SZLOVÁKIAI MAGYAR HETILAP * 51-52. szám * 2002. december 18. * X. évf.
1. A sajtó sem anyagilag, sem eszmeileg aligha lehet független. Egy társadalmi eszményt és filozófiai koncepciót magáévá kell tenni, hogy hiteles legyen. Hogy képviseljen egy életelvet s ennek tükrében az igazságot. Ma az igazság különösen összetett és bonyolult. Elhallgatások tompítják, részérdekek torzítják. A legteljesebb igazság a legszélesebbkörű közös érdeket fejezi ki! A sajtó s az újságírók nagy része nem azért nem mond igazat, mert egyenesen valótlanságot állít, hanem mert egyoldalú és elhallgat, elfogult, nem törekszik a teljes igazságra. A mai sajtót nem, vagy ritkán fűti az elérhető "teljes" igazság keresése, az objektív megismerés vágya. Maga a társadalom sem törekszik az igazságra, hanem mintha inkább a túlélésre törekedne! Mindig fontos volt az -- ilyen vagy olyan -- érdek, ma döntőnek tűnik fel. Az önzetlen érdek nem lenne baj, az önző -- haszonelvű -- azonban rombol. A sajtó legtöbbször azért nem szavahihető, mert véleményeiből kilóg az elfogultság és az érdek "lólába". A hitelességre vágyó olvasó azonnal észre veszi!
2. A rendszerváltás után a sajtó rádöbbent, hogy harsány is lehet! Mint az amerikai filmekben, ahol hosszú puritán korszak után a férfias főhős, amellett, hogy jóképű és kiváló verekedő, vulgárisan beszél és kiadósan káromkodik. Az újságírásban a szabadosság felszínességre és felelőtlenségre csábít, tévútra viszi az igazságkeresést. A korrekt tájékoztatást is torzítja. Rossz szokás is, kordivat is, ám volt idő, hogy a politikusok a "műfaj" élén jártak!
3. A politikai kultúráról sokat beszélünk, sóhajtozunk utána, de érte alig teszünk. Hiánya is az általános értékvesztésből következik, a közhatalmi szervezettség demoralizáltságából. Szellemi és erkölcsi színvonal kell, hogy tudjuk, a velünk szemben álló nem ellenség, hanem vitapartner! S a véleménycsere nem párbaj, ahol egyik fél halva marad a színhelyen, hanem az egyéniség erejének és képességeinek érvényesítése, személyes igazságának érvényre juttatása, mely bár nem szenvedélymentes, ám nem is bosszúálló természetű. Sokan nem érzik, hogy a vitapartnert illető, gyűlölködő becsmérlésük visszahull rájuk, mint a sár, a mocsok. A lekicsinylő hang nem meggyőző erő, hanem jellemhiba! S legtöbbször a gúny, az irónia sem igazi erő.
4. A hiteles újságírás alapja az erős jellem és következetes igazságérzet. A politikus taktikázhat, a közíró csak stratéga lehet. Igazságai alapja a folyamatosság. Miért ne lehetne kormánypárti? Ha képes követni a hatalom gyakorlásának ésszerűségét és erkölcsi méreteit és összevetni a társadalmi célszerűséggel és közerkölccsel! A jó közíró többet és másképp mondhatja, mint a hatalmat gyakorló politikus. Tudni kell azonban, hogy a hatalomtól való függőség ravasz erő, könnyű érvényesülésre és gondtalanabb utakra csábít!
5. Az erős szavak legtöbbször nem meggyőzőek, semmiképp nem helyettesítik a gondolatot! Az olvasó alapjában jóérzésű és tiszteli a higgadt érvelést, az ízlést. Gyakran az irodalom is elfelejti, hogy bizonyos visszafogottság és ízlés egyben esztétikai tényező is.
6. Míg az újságíró a napi élet tudósítója és értelmezője, a közíró -- publicista -- összegezésre törő, értékelő gondolkodó. Az első kérdésnél szóltam róla, hogy mai társadalmunk kevésbé igényli a hosszú távon való gondolkodást. ÁLlandó változás közben élünk, rengeteg napi gond nyomaszt, nincs időnk -- kedvünk? -- a jövőbemutató értékeken töprengeni. A politikai módszerek világméretű elhatalmasodásából és az értékek hegemóniájából állandó taktikázás következik. Míg a közíró inkább az eszményi igazság elkötelezettje, az újságíró a napi közerkölcs harcosa, sebeket oszt és kap közben. Ennek ellenére a hiteles közírásnak vannak világméretű példái, neves önálló egyéniségei. Figyelemre méltó viszont, hogy a szlovák sajtóban alig-alig, s miénkben szinte egyáltalán nem ismerünk olyan közírói egyéniséget, aki az elmúlt évtized hiteles kommentátora és összegezője lehetne!
7. A publicista cím rangot jelent. Aki közügyekről véleményt mond s igyekszik hiteles lenni, legalább is figyelmet érdemel. A magam közírói iskolája hosszú volt, s nem mindig eredményes. Mégis úgy vélem, ragaszkodom elveimhez és a szép írás mellett kissé közírónak is érzem magam!
Feltartóztathatatlan erővel közeledik felénk a határok nélküli világ -- Európa leszünk. Elképzelni is nehéz, hogy nem lesznek sorompók, határok, vámosok, nem lesznek határmenti helyőrségek, kaszárnyák, őrbódék és Trianon határköveit is benövi a fű. És megkönnyebbül az emlékezetünk is.
Több mint fél évszázada lökött ki magából a szülői ház. Egy elárvult
papgyerekkel Magyarországra indultunk -- szökve -- Sárospatakra iskolába járni.
Otthon, nagyfalunkban Királyhelmecen (Felső-bodrogköz) a félelem csendje terhelt
mindennapot. Véget ért a háború, de a lelkek békéjét nem hozta meg. Akik nem
jöttek meg a frontokról, azokat távolba meredő tekintetek várták. Akik
hazatántorogtak, azok keveset szóltak, csak nézték a földet, legfeljebb hősies
megmaradásukat ismételték. Az alső suszterhez ültek be esténkint. Az már felfogta
az idő fordulását, s mentegette magát 1938-ban a magyarok bejövetelekor vigyázban
álltam, de a himnuszt csak magamban énekeltem.
Visszaáll a cseh határ, Csapnál orosz határt húznak, bekerítenek, már itt vannak az
új csendőrök is ezt ismételgetik Taknyos szlovák hivatalnokok nézegetik már a
házakat, a nagyportákat, benéznek a csűrökbe, istállókba. Rémhírek, vigasztal a
suszter. Ide persze nem jönnek, kinek kellene a suszteráj.
Még nagyon közel volt egymáshoz a tegnap és az elképzelhetetlen jövő. Táti szájú süldő legények voltunk a hallgatóság, nekünk még nem volt emlékezetünk. Mi voltunk az elválasztó, a határ, felnőtt életek ráncai mélyültek lelkünkbe.
Apám maradék deszkadarabokból ügyetlen szánkót tákolt, arra kötöztük a batyumat. Anyám tejescsuporba szilvalekvárt nyomkodott, fazékba zsírt, mellé kenyeret, egy üvegbe tejet, a másikba pálinkát.
Sokat imádkozzál, én is fogok te érted mindennap, ezzel búcsúzott anyám.
Apám ment elől, az országút szűz haván. Rábíztuk magunkat, hisz ő
Voronyezstől hátrált hazáig. Mentünk, mentünk olyan senkik voltunk... Lát-e
bennünket az isten, kérdeztem a papfiútól... ş vezérel.
Egy kilométerkőnél apám megállt, s rekedt hangon mondta: most már menjetek. De hisz
nem ismerjük a járást, mondtam ijedten. Délnek menjetek, a kanális partján
mindenütt, majd keresztül a vasúton, oda már hallani a kutyaugatást, reggelre
biztosan harangoznak is. Félünk, ismételtem kérőn, s apám kezét kerestem. Nem
mehetek messzire a háztól, Horthy katonája voltam s rajta vagyok a listán...
Elindultunk, remegett bennem apám félelme, erős ember s mégis fél. Ez a hajnal
elválasztó volt. Mintha betemette volna a gyermekkoromat. Fogtuk egymás kezét,
rángattuk magunk után a szánkót, reszkettünk a félelemtől, nem tudtunk, nem
láttunk semmit, a félelem mindennél nagyobb gödör. És a gödörben is menni, menni
kell. Azon a vak éjszakán valami elhalt bennem, s valami megfogalmazódik. Akkor
vettünk nagy lélegzetet, mikor meghallottuk a kutyaugatást.
Félévszázad távlatából gyermekkori romantikus kalanddá szelídíthető a történet. Igen, egy pillanat, egy váratlan helyzet is fordíthat az életen. A gyermek és ifjúkor határán egyetlen éjszaka kellett tudomásul venni, hogy a határ, amelyen átvergődtünk, az a tiltás, az erőszak, az elválasztás eszköze -- a félelemkeltés eszköze.
A sárospataki tanítóképző falairól Rákóczi, Lórántffy, Comenius, és
neveltjei Bessenyei, Csokonay, Kazinczy, Kossúth, Tompa, Móricz és sok más nagyság
képmása nézett rám. Elnéztem a bölcs arcokat, szégyenkeztem, hogy le kell
alacsonyodnom, hogy eljussak valahová. Elszakadtam otthonról s meg kellett tanulnom a
szökdösést, a rejtőzködést, a bujkálást, s ha kellett a hazudozást... kettős
élet. Később többször is megpróbáltam összeszámlálni szökéseim számát a
határon, mindahányszor összekuszálódott az emlékezet.
Negyvenöt-negyvenhatban az emberi jóérzés segített a szökésekben. Mezőre menő
patrasztok fogadtak maguk közé s velük együtt kapálva közeledtünk a határ felé.
Jó bújtató volt az őszre megnőtt tengeri. Kegyetlen mindig a tél volt, a síkság
hómezeje, itt lettünk határőrök prédái lettünk.
A Rákosi rendszer megszigorította, szinte lezárta a határokat. Ha elfogtak a magyar katonák, durva, mocskos szájú kihallgatásaikat kellett elviselnünk. "Élősködtök, csak jönnek és jönnek".
A szlovák mundér számára kémek voltunk. 1947 karácsonya előtt két nappal elfogtak bennünket a szlovák határőrök. Pedig a csempészek tanácsát tartottuk -- éjfél után indultunk. Hárman voltunk Krisztus születéséhez illő fényes hómezőn tapostunk. Támpontunk a vasúti átjáró égremutató sorompórúdjai. Ha túl leszünk a vasúton, nyertünk mondta a mniskolci ipariskolás. Törtük a havat, időnként guggolva kémleltük látunk-e élőt. Fussunk, kiabálta el magát Szűcs. A sorompó felől jönnek, stoj. (Állj!) kiáltották. Futottunk, hogy legalább elérjük a vasutat... Lövés dördült először, másodszor, harmadszor. Szűcs beleesett a hóba, befogtak. Két szlovák katona állt velünk szemben lihegve, majd bekísértek a határmenti laktanyába. Zsebeinkből, batyunkból mindent kirakattak az asztalra, s aztán vallatni kezdtek. Felolvastak valami rendeletet, amiből keveset értettünk. Mindig erre szoktak szökni, kérdezték. Hallgattunk. Csak mondják, mondják az ösvényeiket. Hallgattunk. S miből élnek? Mit esznek? Sót viszünk innen, aztán eladjuk. Meg segít az iskola is. A katonák beszéltek valamit egymás között, majd papírokat írtak. Aztán két határőr kíséretében elkísértek Helmecre a csendőrparancsnokságra. Ott ismét vallatás, papírok. Kövérkés csendőr kérdezgetett egyre dühösebben; vannak-e katonák Patakon? Milyen a felszerelésük, milyen a kaszárnyájuk? Semmilyen válaszaink nem elégítették ki őket, és egyre hangosabban kiabált. Azt a szót ismételgette: żpion, kém. És Jáchymov cseh város többször is elhangzott, az uránbánya félelmetes munkatábora. Hány évesek? Szűcs és az ipariskolás 16, én 17 leszek. Mondtuk volna, hogy ártatlanok vagyunk, de nem engedtek szóhoz jutni.
Átkísértek bennünket a járási börtönbe, s belöktek egy homályos, nagyobb helyiségbe, ahol egy pódiumszerű tákolmányon, rongykupacok alatt emberek aludtak. Az egyik ember felült s azt kérdezte: hoztak-e valami ennivalót. Itt ünnepeltük a szentestét, bakancs meg szeszcsempszek között. Mennyből az angyalt énekeltük sokszor. Néhány nap múlva elengedtek. Állandóan jelentkeznünk kellett a csendőrségen, egyév múlva újra visszaszöktem Patakra.
Dermesztő, amikor az élet megalázóan nehéz helyzeteiben őrmesterek és tizedesek
büntetnek az állam nevében.
Negyvennyolc pünkösdje előtt csempészek közé keveredtem, ők juttattak haza.
Szegény tahók voltak, mint a gyarmati teherhordók.
Segíts nekünk, mi is jót teszünk veled -- így csalogattak.
Az volt a feladatom, hogy minden másnap adjak postára -- mindig máshonnan -- egy nagy kartondoboz cigarettát. S ha tisztességes leszel, egy évig átjáratot biztosítunk az iskolába. Ez volt az alku.
Elfogadtuk. Féltünk, de csináltuk. Családom, rokonságom tagjai, még bimbózó szerelmem is csomagokat hordott a postára. A háború utáni nincstelen nyomorúságban a cigaretta lett a remény. S megtanultunk otthon cigarettát tölteni; cigarettapapír, tojásfehérje, kicsi töltő és kész. Mehet. Kenyeret ad a határ, ismételgette a bandavezér.
Közéjük sodródva láthattam, hogy Kárpátaljáról csempésznek, a parasztporták csűrjeiben cigarettahegyek halmozódtak s innen keltek útra Csehországba... Megtanulhattam, hogy lehet a hátakra erősített nagy pléhdobozban Magyarországról hordószámra szeszt hordani át a Tiszán. Megtanulhattam azt is, a fonott dohány nagy csomóit hogyan lehet a fejtetőn áthordani a Tisza gázlóin. Ott és akkor láthattam, hogy éjszakánként öreg zsidó emberek csoportjait hozzák át a vizen, akik egy nap a faluban aludtak, másnap Királyhelmecre mentek szekéren, majd Prágába, onnan Izraelbe, az ígéret földjére.
Aztán becsapott a villám. A bandát feljelentették, s a vezért tették felelőssé mindenért. Gottwald akkori államelnök kegyelmi gesztusa mentette meg attól, hogy börtönben rothadjon.
A hetvenes évek vége felé nagy körutat tettünk Erdélyben Czine Mihállyal, Batta Györgyékkel, Domokos Jánosékkal s családommal. Félelem uralta Erdélyt. Az emberi jóakarat ellenére sem találtunk szállást. Egyedül a gyimesi esztenákon (hegyi karám) leltünk megértésre. Hazafelé Horváth István kéziratát csempésztük magunkkal. Valahonnan csak tudhattak rólunk, mert a határon megtalálták a bűnt, a rejtett kéziratot, félnapig kotorásztak, hosszan konzultáltak Bukaresttel, hogy mit tegyenek velünk. Czine Mihállyal, ezalatt egy lóca két végén ülve kín keservünkben fütyörésztünk és népdalokat dúdolgattunk. Igen, a betű s az írás is ellenség lett. A határ így szellemi diktatúra, a szellemi terror erődvonala lett.
Nem volt ez másként abban az időben Szlovákiában sem. Ahogy a postás meghozta számomra valamelyik magyarországi folyóiratot, egy órán belül ott volt az állambiztonság embere, és vitte.
1989-ben a decemberi romániai "forradalom" hírére Szlovákia magyar lakossága körében gyűjtést rendeztünk az erdélyi magyarság megsegítésére. Kétszáz tonnányi élelem, ruha gyűlt össze. Húsz teherautóból állt össze a konvoly és elindultunk Erdély felé. Ez egyszerre a félelem és jóérzés útja. A Románia felé vezető út egyetlen autósor volt. S az akkori magyar-román határátkelő képe román katonák, egy tábornok parancsnokságával tartották a frontot. Megalázva, megalázkodva nézték a segíteni akarás feltört iszonyú erejét. Akkor éreztem, és éreztük, ez a büszke román hatalmi gőg megszégyenült. Azt kérdeztük, hová menjen a konvoly. Menjenek Kolozsvár felé. Észak-Erdély sötét volt. Egyetlen lámpafény sehol. A falvak elején és a végén tankok álltak... Várakozó hadiállapot, még nem tudták, ki lesz a győztes. Trianon óta először történhetett meg, hogy szabad bejárással vittük a segítés érzését és kenyeret. ůgy éreztem, éreztük, hogy a határőrület, a Kárpát-medence trianoni vasabroncsa megpattant.
1980-1990 között világszövetségi tisztségemből adódóan jártam a Kárpátmedencét, Pozsonytól egészen ůjvidékig, félkörben. Ha mentem, ha jöttem, a határátkelők szigora nyomasztott. Ezek a építmények egyre nagyobbak lettek, egyre mordabbak. Erődítmények. Egy kor hatalmi gőgjének, erőfitogtatásainak, nacionalizmusainak az erődítményei. Ezekből szerintem előbb-utóbb múzeumok lesznek, vagy vendégfogadók, vagy még az sem.
Másfél év múlva megszűnik a szlovák-magyar határ. Véget ér egy korszak. Véget ér, elporlad Trianon fizikai emlékképe. Trianon síremlékei a határátkelők. Erre a történelmi bűnre az akkori Európa verte rá a pecsétjét -- a mai Európa szelleme és más mozgásiránya temeti maga alá Trianon történelmi gyalázatát. A magyarság nagy adót fizet és fizetett mindezért. Mennyi tönkretett élet, mennyi eltört, félbemaradt élet, az igazat mondó és hirdető szellemi nagyságok, mártírok, mennyi elhallgattatott ember?... Hányszor fordították jogaink és nyelvünk ellen a törvényt? A hatalom leigázó magatartása mindig megtalálta az ideológiát önmaga tetteinek igazolását. Kisebbségi sorban az erkölcs számított mértéknek. Összeadhatatlan drámák, és tragikomédiák sora.
Trianon határköveit nője be a fű s hordja be a hó. Hogy a magyar-szlovák határ közel 600 km hosszán mentes legyen a történelem ócska hordalékaitól. És kellene valami emlékmű, valami nagy emlékeztető, amit nem tud elpusztítani az emberi gonoszság. De ezt találjuk ki közösen.
Dobos László
Változnak ünnepeink, felfénylenek, majd megkopnak, átszellemülnek s elhalványulnak. A természet körforgásához igazodó, népi ünnepeket, az évszakokból és gazdasági eseményekből következőket, a természetes létforma változása s részben eltűnése tette időszerűtlenné. A társadalom ünnepeit, történelmi emlékezéseit eszmeváltások formálták, felerősítették vagy elcsépelték, alkalomszerűen megszüntették. Az egyházi ünnepeket, a vallás emléknapjait pedig a modern életforma, az anyagiaskodás és komformizmus meg persze az eluralkodó közönyösség tépázza.
Egyedül a karácsony s az újévvárás tűnik fel kivételnek. Mintha a karácsonyi ünnepek folyamatossága és értelme maga is valamiféle "karácsonyi rege" lenne! Milyen szép, egyszerű történet! Mégis minden benne rejlik, ami egy ember életében, az emberi életben nagy, elbűvölő és magasztos lehet. Nehéz időben, komor éjszakán egy fáradt anya barmok közt, jászolban szüli meg magzatát, látszólag elhagyottan. A kisded, férfikora jöttével a világ uralkodója, az emberiség Megváltója lesz. A magányos szülés titka sem tart sokáig, az égbolt legfényesebb csillaga az anya és kisdede elé vezeti a három bölcs királyt, Gáspárt, Menyhértet és Boldizsárt, hogy az emberiség jövendő királya előtt hódoljanak. Talán a világ legszebb regéje, nemesen meseszerű, felemelő. Valószínűleg először üdvözül benne a szegénység! Nemcsak vallásalapító szent ember volt, aki először papírra vetette, hanem nagy író is. Teljes emberi mivoltunkat találjuk benne: egyszerűségünket és esendőségünket, vágyainkat és reményeinket, a jóba vetett hitünket és az emberiesség iránti bizakodásunkat. A keresztény emberiség a világ minden táján közös hittel ünnepli a karácsonyt. Legtisztább érzéseit és örömét ünnepli benne. Nem véletlen, hogy a Himnusz mellett a leghatásosabb magyar ének alighanem a Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok...
Mily őszinte örömmel és tiszta reménnyel vártuk gyerekkorunkban az ünnepet s ajándékait! A kicsiny emberfiának a világba való belépője, első igazi öröme a karácsonyfa. Mennyi hiedelem és népszokás, ajándékozó jószívűség és erkölcsi szépség gyűlt a Megváltó eljövetelének ünnepe köré az elmúlt kétezer év során?! Emberformáló ünnepünk. Az élet hajnalán bűvöli el a lelket, hogy meghatározza belső értékeit. A megfoghatatlan égi fényt, amely a legfelsőbb értékekre vetül. A karácsonyi harangzúgás, a kántálók éneke és a gyermeki örömök hangja egész életünkben visszacseng. Mint a szilveszteri vígság és az újévvárás bizakodása is. Mindkét ünnep már-már biológiai ritmusát jelenti testünknek-lelkünknek.
Dickens karácsonyi történeteit az író legjobb munkái közé sorolják. Mély érzések, emberi jóság és gyengéd humor jellemzi őket. Komor világ volt Dickens kora, a tizenkilencedik század eleje, az anyagi erők s a pénz feltörő uralma, hasonló mai életünkhöz: kemény, rideg s tekintet nélküli világ!
A magyarok jó szívvel akkor ünnepelnek, amikor valós reményét érzik, hogy sorsuk jobbra fordulhat. Vágyaik és érzéseik gyakran illúzióknak bizonyultak, ám az ünneplés akkor is megragadó. Megmutatja az ember tiszta érzéseit, bűntelen "gyermekbensőjét" láttatja. Az áhítat, melyet a karácsonyi rege kelt bennünk, gyermekkorunkból ered. Mitikus erő, mintha emberségünk lényege lenne. Boldog karácsonyt, emberek!
A Csilizközben járunk, Szap felől Medvére tartunk. A Duna fölé nyújtózó híd egyre közelít hozzánk, aztán átgurulunk alatta, s a kis határmenti falu kitárul előttünk. Jobbról családi házak állnak ritkásan, balról emeletes, sokablakú, kaszárnyaszerű épület. A fák, a virágoskert bokrai otthonossá, lakájossá teszik környékét... Autónk fékez, megérkeztünk.
Az emeletes, szélesen terpeszkedő épület több tucatnyi emberke, fogyatékos lány lakhelye -- szociális otthona. Az udvar parkjában tanácstalanul megállok, amikor egy fiatalasszony kinyit egy ajtót a lépcsők tetején. Mondom neki, ki vagyok, s hogy az igazgató asszonyt keresem. Szó nélkül becsukja orrom előtt az ajtót. Szerencsére egy másik "hölgy" a pártfogásába vesz, s szlovák nyelven, a szavakat furcsán artikulálva az udvar túloldalán álló pavilon felé irányít... ěgy ismerkedem meg az intézet első két "lakójával".
Cséfalvay Anna igazgatónő már vár rám, s szívesen mesél a létesítményről. Körbevezet, mutatja a parkot, a zúzmarás télben szomorkodó kertet a fedett pihenővel, a nyár örömeire emlékeztető pancsolómedencével... Több mint tíz éve gondoskodik az itt élőkről, a "lányokról", akik közül bizony nemegy már a 40. életévét is betöltötte. A legfiatalabb kilencéves. şk itt élik le az egész életüket, öregségükig ez a ház marad az otthonuk. S bár az épület valaha, a hatvanas évek végéig kaszárnya volt, ma már semmi nem emlékeztet katonai múltjára. Szó sem lehet itt kaszárnyamódszerek alkalmazásáról, sőt, az internátusi rendet sem igazán ismerik, nincs ébresztő, takarodó, a lakók a házon belül, családias légkörben, féligmeddig maguk rendelkeznek az idejükkel. Már amelyikük erre képes. A legtöbbjük ugyanis súlyos szellemi fogyatékos, nem képes önálló életet folytatni, mozogni, enni, tisztálkodni. Nagy részükkel még a kapcsolatfelvétel, a kommunikálás is nehézségeket okoz.
Sokan vannak, négy híján ötvenen, ez több, mint amennyi a létesítmény valós
kapacitása. S ennyi beteg emberről gondoskodni nem kis feladat. Tizenhét nővér és
tizennégy tagú kiszolgáló személyzet -- nagyrészt medvei, balonyi, bősi,
nagymegyeri lányok és asszonyok -- vigyázza mindennapjaikat: takarít, főz rájuk,
mosdatja, eteti, vezetgeti őket, játszik velük... S hogy azok a bizonyos mindennapok
mivel telnek? Az igazgatónő elmondja, hogy nem ragaszkodnak az előre kidolgozott
napirendhez, a lakók elképzeléseit, akaratát, hangulatát mindig figyelembe veszik.
Mert bizony a lányok nincsenek mindig jó formában, s van úgy, hogy alábbhagy az
együttműködési kedvük is. A legügyesebbek délelőttönként szívesen segédkeznek
a személyzetnek, rendben tartják a parkot -- látom, most is a járdát sepri az
egyikük --, rakodnak a szobákban, kézimunkáznak, délutánonként pihengetnek,
sziesztáznak, nagyokat sétálnak. Ők a legértelmesebbek.
Aztán vannak, akik kockákkal, babákkal játszanak, esetleg ritmikus gyakorlatokat
végeznek a nővérkékkel. Sajnos, a súlyosabb fogyatékosok a papírgalacsinok
gyűrésénél, a tapsikolásnál többre nem képesek. S olyan is van, aki csak ül és a
többieket figyeli, vagy csak néz maga elé órákon át...
Az írás és az olvasás a legtöbbjük számára túl nagy tudomány, bár
ketten-hárman megbirkóztak a betűvetéssel, és a saját nevét is le tudja néhányuk
írni. Kis kultúrműsorokat is képesek betanulni, bemutatni. S igen szép, mutatós
hímzéseik vannak. Az igazgatónő tervei szerint az új esztendőben az agyagozás
rejtelmeibe is bevezetik őket. Esténként szívesen tévéznek, imádják a
telenovellákat, szeretik a sportműsorokat.
A Dunaszerdahelyi járásból mindössze négy lány származik, a többiek messzebbről,
szlovák vidékről érkeztek. Van, akit a szülei egyáltalán nem látogatnak. Fő, hogy
biztonságban tudják gyermeküket, fizetnek rá, s ezzel kész. 18 év felett pedig a
rokkantsági nyugdíjból fogják le a költségeket. Spórolni is tudnak:
kirándulásokra, ajándékokra.
Az otthonban lassan telnek a napok, s ahogy az év morzsolódik, a lakók számára mindig újabb eseményt készítenek elő gondozóik. Farsangi buli, húsvéti locsolkodás, ismerkedődélutánok, majális, nyári sportnap Nyárazsdon, gyermeknapi játszóház itt, Medvén. Nyáron termálfürdőbe járnak, s messzebbre is ki-kiruccannak: pályázat útján tavaly Belgiumba is kijutottak, idén pedig a belgákkal együtt a Tátrába utaztak. Utószezonban a modoriakkal Olaszországban jártak. Mikor mire futotta, futja...
A karácsonyt már nagyon várják. Az ajándékokat is megrendelték: Barbie babát,
piperecikkeket, kozmetikumokat, bizsut, ezüstékszert, kismagnót, zenekazettát... Már
a karácsonyi meghívás is megérkezett Várkonyról, Dunaszerdahelyről, sőt a
padányiaktól is. Mindenki persze nem mehet el az ünnepségre, mindössze 15-16 olyan
lány van, aki mobilis, járhat, utazhat. Az itthon maradókra is gondolni kell -- a
télapó ide is becsenget, s kiüríti puttonyát. Karácsonyi dallamok csendülnek, s a
lányok ragyogó szemmel énekelnek, mendikálnak.
Szép, hangulatos itt a karácsony, nem is nagyon akarózik hazamenniük az igazi
családjukhoz. Pedig azért néhányukért, talán egy tucatnyi leányzóért eljönnek a
szüleik.
A bensőséges ünnep megérinti a beteg gyermekek szívét. Jobban ki tudják mutatni örömüket, ragaszkodásukat az egészségeseknél. Karácsonykor a legboldogabbak az intézet lakói.
* * *
A főépület tágas, világos folyosóján lépkedek. Az ablakokban tavaszra leoltott muskátlidugványok. A szobákba is bekukkantok. Az ágyak összerakva, leterítve. A polcokon játékkockák, plüssállatok, babák. Egy-egy szoba akármelyik egészséges gyermek kuckójának is beillene. Csak épp hiányoznak az apró személyes tárgyak, a lezserül a szék karjára, földre dobott ruhadarabok, az elszórt füzetek, tollak, könyvek... Ezekben a szobákban REND van...
Megmozdul mögöttem az ajtó. Kékszemű kislány döccen át mosolytalan arccal a küszöbön -- potrohos, kövér kis bogárnak tűnik a derekára csavart pelenkától... Megkérdezném, mit akar, de nem tudna rá válaszolni. S nem tudná megmondani azt sem, hogy kicsoda, a külvilág mely részéről érkezett, s miért van itt... Ténfereg egy kicsit, aztán visszabilleg társaihoz a társalgóba. Az Andreák, Riták, Vierkák, Olgák és Dankák közé. A családjához. Értené-e, ha boldog karácsonyt kívánnék neki?
Megpróbálom:
Boldog karácsonyt, Kisbogár!
Ferenczy Éva
Régóta létező európai gyakorlat, hogy az „egyes nemzeti jogrendszerek más külföldiekhez képest előnyben részesítik a határon túl élő nemzettársaikat": ez a mondat, vagy az ehhez hasonlóak kisebbségkutatási tanulmányok alapmondatai. (Például: Halász Iván –Majrényi Balázs: A magyar és a szomszédos államok „státustörvényei"). A németek már 1949-ben törvénybe iktatták a szovjet megszállási övezetbe került nemzettársaik támogatását, jogvédelmét, jelentősen megkönnyítve számukra az NSZK állampolgárság megszerzését is. Ukrajna 1996-ban szögezte le az ország határain kívül élő ukránok nemzeti, nyelvi és kulturális szükségleteinek kielégítéséről való törvényi gondoskodás elvét, a lengyelországi alkotmány 1997-ben iktatta be a „külföldön élő lengyeleket" védő, támogató törvényi cikkelyt. A szlovénok, a horvátok hasonlóképpen, alkotmányaik megfelelő cikkelyeiben törvénybe foglalták az ország határain kívül élő, kívülre került szlovének, horvátok sok szempontú jogvédelmét.
A románok is, természetesen. Az 1991-es román alkotmány 7. cikkelye szerint „Az állam támogatja a kapcsolatok erősítését az ország határain kívül élő románokkal, és az állampolgárságuk szerinti állam törvényhozását betartva cselekvően fellép etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megtartásáért, fejlesztéséért és kifejezéséért".
A szlovákok is, természetesen.
A legtöbb, legélesebb kifogás a magyar státus,-illetve kedvezménytörvény ellen mégis román és szlovák részről fogalmazódott meg: kezdettől s folyamatosan. Köztudottan Románia tiltakozott legélesebben, legvehemensebben a magyar státustörvény ellen, lényegében azt hangoztatva: az nacionalista, Románia belügyeibe avatkozó kitételeket tartalmaz, pontosabban ilyen az egész, de a szlovákok is egyre erőteljesebben hangoztatták a magyar jogszabály diszkriminatív jellegét kiemelő vádat. El egészen odáig, hogy a szlovák miniszterelnök szerint Szlovákiában nem léphet életbe olyan törvény, amely etnikai alapon különbözteti meg az állampolgárokat: ami azért fából vaskarika, mert minden kedvezmény,- illetve státustörvény lényege és tiszte szerint etnikai megkülönböztetést jelent. A kisebbség pozitív diszkriminációját a többséggel szemben.
A román jogszabály elsősorban támogatási és kedvezménytörvénynek tekinthető inkább, mint státustörvénynek. A cikk írója szerint viszont a magyar jogszabály is inkább kedvezménytörvény (ellentétben a szlovák jogszabállyal, amely döntően a határon túliak jogállását szabályozza): tehát alapvető különbség e tekintetben a román és a magyar törvény között nincs. A román vádak, melyek szerint „a magyar tervezet egyesíti a francia nacionalizmust a német föderalizmussal, s így Európát a szellemi határokkal rendelkező egyesült nemzetek szövetségeként képzeli el", Magyarországot téve a magyarság központjává, s egyúttal megfogalmazva a központtal való kommunikálás feltételeit is: voltaképpen nem tekinthető vádnak. A román jellemzés épp a magyar státustörvény korszerűségét emeli ki a kritikának szánt mondatokkal.
A szlovákok viszont mindennel elégedetlenek, az oktatási támogatástól a magyarigazolványig bezárólag. Sőt: sarkalatos pontja a szlovák vádaknak a magyarigazolvány kérdése. Ami azért is meglepő, mert a magyar státustörvényt négy évvel megelőző szlovák törvény egyenesen igazolvány kiváltásához köti a törvény által biztosított kedvezmények igénybevételét a határon túl élő szlovákok számára. Nem célunk, főképp pedig szakmai ismeretünk sincs ahhoz, hogy részletesen elemezzük a különböző státustörvényeket, tehát az említett cikkből szemelgetve mondjuk: a nemzetek határain kívül élőknek juttatott igazolvány tekintetében alapvető különbség a szlovák és magyar jogszabály között, bizony a magyar javára, hogy a magyarigazolvány a nem magyar nemzetiségű házastársak és gyermekek számára is kiadható. Vagyis ennek az igazolványnak az „alapegysége" a család: erre mondják, hogy a törvény, azaz az igazolvány elindíthat „egy magyar visszaasszimilálódási" folyamatot. „Az álláspont értelmében a törvény következménye a magyar születési arányszámának a törvény szülte magyarokkal történő megnövekedése lesz, és az magyarosítási veszélyt jelenthet".
A kedvezmények és támogatások dolgában a magyar törvény kimondja: ezek a támogatások, illetve ezek egy része nemcsak Magyarországon, hanem az illető szülőföldjén is igénybe vehető: tehát egy szlovákiai magyar számára Magyarországon és Szlovákiában is. Érdekes különbség a szlovák és a magyar törvény között az, hogy a magyar státustörvény a szülőföldön való boldogulást kívánja elősegíteni, azaz mindenekelőtt azt támogatja, hogy a határon túli magyarok megmaradjanak és boldoguljanak Szlovákiában ( és Romániában, Jugoszláviában stb.), s nem célja a határon túli kisebbségek anyaországba való csábítása.
Számos hasonló és eltérő vonását elemzi még a cikk a kelet- és közép-kelet-európai státustörvényeknek, kimondva a végkövetkeztetést: „a sokat bírált magyar törvény nemigen tér el a régióban már elfogadott jogi szabályozásoktól és a Magyarország által már korábban kialakított gyakorlattól. A magyar státustörvény viszonylag késői elfogadását pedig a kérdéskör összetettsége és érzékenysége magyarázhatja". Magyarázhatja például a határon túl élő, kisebbségbe került magyarok lélekszáma, ami megközelítően három és félmillió lelket jelent: az Orosz Föderáció után Magyarország rendelkezik Európában a legnagyobb határon túli közösséggel.
Az úgynevezett érzékenység pedig olyan régi s olyan eleven ma is, s távlatosan csökkenni annyira nem látszó, hogy feltehetően nincs olyan, főképp a romániai, szlovákiai kisebbségi magyarság kérdéseivel foglalkozó törvény, szabály, kerettörvény, rendelet, amely ne váltana ki automatikusan több vagy kevesebb ellenkező, elítélő, olykor becsmérlő mondatot a többségi államfélből. Túl nagy lélekszámú „kisebbségekről" van szó, s a kisebbségbe kerülés máig traumatikus hatású módjáról: nagyon távolinak tetszik az a jövő, mely gyógyítani is tud majd, nem csak sebeket ejteni.
Az a jövő pedig minden bizonnyal a csak szellemi határú, közös Európa, melynek
államai, bár szuverén, önálló nemzeti egységek, lakói szabadon élhetnek a maguk
választotta helyen, államban, betartva természetesen az adott állam törvényeit. A
szabadság, úgy véljük, szellemi, kulturális, jogi, vallási, tehát mindenre
kiterjedő, egyébként félszabadság csak. Távol vagyunk még ettől, a közeli jövő
egyelőre a határok megerősítését jelenti, s röpködnek Közép-Kelet-Európa egén
a nacionalista, diszkriminatív, beleavatkozó, kirekesztő s egyéb jelzők. Nyolcvan
esztendőnyi hordalék tornyosul e tájon többek között a magyar, román, szlovák,
szerb, horvát, szlovén, ukrán polgárok mögött s előtt: ezt szokás nemzeti
érzékenységnek nevezni. Olykor megfogalmazhatatlan, ami nem tetszik, csak nem tetszik:
mert a kisebbségnek szolgál. Nem biztos, hogy a többségnek árt, sőt, szikrányit sem
árt: de mégis, az állam kisebbségének szolgál! Mintha minden ok volna a háborúra:
és ismét. Nem valóságosra, szerencsére, de masszív, haragos csatára, melynek
intenzitását alig is enyhítik a nagyvilág fülének szóló protokolláris szlogenek.
Most épp a státustörvény az ok: az új magyar kormány ringbe lépése óta tán még
harsányabb a közbeszéd, mint előtte. Más előjellel, persze. A korábban ellenzéki
státusú szociál-liberális oldal az Orbán-kormány kedvezménytörvényét ízekre
szedte. Logika nélkül, zsigerből. Kilátásba helyezte a törvény teljes
átalakítását, az „európai elvárásoknak" megfelelően, minden esetben az
adott ország kormányával egyeztetve. Sok össze-vissza beszéd elhangzott,
aktuálpolitikai futamok, választási ígérvények, amelyek azonban szemernyit sem
vittek közelebb az úgymond békés megoldáshoz, ellenben nevetséges veszélyeket is
kilátásba helyeztek, lásd a huszonhárommillió román vendégmunkás Horn Gyula által
fölvázolt invázióját. Volt egyszer egy státustörvény, amely ki sem forrta még
magát, máris új kormány új ötleteit kellett magába fogadnia. Új viták, új
kifogások, új megoldási javaslatok, s már itt is vagyunk az Európai Unió
küszöbén: magyarok s szlovákok. Egy merőben új helyzet előtti átmeneti másfél
év áthidalása a feladat itt, s a többi, unión kívüli ország, Ukrajna, Románia, a
volt Jugoszlávia magyarjainak szóló, hosszú távú státustörvény megteremtése
amott.
A szlovák-magyar kormányzati, közös buzgalom pedig már meg is hozta az első
gyümölcsöt: Mikuláš Dzurinda és Medgyessy Péter november 26-án a politikai
illemtan szabályai szerint belemosolygott a tévékamerákba, megrázták egymás kezét,
és közölték a világgal, benne a reménykedő szlovákiai magyarokkal, hogy a
módosított státustörvény sem elfogadható a szlovák kormány számára. Sehogy,
semmikor, semmiféle módon. Pár nappal később – diplomatikusabban! – ugyanez
megismétlődött a román Adrian Nastase, román kormányfővel is. A rövid és a
hosszú távú státustörvény , mint lyukasodó rétestészta, nyúlik bele a semmibe.
Sajnálatos, mondja a magyar miniszterelnök és tovább rázza szlovák és román
kollégája kezét. Utóbbival, hálából, Erdély Romániához csatolásának
évfordulóját is megünnepli, Budapesten.
Itt tartunk 2oo2 karácsonyán: státusfiaskó itt is, ott is.
Szlovákiával még másfél évnyi játékidő maradt: ez még számos pozsonyi, pesti, vöröskői találkozóra, számtalan mosolyra és kézfogásra elég. Ez még bőven elég arra, hogy a szlovák miniszterelnök megfontoltan, látványosan, többször semmibe vegye a szlovákiai kisebbségi magyarság érdekeit: s hogy ehhez a magyar miniszterelnök éppoly látványosan, megfontoltan és persze többször segédkezet nyújtson. Az Uniót pedig, mely szóban folyvást az eurokomfort kisebbségi megoldásokat sürgeti, s amely saját megoldatlan, gyakran véres kisebbségi problémái fölött trónol, ez a kelet-európai, posztkommunista színjáték alig is érdekli.
Cs.Nagy Ibolya
(Budapest)
Szlovákiának – hosszú idő után – végre egyszínűnek mondható kormánya van. Legalábbis a koalíciós erők magukat jobbközép és jobboldali pártként fogalmazzák meg, s ennek megfelelően tesznek lépéseket annak érdekében, hogy az államháztartás és a makroökonómia egyesúlyát megteremtsék. A célok nagyvonalúak, a jelszavak is ennek megfelelőek. Az első konkrét lépések pedig azt is világossá tették, hogy a négyéves útja elején álló kormány komolyan gondolja, hogy a gazdaság teljesítőképességére bízza és építi fel az országot és lakóinak további sorsát.
Párhuzamosan ezzel az euro-atlanti integráció követelményeinek is meg akar
felelni, így olyan elveket épít bele gazdaságpolitikájába, amelyek a fennálló
rendszerekkel nem igazán egyeztethetők össze, mert ez a gazdaság egyelőre több
sebből is vérzik és továbbra is a tőkehiány a legfőbb jellemzője. Forrás a
gazdasági átalakításra és a működés megindítására a kormány kezében nincs,
ezért a külföldi tőke becsalogatása – vagy annak reménye – a legfőbb
élénkítési elemként fogalmazódik meg a kabinet gazdasági programjában. A remény
azonban csak remény, amely vagy teljesül, vagy nem. Hiszen ha arra gondolunk, hogy az
előző négy év során is ez volt a varázsige, mégsem történt igazán nagy
változás Szlovákiában, akkor a legnagyobb jóindulattal is csak várakozó
álláspontra helyezkedhetünk.
Hiányzik ugyanis a kormányprogramból, hogy Szlovákiában milyen területeken lehetne
kifizetődő a befektetés és milyen ágazatokat lehetne viszonylag olcsón
versenyképesen működtetni. Ragyogó elméleti-gazdasági szakemberek sora ül
különböző kormányzati posztokon, számos vállalkozó — tehát valamilyen
gyakorlattal bíró szakember — s bársonyszéket kapott, ez azonban nem jelenti azt,
hogy a világgazdasági recesszió, jobb esetben stagnálás idején képesek lesznek
döntő haladást elérni. Meglehet, éppen a külgazdasági viszonyok miatt Szlovákia
uniós és NATO-tagsága sem teszi elég attraktívvá a befektetőknek az országot. Más
elképzelése viszont a kormányzatnak nincsen.
Amikor az írás nyomdába került, Szlovákiának még nem volt elfogadott
költségvetése a 2003-as esztendőre. Mindazon pedig, amit a gazdasági és a nagy
állami ellátórendszerek reformja terén a választások előtt, illetve a
kormányalakítás időszakában tiszta és felépített rendszerként prezentáltak a
pártok, kezd eluralkodni egyfajta káosz és kapkodás. A gazdaság területén egyelőre
nem változott semmi, az ad hoc intézkedések és elképzelések sorából pedig több
furcsaság olvasható ki.
A szociális megszorításokat már ismerjük. Az állampolgár saját életéért és életszínvonaláért megkapja a teljes felelősséget, ami egy jobboldali kormánytól elfogadható lépés. A nagyfokú árliberalizáció azonban már nemcsak az állampolgárt érinti, hanem a még működő gazdasági struktúrákat is. Ezen a területen nagyobb körültekintéssel mozog a kormány, s még nem tekinthető lezártnak, milyen ütemű lesz az energiaár-emelés a vállalati szférában. Vannak érdekcsoportok, amelyek keményen harcolnak a visszafogottabb liberalizációért, mivel — érveik szerint — az egyszeri nagy ugrás nagy tömegek munkanélküliségét hozná magával. Az e területen lobbizók között a külföldi tőkehányaddal bíró cégek állnak az első helyen, így jobban meg kell fontolni, meddig tarthatók fenn a szabályozott hatósági árak. Nem biztos ugyanis, hogy az alacsony bérszínvonal kompenzálni tudja a várható költségnövekedéseket, tehát arra sem vehet mérget egyetlen kiváló elméleti közgazdász sem, hogy a tőkebeáramlás helyett nem tőkekivonulás fog következni.
A globális világgazdaság elméletileg egy kérdés, gyakorlatilag pedig egy másik. A konkrét cégeket működtető gazdasági szakemberek és tulajdonosok profitorientáltak, őket nem kizárólag a piacgazdasági elméletek vezérlik. Nekik nagyon is megfelelnek azok a piacok, amelyek nem a nyugati piacgazdaság elvei szerint működnek, tehát valamiféle államkapitalizmus áll fenn, relatíve olcsó energiaárakkal, nyomott bérekkel, konkurens gazdasági terek által nem befolyásolt versenyszférával.
Ha Szlovákia az elmúlt négy év során nem tudott rekord mennyiségű külföldi működő tőkét vonzani az országba, a következő négy éveben — amikor két év alatt unióssá kell „standardizálnia" gazdaságát — sokkal rosszabb helyzetben lesz. Az első Dzurinda-kormány kivételezett a nyugati tőkével. Piacgazdasági szabályokat tagadó hatalmas adómentességeket, más előnyöket biztosított számukra, ez a gyakorlat viszont az uniós tagság elnyerését követően nem folytatható. 2004-től legfeljebb ipartelepeket hozhat létre Szlovákia, a közműveket biztosíthatja, s amennyiben végrehajtja elképzelését az energiaszektor teljes privatizálásáról, stratégiai eszköz sem marad a kezében a gazdaság befolyásolására.
Van tehát egy sereg nyitott kérdés, amelyre választ a jövő ad majd, ám ebbe a nyitottságba sajnos bele van kódolva, hogy a fejlődés akár a latin-amerikanizálódás irányába is fordulhat. De van néhány további elgondolkodtató jelenség is a kormány gazdaságpolitikájában, amely morális kérdéseket is felvet. Itt van például a kormányzati ciklusokon átívelő egészségügyi tartozások kérdése. Amikor keletkeztek, a hatályos törvények értelmében a költségvetésen keresztül a kormány garantálta, hogy az egészségbiztosítási rendszer akkor is fizetőképes lesz, ha az összes egészségbiztosító csődbe megy, mert az Általános Egészségbiztosítón keresztül az államkassza állja a kötelezettségeket. Újabban napvilágot látott, hogy a gyógyszerforgalmazókkal és a gyógyszertárakkal szemben fennálló 6,5 milliárdos adósságot nem fogja megtéríteni senki. Indítsanak csődeljárásokat azok, akik rosszul jártak és akiket még az előző négy évben is azzal hitegettek, hogy a privatizációs bevételekből kifizeti őket az államkassza, s akikkel szemben többször is a csődtörvény módosításának eszközével éltek a kormányok, lehetetlenné téve, hogy az Általános Egészségbiztosító — áttételesen az államkassza — ellen csődeljárást indítsanak. A bankokat, a biztosítókat, a nagy állami monopóliumokat már értékesítette Szlovákia, a pénzek eltűntek, az adósságok megmaradtak. Állami adósságtömeg a egészségügy mellett az iskolákkal, a kulturális és szociális szférával és az önkormányzatokkal szemben is fennáll. Minden esély megvan rá, hogy végül ők is megkapják „hozományba" a tartozásokat is. Hogy miért? Mert a kormány Koalíciós Tanácsában már arról is tárgyaltak, hogy a közszolgálati Szlovák Televízió adósságaitól is úgy kell megszabadulni, hogy felszámolási eljárást kell indítani ellene és jogutód nélkül meg kell szüntetni. A milliárdos nagyságrendű adósságot meg eméssze meg az, akinek tartoztak vele. Ez a szemlélet tipikus jellemzője a korlátolt felelősségű — pontosabban: korlátozatlanul felelőtlen — társaságoknak a gazdasági átmenet időszakában. Lényegében ezzel a módszerrel tett szert hatalmas magánvagyonra a jelenlegi szlovákiai gazdasági elit döntő hányada. A „privatizált" állami vagyont káeftékbe „transzformálta", majd lenyúlta, és jogutód nélküli felszámolással az üzleti partnerekre hagyta összes adósságát. Normális piacgazdaságokban ezt csődbűntettnek hívják és szigorúan büntetik. Nem tudom, mostani jobboldali kormányunkban hány volt káeftétag, „vállalkozó" ül különböző tisztségekben, de rossz hír Szlovákiának minden ilyen megnyilvánulás. És rossz hír a külföldi tőkének is, mert a tisztességes vállalkozót elriasztja, a kifosztó kalandortőkét pedig rászabadítja az országra. Ez lenne a jövő?
A földművelésügyi tárca igazából most kóstolgatja az új módszereket és rendszereket, mivel korábban nem igazán hajtotta végre a baloldali miniszter azokat a feladatokat, amelyek az integráció szempontjából elkerülhetetlenek. Leginkább tehát ezen a területen várhatók olyan változások, amilyeneket több tulajdonoscsoport korábban is sürgetett már.
Szlovákiában viszonylag tiszta a kép, hogy a jövőben a támogatási rendszert alapvetően át kell alakítani, mégpedig úgy, hogy a termőföld értékének és termőképességének, valamint kihasználásának arányában jusson támogatáshoz minden agrárvállalkozó. Ahogy a miniszter fogalmazott: a gyomtermelést nem fogják támogatni. A szántóföld legyen tisztességesen megművelt szántó, a legelő pedig tiszta és ápolt legelő. Jobb lenne persze a helyzet, ha Szlovákia ezt a szemléletet már korábban a magáévá tette volna, mert az uniós csatlakozáskor az agrárgazdaság egyértelműen hátrányos helyzetbe kerül. A maximálisan 40 százalékos dotációs szint — az unióshoz képest — a versenyképességet egyértelműen lerontja. Szlovákia pénztelensége pedig nem teszi lehetővé, hogy a jövő évben a meglévő hátrányok zömét felszámolja vagy lényegesen enyhítse a kormányzat.
Rossz rajthelyzetből indulva nehezebben kapaszkodik meg az ágazat, amelynek az uniós
alapokból meríthető támogatások a jövőben már nem fognak plusz bevételi
forrásokat jelenteni, mert a nemzeti költségvetési dotációkkal együtt kerülnek
elszámolásra – s ha a helyzet nem változik meg --, legfeljebb a jelenlegi uniós
tagállamok agrártámogatásainak 40 százalékát érhetik el.
Másfajta stratégiai elképzelésekre is szükség lesz a földművelésügyben, mint
amit ez ideig tapasztalhattunk. A tény, hogy 2004-től az Unió elvárásai szerint kell
működnie az ágazatnak , felvet olyan kérdéseket is, hogy kimondott
vidékfejlesztésre, agroturisztikára lesznek-e források, lesz-e intézményi hálózat.
Mert egyelőre csak az világos, hogy vannak kimondottan agrártámogatási és
kimondottan régiófejlesztési alapok s ezekből lehet pénzhez jutni. Azt Szlovákián
belül világosan még nem sikerült megfogalmazni, hogy az egyes alapokból lehívható
támogatások milyen arányban oszlanak majd meg a kimondott mezőgazdasági termelés,
illetve az ágazat átalakítása között. Az elemző, ha a számokat és a tendenciákat
nézi, szembetalálja magát azzal a feladvánnyal, hogy a
vidékfejlesztés-régiófejlesztés átfedi egymást és hogy többszörösen be vannak
táblázva igényekkel ezek a források. A régiófejlesztési alap elsősorban az ipari
parkok létesítésének egyik forrása, amit a költségvetési tervezet is jelez, mivel
benne szegényes központi összeg van elkülönítve ilyen célra. Az ipari parkok
létrehozása és az infrastruktúra fejlesztése központi kormányzati feladat,
várható hát, hogy az uniós alapok nagy részét ezek fogják felemészteni és az
agroturisztikára, ami valamelyest ellensúlyozhatná a jövőben az agrárágazat
hátrányos helyzetét, kevés szabad eszköz marad. A vidék leszakadása sajnos bele van
kódolva Szlovákia legközelebbi néhány esztendejébe, mert az ország
településhálózata dominánsan falusi jellegű, de ez a szempont valahogy mindig
kimarad a fejlesztési elképzelésekből vagy csak marginálisan jelenik meg bennük.
A makrogazdasági és közkiadási egyensúlyi szempontokra építő költségvetés a
szociális rendszer drasztikus megnyirbálásával párhuzamosan nem tartalmaz olyan
támogatási konstrukciókat — például hitelgaranciákat, egzisztenciateremtő
hiteleket, kamattámogatásokat stb. — a hazai kisvállalkozások elősegítésére, ami
akkor is megélhetési esélyt jelentene a falusi emberek egy részének, ha a külföldi
tőke beáramlása elmarad. Az uniós körülmények közt ugyanis a jelenleginél még
kevesebb ember fog tudni megélni a mezőgazdasági termelésből, így Szlovákiának nem
csupán a válságban lévő nagy ipari központok környékén szükséges
munkahelyteremtést kellene stratégiai fontosságú célként kezelnie, hanem a vidék
kérdését is.
Az, hogy az állam jelentős mértékben kivonul az egyes polgárok megélhetési feltételeinek megteremtéséből s elsősorban őket teszi felelőssé életszínvonalukért, helyes lépés — de csak akkor, ha elérhető lehetőséget is teremt számukra az egzisztenciateremtéshez. Mert ezt az Európai Unió nem fogja megtenni Szlovákia helyett.
Fehér Zsófia
Vissza a tartalomhoz
1.
– Egyházunkban – törvényeinknek megfelelően –, általános tisztújítás folyt. Újabb hatéves ciklus vette kezdetét, vagyis a VII. Zsinat 1. ülését, ahogyan Ön fogalmazott, tanácskozását tartottuk, a megépült hanvai diakóniai központban. Az első, egyben a legfontosabb lépés a zsinat megalakulása volt, amely a jóváhagyott napirend szerint végezte munkáját, számunkra természetes, hogy két nyelven. Ugyanis a szlovák hívek arányszáma egyházunkban, százalékban kifejezve hozzávetőlegesen azonos a szlovákiai magyarság arányszámával, azaz 11 százalék Egyházunkban azonos jogok illetnek meg minden egyháztagot. Az egyenlő jogok teljes tiszteletben tartásával, egyúttal szeretnénk jó példát szolgáltatni a hazai közigazgatásnak és közéletnek.
2.
– A népszámlálás egyházunk számára nagyon bíztató eredménnyel zárult. Kitűnt
ugyanis, hogy mintegy 28 000-rel többen vallották magukat egyházunkhoz tartozónak,
mint 10 évvel korábban. Más szóval ennyivel többen vállalták bátran egyházi
hovatartozásukat. Túlnyomó többségben a városainkban lakókról van szó, s ez
kétszeres örömöt jelent. Kiállásuk nagy örömmel tölt el bennünket. Egyházunk
vezetése úgy érzi, hogy bejelentkezésük egyúttal igénybejelentés, mintha azt
üzenték volna: Itt vagyunk, törődjetek velünk, mi is az egyház éltető
közösségének tagjai vagyunk, és élni akarunk. Más szóval, ez azt is jelentheti,
hogy több templomra, jóval több lelkészlakra, s a lelkészek valamint a gyülekezeti
előljárók részéről odaadóbb munkára van szükség. Már régebben bebizonyosodott,
ami többé-kevésbé ismert is, hogy egy lelkipásztor legfeljebb négyszáz lélekről
képes megnyugtató módon gondoskodni. Ebből logikusan következik, hogy az esetenként
több ezer lelket számláló népes gyülekezetekben jóval több lelkipásztorra van
szükség. Híveinknek és lelkészeinknek egyértelműen szemléletváltáson kell
átmenniük. Jézus szerint, a jó pásztor ismeri az övéit. A misszió lényege ma is
ugyanaz: személyes találkozásokban átadni az evangélium üzenetét. Felekezeti
hovatartozás nélkül,mindenkinek szívesen mondom el, hogy a hitélet erősítése
egész közösségünk erősítését eredményezheti.
3.
– Őszintén örülünk az oktatásügyi miniszter úr elképzelésének
Meggyőződésünk, hogy a vallási, illetve erkölcsi nevelést nem lehet egymástól
elválasztani, de egyiket a másikkal felcserélni sem.
Hitoktatóink felkészítése eddig is szerves része volt a Calvin J. Teológiai
Akadémiánk katechetikai szakának, jelenleg négy év az időtartama a felkészülési
időnek. Az előadói, tanítási munka Komáromban és Kassán folyik. A megnövekedett
igény és a hitoktatásra bejelentett gyermekek számának növekedése nyilvánvalóan
több munkát jelent teológiai előadóink számára, ez azonban örvendetes feladat.
4.
– A hitoktatást egyházunk elsősorban az iskolákban végzi. Az egyház vezetése
mindent megtesz annak érdekében, hogy mind az alap-, mind a középiskolákban
kvalifikált, minősített hittanoktatók dolgozzanak. Tudni kell azonban, hogy a
vasárnapi iskoláknak is megvan a létjogosultságuk A vasárnapi iskola
egyházközelibb, azaz, jobban érezhető, érzékelhető benne a közösséghez tartozás
ereje és melege.
5.
– Az egyházi tulajdon visszaadása, illetve a kárpótlás dolgában – ez utóbbi
eleddig puszta elméleti lehetőség – tényleg hátrányos, vagy ahogyan Ön
fogalmazott "vesztes" helyzetben van az egyházunk. Ennek több oka is van.
Néhány esetben, (elvétve), a gyülekezet vezetése mulasztott, jobban mondva, nem
tartotta be az intézkedési határidőt. Jóval több esetben beszélhetünk az
illetékes állami hatóságok negatív hozzáállásáról. De a bíróságok sem sietnek
a peres ügyek lezárásával. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a restitúciós
törvény (Zb.282/1993) is csupán az elkövetett igazságtalanságok enyhítéséről
szól. Az egyházak igénye viszont jogos és teljes. Az EU felfogása szerint sem volna
szabad vitás és problematikus ügyekkel terhelni az egyház és az állam kapcsolatát.
Sok pozitív lépés történt, azonban maradt még intéznivaló.
A kimutatás szerint a vissza nem adott tulajdon:
szántóföld: 10 321 950 m2, beépített terület: 591 692 m2, erdőség: 1 206 899 m2,
szőlőterület: 29 490 m2
Az épületek terén:
61 iskola, 18 tanítólakás, 7 lelkészlak, 5 templom szerepel hiánylistán.
A beneši dekrétumok által konfiskált egyházi tulajdon a fenti felsorolásból
kiemelve a következő: 5 templom, 4 lelkészlak, 6 iskolaépület, 2 tanítólakás,
554,47 ha termőföld, s 30,66 ha erdő.
Hadd jegyezzem meg, hogy a restitúciós törvény megnyitását a szlovák
törvényhozás, kérvényünket figyelmen kívül hagyva, ez év tavaszán csak a római
katolikus és az evangélikus egyház számára tette lehetővé. Ezen diszkriminatív
jellegű intézkedés kapcsán én is feltehetem a kérdést: miért nem lehet hasonló
formában, tisztességgel és jóakarattal rendezni a református egyház jogos igényét?
6.
– Jelenleg egy óvodánk, öt alapiskolánk, három középiskolánk, Komáromban és
Kassán működő katechétaképzőnk , valamint a Calvin J. Teológiai Akadémiánk van.
Terveink között szerepel néhány további alap- és középiskola létesítése. Nagy
szükségét látjuk szakközépiskolák létrehozásának.
Feszültségek, szerencsére nem minden esetben, de vannak. A szülők igénye szerint
járunk el. Egyetlen anyanyelvű iskolát sem akarunk veszélyeztetni, ellenkezőleg,
azoknak számát egyenesen növelni szeretnénk egyházi iskolák alapításával is.
7.
– Két szeretetotthonunk van, az egyik már évek óta működik Jókán, itt gyermekekről gondoskodunk. Ezt elsősorban a németországi protestánsok támogatják és a Neukirchener Misszió. A másik hasonló jellegű központunk Hanván létesült, s amennyiben a parlamentben tavasszal megszavazott egyszeri támogatást még ez évben megkapjuk, akkor legkésőbb kora tavasszal idős testvéreink fogadásával megkezdheti áldásos működését. Kezdetben mintegy 20 személlyel számolunk, de tervünk a jövőben mintegy 40 – 45 személyről való gondoskodás.
8.
– Bizonyos értelemben negatív vagy pozitív formában mindenki részt vesz, ha nem
is a politika alakításában, de a politizálásban. Már a közöny is meghatározott
álláspontot, viszonyulást jelent. Én azonban legalább egyetlen rövid mondat erejéig
most arra hívnám fel a figyelmet, hogy az egyház mindennemű tevékenysége, munkája
különösen az ige hirdetése képes eredményesen formálni a társadalom arculatát,
és ezáltal hatni a nagypolitikára is.
Ami a többi egyházzal folytatott párbeszéd vezérlő elvét illeti, a kérdés és a
magatartásunk nem is olyan bonyolult. Abból indulunk ki, hogy mindazon egyházak,
amelyek a teljes Szentírást maradéktalanul elfogadják, Krisztus egyházának a
részét képezik. A mi álláspontunk az, hogy legyünk készek hitünket, szeretetünket
a Szentlélek elnyert gyümölcseit megosztani és felkínálni másoknak, mert a jóság,
a szelídség, a türelem, a hit, a remény, a szeretet megosztható és megosztandó,
sőt osztás, adás által gyarapodik, növekszik. A haragot, az irigységet, az önzést,
a gyűlöletet visszautasítjuk, de mindenkor készek vagyunk a más nyájakhoz
tartozóknak segíteni. Mi is imádkozunk azért, hogy hazai magyar evangélikus
testvéreinknek legyen legalább saját esperesük vagy püspökhelyettesük, hasonlóan
ahogyan ezt mi elrendeztük szlovákajkú református testvéreinkkel, és imádkozunk
azért, hogy a hazai magyar katolikusságnak legyen végre saját püspöke. A
jószándék nem válogat. Javaslatunk az, hogy az ökumené, az egységtörekvés
folytatódjon: hirdessük együtt az evangéliumot, tartsunk imaközösségeket és
támogassuk egymás diakóniai szolgálatát.
9.
– Nagy horderejű, szinte mindenkit és valamilyen formában az élet minden
területét érintő kérdések. A világ jelenlegi állapotát és vajúdását
szemelőtt tartva széles összefüggésekbe helyezve kellene megbeszélnünk a felvetett
kérdéseket és a rájuk adandó válaszokat.
A világ dolgaiban az egyik legnagyobb hiányosságot abban vélem felfedezni, hogy a
modern kor embere sikeresen elhitette önmagával, azaz becsapta önmagát és egymást is
hitegetik azzal, hogy mindeneknek szabados ura maga az ember, önmagának is végső
ellenőre és mércéje. Ez egy rettenetesen vakmerő bár nem egészen új gondolat,
amely szörnyű következményekkel járhat, mert nem csupán a jók, a szelídek
gondolhatják ezt önmagukról, a nagy baj ott kezdődik, hogy a rosszra hajlandók, a
gonoszok méginkább így gondolkodnak. Ez az alapja napjaink jelenségének: a teljes
szabadosságnak, az erkölcsi lecsúszásnak, az erőszak egyre kiterjedtebb
propagálásának és alkalmazásának.
Bizonyára az ember önistenítése nagymértékben hozzájárult ahhoz az ijesztő
tényhez, hogy a hazai és a külföldi különböző médiumokban már alig, vagy
egyáltalán nem találkozunk azokkal a szavakkal, fogalmakkal, amelyeknek
jelentéstartalma nélkül nehezen lehet elképzelni emberhez méltó életet. Mert ki
beszél ma igazságról és igazságosságról, kinek fontos ma a szelídség, a jóság,
és a szeretet? Lassan mindent elural a profithajhászás. Az ígéretes és lehetséges
távlatok mellett egyre szorongatóbb kérdések merednek ránk, Merre tart Európa? Az az
Európa, amelyik a világnak a demokrácia gondolatát és alapjait adta.
A könyörtelen haszonelvűség lassan minden védőkorlátot ledönt. A pénz rohamosan
növekvő hatalma szinte kinullázza a lelki és erkölcsi értékeket, s a szellemi
értékekből is inkább csak arra tart igényt, ami gyorsan pénzre váltható. Az ember
úgy látszik, valóban nem több és nem lehet más ebben a helyzetben, "csak
osztályidegen, vagy szám egy képletben" (Márai Sándor)
Bár mindezek többé-kevésbé tényszerű és keserves megállapítások, mégsem lettem
pesszimista, igaz derűlátó sem. Már régóta bizakodó, reménykedő vagyok.
Bizonyosra veszem, hogy sokan vagyunk ilyenek, és ez biztató. Biztató az is, hogy
jóllehet a 20. században kétszer is ránkkényszerítettek idegen, morbid
ideológiákat, háborúk pusztítottak, de mégsem pusztultunk el. A magasban és a
mélyben mindig történt valami jó, amiből új remények sarjadtak, új látomások
keltek. A katarzisban újra meg újra megtisztultunk.
Megragadva végül a felkínált ritka lehetőséget, hadd hangsúlyozzam , hogy adventban
élünk. Az aktív várakozás, az istenhezfordulás, és a magunkbamélyedés idejét.
Aki elveszítette hitét, vegye komolyan a "nagy semmit", mert létezik, ha
iszonyattal is, de tapogassa ki az ürességet, amely van, számoljon a bűnnel mindenki,
mert kemény realitás. Mindezeken túl adjunk teret a jónak, merjünk felfelé
tekinteni, és fedezzük fel újra meg újra a lélek mélységeinek távlatait. A
karácsony a jövő ígéretét jelenti. Én ebben is reménykedő vagyok.
A parlament december 11-én jóváhagyta a 2003. évi állami költségvetést. A
feltételezett hiány meglehetősen nagy, 56 milliárd korona, ami a várható bruttó
hazai termék 4,85%-a. A tervezett bevételek 235,4, a kiadások pedig 291,4 milliárdot
tesznek ki. A bankok szerkezetváltására szánt összeg (10,7 milliárd korona) része a
kiadási oldalnak és a deficitnek. Parlamenti megvitatásuk során a költségvetés
bevételei a kormány tervezetéhez képest 400 millióval növekedtek, kiadásai pedig
362 millióval csökkentek. Így a deficit 762 millióval lett kisebb.
Az állami költségvetés tervezetét a 145 jelenlévő képviselő közül 78
támogatta, 67 pedig ellenezte.
A büdzsé bevételi oldalán természetesen az adók dominálnak, amelyeknek az év
során mintegy 20%-kal kellene növekedniük, és valószínűleg elérik a 215,6
milliárd koronát.
-- A hozzáadottérték-adó feltételezett összege 99,4 milliárd korona lesz, 17,4
milliárddal több, mint 2002-ben.
-- A fogyasztási adóból származó tervezett állami bevétel 36,2 milliárdot tesz ki.
-- A jövedelem- és nyereségadó elérheti a 73,4 milliárd koronát,
-- a nem adójellegű bevétel pedig a 12 milliárdot.
A kiadások főként az ideinél nagyobb bér- és szociális költségek miatt 18,7
milliárddal növekszenek.
A községek és a megyék kiadásaira 15,4 milliárdot szán a költségvetés, az
államadósság kamataira 34,9 milliárdot.
A büdzsé makrogazdasági feltételét a bruttó hazai termék 3,7%-os növekedése, az
infláció 8,8%-os szintje és a munkanélküliség 18%-os aránya jelenti.
Az ellenzék elfogadhatatlannak mondta a költségvetés egyrészt megszorító intézkedései, mésrészt a fejlesztési ösztönzők hiánya miatt. A koalíció, sőt maga az előterjesztő pénzügyminiszter sem titkolta azt a véleményét, hogy ez a büdzsé nem éppen ideális, de jobbat most állítólat nem lehetett összeállítani. Talán majd jövőre.
Farkas Pál, az MKP vezérszónoka többek közt rámutatott, a költségvetés bevételeit szigorúan be kell hajtani, hogy a hiány ne haladja meg a tervezettet. Elismerően szólt arról, hogy ennek érdekében a kormány a központi adóhivatal vezetőit már lecserélte. A feszes költségvetés mutatói csak így lesznek tarthatók.
A költségvetés vitájában harmincöten szólaltak fel, és tizennyolcan módosító javaslatot is előterjesztettek. Végül a tervezetet a parlament meglepően gyorsan, kétnapi tárgyalás után elfogadta.
A képviselők nem hagyták jóvá a közalkalmazottakról szóló törvény
köztársasági elnök által visszaküldött módosítását.
A jelenlevő 138 képviselő közül csak 70 szavazott mellette, holott elfogadásához
legalább 76-nak kellett volna. Az egészségügyi dolgozók fizetését szabályozó
törvénymódosítás így újabb bonyodalmat idézett elő a kormánykoalícióban.
A Kereszténydemokrata Mozgalom nyolc képviselője minden előzetes ígéret ellenére
nem támogatta a rendeletet, amely több mint kétmilliárd korona megtakarítást
eredményezett volna a jövő évi költségvetésnek. A koalíciós tanács ezért
csütörtökön kénytlen volt a problémával foglalkozni. A KDM azt vetette az Új
Polgár Szövetsége, az ANO szemére, hogy befolyása alá vonta a privatizálandó
villamosműveket. Az ANO erre felkínálta a gazdasági és az egészségügyi tárcát a
KDM-nek, cserébe az oktatásügyi és a belügyi tárcáért. Pavol Rusko pártelnök
szerint a KDM becsapta az egészségügyi reformot szorgalmazó ANO-t, de felajánlotta a
két tárcát, hogy bizonyítsa, pártját semmilyen külön érdekek nem fűzik ezekhez a
reszortokhoz.
Ivan Mikloš pénzügyminiszter a KDM képviselőinek magatartásást nagyon felelőtlennek és érthetetlennek mondta. Szinte önmagát vigasztalta azzal, hogy fél éven belül ismét a parlament elé terjeszthet olyan törvényt, amely szerint nem fizetik ki a közalkalmazottak fél 13. fizetését, és akkor az ügy költségvetési következményei megoldódnak. Ugyanakkor kiemelte, ennél is fontosabbak az ügy politikai következményei. Az eset kapcsán megrendülhet a bizalom a koalíció együttműködési mechanizmusában. Egyébként ismét bizonyosságot nyert az is, hogy a reform nem lesz könnyű, fájni fog, különösen az egészségügyi.
Hrušovský, a KDM elnöke cáfolta, hogy képviselőik egy része azért tartózkodott az alkalmazotti törvény megszavazásától, mert ott szeretnének lenni a vilamosművek privatizációjánál. Inkább arról van szó, hogy a KDM szeretné bejuttatni jelöltjeit a különböző vállalatok irányító és ellenőrző szerveibe, mert a pártnak az az érzése, hogy jelenleg e téren nem egyenrangú partner a koalícióban. S mivel eddig süket fülekre találtak, így hívták fel a figyelmet magukra és problémájukra.
Dzurinda kormányfő kijelentette, a koalíciós tanács hozzálátott a kérdés
megoldásához, és remélhetőleg a következő ülésen meg is oldja. Nos, valahogy így
fest a dolog, ha minden politikus igyekszik a maga pecsenyéjét sütögetni. (gz)
Vissza a tartalomhoz
Reiter István hegedűművész azon kevesek egyike, aki nemcsak hegedűjátékában virtuóz és tiszta, hanem életvitelében és társadalomszemléletében is az igazságra törekvők ritka megtestesítője. Vele és feleségével, Lelkes Júliával folytatott karácsony előtti beszélgetésem hangulata felejthetetlen élményeim számát szaporítja .
A művészházaspár egy Pozsony melletti falucskában, Eberhardon lakik, ahol Julika szülőházát tették rendbe az egyszerűség és a jó ízlés minden íratlan törvényét betartva, úgy, hogy a 9x7 méteres kis padlástérben még kamarazenélésre alkalmas teret is kialakítottak az apa és szintén hegedűművész fia s barátaik számára.
Az első adventi gyertya fényénél a mindent meghatározó gyermekkorról, pályájukról faggattam őket, s jómagam is elcsodálkoztam, hogy e két művészember milyen ellentétes indíttatás mellett csiszolódott hasonló értékek hitvallójává.
* Reiter István hegedűművész a Szlovák Filharmónia koncertmestereként, a Bratislavskí sólisti kamarazenekar, a Cappella Istropolitana tagjaként, a Cappella Posoniensis és az Esterházy Vonósnégye alapítójaként, a Szlovák Vonósnégyes másodhegedűseként vált ismertté. A pozsonyi Liszt Ferenc Társaságnak és a pozsonyi Egyházi Zeneegyletnek is alapító tagja, zenei ismeretterjesztő előadásokat tart és saját műveket — Esterházy János 100 születésnapjára, Matthausen felszabadításának 50. évfordulójára, Szenczi Molnár Albert emlékére stb. főleg hegedűduókat — is komponál. Előadóművészként a fél világot bejárta.
* Lelkes Júlia 1962—64 között a Magyar Területi Színház színésznője volt, 1964-68 között a pozsonyi és a budapesti színművészeti főiskola hallgatója. A főiskola elvégzése után egy évig a komáromi társulat tagja. Ezután házassága és a férje fővárosi állása Pozsonyba szólította, így 1969-től a Szlovák Rádió magyar adásának bemondója, rendezője, szerkesztője lett, ahol az irodalmi jellegű műsorokban máig hallani kellemes hangú vers- és prózatolmácsolásait.
* Pista, a művészet és a bohémélet szerinted édestestvérek?
— Én kassai polgári családból származom, így számomra mindig is a polgári
értékek voltak a mérvadóak. Édesanyám az első nők között szerzett Prágában
matematika—fizika szakon tanári oklevelet. Családom és szüleim baráti társasága
egy életre meghatározta gondolkodásmódomat, értékrendemet. Édesanyámnak volt
például egy nagyon jó barátnője, akinek három lánya volt, mi pedig három
fiútestvér voltunk, s kéthetenként meglátogattuk egymást. Az a ház, ahol ők
laktak, Márai Sándor szülőháza volt, tehát fizikailag megéltem azt, amiről Márai
az Egy polgár vallomásaiban ír.
Tudjuk, hogy a háború után lefejezték a magyar értelmiséget, de én — már
romjaiban ugyan — még megéltem a kassai polgárokat, s mondhatom jó embereket
ismertem meg bennük… Amikor odavittem a feleségemet erről a zord, hideg, számító
Pozsony környéki vidékről, nem akarta elhinni, hogy ilyen szeretet létezhet emberek
között, amilyen köztünk volt.
* Milyen volt ez a szeretet?
— Valódi magyar keresztény család voltunk, ám minden más kultúra irányába nyitottak. Hozzánk jártak zsidók, cigányok, szlovákok, csehek, németek — és édesanyám mindenkivel egyforma szeretettel járt el. Ugyanakkor a magyarságtudatunk rendkívül erős volt, sok más kassaihoz hasonlóan, akik az elveik mellett úgy álltak, mint a dóm kövei: nem moccantak.
* Milyenek voltak gyerekkorod karácsonyai?
— Gyönyörűek! Volt egy régi zongoránk, arra került a karácsonyfa, rajta valódi gyertyák égtek! A felnőtteknek nem volt könnyű életük, de a háború utáni éveket is tisztább lélekkel tudták átvészelni, mint napjaink embere a mostani változásokat.
* Julika, a te családodban milyen értékek domináltak?
— Pista fantasztikus, polgári családjával szemben, én úgy mondhatom: nincstelen
családból származom. Ha ezt antistílusosan kutyabőrrel akarnám érzékeltetni, akkor
az én címeremen a csallóközi búzamező, szép kék ég, a búzamező fölött pedig
egy verejtékcsepp lenne.
Örömtelen, szegény emberek közt nőttem fel, csonka családban. Kitelepítettek
bennünket Csehországba, Náchod mellé Nahořan falucskába — bár érdekes módon én
ott boldog voltam. Szánkáztunk a kis morva lánykákkal és anyám szerint vidáman
"říkáltam" velük (sajnos már elfelejtettem csehül), de a mai napig
szeretem a nyelvüket, irodalmukat. A szüleimet viszont megrázta a kitelepítés, s azt
hiszem, ez is oka volt szétválásuknak. Apám elhagyott minket, anyám szegény majdnem
megzavarodott, és a nagymamám nevelt fel engem és a húgomat. Ma már a válás
futószalagon megy, de akkor, 1948 táján, félreverték a harangokat faluhelyen. A
karácsonyaink is szomorúak voltak.
* Kassa és Pozsony az elmondottak alapján nemcsak földrajzilag esett távol egymástól… Hol ismerkedtetek meg Pistával?
— A Szlovák Színművészeti Főiskolán. Ő a zenei fakultásra járt, én a színire. Ott tanulgattam egy délután az orosz szkriptumból, s egyszercsak hallom, hogy valaki gyönyörű férfihangon a takarítónővel magyarul beszél. Azonnal kimentem: te magyar vagy? Igen! Hát így kezdődött…harmincvalahány évvel ezelőtt.
* És azóta együtt vagytok, két tehetséges, okos felnőtt gyereketek van… Ez valóban nem utal bohéméletre. Milyen emberek hát a művészek?
— Nagyon kiszolgáltatottak. Lényegében koldusok, de magasabb szinten, jól megszervezve. Ebbe még belekeveredik, hogy ez egy szent küldetés. Rengeteg művész van, aki zseni, mégsem veszik meg a képeiket (Csontváry, Modigliani stb.), nem kell a zenéjük, nem szerződtetik őket, másoknak meg jól megy, noha középszerűek. A művészembernek állandó kiszolgáltatottságban kell élnie, jólétük attól függ, mennyire erős a lobby, ahová tartoznak.
* Neked hogyan sikerült elérned, hogy a Szlovák Filharmónia első hegedűse lettél?
— Az én szakmámban egy bizonyos ponton túl nem segít a protekció, csak az, hogy ki mennyit tud. Konok kitartásomnak, szorgalmamnak és a tehetségemnek köszönhetően így is tíz évig tartott, amíg az első kottaállványhoz kerültem, s ezután 10-11 évig koncertmesterkedtem. Mert amikor produkálni kellett, akkor mindenkit lesöpörtem. A Szlovák Filharmóniának 1967-től voltam a tagja és 1997-ben egyszercsak fölálltam és elmentem…
* Felvilágosodás, megvilágosodás, csömör?
— Ennek elsősorban anyagi háttere volt. Egyszerűen nem tudtunk megélni a
keresetemből.
Megpróbáltam eladni hát a piacon azt, amit tudok — és sikerült. Többnyire
külföldre kell mennem, mert itt sajnos nem igazán igénylik azt, amit én tudok,
nyugaton és a nagyvilágban annál inkább. Bejártam a fél világot: a két Kínát,
Thaiföldet, Japánt, voltam az Egyesült Államokban, Chicagóban. Keményebb, de
tisztább, tisztességesebb ez az élet, mint az állami pénzekből élő zenekaroknak az
ekölcse és az élete. Általában engem szólistaként hívnak meg és velem egy kis
csapatot, s kamarazenét játszunk. A legszívesebben a fiammal lépek fel, mert vele
szavak nélkül is értjük egymást.
Nem azért viszik az embert, mert szeretik, hanem mert szükség van rá. 1998-tól a
Konzervatórium tanára is vagyok. Vállaltam pár órát, mert imádom csinálni!
Rendkívül boldog vagyok ott, és érzem, a gyerekek is szeretnek engem.
Az ember pedig letisztul, mint a kő a patakban, amit sodor az ár, de megmarad és ott
jól érzi magát.
* Ha gáncsoskodnak, vétenek ellened, meg tudsz-e bocsátani az embertársaidnak, milyen folyamatokon mész ilyenkor keresztül?
— Nekem nagy szerencsém, hogy általában nem is tudok a gáncsoskodásról, mert naiv vagyok, s az agyam teljesen mással van elfoglalva. Amikor pedig rájövök, akkor már általában nem is aktuális, és így könnyű megbocsátani. Be kell kalkulálnunk az emberi gyöngeséget is az életünkbe. Hibák nélkül nem lennénk emberek Azt csak mi látjuk szörnyűnek, hogy ennyi hülye ember él a földön, valójában az egész emberi faj és mindaz, amiben élünk: egy tökéletes alkotás.
* Julika, nem érzed elszalasztott lehetőségnek, hogy otthagytad annak idején a színházat?
— Pista a Szlovák Filharmónia tagja lett, ő Pozsonyban volt, én Komáromban, hát így nem nagyon lehet házasságban élni… Meg aztán valahogy a színház is otthagyott engem. Én még másképp indultam ennek a pályának. Jött a modernkedés, én pedig nem szeretem a "tornaszínházat". Szeretem ha valaminek van eleje, közepe, vége, nekem a színház legyen bársonyfüggöny, legyenek gyönyörű díszletek, nekem ne Csehovval üzenjen a rendező, Csehovot játsszuk úgy, ahogy azt ő megírta. Úgy látszik, mégsem voltam jó színésznő, mert nekem ez már elfajulás volt.
Hát ennyi. Írás közben CD-ről Reiter István hegedűjátékát hallgatom, s azon tűnődöm: íme két ember, akik nem életművészek, hanem az életet élik művészien, miközben maguk körül szépséget, megnyugvást sugároznak.
Csanaky Eleonóra