell lennie.
Az én hozzáállásom olyan, hogy viszonylag gyorsan, szinte expresszíven dolgozom.
A zománchoz annyiban van köze, hogy hasonlóan lehet kontúrok közé
festékrétegeket vinni, ugyanúgy keverni a színeket. Persze a zománcot
kiégetik, talán 800 fokon vagy afölött, de a zománcot úgy látod, ahogy
beteszik a kemencébe, majd ahogyan kiveszik onnan. Az üvegnél viszont az számít, ami
a túloldalon van, tehát mondjam így, hogy a negatív.
Ha az ember nézi ezeket az alkotásokat, igazából csak annyit tud
megállapítani, hogy tetszenek-e a színkonbinációk vagy nem, a különböző
alakzatok harmóniája érvényesül-e vagy sem. Mert valamilyen alakzatokat, konkrét
formákat nehezen lehet azonosítani ezeken az alkotásokon. Ez most a te döntésed
vagy úgy gondolod, hogy ezeket a lehetőségeket kínálja a technika?
Szerintem ez teljesen szabad asszociációkat vált ki a nézőből, és belőlem
is. Tehát a színösszetétel vagy a színharmónia. Az én döntésem, hogy
mikor hagyom abba. Rendszerint egy váratlan pillanatban. Úgy tűnik, hogy tetszik,
elfogadható és ilyenkor esetleg megmutatom az ismerőseimnek is.
Elég sok készült már ezekből az üvegfestményekből...
Végül is az érzéseim döntenek minderről, s ha nem is vagyok teljesen
megelégedve, abba kell hagyni. Nem lehet ugyanis eltúlozni, az üvegre nem lehet
centiméteres festékrétegeket rávinni. Jobban mondva lehet, elméletileg persze, de
ezek kisméretű alkotások, itt nincsenek hatalmas pasztózus festékrétegek.
Tervezel-e valamilyen kiállítást mostanában? Akár ezekből az
üvegfestményekből, akár egyéb, régebbi alkotásaidból?
Az üvegfestményeim elkeltek. Mondhatnám: jó úton vannak. Igen, tervezek egy
kiállítást a parlament kávéházában. Ott állítanám ki a grafikáimat,
az akvarelljeimet és a tusrajzaimat.
Szeretettel várok minden érdeklődőt a megnyitón, március 5-én, 17
órakor.
Lacza Tihamér
Igaz, hogy évről évre csökken az öngyilkosságok száma, de még így is 100 ezer
emberből 13 vet véget önkezével az életének. A statisztikát egyértelműen a
férfiak vezetik, 2002-ben 573 férfi választotta az önkéntes halált, míg a nők
száma "csupán" 106 volt. Mi lehet a magyarázata ennek a megoszlásnak? A
férfiakra napjainkban egyre több teher hárul. Ha családfenntartók és elveszítik
állásukat, kilátástalannak érzik helyzetüket és könnyen önmaguk ellen fordulnak.
A nők sokkal előbb és bátrabban fel merik keresni a pszichiátert gondjaikkal, míg a
férfiak szégyenként kezelik, ha szakember segítségére szorulnak. Nem
véletlen, hogy a pszichiátriai rendelőkben csak mutatóban látni férfit. A legtöbb
férfi 41 és 50 éves kora közt végez magával, a nők a nyugdíjba vonulásuk
tájékán, 51--60 éves korukban. Sokan az elkövetők közül előre jelzik
környezetük számára, mire készülnek. Az ilyen figyelmeztetéseket mindig komolyan
kell venni, s minél előbb szakemberhez kell irányítani a beteget. Ma már korszerű
gyógyszerekkel kezelhető a depresszió.
Az öngyilkosságok okai:
Általában a rossz szociális helyzet
Nemcsak az öngyilkosságok számában, hanem azok módjában is van különbség a
férfiak és nők esetében. Míg a férfiak többnyire felakasztják, lelövik magukat,
esetleg nagy magasságból leugranak, a nők inkább az altatót adagolják túl, vagy az
ereiket vágják fel. Sajnos, kuriózumszámba menő esetek is akadnak. Tavaly Malackán
egy férfi házilag készített guillotine-nal szabályosan lefejezte magát az
adóhivatal épülete előtt. A világban egyre inkább terjed, hogy az
öngyilkosjelöltek vadállatok közé vetik magukat. Thaiföldön az egyik állatkertben
egy nő például a krokodilok közé ugrott be.
Tömeges öngyilkosságok
Általában egy-egy szekta, vallási közösség tagjai szoktak csoportosan véget
vetni az életüknek. Szlovákiában az utóbbi években ilyenre nem volt példa. Egy
rituális öngyilkosságra azonban sor került Nagyszombatban, ahol egy sátánista
fiatalember végzett magával.
(vida)
"Autogén tréning" jeligére: Több éve már, hogy pszichiáterhez járok,
jobban mondva pszichiáterekhez, mert többnél is voltam. De a betegségemből nem
gyógyultam ki. Pedig sokféle nyugtatót kaptam és szedtem már. Elbódítanak, de soha
nem gyógyulok meg. Sokszor elgondolkodom, vajon tényleg gyógyszerre van-e szükségem,
vagy valami másra. Igaz, ha este nem tudok elaludni, az altató segít, de mit tegyek
akkor, amikor állok a sorban egy pénztár előtt, s egy idő után úgy érzem, hogy
mindenki engem néz és a falak elkezdenek táncolni körülöttem. A legtöbbször azt
érzem, hogy egy nyomás keletkezik a gyomromban. Olyan, mint egy mázsás kő vagy
inkább egy hangyaboly, mert pillanatok alatt egymillió hangya nyüzsgését érzem,
amint egyre szélesebb körben vándorolnak a hasamban, befurakodva a gyomromba, az
epémbe, a púpomba, a bőröm alá, s onnan szerteszét, mint apró tűszúrások
milliárdjai a hátgerincem mentén a fejem búbjáig, ahol abban a percben szétpattan a
"kukta", s ömlik le a forróság a fülemen, nyakamon, vállamon vissza a
hasamra. S cseng-bong, zúg a fülem, inog a talaj a lábam alatt, s az utolsó percben,
lecsapva a bevásárlókosarat, kisietek a boltból. Mellékelem a gyógyszerek
listáját, amiket eddig szedtem, meg kell mondanom, nem túl nagy eredménnyel. A
legtöbbjét nem szedhetem, mert nappal is álmosítanak, s úgy érzem, tompítják a
gondolkodásom, amit a munkám mellett nem engedhetek meg magamnak. A kórlapomból
többször is volt alkalmam kilesni, hogy valamilyen neurózisban szenvedek, s azt
olvastam most egy hetilapban, hogy ennek hatásos gyógymódja az autogén tréning! Ha ez
így van, nem értem, ezt nálam miért nem alkalmazzák, miért kellene annyi gyógyszert
szednem és fizetnem…
Számomra is furcsa, hogy ha már annyi pszichiáternél is volt, miért nem tanították meg legalább az autogén tréning alapjaira. Egy kitűnő önfejlesztő módszerről van szó, amit ha valaki jól elsajátít, sok-sok kellemetlen testi-lelki tünettől meg tud szabadulni, ami az oly fontos sikerélmény forrása lehet. A neurózisok legtöbbje ugyanis makacs kisebbségi érzéssel is párosul, ezért nem tud a beteg segítség nélkül, magára hagyatva, a gödörből, amiben érzi magát, kikecmeregni. Elképzelhetetlen, hogy lenne az országban olyan orvos-pszichiáter, aki nem ismeri az autogén tréninget. Inkább arról lehet szó, hogy esetleg nem felel meg ez a módszer az ön személyiségének, amire többször is volt már példa a pszichiátria történetében. Ugyanis — megint — nem egy csodamódszerről van szó, ami minden neurózist egy délután kigyógyít, hanem egy olyan pszichoterápiás eljárásról, aminek a lényegét és gyakorlatait meg kell érteni, s kemény munkával szakfelügyelet alatt begyakorolni. A helyesen vezetett gyakorlások során a beteg megtanulja uralni és irányítani a vegetatív idegrendszer által produkált tüneteket, s így fokozatosan el lehet hagyni a gyógyszereket, amikre a kezelés első szakaszaiban mindenképpen szükség van. Ha a tréning elején ezt érthetően el tudjuk magyarázni a betegnek, akkor az esetek döntő többségében ez kitűnő motivációt jelenthet a gyakorláshoz, mert sokan tudat alatt idegenkednek a huzamos és rendszeres gyógyszerfogyasztástól. Azt azonban szükséges megérteni, hogy ebben az esetben is egy tartós életmódváltoztatás a megoldás kulcsa, hiszen minden neurózis alapproblémája a túlterheltség, amikor hosszú távon állandóan nagyobb az idegrendszer terhelése, mint a teherbíró-képessége. A testi-lelki tartalékok mozgósításával ideig-óráig ugyan tartani lehet a frontot, de amikor már minden szál szakad, amikor már összecsapnak a fejünk felett a hullámok, az idegrendszer — mint kedves olvasónk leveléből is látjuk — a legbizarrabb, legérthetetlenebb tüneteket tudja produkálni, környezetünk és saját magunk megrökönyödésére.
Dr. Pálházy Béla
lélekgyógyász
A Népszövetség 1923 –ban hozott döntése alapján, a Füleki járáshoz tartozó
Somoskőt és Somoskőújfalut 1924. február 15-én visszacsatolták Magyarországhoz. A
visszacsatolás 75. évfordulójára rendezett ünnepségen merült fel először az az
indítvány, hogy a település vára, amely a mai napig Szlovákiához tartozik, a
magyarországi oldalról is látogatható legyen.
A nyelvészek szerint a ”Somoskő” elnevezés somfával borított sziklát, követ
jelent, amelyen ma sem szűkölködik a vidék. Egy másik értelmezés szerint a
település neve a ”hasadozni”, azaz ”somosodni” megnevezésre vezethető vissza.
Ez a történelmi emlékekben és természeti szépségekben gazdag vidék
közvetlenül a szlovák—magyar határon fekszik. Az 526 méter magas Somoskő
északi, szlovákiai oldalán látható az a bazalt zuhatag, ahol a kőzet
íves-oszlopos formában szilárdult meg. Ilyen természetrajzi ritkaság a világon
mindössze négy helyen található. A bazalt kihűlése során öt- és hatszögletű
karcsú oszlopok képződtek, amelyek helyenként elérik a kilencméteres magaságot.
A vulkáni kúpon emelkedő várat a Kacsics nemzetség építette a tatárjárás
után, s a munkák során felhasználták a sokszögű bazaltoszlopok egy részét. Az
erődítményt, főleg az ott élő Losonczy Anna miatt, gyakran látogatta meg a költő,
Balassi Bálint is. 1703-ban az egyetlen kuruc várként tartották számon, a császári
önkényuralom idején pedig az akkori birtokosa, Ráday Pál révén sikerült
megmenteni. Ráday a császári parancsot kijátszva nem robbantatta fel az
erődítményt, csak a tetőszerkezet egy részét gyújtatta fel. A vár azonban 1826-ban
teljesen leégett.
Somoskőt 1924-ben visszacsatolták Magyarországhoz, az államhatárt azonban a falu
és a vár között húzták meg, "választójelként" magas drótkerítést
húztak. A romos erődítmény falainak egy részét a losonci Krúdi Gábor
irányításával a hetvenes években szlovákiai, zömében medvesaljai kőművesek
felújították.
Petőfi Sándor 1845. június 11. és 12-én járt Somoskőn, a költő hajdani
látogatásának emlékét őrzi a várudvarban, a magyar oldalon álló Petőfi-kunyhó.
Az építmény ma már csak másolata annak az egykori bordás falú faháznak, amelynek
utolsó lakója 1943-ban meghalt. Az őserdei faragott gerendák az 1960-as évekre
erősen elkorhadtak, és a kunyhó 1964-ben, egy viharos éjszakán összedőlt. A ma
látható házikó 1965-ben épült.
A jól alakuló szlovák—magyar viszonynak köszönhetően az elmúlt években sokat
fejlődtek a határon átnyúló regionális kapcsolatok. Az államhatár
átjárhatósága érdekében a határ mindkét oldalán sokan fogtak össze,
kezdeményezések történtek önkormányzati és civil szervezeti szinten is. 2001-ben
végül is kormányközi határozat született, amelynek értelmében Mikuláš Dzurinda
és Orbán Viktor bilaterális szerződést írt alá a határ megnyitásáról. Ennek
megfelelően 2001. augusztus 29-én Somoskőnél hivatalosan úgynevezett turista határ
nyílt. Magyar oldalról azóta látogatható a vár, a bazalt lávaömlés, illetve egy
behatárolt területen a szlovák oldalon található nevezetességek, a szlovák
oldalról érkezők pedig sétálhatnak a somoskői pihenőparkban, és megtekinthetik és
a Petőfi-kunyhót. A táblákkal kijelölt helyre a nyitvatartási idő alatt a szlovák
és a magyar állampolgárokon kívül beléphetnek az Európai Gazdasági Térség
tagállamainak állampolgárai is. Az államhatárt ott átlépő személyek nem esnek át
vámvizsgálaton, az előírás szerint azonban csak a legszükségesebb személyes
holmijaikat vihetik magukkal, és kötelezően az úti okmányaikat, mivel a határőrség
és a vámszervek a kijelölt területen tartózkodó személyeket bármikor
ellenőrizhetik. A kijelölt terület peremein, öt nyelven, feliratok figyelmeztetik a
turistákat, hogy: "Tartózkodásra engedélyezett terület vége, tovább haladni
tilos."
Somoskő helyhatóságilag Salgótarjánhoz tartozik, Puszta Béla polgármester
elmondta: "Az egyik oldalon a vár, a másikon a határ, akárhonnan
nézzük, elválasztó jellege volt. Korábban meg kellett gondolnunk, szerepeltessük-e a
várat olyan kiadványokban, amelyek az itteni turisztikai látványosságokat, a vidék
nevezetességeit ismertetik. Az akadály elhárult, az országból és a világ számos
pontjáról eddig is sokan nézték meg a várat, ezután remélhetőleg még többen
jönnek majd ide."
1994-ben a szlovák kulturális minisztérium a várat felkínálta a hazai
szervezeteknek, de miután ezek nem tanúsítottak iránta érdeklődést, a
nevezetességet a Füleki Körzeti Hivatal, annak megszűnése után pedig a Losonci
Járási Hivatal jogkörébe helyezte. Ez a hivatal 2000-ben írt alá bérleti
szerződést Sátorosbánya önkormányzatával, amelynek értelmében a határ menti
település az államtól évi 10 ezer korona bérleti díj fejében megkapta Somoskő
várának üzemeltetési jogát. Tavaly azonban a pozsonyi székhelyű műemlékvédelmi
hivatal (Pamiatkársky úrad) honlapján megjelent, hogy a vár 17 millió koronáért
eladó. "Ez rövid időre némi diplomáciai bonyodalmat is okozott a két ország
között" — tájékoztatotta lapunkat Csúsz Péter, a Losonci Járási Hivatal
elöljárója. — "Megjelent a várban Németh Zsolt, akkori külügyi államtitkár
és Becsó Zsolt, a Nógrád Megyei Közgyűlés elnöke, akikkel végül is tisztáztuk a
félreértést. A vár természetesen nem eladó, a honlapon nem mi kínáltuk eladásra,
mi továbbra is tartjuk magunkat a szerződéshez, nevezetesen, hogy a területért
Sátorosbánya önkormányzata négyzetméterenként évente ötven fillér bérleti
díjat fizet."
A szerződés értelmében az önkormányzat feladata a terület tisztán tartása, ami
Juraj Badinka, a település polgármestere szerint hatalmas költségeket ró a
községre. Tavaly a falu vezetői azt fontolgatták, hogy egyoldalúan felbontják a
bérleti szerződést. Ez azonban nem történt meg, ehelyett a falu most a
látványosságok bővítését fontolgatja. Fejlesztési tervet dolgoztak ki, ezek
között szerepel egyebek között egy olyan kiállítóterem kialakítása is, amelyben
állandó tárlatot rendeznének be.
A várat, főleg magyar oldalról, sokan látogatják, jeles ünnepek alkalmával
olykor naponta százak lépik itt át a határt. Az évente megrendezésre kerülő
Nógrádi Folklórfesztiválra, amelyet hagyományosan Somoskőn nyitnak meg, számos
országból érkeznek vendégek. Megtekinthetik a várat a belgák, a németek, a
franciák, de csak a vár tövéből gyönyörködhetnek benne a csehek, a lengyelek, a
románok és a többi volt szocialista ország polgárai. Nem értik, miért van velük
szemben még mindig ez a negatív megkülönböztetés.
Farkas Ottó
Mint kotlós körül a csibék, úgy ülnek a Mecsek alján körben, a Zengő csúcsa alatt a falvak: délről Mecseknádasd, a szelídgesztenyés Zengővárkony és Pécsvárad, nyugatról Hosszúhetény, följebb, már egészen a hegy hátára mászva Püspökszentlászló, Kisújbánya, azután Magyaregregy, északnak kanyarodva Kárász, Vékény s keleten, bezárva a kört, Szászvár, Mázaszászvár, Váralja meg a Mecseknádasdról hegyre futó Óbánya.
Egy valahai író, Baksay Sándor szerint olyan az egész táj, ama Zengő-csúcsról,
a hajdani vár romjáról nézve, ”mint egy gazdag goblein, beszegve két hatalmas
folyó ezüstjével, teleírva ragyogó színekkel, derűvel, áldással, hősi
kalandokkal, nagy ütközetekkel, élettel és halállal”.
Élettel és halállal is, mert a szépséges vidék, a mindig sok nemzetiségű Baranya újkori, meg legújabb kori történelmében is folyvást népek, nemzetiségek hol békés, hol békétlen, olykor tragikus találka — és lakhelye volt. Elég ennek bizonyságául most csak egyetlen család történetére, fájára, annak kusza elágazásaira figyelnünk.
A tófűi temetőben hárman nyugosznak a Katona család sírjában. Katona Ignác, aki 1880-ban született, Katona Ignácné Nagy Viktória, aki három évvel volt fiatalabb az uránál, és Katona Boldizsár, a fiuk, kilenc gyermekük egyike. Ő 1913-ban látta meg a világot, odaát, s 1986-os haláláig nagyjából annyit élt Tófűn, amennyit a csehszlovákiai Nádszegen. Ellentétben a szülőkkel: Katona Ignác mindössze három esztendőt töltött az új hazában, az új házban, a felesége nyolcat, így hát ezek az esztendők tele lehettek keserűséggel, reménnyel, honvággyal, emlékekkel s a végén: reménytelenséggel. A soha vissza nem térés biztossá lett tudatával. A hit hosszú életű, tovább él, mint az emlékezés, írja így valahogy a kölcsönvett szó meg az azonos című regény szerzője, Dobos László, de Katona Ignác és felesége nem kapott annyi időt az élettől, amennyi elhalványíthatta volna az emlékeket, a szülőföld bennük élő képét.
2002 nyarán, június 29-én, épp ötvenöt évvel azután, hogy a felvidéki Katona családdal elindult Nádszegről a szekér, jó százötvenen állták körül a tófűi sírt: egytől egyig rokonok, egy nagycsalád szanaszét szóródott s most egybehívott tagjai. A kitelepítettek és az otthon maradottak. A többit egy kis füzetből idézem, egyik oldalán a Katona család családfája, a másikon emlékeztető arra, amit az idősebbek soha el nem felejtenek, a fiataloknak pedig meg kell tanulniuk.
1947. május 29-én, akkor már több hónapos bizonytalanság, félelem után, 21 nádszegi család kelt szomorú útra, annyi holmival, amennyit vinni lehetett s amennyit bírtak. Ott volt közöttük Ignác és Viktória, a szülők, valamint három gyermekük, Ignác, Boldizsár, József s azok családjai: összesen tizenhatan, közöttük sok apró gyermek. A többiek Nádszegen maradtak. (István, a legfiatalabb gyerek egy évvel később, 1948-ban követte a szülőket feleségével s két, addig megszületett gyermekével.) 1947. június 1-jén érkeztek meg a tolnai Dombóvárra, s onnan mentek tovább, át a megyehatáron Baranyába, a Szászvár és Egyházaskozár közötti katlan falujába, Tófűre. Mindannyian, nyolc felnőtt, nyolc gyerek, egy házba. Egy ”bundista”, tehát kitelepített sváb család elkobzott otthonába.
Mint ahogy amazok sem önszántukból fogták a batyut és mentek Németországba. A szülőkkel Boldizsár és a családja maradt a házban, meg a három gyerek: Margit, Szilveszter és a legkisebb, Zita, aki mindössze kétéves volt, amikor útra kelni rendeltetett számukra, s majd ő lesz, aki ötvenöt évvel később kitalálja és megszervezi, ami eleinte talán nem is látszott megszervezhetőnek, inkább csak elgondolhatónak: a Katona család nagy találkozóját.
A történelmi tények pár mondatban összefoglalhatók. Trianonig se hátráljunk
most vissza, csak a második világháború végéig és Beneš álmáig, amely egy tiszta
szláv nemzetállam képét festette föl Csehszlovákia egére. Ott, ahol az
államalkotó többség is két nemzetből állt, s a lakosság egyharmada különböző
nemzeti kisebbségekhez tartozott! Az álom megvalósulásának egyik lépéseként a
magyarokat kollektív bűnösnek kellett kikiáltani, s a kassai kormányprogrammal már
1945 áprilisában jogi alapot adni a büntetésnek. Csak szemezgetve: nyárra a
magyarságtól megvonták az egészségügyi ellátást és nyugdíjat; tömegeket
fosztottak meg lakásaiktól; a komáromi járás lakosságának több mint harminc
százalékát háborús bűnösnek nyilvánították a népbíróságok; a magyarokat
kizárták a politikai pártokból, magyar területen nem alakulhattak nemzeti
bizottságok; a felnőtt lakosságot közmunkára kötelezték; magyarok tízezreit
deportálták Csehországba kényszermunkára; kitiltották az országból a magyar
nyelvű sajtótermékeket; tisztviselőket bocsátottak el, bezárták a magyar
iskolákat. (Újlaky István: ”Nemzettankönyv”) A büntetés persze önmagában nem
teremt szláv nemzetállamot: a magyarokat ki kellett zavarni Csehszlovákiából. Miután
ezt egyoldalú kitelepítéssel nem lehetett (Potsdam közbeszólt), kitaláltatott a
kölcsönös lakosságcsere fedőnevű kitelepítés: amennyi szlovák hazatér —
önként, de persze propaganda hatására — Magyarországról Csehszlovákiába, annyi
csehszlovákiai magyar menjen — kötelezően — Magyarországra. De mert a vártnál
kevesebb, körülbelül hetvenezer szlovák tért csupán haza, s mert így ugyanennyi
magyartól lehetett volna csak megszabadulni, mégis felmerült legalább kétszázezernyi
magyar egyoldalú kitoloncolásának nagyszerű ötlete. S mert ismét, most Párizsban
megvétózták a nemzettakarítás eme kétségkívül gyors és egyszerű módját,
meghirdettetett a magyarság reszlovakizációjának nemzettisztító gondolata. Vagy
szlováknak vallják magukat a magyarok, s visszakapják állampolgárságukat, vagy nem,
s akkor nyolc napon belül el kell hagyniuk az országot: kifosztva, minden értelemben.
1944 és 1949 között százhúszezer magyar menekült át ilyen vagy olyan státusban,
ilyen vagy olyan okból Csehszlovákiából Magyarországra: de, ragaszkodva a
szülőföldjéhez, körülbelül háromszázötvenezer szlováknak vallotta magát.
Papíron már-már kész lett a tiszta szláv nemzetállam.
Közben folyt Magyarországon is a német kisebbség kitelepítése, ugyancsak a kollektív bűnösség jegyében. A magyarországi németek negyven százaléka volt tagja a Volksbundnak (vagy más hitlerista szervezetnek), de ez egy idő után majdhogynem lényegtelenné vált, gyakorlatilag szinte minden németnek mennie kellett. A jómódú sváboknak azért nem annyira, jól kamatozott a pénzük Magyarországon is, a német munkások sem voltak kárára az iparnak, a körültekintő kormányrendelet a ”községben nélkülözhetetlen kisiparos” vagy a ”bányamunkás” esetében elnéző volt, a nagyon öreg is maradhatott: akadtak tehát kivételek. bőven. Azok is, akik — milyen ismerős — magyar nemzetiségűnek vallották magukat, esetleg korábban magyarosított nevüket a háború alatt ”német hangzásúra vissza nem változtatták”. Családok hullottak apró darabokra, a fele, negyede ment, mert mennie kellett, a másik fele maradt, mert maradhatott. Az áttelepítésre ítéltetteket a felvidéki magyarok elhelyezése érdekében össze kellett költöztetni, ingó és ingatlan vagyonuk – ez sem ismeretlen – ellenszolgáltatás nélkül az államra szállt. Kivéve a rendelet szerint joggal magukkal vihető ingóságokat. Például? Személyenként ”két gyűrűt, egy pár fülbevalót, egy nyakláncot, egy karórát, egy zsebórát, egy karkötőt és egy melltűt”. Viszont csak akkor, ha ezeket az ékszereket nem díszítette drágakő és/vagy igazgyöngy. Az úti élelmiszer (”7 kiló liszt vagy tésztanemű, kenyér, 1 kiló zsír, 2 kiló húsnemű, 2 kiló hüvelyes, 8 kiló burgonya”) meg az ingóságok: konyhaeszköz, ágynemű, fehérnemű, kisebb szerszámok összesen száz kilót tehettek ki.. Az elzavartak közül sokan visszaszöktek, s ha lehetett, a szűkebb közösség szemet hunyt e fölött: ha nem lehetett vagy nem akartak, ami nem ugyanaz, a magyarok följelentették a szerencsétlen visszaszédelgőket. (Fehér István: A magyarországi németek kitelepítése)
A magyarok kísértetiesen hasonló módon zavarták ki a németjeiket, mint ahogy a csehszlovákok tették az ottani magyarokkal. Németország amerikai megszállási zónájába 1946-ban száznegyven—százhetvenezer, a szovjet övezetbe 1947-ben ötvenezer németet toloncoltak ki Magyarországról.
Tófűről, Aparhantról, Egyházaskozárról is. S jöttek az üres házakba a
szlovákiai magyarok meg a bukovinai csángók, azaz, ahogy magukat nevezni inkább
szeretik, bukovinai székelyek.
Sok esztendőt ugrunk most: úgy 1958 tájáig.
Amikor is az Aparhantról kitelepített német Gapp család látogatóba jött az
NDK-ból az itt maradhatott s közben Szászvárra került rokonokhoz. A látogatás egyik
eredményeképpen a tófűi ifjú Katona Boldizsár és Gapp Erzsébet egymásba
szerettek, talán egy futballmeccsen. Volt némi huzavona, amíg a szerelemből
házasság lehetett, s az évtizede kizavart sváb család visszatelepülhetett a
derekasan szocialista NDK-ból — a szülőföldjére.
De hazajöttek. Egész pontosan Szászvárra, néhány falunyira az egykori otthontól.
Ott élnek most is, Erzsébet-Lizike német óvodában dolgozik, lányaik felnőttek,
anyanyelvként beszélik a magyar mellett a németet is, egyikük szekszárdi szerb
fiúhoz ment feleségül, s az unokák is tanulják, értik a nagyszülők nyelvét. Sváb
magyarok vagy magyar svábok: egyre megy ma már.
Úgy képzeljük el azt a Szászvárról kiinduló országutat, meg a sorjázó —
számunkra most érdekes — négy falut, mint egy ide-odatekeredő madzagot négy
csomóval.
Tófű az első csomó, fölötte dús, őzlábgombás erdőn át szalad az út, fel a dombra, majd le a völgybe a tavak közé. Margit, a legidősebb Katona lány Szászvárra került innen, Zita — hiszen ő is felnőtt időközben — a két csomóval távolabbi faluba, Bikalra ment férjhez. Egy helybéli, mondjuk így: bennszülött fiúhoz, Istvánhoz. Első közös otthonuk egy faluvégen megvásárolt üres sváb ház volt, lakóit annak idején Németországba vitte a vonat. Újabb sok év után a fiuk majd a Tófű és Bikal közötti Egyházaskozáron talál magának feleséget: egy bukovinai csángó-székely lányt. Aki gyűjti-énekli a hazulról hozott dalokat, pedig ő már ide született, s csak a szülők, nagyszülők meséiből tudja, milyen volt, milyen lehetett a régi hazafoglalás, meg a régi haza. A lányuk a Bikal utáni faluban, Mágocson talált férjet magának: félig felvidéki, félig vagy negyedig sváb családból valót.
Az élet, ahogy némi pátosszal mondani szokás, jól összebogozta a históriai szálakat.
A Nádszegen maradottakét is: de az egy másik történet.
Ehhez annyi tartozik még, hogy azon a nyári találkozón — amelyik a tófűi
temetőben kezdődött, azután a bikali katolikus templomban folytatódott, hogy egy
nagy, közös vacsorával érjen véget néhai Puchner báró előbb állami gazdasági
főépületté szocializált, mára főképp gazdag külföldieknek való
kastélyszállóvá nemesült, most jutányos áron megszámított lakában — olyanok is
megjelentek, akik sok-sok éve nem látták egymást, meg olyan rokonok is, akik akkor és
ott találkoztak először. Igen, folytak a könnyek és elindult velük visszafelé az
idő.
Egyszer, sok évvel ezelőtt Lizike és az édesanyja sáfrányos szeklicét szedegettek a szászvári kertben. A szirmok a padlásra kerültek száradni, kis ráadás konyhapénzt hozott ez a fűszer, s bár pepecselő babramunka volt, de könnyű s tiszta, a pénz pedig jól jött Szilveszter bányászkeresete mellé. Igazából nem tudható, miért is kerültek szóba éppen akkor azok a gyalázatos vándorévek, mit művelt velük a sáfrányos szeklice, de előtolakodtak az emlékek. Akkor igen, máskor nem nagyon. Nem túl gyakran volt beszédtéma sem ott, sem másutt a múlt, a létező szocializmus jól kanalizálta az indulatokat, érzelmeket, elegyengette a háború utáni évek történelmi hepehupáit, megszabta a kimondhatót, kijelölte az elhallgatni valót. Olyan magyar nemzetállam-féle lett itt is a módi: egyként kövezte, csak kövezte a vágyott kommunizmushoz vezető utat sváb, (törzsökös)magyar, székely, csángó, felvidékről, délvidékről jött magyar meg a többi. Nagy, családi csöndek övezték a voltat, a múltat, szépen belesimulva a takarékos közbeszédbe.
Így hát a bikali familiáris Katona-találkozó: az egy szál virág, amit minden
rokon letett a kénytelen honfoglalók, Ignác és Viktória, meg a már közöttük
lévő Boldizsár fekete márvány sírkövére; a templomi mise, a nehezen, de mégiscsak
kikutatott s megrajzolt, majdnem kétszáz vesszőjű családfa — Zita valóra vált
álma ez is —, amit a felejtés ellen, mindenki kézbe kapott; a bárha csak egynapi
együttlét áradatszerűen idézte föl az eltűnt időt. Egybekapcsolta Nádszeggel a
Mecsek alji falvakat, összenövesztette, ami egybetartozott, s újra átélhetővé tette
az emlékeket. Amolyan családi, civil elégtételként az embert sújtó történelmi
bűnökért.
Cs. Nagy Ibolya
Február 10-én nyílt meg Komáromban, a Duna Menti Könyvtár Eötvös utcai
épületében az a rendhagyó kiállítás, amely a könyvtár negyvenezres történelmi
gyűjteményének néhány igen értékes, restaurált darabját mutatja be. A
kiállítás országos vetületében is kuriózumnak számít. Erről, valamint a
gyűjtemény történetéről és mai állapotáról beszélgettem Zsok Gizellával, a
könyvtár igazgatónőjével.
Mi a kiállítás célja és küldetése?
— Mindenekelőtt az, hogy bemutassuk a közelmúltban restaurált könyveket, s ezen
keresztül az igencsak gazdag történelmi gyűjteményünket. Közművelődési
könyvtárként értékes állományt kezelünk, ezt tudják azok, akik kutatnak ebben a
gyűjteményben, s most a nagyközönséggel is szeretnénk megismertetni ezt.
A kiállított, restaurált könyvek mellett gazdag fényképdokumentáció is
található. Mi ennek a célja?
— Célunk az volt, hogy ne csak magát a könyvet állítsuk ki ezen a
kiállításon, hanem a fényképdokumentáció segítségével az érdeklődők
végigkísérhessék a restaurálás folyamatát is. A fényképek természetesen
ábrázolják a könyvek restaurálás előtti és utáni állapotát egyaránt.
A negyvenezer könyvből nyolc került kiállításra. Milyen korból
származnak ezek a könyvek?
— A most kiállított könyvek a 16—17. századból származnak, amelyeket Eva
Gáliková és Monika Borkowská érsekújvári restaurátorok állítottak helyre. Nagyon
jó szakemberek, mináségi munkát végeztek.
A negyvenezres gyűjteményben hány ilyen régi könyv van?
— Az egész gyűjteményről természetesen nincs pontos áttekintésünk, de a
16—17. századból származó könyvek száma 300 körül mozog.
Mikortól halmozódott fel ez a hatalmas gyűjtemény?
— Tulajdonképpen örökség ez, hiszen a gyűjtemény az egykori vármegyei
könyvtár állománya volt. Alapítása 1827-ben Kultsár István komáromi
történetíró és krónikás hagyatékával kezdődött, aki végrendeletében 4000
kötetet hagyott Komárom vármegyére, azzal a kitétellel, hogy francia, illetve angol
mintára a könyvtár közkönyvtárként működjön.
Úgy tudom, hogy a gyűjtemény a XIX. századtól tulajdonképpen
ajándékozással bővült…
— Így van. Mindig voltak mecénások, akik ajándékkötetekkel látták el a
könyvtárat. Szinnyei József, a híres bibliográfus több ezer kötetet ajándékozott
a könyvtárnak, de megemlítem például Ghyczy Kálmán nevét, vagy a Zichy-család
támogatását. Később a megszűnő egyletek, egyesületek, szervezetek könyvtára is
beleolvadt ebbe a gyűjteménybe, sőt a város által alapított könyvtári gyűjtemény
is fuzionált a mi állományunkkal. Így gazdagodott ez a gyűjtemény egy 40 000
kötetet tartalmazó állománnyá.
Az említett két restaurátornő ez alkalommal a legrosszabb állapotban
lévő köteteket állította helyre. Mi lesz a többi kötet sorsa?
— A két restaurátornő már kiválasztotta azokat a további köteteket a
gyűjteményből, amelyeket sürgősen helyre kellene állítani. Egyelőre nincs rá
pénz. A mostani restauárlást a Nemzeti Kulturális Alapprogram segítségével
végeztük el, s a jövőben is számítunk anyagi támogatásukra, hiszen kidolgoztunk
egy hosszú távú tervezetet a további kötetek restaurálása tekintetében, s ezt
elküldtük nekik. Fenntartónknak, a megyei önkormányzatnak nincs erre anyagi fedezete,
kénytelenek vagyunk alapítványoknál pályázni.
Mi a restaurálás módja és hol végzik ezt a munkát?
— Itt mindenekelőtt fertőtlenítésről van szó. Ez azonban csak akkor hatásos,
ha a negyvenezres gyűjtemény egyidejűleg fertőtlenítik, s ezt Pozsonyban végzik. A
procedúra körülbelül 1,2 millió koronába kerül. Ezt követheti aztán a
restaurálás.
Tervez-e a könyvtár hasonló jellegű kiállításokat?
— Igen. A könyvtár Nádor utcai épületében akár állandó kiállítás keretén
belül bemutatnánk például a Szinnyei-gyűjteményt, a Kultsár-gyűjteményt stb.
Tarics Péter