SZLOVÁKIAI MAGYAR HETILAP * 2000. január. 29. * 5. szám
A támogatás kérdésében az érték- vagy érdekközpontú szempontok a meghatározók? A kiadók regionális tagolódása, közelebbről az a tény, hogy a szlovákia magyar kiadók többsége (ha akarom — négy, ha akarom — öt!) egyértelműen Dunaszerdahelyhez kötődik, érdekközösségként ez a jelenség megjelenhet-e a pályázatok elbírálása során? Egyáltalán: mi lehet az értékrend alapja, szakmai vagy politikai kérdés-e a kultúra és a könyvkiadás támogatása?
A legjobb akarattal sem lehet azt állítani, hogy a magyar kultúra Szlovákiában kényeztetett helyzetben van. Sosem volt, s ma is csak alamizsna számba menő az az állami támogatás, amelyben részesül. Elenyésző hányada a szlovák kultúrára fordított támogatásnak, s jószerével annak is, amit a Matica slovenská kap a költségvetésből. Hogy a kisebbségek számára miért nem biztosítja törvény az őket megillető hányadot, erről nem szól a krónika. Rudolf Chmel, kulturális miniszter egy beszélgetésben (Sme, 2002.nov.25.) három területen tartotta szükségesnek a koncepcionális megoldást: mégpedig az állam kulturális politikája, a mediális politika és a szlovák kultúra külföldi képviselete terén. Nemzetiségekről nem volt szó, ők talán az állami kulturális politika részeként fogalmazódhattak meg. Persze, egy miniszter számára, s Rudolf Chmel számára különösen, fontos lehet ez a kérdés, hisz az együttélést fontosnak, meghatározónak tartja.
A "többségi kultúra" kialakítása fogalomkörébe kétségtelenül beleillik a nemzeti kisebbségek kultúrája is, főként, ha ezt fel is vállalják. A kulturális kormányzat ( s vele a magyar képviselet) bemutatkozása azonban — ahogy az közismert — úgy kezdődött, hogy a költségvetésből kifelejtették a kisebbségi kultúra támogatását. Ezt később a kulturális tárca "összeszedte", s az ő nyakába varrták azt a 30 milliót is, melyet a magyar képviselők az előző ciklusban a magyar kultúra támogatására — egy privatizációs osztozkodás során — megszavaztak, felhasználására azonban csak ebben az évben kerülhet sor.
A Kulturális Minisztérium magyar kulturális albizottsága, valamint könyv- és lapkiadási szakmai testülete december 13-i ülésén elhangzott tájékoztatása szerint 50 millió korona jutott a kisebbségi kultúra egésze támogatására Szlovákiában. (Mellesleg ez az összeg a kilencvenes évek közepén 120 millió volt! Tavaly 80 milliónál tartott.) A főbizottság döntése szerint ennek 51 százaléka a magyar, 49 százaléka pedig a többi kisebbség kultúráját illetimeg. (Az elosztás — évek óta! — nem a nemzetiségek lakossági arányát követi, hanem az ország többi kisebbsége esetében a "pozitív diszkrimináció" elvét tartja szem előtt.) A magyar kultúra támogatására ezek szerint 22,95 millió Sk jutott. A magyar kulturális albizottság, illetve a köny- és lapkiadási szakmai testület megállapodása alapján ezt az összeget 65:35 arányban osztották el a könyv- és a lapkiadás, illetve a kulturális aktivitás vonatkozásában. A könyv- és lapkiadás támogatására ezek szerint 14,9175 millió Sk jutott. A könyvkiadás és a lapkiadás 50 — 50 százalékban osztozott a tételen. Összegszerűen ez (egy—egy tevékenységre lebontva) 7 458 750 Sk-t jelentett. Megalázóan kevés ahhoz képest, ahány pályázat beérkezett.
A gondot a szakmai bizottság munkájában nemcsak a rendelkezésre álló összeg
csaknem szimbolikus jellege okozta, hanem az is, hogy a tanácskozás során (s ebben a
levezető elnökök is vétkesek!) teljesen mellőzték a pályázatokat, s előbb a
2002-es, majd a 2001-es "leosztás" (támogatás) szempontjait
érvényesítették. Ha rá gondolok, ma is röstellem azokat a jeleneteket,
szópárbajokat, melyek az osztozkodás során kialakultak. A pénz "hatalma"
félreszorított minden jóérzést. A birtoklás vágya erősebb volt, mint a
mértéktartás vagy az erkölcs maga. Így alakulhattak ki olyan képtelenségek, hogy az
országos terjesztésű lapok egy gyékényre, azonos elbírálásra kerültek az egyetlen
regionális (heti)lappal, mely támogatásban részesült. Az időszaki regionális lapok
pedig legfeljebb minimális támogatást kaptak, vagy azt sem!
Az albizottságok döntését még a Főbizottságnak kell szentesítenie, majd a
miniszternek aláírnia. Erre eddig nem került sor. Jelzés értékű lehet azonban az a
végeredmény, mely az említett tanácskozáson született. Ezek a következők:
Az Új Szó (mint külföldi többségi tulajdonjogú napilap) a Könyvjelző (havi négy A3 oldalnyi anyag) megjelentetésére 1 200 000,- Sk-t kapott.
A többiek esetében a számszerűségek így alakultak:
Szabad Újság (hetilap) 988 000,- Sk
Csallóköz / Žitný Ostrov (megyei hetilap) 900 000,- Sk
Cserkész (havilap) 100 000,- Sk
IFI (havilap) 335 000,- Sk
Új Nő (képes havilap) 1 253 000,- Sk
Katedra (havilap) 436 000,- Sk
Irodalmi Szemle (irodalmi folyóirat) 300 000,- Sk
Kalligram (irodalmi folyóirat) 650 000,- Sk
Szőrös Kő (kéthavi irodalmi lap) 268 000,- Sk
Fórum (negyedévi folyóirat) 251 000,- Sk
Tücsök (havi gyermeklap) 240 000,- Sk
Tábortűz (iskolások havi lapja) 400 000 Sk
Múltunk emlékei... (időszaki kiadvány) 8 000,- Sk
Jó Gazda (szakmai folyóirat) 80 000,- Sk
Gömörország (időszaki regionális kiadvány) 50 000,- Sk
A könyvkiadás területén (a 2001-es "fazon" szerint!) a pályázatokat benyújtott kiadók az alábbi támogatást kapták (Zárójelben a pályázatra beküldött, bejelentett művek számát jelöljük!)
AB-ART (16) 1,0 millió Sk
Fórum Intézet (5) 200 ezer Sk
Kalligram (35) 1,650 M Sk
Komáromi Nyomda (6) 450 ezer Sk
Lilium Aurum (27) 1,2 millió Sk
Madách-Posonium (20) 900 ezer Sk
Méry Ratio (9) 750 ezer Sk
Nap Kiadó (14) 1,1 millió Sk
Plectrum (4) 70 ezer Sk
Loar (1) 100 ezer Sk
Arányokat — az odaítélés minősíthetetlen módszerei miatt — értelmetlen kutatni. A MIÉRT-ekre sincs válasz. A lehetséges válasz ugyanis csak a kárvallottak számára jelenthetne némi vigaszt. Legalább annyit, hogy az illetékesek tudomásul veszik, a pályázatra beküldött művek elbírálása nélkül még osztogatni sem lehet. Következésképpen a jövőre vonatkozó tanulságok is egyértelműek, s ezek az Illyés Közalapítvány (al)kuratóriumára is érvényesek:
1. Nem működhet olyan szakmai kuratórium / bizottság, ahol egyes művek sorsáról független szakemberek véleménye nélkül lehet dönteni.
2. Nem működhet olyan szakmai testület / kuratórium, ahol csak a pénzosztásban érdekelt kiadók képviselői vesznek részt.
3. A szakmai testületekben a kiadók képviselete mellett részt kell venniük független szakembereknek (irodalomkritikusok, -történészek), szakmai szervezetek (írószövetség, pedagógus szövetség, tudományos szervezet, egyházak, stb.) képviselőinek.
4. Felül kell vizsgálni az említett testületek felállításának szabályait, és statútummal szabályozni működésüket.
5. A pályázatok megítélésekor nem a kiadók "előélete" a meghatározó, hanem a pályázaton részvevő pályaművek minősége.
6. A támogatásban részesült művek, kiadványok esetében az arra illetékes szervnek ellenőriznie kell, hogy a kiadásra került példányszám egyezik-e a pályázatban feltüntetettel. Amennyiben a kiadás során ezt a gyakorlatot megsértik, a támogatás mértékét a példányszám arányában kell csökkenteni. A tisztességtelen haszonszerzésnek ugyanis nincs, nem lehet helye!
Tartozunk az igazságnak azzal, hogy leszögezzük, az elmúlt több mint egy évtizedben a szlovákiai magyar könyvkiadók nagy utat tettek meg. Nemcsak a Madách Kiadó monopóliuma szűnt meg, hanem a fokozatosan ringbe lépő kiadók (tizenkét év alatt!) összesen mintegy ezerkétszáz magyar nyelvű művet jelentettek meg. A legátütőbb a Kalligram tevékenysége volt (kb. 330 magyar, és kb. 100—120 idegen nyelvű kiadvánnyal). A Madách Kiadó (139) kiadványai mellett, az utódnak tekinthető Madách-Posonium (119), a Nap Kiadó (kb. 100),a Lilium Aurum (kb. 220), és az AB-Art (161) tevékenységét emelhetjük ki. Nem kétséges, hogy nem mindig az arra érdemes művek jelentek meg, s az sem, egyes kiadók esetében a szerkesztés szigora jócskán a hiánylistán szerepel. Egyértelmű érdeke ezért a könyvkiadásnak, hogy az értékes művek megjelentetését pártfogolja. Irodalmunk helye, rangja érdekében nem engedhetjük meg magunknak ugyanis azt a luxust, hogy állami támogatással (akár családi vállalkozásban) fércművek, elavult kiadványok jelenjenek meg. Magánkiadásban — szabad a gazda! Ezen túl, mindig, mindenkitől a minőséget kell — kíméletlenül — számon kérni. A tisztesség rovására nem lehet alkut kötni, s a tisztességtelenségnek falazni sem lehet!
Szigeti László, a Kalligram igazgatója a közelmúltban egy beszélgetés során azt vallotta:
"Az emberiség nagy szerencséje, hogy erkölcs nélkül az önérzet halott". Valóban, mit használ az önérzet — erkölcs nélkül. Ezt a bölcs megállapítást akár mottóként is alkalmazhattam volna. Hiszen kis és nagy ügyeinkben folyton folyvást vizsgázunk! Vigyázatlan pillanatainkban, falazásainkkal, gyakran — mások miatt is — levizsgázunk... Nem vigasztalhat bennünket az sem, hogy a német közmondás igazsága: "élni és élni hagyni" (leben und leben lassen), magyar közegben, gyakran csak az "élni és lében hagyni!" változatban fordul elő...
A kanti bölcsesség szerint "felettem a csillagos ég, bennem az erkölcsi törvény maga". Keresni kell, ha nem találjuk vagy valahol elveszítettük...
Fónod Zoltán
Január tizedikén és tizenegyedikén ismét Regionális Találkozót tartottak Budapesten, a Magyar Kultúra Alapítvány Házában — sorrendben immár az ötödiket. A kétnapos tanácskozás sorozatot a Csemadok Érsekújvári Területi Választmánya kezdeményezte, társrendezői a Magyar Kultúra Alapítvány, a Haza és Haladás Alapítvány, és a szlovákiai Szövetség a Közös Célokért társulás voltak.
A gazdag program része volt az „Európai útravaló" című konferencia, melyen előadott Duray Miklós, Tőkéczki László, Pálfy G. István, Filó Katalin, és Szarka László is.
Szarka Lászlóval, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségi Főosztályának igazgatójával — előadását követően —beszélgetnek.
(Létre kellene hozni két magyar önkormányzati szervezetet)
— A szlovákiai magyarok saját nemzeti közösségük szervezésében az 1990 óta eltelt időszakban többször is igen komoly kihívásokkal szembesültek. A többségi szlovák társadalom és annak politikai elitje tudomásul vette, s mára magától értetődőnek tekinti az önálló majd később egységessé váló kisebbségi magyar politikai párt létezését, de a szlovákiai magyarság közösségi önszerveződését valójában mindmáig inkább csak eltűri, sem minthogy támogatná. A nyelvtörvények, az alapszerződés, s újabban a kedvezménytörvény körüli kiélezett szlovákiai viták hisztérikus hangneme, a hiányzó kisebbségi törvény mögötti hatalmas jogbizonytalanság, mind-mind a kisebbségi közösségekkel kapcsolatos többségi fenntartásokat jelzik.
Szlovákia tehát azt a francia–román kisebbségpolitikai modellt tekinti követendőnek, amely a többségi nyelvet elsajátító kisebbségi állampolgároknak egyfajta kényszeredett engedménypolitika keretében nyújt az etnikai identitás keretében kisebbségi különjogokat, azt remélve, hogy a kisebbségek etnikai különállása a kétnyelvűséggel és a nyelvváltási folyamatok elmélyülésével előbb utóbb megszűnik.
A jelenlegi helyzetben, amikor a szlovákiai magyar politikai párt feltételezhetően újabb négy éven át kormánypártként működik, alapvetően két elméleti alternatíva közül választhat. Az egyik választási lehetőség szerint a többségi pártokkal való együttműködést a kisebbséghez tartozók egyéni szintű egyenjogúságának biztosítására használja fel: az oktatási és nyelvi jogok biztosításán túl nem törekszik különjogok biztosítására, hanem megelégszik a kisebbségnek a többségi társadalomba történő integrálásával.
Ez hosszabb távon azt jelenti, hogy a kisebbségi pártpolitika lemond az önálló közösség megszervezésének lehetőségéről, a nyelvi, kulturális, nemzeti identitás megőrzését, újratermelését biztosító átfogó jogintézményekről. Az egyéni jogok szintjén biztosíthatónak vélt egyenlőségeszménynek újabban a liberális kisebbségi jogi doktrínák hívei közt is akadnak komoly kritikusai, de a szlovákiai magyar értelmiség mértékadó köreiben ennek a koncepciónak jelentős a támogatottsága. Pl. Húshegyi Gábor, Grendel Lajos, Öllős László elméleti politológiai munkássága jórészt ezt az irányvonalat állítja szembe a kollektivistának mondott közösségépítésre alapozott elképzeléssel. A kisebbséghez tartozó egyéneknek a többségi társadalomba való integrálódása kétségkívül igen vonzó társadalmi képlet: hiszen így működik a világ valamennyi etnikai diaszpórája, a bevándorolt kisebbségi csoportok egyéni és közösségi eszménye ugyancsak a minél teljesebb azonosulás a befogadó társadalommal. Ugyanakkor az önálló települési hálózattal, évszázados lokális, regionális, nemzeti történeti tradíciókkal, élő anyanyelvi kultúrával rendelkező kisebbségek esetében ez általában csupán a legmobilisabb rétegek számára jelent vonzó mintát.
A másik alternatívát Szlovákiában a magyar és esetleg a többi önszerveződésre képes kisebbség önkormányzati modelljének kiépítése jelentheti. Koalíciós partnereit meggyőzi arról, hogy az önkormányzatiság intézményrendszere nélkül a kisebbségi magyarság nem képes valódi akarati közösséggé válni, kisebbségi léthelyzetét továbbra is egyfajta kényszerhelyzetként éli meg. Az önkormányzati modell nem irányul a köztársaság politikai és területi integritása ellen, hanem épp ellenkezőleg stabilizálhatja azt.
Ez esetben azonban az MKP-nak nemcsak komolyan kellene vennie saját politikai és választási programját, hanem hathatós lépéseket is kellene tennie annak érdekében, hogy a szlovákiai magyarság önkormányzati szerkezete belátható időn belül kialakuljon. Ehhez az MKP döntésén túl a szlovákiai magyarság terület- és népességarányos politikai képviseleti modelljét is ki kell dolgozni.
Ehhez nyújthatna komoly segítséget a legátfogóbb szlovákiai magyar szervezet, a Csemadok megkerülhetetlennek tűnő intézményi reformja. Az átlagosan 30-40 ezres lélekszámú szlovákiai magyar kistérségek számát (ezek között egyforma mandátumszámmal szerepelhetne pl. Pozsony, Kassa, Zoboralja, Felső-Csallóköz, Mátyusföld, Gömör stb. magyarsága) rögzítve valódi, regionális alapozású kulturális és közművelődési szövetséggé lehetne átalakítani a szervezetet. A gyakorlatban 16–20 magyarlakta kistérséget lehet megjelölni. Ezek a kistérségek jelölhetnének képviselőket a megújuló országos kulturális szervezetbe éppúgy, mint a reménybeli országos magyar önkormányzati testületekbe is.
A mostani szlovákiai politikai körülmények közt is létre lehetne és kellene hozni két magyar önkormányzati szervezetet: a magyar nemzeti kulturális és közművelődési tanács, illetve a magyar nemzeti oktatási tanács a két legfontosabb identitáspolitikai területen biztosíthatná a közösségszervezés autonómiáját. A kulturális és közművelődési tanács a kisebbségi magyarok által lakott területeken tervezhetné, irányíthatná és felügyelhetné a központi, helyi költségvetésből, hazai és külföldi pályázatokból biztosított pénzeszközök célszerű felhasználását, az intézmények működését, a hivatásos és az amatőr művészeti, közművelődési szervezetek tevékenységét. Emellett végre lenne gazdája a magyar nyelvű közszolgálati elektronikus sajtónak, a többség, Magyarország és a külvilág felé pedig megfelelő és legitim szakmai képviselete a szlovákiai magyarság kultúrájának.
Az oktatási tanács pedig a részben amúgyis a helyi önkormányzatokhoz tartozó magyar tannyelvű iskolák szakmai alapozású önkormányzati modelljének kiépítését: önálló módszertani központtal, az iskolatanácsok és a helyi önkormányzatok közötti együttműködés elmélyítésével, önálló tanfelügyelettel, s egy rövidebb átmeneti időszak után az oktatási tárca által ellenőrzött, de önálló oktatás-irányítással.
(Az MKP vezetőinek hatalmas a felelősségük)
— Mindezek a feladatok az EU-ba való belépéssel válnak csak igazán időszerűvé. A most belépő államok határai két-három év múlva nyugati típusú államhatárokká válnak: ami erőteljes vándorlási folyamatokat vonhat maga után, s minden olyan esetben, amikor egy-egy régióban tartós gazdasági válságjelenségek vannak vagy a szomszédos régiókban élénkebb a munkaerőpiac, jobb az iskolakínálat, felerősödhet az elvándorlás. A szlovákiai magyarságnak mint politikai, kulturális és regionális közösségnek a jogi helyzetét jelenleg szinte kizárólag a parlamenti választásokon és a kormányalakítás során elért eredmények szavatolják.
Az MKP mintha elhinné, hogy a mostani helyzet örök időkre szól, s ebben a választási ciklusban már nem tekinti kiemelt feladatnak az átfogó kisebbségi törvény megalkotását, sem pedig az önkormányzati szerkezetek létrehozását. Éppen ezért a vajdasági, romániai és kárpátaljai magyarok helyzetéhez hasonlóan nagy szükség lenne az 1990-es évek némiképp parttalan és előkészítetlen autonómiatervezeteiből a folytatásra és megvalósításra érdemes elemeket átgondolni és beemelni a közösségi politizálás tengelyébe. Ehhez nyilvánvalóan új arcokra, belső vitákra is szükség lenne. S legfőképpen arra, hogy az MKP és a közösség közötti viszonyban legalább az RMDSZ-éhez hasonló szerkezeti megoldások szülessenek. Ma a szlovákiai magyarságnak országos szinten egyetlen működőképes szervezete van, ez pedig a párt. Ennek az egydimenziós közösségi létezésnek rengeteg buktatója van, amit jól mutatnak az elmúlt évek szlovákiai magyar közéleti és politikai vitái.
A párt vezetőinek hatalmas a felelőssége a közösségszerveződés megfelelő intézményeinek létrehozatalában. Azok a rendkívüli sikerek, amelyeket az elmúlt két választás alkalmával elértek, a kormányzati szerepvállalással a kisebbség és többség körében egyaránt felhalmozott bizalmi tőke mellett nem kis mértékben a szlovákiai közösség egyértelmű etnopolitikai elkötelezettségére vezethetőek vissza.
(A jövő veszélyei és lehetőségei)
— A szlovákiai magyarság számára az EU-tagság többszörös lehetőséget jelent: egyszerre kellene tudatos, akarati politikai és kulturális közösségként megjelenni az egyesülő Európában, s ehhez Szlovákiától, Magyarországtól, az európai szervezetektől minden támogatást igénybe venni. A közösség politikai pártját pedig rá kell kényszeríteni arra, hogy dinamikus európai regionális és kisebbségi pártként politizáljon, mégpedig nem csak a kormánykoalíción és a parlamenten belül, hanem a közösség által lakott régiókban, a közösség kulturális, gazdasági, oktatási intézményeinek irányításában, a kisebbség tényleges közösséggé formálásában is. A Csemadok reformja lehet az egyik fontos vízválasztó: a szervezet megújulásához véleményem szerint az értékek megőrzése mellett új névre, szervezeti megoldásra, vezetésre, a hivatásos és az amatőr magyar közművelődési, művészeti intézmények, szervezetek együttműködésére van szükség.
A kisebbségi magyarság folyamatos térvesztése mára a Kárpát-medence számos régiójában a települések magyar alapintézményeit is kezdi veszélybe sodorni: a mozik, könyvtárak után immár az iskolák, művelődési házak, klubok kerülnek nagyon nehéz helyzetbe. Átfogó, legitim, erős, önkormányzati nemzeti tanácsok nélkül eszköztelen marad a kisebbségi közösség. Ezért is fontos, hogy az egyetemalapítás mellett az MKP a közösségépítés országos alapintézményeinek megteremtésében is kezdeményezőleg lépjen fel. Az értelmiségi fórumok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményéket. Tartós és legitim, a párt politikai, közéleti túlhatalmát ellensúlyozni képes szervezetek megteremtése nélkül a következő években egymástól elszigetelt lokális, regionális szigetváraiba szorulhat vissza a szlovákiai magyar kultúra.
A szlovákiai magyar értelmiség és a közélet valamennyi szereplőjének elsőrendű feladata a következő hónapokban, hogy a Csemadok- és a pártkonferenciára készülve kifejtsék azokat a jórészt lappangó elképzeléseket, amelyek a kisebbségi léthelyzetekre adandó válaszlehetőségeket végre rendszerbe foglalhatják és valódi döntési alternatívákká formálhatják. Ezt a folyamatot kívülről lehet figyelni, kommentálni, értékelni, talán még befolyásolni is, de az alternatívákat ütköztetni, eldönteni, s ami a legfontosabb vállalni és végigvinni csak a szlovákiai magyarok tudják.
Batta György
A kormánykoalíciót ismét botrány miatt keletkezett válság gyötri. Mintha a
válságnak és a botrányok sorozatának ebben a koalícióban sem lehetne véget vetni.
Pavol Rusko, az Új Polgár Szövetségének (ANO) elnöke azzal vádolja a
kereszténydemokratákat és Dzurinda pártját, hogy le akarják őt járatni a
közvélemény előtt. „Kezdünk félni koalíciós partnereink cselekedeteitől"
– jelentette ki Rusko, és azzal fenyeget, hogy pártja kilép a kormánykoalícióból.
A botrányt egyfelől Rusko és a SME napilap egyik munkatársa telefonbeszélgetésének lehallgatása, másfelől az a gyanú váltotta ki, hogy az ANO elnöke és Nemcsics alelnök, gazdasági miniszter a tátrai Hubert szállóban Mikuláš Černákkal, az alvilág besztercebányai vezérével találkozott. Az értesülés Dzurinda kormányfő testőreitől származott, és a nyomozó hatóságok a szálloda személyzete körében anélkül kezdtek vizsgálódni, hogy Ruskót megkérdezték volna. Mint a liberális párt elnöke a sajtó képviselői előtt elmondta, ő valóban találkozott egy Černák nevezetű úrral, de az nem Mikuláš, hanem Ľudovít, az egykori gazdasági miniszter volt.
Rusko úgy tartja, az ilyen eljárás méltatlan és megengedhetetlen egy koalíciós
partnerrer szemben, ezért változtatásra van szükség a koalíciós szerződésben és
a rendőrségről meg a titkosszolgálatról szóló jogszabályokban. Ám addig is, amíg
a szabályok a szigorúbb ellenőrzés jegyében megváltoznak, az ANO be akarja juttatni
egyik emberét a titkosszolgálat vezetőségébe.
Január 21-én a koalíciós tanács több mint négy órán át tárgyalta az ügyet, de
nem tudott megoldást találni. Rusko szerint a partnerek a bizalom keresésével
kínlódtak. Palko belügyminiszter a TA3-nak kijelentette, az ANO semmiféle
bizonyítékot nem tudott felmutatni. Ő egyébként lehetségesnek tartja, hogy az ANO
elnökét illegálisan lehallgatták, de a belügyminisztérium erre nem adott
utasítást. Palko
ezért is tett feljelentést ismeretlen tettes ellen.
Hrušovský házelnök, a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) elnöke a koalíciós
tanács üléséről szólva elmondta, a koalícióból való kilépést senki sem vetette
fel, és egyik partner részéről sem kerültek szóba olyan feltételek, amelyektől a
koalícióban maradást tették volna függővé. Végül az ügyről folytatott vitát
félbeszakították azzal, hogy e héten folytatják.
Rusko szerint az a kérdés, hogy az ANO kilép-e a koalícióból, a tanács ülése
után is nyitott maradt. Ugyankkor bízik benne, hogy sikerül megegyezniük.
Indítványozta a belügy fokozott ellenőrzését, a lehallgatások törvényes
korlátozását, és a biztonsági alakulatokról szóló törvény módosítását.
Összesen nyolc intézkedési javaslatot terjesztett elő a kölcsönos bizalom
helyreállítása érdekében.
Vladimír Mitro, a Szlovák Információs Szolgálat (SIS) igazgatója úgy
tájékoztatta a testület tevékenységét ellenőrző parlamenti bizottságot, hogy
munkatársai a Rusko által felhozott akicókban nem vettek részt.
Mikuláš Dzurinda kormányfő a kabinet válságát előidéző ügyről a koalíciós
tanács ülése után sem volt hajlandó nyilatkozni. Azt mindenesetre elmondta, jó
lenne, ha a pártok tekintettel lennének az ország integrációs törekvéseire, és
felelősségteljesen járnának el.
A múlt hét folyamán kiderült még, hogy a lehallgatott beszélgetésről készült
hangszalag a belügyminisztérium műszaki részlegén került elő, s még az sem
zárható ki, hogy az egész affér a rendőrség megtisztításán fáradozó
belügyminiszter ellen irányul. A folyamatban levő vizsgálatok eredményei
remélhetőleg választ adnak majd számos tisztázandó kérdésre.
(ab)
A kormány és a parlament is jóváhagyta, legyen népszavazás Szlovákia európai uniós tagságáról. Dzurinda miniszterelnök szerint ez a referendum lesz nálunk az első olyan népszavazás, amelyben értelmes kérdésre kell majd válaszolnunk, és válaszunk hosszú időre meghatározza az ország lakosságának életét. A kormányfő bízik abban, hogy a referendum sikeres lesz, és végre véget vetünk a kudarccal végződő népszavazások hagyományának. Eddig ugyanis a megtartott négy közül egy sem volt eredményes.
A referendumot széles körű kampány fogja megelőzni. Ebben részt vesz a kormány, a parlament és a köztársasági elnök is. Intenzitásának tetőfokát áprilisban és májusban éri el. A kormányfő úgy gondolja, minden elérhető információt hozzáférhetővé kell tenni a lakosság számára, hogy mindenki felismerhesse, az uniós tagság miért létfontosságú számunkra. És egyre többet kell vitatkozni arról is, milyen legyen a közös Európa.
A miniszterelnök és Kukan külügyminiszter egyetért abban, hogy az uniós
tagságról rendezett népszavazás sikertelensége nem valószínű. Azért nem, mert
erről tanúskodnak a közvélemény-kutatási eredmények, és a tagságot minden
parlamenti párt támogatja. A kabinet január 20-án megtartott rendkívüli ülésén az
uniós tagságról megtartandó népszavazás javaslatát minden kormánytag megszavazta.
Hasonlóképpen végződött a parlamenti szavazás is. A nemzeti tanács január 21-én,
ugyancsak rendkívüli ülésen foglalkozott a témával. A frakciók felszólaló
képviselői kivétel nélkül helyeselték a referendumot, bíztak annak sikerében, és
valamennyien sürgették a lakosságot gondosan felvilágosító kampány megtartását.
A tervezett népszavazáson a következő kérdésre kell majd igennel vagy nemmel válaszolni: Egyetért ön azzal, hogy a Szlovák Köztársaság az Európai Unió tagállamává váljon? Érdekes módon vita arról kerekedett a prlamenti ülésteremben, hogy mi legyen a mondat végén, pont vagy kérdőjel. Mintha a képviselők nem tanulták vagy elfelejtették volna, mit kell írnunk kérdő mondat után.
A jelenlevő képviselők (147-en voltak) valamennyien a referendum megtartása mellett szavazott. A parlament most már felkéri a köztársasági elnököt, hogy 30 napon belül írja ki a népszavazást. Az egyeztetések eredménye szerint a referendum időpontja május 16-17. lesz.
Hrušovský házelnök végül annak a reményének adott hangot, hogy a népszavazás előtti kampányt a pártok nem saját maguk népszerűsítésére, hanem valóban a lakossággal folytatott korrekt párbeszédre használják fel. A dialógus pedig arról fog szólni, hogy milyen előnyei és hátrányai lehetnek az ország uniós tagságának. (za)
Itt vagyunk hát a legkeletibb végen, a kistárkányi határban. Mindent hó borít, csak a Tisza zajlik. Nagy a csendesség, itt ér véget minden. A fehér hóban a határőrök körvonalai is kirajzolódnak. A Tisza holt ága, az Ócska Tisza befagyott jégtükre vonzza a téli szünidőt töltő gyereksereget. A vidám gyerekkacaj feloldja a nagy csendet. A falu a krónika szerint Tárkánytól, Árpád vezér fiától nyerte a nevét, de van olyan feltevés is, hogy bennünket egy tar-kán, egy bölcs fejedelem – mint nemzetséget hagyott hátra. Gazdag volt a tárkányi határ, bőven trágyázta az évente kétszer áradó Tisza, bárhol szúrták le a szilvafa ágát, termőre fordult. Kedvezett ez az alföldi árterület a gyümölcstermesztésnek, a tiszakertek a két Tárkány határában voltak a legnagyobbak. Messze röpítette a tárkányi szilvapálinka és az illatos jonatán a falu hírét, a háború után pedig az itt kialakult hármashatár, továbbá hazánk legnagyobb szárazföldi kikötőjének, Tiszacsernyőnek a közelsége akasztotta meg a nevét az emberek tudatában.
Pozsonytól keletre fokozatosan zuhan az életszínvonal, és minden színvonal. Rá kellett döbbennünk, hogy milyen messze vagyunk..., és nemcsak földrajzilag. Dolgozunk, mindenki a maga helyén, de akár tetszik, akár nem, ez a régió nagyon el van maradva a többi járáshoz képest. Ebbe a régióba nem jön senki, vagy csak néhányan, innen mennek, természetesen elsősorban a fiatalok, hiszen se munkalehetőség, se perspektíva.
„Erre mifelénk soha sincsenek járható utak, s olykor nyáron is, mintha Mandzsúriában élnénk. Nálunk minden eseménynek az az értékmérője, javít-e az utakon, melyek sarába hat ökör is belepusztulhat... — részlet Ady önéletrajzából.
Ha nem is szóról szóra értelmezzük Ady sorait, de az állapotunk mégis lehangoló... Fizikailag, lelkileg, szellemileg... De mi itt akarunk jól élni, és él a remény, hogy az új választási időszakban tehetünk valamit vidékünk felemelkedéséért. Ehhez azonban szakemberekre, pozitív gondolkodású emberekre van szükség, olyanokra, akik a közösségi élet önszerveződésén tevékenykednek, régiónk kulturális és gazdasági előrelépését szeretnék megvalósítani, és meggátolni a műveltebb, ambíciókkal teli fiatalság elvándorlását a községünkből, és biztosítani nekik egy elfogadható, emberbarát környezetet.
Nincs nagyobb érték annál, mint ha teremteni próbálunk valamit, s a teremtés élménye ugyanolyan lehet egy eldugott kis faluban, mint egy nagyvárosban. Fontos, hogy a mindennapok küzdelmei közepette rátaláljunk önmagunkra, és mások számára is hozzáférhetővé tegyük azt, amit önmagunk számára fontosnak tartunk.
A sikerek nem jönnek önmaguktól, a sikerért tenni kell. Az ilyen tevékeny emberek közé tartozik a Kistárkányban élő Hudák Katalin is, aki képes volt mindenféle akadályt áthidalva, a saját csatáit megvívni azért, hogy megjelenhessen az első önálló verseskötete. 2002 decemberében a Madách—Posonium Könyvkiadónál a „Főnix füzetek" sorozatban TISZAVIRÁGZÁS címen meg is jelent a debütáló, első kötete, és karácsony táján már az üzletekbe is került. Az Irodalmi Szemlében megjelent versei erős tehetséget sejtetnek. Verseiben a szülőföld szeretetét, az ifjúkori gátlásokból eredő lelki kínokat, gyötrődéseket, a keresztyén értékek hangsúlyozását, hangulatteremtő képességét véljük felismerni.
Fiatalsága ellenére magabiztosan tájékozódik térben és időben, a modern és a klasszikus formákban. Így lett költészete egyszerre modern és hagyományőrző. Néhány soros idézet a Istenhez mennék című verséből…
... Isten ege alatt olyan végtelen
nagy hely van
az épp elég lenne nekem
halott-zöld tájak helyett a falon
eleven képek pompáznának
kristálycsillár helyett
a mennybolt örök ékszerei
ragyognának és illatos
szél frissíti ott a levegőt
ott kapna teret a sok gondolat
ami fejembe szorult
ott, a csendben megtalálnám
önmagam, hogy újra
megismerjem és feladjam
hogy újra Istené legyek...
Hudák Katalin sokrétű tehetség, aki nemcsak versírással, hanem költők verseinek
a megzenésítésével is foglalkozik nem kis sikerrel, továbbá népdalokat is énekelt
a királyhelmeci „ Szeredás" parasztzenekarral, főállásban pedig a LELESPRESS
magánnyomda tördelő-szerkesztője.
Nagyon sok fiatal író és költő forgatja tollát a mai időkben is, új és egyre
modernebb, sajátos stílusukkal gazdagítva az irodalom palettáját. De ahhoz, hogy
ismerje a költő a versírás titkait, meg kellett előbb ismerkednie a nagy elődök
költészetével.
„Szabadidőmben, amikor éppen nem éreztem ihletet saját versek megírására, elővettem a kicsi Ady verses kötetemet, s a bennem megfogalmazódott hangok életrekeltésére elegendő gitártudásommal új formába öntöttem a számomra legkedvesebb verseket. Minden születendő versnél úgy éreztem: a vers új, szép ruhát kapott. Ugyanaz maradt, de még izgalmasabb, sőt néha, egy jobban sikerült dal után olyan érzésem támadt, hogy így lett még teljesebb. Persze , ez csak az én elfogultságom a „kreációim" iránt, a lényeg nem ez volt, hanem az élvezet, amit a versekkel való foglalkozás nyújtott. A magyar irodalmat irodalmi estek formájában népszerűsítjük, a legsikeresebb összeállításunk Ady Endre verseiből lett válogatva, amit a költő születésének l25. évfordulóján , novemberben elő is adtunk. Most a kis zenészcsapatunkkal (Kösöntyű) azon dolgozunk, hogy a dalok élvezhetőek legyenek, teljesítsék küldetésüket: felhívni a figyelmet az irodalmi értékekre. A versek, amiket sikerült megzenésítenünk: Az úr érkezése, Föl-földobott kő, A magyar fa sorsa, Az én magyarságom, Héja- nász az avaron, Vér és arany, Három őszi könnycsepp stb... Az eddigi elért legnagyobb sikerünk a Tompa Mihály Szavalóversenyen a megzenésített versek kategóriájában elért harmadik hely.
Az irodalmi estek megszervezései növelik bennünk azt az elhatározást, hogy
megpróbáljuk legalább szűk környezetünkben az irodalmi értékekre fordítani a
figyelmet, megismertetni, sőt megszerettetni elhanyagolt, elfeledett szellemi értékeink
töredékét az itt élőkkel.
Köszönetet mondok Török Elemérnek, költőnek, hogy elindított, bíztatott a
versírás terén. Nagyon örültem, hogy éppen én szerkeszthettem azt a száz verset
megjelentető „Virágot és dalt üzenek" című reprezentatív kötetet, amellyel
a LELESPRESS nyomda tulajdonosa, Kopasz László meglepte a hetvenéves leleszi
születésű költőt."- vélekedik Hudák Katalin.
„Mert az ős Duna-Tisza tájon
nem hunyhatnak ki a fények,
lesz még a reggel reggelebb,
az éjszakák véget érnek,
s mindenséggel mérhető
joga is lesz mindenkinek
addig is a Bodrogközből
virágot és dalt üzenek..."
(Török Elemér)
Kistárkány Szlovákia egyik legfélreesőbb faluja. Mégis szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy itt élhetünk, mert olyan emberekkel kerültünk kapcsolatba, akik aktívan részt kívánnak venni a társadalmi élet minden területén. A falunkban megalakult egy éve lakossági kezdeményezésre Tiszavirág non-profit szervezet, amelynek tagjai Várady Edit elnök vezetésével minden tőlük telhetőt megtesznek a fejlődés érdekében. Nyári kulturális központtá szeretnék fejleszteni a Tisza menti homokpartot, nyáron megrendezték a Tisza Fesztivált, ahol felléptek Bodrogköz és Ung-vidék folklór- és rockegyüttesei. Állandó kapcsolatban állnak más civilszervezetekkel is, eddig a kassai Polgári Klubbal és a nagykaposi Otthon szervezettel voltak közös rendezvényeik. Bekapcsolódtak abba a közérdekű munkába is, amelyet a külügyminisztérium hirdetett a NATO-tagsággal kapcsolatos információk terjesztésében. A közismert katonai központon, Kuchyňán kívül egyedül ők nyerték el a meghirdetett pályázatot.
Végezetül: az esélyegyenlőtlenség létezik, de a harcot mindig fel kell venni. Mindazok ellenére, hogy régiónkban is az áldatlan gazdasági helyzet miatt megromlott a közmorál, bízzunk önmagunkban, a tehetségünkben, az akaratunkban, a képviselőinkben, polgármesterünkben! Bízzunk az egész mikrorégiónk felemelkedésében!
Orlovsky Erzsébet, Kistárkány
A magyarok száma ugyan nem, de intézményeink szaporodnak Szlovákiában. Ez utóbbi
miatt néha lelkesedünk (életképességünk megnyilvánulásainak véljük hivatalaink
szaporodását), máskor elkeseredünk (amikor felismerjük, hogy nálunk már rég nem a
gyerek, hanem a bábák személye vált fontossá), aztán megnyugtatjuk magunkat: kell,
hogy legyenek, akik dicsőségeinkről és bukásainkról számot adnak.
Tény hát, hogy szükség volt egy, a szlovákiai magyarság helyzetét feldolgozó és
bemutató intézet kialakítására, egy olyan intézményrendszer működtetésére,
amely tudományos alapossággal kutat, s az egyes szakterületek kutatói számára
forrásanyagot szolgáltat.
A Fórum Intézet a társadalomtudomány kutatásának céljával alakult 1996-ban, s eddig az ország különböző városaiban működő részlegeit tavaly sikerült Somorjára összpontosítania, ahol többmilliós beruházással felépült — az egyik részlegként addig ott működő Biblotheca Hungarica épületének tetőterét kibővítve — az intézet székháza, csupán az etnológiai részleg (Liszka József vezetésével) maradt Komáromban.
Tekintettel arra, hogy a kormány anyagilag is támogatta a Fórum Intézetet, január 23-án Csáky Pál miniszterelnök-helyettes is felkereste a székházat, hogy Tóth Károllyal, a Fórum Intézet igazgatójával megállapodjanak a kisebbségpolitikai szempontból stratégiai jellegű kutatásokat érintő együttműködésről. Megegyeztek abban, hogy
— a Fórum Intézet hajlandó részt vállalni a magyar egyetem kialakításának folyamatából (esetleg az egyetem részévé is válni), cserébe a kormány az egyetemre szánt összegből a Fórumot is támogatja
— a Fórum Intézet felvállalja az interetnikus kutatásokat
— a kormány támogatja az intézet könyvtár-vásárlási terveit (a magyarság sorsáról hiteles képet nyújtó, a közelmúltban elhunyt Gyönyör József könyvtárát például)
— mivel a kormány nem rendelkezik hasonló intézménnyel és feldolgozott adatbázissal, mindenképpen együttműködni kíván a Fórum Intézettel.
Amint azt Tóth Károlytól megtudtuk, a Fórum Kisebbségkutató Intézet tavaly lényeges struktúra-átalakításon ment át, azóta főleg kisebbségkutatással foglalkoznak, magyarságkutató részlegük már szinte teljes kiépítettségű, de működik már a romakutatási és az interetnikus viszonyok részlege is.
A dokumentációs részleg a digitális adatbázis kialakításán dolgozik, s eredményeiket (eddig mintegy 500 község adatainak feldolgozása 1918-tól napjainkig) szeretnék a közeljövőben az internetre is feltenni, hogy azok mindenki számára hozzáférhetővé váljanak.
—cs—
Szlovákiának az Európai Unióba való belépését megelőzően kellőképpen élnie kell egy adott lehetőséggel, melynek az elnevezése: SAPARD. A szakemberek egyértelműen úgy vélekednek, hogy olyan "eszköztárról" van szó, amely a csatlakozást megelőzően mindenképpen megkönnyíti a szlovákiai mezőgazdaságban foglalkoztatottak helyzetét.
Persze, azonnal azt is hozzáfűzik a hozzáértők, hogy a lehetőséggel akkor lehet igazából élni, ha az illetékesek alapos, jól megfontolt, szakszerű tervezeteket nyújtanak be. A projektek elbírálása ugyanis módfelett szigorú, hiszen — érthető módon — az EU képviselői, mezőgazdasági szakemberei bármit nem fogadnak el, nem lehet "akármit" letenni eléjük az asztalra. A feltételeket egyszerűen teljesíteni kell. Bármennyire szigorúak is.
Nemrégiben Pozsonyban találkozott Magyarország, Csehország és Szlovákia mezőgazdasági minisztere. Szinte egyhangúlag leszögezték, hogy bizony alapos, megfontolt agrártervezetekből egyszerűen hiány van, s ebből eredően az Európa Bizottságnál kérvényezni fogják, hogy a 2000., valamint a 2001. évre megszabott anyagi eszközöket ne kelljen ez év végéig kimeríteni. Az említett országok agrártárcáinak a vezetői tehát haladékot fognak kérvényezni. Teszik mindezt annak érdekében, hogy a mezőgazdaságban vállalkozók, illetve az agrárüzemek még valamicske időt nyerjenek — és kidolgozzanak egy-egy ésszerű, fellendítést, előrelépést szorgalmazó tervezetet.
Köztudott, hogy a programból vidékfejlesztésre is lehet igényelni anyagi támogatást. Erre egyébként külön figyelmeztettek a szakemberek több jelentős fórumon is, de egyelőre — legalábbis úgy tűnik — nincs különösebb érdeklődés a vállalkozók, a turizmust istápolók részéről. Pontosabban: érdeklődés minden bizonnyal lenne, de először be kell nyújtani ama bizonyos tervezetet — és bizonyára ez a nehezebbik feladat. Mert pénzt igényelni bárki tud…
Az említett pozsonyi találkozón Simon Zsolt szlovák mezőgazdasági miniszter nyomatékosította, hogy Szlovákia ez év végéig a 2000-es és 2001-es támogatási összegnek mintegy 80 százalékát lesz képes kimeríteni. A kisebb érdeklődés egyik okának azt tartja, hogy mezőgazdáink ez ideig többféle támogatást igényelhettek az állami dotációk útján. S ez egyszerűbben járható út volt, mint a SAPARD-programból való igénylések.
Tehát, szó, ami szó, agrárvállalkozóink, mezőgazdasági üzemeink hozzászoktak az egyszerűbb megoldásokhoz, s a hazai támogatási forrásokra összpontosítottak.
Mezőgazdasági szakemberek úgy vélik, hogy a 2000. évre a SAPARD-programból Szlovákia 18,3 millió eurót igényelhet, míg a tavalyelőttiből még ennél is többet: csaknem 19 millió eurót!
Ilyen összegekért már érdemes "összedugni a fejeket", kiötleni néhány jó tervezetet, és benyújtani a kérvényeket. A lehetőség tehát adott, csak élni kell vele!
Susla Béla
Királyhelmecen 2002 tavaszán zömmel értelmiségieket tömörítő civil szervezetként jött létre a Pro Pátria Polgári Társulás. Azzal az elsődleges céllal, hogy városunk és régiónk felemelkedését szolgálja. Hajdók Pál mérnök, a társulás elnöke mindenekelőtt a keletkezés körülményeiről, az eddigi munkáról és jövőbeli terveikről számolt be olvasóinknak.
— Sok olyan impulzus ért a közelmúltban, amely arra figyelmeztetett: nem elég pusztán családom boldogulása feltételeinek megteremtésével foglalkoznom, legalább ennyire fontos, hogy házam kapuján túl is jó legyen a közérzetem. Közhely, de igaz: az ember társas lény, közösségek része, és nem mindegy, hogy milyen hangulat uralkodik ezekben a közösségekben. Kérdezgetni kezdtem hát ismerőseimet, ők milyen mértékben elégedettek szülővárosuk fejlődésével, közvetlen környezetük rendezettségével, hiszen életminőségünk bennünket is minősít. Nem lepett meg, hogy szinte kivétel nélkül valamennyien elégedetlenek voltak, s úgy határoztunk, a jövőben rendszeresen találkozunk, hogy megtaláljuk a patthelyzetből kivezető utat. Civil kezdeményezésünk működését először a prágai Ady Endre Diákklub, illetve a Csemadok mintájára szerettük volna megvalósítania, már hamar ráébredtünk, hogy ehhez sem infrastruktúra, sem pedig tőke nem áll a rendelkezésünkre. Ezért úgy döntöttünk, elképzeléseinket megpróbáljuk az MKP kebelén belül megvalósítani. Ekkor már elég sokan voltunk, s azok — mintegy 25-en — akik nem voltak MKP-tagok, felvételüket kérték a pártba. Az MKP helyi szervezete azonban az önkény stílusában járt el a kérelmekkel. A jelentkezés utáni első gyűlésükön nem is foglalkoztak a témával, a második pedig egyszerűen elvetette azt azzal, hogy előbb meg kell vizsgálni kilétüket. Pásztor István parlamenti képviselő a következő szavakkal indokolta döntésüket: a mai modern politikai pártoknak nincs szükségük tömegbázisra, csupán egy olyan élcsapatra, amely képes megszerezni a választók voksait. Miután Királyhelmecen ez már adott, nem látják indokoltnak a nagy létszámú tagbővítést.
Eme ideológia hátterében persze az MKP helyi képviselőinek pozícióféltése
állott. Az önkényes elbírálásról levélben többek között Bugár Bélát is
értesítettük, ám levelünket válaszra sem méltatta. A Pro Pátriát tulajdonképpen
ekkor hoztuk létre, majd be is jegyeztettük.
Programunk gerincét a lokálpatriotizmusunkból adódó feladatok megoldása képezi.
Környezetünk otthonosabbá tételén túl kulturális és felvilágosító munkát is
kívánunk folytatni, vitaesteket és legkülönbözőbb témájú rendezvényeket
szervezni és támogatni. Hogy felmérjük a polgárok véleményét, a Mécs László
Központban nagygyűlést is szerveztünk. Megelégedésünkre az érdeklődők
ugyanazokat a gondokat vetették fel, amelyeket egymás között magunk is
megfogalmaztunk: a munkanélküliség mértéke megengedhetetlenül magas, a fiatal
értelmiségiek elhagyják szűkebb szülőföldjüket, a város vezetése és az MKP
helyi szervezete a lényeges kérdések megoldása helyett pusztán önös érdekeivel
foglalkozik. Csak akkor szólítják meg a embereket, amikor négyévente kampányt
folytatnak. Helyi szinten csak úgy van esélyünk a változásra, ha az önkormányzati
választásokon magunk is megmérettetünk. E megerősítés hatására kezdtük el aktív
felkészülésünket a választásokra. Nagy Dezső személyében sikerült hiteles
polgármesterjelöltet is találnunk, aki a tagságunkon belőli bizalmi szavazást is
megnyerte, és megvolt az esélye a győzelemre.
Csakhogy Királyhelmecen ezúttal is 12 jelölt szállt ringbe a polgármesteri székért…
— Négy évvel ezelőtt már megtapasztalhattuk, hogy a nagyszámú ellenzéki
jelölt a régi vezetést segíti győzelemre, ezért a független jelölteket
megbeszélésre hívtuk. Felajánlottuk számukra: válasszák ki maguk közül a
legesélyesebbet, s a többiek az ő javára mondjanak le. A háromfordulós tárgyalás
azonban nem hozott megnyugtató eredményt, hiszen a jelöltek többsége annak a
meggyőződésének adott hangot, hogy ő a legfelkészültebb, az egyedül
legyőzhetetlen. S bár valamennyien elkészítették az esélyességi sorrendet, amelynek
mellesleg Nagy Dezső lett a nyertese, mégsem mondtak le az indulásról. Felajánlottuk
azt is, hogy egy pozsonyi céggel közvélemény-kutatást végeztetünk az esélyekről,
de ezt sem merték felvállalni. Csupán akkor léptek vissza néhányan, amikor
nagygyűlésünkön látták a mögénk felsorakozó tömeg erejét. Annak ellenére, hogy
Pásztor úr kisajátította magának az MKP-t, jelöltünk a választáson kiütéses
győzelmet aratott.
Bár a parlamenti választások alkalmával mindig az MKP-re adom a voksom, meg kell
mondanom őszintén, annak politizálásával országos szinten sem vagyok elégedett.
Egyszerűen visszaél azzal a helyzettel, hogy a magyar emberek zöme úgyis rá szavaz.
Dél-Szlovákiában minden téren visszaesés tapasztalható, konkrét eredményeket nem
igazán tud felmutatni. Az önkormányzati választáson nálunk az MKP erkölcsileg
bukott meg, s idővel valószínűleg országos szinten is ez várható. Egyszerűen
elszakadtak a realitástól, csak a szavazatokra van szükségük, a szavazókért nem
képesek sokat tenni. Pedig ha a munkanélküliség kérdésének megoldásánál minden
cselekvési lehetőségünk elapad, engedetlenségi mozgalmat fogunk beindítani, s ebbe
ezrével fognak az emberek bekapcsolódni. S mivel az MKP is kormánytényező, ellene is
fogunk tüntetni, engedetlenségre ösztönözni.
Királyhelmecen január 7-e óta a Pro Pátria Polgári Társulás tagja, Nagy Dezső a polgármester, de a társulásból többen az önkormányzatba is bekerültek.
— Így igaz, bár bevallom, mi annyira a polgármesterjelöltünkre koncentráltunk, hogy a kampánynagygyűlésen képviselőjelöltjeinket be sem mutattuk. Az új önkormányzat többi tagjával eddig politikai ellenfelek voltunk, de remélem, nem ellenségek. Hiszen valamennyien egy város lakói vagyunk, közös érdekekkel. Hiszem, ha őszintén meg tudjuk őket szólítani, ugyanakkor az "üvegzseb" politikát is sikerült megvalósítanunk, nyílt politizálásunkkal talán már az év végére egy 12 személyes frakcióvá válhatunk.
Polgármesterünk most egy ütőképes csapatot próbál szervezni maga köré. A város eddig óriási apparátussal működött, annak racionalizálásával szeretnénk pénzt megtakarítani, továbbá feltárni és a médiumok segítségével a polgárok tudomására hozni a város pillanatnyi helyzetét. Győzelmünk után nem az örömmámor, sokkal inkább a felelősségtudat kerített bennünket a hatalmába, s ez csak mélyül, amikor szembesülünk a realitásokkal. Királyhelmecen minden a csőd szélén áll, félő, egy látványos javuláshoz legalább 8 esztendő kell majd. Mert az elődök a magyar zászló és az MKP mögé bújva mindennel törődtek, csak a leglényegesebb, legégetőbb dolgokról feledkeztek meg.
Polgármesterként, illetve önkormányzati tagokként is maradtok-e a Pro Pátriában?
— Ha kilépnénk, az emberek azt hihetnék: csak a bejutáshoz volt szükségünk a társulásra. Egyelőre maradunk, és alávetjük magunkat a Pro Pátria kihívásainak. Hadd kérhessék számon rajtunk a számonkérnivalót!
Zsebik Ildikó
Miért kellene belépnünk a NATO-ba és az EU-ba?
– A NATO esernyőt jelenthet számunkra, az ország biztonságos területté válhat a külföldi befektetők részére. Ez nagyon fontos. Az Európai Uniónak pedig nincs alternatívája, mert ha nem leszünk az unióban, akkor hol leszünk!? A kérdés inkább az, ki tudjuk-e használni azokat a lehetőségeket, amelyeket egy majdnem 400 milliós piac kínál? Én abban látom a problémát, hogy erről keveset tudunk, és nem gondolkodunk előre. Mi a múltban szőrözünk, s nem nézünk a jövőbe. Felér a csodával az, amit az unió Görögországnak, Spanyolországnak, Portugáliának, Írországnak hozott. Ha mi is arra fogunk koncentrálni, amit tagságunk jelenthet, akkor hamar felismerjük, hogy a lehetőségek óriásiak. Ha nem szállunk fel erre a vonatra, még utazhatunk ugyan, de csak a periférián, a harmadik vagy negyedik osztályban.
Svájc bizonyára nem attól leszünk, hogy kimaradunk a közösségből...
– A kimaradás teljes leszakadást és elszigetelődést jelentene, egy Lukasenko-féle Fehéroroszországot.
Egyesek mégis azt mondják, az unión kívül is van élet.
– Csak azt nem mondják meg, hol és milyen! Képzeljük el, körülöttünk a shengeni határt, s mi egyedül Ukrajnába mehetünk. Elképesztő változat. Én most legfontosabb feladatomnak tartom, hogy vállalkozásomat felkészítsem azokra a lehetőségekre és követelményekre, amelyek az unióban várnak ránk. Mi is európaiak vagyunk ugyan, de nekünk az ábécét még egyszer meg kell tanulnunk. Most már az európait, amely egy kicsit más, mint az eddigi.
Miből áll ez az ábécé?
– Az idegen nyelveken kívül főleg a know-how-ból, tehát a hogyan csinálni-ból, a technika és a technológia elsajátításából, a banki ismeretekből, a tudásból. Mi többnyire csak várjuk, hogy valaki irányítson bennünket. Most majd magunkat kell irányítanunk. Mi is európaiak vagyunk, semmivel sem alábbvalók, mint az unióbeliek, de azért, hogy valóban azok lehessünk, sokat kell még tanulnunk és dolgoznunk.
Hogyan lehet pótolni a tudásbeli hiányt?
– Tanulással és tapasztalatszerzéssel. Sajnos, oktatásügyünk nem felel meg a mai követelményeknek... Aztán a képzett embereket kell konfrontálni a nyugati valósággal. Meg kell nézni, hogyan működik a gazdaság más országokban, Ausztráliában, Új-Zélandon, Nyugat-Európában, Amerikában. Nem szabad arra várni, hogy majd jön valaki, és megmutatja, mit kell csinálni. Nem jön. Ha mi nem segítünk magunkon, az égvilágon senki nem fog segíteni rajtunk. Fontos az oktatásügy reformja. A mi embereink sokat tudnak, csak nem önállóak, és nem gondolkodnak alkotó módon.
Képes lesz az oktatásügy a megújulásra?
– Dolgoztam egyetemen is, tehát tudom, az oktatásügyben is hat a tehetetlenségi erő. Ha holnap megcsináljuk a reformot, annak a hatása öt-tíz év múlva fog érződni. A jelenlegi egyetemi tömegtermelést a minőséginek kell felváltania. A kilencvenes években megduplázódott az egyetemi hallgatók száma, ami különben nagyon dicséretes, de az oktatás minősége nem javult. Sajnos, sok a pályájától idegenkedő fiatal is. Elvégzik például az agráregyetemet, de előre tudják, hogy nem a mezőgazdaságban fognak dolgozni.
Sikerülni fog a felkészülésünk az uniós tagságra?
– Van még egy teljes évünk. Ki kell használnuk. A nyugatiakkal összevetve úgy
látom, a mi embereink kitartóbbak, csak egyelőre kicsit igénytelenebbek. És nem kell
attól tartanunk, hogy bejön a nyugati áru, mi is szállíthatunk oda. Akarni és merni
kell.
(eszgé)
Január elsejétől az önkormányzatok hatáskörébe került a szociális gondozószolgálat. Az erről szóló törvény olyanra sikerült, mint a többi, szenvedő alanyai az önkormányzatok, végső soron pedig az egyszerű emberek lettek. Az önkormányzatok hatásköröket kaptak pénzügyi fedezet nélkül. Az állam megint mossa kezeit, megszabadult egy kényelmetlen ügyintézéstől, az önkormányzatok pedig boldoguljanak, ahogy tudnak. Nem csoda, hogy néhol nem vállalják a hatáskör átvételét.
A dunaszerdahelyi városi önkormányzat vállalta, ezért a városi hivatal belügyi és szociális osztályának vezetőjétől, Kanovits Violától megkérdeztük, hogyan boldogulnak vele?
— Nehezen. Kétségtelen, hogy a szociálisan rászorult emberekről való gondoskodást bárhogy is, de meg kell oldani. Mi is tétováztunk, de aztán beláttuk, hogy mégsem várhatjuk, hogy egy idős, esetenként akár mozgásképtelen ember Nagyszombatba járjon az ügyét intézni, mert ha mi nem vállalnánk, akkor a kerületi önkormányzat hatáskörébe kerül. A fáradságon kívül a nyugdíja is rámenne az útiköltségre. Ezért a városi önkormányzat októberi ülésének határozata értelmében a Dunaszerdahelyi Járási Hivataltól átvettünk 36 személyt, aki ápolásra szoruló embert gondoz. Ez eddig rendben van. Örököltünk azonban a járási hivataltól további 22 elintézetlen kérvényt. Ezenkívül legalább hatvan személy kérelmét már eleve visszautasították, amikor nyilvánvaló volt, hogy ez az ügyintézés kikerül a hatáskörükből. A jegyzőkönyvezésnél tulajdonképpen még a 36 nyilvántartott gondozott ügye sem tisztázódott teljesen, már ami a gondozók jutalmának fedezetét illeti. Hogy mi lesz a 22 kérvényező és a további rászoruló sorsa, az teljesen az állami költségvetéstől függ. Ha nem kapunk rá pénzt, akkor bármennyire is rászorul valaki a gondoskodásra, nem tudjuk kielégíteni az igényét.
Tulajdonképpen ki tarthat igényt ilyen gondozásra, és ki vállalhat gondozói szolgálatot?
— A szociális gondoskodásról szóló törvény alapján idős, magát ellátni nem tudó ember igényelheti a szociális gondozó szolgálatait. A gondozó rész- vagy teljes munkaidőben vállalja a feladatot, és lehet akár a gondozott közvetlen hozzátartozója is. Ehhez nem kell rendelkeznie semmilyen szakmai képesítéssel. A gondozás mértékét és magát a gondozás jogosságát az orvos határozza meg. Az ő véleményén múlik, hogy a gondozóval rész- vagy teljes munkaidőre köt-e szerződést a városi hivatal. A munkaviszony a törvény értelmében a gondozott halálának napján megszűnik, de megszüntethető más okból is, például, ha az orvos véleménye szerint a gondozásra már nincs szükség. Éppen ezért a munkaszerződéseket rendszeres időközökben fel kell újítani. E hatáskör körül sok még a félreértés. Pélsául olyan kérelmekkel is hozzánk fordulnak, amelyek továbbra is a járási hivatal hatáskörébe tartoznak. Oda tartoznak a szociális segélyek és juttatások, így a rokkantnyugdíjasoknak járó lakásátalakítási és a hasonló pénzek intézése.
Palágyi Lajos
A komáromi Béke Utcai Alapiskolában kényszerhelyzetből vagy pedagógusi kezdeményezésre, de állandóan újítanak valamit. Ezeknek az újításoknak az eredményét az iskola, a gyerek és a szülő egyaránt élvezi. Nemrég például egész napos oktatást vezettek be, amelyet „iskolaotthonos" formának neveznek. Az újításról, a tapasztalatokról, eredményekről kérdeztem Vörös Mária igazgatónőt.
Mi az egész napos, "iskolaotthonos" oktatás lényege?
— Az, hogy minden gyerek jár napközibe, így a gyerekek reggel 8 órától délután 4 óráig itt tartózkodnak, s ez idő alatt a következő tanítási napra teljes mértékben felkészülnek, s nem viszik haza az iskolatáskájukat. Ez a folyamat hétfőtől péntekig tart, ekkor hazavihetikszi a taneszközeiket. A gyerekek minden délután 4 órakor felszabadultan mehetnek haza, hiszen van szabadidejük, mentesítjük őket és a szülőt az otthoni tanulástól.
Mi indította önöket az egész napos oktatás bevezetésére?
— A 2000/2001-es tanévben csupán egy első osztályt tudtunk nyitni, s megijedtünk. Azelőtt három párhuzamos osztályunk volt. Ekkor elhatároztuk, hogy megpróbálkozunk valami újjal, valami mással. Kitaláltuk tehát az egész napos oktatást, amit iskolaotthonos formának neveztünk el.
Az első "kísérleti osztály" viszonylag jó képességű, nagyjából azonos családi háttérrel rendelkező gyerekekből állt, jó volt velük dolgozni. A szülők megnyugtatása és megfelelő, korrekt tájékoztatása érdekében nyitott volt az oktatás, tehát személyesen is beleláthattak ennek a munkának a lényegébe. Azt tapasztalták, hogy a gyerek nem marad le, ugyanolyan, vagy talán még jobb eredményeket ér el, mint a másik iskolába járó gyermekek. A gyerekek ugyanakkor mindenféle stressztől mentesen, kipihenten és jókedvvel jöttek az iskolába, s mentek haza. Nagyon megszerették az olvasást, maguktól olvasnak. Nincs kényszer. Azért olvasnak, mert tetszik nekik a könyv és olvasni akarnak.
A módszer hatékonyabb együttgondolkodást, együttmunkálkodást feltételez a tanító néni és a napközis nevelő között…
— Természetesen. Az első három hónap volt az alapozás időszaka. A délutáni napközis foglalkozásokat a délelőtti tanítás anyagára kellett (és kell) építeni, ami azt jelentette, hogy a tanító néni és a nevelőnő szinte reggeltől délutánig együtt voltak. Biztosítani kellett, hogy a délutáni foglalkozás teljes mértékben a délelőtti munka szellemében és hangulatában teljen el. Tekintettel arra, hogy az otthoni munkát teljes mértékben pótoltuk, a délutáni foglalkozásokon külön kellett foglalkozni a gyengébb képességű tanulókkal. Ezt nem lehet rutinból csinálni, még akkor sem, ha a kísérleti osztály idális létszámú, tehát 22 tagú volt. A pedagógusok részéről tehát komoly többletmunkát igényel az egész napos oktatás.
Mint ahogy többletmunkát igényel azoknak a szombati felkészítő foglalkozásoknak a megvalósítása is, melyet az iskola a 2001/2002-es tanévtől havi rendszerességgel, októbertől májusig megvalósít. Mi a lényege és célja a szombati foglalkozásoknak?
— A szombati foglalkozásaink több részből állnak: írás, olvasás, matematika, élő beszéd — kommunikáció. Természetesen mindez rengeteg játékkal fűszerezve. Bejártuk a környező óvodákat, hogy felmérjük az érdeklődést a felkészítő szombati foglalkozásaink iránt. Komoly érdeklődés mutatkozott. Foglalkozásaink célja, hogy a különböző óvodából érkező gyerekek megismerjék egymást, megismerjék az iskolaotthonos forma lényegi elemeit, magát az iskolát, a leendő tanító nénit, nevelőnőt.
Milyen előnyökkel és eredményekkel járnak az újítások?
— Előnye mindenekelőtt az, hogy amikor a gyereket beíratják az első osztályba, nem idegenkedik az iskolától, az épülettől, a tanító nénitől, a nevelőnőtől. Eredmény viszont az, hogy a 22 helyett most már 62 gyereket írattak be hozzánk, közülük 52-őt tudtunk felvenni. Ma már 1 második és 2 első osztályban folyik ez a játékos formában megvalósított egész napos oktatás iskolánkban. Az idén tehát már két első osztályt tudtunk nyitni.
Tarics Péter
— Végre nemcsak formálisan, hanem teljes életnagyságban is fellelhető vagyok a
Babes—Bolyai Egyetem Bölcsésztudományi Karának Színházi Tanszékén, ahol magyar
és egyetemes színháztörténetet oktatok, s idei végzőseink közül hárman az első
színházi évadjukat épp a Kassai Tháliánál töltik. Az egyik kisebbségi
kultúrából egy másikba szerződtek tehát. Miután Szlovákiában nincs magyar
színészképzés, érdekes lenne és örömmel is vennénk, ha kolozsvári
tanszékünkön a jövőben felvidéki színészpalánták is megjelennének.
Ismét aktívan bekapcsolódhatok az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület
munkájába is. Sok olyan programot tudtunk életképessé tenni, amelyet korábban
elindítottunk. Például a Magyar Házak Hálózatát, a csángó- vagy a
közgyűjteményi programot. Van tehát a családi élet mellett a civil életben is mit
tennem, de ez örömet és megelégedést jelent nekem.
Milyen mértékű ma Erdélyben a magyar egység?
— Hazudnék, ha egyértelműen állítanám a meglétét. A törésvonalak közösségi érdekek, politikai stratégiák mentén alakulnak ki. Ami pl. az autonómia ügyét illeti, egyesek a lassú törvényhozási munkában, paktumok kötésében látják a megoldás útját, mások viszont a harcosabb, radikálisabb megoldást támogatják. Nehezen eldönthető kérdések ezek, majd a történelem igazolja őket. Mögöttük persze érdekeltségek is rejlenek, ezt bizonyítják a személyi hűségnyilatkozatok. Számomra ezek roppant idegenek, ezért a nagypolitikából lassan teljesen kihátrálok, és közéleti érdekvédelmi vállalásaimat inkább a civil mozgalomban kamatoztatom.
Aktívak vagy inkább passzívak az erdélyi magyarok?
— Mivel ilyen jellegű felmérések, szociológiai kutatások nem léteznek,
válaszom valószínűleg szubjektív lesz.
Tapasztalatom szerint is-is. A magyarok által leadott szavazatok tekintetében a
passzivitás bélyege igazán nem süthető honfitársaimra, a kulturális életben
viszont kevésbé aktívan vesznek részt. Ennek okát én elsősorban abban látom, hogy
túlságosan hagyományos formákban gondolkodunk: tanácskozásokat, fórumokat,
koszorúzásokat szervezünk, figyelmen kívül hagyva, hogy közben felnőtt egy új
nemzedék, más kulturális értékrenddel, igényekkel. Érzésem szerint a
nemzedékükre jellemző formákkal kellene őket megszólítanunk, mert a "magas
kultúra" megnyilvánulásával nagy tömegeket már nem lehet vonzani. Megvan az
érdeklődés, de a tudat műveléséhez már más módon kell nyúlni. Még nem tettünk
meg mindent azért, hogy a közművelődés tömegművelődéssé váljék. Az egyház
pedig, amely nagyon komoly szociális és iskolai hálózatot épített ki külföldi
támogatások igénybevételével, valamint önerőből is, egyre inkább képes a
kulturális megnyilvánulásokra is odafigyelni. Mivel nagy tömegekhez jut el, segíthet
az identitástudat megőrzésében, a kulturális keresztényi tudat kialakításában is.
Három pillérű társadalmat kellene kialakítanunk: az állami vonalon túl a civil és
az egyházi vonalat.
Továbbra is fogynak a magyarok Romániában?
— A legújabb népszámlálási eredmények az elmúlt évtizedben mintegy 200 ezres
fogyásról beszélnek. A társadalmi rétegek és nemzedékek szerint megoszlásról csak
az elkövetkező hónapokban kapunk pontos képet. Sokan azt állítják, hogy
gazdaságilag kellene megállítani a migrációs folyamatot, félek azonban, hogy ez csak
politikai szlogen. Mellesleg a demográfiai mozgásokkal is baj van, nehéz visszaadni
fiataljainknak a gyermekvállalási kedvet, azt, hogy tudatosan vállaljanak gyereket,
bár ez sok összetevős, világméretű probléma. Nem látom a megoldáshoz vezető
utat. Azt a kevés fiatalt pedig, akik megszületnek, átcsábítják a magyarországi
iskolák, hiszen ott is alacsony a gyermekáldás, s az iskolák a fejkvóta érdekében
vadásszák a diákokat. Ráadásul nálunk is formálódik már az a középosztály,
amely anyagilag megengedheti magának, hogy gyermekét Magyarországon taníttassa. S aki
egyszer elment, az csak a legritkább esetben tér haza.
A helyben maradást ösztöndíjakkal próbáljuk megoldani, sőt az anyanyelvi
felsőfokú képzés körének bővítésével. Remélem, előbb-utóbb meglesz ennek is a
jótékony hatása. A sikerhez olyan kínálatokra van szükség, amely megfelel a
gazdasági trendeknek, olyan szakembergárda képzésére, akire valóban szükség van.
Mennyire természetes önöknél, hogy a magyar gyerekek magyar iskolába járnak?
— A szórványvidékeken nagyon szomorú statisztikáink vannak. Talán a teljeskörű képzés biztosítása majd e téren is jótékonyan fejti ki hatását. Mindenesetre a státustörvény kedvező hatásáról máris beszámolhatok.
Változott-e számottevően az erdélyi magyarság sorsa a kormányváltás óta?
— Amíg a korábbi kormányok a népszerűség és az európai elkötelezettség között pendliztek, addig a mostani román kormány egyértelműen elkötelezte magát az európai integráció és az euroatlanti integráció mellett, és az elvárásokat végre is hajtja. Ma egyértelműbb és világosabb a politikai mező. Ráadásul ennek a kormánynak az RMDSZ támogatására is szüksége van, aminek meg lehet kérni az árát. Mindez segíti a magyar közösség alapvető céljainak elérését. Igaz, nálunk még mindig alkalmazási metodológiákat is fűznek a törvényekhez, így továbbra is meg kell vívni az alkalmazhatóság dzsungelháborúját, lásd. Pl. az ingatlanok visszaadását, a közbirtokossági erdők, az egyházi javak és iskolák kérdését, de sejlik valahol az alagút vége, csak bírni kell cérnával a várakozást.
2002-ben hogyan élték meg a magyarországi kormányváltást?
— A nagyközönség az Orbán-kormány részéről érzékelte azokat a stratégiai döntéseket, amelyek segítették közösségünk talpon maradását. Nem fordulunk szembe az új kormánnyal sem, de elvárjuk, hogy folytassa az egyetemes magyar nemzetben való gondolkodást, s emögé legalább olyan mértékű anyagi támogatást helyezzen, mint elődje.
Tehát a határon túli magyarok ügyében a folytonosságra számítunk.
Zsebik Ildikó
A német--francia megbékélést szentesítő Elysée-szerződés évfordulóján a francia államfő és a német kancellár a két ország történelmében 40 éve kezdődött együttműködés továbblendítésének közös törekvéseirôl fejtette ki véleményét. A francia nemzetgyűlés és a német Bundestag képviselőinek szerdán Versailles-ban tartott első együttes tanácskozása, a két ország kormányainak közös minisztertanácsa újabb történelmi lépés azon az úton, amelyre Charles de Gaulle tábornok és Konrad Adenauer kancellár vállalkozott, amikor 1963. január 22-én ádáz háborúskodások után a béke megteremtéséről döntött. Ezt Jacques Chirac francia elnök állapította meg. A 80. francia-német csúcsértekezlet keretében lezajlott évfordulós eseménysorozat új lendületet, új ihletet kívánt adni az elôdök által beindított együttműködési folyamatnak, hangsúlyozta Chirac. Gerhard Schröder német kancellár arra mutatott rá, hogy a két ország egyirányú erôfeszítései döntő szerepet játszottak a koppenhágai uniós csúcsértekezlet sikerében. Itt zárták le eredményesen a szervezet kelet- és közép-európai államokkal való kibővítéséről folytatott tárgyalásokat.
Az általános ünnepi nyilatkozatoknál többet mondanak a francia--német kapcsolatok szorosabbra fűzésének részletei. Egyedülálló például Európa történelmében, hogy az 557 tagú francia nemzetgyűlés és a 603 tagú Bundestag együttes ülést tartott. Hogy együtt ülésezett a két ország kormánya. Hogy elhatározták, bármely francia, illetve német kormányülésen részt vehet a másik állam bármelyik kormánytagja. Ilyen és hasonló jelek szerint az eredeti Elysée-szerződés mára nemcsak a megbékélés alapköve lett, hanem a két ország egy leendő uniójának csírája is. A BBC brüsszeli tudósítója meg is jegyezte: "Senki sem feltételezte, hogy a két országból ennyire kemény magot kovácsolnak össze". Az évfordulós események abba az irányba mutatnak, hogy az Európai Unión belül a két ország uniója is kialakulóban van, tehát nekik nem elég az az összefonódás és együttműködés, amelyet az EU szabályai határoznak meg. Günter Verheugen és Pascal Lamy már arról beszélt, hogy a közös hadsereg és közös diplomácia létrehozása is lehetséges. Sőt, hozzátették: "Amennyiben valóban közös Európát akarunk, most francia--német uniót kell létrehoznunk". Nem jelenti-e az ilyen gondolatmenet azt, hogy az európai integráció jövőjét a két meghatározó befolyással rendelkező ország valamiféle államszövetség formájában képzeli el? Kimondatlanul, de az Európai Egyesült Államok képe sejlik fel az új irányvétel láttán.
A szuverenitás és nemzetállamiság eszméivel "fertőzött" régiónkban ez jelenleg lélegzetelállító fejleménynek tűnik. Hová tűnnek ilyen unióban a 20 ezer forintos tanulmányi hozzájárulástól szuverenitást féltô riadalmak? A nemzetállami elképzeléseket agyonharsogó jelszavak? Lehetséges-e, hogy a francia--német kezdeményezések valóban az európai integráció motorjának újraindítását, nagyobb lendületét eredményezik? Képesek-e felfogni és magukévá tenni a 19.század eszmei bűvkörében tovább élô leendő új EU-tagállamok ezt a most kimondott német--francia irányvételt? Ezekre a kérdésekre természetesn a jövő adja meg a választ. Annyi azonban már ma is nyilvánvaló lett, hogy a francia--német együttműködés motorja akkor állt kisebb fordulatszámra, akkor gyengült ereje, amikor nem volt képes új eszmékkel, új elképzelésekkel segíteni az integrációt. Az integráció mindig akkor lendült meg, amikor a németek és a franciák együttműködtek -- például a mezőgazdasági dotációk kérdésében, vagy a tíz újabb állammal kibővítendő EU problémájában. Az ilyen együttműködést erősíti az államszövetség létrehozása felé fordulás. A jövőben ez nemcsak francia és német, hanem összeurópai eszme is lehet. A most napvilágra került irányvétel felpörgetheti az európai integráció motorját. Eddig a két ország összefogása mindig ilyen eredménnyel járt, hiszen ezen alapult maga az EU létrejötte is. Az ősellenségek összeborulása kedvező távlatot kínál. Megértik-e ezt Közép-Kelet-Európában is?
BÁTSY GÉZA
Csehország történetében példátlan kudarcsorozattal folytatódott az elnökválasztási huzavona. Második nekifutásra sem sikerült megválasztani az új cseh államfőt, a február 2-án tisztségéből távozó Václav Havel utódját. A pénteken lezajlott immár második elnökválasztáson három jelölt indult: Milos Zeman volt kormányfő, a szociáldemokraták jelöltje, Václav Klaus, ugyancsak volt kormányfő, a polgári demokraták jelöltje és Jaroslava Moserová szenátor, független, a néppárt és az unionista párt jelöltje. Páldátlan eset, hogy az államfő jelölésénél a kormánykoalíció nem állított közös jelöltet, ami szétforgácsolta mind a képviselőház, mind a szenátus politikai csoportulásait és szinte megismétlődött a két héttel korábbi első választás forgatókönyve. Az első fordulóban kiesett az esélyesnek tekintett Milos Zeman, aki kudarca után azonnal el is hagyta a Prágai Vár Spanyol termét. A második fordulóban Klaus a képviselők 89, a szenátorok 32 szavazatával győzött ugyan, de a szükséges 141 szavazat helyett csak 121-et kapott, ami nem volt elég a megválasztásához.A harmadik forduló, amelyben már a szenátus és a képviselőház jelenlévő tagjainak szavazatait együttesen számolják, szintén kudarcba fúlt, Klaus 127 szavazatot kapott, ami 14-el kevesebb a kelleténél, Moserová pedig 65 szavazatoto. A Cseh Köztársaságnak tehát a megismételt választás után sincs új elnöke.
A parlamenti számháborús taktikázás nyilvánvaló célja egy olyan alkotmánymódosítás kierőszakolása, amely lehetővé tennéa közvetlen elnökválasztást, tehát azt, hogy az állampolgárok országos szavazással döntsenek az új államfő személyéről. Ma még nem tudni, hogy az eddigi módon, tehát a ét parlamenti kamara együttes ülésén, vagy közvetlenül fogják-e megválasztani az új cseh elnököt. Ennek eldöntésére a pártok hosszadalmas egyeztetésére van szükség, ami egy hónapig is eltarthat. A hatályos szabályok szerint az államfői tisztséget az elnök nélküli országban megosztva a parlament és a kormány tölti be úgy, hogy a kormány a védelmi, kül- és belpolitikai ügyeket intézi, a parlament pedig a kinevezéseket és a többi elnöki feladatot látja el.
Milyen céllal hozták létre egy évvel ezelőtt a Szövetség a Közös Célokért
társulást, s mit sikerült ezekből az elképzelésekből megvalósítani?
— Szövetségünk egy évvel ezelőtt öt, országos hálózattal rendelkező
szlovákiai magyar szervezet — a Csemadok, az MKP, a cserkészszövetség, a szülők
szövetsége és a pedagógusszövetség — együttes akaratából jött létre.
Legfontosabb célkitűzésünk az volt, hogy a szlovákiai magyarság érdekében
összehangoljuk az egyes szervezetek munkáját, s elősegítsük a szovákiai magyar
nemzeti közösség intézményes fejlődését.
Kiemelkedő feladatunk a státustörvényről való korrekt tájékoztatás, amelyet korszerű irodahálózatunk munkatársai végeznek. Munkánkat minősíti az a 60 ezer magyar igazolvány iránti kérelem, amelyet szlovákiai magyar polgárok nyújtottak be nálunk. Nagy eredmény ez, főleg, ha figyelembe vesszük, mennyi politikai támadás érte szövetségünket. Ám az ellenünk felhozott vádak koholtnak bizonyultak, hiszen semmi kivetnivalót nem talált a bíróság irodáink működésében. A polgárok pedig azért érdemelnek külön tiszteletet, hogy a kedvezőtlen politikai és társadalmi légkör ellenére is vállalták magyarságukat és ragaszkodtak a magyar igazolvány kiadásához.
Szervezetük úttörő munkát vállalt fel akkor, amikor egy olyan szociológiai felmérést végzett el, amely a szlovákiai magyarság állapotát vizsgálta. Az eredmények meglehetősen lehangolóak. Az élet legtöbb területén hátrányban vannak a magyarok...
— Valóban. Bebizonyosodott, hogy a magyar iskola választása több fizikai és anyagi ráfordítást igényel a magyar nemzetiségűektől. S ez egyértelműen azt jelenti, hogy a szlovákiai magyar családoknak nagy szükségük van a státustörvény kínálta oktatási-nevelési támogatásra. A felmérésben 11 ezer egy-, két vagy többgyermekes családot kérdeztünk meg, s a legmegdöbbentőbb adatokat a családok jövedelmi viszonyai szolgáltatták. Kiderült, hogy a családfenntartók 50 százalékának havi bevétele 10 ezer korona alatt marad, és további 40 százalékuknak pedig nem haladja meg a 20 ezer koronát. Szomorú, de tény, hogy családjaink zöme a szegénységi küszöbön él, s nagy örömmel fogadnák a gyermekek iskoláztatási költségeit enyhítő oktatási-nevelési és taneszközvásárlási támogatást.
Egyelőre azonban késik a pályázat kiírása, hiszen szövetségük a szlovák—magyar megegyezést várja, ami sajnos a legutóbbi, november 26-ai Dzurinda—Medgyessy találkozón sem jött létre. Azóta viszont, némi zavart keltve, az Illyés Közalapítvány honlapján közzétette Szlovákiában is a pályázatot, s néhány család át is vehette a támogatást. Milyen álláspontot képvisel szövetségük ez ügyben?
— Leszögezem, nem szeretnénk olyan színben feltűnni, mintha esetleg akadályozni próbáltuk volna a támogatások kifizetését a családjainknak. És semmiképp nem akarunk beállni azok sorába, akik az Illyés Közalapítvány elmúlt négy évi tevékenységét most degradálják.
Nekünk az egész ügyből egy tapasztalatunk van: nem tudtuk elérni, hogy elsősorban szlovákiai magyarok mondjanak véleményt arról, hogy milyen segítség jó nekik, és mi az, ami csak ront a helyzetükön. Kértük, hogy a státustörvény körül kialakult feszült szlovák—magyar viszonyra való tekintettel várjuk meg a két fél közötti megegyezést, és csak azután hirdessük meg a pályázatot. Az Illyés Közalapítvány azonban nem vette figyelembe ezt a kérést. Egyébként a többi utódállamban tevékenykedő felelős személyek és szervezetek azt igazolták, hogy a támogatási rendszer végiggondolatlan, nem működik, hiszen Erdélyben, Vajdaságban és Kárpátalján is csak a pályázók töredéke kapta meg a támogatást. Márpedig csakis akkor van értelme a pályázat meghirdetésének, ha a pályázók bizton számíthatnak a támogatásra.
B. Vida Júlia
A 2002. évi magyarországi kormányváltás után akkor vált először idegessé a hangulat a státustörvény körül, amikor az új kormány külügyminisztere és annak politikai államitkára félrevert harang hangján szólva méltatlankodott, hogy a leköszönő Orbán-kormány nem tájékoztatta a hivatalba lépő új kormányt a státustörvényt módosító javaslatáról. Ez lehet, hogy így volt, de ilyen javaslat hivatalosan csak akkor létezhetett, ha azt megtárgyalta a Magyar Állandó Értekezlet is, ez pedig nem történt meg.
Azt azonban tudta minden MÁRT-tag, hogy a Velencei Bizottság 2001. november 19-én ismertté vált véleménye alapján eszközölni kell néhány apró módosítást a törvényben – a végrehajtási rendeletek már tartalmazták ezeknek az elemeit. A MÁÉRT keretében ez a meggyőződés létezett még 2002. november 17-én is, a MÁÉRT-csúcson. A hangulat azonban ekkor ismét egy kissé ideges volt, mert egy hónappal ezt megelőzően elterjedt a híre, hogy elkészült az új kormány módosító indítványa, de azt senki nem ismeri – az ortodox titkolódás fátyla lengedezte körül ezt a javaslatot. Végül november 6-án sebtében összehívtak 11-ére – a MÁÉRT-szakbizottságok megkerülésével – egy MÁÉRT egyeztető tanácskozást, amelyen a módosított javaslatot kellett megtárgyalni, majd 16–17-re a csúcsértekezletet. Az egyeztető tanácskozáson már kiderült, hogy a módosítások túllépik a Velencei Bizottság által meghatározott küszöböt, mivel a módosítók csökkenteni kívánják a magyar igazolvány szerepét és jelképi erejét, valamint a kedvezmények és támogatások egyértelműen meghatározott rendszerét homályosítani akarják. Annak ellenére jelent meg ez a szándék, hogy a Velencei Bizottság világosan leszögezte, az "anyaország" a vele azonos kultúrájú, határain kívül élő közösségek tagjait a kultúra, az oktatás, tehát a nemzeti azonossággal összefüggő területeken támogathatja az általában szokásos módon, vagy ha ettől eltérően kívánja, teheti az érintett állam egyetértésével. A státustörvényben megfogalmazott a szülőföldön igénybe vehető oktatási-nevelési támogatások viszont semmiben sem térnek el a szokásos módtól, hiszen pályázat útján eddig is igénybe vehetők voltak hasonló támogatások – a törvény csupán rendszert teremtett a támogatások eddigi rendjében.
A november 16–17-én ülésező MÁÉRT-csúcson az volt a leggyanúsabb lépés, hogy a magyarországi kormányzati oldal nem volt hajlandó bemutatni a november 11-én folytatott egyeztetés eredményét. Ennek ismerete nélkül egy négypontos megállapodással a MÁÉRT-csúcs zöld utat adott a módosítási folyamatnak. November 19-én, amikor ismert lett a törvénymódosító javaslat MÁÉRT-es változata, világossá vált, hogy 17-én miért nem volt szabad megismerni a 11-i egyeztetés eredményeit. A november 19-i dátummal jelzett módosítási javaslat ugyanis egyetlen szót sem tartalmaz az egyeztetésen elhangzott és jegyzőkönyvezett észrevételekből. A 17-én kötött megegyezést pedig torzítva építették be a módosítási javaslatba. November 17-én – sajnos – a MÁÉRT-csúcs nemcsak a törvénymódosítására, hanem annak manipulálására is lehetőséget adott.
A Velencei Bizottság véleményalkotását a tárgyilagosság múzsája vezette. Így jött létre státustörvényünk ügyében az egyedüli európai normaszöveg – noha a bizottság összehívását a román és a szlovák politikai rosszakarat kényszerítette ki. A Velencei Bizotság véleményének közzététele után, 2001 karácsonya előtt született meg az Orbán–Nastase megállapodás, amely nyugalmi helyzetet teremtett az erdélyi magyarság számára, s ennek köszönhetően 2002 folyamán több mint negyedmilliónyi romániai magyar kérvényezte a magyar igazolványt.
A két miniszterelnök megállapodása után értelemszerű elvárásnak tűnt, hogy megyegyezés születik Szlovákia miniszterelnökével is, hiszen őt éppen Orbán Viktor emelte be az európai politikai szalonokba. Az események azonban nem az elvárások szerint történtek.
Szlovák részről a külügyi államtitkár, Jaroslav Chlebo közvetítésével 2002 februárjában bejelentették, hogy a bukás előtt álló magyarországi kormánnyal a státustörvény ügyében már nem tárgyalnak, az új kormánnyal fognak megegyezni. Ezzel kapcsolatban kézenfekvő a kérdés: honnan tudták, hogy kormányváltásra kerül sor Magyarországon, hiszen ez csak hajszálon múlott, az akkori közvélemény-kutatások az Orbán-kormány győzelmét jósolták. Az viszont tény és a durva valóság, hogy a 2002. november 17-i MÁÉRT-ülés után november 26-án sorra került Medgyessy—Dzurinda találkozón minden a visszájára fordult, mert semmi sem bizonyult igaznak, amit korábban valószínűnek tartottunk.
A MÁÉRT-csúcson az MKP elnöke, Bugár Béla magabiztosan jelentette be, hogy sikeres közvetítése után a szlovák fél egyetért azzal a törvényt módosító változattal, miszerint Szlovákiában az oktatási-nevelési támogatás címzettje a magyar iskolák, illetve tagozatok mellett megszerveződött Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége legyen. Úgy tűnt, ezzel szét lett vágva a gordiuszi csomó, mivel Dzurinda állítólag jelezte, hogy ezután aláírja Medgyessyvel a megállapodást. Ez azért is jelentős előrelépés lett volna, mert mindaddig éppen a szülőföldön igénybevehető támogatást kifogásolták szlovák részről.
A kormányfők találkozója azonban másról szólt. A szlovák kormányfő bejelentette, semmi sem fogadható el a státustörvényből és a szlovákiai állampolgárokra ne is vonatkozzon. E bejelentésnek a tartalma, körülménye és hangvétele teljesen szokatlan volt. Medgyessy Péter valószínűleg ilyen helyzetben még sohasem találtatott. Utoljára magyar politikusként talán Horthy Miklós kerülhetett hasonló helyzetbe, 1944 márciusában Hitler főhadiszállásán, vagy néhány magyarországi kommunista politikus Sztálin és Hruscsov színe előtt Moszkvában, vagy Dubček Brezsnyevvel szemben 1968. augusztus 21-e után.
Két irányban lehet keresni a magyarázatot erre a helyzetre. A miniszterelnöki találkozókat békeidőben mindig gondos szakértői egyeztetés előzi meg, hogy ne kerülhessen sor hasonló kenyértörésre. Ezért kell feltenni a kérdést: ez vagy a magyarországi külügyminisztérium csődje, vagy tudatos cselekedete. Ha a külügy csődöt mondott volna, egy ilyen botrány után kézenfekvő lenne a külügyminiszter lemondása. Ez nem történt meg. Sőt, az ellenkezője következett be: a státustörvény módosításának bonyolítását ezt követően teljes terjedelmében az MSZP elnöke által vezetett külügyminisztérium vette át, ami azt sugallja, hogy Magyarország miniszterelnökét tudatosan sodorták kényes helyzetbe. Az MKP elnökének közvetítési igyekezetét pedig Frunda György szavaival lehetne leginkább minősíteni: ha a szlovák kormányfő az MKP-val kialakított közös álláspontot követte Budapesten, akkor baj van az MKP-ban. Ha nem azt képviselte, akkor ebből az MKP-nak kell levonnia a tanulságot.
A státustörvényt Magyarországon mind elfogadása előtt, mind utána, főleg a 2002 áprilisi parlamenti választásokat megelőző hónapokban a Magyar Szocialista Párt és a magát liberálisnak valló Szabad Demokraták Szövetsége támadta. (A választások után e két párt alakított új kormányt.) Az utóbbiak eleve elutasították a törvényt, az előbbiek pedig a szociális demagógia eszközeivel élve igyekeztek azt szembeállítani a magyarországi állampolgárok érdekeivel. Főleg azáltal, hogy a törvény munkavállalási lehetőséget nyújt a magyar igazolvánnyal rendelkezőknek, és ez szerintük hátrányos helyzetbe hozza a magyarországi munkavállalókat. A szülőföldön igénybe vehető oktatási-nevelési támogatásokat is úgy igyekeztek beállítani, hogy károsítja sőt hátrányosan megkülönbözteti a magyarországi állampolgárokat. E két valótlan állítás azonban nem múlt el nyomtalanul, visszaköszönt a későbbiek során az Európa Tanács, az Európai Unió és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet véleményeiben. Lehet, hogy ez nem véletlen, mert az ET véleményét Erik Jürgens, holland szocialista, az EU véleményét Günter Verheugen német szocialista gyökerű főbiztos és az EBESZ véleményét Rolf Ekeusz svéd szocialista orientáltságú politikus fogalmazta meg.
Ekeusz visszhangozta először 2001. október 26-án azt a szlovák kifogást is, hogy a státustörvény a Magyar Köztársasággal szomszédos országokban a szülőföldön igénybe vehető oktatási támogatással hátrányosan megkülönbözteti az állam többségi nemzethez tartozó lakosságát.
Jürgens nem csupán átvette az Ekeusz-féle szemléletet (utolsó jelentéstervezete 2002 novemberében született), de hozzá is tett. Annak ellenére, hogy a státustörvény a szabad identitás vállalásán alapul, illetve a nemzethez tartozást kulturális alapon határozza meg, mégis azt állítja, hogy az etnikai eredet, azaz származás alapján különböztet meg. Továbbá helyt ad annak a véleménynek, hogy fennforog a törvény által a területi szuverenitás, a jószomszédi kapcsolatok, az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok tiszteletének, a diszkrimináció tiltásának és a megkötött szerződések tiszteletben tartásának a kétségessége. Felveti, hogy a törvény által használt nemzet fogalom felfogható a nemzetet elválasztó államhatárok elutasításaként is. A holland politikus javasolja, hogy a törvény módosítása kétoldalú tárgyalásos megegyezéseken alapuljon. Végezetül az Európa Tanács jogi bizottsága számára készített határozati javaslatában azt sugallja, hogy a nemzet azonos az állampolgárral, tehát nem létezik más államok területén élő nemzetrész, amivel a szabad identitásvállalást kérdőjelezi meg.
Az Európai Unió főbiztosa körültekintőbben fogalmaz, noha első olvasatra Ekeusz és Jürgens véleményét ismétli. Általában azt fogalmazza meg, hogy a törvény mit nem idézhessen elő (diszkriminációt, etnikai megkülönböztetést, az EU állampolgárai közötti különbségtételt). Hangsúlyozza, hogy a szülőföldön igényelhető támogatást a magyar nyelv és kultúra támogatására kell fordítani – ez a véleménye megegyezik a törvény megalkotóinak eredeti szándékával. Verheugen levelében azonban megjelenik egy olyan értelmezés, ami azonosítható a szlovák véleménnyel. Hatályon kívül helyezendő a törvény minden olyan rendelkezése, amely az etnikai származás alapján megkülönböztetésre adhat okot. Ezzel kapcsolatban azt kell megjegyezni, az EU valóban tilt minden fajta diszkriminációt, és ez helyes. De ismer egyfajta megkülönböztetést, az ún. pozitív diszkriminációt, amit az amerikai jog megerősítő jogi normaként tart nyilván, illetve amit korábban a volt szovjet blokkban Lenin nyomán többletjognak neveztünk. Ezt a megkülönböztető jogi kezelést a kisebbségben élő közösségekkel kapcsolatban fogadja el az EU, csakúgy mint az Európa Tanács, amelynek példája a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának értelmezése, mert a jogokat progresszív módon javasolja alkalmazni: a számbeli kisebbségben élők javára, ami nem jelent hátrányt másoknak.
Az európai triász véleménye mellé helyezni Dzurinda szlovák kormányfő 2002. november 26-án Medgyessy Péternek átnyújtott kicsinyes 15 pontját nem érdemes. Ennél sokkal fontosabb az összefüggéseket látni a vélemények és a bírálatok, valamint a támadások között, amelyeket nem elfogadólag, hanem bírálólag kell szemlélni. Státustörvényünkkel kapcsolatban a leghatározottabb kifogásokat még 2001-ben éppen a szlovák kormány részéről fogalmazták meg. Ez nem azt jelenti, hogy ezek helytálló kifogások, azt sem, hogy a pozsonyi külügyminisztériumban van vagy volt az európai jog legjobb szakembere, hanem elsősorban azt, hogy nem fogadható el számukra az emelkedő magyar nemzet léte.
A státustörvény előkészítése során, 2000 őszétől kezdve folyamatosan kaptak információkat a törvény előkészületeiről a Magyarországgal szomszédos államok kormányai, illetve külképviseletei. Volt idejük megismerni a készülő törvény szövegét, elegendő terük nyílt a konzultációkra és a vélemény-nyilvánításra. Nem igaz, hogy nem volt folyamatos tájékoztatás. A MÁÉRT határon túli tagjai, főleg a MÁÉRT szakmai bizottságaiban ugyanakkor azt felügyelték, hogy a státustörvény ne ütközzék a szomszédos országok jogrendjébe. Nem is ütközik. Ezért az ellenvetések a törvénnyel szemben kizárólag politikai eredetűek. Ez úgy értelmezhető, hogy a státustörvénnyel kapcsolatban politikai eszközökkel és hatalmi parancsszóval akarják azt megakadályozni, amire egyébként az állam jogrendje szerint az állampolgárnak joga van.
A törvény magyarországi ellenzőit más szempontokból kell megítélni. Ott
egyrészt pártpolitikai okokból a szociális demagógia toborzó hatása miatt ellenzik
a törvényt. Ellenzőinek másik tábora pedig zsigereiben utálja azt, ami az egyetemes
magyarság megtartását segíti.
A törvény Magyarországon belüli és kívüli ellenzőit az a közös cél kapcsolja
össze, hogy megakadályozzák vagy korlátozzák az államhatárokkal elválasztott
magyarság együttes nemzeti létét. A státustörvény ugyanis a nemzeti lét egyik
fontos elemét hivatott újrateremteni: a közös jövőtervezést. Akik a törvény ellen
lépnek fel, vagy hatósugarát szűkíteni kívánják, azok a nemzet együttes jövője
ellen dolgoznak.
A Velencei Bizottság Európa legjobb jogászainak együttműködésén alapul. Véleménye a státustörvény létjogosultságát és működtetését nem vonja kétségbe. Az általa közzétett megállapításokat alantas politikai szándékokkal ugyan lehet gyengítenit, de azokat kétségbe vonni csak nagyon kevesen merészelik. A státustörvény azon államok egyikének jogrendjét sem sérti, ahol magyarok élnek a Kárpát-medencében. Körültekintő alkalmazása tehát sehol sem ütközik az írott joggal. Politikai eszközökkel megakadályozni azt, ami az írott jog szerint lehetséges, visszalépést jelent a 20. századi európa sötét korszakaiba. De ezen nem kell csodálkoznunk. A rendszerváltozással törvényszerűen összefüggő gondolkodás-változás nem csupán kelet-közép-európai szükség, hanem egész Európáé. A státustörvény a 21. századról szól. Az ellenzői pedig a 19. században és a 20. század rossz korszakaiban botorkálnak.