Irodalmi Szemle

Molnár Albert – az irodalomtörténeteink Szenci Molnárja – 1604-ben két hónapot töltött Prágában. Bemutatta a latin–magyar szótárát a császárnak, amelyet az kegyesen fogadott. Az udvari tanácsosok viszont közönséges reformációra való szándékkal s azzal vádolták meg a tudóst, hogy a vásártéri Faustus-ház ördögeivel cimborál. Pápistaságra a bécsi professzorság szép ígéretével intették. Molnár a lelki kényszertől eskóros álomba zuhant, álmában találkozott Mefisztóval és Faustusszal. (Ez utóbbi az elkárhozása után azt a feladatot kapta Lucifertől, hogy – a földre visszatérve – az arra kijelölteket, így Molnárt és Báthoryt is, az örök habozás álapotában tartsa.) – Molnár nem tud dönteni: elfogadja-e a felkínált bécsi katedrát. Felkeresi a Prága mellett, félig száműzetésben élő Báthory Zsigmondot, hogy tanácsot kérjen tőle. – A fejedelem libokovici lakásában vagyunk. A sarokban festőállvány, a készülő, nagyméretű portré a fiatal Báthoryt ábrázolja, energikus, fejedelmi pózban. Ecsetek, festékesdobozok, paletták. A színen Báthory és Molnár.

Molnár

(szemben áll a szintén álló Báthoryval, kezében a Dictionarium egy példányát tartja)

Kegyelmes, nagyságos fejedelem!

Köszönöm nagyságodnak, hogy fogadja

a tudomány útjának vándorát,

ki most a német Altdorf kenyerét

eszi, de magyar: nagyságoddal egy

nyelvet beszél, s e nyelv dús kincseit

szótára szerény ládáiba rakva,

most egy példányt nagyságodnak ajánl.

(Átadja a kezében tartott könyvet)

Báthory

Tisztelt Molnár Albert uram, örömmel

elfogadom az ajándékodat,

s úgy veszem, mint földem szép hangzatát.

S ez nem udvarlás, hanem így igaz:

a szülőföld nyelve itt, idegenben

nem jelentés, hanem zsongó zene,

s olvasni e zenét – külön öröm.

Molnár

Nagyságos fejedelem, nyájas szavad

köszönöm, s engedj egyetértenem

véleményeddel a nyelvről s zenéről.

Kinek az ily zenére nincs füle,

kívül van a szférák összhangzatán,

s kivert égi bika: patáival

kapálhatja az űr csillagait.

Báthory

Látom, házamban humanista szól,

aki egyszerre poéta s tudós –

Molnár uram, vettem leveledet

s a szándékodat, hogy tőlem tanácsot

kivánsz kérni nagy döntésed előtt.

Wacker tanácsos úr, jóakaród,

már jóval előbb ujságolta, mily

szerencse ért, hogy fölséges urunk,

becses latin–magyar szótáradért

egyenest bécsi katedrát kinált,

s elmondta azt is, hogy te habozol.

Molnár

Így igaz!, és azt elmondta vajon

a nagyúr, hogy mi a feltétetele

e valóban nagy kegynek, hogy cserébe

hitet, vallást kellene váltanom?

A tudós Kepler mondta a minap:

igaz ajándéknak nincs mérlege.

Báthory

Kegyelmed tolla túl keményen ír,

úgy mondanám, kaparja a papírt!

Mért lenne a hitváltás mérleg itt?

A tudománynak a kezdetek óta

egy nyelve van: a szent római hit,

s ki a tudást választja, e hitet

választja. – De már a premissza is rossz:

váltás-e az ilyen váltás valóban,

s nem visszatérés-e valamihez?

Nem az vált vajon hitet, ki letér

az egy igaz útról? S nézd Bocskait!

Ő a bizonyság, hogy hová vezet

a külön út: fegyveres áruláshoz!

Molnár

Nézném inkább Mátyást, a néhait,

ki Corvinát szerzett, nem csak hadat.

Báthory

S néztem volna bár inkább én is őt!

Bocskainak is akadt volna sötét

börtön Világos várában, ahogy

anno Szilágyi Mihálynak akadt,

s most nem volnék „áruló rokona”.

Molnár

Nagyságos úr, pártatlan a tudás!

Én Istent szolgálom s az emberi

boldogulást, s aki ebben segít,

annak is a hű szolgája vagyok.

(Ebben a pillanatban Molnár és Báthory között megjelenik Faustus, illetve annak ördögformájú szelleme. A következőkben mindig ahhoz hajlik, aki éppen beszél. Csak a közönség látja, Molnár és Báthory nem. A szoba közepén álló állványról nagy robajjal a földre zuhan a portré. Báthory és Molnár két oldalról megfogja, s a helyére teszi. Molnár meghökkenve tapasztalja, hogy most a kép egy idős, töprengő férfit ábrázol. Közelebb hajlik hozzá, s felváltva vizsgálja Báthory arcát s a képet. Látja, hogy Báthory nem látja, amit ő lát. A továbbiakban viszont a fejedelem magatartása mintha a képhez igazodna: az addig határozottan s pátosszal beszélő Báthoryt felváltja a megtört, bizonytalan, szkeptikus Báthory.)

Báthory

Aki segít! – mondod, kedves barátom.

Csakhát ki és mi segít?! S te magad

valóban szolgálod céljaidat?

S úgy szolgálod-e jól, ahogy hiszed?

Hidd el, tudós barátom, túl sokat

foglalkozunk a céllal, s keveset

fényesítjük az eszközét, magunkat,

s köröttünk közben sűrül a homály,

s botorkálnak benne ösztöneink.

Molnár

(Faustus szellemének a jelenlététől az ő viselkedése is érezhetően megváltozik, még inkább habozóvá, töprengővé válik. Amit mond, gyakran ellentmondásos, máskor szokatlanul „szabad szellemű”.)

Amit fejtegetsz, nagyuram, fölöttébb

érdekes, s csak annál érdekesebb,

hogy száddal a hatalom egykori

gyakorlója szól, a hatalomé,

amely gyakran feledi az egyént,

a „magunkat”, s azt, hogy ő is „magunk”.

Báthory

Feledi? Nem feledi! Halljad ím

egy eltört jogar tapasztalatát:

Nincs hatalom, melynél nincsen nagyobb,

az ember sorsa pedig a „között”.

Hatalmak közt vagyunk kénytelenek

választani: örök német, török

között úgy, hogy hely nekünk is maradjon:

üstünknek, a nagyvilág tűzhelyén.

Mert boszorkánykonyha a nagyvilág!

Titkos receptekhez mérjük magunkat,

s másokat is, s varjúmáj-, gyíkfarokként

hullunk kondérba, serpenyőbe, mit

úgy hívunk: köz, máskor nemzet, család,

s megint máskor jog, törvény, háború,

s várjuk, hogy kormos edényünk kiforrja

az alkalmas eszközt, ami segít.

Végigkisérletezzük kamoránk

minden polcát, mind a készleteink,

s mikor már elfő egész életünk,

merjük elgondolni, üres falak közt:

a legfőbb jó tán az élet maga,

s ott, az egyetlen életünkben

kell keresnünk a segítséget is.

Nézd e portrét, hinnéd, hiú vagyok,

azért tartok tükröt magam elé!

Nem! Az egyént, magamat keresem,

tudni akarom, mit lát a világ

bennem! Hozzáadom belső magam,

s az összegben tán meglátom valóm.

Molnár

S vajon mire jó tudni, ki vagyunk?

Nem Isten s a sorsunk választja meg

bennünk a céljához az eszközét?

Báthory

Mi választunk az Isten végtelen sok

arculatából magunkhozvalót!

S tudnunk kell, milyen íj ez a magunk,

hogy akaratunk nyila célt találjon –

Azt fürkészem portrém szineiben,

hogy tulajdonképpen mit akarok.

(Faustus el.)

Molnár

Nagyságos fejedelem...

Báthory

Ó, barátom,

hadd el!, kinek vagyok én itt feje?

S ha mégis főembert akar szemed

látni bennem, nevezz inkább Midásznak,

aki egyben saját borbélya is,

egyedül tudója megnyúlt fülének,

s gyere, folyópart, nádszál, megsugom:

én itt, akárcsak te, vándor vagyok.

Molnár

Nagyságos uram, bizalmas szavad

messze túlemel érdemeimen.

Mondd hát: vándor vándornak mit tanácsol?

A fényes Bécs legyen az úti célom

vagy maradjak Altdorf szerény kegyén?

Báthory

Barátom, a helyzeted paradox,

hisz csak Bécsben szerezheted meg az

igaz tudást, amely felelhet a

kérdésedre. S e kérdés proprie

ígyen hangzik: Ki vagy és mit akarsz?

Bécsbe kell hát menned a válaszért,

hogy megtudd: Bécs-e vagy Altdorf a hely,

ahol magaddal azonos lehetsz.

S még valamit: kanyargó utamon

megtanultam, hogy a kétely nem út,

s ha út: ide, Libkovicbe vezet.

Gyóntatóm, Carillo atya tanított

valaha így: a habozás nagyobb rossz,

mint a mégolyan rossz határozat.

Szakácsnő

( be)

Nagyságos úr, megérkezett a piktor!

Báthory

Megbocsáss, barátom, elbúcsuzom!

(az ajtó felé tessékeli Molnárt, Molnár mélyen meghajlik, idul kifelé,

Báthory mögötte lépked)

Drága urat, a festőt kell fogadnom:

ahány percig rám néz, annyi arany

a bére, hát nem várattathatom.

Molnár

Nagyságos uram, portréd különös,

mint az élő természet: tél, tavasz,

s ősz van rajta, látószögek szerint.

Köszönöm a sok szép, súlyos igédet.

Áldjon meg az Isten, fejedelem!

(Báthory az ajtóig kíséri vendégét, amelyen át éppen belép, pontosabban visszatér a közben fekete talárba, festőnek öltözött Faustus. Molnár a kecskeszakállas alakban ijedten ismeri föl eskóros álmának figuráját. Valami csattan, hirtelen sötét lesz, valahogy úgy, mint mikor az erős áram kivágja a biztosítékot.)

Gál Sándor versei

suhogás

várhattál volna még

bizony várhattál volna

de beborult az ég

és a szél lobogva

vágott a lombok közé

csúfolván daccal a teret

mi az enyém s mi az övé

hallgatok és nem kérdezek

a suhogás igen a látható

ahogy önmagát meg- s megéli

valótlansággal mért való

mit jelent az hogy remélni

annyi életből mi számít

s mit őriz majd a maradék

örökül itt hagyhatsz bármit

lehetsz a kezdet s lehetsz a vég

az örökkévaló pillanat

így is úgy is beteljesül

szél jár a mindenség alatt

némaságunkra csend feszül

parttalan pillanatok

a délutánok kiáradnak

látható a csend zöld nyugalma

minden megtelik a könnyűség

különös derűjével

muzsikálnak a sárga darazsak

a majdani szőlőbogyók

csillagvirágain

semmi idő nem sürgeti

a létezés szépségét

merthogy a létezés

maga idő és szépség

öntudatlan összefonódása

ha a mozdulat nem töri össze

a fények csodáját

megsokasodik az eper pirosa

ha most az árnyalatokat

illesztem a jázmin és a borsóvirág

fehérségének teljességébe

kettényílik a közelgő alkony

s a szélhordta virágpor

megtermékenyíti a mindenség

majdani áldozatait

nem a hit hanem az ösztön

alakítja a fák koronáját sudarassá

egy diófából több bölcsesség árad

mint az ember évszázadainak

kő- és betonrengetegeiből

miért nem kérdezitek

a margaréta napkorongját

miért nem a tavirózsa békéjét

a mocsári tündérfátyol aranyát

honnan az élet tudása

akartál-e lenni

ki ítélt emberré eggyé

millió elpusztult

testvéri sejt közül

nincs különbség

Káin és Ábel szíve között

szarkaláb szarkalábat nem öl

kökörcsin kökörcsinnek

nem gyilkosa

de ember embernek megölője

milyen tér feszül az árnyvető

és az árny mozgása között

az áramlások forró hullámzása

milyen igazságot közvetít

parttalan a pillanat és az értelem

tartománya belőle kiárad

megvárhatnád a fehérség

elégiájának kezdeteit

a hajnal első moccanását

s így szólhatnál

a harmathullásnak

öröködbe uram virágok jönnek

ahol a halottak laknak

beszél a föld

Koncsol László

Mit várhatunk az időtől

A fizikailag tagolhatatlan időt számos elv szerint szabdaljuk, így tájékozódunk benne visszamenőleg. 896–900: honfoglalás, 1000: államalapítás, 1526: Mohács, 1920: Trianon, 1946: Párizs, 1956: Budapest, 1968: Csehszlovákia, 1989: a kommunizmus bukása, 2004: belépésünk az Európai Unióba. Születtem ekkor, házasodtam ekkor, s távozom valószínűleg ekkor és ekkor – de ez már magánfuturológia, esélyeim latolgatása az átöröklés, egészségi állapotom, életmódom és más tényezők elemezgetésével. Szeleteljük a végtelen időt, de csak azt, ami belőle mögénk került. Minden futurológia játék, amelyben mai fogalmaink, képzeteink, irányaink, eszközeink játszanak mindent eldöntő szerepeket. Jó példa erre olyan zseniális álmodók, mint Jules Verne vagy Jókai Mór jövőlátomása: a valóság bizonyos értelemben jóslataik szerint, de egészében merőben másként alakul. A XIX. század elején a közép-európai ember igás fogatokban és vitorlás, evezős, állat és ember vontatta hajókban gondolkodott, nem is sejtvén, hogy pár évtized múlva megjelenik a gőzgép, a gőzhajó és a gőzvasút, s a gőz, ez a banális valami, amely minden gazdasszony fazekából előbb-utóbb szállni kezd, s meg-megtáncoltatja a fedőt, minden területen új irányokat szab a civilizációnak és a kultúrának. Később az elektromosság, majd a robbanómotor s vele a gépkocsi meg a repülőgép szállt az élet arénájába. A telefon, a rádió, a film, a televízió. Aki viszont ezekben az eszközökben latolgatta a jövőt, nem is sejtette, hogy a matematikában és a műszaki tudományokban már készül egy hatalmas, szobányi játékszer, mely méreteiben hamarosan zsugorodni, szerepében azonban növekedni fog, s ha elterjedt, az egész civilizációt és kultúrát ismét új irányba tereli, s még szaporább mozgásra sarkallja: a számítógép. Átalakítja a közlekedést, a repülést, lehetővé teszi, hogy az ember megvalósítsa Jules Verne álmát, s menettérti jegyet váltson magának a Holdra. Gyárakat vezérel, s a világhálóval eszköze lesz a globális, villámgyors információcserének, a világkommunikációnak.

Bármit képzelünk el vagy álmodunk a jövőről, nem úgy fog bekövetkezni. Minden úgy lesz, de mégsem úgy. Másként lesz, annál is inkább, mert a civilizáció elképesztő iramban, gyorsulva fejlődik, s már ma számos olyan eszköz létezik, amely ismét új irányt és tempót szab neki. Napenergia, villanyautó, hidrogén hajtóanyag, plazma számítógép, szélerőművek, s egy sor új találmány, amelyről ma még csak suttognak, vagy egy szót sem szólnak, mert hadi-, tudományos vagy kísérleti titok.

Csak egy személyes példát. A hatvanas évek elejétől 1974-ig könyvkiadóban dolgoztam s az Irodalmi Szemlét szerkesztettem. A könyvkiadás menete ez volt: kéziratomat négy példányban gépeltem le, ebből három a szerkesztő asztalára került, egyet magamnál tartalékoltam. Ez egy átlagos, 320 oldal terjedelmű kézirat esetén 320 x 4 = 1250 papírlap. A szerkesztő elolvasta, majd két munkatársával is elolvastatta. Ekkor a kézirat két külső lektorhoz került, s pozitív véleményük birtokában a szerkesztő munkába vette, csiszolta, húzott belőle, részeit csereberélte, és így tovább. Egy konzultációval a kéziratot ismét le kellett írni három példányban (ez 960, összesen 2210 papírlap), a szöveget egy előkészítő apparátus újra elolvasta, s minden géphibáját kijavította, mert a nyomda csak makulátlan kéziratokat fogadott el. A szöveg a nyomdába került, kiszedték, ólomszedéssel, ólomba öntött sorokkal szedték ki, levonat készült belőle, ezt a szerző és a szerkesztő korrigálta, a szedő a hibás sorokat átszedte, a mettőr oldalakba tördelte, új levonat készült, ezt a kiadóban ismét korrigálták, a nyomdában újra átszedték, újabb levonat, erről kiadói revízió készült, s következett az imprimatúra (a nyomás engedélyezése). A szedést nyomólemezre fotózták és marták, a lemezt a gépre szerelték, nyomták és kötötték. A folyamat a kézirat leadásától a könyv megjelenéséig nagyjából két évig tartott, bár a lassúságban a nehézkes technika mellett a szovjet kiadáspolitikai modell is fontos szerepet játszott. Ez több lépcsőt is beépített a rendszerbe a központilag irányított társadalompolitikai gondolkodás őrállói részére. Ezzel szemben ma a számítógép révén, cenzúrák nélkül gépbe viszem a szöveget, a képernyőn magam vagy a megfelelő program segítségével kijavítom, gyúrom, csiszolom, formálom, s ha már véglegesnek érzem, kinyomtatom, majd ezt a szöveget viszem be a szerkesztőnek a lemez kíséretében, amelyről – ha nem tettem meg otthon – betördelik, pauszpapírra nyomtatják, s átadják a nyomdának. A kiadókban azelőtt 40–50 ember sürgölődött a kéziratok körül, ma 2–3 szerkesztő segít világra ugyanannyi vagy még több könyvet. A fordulat a rendszerváltás (a társadalompolitikai ok) és a számítástechnikai forradalom (tudományos-műszaki ok) jóvoltából az én aktív életemben játszódott le, röpke tizenöt év alatt. Egészen gyakorlati következménye a két forradalomnak, a műszakinak és a politikainak, amelyet nálunk, Közép-Európában az előbbi kényszerített ki, hogy nélküle nem jelenhetett volna meg 10 esztendő alatt a Csallóközi Kiskönyvtár eddigi 31 kötete. (Valójában egyetlen darabja sem láthatta volna meg a napvilágot, mert a rendszer nem engedélyezte volna.) Ma minden szerző és újságíró számítógépbe dolgozik, tudósításait pedig táskagépről (laptopról) villanypostán (e-mailen, magyar becenevén: emilen) továbbítja a szerkesztőségbe.

Minderről 30 éve még alig hallottunk; az ún. személyi számítógépek híre a Szabad Európa szakműsorain át jutott el hozzám, de csak álmodhattam róluk, mert ha voltak, drágák voltak, s a hetvenes-nyolcvanas években nálunk még az írógépek is eltűntek a piacról, a politikai rendőrség írásmintákat vett róluk, hogy a sokszorosított kiadványok szerzőit azonosíthassa. A számítógép a szellem berlini falának virtuális lerombolója volt, elterjedését éppen ezért a kommunista diktatúra minden módon akadályozta. Végül is ez lett a veszte: a tudás versenyében alulmaradt, s le kellett mondania a hatalomról. Hiába sírjuk vissza a 30 filléres kiflit, az olcsó kenyeret, húst, tejet és ruhát, a gazdasági és politikai rendszerek törvényeit nem másíthatjuk meg. Jól-rosszul megismerhetjük őket, és élhetünk velük. Pontosabban: élnünk kell velük, hogy életben maradjunk. Előre kell menekülnünk, hogy életünk felvirágozzék.

Még valamit a számítástechnikáról. Ha egy amerikai, francia, angol, japán könyritkaságot vagy folyóiratot kellett valakinek búvárolnia, csak helyben, hosszú utazás és ott-tartózkodás – sok-sok pénz, százezrek árán tehette meg, ha volt rá ideje, útlevele, vízuma és persze sok pénze. Ma a világhálón 15–20 perc alatt képernyőmre kerül a könyv, amelyet mindjárt, további 15–20 percen belül ki is nyomtathatok magamnak. Az idő egy óra, költsége minimális.

Ez a jövő civilizatórikus eleme; ha a világ fennmarad, s az emberiségre nem sújt le valami környezeti vagy hadi, mondjuk, atom- és hidrogéncsapás, a tudomány és a technika fejlődésében biztosak lehetünk. Az utóbbi fenyegetéssel Hirosima, Nagaszaki és a szovjet fölzárkózás óta rég együtt élünk, s annyira megszoktuk, hogy már nem is gondolunk rá, mintha megszűnt volna, jóllehet az újabb és újabb atomhatalmak megjelenésével s a terrorizmussal kapcsolatban, amely megfoghatatlan, s ha – állítólag – van atomarzenálja, az bemérhetetlen, ez a veszély félelmetesen nagyra nőtt, az előbbiről, a környezet s a klíma átalakulásáról pedig egyre nyíltabban beszélnek a kutatók. Globális fölmelegedésről, majd ennek ellentétéről, új jégkorszak közeledtéről beszélnek. Ha kertem volna, már méregetném, hova ültetem majd a pálmát, az olajfát, a fügét, a narancsot és a citromot, a közeli Dél-Európa növényeit és gyümölcseit.

Nem vagyok futurológus, csak gondolkodom a jövőről, mint bármelyikünk itt a teremben, ha már erre kértek, s csak azt remélhetem, hogy töprengéseim nyomán, amelyeket közismert tényekre építek, kedves hallgatóim fejében is gondolatok indulnak el a bonyolult és végérvényesen soha meg nem válaszolható kérdéskörről. Egy ilyen rövid előadásban nem vethetünk föl minden szempontot, s főleg nem tárgyalhatjuk őket végig, de maradjunk egyelőre a környezetszennyezés problémájánál, a szó tágabb értelmében. Nemcsak a kéményekből és motorokból kibocsátott vegyi gázok és gőzök s a gyárakból kidobott, nemritkán azonosíthatatlan mérgek, a Csernobil típusú katasztrófákból s a sivatagi, légköri és óceániai kísérleti robbantásokból származó sugárzó anyagok jelentik a környezetrontást, hanem a természetpusztító rablógazdálkodás is. A Tisza, mint tudjuk, és több északról lefutó vizünk minden évben pusztító árvizeket hömpölyget, mert Kárpátalján és Észak-Szlovákiában kiirtották az erdőket, lecsapolták a lápos árterületeket, a folyók medreit kiegyenesítették, s nincs olyan növényzet, amely az alárohanó vizeket megkösse. Ha a kormányzatok nem telepítenek új erdőket az irtványokra, pár évtized múltán a Kárpátok a görög, a dalmát és az olasz tengerpartok hegyeinek sorsára jutnak. Az erózió minden termőföldet lemar, s áradásaival a Földközi-tengerbe mos.

Haiti környezetében az imént hurrikánok és tornádók követték egymást feszes, katonás rendben, s a sziget lakott területein több méter magas árvizek söpörtek végig. Ahány hurrikán, annyi özönvíz. Az ok: valakik a sziget teljes erdőállományát kiirtották. Azt tették, amit a népmese félkegyelmű hőse: elfűrészelték az ágat, amelyen ültek, s nyakukat törték. A Szovjetunió nem állta a gazdasági versenyt, képtelen volt modern mezőgazdaságot és könnyűipart kifejleszteni, s hogy olyan-amilyen szinten fönntartsa magát, azzal kereskedett, amivel a Teremtés megajándékozta: arannyal, ezüsttel, szénnel, nyersolajjal, gázzal és nyers fával. A dél-amerikai őserdők irtási iramával csak Szovjet-Oroszországé vetekedhet. Az Alacsony-Tátra fenyvesei sárgulnak, tavasszal ugyanezt láttam az óturai hágó nyugati torkolatánál, az északnyugat-csehországi fenyőkből a kémia száraz cirokseprűket csinált, a szibériai folyamok síkvidéki, Bős típusú vízi erőművei feltöltötték a medreket, alámosták, elláposították a környék talaját, s egy Franciaországnyi mezőgazdasági területet tettek tönkre. A Káspi-tengert a szovjet természet-átalakító tervek révén egy-két évtized választja el a teljes kiszáradástól, legközelebbi nyelvrokonaink, a chantik és a manysik északnyugat-szibériai szállásvidéke pedig a barbárul kitermelt kőolaj hulladékában tocsog.

Ez mind az ember ostoba, a beavatkozások következményeit végig nem gondoló tevékenységének folyománya, s harminc-negyven év alatt játszódott le földünkön. Gyermek- és ifjúkorom a természet édeni kulisszái között csordogált. Én még ittam a Laborc vizét, falum népe hordókban szállította haza, mert édes volt, lágy és selymes, nem olyan, mint a kútjainké, s a folyó hemzsegett a halaktól meg a vidráktól, a határt a klasszikus rend szerint három művelési ágban hasznosították, egyharmad legelő, egyharmad kaszáló és egyharmad szántó, két erdővel és két folyó vízzel, a legelőket három gulya és két ménes járta, s a falut három etnikum lakta, a magyar, a cigány és a zsidó, és béke volt, és volt grófi nagybirtok és minden – s ma alig maradt benne valami és valaki. A zsidókat a németek gázba fojtották, Lónyay grófékat a szovjetek elkergették, falum nagyszerű földművelőit szovjet mintára tönkretették, házaik kiürültek, s a falura szaporodó cigányok költöznek beléjük. A képlet ismerős: falum cigányai a nyáron feltörték és kiürítették a boltot, csak a pirospaprikát és borsot hagyták szétszórva a padlón, hogy a szagnyomokat a rendőrkutyák elől elrejtsék. A falu népe retteg – és pusztul. Nemcsak az elvándorlás meg az egyke miatt, hanem azért is, mert a vajáni hőerőmű és a csernobili robbanás miatt pusztítja a rák. Az egykézéssel vágják maguk alatt a fát, más eszközzel, családi (nemzedéki) és nemzeti távlatban, mint azok, akik a környezet pusztításán buzgólkodnak. Amazok már rég nem kézi, hanem gépi erővel, láncfűrésszel és nehéz gépekkel, emezek terhességmegszakítással és fogamzásgátlókkal.

Falum népességének ma már több, mint a fele iskolázatlan cigány – és munkanélküli. Nem az a baj, hogy cigányok, hanem az, hogy gyöngén iskolázottak. Különös paradoxon, hogy mégis ők tartják fenn szülőfalum magyar alapiskoláját, mert a magyar gyermekek többségét a szülők már évtizedek óta szlovák iskolába járatják. Így a cigányok nyerhetnek némi rendszeres tudást a magyar kultúráról és nyelvről, a magyarok viszont jóformán semmit. A világ így fordult ki a sarkából. Ha így folynak tovább a dolgok, s nem látom, hogy másképp alakulnának, falum sorsa magyar és keresztény (református, római és görög katolikus) szempontból megpecsételtetett. A XX. század, a két világháború vérvesztesége és egzisztenciális rémülete, Trianon és Párizs, német fasizmus és szovjet kommunizmus, cseh imperializmus és szlovák sovinizmus kiszívták lelkünkből az életerőt s a létfenntartás ösztönét. Célt, feltételeket, kapaszkodókat, értékeket és eszközöket kellene adnunk az embereknek, hogy új életre támadjunk. Ha még nem késő! De hány év az, amíg egy fordulat gyümölcsei az emberek életében és lelkében-elméjében az ösztöneikig megteremnek, és megérlelődnek. Ez harminc, negyven vagy ötven esztendő, s én úgy megyek el, hogy teljes bizonytalanságban maradok felőle. Lesz-e még addig megújulni képes magyarság? Mert nekünk így kell föltennünk a kérdést. A szlovákok, a csehek, a németek s az Európai Unió többi nemzetei tegyék föl a maguk kérdéseit, s válaszoljanak rájuk a maguk érdekei szerint. Nekünk a saját riasztó kérdéseinkre a saját válaszainkat és megoldásainkat kell keresnünk.

A felvidéki magyar sávra, mely kiürülőben van, a kevés gyermek, a városokba vándorlás, az egyre tömegesebbé váló kiköltözések, a külföldre áramlás és a disszimiláció következtében több irányból nehezedik etnikai nyomás. Legerősebb a növekvő szociális terhet cipelő cigányoké, erősödik az északról egyesek szerint szervezetten leszivárgó szlovákoké, de az utóbbi évtizedben már egyéb, főleg távol-keleti bevándorlókkal is találkozunk. Holland, dán, német földbérletekről hallok, s nevesítetlenül maradó földjeinket valószínűleg szlovák és nyugati vállalkozók veszik majd bérbe és tulajdonba. Ők tudnak velük mit kezdeni, mi nem. A belső népesedési arányok s az európai és világtrendek ismeretében megjósolhatjuk, hogy mindhárom nyomás erősödni és győzni fog, s a magát kihalásra ítélt felvidéki – Kárpát-medencei – magyarság helyére, ha nem következik be egy teljes mentális fordulat, s nem telítődik a tér, amelyet ezerszáz évig laktunk, biológiai jelenlétünkkel, nyelvünkkel, kultúránkkal, civilizációnkkal, vállalkozásainkkal és intézményeinkkel – nem mások ellen, hanem önmagunkért. Az agresszió bűn, az önvédelem viszont nemcsak jog, hanem kötelesség is. Elmulasztása szintén bűn, a Teremtő akarata ellen való vétek.

Itt van aztán az erkölcs kérdésköre, amelyet tárgyaljunk most a szó tágabb értelmében. Szerelem, család, dohány, alkohol, becsület, kábítószer, bűnözés, vandalizmus... Egy csallóközi magyar szervezett bűnözői csoport számos véres egyedi leszámolás után pár másodperc alatt tíz vetélytársát löveti szitává, s a régió népe megkönnyebbülten sóhajt föl, mondván, na végre! Jól ismerem a sziget XVII–XIX. századi bűnügyeit, s állíthatom, hogy ilyen a környéken korábban nem fordult elő. A nép várja, hogy most már az igazságszolgáltatás a gyilkosokkal is leszámol, de a védelem és a gyanúba fogottak büntető- és eljárásjogi huzavonája folytán a bíróság képtelen meghozni ítéleteit. A gyanúsítottakat szabadon engedik, s kiszolgáltatják őket egy új banda fegyvereseinek. A szervezett bűnözés, a gyermekkorban kezdett dohányzás és kábítószerezés, a kamaszkor hajnalán kiélni kezdett nemiség és a vandalizmus új jelenségek, a korai válások tömegével. Apátlanná lett világban élünk, mondják; a gyermekek többségét magányos anyák vagy idegen apák nevelik. A dohány, a kábítószer, az alkohol rontó és bomlasztó hatását nem kell ecsetelnünk, csak arra hívnám föl a figyelmet, hogy sátáni hasznuk a termelők, gyártók és kereskedők, adó formájában pedig az államok zsebét hizlalja. A válások az új nemzedékek egyedeit állítják kiszámíthatatlan mentális pályákra, anyák és tanítónők által nevelt fiúgyermekekből lesznek az ingatag jellemű, nőies lelkű puhányok. „Pityu és Pöszi / az óvodakertben mindenfélét sinálnak / ni mijen dicnók / a többi óvodások körülöttük álnak / nézi a Paidagógosz néni / pfuj mekkora dizsnók / űrlapot és hegyes tollat ragad / dühtől hullámozva ír: / Tüzdelt Zülők! / Máskor scináljanak jobb jerekeket. / És felelnek a zülők: / Kedves Paidagágász Néni! / Hun házasodunk hun meg elválunk / különb féle jerekekkel kísérletezünk.” – Weöres Sándor „Kisfiúk témáira” írt 7. bagatellje kacagásra ingerlő hiperbolikus tálalásban állítja elénk korunk, a II. világháborút követő erkölcsi válságos évtizedek társadalmi alaptragédiáját: a tömeges, hisztérikus, könnyelmű, léha promiszkuitást, amely az elhamarkodottan és többnyire csak a fiatal szerelmesek nemi ösztönének akadálytalan, törvényesített kiélését lehetővé tevő házasságkötések és a szabad szerelmet, az erotikát, a szerelem gyakorlását és pornográfiát minden csatornán mutogató médiumok következménye. Kevés az a serdülő fiú és lány, vagy nincs is olyan, aki ennyi látható, hallgató és olvasható csábításnak ellen tudna állni. A XIX. század szentimentalista és romantikus irodalma, az emancipációs és a szocialista mozgalom, majd a pszichoanalízis háborút indított az érdekházasságok több ezer éves hagyománya ellen, a szerelmi házasság, a szabad szerelem és más hasonló dolgok jogáért – s íme, az eredmény. Ahogy a környezetet s vele az embert is gazdasági és természet-átalakító áltudományos koncepciók pusztítják és társadalmi utópiák teszik tönkre, úgy hat ránk mint társadalmi lényekre pusztítólag a születésszabályozás, az ún. női jogok s a jog által engedélyezett, úgyszólván akadálytalan abortuszok és fogamzásgátlók elméleti, jogi, erkölcsi, intézményi, mechanikai és gyógyászati kellékrendszere. A bosszuló Teremtés azonban résen áll, s minden isteni törvényszegést megbüntet: az afrikai szodómia termékét, az AIDS-vírust a modern, interkontinentális turizmuson és a promiszkuitáson keresztül az egész világra széthintette. A környezeti ártalmak az emberek százmillióit tették érzékennyé az allergénekre, s a szám a hajlam átörökléses természete révén meredeken fog szaporodni. Ellenállóképességünk gyöngül, a férfiak nemzőképessége csökken, s az AIDS-vírus már tízmilliók szervezetébe fészkelte be magát. A játékba egy-két évtizede a génmanipuláció kísérletei szálltak be, jeléül annak, hogy az ember Isten teremtett rendjébe minden ponton be akar avatkozni. Itt a sejtek elektronmikroszkópikus elemeibe piszkálnak bele, s ha beavatkoznak, az intervenció következményei hosszú távon kiszámíthatatlanok. (A második világháború után, amikor kiderült, hogy német biológusok, ill. orvosok hasonló kutatásokat és kísérleteket folytattak, a világ föl volt háborodva. Joggal. És most?) – Azt ma már tudjuk, hogy egy ilyen és ilyen tömegű tölgyfa kivágásával hány liter oxigénnel kerül kevesebb a levegőbe, de azt nem, hogy hány madárfészek pusztul el vele, hány mindenfajta madár és rovar nem talál hiányában élettérre, mert minden állatnak megfelelő nagyságú revír kell, őket nem lehet panelházakba zsúfolni, mint a kertes házából kipiszkált embert, s hány hordónyi víz marad egy-egy olvadás vagy zápor esetén megkötetlenül. Amikor károlyfalui lakótelepi lakásunkat 1970 tavaszán elfoglaltuk, panelházunk udvarában őzek szaladgáltak, nyitott ablakom párkányára kakatoló fácán települt, a közeli erdőcskében szarvasbikát láttunk, s a fákon-bokrokon szüntelenül csipogtak verebeink. Ma már verebet sem hallok, és sárosi – Branyiszkó melletti – barátaink panaszolják, magunk is megtapasztaltuk, hogy énekes madaraik eltűntek. Olaszok kapták volna őket puskavégre? Környezetszennyezés, rovarirtás, mart jaj, csak az az öt-hat szúnyog meg ne csípjen a nyáron, vagy viszkető kis nyomot ne hagyjon a nyugati turista habfehér bőrén – s közvetlenül és közvetve, az élelmiszerlánc hiányán keresztül vele pusztul a madárvilág.

A mai civilizált ember egy ostoba szuggeszció alatt a tudományra esküszik, bár természetesen – magamat is beleértve – legfeljebb alapiskolás fokon ért valamit hozzá. Marxnak van egy remek mondása, valamelyik leányának írta válaszul egy ránk maradt, játékos családi beszélgető füzetükben. Fejből, értelemszerűen idézem. A kérdésre, hogy mit tart a tudományról, a kiváló szociológus azt felelte, hogy a tudomány nem más, mint korábbi hülyeségek cáfolata újabb hülyeségekkel. Egy egészen friss, banális, de jellemző példa: vagy harminc éve hintették el valakik nyugaton, talán Amerikában, a köztudatba, hogy a tojás fogyasztása úgyszólván tilos élvezet, mert emeli a koleszterin szintjét, s az embert romlásba taszítja. Pár napja hallottam a Kossuth rádióban a tétel részletes, szintén tudományos, és persze szintén amerikai cáfolatát, mondván, hogy nemcsak nem káros, hanem kifejezetten ajánlott a tojás fogyasztása ilyen és ilyen okokból. Már rég fütyülök ezekre a tudományos babonákra, s vígan fogyasztom a rántottát, a lágy, a kemény és a töltött tojást, a rakott krumplit, sőt korábban, megbízható helyekről, hazulról a nyers tojást is – és íme, itt vagyok, s beszélek Önöknek hetvenedik életévem küszöbén, infarktus és agyvérzés nélkül.

Két ateizmus és diktatúra között tántorgunk: a kommunisták és fasiszták, illetve a tőke ateista diktatúrája között. Mindig a hatalom megragadása, fölhalmozása és a gazdaság teljes, maradéktalan birtoklása a cél, az emberek lelkével és gondolataival együtt. Harcolnunk ellenük csak szellemi függetlenségünk éber, makacs védelmezésével lehet. Ki akarsz sajátítani? Nem adom magam. Nem dőlök be a rek-lámaidnak, nem járok az áruházaidba, nem cserélem le ötévenként a kocsimat, a tévémet, az edényeimet, a bútoraimat, jó nekem az, amit szüleimtől örököltem, s majd megyek, ha új ingre vagy cipőre lesz szükségem. Családom és az angolok konzervatív hagyományait követem, nem az esztelen, hisztérikus fogyasztásra sarkalló amerikai példát. A kis és a nagy nemzeti imperializmusok, a különöző módszerekkel dolgozó gyarmatosítók és hol nemzeti, hol ideológiai alapon államosítók közös célja, hogy minél több embert forgassanak ki jogos tulajdonukból. Ezt tették velünk, felvidéki magyarokkal több ütemben, ilyen vagy olyan hivatkozással, s hogy lássuk a több évtizedes állami fosztogatás eredményét, vegyük elő a Szabad Újságot, mely hétről hétre közli a nevesítetlen földek tulajdonosainak jegyzékét. Jelenlegi helyzetünk egyik magyarázatát ebben az elborzasztó méretű vagyonvesztésben kell keresnünk, s bár ez ma már csak részben orvosolható, aki ilyen helyzetben van, haladéktalanul igényelje vissza földvagyonát. Másik magyarázata, hogy népünk az államkapitalizmus nyomása alatt nem tehette azt, amire a modern európai fejlődés kötelezte volna, nem termelhetett ki magából helyi és regionális kis- és középvállalkozókat. Nem polgárosodhatott. A rendszerváltás utáni gyors, kapkodó, oxigén- és tőkehiányos, számtalan módon akadályozott vállalkozáspróbák csak évtizedek múlva alkotják meg azt a biztos alapot, amelyre jövőnket építhetjük.

Nem szükségszerű a falvak kiürülése; sem Ausztriában, sem Svájcban, sem sehol nem szembesülünk ilyesmivel – de a maradáshoz és fejlődéshez ősi családi tulajdonra, számos helyi mezőgazdasági, ipari, kulturális és kereskedelmi vállalkozásra van szükségünk. Szövetkezésekre, jó iskolákra, kiváló lelkipásztorokra és pedagógusokra, kultúraszervezőkre, orvosra, sportpályára, szolgáltatásokra, könyvtárra, falumúzeumra, népfőiskolára, ének- és zenekarokra, takarékszövetkezetekre, boltokra, polgári biztonságra, összetartásra, társasági életre, változatos lehetőségeket kínáló művelődési házra – és sok-sok gyermekre. Most hallottam, hogy a világ népessége 2050-re kilencmilliárd lesz, ifjúkorom kétmilliárdjával szemben, de a magyarországi polgároké hét és fél millióra zsugorodik. Ez ismét egy elborzasztó tény, mely a XX. század ideológiai, társadalom- és gazdaságfilozófiai, politikai és hódító nagyhatalmi beavatkozásainak folyománya. A mi jövőnk sem ígér jobbat, s tekintve az öregek várhatóan magas, 40–45 százalékos arányát, a produktív, munkára fogható népességhányad nem bírja majd ellátni a társadalom működtetéséhez szükséges feladatokat. Az improduktív Magyarország, amelyre támaszkodnunk kellene, mankókra szorul, s kézenfekvő, ha az utódállamoktól szívja el, mint már napjainkban is, a jól képzett, fiatal munkaerőt. A mi területeink kiürülnek, helyünkre a cigányság és a szlávság nyomul, de a helyzet az anyaországban sem fog javulni, amíg a gyermekvállalásban nem áll be markáns fordulat. Egy gyermekellenes közszellem az utódállamokból átszívott magyarokat is eluralja – és sterilizálja. Ha jól emlékszem, még a hatvanas évek derekán olvastam a budapesti Élet és Irodalom egyik cikkét, amely a budapesti népesség fogyásáról értekezett. Sápadt a gyermekvállalási kedv, írta a szerző, ezért a város gyorsan ki is ürülne, de szerencsére itt van a rengeteg vidéki fiatal, megtöltik a munkásszállásokat, s a hiányt folyamatosan kitöltik. Az írottakat tovább gondoltam, s akkor döbbentem meg először. A főváros az egészséges vidéki ifjúságot elszívja, ezzel a vidék népszaporulata gyérül, de ez a föláramló réteg munkásszállásokon vagy albérletekben él, ahol családalapításra nem is gondolhat. A főváros végeredményben sterilizálja az ifjúságot. A végre őszinte statisztikai számítások kimutatják a több évtizedes, romlott magyar népesedéspolitika ijesztő eredményét. Pillanatnyilag ilyennek tűnik föl a Kárpát-medence és benne az összmagyarság jövendője. Rettenetes, ám ilyennek látszik, s ha az összes hatóerők céltudatos megszervezésével az irányokat meg nem fordítják, ilyen is lesz. Illyés Gyulát kell idéznem, aki Bartók című költeményében – ódájában – ilyeneket írt: „Bánatomat sérti, ki léha vigaszt / húz a fülembe: (...) hazák vesztek el – ki meri siratni / verkli futamokkal? (...) S jogunk van / – hisz halandók s életadók vagyunk – / mindazzal szembenézni, / mit elkerülni úgysem tudhatunk. / Mert növeli, ki elfödi a bajt...”

Régiónk része lett az Európai Uniónak, ennek a fiatal gazdasági és katonai nagyhatalomnak, de (némi túlzással szólva) csak úgy, legalább egyelőre, ahogy az Egyesült Államok indiánjai, bronxi négerei, esett régiói élvezik országuk szuperhatalmi státusát. Ma ez a helyzet, s még évtizedekig ilyen állapotban leszünk. Emelkedésünk lassú lesz, s imádkozzunk, nehogy úgy alakuljanak a világpolitika dolgai, hogy az unió akkor hull szét, amikor demográfiai szempontból a leggyöngébbek leszünk.

Sokat kellene beszélnünk a jövő esélyeiről, vizsgálnunk kellene a nagyhatalmak viselkedését, agresszióját, hogy milyen például valószínű mozgásuk iránya, merre és miért indulnak el, miért mér az Államok kettős mércével, amikor évtizedek óta védi a véresen agresszív izraeli, és irtani hagyja a védekező, gyönge palesztin politikát. Mi, kisebbségi magyarok csak a legjobbat kívánhatjuk a hazáját viszszanyert zsidóságnak, másfelől együtt kell éreznünk a hazáját vesztett, otthonaiból és birtokairól elűzött és naponta tizedelt muszlim és keresztyén palesztin nemzettel. A terrorizmust nem egy-egy arab ország lerohanása, hanem a palesztin–izraeli béke megteremtése tenné okafogyottá. A háború csak a gyűlöletet korbácsolja föl. Hogy mi lesz Oroszországgal, amely most fizet a cárok XIX. század eleji gyarmatosító politikájáért, nem tudjuk. Valószínű, hogy tovább fog bomlani, s a jövő ázsiai nagyhatalma Kína lesz. Kína és India, a két tanulékony óriás.

Az ember az unalomig hallja, hogy gondjainkra európai megoldásokat kell keresnünk. Európa, mondják a tévéállomások szereplői, s megszállja őket az áhítat. Az én meglátásom viszont az, hogy nincsenek egyetemes európai megoldások, hogy földrészünkön csak jó megoldások és idült, megoldatlan problémák léteznek. Megoldott-e a baszkok helyzete? Megoldott-e az észak-ír terület státusa? Megoldott-e Korzika problémája? Lezárult-e a belga flamandok és vallonok vitája éppen az EU fővárosának országában? Nyugat-Európában is él a cigánykérdés, az antiszemitizmus, az idegengyűlölet vagy legalább az idegesség amiatt, hogy a volt gyarmatok népessége lassan, de biztosan elárasztja országaikat. Nem európai, hanem krisztusi s a keresztyénségből sarjadt etikai és jogi megoldásokra kell törekednünk.

A XX. század ijesztő trendjei abból erednek, hogy az emberiség zsidó-keresztyén szellemi gyökérzetű része, amely az elmúlt kétezer esztendő világpolitikai, civilizációs és kulturális mozgásait meghatározta, leszakadt gyökereiről, lényegében szakított a keresztyénséggel, s másik gyökérzetéről, a görög–római hagyományról szívja életerejét. Ennek európai jogi tünete, hogy az a szerep, amelyet a keresztyénség az európai civilizáció és kultúra fölépítésében játszott, kimaradt az unió alkotmányából. Aki a Tízparancsolatot jelenlegi helyzetünkben s a fentiek fényénél tanulmányozza, észreveszi, hogy korunk európai embere a kőtáblákra vésett isteni parancsolatokat figyelmen kívül hagyja. „Tiszteld atyádat és anyádat...” – hányan tartják magukat ehhez a parancsolathoz? „Ne törj házasságot!” – Honnan a válások tömege, ha nem a tilalom megszegéséből? „Ne ölj! Ne lopj!” – Az élet lassan másról sem szól, mint ezek megszegéséről. Az értékek szétmállottak, a fogalmak relativizálódtak. A homoszexuálisok jogokat követelnek, ízléstelen felvonulásokon mutogatják magukat. Milyen jogokat is? Joguk van hálószobájukban azzal és úgy élni az életüket, ahogy nekik tetszik, s ez maga a jog, amely megilleti őket. Homoszexuális, leszbikus házasság? Ez maga az abszurd, hiszen a házasság intézményét különnemű emberek részére találták ki, s végső célja a fajfenntartás. A jogelvek föllazításával, ügyeskedéssel, okoskodással, rések nyitásával és tágításával, precedensekre való hivatkozással az európai kultúrában ma már minden ferdeség kodifikálható; a tömeg, vagy akár csak egy zajos kisebbség, bizonyos érdekek és a sajtó nyomása alatt a parlamentek előbb-utóbb meghátrálnak, s meghozzák a nemzetek pusztulását lehetővé tevő jogszabályokat.

Hétmillió anyaországi magyar magzat, virtuális szakmunkás, földműves, tanár, lelkész, mérnök, orvos, kutató, író, művész, filozófus, Nobel-díjas végezte bimbózó életét egy-egy műtő biológiai hulladék edényében. Ez az a lélekszám, amelyet anyaországunk mai és jövőbeni politikája lázasan pótolni próbál. Tőlünk, Erdélyből, Kárpátaljáról, a Vajdaságból özönlenek át az embereink, s hagyják ránk a hiányukat. Az anyaországi nemzetrész nemcsak magát gyöngíti, bennünket is kivéreztet ebben a különös, szörnyű háborúban, mely nem más, mint öngyilkosság, a nemzet öngyilkossága.

Lefelé csúszunk, s ösztönünk kiáltja, Isten parancsolja, hogy álljunk meg a lejtőn. Ehhez sok mindent kell tennünk, s mindenkinek, főleg a nevelőknek, pedagógusoknak, lelkészeknek, orvosoknak, pszichológusoknak, újságíróknak, közösségeink hangadóinak – és persze vállalkozóknak éjjel-nappal, hivatásszerűen tenniük kell a magukét. Csak így lesz jövőnk az európai ég alatt.

(Dunaradvány, 2004. október 16.)

Tóth Elemér versei

Remény

Akinek szép a lelke,

az felkerül a mennybe.

Az istennel kockázik

vagy angyalokkal játszik.

Bizton tudom, hogy én is

eljutok majd az égig,

s a jó Atya vállára

hajtom a fejem, árva

voltomat panaszolva,

mert eladtak orozva.

Eladtak, megaláztak,

szívem vetették gyásznak.

De hiszem, lesz még ünnep,

testem-lelkem örülhet,

s az OCSMÁNY ördögökre,

fittyet hányok örökre.

(Pozsony, 2004. december ötödikének éjszakáján)

Karácsony

Fényes ruhába öltözött december,

palástja drága, jószagú, fehér,

ma mindenkiben ott él a remény,

hogy megszületik az a kicsi ember.

Hogy megszületik, s béke száll a földre,

igazi, édes, szívmelengető,

mert hittel hiszem, nincs olyan erő,

mely a jóságot megölné örökre.

Nos, ünnepeljünk, ragyogjon karácsony –

harang szava kondul a szívemben,

s a szeretet lángjai fellobognak...

Hisz a szeretet csodálatos mákony –

vigyáz ránk a bátor ember-isten,

hát hogyne lenne biztatóbb a holnap...

Itt állok árván, egymagamban

a januári hideg télben,

a kincseimet mind szétadtam;

nem is tudom, hogy mit reméltem.

Nem hajlongtam, nem törleszkedtem,

mindig a magam útját jártam,

be-beborult az ég felettem

a vörösre mázolt karámban.

Farkasok között vitt az utam,

célja voltam minden haragnak –

s tettem a dolgom, ahogy tudtam.

Úgy próbáltam s próbálok élni,

hogy a papnak – majd ha kaparnak –

ne kelljen valótlant beszélni!

Duba Gyula

Galambtemető (2.)

(Részlet Az élet leszálló íve c. készülő regényből)

4. „tompult a fény és sűrűsödött a homály”

Nem könnyű az író dolga, amikor ennyire részese a történetnek. Szereplője maga is. Igyekszik pártatlan maradni, elfogulatlan lenni, tárgyilagosan figyelni a történéseket, ám ez egyre nehezebb. Rettenetesen közel állnak hozzá hősei, mindkettőt mélyen „érzi”. Az asszonyt – gyakran úgy véli, maradéktalanul – érti, a férfivel viszont ösztönösen azonosul. Nehezíti dolgát a zártság érzete, a szűk tér, melyben él. Amíg az író szabadon és kíváncsian mozog a világban, állandóan friss és élő benyomások érik, mozgásban lévő és változó valóságként tapasztalja az életet, tapogatja vajúdó csomópontjait, bogozza bonyolult szálait, vizsgálja sokrétű szövését, ilyenkor számos lehetősége adódik, hogy képzeletét a vizsgálódás türelmével teremtő tevékenysége anyagának a megformálására késztesse. Mihelyt azonban évek múltán a lét aláhulló ívének föld felé hajlásával visszavonul, egyre inkább szűkebb környezetére van hagyatva, amikor az emberi mélységeket akarja ismét és ismét megérezni. Az író zárt életterére szorítkozik és mindinkább előtérbe kerülnek az emlékei. A világ nyüzsgő káoszát a múlt csendes felidézése helyettesíti! Bonyolultnak tűnhet fel, bár mindkét esetben legfontosabb készségéről, a beleérzőkészségről van szó, az intuícióról, csupán a történések térideje változik: korábban a külvilág végtelenje, később a lélek belső térségei, amelyek szerencsés esetben akár végtelenebbnek mutatkozhatnak. Marad az író számára – önmaga.

Érvényes ez jelen helyzetemre is. A férfi esetében, ám talán még jelesebben az asszonyt illetően, amikor állítom, hogy tökéletesen értem őt. Ebben bizonyára mély és „örökkévalónak tűnő” része lehet annak az érzelmi közelségnek, mely az asszonyhoz köt, mióta ismerem. Bár ennek a viszonynak alig van külső jele, benső mélységében szinte mindenható. A férfit állandó kritikai éllel szemlélem és következetesen – néha szinte finnyásan – értékelem, képes vagyok távolságot tartani köztünk, s ha kell, elutasító magatartást tanúsítani. Különösen olyankor, amikor ez az asszony előnyére válhat. El kell ismernem, furcsa háromszög vagyunk mi így együtt...

A férfi személyem része, oly közeli nekem, az asszony iránt viszont roppant érzékeny vagyok, minden megnyilvánulására és változására felfigyelek. A galambok azért okoznak oly gondot számára, néha már kétségbeesést, mert általuk naponta megérzi a tehetetlenséget, a cselekvés lehetetlenségét. Tettre kész lélekre romboló lehet! Elveszíti belső biztonságát, határozottsága romba dől. Azelőtt is találkozott ilyen helyzettel, amikor valamilyen elképzelése a férfi ellenállása folytán nem valósulhatott meg, ám ezeken könnyebben túltette magtát, múló élményeknek bizonyultak. Hiszen gyakran a férfi belátta hibáját és változtatott álláspontján, segített, hogy örömöt szerezzen az asszonynak, mert mindig szerette. S az könnyen feledte a vélt vagy valós sérelmeket. Tudta, hogy a férfi ösztöneiben néha önző, időnként szinte tudathasadásosan én-ember, ilyenkor önkénytelenül individualista lesz és gondolkodás nélkül adja önmagát. Ám mihelyt átgondolta lehetőségeit, érzései kerekedtek felül, együttérző lett, azonosulásra képes. Megbánás fogja el, szenved tőle és szégyelli magát miatta. Életének dele múltán, ötvenen túl ismerte meg a szégyent! Ez a nehéz érzés azelőtt is elfogta néha, amikor utólag rádöbbent, hogy válságos helyzetben méltatlanul és elítélésre méltóan viselkedett. A nehéz pillanatokat, a lelki gyónás kínzó perceit azonban daccal hesegette el. Túltette magát a dolgon. Érezte erejét és tettrekészségét, mellyel jóváteheti „bűnét”, erejében bízva és abban, hogy szégyellni való viselkedését az idő betemeti. De a szégyen pillanatai egyre hosszabbak lettek, mind nehezebbek és kínzóbbak, és az ilyen bűnök, a méltánytalanság kilengései egyre jóvátehetetlenebbeknek tűntek fel. Gyakran hamut szórt volna fejére, mintha gyászolná önmagát, derekasan megszenvedett vétkeiért. S az is aggasztó volt számára, hogy a régi vétkek, ifjúkori tévelygések és férfikorának tettei hatványozott erővel idéződtek fel emlékezetében. Rájuk gondolva s az elmúlt idő távlatának méreteibe beleborzongva ilyenkor cudarul érezte magát!

Most sem érezte még, hogy a galambok révén az asszony valamilyen mélyebb tragédiát él át: megsejtette nagy végső tehetetlenségét! Értelmét nem tudja, de érzi lényegét. Bár az egyelőre még nem nyilvánvaló, hiszen a dolgot megoldották, a kifüggesztett nejloncsíkok, az ötletes madárijesztő elriasztja a galambokat. Azóta messziről nézik az ablakot. Bár az asszony talán úgy látta, hogy a férfi nem veszi olyan komolyan a dolgot, mint ő, talán csalódást is érzett. Segít, ám csak látszólag, nem képes oly mélyen átérezni az ő nagy elutasítását és kétségbeesését, most is felületes, mint mindig, a saját kényelmére gondol, nem képes teljesen azonosulni. Nyugtalan az asszony, de abban bízik, hogy minden jó lesz, hiszen a bonyolult helyzet megoldódott.

Méky lélegzetvételei is elmúltak abban az időben.

Egy reggelen azonban... nem felejtem el...!

Ősziesen borongós kora reggel, éppen virrad, a dolgozóba lassan, a homálylyal küszködve tör be a fény. Napos reggeleken ilyenkor már langyos fényben úszik a szoba, és a fehér falakon a képek színei viháncolni látszanak. A tompa szürkeség azonban fátyollal vonja be őket és az emberre nehezedik, kedvét szegi, megérteti vele az angolok, írek és az északi népek komor zárkózottságát, hideg közönyét. Az aszszony is felkelt a hálóban, léptei halkan surrannak a perzsaszőnyegen, papucsot húz, tesz-vesz, végigsimítja kócos haját és pongyolát ölt, a konyhába készül, mindennap ezt teszi az élet zárt szerkezete szerint. Most azonban váratlanul, halkan felkiált.

– Ez nem igaz... Ó istenem, ez nem lehet igaz...!

A férfi még az ágyban, hétalvó típus, dünnyögve kérdi:

– Mi történt, kedvesem...?

– Nincs ilyen... ez kétségbeejtő...

Dermedten nézi az ablakot, meredten a megrendüléstől. A férfi feltápászkodik, pizsamája nadrágját tartja, le ne csússzon. A gumija kitágult, ha elengedi, a térdén áll meg, a dráma méltatlan komikumba fulladna. Nem tudja, mi történhetett, de az asszony hangjából érzi, hogy amit lát, számára kész szerencsétlenség.

– Nézd... – mondja remegő hangon –, ez nem lehet igaz...!

A nejlonszalagok enyhében az ablakpárkány szegletében borzas galamb ül. Bizonyára ott aludt. Betegnek látszik vagy szörnyen álmosnak, kimerültnek. A halódó galambok ilyen borzasak.

– Hess... – mondja önkéntelenül a férfi és karját lengeti –, tirhulj onnan, nyomorult... hess, te ronda tolakodó...!

– Tegyél valamit...! – könyörög az asszony. – Gondolj ki valamit, mit tegyünk, nem hagyhatjuk ennyiben! Hát... ezek már mindent megengedhetnek maguknak...?! Hát már egészen tehetetlenek vagyunk...?

A védekezés lehetetlensége, annyit kellett védekeznie életében, de sosem volt ilyen kilátástalan az eredmény, a tehetetlenség megrémítette, már csak a férfiben bízhatott.

– De hát mit tegyek? – mondta az komoran. Szerencsétlenül nézte az aszszonyt. Olyan csapdába esett, amelyből nincs menekvés. Félt, hogy az asszony nagyon felizgatja magát, s közben látta, hogy nem tudja megakadályozni, tehetetlenségében nyugtatóan átfogta a vállát, de az indulatosan tovább lépett.

– Valamit... bármit... akármit, csak ne légy tétlen... most ne legyél tétlen, az istenre kérlek...! Eh... – legyintett, aztán kinyitotta a ruhásszekrényt s egy régi kalapdobozból női harisnyákat szedett elő, sok öreg nejlonharisnyát, puha, finom anyagokat, karcsú lábán feszítettek egykor, de kinyúltak vagy lyukasak már, lefutott rajtuk a szem és hosszú csíkok hasogatták szövésüket, elnyűvődtek, haszontalan semmirevaló anyag lett belőlük. Most mégis hasznosak lesznek, értéke van a szépen ívelt lábak emlékének, csupán gondolkodni kell és kitalálni, mire jók még! Betömni velük a bezárt ablak alját, a keret és a párkánydeszka közét, szorosan összesodorva a széles nyílásokba nyomkodni, belegyúrva hermetikusan elzárni a réseket, kirekeszteni a göthös galamboktól és bacilusoktól terhes külvilágot. Elszántan és ösztönösen dolgozik, alig gondolkodva, s közben beszél, egyre beszél.

– Zárt ablak marad... soha már nem nyitjuk ki, hogyisne... hogy beszálljon a por s azok az undok koszos pihék a bacilusokkal... még mit nem!... a rengeteg bacilus a göthösökből...! Betegek ezek, mind beteg, tüdőbajos rémek, a hátam borsódzik, ha látom őket... De megmutatom, hogy nem fertőznek tovább a nyomorultak. Legszívesebben befalaztatnám az ablakot... ne is lássam őket...!

S a férfinek, aki nézte, ahogy tömködi a résekbe a harisnyákat, akkor pompás ötlete támadt. Ki is mondta azonnal.

– Vastag, homályos üveget rakatunk a keretekbe... átláthatatlan tejüvegre cseréljük az ablakokat, hogy ne lássuk őket! Kizárjuk a látókörünkből a nyomorultakat... Annyi, mintha befalaznánk az ablakot!

– Jó ötlet... – mondta, s közben kedvtelve nézi, milyen hatásosan, szinte légmentesen kizárta a szobából a nyomoroncokat a bacilusaikkal együtt. – Valóban megtehetnénk, tejüveg... jó ötlet...

– Még ma utánanézek... – lelkendezett a férfi, hogy segíthet.

Nem gondolkodik, gondolta magában, mindig ilyen, amikor felindult és tehetetlennek érzi magát. Most hálás, hogy részt veszek a gondjaiban, uramisten, any-nyi év után még mindig történhet valami új...!

– A jó megoldást azonban te találtad meg – mondta aztán elismerően, nem alakoskodott, örült, hogy az asszony határozottsága jól kiegészíti s gyakran pótolja az ő habozását, gyámoltalanságát. – Mindig van megoldás... igazad van, csak meg kell találni és te... mindig ráhibázol, fején találod a szöget...!

– Mi is lenne veled nélkülem... – mondta erre röviden.

Befejezte munkáját s kissé megnyugodott. Mindig jól érezték magukat, amikor valamilyen problémát közösen megoldottak. A siker összekovácsolta őket, mintha megújítaná köztük a kötést! Becsukták a belső ablakokat, az asszony leengedte a függönyt és elrendezte redőit, nem is nézett már a varacskos falakra. Nem beszélt róla, de a férfi látta rajta, hogy nem akar törődni a galambokkal.

A galambok élete amúgy is nagy változás előtt áll, nyomorúságuk ideje lejáróban. Néhány nap múlva késő délután, amikor a nap nem ment még le a hainburgi hegydombok mögött, de a világítóudvarban már tompult a fény és sűrűsödött a homály, a lakásba becsöngetett Salgó, a földszinti vállalkozó. Ez alkalommal nem kísérte kövér bodyguardja, egyedül jött Salgó, és bodoran mosolygott. Joviálisnak és szolgálatkésznek mutatkozott, ahogy jó szomszédtól elvárható, jóindulatát és segítőkészségét villogtatta, mintha kedveskedni akarna s némileg büszke rá vagy legalábbis önérzetes, hogy ezt megteheti.

– Feltettük a rácsot... – abban a pillanatban nem tudták, milyen rácsról beszél, később aztán eszükbe jutott Salgó nagy terve –, elkészült a mű! Mondhatom, tökéletes. Amit Salgó megtesz, az kész dolog, a jó vállalkozás lényege, jelentőségének veleje a megbízhatóság! A galambokat persze elkergettük, világgá repültek. Volt galamb, nincs galamb, nyugalmuk lesz tőlük, mélyen tisztelt szomszédok! – Nagy jóindulatában már-már bohóckodott Salgó, ha a bikanyakú vele van, valószínűleg nem teszi. Magánemberként heherész most itt Salgó.

– Ó, köszönjük, Salgó úr – az asszony kezet nyújtott –, igazán hálás köszönet, pompás hírt hozott, uram! Bizony idegeinkre mentek a nyomoroncok...! – S a férfi helyeslően bólogatott. Egészen rokonszenves ez a Salgó, különösen így, a tohonya társa nélkül, kedélyes és segítőkész privatizőr, az ám, mi miért nem privatizálunk? – gondolta a férfi, nekünk is jól jönne egy kis vagyon! A gondolat azonban oly ostobának és meddőnek tűnt fel, hogy nem törődött vele, azonnal elfelejtette.

S ahogy Salgó örvendezve, hogy örömöt és elégedettséget szerzett, távozott, azok ketten a halóablakhoz siettek. Csend volt a szürkületben s nagy nyugalom. Mintha jótékony forgószél szippantotta volna ki önkéntes börtönükből a galambokat. S ez olyan óriási nyugalmat jelentett, hogy szinte egyszerre mélyet lélegeztek s elégedetten sóhajtottak a nagy-nagy megkönnyebbüléstől, s most az asszony karolta át a férfi vállát.

– Látod, kedves, a galambügy lezárult... megoldódott. Néha nagylelkű hozzánk a... a véletlen... nem túl gyakran, de néha igen... Rendes ember ez a Salgó, áldás a házban, nem gondolod...?!

A hangjában megbocsátás volt a férfi iránt, hogy nem ő rendezte el a dolgokat.

– Ó igen... – mondta megfontoltan, magabiztosságát őrizendő – Derék ember, magam is úgy vélem...!

5. „mintha tűz és víz élne együtt”

Gyakran csodálkoztam rajtuk, hümmögtem és a fejemet ingattam, s közben csodáltam őket. Mindkettőben valahogy benne éltem s ők külön-külön énbennem. S ebből pompás gubanc keletkezett, bár látszólag logikus, belső összefüggései ellenére az értelme sosem tisztázódhatott, mert állandóan alakult, formálódott a mindennapok újabb történései szerint. A kör, melyben ez a gubanc mozgott, egyre szűkült, mindinkább a lakás belső tereire zsugorodott, ám egyben mélyült is, s így jelentősége állandóan fontosabb lett, értékben gyarapodott. Mindinkább elmélyítette bennem a sejtést, melyről annyi okos gondolatot és bölcs aforizmát olvashatunk, nevezetesen, hogy férfi és nő soha sem értheti meg egymást teljesen! Hiszen, ahogy a szellemes író mondotta volt, mindkettő mást akar, a férfi a nőt s a nő a férfit! Szellemességnek kitűnő állítás, csillogó paradoxon, ám az értelme annál mélyebb, sokkal mélyebb. Évtizedek óta figyelem őket, s egyre tisztábban látom, mennyire bonyolult és kilátástalan célkitűzés lenne, hogy teljesen megértsék egymást! Ebben bízva a csoda misztériumát kerülgetnénk. Azt a rejtélyes jelenséget vizslatnánk, amelyet közönségesen szerelemnek nevezünk. Nincs ebben semmi pátosz, sem fennkölt érzelgősség, bár talán annak tűnhet. A mi korunkban érti meg az ember, hogy az a viszony, amit szerelemnek nevezünk, egész életre szóló életerő, élő folyamat és szakaszos történés. Csodaszerű kezdetétől kifogyhatatlan erejéig és mindennapi kényszeréig kölcsönviszony, mely határozott formát ad életünknek. Jellemzője, hogy a szerelem csoda voltát nem akkor érezzük meg, amikor megtörténik, hanem amikor visszaemlékszünk rá! Vannak olyan esetek, bár talán hihetetlennek tűnik fel, amikor az emlékezés nemcsak jóérzést okozhat, hanem akár ámuló szégyenérzettel tölthet el. Hogyan tehettük? Mint lehettünk annyira őrültek? Bizony számos tettünk ezen a területen, de kiszélesítve, az életünk minden táján, esztelenségnek tűnhet fel később, sok cselekedetünk pedig egyenesen rémálomnak! Akkor ezt nem tudhattuk, mert nem láttuk, egymásba gabalyodva ösztönösen éltünk. Hogyan lehettünk annyira tekintetnélküliek, oly önzők és szégyentelenek? Ország-világ szeme láttára habzsoltuk egymást, másokat hoztunk kellemetlen helyzetbe, ők szégyellték magukat helyettünk. A jóérzésűeket megbotránkoztattuk, irigységet keltettünk azokban, akik nem így szerették egymást, bizonyára őrültek voltunk.

Ilyennek láttam őket azokban az időkben. Amikor összekerültek, csak egymást látták. A kételkedőkkel, helytelenkedőkkel vagy éppen megbotránkozottakkal, akik nehezen viselték el szenvedélyük nyílt szemérmetlenségét és megvetették viszonyuk kötetlenségét, hogy törvényen kívül, szabadosan együtt élnek, az ócsárlókkal és álszent kárörvendőkkel nem törődtek. Azzal sem, hogy beszélnek róluk és elítélik felelőtlennek tűnő, viharos szenvedélyüket. Csak egymással törődtek. S amikor törvényesítették viszonyukat és kapcsolatuk látványossága veszített fényéből, befelé fordulva élték tovább az egymásra találás szenvedélyes – örömteli vagy néha gyűlölködő – viharait. Besorolódtak a házastársi galériába, akikről azonban köztudott, hogy a természetestől is visszavonultabban, a szokásostól magányosabban élnek. Ebben nagy része volt annak, hogy egymás társaságában éreztékmagukat igazán jól, nem vágytak a külvilágra, másrészt a furcsa kelletlenségnek, már-már megbánásnak, mellyel szerelmük korábbi vad szakaszára, tekintet nélküli tombolására gondoltak. Az emberben feltámad a jóérzés, a szenvedélyek mindenekelőtt a bűn természetes rokonai, az ember elleni vétkek melegágya, a közösségi normák felrúgásának és az ízlés, az illem szabályai semmibevételének devianciái! S mint ilyenek okai a későbbi szégyennek, mely idősebb korában eléri az embert, ez a visszahúzódás kétségtelenül az öregkori szégyenérzet katartikus eljövetelének a korai őrjáratait jelezte.

A szenvedély alig csillapult, ám intimebb lett, formája változott. A szerelemnek nem az ereje és tombolásának a lehetősége csodálatos, hanem az a képessége, hogy követi az idő múlását és az élet ívének nyomvonalát. Mintha a folyamatos jelen megtestesülésének a szimbóluma lenne! Az önző szenvedélyt segítőkész együttérzés követi, majd az összetartozás megbocsátó készsége, a ragaszkodó elviselés nyugalma és a szelíd, gondoskodó szemlélet, mely idővel némileg kritikus, sőt cinizmusba hajló lehet, mikor már az indulat is besegít. Egészében azonban minden szakaszában az elválaszthatatlanság tudatos megélése! Oly módon lehetséges mindez, hogy – adott esetben – az életünkön át tartó érzelmi metamorfózis során, a történéseken mintegy vörös fonálként, melyre felfűződnek tetteink, végighúzódik férfi és nő testiségének töretlen jelenléte, a kölcsönös nemiség épsége. Amíg a szeretkezés jelen van, adottak az őszinteség és hitelesség lehetőségei! A megbánás, megértés és megbocsátás képessége úgyszintén! De ha a testiség szálai összekuszálódnak vagy megszakadnak, biztosra vehető, hogy bekövetkezik az őszintétlenségek és tisztátalanságok kora, beáll a hitetlenkedés és csalódottság kaotikus és romboló ideje.

A férfi és a nő kölcsönviszonya töretlenül őrizte a harmónia lehetőségének vörös fonalát. A kölcsönös vágy tartósnak bizonyult. Már-már időfelettinek! Bizonyítására felesleges lenne részleteket idézni, számos mozzanatra maguk sem emlékeznek. Amúgy is furcsa tulajdonságunk az emlékezés, tisztázatlan szándékú kényszer, néha szinte rosszindulatúnak tűnhet fel. Mintha az ember ellensége lenne, hogy valamire – önmaga esendőségére? – figyelmeztesse! Gyakran szinte kárörvendő, a szégyenre is ez késztet! Kétszínű is kéjjel: rendre nem az örömöket őrzi meg számunkra, sokkal inkább a bánatot. Ritkán marad meg bennünk egy szenvedélyes szeretkezés érzése, annál inkább a nagy csalódások keserve! A férfi soha nem felejtette el, hogyan menekültek apjával a sívó hómezőn távoli szlovák ismerőseikhez a deportálás elől, sem az asszony, ahogy a szüleivel és kevéske motyójukkal negyvenötben átvonultak a dunai pontonhídon a ligetfalui gyűjtőtáborba. Arra azonban, ahogy egymáséi lettek, már egyikük sem emlékezett. Sem a lázra, mely egymás karjaiba kergette őket! Emlékét már csak az élő testiség őrizte, a vágy, mely már szinte független tőlük és önálló erőként működik, pillanatnyi viszonyuktól, lelki állapotuktól, örömeiktől és gondjaiktól függetlenül: mintha mindig kívánnák egymást! A szenvedély minősége változhatott, hevessége az időhöz békélt, ereje csillapodott és az önkívületek szilajsága bágyadt jóérzéssé szelídült, de a vágy mindent túlélt, nem szállt el vándormadárként – Makkfejű Sztyepán vadludai –, megbízható kötésként közöttük maradt.

Pedig évek során a különbözőségeik is láthatókká és érezhetőkké lettek. Egyéniségük ellentmondásai, érzelmi és érzéki kultúrájuk mássága, az ösztöneik és reflexeik mögött rejtőző, kétpólusú világok összeférhetetlensége néha már-már kibékíthetetlennek mutatkozott. Az alulról feltörő és érvényesülő népfi nyugalmának erkölcsisége és a finoman kultúrált, ám háttérbe szoruló asszony magasabbrendű ízlésének és esztétikai érzékének ellentéte! A könyörtelenül dolgozó idő, talán éppen ebben mély bölcsessége, a mindent kiegyenlítő folyamatosság összebékítette és kiegyenlítette az ellentéteket. Olyan harmónia lett ebből, amely időnként felbolydul, ám sosem csaphat át ellentétébe. Az egyéniségük ellentmondásairól azonban szólnunk kell! Beszélnünk kell az asszony életkedvtől duzzadó örök kíváncsiságáról és kirobbanó örömvágyáról, melyben él, és a férfi melankolikusan szemlélődő, nyugodt alkatáról, melyet nehezen lehet kihozni sodrából, mindenen képes túltenni magát, a bonyolult helyzetekből is győztesként kerül ki, szinte sérthetetlennek tűnik fel. Az asszony értékeli, néha bámulja ezen tulajdonságát, ám nem szabadulhat a sejtéstől, hogy a férfi azért ilyen rendíthetetlen, mert mindent képes elviselni! Ez pedig gyakran erényként, máskor fölényes minőségként, néha azonban gyávaságként mutatkozik!

Történetünkben komoly szerepe lesz ennek az ellentétnek. Szinte csodaként hat, mintha nagy békességben és egyensúlyban tűz és víz élne együtt! Természetellenes módon persze: a víz nem oltja el a tüzet, hanem mintha éltetné és a tűz sem forralja fel a vizet, hogy gőzzé változva elillanjon! Megkockáztatnám az állítást: talán éppen ebben rejlik az ember magasabbrendűsége a természetnél! Összeférhetnek benne a végletek! Lehet ebben valamiféle isteni magasabbrendűség! Az asz-szony állandó lobogása elbűvöli, bámulatra s gyakran követésre készteti a férfit, míg az ő higgadtsága fékezi az asszony száguldását s közben elismerésre kényszeríti. Közben közös életritmusuk szelídül, a múló idő mindinkább a férfi intellektusának kedvez, a lassú öregedés bölcsen és érzékenyen csökkenti a fárasztó rohanást. Még egy jelenségről nyújtunk bővebb elemzést: a férfi képzeletéről! Az aszszony mindig csodálta, imponált neki, bár gyakran bírálta is! Nem túlzás, amikor azt mondom: néha mintha álomvilágban élne! Talán innen nyugalma és sérthetetlensége, higgadt tettrekészsége, amely adott esetben akár lustaságnak mutatkozik. Az ilyen álomvilág már-már megközelíthetetlen, az asszony nehezen érti, de beletörődött, mint valami megfejthetetlen titokba, nem szól érte. Milyen is ez?

Ma is látom s hallom, élő emlék. Az utcaajtóban áll, falusi siheder, egyedül, bámul, mintha várakozna! Ne állj az utcán, mondja nagyanyja, mindig talál tennivalót magának az ember, ha nincs dolga, keres munkát, tesz-vesz a ház körül, az udvaron, a szérűn vagy az ólak környékén, ha mást nem talál, vágja a fát, aprítja a téli tüzelőt! Nem ácsorog és bámul a rendes ember. De te haszontalan vagy, dologtalan lusta, mi lesz így belőled?!

Sokat állt az utcaajtóban, nappal is, de különösen estefelé. Több volt ez szórakozásnál, valami más! Kíváncsi, mire is? Maga sem tudja, amit vár, ismeretlen számára. Csak vár. Valamit vár, amiről nem sejti, mi lehet. Kamaszfővel elképzelni sem képes, nincs még hozzá tapasztalata, a képzelete üresen bolyong, nem lát képeket, csak érzéseket sejt, melyek még nem érintették meg, maga sem tudja, honnan sejti, hogy vannak, léteznek. Várni kell rájuk. Mert ha nem jönnek, még jobban elmélyül benne a hiány érzete, az unalom, de talán, ha a ház előtt várja, van még remény! Korán megismerte az unalmat és a reményt! Az elsőt képzeletével próbálja legyőzni, és küzdelmét a reménnyel támasztja alá. Képzelődéseiből irdatlan mennyiségű csalódás születik, mind-mind tűrőképességét edzi, teherbírását acélozza. A várakozás kétélű, teli önellentmondással. Olyan érzéssel is eltölti, hogy talán mindent akar, telhetetlen csóró, korholja magát, néha szinte megveti, a világot akarja, mégsem sikerül neki semmi. Élhetetlen balek!, gúnyolja magát. Kíváncsi képzelete és vágyai tisztázatlansága révén sok csalódás éri, időzzünk el azonban a várakozásnál, lénye egyik alapvonásánál, amely érett korára, sőt öregségére sem hagyja el. Sok gonddal járó tulajdonság, bizonytalanságára és elégedetlenségre, meghatározatlan, ám elemi hiányra utal. Áttételesen mintha a szégyen rokona lenne! Várakozása kifejeződésének egyik markáns, szimbólumértékű kifejeződése a postaládában testesül meg. Zöldre festett, asztalnyi behemót a lépcsőházban a falra erősítve, tucatnyi szekrénykével, ajtócskákkal, fenn széles nyílás, alul lyukak, kulcsra zárva, nyílásán, lyukain fehér vagy színes papírok kukucskálnak. Egyike a leghétköznapibb berendezési tárgyaknak, mindennapi, mint a szemeteskuta, ásatag, akár az ajtók előtt a lábtörlők. A férfi számára azonban pótolhatatlan lehetőség, a várakozás s az álmok kopott metaforája. Vágyak célpontja, a remény fellegvára. Milyen nagyszerűség lehet, amit ilyen rozoga jószág rejteget? Újságok és levelek, néha pénzesutalvány, még többször fizetni való számlák, reklámok és üzleti küldemények, a mindennapi élet nem jelentéktelen, ám ritkán sorsdöntő haraburdjai! A férfit azonban, amikor a zöld talány előtt áll és kulcsait keresi, lebírhatatlan reménykedés, elemi vágyakozás és eleve rezignált kíváncsiság fogja el. Benne lehetne! Talán éppen most benne lesz! A ládikában lapul, amit oly régóta, szinte egész életében vár. Nem tudja, mi az! Azt sem sejti, mi lehetne! Talán híradás valami nagy dologról, aminek a részese lesz. Meghívó egy sorsdöntő eseményre. Értesítés, hogy kivételes előnyt élvezhet, talán számadás arról, hogy érdemei vannak, munkája kiváló és eredményes. Nem lehet meghatározni, mi lehetne még. Olyan jelzést, üzenetet, ami maradéktalan és mély örömöt szerezne, nem is örömöt, inkább kielégülést és megnyugvást, valamiféle elégtételt!

Az asszony örömvágya egészen más természetű, az alapvető különbség szembetűnő. Mintha jókedvvel született volna, nem mástól várja, hanem magában hordozza az életörömöt. Boldog, hogy az öröm benne lakik! Ismerjük a kitörő öröm fogalmát, oka kell, hogy megnyilvánulhasson. Szép illatos virág az öröm, de gondozásra van szüksége, megértésre a világ részéről. Aki azonban magában hordozza, mint az asszony, mindig talál okot, hogy melengesse és boldoggá tegye ez a spirituális energia. Az íróasztal mellől nézem, ahogy az előszobában fésülködik. A szépítkező nő mozdulatai mindig elbűvölnek, megragad belső bájuk, ahogy a száját festi, ajkát formálja, csücsöríti, bevásárolni megy. Napos őszelőn, ilyenkor fény ragyogja be a lakást, az ember jó érzéssel ébred és nem gondol a bajokra, nehéz álmára is elnézően gondol, megbocsát az éjszaka rémeinek, nem törődik velük. Finom ebéd lesz holnap, mondja az sszony, bevásárolok a hétvégére! Mosolyogva elmegy, bizakodva, könnyedén és fiatalosan, s az ember szöszmötöl az íróasztal mellett, mintha dolgozna, ám igazából rágondol és várja, hogy az asszony visszatérjen. Jó őt nézni ilyen napon, ahogy a konyhában teszi a munkáját és dúdol közben.

Amikor jön, nem csenget be, kulccsal nyitja az ajtót, bár nehéz csomagokat cipel, nem panaszkodik mint máskor, a magas emeletekre, a sok lépcsőre, nem látszik fáradtnak. Jókedvet sugároz, könnyed elégedettséget.

– Szép napom lesz... ragyogó az idő... – mondja, s még le sem tette csomagjait, le sem vetette könnyű kabátját –, kedves élményem volt... Éppen a Jesenský utcán mentem, mindenütt nagy ragyogó fények ültek, a reggel világos és jóízűen illatos, s mintha mosolyogna a város. Talán még a nevetését is hallottam. Két autóbusz jött szembe egymással, s amikor találkoztak, a fiatal sofőrök egymásra néztek, intettek és nevettek, olyan jókedvűen köszöntötték egymást, hogy mosolyognom kellett a boldogságtól. Olyan jó érzés volt... mintha mindenki mindenkit szeretne s én úgy örültem, úgy szerettem élni...!

Hallom, ahogy a konyhában lerakodik, halkan dúdol magában és edényekkel csörömpöl. Olyan fiatalosnak láttam, olyan szépnek, mintha egykori énje tért volna vissza, hogy engem is boldoggá tegyen. Sokáig figyeltem őt, nem tudtam dolgozni, boldognak érezhette magát, átadta magát a jókedvnek, amitől magam is jókedvű lettem.

6. „a folyamat a legkifinomultabb öncsalás”

Rendre zavarba jövök, amikor magamról gondolkodom. Mintha nem tudnék mit kezdeni magammal! Kesernyés önvizsgálataimra emlékezve, tetteimmel való elégedetlenségemre gondolva, ahogy nehéz helyzetekben elkövetett cselekedeteimet elemeztem, alig találtam olyan esetet, amikor maradéktalanul elégedett lehettem magammal. Mintha a valóságérzékem csődöt mondott volna. Helyzetfelismerésem csapnivaló. A csalóka, gáttalan fantáziálás áldatlan kísérletei engem is megérintenek. Hogy aztán mohón tőrbe csaljanak. Megragadnak és elkábítanak, csapdaként rám csapódnak, álnokul tévutakra vezetnek, és ellenállhatatlanul a mámoros képzelődés barlangjába csalnak. Tőrbe csalnak, ahogy a varsa széles öblös szája a halakat a háló belsejébe, a busát és keszeget a bugyorba, ahonnan már nem talál kiutat, elbolyong a keskeny kijárat előtt, nincs számára kiút a háló belsejéből. A csalóka képzelet csapdájából sincs kiút! A költő is maga hirdeti, hogy a szavak barlangjában kuksol, ahogy én ilyenkor a képzelődés színes bugyrában, útvesztőinek labirintusában! Alighanem vannak helyek a világon, földrészünk közepén például a városunk, léteznek olyan tájak és vidékek a közép-európai Iszter térségében, mondanám parttalan árterületén, ahol a képzelet szárnyalása csábítóbb, mint a szirének éneke, és szükségesebb, bár alighanem meddőbb, mint más tájakon. Mert ahol számos és magas az akadály, csak a képzelet segíthet könnyebben venni őket! Így gyakran meggyőződhettem felismerésem helyességéről, nevezetesen, hogy nincs a képzelettől, a játékos és bizakodó fantáziától áldásosabb és egyben veszélyesebb erő, mert vigyázat: mesterkedései gyakran a csalódás és szégyen ingoványára csalják az embert, hogy elveszejtsék.

De hát én író vagyok! Megalkotom az emberi sorsok látomásos képét, létrehozom bonyolult életutak ívét, életeket hívok létre, mint maga a teremtő. Rajtam múlik, milyen az érzékelhető világ képe, melyet alkotok! Mintha kényúr lennék. Hiszen az író emberi sorsokkal manipulál, érzéseket befolyásol, örömmel és bánattal kereskedik, vágyakkal, reménnyel és szenvedéssel zsonglőrködik, megidézi a halált, majd elkergeti, áldozatát élni engedi. Maga teremtette birodalmának mindenhatója, bonyolult módon zsarnok szultán, hűséges herélt háremőr és merész kalandor, betolakodó a tüllfátylas hölgyek birodalmába, ítélőbíró és elítélt, csodálatra méltó hős és szégyenletesen esendő féreg egyben.

Csak hát...! Töredéknépek írói töredékes létükbe zárva gyakran töredékeket írnak. Az egyetemes egység nagyságának érzete ritkábban érinti meg töredékes tudatukat. Sok ebben az igazság, nem az alliteráció kedvéért írtam. A töredékes lét nem nyújtja az egység élményét, és a töredékes közösség eszmék magaslataira, egyetemes csúcsokra alig ösztönöz. Teljesítményre sem késztet, nem rendel íróinál átfogó érvényű műveket. A töredékes létből fakadó gondok is töredékesek, gyakran kisszerűek, máskor zártak s szinte megközelíthetetlenek, ám máskor oly kényszerítő erejűek, hogy az írónak szolgálnia kell őket! Hrabal öregkori mondása, hogy Közép-Európában az ember sosem józanodhat ki! Ám legyen! Nincs köztünk ellentét. A minoritás képviselője viszont, a kisebbségi szellemiség képletesen szólva sosem részegedhet le, mert nemcsak fizikai értelemben, hanem szellemi mivoltában is elveszítené lába alól a talajt! A világ nagy bálján és a népek karneválján a minoritás józanságra ítéltetett, szabályos lépésekre késztetett az emberiség táncparkettjén! Erről mondtam egyszer régen az asszonynak: Ahelyett, hogy tágítanánk a láthatárt, önként szűkítjük le, hogy megfeleljünk helyzetünk lehetőségeinek, környezetünk elvárásainak! Mire csak annyit válaszolt: Ez szomorú! Azt állítod, hogy kis népek nyelvén írni önpusztítás...?!

Erre nem volt válasza. Azóta sincs. De állandóan keresi, s ennek érdekében úgy figyeli magát, mint egy idegent. Fürkészi, mint a férfit és az asszonyt, lesi magát titokban szenvtelenül, tárgyilagosan és hidegen! Néha a könyvespolcon sorakozó könyveire néz és megkérdezi: ki vagy te, ember?! A válasz magától adódik, tétova: hát... nem is tudom! Néha nagyképű, némi kesernyés öniróniával: a minoritás szellemiségének gyűjtőedénye! Vagyis: ember! Annyiban különbözöm a többitől, hogy állandóan marcangolom önmagam! Néha már-már mazochista! – vigyorog. Kételyeitől izzad, szorongásaiba belesápad. Magába temette már kisebbrendűségi érzését, túltette magát rajta nagy szellemi erőfeszítéssel, de nem tűnt el, ösztöneiben izzik, mint a parázs a hamu alatt. Munkája minőségét illetően elégedetlen. Elismert írónak számít, kételyei mégsem hagyják el. Sikerei minél látványosabbak, ő annál kishitűbb. Egész jó dolgokat írhat, de ezek még nem az igaziak, átmeneti minőség, nem silányak talán, de nem is kész értékek. Mintha az állandó rögtönzés korát élné folyamatosan, minden tette improvizáció, az idült bizonytalanság poklában pörkölődve töri magát dühödten. Ámulva bámulja a szívós középszerűség megingathatatlan önbizalmát! Uramisten, mint hiszi könnyű súlyú tevékenysége feltétlen hitelét! Mily magabiztosan lép fel a nyilvánosság előtt, menynyire öntudatosan képviseli önmagát! Nézzétek, én... hirdeti a középszer... én aztán igen...! Bolondok, kiáltana ilyenkor, istenverte bolondok... hát nem érzitek, hogy minél jobban ágáltok, annál kevesebbet mondtok?! S levonja a tanulságot: minél kisebb a szemétdomb, annál dölyfösebbek és harciasabbak a kakasok! Új Erazmus kellene, címeres ökrök, hogy megírja rólatok a mai balgaság dicséretét!

Szokatlan érzés. Mintha átok ülne rajta, sosem lehet biztos benne, mit hozott létre. A többszörösen megrokkant minoritás világa nem visszhangzik, süket marad és nem kér újabb szellemi értékeket. S ami ennek ellenére ösztönösen létrejön, nem veszi észre, néma és közönyös, vagy rosszindulatúan, kaotikusan disszonáns visszhangot ád, mint a csapnivaló akusztikájú hangversenyterem. Az író a gonosz múltat okolja, a komisz történelmet! A minoritás világa okozza intellektusa hiányait, szellemi gyengéit. Rendületlenül hiszi, hogy a történelem gyakrabban romboló erő, mint építő lendület! Hiszen igyekezett ő, igenis igyekezett! Ősei nyomán arra született, hogy a természeti emberek sorsát élje, annak a roppant tömegű emberfajtának a példányaként, amely évezredeken át a vidéket alkotta, művelte a földet és anyagi alapját nyújtotta minden fejlődésnek, egyként termelt élelmet, katonát s a szellemnek emberanyagot. Mindig a történelem alatt vegetált, burjánzott ez a fajta, mint a föld termő humuszrétegei és segítette, lehetővé tette és táplálta a műszaki haladást, szolgálta a kulturális növekedés és civilizációs hajsza lendületét. Ám ehhez a természetes elemi erőhöz tartozó elődei őt már tanulni küldték, gimnáziumba íratták, elengedték, mert a javát akarták, másrészt némileg a divat sodrásának engedve, a népi felemelkedés jelszavára figyelmezve, igen, ő elment a városba és igyekezett más lenni. Mindig olvasott és annyi ismeretet készült magába szívni, amennyi elég ahhoz, hogy felemelkedjen, ki tudná, milyen magasságokba! S ő akart is emelkedni, szívesen szárnyalt volna, mindent megtanult, amit kellett, és a képzelete már akkor képes volt rohanni, száguldani, mint a menekülő német repülőgép, amelyet a Berek felett lőttek le a RATÁk, de mire elült a harci zaj, az ő emelkedésének is befellegzett.

A történelem harsogva szólt bele az életébe és kemény kézzel állította át a sorspályáját más vágányokra. Elvette a nemzeti életet, és a minoritás létét is megtagadta tőle, semmilyen létet nem hagyott a számára, csak a puszta és motíválatlan egzisztenciát, a csupasz, pőre testiséget, mintha akkor azt dörögte volna a történelem: még élsz, de már nem vagy, lélegzel, eszel és ürítkezel, de jogilag nem létezel! A filozófusok nagy dilemmáját, a nincs-et testesíted meg, magad vagy a legteljesebb élő hiány. Ember, aki nem rendelkezik az emberség lényegi stigmájával, csak annak külső jegyeivel. De nemcsak így beszélt hozzá a történelem, bár különben akkori szavait nem is nagyon értette, inkább csak elszenvedte, hanem tett is állításai nyomósítása érdekében. Hómezőkön kergette és primitív kocsmákban züllesztette, istállókban aludt bujkálva és bicskásoktól tartott, rossz bort ivott és még rosszabb pálinkát, otellót és metilalkoholt, anélkül, hogy tudatosította volna, állandóan az erőszak jegyében élt és nem volt számára megbocsátás! Évek múltán viszszagontolt erre az időszakra és borzongva élte újra, hogy amikor más kamaszok első vágyaik lánykáját lesik, ő elvadulva téblábolt, s amikor a gimnazisták verseket tanulnak, melyek aztán a lelkükben zengenek tovább és érzésekre tanítják őket, akkor ő részegen hevert dúlt kazlak tövén. Embertelenül szép átkos pokla a háború utáni éveknek! Párialét, bár emberi, ám kiszámíthatatlan. De a legérzékenyebb és legtermékeny kor az ember életében, amikor mindent megérinthet, ami érdekli és megszerezhet, ha kedve tartja, amikor minden vágy lehetségesnek tűnik fel és minden álom valósnak! S ennek ellentéte? Gúzsba kötött fiatalság. Kalodába zárt képzelet. Mert mi lehetett volna, ha...?! Ha nem úgy kezdem öt év múltán újra élni az elkonfiskált éveket, mint egy sebesült, egy háborús rokkant, aki testében ép, ám lélekben béna, s hogy túltegye magát bénaságán, inkább naiv hívő, mint józan szemlélődő, sodródó bizakodó s nem céltudatos törekvő, az időszerű eszmék szárnyán szálló s nem az egészséges gondolatnak engedelmeskedő, párialétet vállaló ismét, s adottságain bévül építkező... Mennyi időbe tellett, mennyi évre volt szüksége, hogy önállóságra tegyen szert és megtanuljon tisztábban látni, ó uramisten...! Igen, mi lett volna, ha...?

Semmi! Válaszolja néha türelmetlenül, unom az álszent kétszínűségedet! Semmi nem lett volna, nagyokos! Igen, más lehetett volna, ám nem alapvetően. A tudás hiánya pótolható. Az író önművelése az egyedül járható út! Frázisnak hangzik talán, mégsem az: az írót nem az iskola neveli, hanem az élet! S közben önmagától tanulja a legtöbbet. Az író az a törvényerősítő kivétel, aki igenis az önmaga kárán tanul! Más kárán tanul az okos!, mondja a bölcs közmondás, nos, eszerint az író nem okos, csak amolyan „nagyokos”! De akkor is így van. Titokban bizonyára sejti, hogy a megszervezett tudás, az egyetemi műveltség olyan zárt ismeretrendszer, a maga módján információs kényszerpályák összessége, amely nem-csak a gondolkodás és ismeretszerzés minőségét határozza meg, hanem a képzeletet is előírt pályákra készteti. Közelebb áll a tudományos gondolkodáshoz, mint a költői szabadság szárnyalásához. Az írói képzelet azonban más természetű, az intuícióra épít, nem a logikára. Önmagára hagyatkozva, szubjektív késztetéseire bízva magát keres és talál utat a káoszban. Léte célját ösztönösen keresi. Talán a nagy dilettánsok voltak a legeredetibb írók, mert a tudatalattijuk és ösztöneik késztették alkotásra őket, nem a szervezett ismereteik rendszere. Az őstehetség is ezért lehet a csoda rokona, az elemi lélek szólal meg benne és készteti sosem volt tettre! Ó, a nagyokos, gúnyolódik ismét más értelemben, a pacsmag lázongó, mily szenvedélyes a kis nagyokos! De a formateremtés hagyomány kérdése is, hékás! A kiművelt tudásnak döntő szerepe lehet benne. Mert a forma egyben rend vagy olyan művi rendetlenség, amely más formák ismerete és azok elvetése útján születik! A művészi forma nem lehet teljesen ösztönös, akkor utánérzett vagy megsejtett példákat utánozna. Mert a formák világában élünk, ha nem tudjuk is, a sejtjeinkben vannak és a génjeinkbe épültek a nyelv által. A forradalmi rend, az új forma minden előtte már volt ismeretét megköveteli, hogy olyan lehessen, amilyen még sosem volt! Azt hiszed, géniusz vagy, hogy az új érték villáma primitív agyból is kicsaphat, nagyokos?!

Magammal küzdve és sokszorosan nagyokosnak gúnyolva önmagam, mohón kifejlődnek harácsoló ösztöneim. Számos könyvet veszek, úgy vélve, egyszer majd szükségem lehet rájuk! A folyamat a legkifinomultabb öncsalás! A mindenható szükségszerűség jegyében zajlik, annak ellenére, hogy célszerűsége vagy hatékonysága legalábbis kétségbe vonható. Bizony hogy nagy kerítő a könyv! Mindent ígér anélkül, hogy ez ellenőrizhető lehetne. Az ész hatalmának és a szellem birodalmának súlyos, mondhatni döntő tényezője. Olyan érzést támaszt bennünk, hogy általa feltárásra váró tájjal, csodálatos valósággal találkozunk, melyet ismernünk kell, mert már tudunk róla, fogalomként bennünk él, jelentőségét sejtjük, szinte birtokoljuk.

Állj le, nagyokos, fékezd magad! Tudom, ez is te vagy, de nem kell mindent kipakolnod! Őrizd a logikai szálat, mondd, hogy amit magának a dolognak vélünk, talán csupán a látszata! Egészében azonban ilyen káosz, gondolati misung határozta meg, hogy számos könyvet megszerettem, úgy gondoltam, hogy egyszer szükségem lehet rá, s ennek a mohó hóbortnak az érdekében sok pénzt áldoztam, nem adtam vissza kölcsönkönyvet, letagadtam vagy azt állítottam, hogy már visszaadtam, s bevallom, ha másként nem ment, akár elcsentem...!

Telhetetlen és előrelátó mohóságom következtében nagy könyvtárat gyűjtöttem. Sok ezer kötet, talán tízezer is, ínséges lakásviszonyok közt tekintélyes magánkönyvtárnak mondható. Ennek következtében a lakásunkban könyv hátán könyv hányódik, ha élnének és elmozdulhatnának, szétfeszítenék a falakat. Minek ennyi...? – kérdi néha szemrehányó tekintettel az asszony, elöntik a lakást, mint dagálykor a fövenyt a tenger...! De tiszteli a mesterségemet és nem kíván gátat vetni az áradatnak, mindössze azt szeretné, okos jó lélek, hogy magam szorítsam a dolgozószobám falai közé a könyváradatot...! Birtokoljam őket a saját területemen, birodalmamban?, barlangomban vagy kuckómban?, tehát ahol az én jogrendem érvényes! Ez megdönthetetlen és elkobozhatatlan privilégiumom, törvényszerűbb, mint a jus primae noctis egykor, mert nem születéssel, hanem munkával szerzett jog, ismerte el az asszony. Legyenek tehát szellemi tusculánumomban, hogy a mindennapi emberek útjait lehetőleg ne akadályozzák, az egyszerű lelkek mozgását ne korlátozzák! S ezt bizonyos célirányosan ironikus éllel mondta s halványan mosolygott közben, ám a szeme nem lett derűsebb s a nézése komoly maradt. Elismerés is lehetett benne, némileg biztatás és mindenképpen megbocsátás! Megértem őt, mindig értettem, jobban, mint más, mert nemcsak érzéseimmel közeledtem hozzá, hanem a beleérzőkészségemmel is, az intuícióval, mely mesterségem varázsereje, megérteni a másikat, a könyvek áradását illetően mindent megígértem. Meg is tartottam ígéretem, bár nem könnyen, mert a könyveknek éppen olyan átkozottul szemérmetlen a természetük, mint íróiknak és olyan gátlástalanul szaporodnak, mint a házinyulak, vagy az öreg pincék és vén városi csatornahálózat patkányai. (Melyek Hrabal szerint a mélyben, anélkül hogy tudnánk róla, állandóan vívják egymással élethalálharcukat!) Az állványokon és az üvegajtós szekrényekben egymás hegyén-hátán halmozódnak, egymás háta mögött tolonganak, elégedetlenséget okozó s mégis megnyugtató káoszt képviselve, az állandó bizonytalanság légkörét teremtve körém: minden nagy művészi teljesítmény és szellemi forrás ott lélegzik és él bennem, melyre valaha is szükségem lehet! Súlyos tartalmú elméleti munkák, jócskán próbára tennék kaotikus műveltségemet, lexikonok és minden ismeretet tartalmazó enciklopédikus kiadványok, az élő és holt világ adattárai, világirodalom és filozófia, történelmi forrásmunkák és esztétikai rendszerek, etikai kódexek, klasszikus sorozatok és lírai gyöngyszemek, Brehm apó tízkötetes sorozatában a világ faunája és a Pallas nagy lexikonában – tizenhat kötet plusz két kiegészítő kötet – a tizenkilencedik század pozitivista tudományának minden ismerete, műszaki szakmunkák és szórakoztató olvasmányok, tényismeret és misztika, detektívregények és bestsellerek. Egyszóval minden! Világméretű szellemi birodalom kellős közepén ülök közép-európai kisebbségi dolgozószobámban, a minoritás testi épülésének és szellemi egészségének a folyamataira figyelmezve, mindennek jóakaratú, ám jelentősen tájékozatlan és sokféleképpen korlátozott uraként. Lehetőségeim gazdagságairól meggyőződve, ám birtokló erőim korlátaitól némileg megszomorítva ücsörgök és szemlélődöm minden eshetőségre felkészülten.

Valamiféle csorba nyugalom és béna bizakodás tölt el. Eszmék és elméletek közepén, gondolati rendszerek szövevényében élek, íróasztalomtól figyelve szellemi birodalmam áramlatainak lüktetését. Testem-lelkem átjárják a metafizikus kisülések és spirituális erővonalak, megtöltenek feszültséggel és mentális szenvedélylyel gazdagítanak, arra késztetve, hogy minden lehetséges létezőt megismerjek és számot adjak az elsajátított dolgok lényegéről. Belássak a tárgyi világ rejtelmeibe és belessek az emberi lélek bugyraiba, az élet azon fekete lyukaiba, ahol a misztikus anyag, a spirituális elementum annyira összesűrűsödik és kiismerhetetlenné válik, hogy megközelíthetetlennek tűnik fel a természete! S amikor erre gondolok, nem meglepően, ismerve intellektusom kamaszkorát, és mégis nyugtalanítóan, szinte már pánikot keltve bennem kételyek fognak el. Körös-körül könyvek merednek rám és csábítóan néznek, ahogy az útszéli lányok a pompás Mercedes vezetőjére, állj meg, pénzeszsák, vegyél a kezedbe, boldoggá teszünk! Töprengve szemlélem a rám meredő könyvgerinceket, színes borítókat és karcsú címeket, a felvillanó neveket és rejtélyes üzeneteket, s növekvő kétely kerít hatalmába: közelről sem vagyok elég erős ahhoz, hogy uraljam ezt a hatalmas birodalmat!

Török Elemér versei

Ima Nemzetemért...

„Dudvaszedő nemzet vagyunk”

(József Attila)

Deres ággal szél veri ablakom...

A sorsunkon tűnődve: hallgatom...

Rossz hírt: nem Késmárk, se Gyergyó felől

hoz most a szél... hanem: Budapestről!...

Édestestvér: a félrevezetett,

üzen ridegen, fájó nemeket!...

Hát áruló lennél: anyanemzet?!...

Árván maradt: testvéred büntetted?...

Én: szégyellem magam, és fáj nagyon...

Nagyobb a fájdalmam: mint Trianon!...

E gyalázat: idegenek műve...

és a vörös gróf: Károlyi bűne!...

Mégis: „Dudvaszedő nemzet vagyunk”...?

Saját hibáinkból se tanulunk?...

Hol vagytok, tegnapi, szép remények?!...

Köröttünk itt most minden köddé lett...

Lelkünkre komor, szürke fellegek:

sötétlő árnyakat terítenek...

Ki riogat itt folyton, nemzetem?...

s ejt naponta sebeket szíveden?...

Hát nem látod?... A kufár uszító:

neked se akarja azt, ami jó!...

Mindenre gúnyosan: nemet károg...

Nem temeti... mélyíti az árkot!...

Testvéreid: csak árunak nézi...

Anyanemzet: szíved ezt, nem érzi?...

Szomorkodhatunk azon itt újra:

ötágú sípunk, holnap, ki fújja?!...

Nemzet nagyságát: tette mutatja...

és emeli, jegenyemagasra...

Uram, kérlek, hogy áldd meg ezerszer:

az Igent-mondókat kegyelmeddel...

Adj védeni, újkori végeket,

legendás végvári Vitézeket:

Zrínyit, Balassit, Hunyadit, Dobót...

Bátran kitűzni: győztes lobogót...

Adj: Rákóczit, Bercsényit, Kossuthot...

Bár igaz, hogy a harcuk elbukott...

De még: itt vagyunk... itt is maradunk!

Születik még: Petőfink, Aranyunk,

Adynk, Illyésünk, József Attilánk,

akik majd, felső fokon tanítják

szeretni: Hazát... Anyanyelvünket,

féltve őrzött, legdrágább kincsünket...

Jön még újabb: Füst Milán, Radnóti,

Bartók, Kodály... s fogunk mi dalolni!...

Adunk még a világnak: Bolyait,

Szentgyörgyit, Tellert... sok tudós hazafit...

De, Uram: csak a segítségeddel

emelkedhet újra, e nemzet fel...

Hitünk, reményünk... megmaradt nekünk,

hogy egyszer mégis: együtt lehetünk...

Vagy, ez is: ködös álomkép csupán?!...

Te vagy tudója: hogy lesz ezután?

Tudom, Uram: az élet megy tovább...

Segíts kinyitni: jövőnk kapuját!...

Pozsony, 2004. december

Anyai nagymamám...

Néha eltűnődöm,

vajon ki is vagyok,

sejtjeimben milyen

géneket hordhatok?...

Anyai nagymamám

szláv lelke sír bennem?...

Istenem, Bože môj...

sóhajtozott csendben,

kezem fogva, beteg

anyám ágya mellett,

s rajzolt homlokára

ujjával keresztet...

És hullott szomorú

kék szeméből könnye:

így maradt meg arca

szívemben örökre...

Rigó nagyapám...

Szekér jön a dűlőúton,

a bakon ősz ember ül,

bögölyhad kering zümmögve

a lovak feje körül.

Ő Rigó nagyapám... és szól:

ülj fel mellém, unokám,

s kisimulnak a mély ráncok:

balladás, szép homlokán.

Füvek némaságában

Elindulsz faludból

a Füzerő felé.

Mégy tűnődve, hallgatag,

a füvek némaságában.

Egyre komorabb

a kedved,

hiába minden törekvésed,

már itt is, idegennek

érzed magad,

esendő emlékeid

foglya vagy...

Elnézed fáradt

mosollyal múltad:

itt maradt árnyait...

Eszedbe jutnak,

a tövisek közt

gázoló napok,

mikor a csöndben is

kést éreztél

bordáid alatt,

s félelemmé súlyosodott

benned a gondolat,

hogy embernek

s magyarnak maradj,

és meglásd a gyomok közt:

a virágok, tiszta szirmait...

Nyargalj, lovam, vágtass vélem

Moccanatlan táj, éji csend,

hajnalodik, az ég dereng.

Lovam nyakán réz a csengő,

hangja csillagokig zengő.

Csilingelve cseng-bong szépen,

vágtass lovam, nyargalj vélem!

Már aranyló fény záporoz,

kedvem attól oly mámoros.

Nem más tájon, más ég alatt:

itt érzem csak jól magamat.

Jó ezt tudni, s már legyen így,

a halálos gyászingemig.

Nyargalj, lovam, vágtass árkon-

bokron át a vad pusztákon:

hova mindig visszavágyom,

álmodozni virágágyon...

Egy távoli fényragyogásban...

Mennyi ellentét

gyűrűző köre

zárt már

örvényeibe...

S már megint...

pedig tudod,

hasztalan dohogsz,

hogy így, meg

úgy kellene...

csak hát téged,

ma se kérdez senki...

Mint némafilm,

pereg előtted múltad,

egyedül érzed magad,

akár a haldokló,

iszonyú félelme

fogságában...

Dohogásaidban, mégis

remény virraszt,

s mégy tovább dohogva,

egymást rejtő

gondolataiddal,

létezésed

rejtjeles útjain...

S tekinteted,

egy távoli

fényragyogásban

keresi a megfogható:

bizonyosat...

Öllős Edit versei

SZIESZTA

mikor nem bánt a gondolat

csak úgy ücsörög

vagy heverészik

magadra hagy

(de azért füledbe szuszog)

ÖTLET

van úgy

hogy a szikra máris

papírra pattan

nem is munkádat

körülményeidet perzseli

ha telefon is szól hozzá

máris gálaruha lesz

jelmezéből

(az álarc is felesleges)

DILEMMA

menni vagy maradni?

pro és kontra

maradnék...

de ami ellene szól

az olyan erős

hogy szinte az én erőmön

is túltesz

LÉPÉSEK

mikor lesz „elég”!

(mármint magamnak is...)

ELÉG már sokaknak volna

(IQ-ja válogatja...)

magán(y)- és munkaügyek

vegyülnek

tények álmok vágyak tervek

elegyednek

mikor lesz „elég”!

magamnak...

x évig/évtizedig biztos NEM!

másoknak...

x éve biztos ELÉG!

(IQ-ja ugye...)

mikor lesz „elég”!

MINDENKINEK

ÖRÖM

örülni sok mindennek lehet

magunknak is...

de mértékkel persze

legyen olyan magas

a mérce

hogy azt MOST még átlépni

képtelenség

HÁLA

percről percre hálát adok Istennek

hiszen ő tudja az igazat

és állandóan igazgat

(eddig még minden

keresztet elviseltem

amit kellett

megmentettem)

BESZÉLGETÉS

feltárom a tényeket

el sem hallgatom a lényeget

megegyezünk hogy nevetséges

a szánalom részleges

VITA

mikor legördül a vasfüggöny

megalszik a tej

aszalódik a szilva

a gobelinek remegnek a falon

újra Isten ragad karon

TUDÁS

„szabad ésszel nem adom

ocsmány

módon a szolga ostobát.”

(József Attila)

sok az ember másoknak

magának meg még mindig

olyan kevés

lakat kell néha

a pörös szájra

rájönnek majd sok mindenre

az idő és Isten mellettem

rendszeresen várakoztat a Szerelem

Százdi Sztakó Zsolt

Létezés

(Részlet az „Elbeszélések könyvéből”)

Az író nem volt más, mint egy szereplő az egyik novellájából. Olyannyira, hogy fizikailag szinte már nem is létezett, illetve az, amit mi testnek nevezünk, ez a hatvan-nyolcvan kilónyi hústömeg (ebből hetven százalék víz) már csak vegetált, csak ösztönei irányították, nem volt benne semmi tervszerű, semmi ritmus. Ha megéhezett, evett valamit, függetlenül attól, hogy hajnal három vagy éjjel tizenegy volt-e. Ha elfáradt, lefeküdt aludni (általában kétnaponta), a rajta kívüli világot pedig közömbösen szemlélte, ha egyáltalán hajlandó volt tudomást venni róla.

Legtöbbször olyankor volt kénytelen szembesülni ezzel a külső világgal, amikor kézirataival a szerkesztőségekben kilincselt, és fafejű szerkesztőkkel veszekedett, akik egyszerre mind hatalomtól megtébolyodott Nérókként viselkedtek, amint alkalmuk adódott szerencsétlen, vékonypénzű írókon basáskodni, akiknek a kéziratait könyörtelenül húzták meg, átírták, hogy végül szerencsétlen, jobb sorsra érdemes szerzők alig ismertek rá a nyomdából kikerült szövegeikre. Valahogy méltatlannak érezte ezt az egészet, mintha a pap, akinek a hívek lelkiüdvéért kell fáradoznia, azzal keresné a kenyerét, hogy naponta szőlőt kapál. Nem is vállalkozott volna ezekre a megalázó tortúrákra, ha nem lett volna szüksége arra a csekélyke honoráriumra, melyet a lapok írásaiért fizettek.

Már magában azt a tényt is roppant megalázónak találta, hogy a megélhetéshez pénz kell. A legváratlanabb helyzetekben kérik a pénzedet. Ha egy nagyvárosban járva jön rád a szükség, a klotyómadam a pénzedet kéri... különben akár össze is szarhatod magad.

Valahol azt olvasta (vagy tán nem is olvasta, hanem csak egy régóta visszatérő gondolata volt) hogy az emberiség legnagyobb találmánya a pénz, ami nélkül az emberek sokkal boldogabbak lehetnének. Csakhogy az emberek nem boldogok, se pénzzel, se pénz nélkül. Mintha elfeledkeztek volna a boldogságról, és ha őszinte akart lenni magához, ő se tudta, hogy mi az. Csak általánosságokban volt fogalma róla, és mint tudjuk, az általánosságok épp általánosságuknál fogva semmit se mondanak. Olyan ez, mint mikor a kisgyereknek a tündérek országáról mesélnek, aztán éjszaka álmodik róla, de már reggel képtelen szavakba foglalni az álmát.

Egyébként gyakran kapta azon magát, hogy valaminek a megnevezésére vagy körülírására képtelen szavakat találni. Ezért van aztán az, hogy a legértelmesebb ember is nyáladzó idiótaként viselkedik, ha szerelmes, és csak hebegni képes, vagy ami még kiábrándítóbb, semmitmondó frázisokat pufogtat. Így vagyunk minden igazi érzéssel, képtelenek vagyunk őket szavakba foglalni, és ezért nem is tudunk velük mit kezdeni. Mennyivel könnyebb dolguk van a zeneszerzőknek, akik egy pár perces vagy órás műben mindent elmondhatnak. Egy Beethoven-szonáta vagy egy Mozart-opera olyan dolgokról szól, amire még a legjobb költők se képesek, egyszerűen azért, mert megkötik őket a szavak, és akik olvassák őket, azok is az értelmükkel akarják felfogni a szavak jelentését. Itt van példának okáért a Varázsfuvola, amit ő a legtökéletesebb zeneműnek tartott, amit valaha komponáltak. És most a zenén van a hangsúly, mert a szöveg egy másodrangú fércmű, de a zene...

Épp ezért tehát minden művészetek közül az írás művészetét a legnehezebb művelni, és ez is a leggyarlóbb művészet. Itt van például a festő, aki a négy alapszín segítségével bármelyik színt kikeverheti magának, sőt, még akár új árnyalatokat is kísérletezhet, vagy a szobrász, aki kedvére formálhatja az anyagot.

Ami a boldogságot illeti, csak sejtéseink vannak, és mi sem tudunk róla többet mondani, mint a példában a kisgyerek az álmáról. Legtöbben egyszerűen a vágyaikat jelölik meg boldogságuk forrásaként, de ha valami csoda folytán minden vágyunk teljesülne, hamar kiderülne, hogy ez is csak káprázat, amely csupán pillanatnyi kielégülést hozhat. Ilyenformán már nem is csodálkozhatunk azon a kijelentésen (és most se tudta eldönteni, hogy ezt valahol olvasta vagy egy visszatérő gondolata, de hát oly gyakori ez, hogy egy gondolat annyira megtetszik nekünk, hogy kisajátítjuk, és már a sajátunknak érezzük), hogy a boldogság egyenlő a vágyakozással, függetlenül annak tárgyától. Lehet, hogy vágyainkból sohase lesz valóság, az esély erre annyi, mint hogy telitalálatunk lesz a lottón, vagy egyszer űrutazásra indulunk, de ha egy napon arra ébredünk, hogy már nincsenek vágyaink, biztosak lehetünk benne, hogy itt a vég. Aki vágyakozik, az reménykedik is, és aki reménykedik, az még a jövőjét tervezi, és aki a jövőjét tervezi, az vágyakozik, és a kör itt bezárul. Olyan ez, mint a huszonkettes csapdája: csak akkor szuperálnak ki, ha bolond vagy, de ha nem akarsz felszállni azzal az átkozott géppel, és lelövetni magad, az azt jelenti, hogy mégse vagy bolond.

Az író (akit egyébként Gátinak hívtak, de ez történetünk szempontjából egyáltalán nem lényeges, mint ahogy az sem, hogy harminckét éves volt, netán idősebb vagy fiatalabb) már régóta szeretett volna egy novellát írni a házmester lányáról, aki olyan csúnya volt, mint egy nőalak Picasso valamelyik képéről, de a szeme úgy ragyogott, olyan szép volt, mint a hajnalban felkelő nap. Mintha egy ügyetlen ékszerész egy csodálatos gyémántot egy ízléstelenül giccses foglalatba rakott volna.

Nem tudott úgy elmenni a lakása előtt, hogy be ne menjen hozzá. A házmester lakása mindig nyitva volt, és a lány ott ült az ajtónál egy fotelben. Nem járt ki az emberek közé, és azért volt nyitva az ajtó, hogy legalább így legyen kapcsolatban a világgal. Bement hozzá, és csak nézte. A lány nem tudott beszélni, csak artikulálatlan hangokat adott ki, neki pedig lelkifurdalása volt, mert a lány bizonyára tiltakozna, ha beszélni tudna, hiszen vélhetőleg pont azért nem járt az emberek közé, nehogy megbámulják nyomorék testét. De ő nem azért... és ezt igyekezett elmagyarázni neki, és nemegyszer belefogott a magyarázkodásba, de zavarban volt, és minduntalan belegabalyodott a szavak szövetébe. Különben sem tudta, hogy a másik mennyit fogna fel a szavaiból... aztán ezért a gondolatért is elszégyellte magát.

Megpróbált egy novellát írni róla, talán csak azért, hogy a lelkiismeretét nyugtassa meg, így mondta el mindazt, amit ott előtte állva képtelen elmondani, de aztán mindig összetépte a papírt. Visszaolvasva minden magyarázkodásnak tűnt, olyan erőltetettnek...

A csengő hangja zavarta meg. Bosszankodva ment ajtót nyitni, és egy kicsit csodálkozva is. A legritkább esetben jöttek hozzá látogatók, hiszen úgy élt, mint egy remete. A folyosón a postás állt morcos képpel, amiért annyi emeletet kellett megmásznia. Ajánlott levelet hozott, amit elég furcsának talált, hisz már évek óta nem kapott semmit. A hivatalos leveleit se vette át, ott gyűltek a levélszekrényben, aztán pár évente kiszedte onnan, és annak rendje-módja szerint elégette. Így akarta demonstrálni azt a tényt, hogy kivonult a társadalomból, és semmi se köti hozzá. Persze, a társadalom nem volt hajlandó tudomásul venni ezt a kivonulást, és rendületlenül küldözgette a felszólításokat. Mikor a villanyt kikapcsolták, gyertyákat vett, és esténként most már annak a fényénél olvasott.

Idegenül forgatta a levelet, ami egy idegen országból érkezett, a címzés hiányos, kész csoda, hogy megtalálta a levél. Hirtelen elhatározással föltépte a borítékot, amiben egy cédula volt, rajta pár sor:

Kedves uram,

Ön most bizonyára meglepődik, és fogalma sincs, hogy kitől kaphatta ezt a levelet. Az Ön életében az elkövetkezendő hetekben gyökeres fordulat következik be. Három nap múlva egy férfi fogja meglátogatni, és hosszabb ideig fog Önnél időzni.

Az aláírás olvashatatlan. Mi ez, valami idétlen tréfa? Valaki hülyéskedik vele? Bosszankodva ment vissza a szobába, és lesöpörte az asztalról az ott felhalmozódott könyveket, és leereszkedett a székre. Letette a cédulát az asztalra, és tűnődve nézte, mintha azt várta volna, hogy az majd magától adja a kulcsot a rejtély megoldásához. Sose szerette, ha tréfálnak vele, és ez szinte ingerelte a barátait, hogy állandóan tréfák céltáblája legyen. Valami rejtélyes oknál fogva még a legértelmesebb emberek is roppant viccesnek találják, ha valaki olyat tréfálnak meg, aki pedig egyáltalán nem érti a tréfát, és így nem is respektálja.

Mindazonáltal megpróbált ezekhez az idétlen tréfákhoz jóképet vágni, mert rájött, hogy ha dühöng, az csak olaj a tűzre. Mert a mások kárán való örömnek nincs párja, ezt tapasztalatból tudta.

Mielőtt ez az intermezzo megzavarta, egy novellán dolgozott, ami egy vak szobrászról szólt. Már hónapok óta egyetlen sort sem írt, és ma reggel, ahogy felébredt, mint a villám hasított bele ez a pygmalion-történet. Lehet, hogy már erről is álmodott, a legtöbb történetet, amit írt, megálmodta, de most képtelen lett volna visszaidézni éjszakai álmát. Annyira megörült, hogy odaült az írógéphez, és órákig verte, míg a csengetés meg nem zavarta.

A történet egy vak szobrászról szólt, aki nem láthatja a szobrait, hanem érzi azokat, és így alkot csodálatos szobrokat. Az emberek azért szeretik a szobrait, mert azt mutatják meg nekik, amit ők nem vesznek észre, mert a látás adománya túlontúl felületessé teszi őket. Aztán egy nap találkozik egy lánnyal, és megalkotja a SZOBROT, ami megdöbbenti a nézőt, mert teljesen új dimenziókat nyit a művészetében, és most már nagy szobrászként ünneplik őt.

Csakhogy a szobrász összetöri szobrát, mert féltékeny a művére, és a lányra, aki senki másé nem lehet, csak az övé...

Itt tartott, amikor megzavarták. Bosszankodva hajolt le, és emelte fel a papírt, pont egy félbeszakadt mondat közepén. A mondatot be tudta volna fejezni, de a hangulatot már lehetetlen volt visszaidézni. A legjobb írásait mind ilyen hangulatban írta, szinte már nem is az eszével, hanem az egész lényét beleadva. Nem, nem ihlet volt ez, az csak egy pillanat, egy jó ötlet, a tudatalattink segítsége tudatunknak. Ez más volt, inkább valami meditatív állapothoz hasonlított, amikor anynyira koncentrálsz valamire, hogy minden más megszűnik, és te egyedül vagy a világegyetemben.

Fecsó Yvett versei

Szent mítosz az EU-ról

bábel foglyai toronymagasban,

kószálnak körben fel-le a lépcsőn,

kilátást várva lépést figyelnek,

ki van legfölül,

s ki kin léphet át,

míg följebb kerül

zűrzavart kerülve mormolnak szavakat,

torony tetején játszanak fázva,

lelógó bábuk alant taposva,

kilóg a nyelvük tappancsok alatt,

élhetnek-e függő kötálhágcsón

fellengzős játék eszközeiként,

......toronyosult zavar nem várat soká.......

jégbe vájt csillagok felé vánszorog

marionettek irathordozása,

s szótárrá válva

siet a világ

lelketlen magába.

(2003)

Elit

kurta varázsigék szánkban

kihunyó imák lámpavilágban

hazugságörömben úszó gyertyacsonk

betonszövetségek euroszeletben

pocsolyaszemekben szabályvirágok

bánult árnyak után futó protokollhercegnők

gyűrődést mustráló

torz tervekkel átszőtt

szédült világveremben

kincseket facsaró forgószélviharban

haramiák napja vicsorral támad

üvöltő szakadás

jégszörnyvilág

zsolozsmamorzsa

hígított tisztaságlátás

fehérré szennyezett

csonka lepkeárnyak

hervadó hernyóvilág felé

rohanva kínálnak

mítosz a meggondolatlanságról

kőszellő,

nádhang,

szertesusogás,

paplanpuha holdízű zamat,

mézharmattestű titkok ideje

mítosz az álomról

ringó zafírkalászból hulló édes íz

virágmézittas mosoly arcomon

tajtékkőéjszaka

reszkető tekintet virághajnalon

torpanó selyemhang

szenderré váló

holdlétalkalom

vadócok kóca

kócok csökönye

bárányhimlőt szóró kacagás

pirinyó zárdák

ikongó templomok

szemernyi lelkek színtelen tüze

pocsolyakonyha,

hideglelés,

csillogó havon sikamlós elit

rongyokba díszített

torzó bibeélet

dobozházalap hazátlanjain

ködözönbe fagyó lélektél-ébredés

kihunyó dadogás szamárhátakon

sokkot támasztó varázssejtelem

fagyöngytesteken penészima

(2004)

Irena čechovičová

A harmadik évezredben repülünk

„Ma simán repülünk” – kiáltott fel Inera. Mindig örült a repülésnek. Minden felszállás előtt kellemes bizsergést érzett.

Figyelte, hogyan mozognak a fák ágai a szélben, s megpróbálta a saját testét is hasonló ritmusban lóbálni.

Ezt a bizsergést semmilyen más bizsergéssel nem lehet összetéveszteni!

Inera szép, hosszú haját hagyta szállni a szélben, ezüstös szkafonéz feszült a testén (ez a szkafander és a munkaruha ötvözete lehetett), kihagyhatatlanul meg kellett érinteni. Különös anyagból készült, amely a hideg áramlatokban megőrizte a test melegét. Inera büszkén látta magát az ablaküveg visszaverődésében.

Még emlékezett rá, hogy hajdan milyen hátrányokkal is járt a repülés: az emberek megszólták, így titokban kellett próbálkoznia.

Ma már viszont szinte mindenki repül. Inera számára a repülés egyúttal a szakmája és a kedvtelése is. Többek között már évek óta tanítja is a repülést. Repülni a többség megtanult. Nehézségeik csak a földhözragadt embereknek vannak (ilyen is akad azért szép számmal).

Az egyik ilyen antitalentum egy vámos volt, aki a hulladék eltakarításánál ügyködött. A mai időkben ez egy igen fontos szakma, de a repülésnek hiába rugaszkodott neki, ötször is megbukott a záróvizsgán. Alig tíz centire volt képes felemelkedni, s rögtön el is nyúlt, mint a krumpliszsák. Inera, mint a repülés szerelmese, elutasított minden bűnös ajánlatot, borravalót semmilyen esetben nem fogadott el. Holott a férfi nem keveset ígért: kidobhatta volna a szeméttelepre a szúrágta háromrészes konyhaszekrényét, meghívta vacsorázni, még egy karkötőt is hozott neki, de semmi sem használt.

Érdekes volt a találkozás azzal a számítástechnikussal is, akinél valaha Inera vizsgázott. A számítógépes analfabéták közé tartozott, a fiatal tanár kék szemét behunyta, amikor kiírta az oklevelet.

De a repüléshez volt adottsága, ehhez nem fért kétség. Kiskora óta vonzotta a repülés, s a szülei nem gördítettek akadályt e furcsa hobbi elé.

A levegő tiszta volt, benzingőz sehol. Az utcák üresek voltak, alig néhány autó közlekedett, csak azok utaztak, akik azok közé a szerencsétlenek közé tartoztak, akik nem tanultak meg repülni. Az égbolt várta a repülni vágyókat.

Imádom a repülést szélviharban. Az ilyen repülések gyönyörűek, bár igaz, ami igaz, kissé veszélyesek.

Az a felemelő érzés, amikor a légmozgás egyre feljebb emeli a testet, a sebesség egyre gyorsul, a testem egyre könnyebb lesz, mint a tollpihe, s lebeg a magasban, alant lebegnek a fák, különböző tárgyak szállnak a magasban, s engem elragad az eufória, s egyre hangosabban ordítok és ordítok, szeretném túlharsogni a szélfúvást, kiabálok, mit kiabálok, ordítok, itt fenn mindent szabad! Végre teljesen szabad vagyok!

Ma remek lesz a repülés. Szélvihart ugyan nem jeleznek, de a szél megfelelően fúj, a látási viszonyok jók. Egy pillanat még, s elrugaszkodom a földtől s már repülök is. Eszembe jut egy pillanatra, hogy talán nem zártam el a gázt a teafőző alatt, de egy pillanat múlva minden szomorú és nevetséges gond alant marad.

Minden a látószögtől függ. Ha még alacsonyan vagy, minden förtelmes földi dolgot közelről látsz, a fekete havat, vért, felfordulást, a futkározó patkányokat, a szeméttelepeket, míg a magasból a Föld gyönyörű, kék, zöld, lüktető és tiszta.

Néha az időeltolódással van gondom, ha visszatérek a földre. Eltelik egy idő, amíg sikerül szinkronba kerülnöm a földi idővel.

Már csak a földi irányító tanácsait várom. Repülök, repülök, Inerának hívnak, boldog repülő lény vagyok.

Inera már a vele szembe repülő madarak szeméből látta, hogy a magasban sötét erők terjengenek vagy minden szép tiszta. Szerette a fehér sirályokat, hisz ők azt jelentették, hogy nyugodtan folytathatja a szárnyalást, míg a fekete varjak elővigyázatosságra intették. Ma rögtön a felszállás után galamb repült el közvetlen mellette, s kétszer is furcsán felrikoltott. Mintha csak a mobilja pipíkelését hallotta volna. Csak nincs a galambnak is mobilja? Persze, mért ne lehetne a galambnak is mobilja?

Ma traszcendens repülés várt Inerára, hisz ma repült először együtt Igorral, a számítástechnikussal. Ezek a gyakorló repülések mindig titokzatosak voltak.

A kísérőtől teljes erőbedobást igényelt az út, amikor a démonok aktivizálódtak a fekete lyuk határán, s megpróbálták Inerát középre rángatni. Inera elfogadhatatlan volt számukra, mert meg akarta tanítani az embereket repülni, míg ők azt szerették volna, ha az emberek férgekként csúsznak a porban.

Előbb gyönyörű dankasirályokkal találkoztak, akik fenségesen úsztak a levegőben. Később varjak hada szinte eltakarta a Napot.

A repülés kettesben mindig kellemes. Kivéve, ha az útitárs egoista hülye, agresszív mániákus vagy ostoba tökfilkó. De hál’ istennek az ilyenek többsége egyáltalán nem repül vagy legalábbis nem jut túl magasra a repülés során. Legalább ott nem.

Van engedélyem különböző rövid repülésekre. A repülés időt és pénzt takarít meg, ezért szívesen választom ezt a módját a közlekedésnek. Különböző válfajait használom – bizniszutak, office (ez nem más, mint repkedés a hivatalok között, valamikor nagy naivan azt hittem, hogy a hivatalok megszűnnek majd, de ma már tudom, hogy hivatalok voltak, vannak és lesznek) utak, relaxációs utak, ismerkedő utak, pihenő utak, kiránduló utak. Az első távolsági utat Inerával, a kiképzőhölgygyel abszolválom.

Amikor megismertem őt a számítógépes tanfolyamon, amelyre ő is jelentkezett, még nem sejtettem, hogy a repülés lelkes propagátora. Egy túlsúlyos nővel közös számítógépet használt, s folyamatosan nevettek vagy veszekedtek. Ez a furcsa pár akár a kétségbeesésbe is kergethetett volna, de minden fenntartásom ellenére, egész szimpatikusnak tűntek. Főleg Inera.

A repülés Igorral felejthetetlen volt. Alapjában véve nem is repültek, csak lebegtek a sűrű légben, de nem jelentett számukra semmi fáradságot. Könnyedek voltak és boldogok. Telepatikus kapcsolat alakult ki köztük, nem is szóltak semmit, gondolataik szabadon áramlottak, ahogy ők is szabadon lebegtek az űrben. Minden lény, amivel találkoztak, csodálkozással tekintett rájuk, s csak mosolyogtak.

„Mért is kellene visszamennem a Földre?” – gondolta Igor. „Az az ördögi rohanás, a folytonos cívódás, mind mire való?”

„Arra, hogy” – válaszolta Inera – „ott állhass a sorban a bankautomata előtt, hogy megtölthesd a hasad műkajákkal, hogy dühöngj, ha elromlik valami a sok mütyür közül a lakásodban, s lassan már az utolsó helyet is elfoglalják a lakásodban, s ha meg akarsz tőlük szabadulni, több energiádba kerül, mint a megszerzésük volt.”

„Hallottam, hogy olyan új törvény van készülőben, amely alapján le is csukhatnak, ha nem a megfelelő helyen szemetelsz.”

„Ez szörnyű! Kíváncsi vagyok rá, hogy hogyan oldják meg a fölösleges tárgyak és emberek eltávolítását. Nem is olyan egyszerű eldönteni, hogy mi és ki fölösleges. Lehet, hogy semmi és senki, de az is lehet, hogy mindenki és minden.”

„S ezért kell abba a pokolba visszatérnem, amikor veled itt fenn ilyen csodálatos?!”

„Vissza kell térnünk, mert nekem szerződésem van minden diákommal, hogy a repülés véges” – mondta Inera. „S ott akarod hagyni az elárvult számítógépedet?”

Fogták egymás kezét, röhögtek, s visszaindultak. A nevetés abbamaradt, amikor meglátták a Föld köré húzott vashálót. A háló alól hatalmas robbanások hallatszottak és sűrű fekete füst gomolygott. A háló szemein égett madárszárnyak hullottak alá. Minden menekülési pont le volt zárva.

Inerát és társát hófehér szárnyak ragadták el. Igor teste légiessé vált, s lassan eltűnt a tömegben. Inera tudta, hogy vele is ez történt. Teljes nyugalmat érzett, látta, hogy egyre közelebb kerül a Fényhez. Felemelte a fejét, s a többiekkel együtt repült a Fény felé.

„Boldog repülő lény vagyok” – kiáltotta a mellette szálló angyalnak.

„Boldog repülő lények vagyunk” – válaszolta amaz.

A lentről jövő robbanásokat már nem lehetett hallani.

(Epilógus)

„Az életben vannak pillanatok, amelyek mintha lezárnának egy fejezetet, de amelyek egy új időszámítás kezdetei is.” K. M.

Juhász Dósa János fordítása

Szalatnai Rezső 100. születésnapjára

Szalatnai Rezső századik születésnapja tiszteletére a Szlovákiai Magyar Írók Társasága, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma, valamint a Hagyományok és Értékek Polgári Társulása Pozsonyban, az említett múzeumban október 19-én szimpóziumot rendezett. Filep Tamás Gusztáv előadása mellett (az előadást novemberi számunkban közöltük!) elhangzott Mayer Judit és Bárczi Zsófia előadása is. Ez utóbbiakat az alábbiakban közöljük, kiegészítve egy volt tanítvány, Szamák István nyugalmazott agrármérnök, ismert és elismert növénynemesítő szerkesztőségünkbe küldött visszaemlékező soraival.

F. Z.

Szalatnai Rezső, a tanár és az ember

Messzire kell visszamennem az időben – 70 évvel. Akkor, 1934 őszén találkozott először a Védcölöp utcai Állami Magyar Reálgimnáziumban egy tizenegy éves másodikos gimnazista, vagyis én, és egy harmincéves fiatal tanár, Ráchel Rezső, mert akkor még eredeti családi nevén ismertük.

Két évig tanított akkor engem földrajzra, majd a hetedik és nyolcadik gimnáziumban ő volt a történelemtanárom, s akkor már második éve ő volt önképzőkörünk vezető tanára. Olyan pedagógus volt, akinek nem kellett szigorral tekintélyt szereznie, mert tekintélye egyszerűen volt. Egyformán tudott bánni kis- és nagydiákokkal, az utóbbiakat felnőtt emberekként kezelte, soha egy goromba szót nem hallottunk tőle, senkit össze nem szidott, de értett hozzá, hogyan lehet a helytelenkedőket jobb belátásra bírni. Csak a hazugság volt az, amiért egy kissé felemelte a hangját, mi pedig megtanultuk, hogy hazudni nem szabad, mert azért igazán megharagszik. Amikor földrajzra tanított, nemcsak azt tanultuk meg tőle, milyen hegyek, vizek, országok, városok vannak egy-egy földrészen, országban, hanem például Indiáról szólva beszélt nekünk Kőrösi Csoma Sándorról, megemlítette Stein Aurélt és Baktay Ervint, s azt is megtudtuk, ki az a Rabindranath Tagore. Szalatnai Rezsőtől hallottam először Belgium földrajza kapcsán Maurice Maeterlinck és Emil Verhaeren nevét, s a Provence tárgyalásakor azt, hogy kicsoda is Fréderic Mistral. Szerettük, becsültük és tiszteltük Szalatnai tanár urat. A gimnázium felső osztályaiba nehéz időkben jártunk, az 1939/40-es és az 1940/41-es tanév rossz időszak volt. Nyolcadikos történelemkönyvünk nem volt, a régit bevonták, újat nem adtak ki, tanár úr állította össze és diktálta le nekünk a hazai történelem anyagát – kitűnő összefoglalásban. De nemcsak tanított, hanem nevelte is diákjait emberségre, tisztességre, toleranciára azokban az elvadult időkben. Magyarnak nevelte tanítványait, de nem nacionalistának, óvta őket a szélsőségektől, és amennyire csak lehetett – mert ne felejtsük, hogy a fasiszta Szlovák Köztársaság állami iskolájában voltunk – ,felvilágosította a diktatúrák, így a nácizmus veszedelmeiről. Az igazi értékekre hívta fel diákjai figyelmét irodalomban és művészetben egyaránt. Fontosnak tartotta az iskolán kívüli művelődést, arra biztatta a diákokat, olvassanak jó könyveket, járjanak el a kulturális rendezvényekre, színházba, nézzenek meg egy-egy jó filmet, hallgassanak zenét, ismerjék meg városuk múltját, menjenek el a múzeumba, nézzék meg a képkiállításokat. Az önképzőkör keretében is javasolt programokat, például szavalóverseny rendezését. Meghirdetett néhány pályázatot, biztatta a tehetséges gyerekeket, írjanak verset, prózát, kritikát, elbírálta ezeket a munkákat, tanácsokat adott. Az 1940/41-es tanév végére megszületett az akkor első nyomtatott önképzőköri kiadvány, a Pozsonyi diák, amelyben a diákoknak az év folyamán készült legsikerültebb írásait adtuk közre. De hát akkoriban még az ilyen kézirat gyanánt kiadott néhány ívnyi füzet kinyomtatásához is kellett a cenzor engedélye. Szalatnai Rezső tudott bánni az emberekkel, még a cenzorokkal is. Engem is magával vitt a cenzorhoz, és szépen megkérte, hogy mielőbb adja áldását a kis füzetre, mert hiszen nincsen abban semmi politikai vagy pláne államellenes dolog. Nagyon nívós anyag – mondta –, s ezt Barták úr, mármint a cenzor, mint jó irodalmi érzékkel megáldott ember nyilván értékelni fogja. A cenzor jóindulatú ember volt, és valóban 24 óra elteltével megadta a szükséges engedélyt.

Szalatnai Rezső nagyon fontosnak tartotta általában a szlovák–magyar megbékélést, s ennek egyik eszközét abban látta, hogy a szlovák és a magyar ifjúság ne szigetelődjék el egymástól. Ezért javasolta 1940-ben, hogy a magyar gimnázium önképzőköre vegye fel a kapcsolatot az egyik, a Grössling utcai szlovák gimnázium önképzőkörével, és a két iskola diákjai megfelelő műsorral rendezzenek közösen egy délutáni összejövetelt. Csodálatos módon ez sikerült is, mindenki elégedett volt, ám még egy ilyen összejövetelre már nem kerülhetett sor, mert közbeszólt a felsőbbség, Sivák oktatásügyi miniszter személyében. A miniszter kifejezte nemtetszését és azt az óhaját, hogy efféle rendezvények ne ismétlődjenek.

Mint nagydiákok ismertük tanárunk iskolán kívüli tevékenységét, olvastuk az újságcikkeit, sokszor fordultunk hozzá különféle problémáinkkal, tanácsát kértük, egyszóval bizalommal voltunk hozzá, s ő soha vissza nem élt ezzel.

Már az első köztársaságban és természetesen a szlovák államban is tevékenyen részt vett a magyarság kulturális életében. Itt most nem az én feladatom méltatni itteni és későbbi magyarországi irodalmi tevékenységét; arról szeretnék szólni, amit sokan az idősebbek közül talán már elfelejtettek, a fiatalabb nemzedékek pedig meg sem tudtak. Arról az áldozatos munkáról szólnék, amelyet Szalatnai Rezső a második világháború befejeződése után, 1945 és 1948 közt végzett a megújult Csehszlovák Köztársaságban a magyarságot sújtó súlyos csapások idején, a kíméletlen üldözés éveiben. Nem csoda, hogy kevés szó esett minderről, hiszen Szalatnai Rezső 1948 júniusában áttelepült Magyarországra, itt meg évtizedekig nem lehetett nyíltan beszélni arról, mi is történt velünk, magyarokkal 1945 után. Csak az 1989-es fordulat után kezdték feltárni hivatott szakemberek a múlt említett szakaszát. És most hadd idézzem Tóth Lászlónak a Peéry Rezső „Gondolatok a tehervagonban” című válogatott írásaihoz csatolt Jegyzeteiből a Szalatnai Rezsőre vonatkozó következő jellemzést: „A csehszlovákiai magyarság jogfosztottságának éveiben 1945 és 1948 közt több intézmény elegendő feladat magára vállalásával állt az üldözöttek szolgálatában.” Ennyi. És ez szóról szóra igaz.

Szalatnai Rezső a „Kisebbségben és igazságban” című, 1970-ben a pozsonyi Madách Könyvkiadónál megjelent könyvéhez, amely az 1938 és 1948 közt megjelent cikkeit tartalmazza, írt egy Előszót. Ennek keltezése: 1969. március 15. Ez az írás vallomás önmagáról és védőbeszéd a szlovákiai magyarság ügyében; visszapillantás a szerző 1938 és 1945 közti újságírói munkásságára és arra a közegre, amelyben akkor élt és dolgozott. Volt bátorsága hozzá, hogy méltassa a Szlovákiai Magyar Párt elnökének, Esterházy Jánosnak a háború alatt betöltött pozitív, antifasiszta szerepét, és elítélje a szlovákiai magyarságot sújtó kollektív büntetést.

Az említett Előszóból idéznék most egy mondatot: „Nem hiszem, hogy esetünkben többet tehetett egy ember, mint amennyit én tettem akkor a szégyen elhárításáért, az ütések tompításáért, a barbarizmus leleplezéséért.” Ez a mondat így, a szövegösszefüggésből kiragadva egyesekben talán az öndicséret benyomását kelthetné, ha nem volna színtiszta igazság, olyan igazság, amelyet akkor még senki más nem mert kimondani. Most már a korszak kutatói igazolták ezt az állítást.

A továbbiakban megint a magam emlékeiből szeretnék egyet-mást felidézni. Szalatnai Rezsővel az érettségi után is kapcsolatban maradtunk. Ő több szlovákiai magyar kulturális egyesületben, intézményben együtt dolgozott édesapámmal, őszinte barátság fűzte őket össze, s ez az üldöztetés éveiben úgyszólván fegyverbarátsággá kovácsolódott, és Szalatnai Rezső távozása után is megmaradt apám haláláig.

1945 áprilisában számunkra véget ért a háború, de a front átvonulása után néhány héttel megkezdődött a szlovákiai magyar lakosság kálváriája. Szalatnai Rezső személy szerint nem volt üldöztetésnek kitéve, mert antifasiszta múltját, a fasiszta Szlovák Köztársaság éveiben tanúsított bátor magatartását a hatóságok is kénytelenek voltak tudomásul venni és respektálni, és Ladislav Novomeskýhez, a költő politikushoz fűződő személyes barátsága is biztosított számára némi lehetőségeket. Az ő helyében sokan megelégelték volna ennyivel. Ő nem ezt a kényelmes álláspontot választotta. Már 1945 áprilisában többekkel együtt egy memorandumot szerkesztettek, melyben kifejtették, hogy a szlovákiai magyarok nem vettek részt semmiféle náci megmozdulásokban, nem követtek el háborús bűnöket, ennélfogva nem szolgáltak rá semmilyen büntetésre. Ez az akció nem járt sikerrel, de Szalatnai Rezső továbbra is minden módon megpróbálta felrázni a szlovák és a magyarországi illetékesek lelkiismeretét. Személyes kapcsolatait magyar emberek, családok megmentésére használta fel, munkatársakat keresett és talált, és elszántan, megtörhetetlen energiával és hihetetlen munkabírással küzdött a szlovákiai magyarok kétségbeejtő helyzetének javításáért. Barátai, munkatársai – például Peéry Rezső, Szabó Béla református lelkész és mások, köztük édesapám is – híven álltak mellette, vele együtt vállaltak nem egy feladatot, és vették magukra ők is ennek a szolgálatnak minden kockázatát, de a szervező, az irányító Szalatnai Rezső volt. Azokban a hetekben, hónapokban ennek az embernek valóban nem volt magánélete. Lakásán üldözöttek, tanácskérők, panaszosok, hírhozók adták egymásnak a kilincset. Hogyan bírta ezt az állandó feszültséget, nem is tudom. Sokat voltam náluk, hiszen a kislányát tanítottam, úgyhogy közelről láttam, hogyan folyik ott az élet. A részletekről persze nemigen tudhattam, mert Szalatnai Rezső és segítőtársai nagyon tudtak hallgatni, s ez akkor nagyon is indokolt volt.

Szalatnai Rezső egyként figyelt az egyéni sorsokra és az egész közösség sorsára. Volt, amikor személyes közbelépése mentett meg embereket az elhurcolástól, máskor tanácsot adott, ki kihez fordulhatna. Amikor például Esterházy Lujzát, Esterházy János nővérét a pozsonyi utcáról vitték el egy szál ruhában a patrongyári táborba, majd onnan Ligetfalura, tudta, kihez kell fordulni, hogy a táborból kiszabaduljon. Azonnal értesítette Esterházy Lujza kezelőorvosát és jó barátját, Sumbal professzort, s az aztán intézkedett: kórházba vitette Esterházy Lujzát, és közel kilenc hónapig ott tartotta, míg biztonságban eltávozhatott Prágába. A grófnővel való kapcsolattartást pedig rám bízta, Sumbal professzor úgy is hívott kedvesen: „slečna spojka”.

Szalatnai Rezső aligha bírhatta volna a rá nehezedő súlyos megterhelést, ha nem áll mellette a felesége, Salamon Nóra, s nem támogatja őt szívvel-lélekkel, nem gondoskodik körülötte mindenről, s nem óvja az egészségét.

Fáradtnak sokszor láttam Szalatnai Rezsőt, de mélységesen elkeseredettnek csak egyszer, akkor, amikor a hatóságok megindították a reszlovakizációs akciót. Seregestül mentek akkor hozzá barátok, ismerősök és ismeretlenek tanácsért, menjenek-e jelentkezni, tagadják-e meg magyarságukat, vagy tartsanak ki, s vállalják továbbra is mindazt, ami ezzel jár. Az ő álláspontja egyértelmű volt. Sokan mondtak neki akkor efféle mentegetőzéseket: neked könnyű, te védve vagy, de én... elvesztem az állásomat, nyugdíjamat, kidobnak a lakásomból, kitelepítenek stb. A város, az én kedves szülővárosom fel volt bolydulva, és vidékről is nyugtalanító hírek érkeztek. Az emberek egy része eleinte fogadkozott, hogy nem, nem megy jelentkezni szlováknak, de aztán részben felsőbb nyomásra, részben félelemből, szégyenkezve, fájó szívvel mégiscsak elment a megfelelő irodába. Azokban a napokban Szalatnai Rezső nagyon-nagyon szomorú volt. A Mihály-kapu hídján találkoztam vele, és megkérdeztem: mi történik itt tulajdonképpen, családtagok vesznek össze, barátok, ismerősök rángatják egymást, tegnap még kitartottak, ma meg már aláírták, hogy reszlovakizálnak... Elkeseredetten válaszolta: „Ezt a lavinát most már nem tudjuk megállítani.”

De azért ez sem törte meg annyira, hogy ne folytatta volna a magára vállalt munkát. Még annyit tennék hozzá ehhez a csak nagy vonalakban felvázolt arcképhez, hogy az emberek bíztak Szalatnai Rezsőben, nemegyszer persze túl is becsülték a lehetőségeit, és olyasmiket is elvártak volna tőle, amit egyszerűen képtelenség volt elérni.

Távozását sokan szinte zokon vették, pedig nagyon is érthető volt. Becsülettel megtett minden tőle telhetőt, s úgy vélte: a helyzet olyan, hogy már talán többet tud segíteni Magyarországról. Hogy ez nem így lett, arról nem ő tehetett. Azt sem lehet a szemére vetni, hogy végre nyugodtan akart dolgozni, és írói munkáját csak Magyarországon látta biztosítva.

Sohasem szakadt el egészen a szülőföldjétől, sem tőlünk, egykori tanítványaitól, mert mint írta: „eltéphetetlenek a szülőföld szálai”. Budapestről is figyelemmel kísérte a szlovákiai magyarság kulturális életét, tartotta a kapcsolatot itteni barátaival, s többször is járt Szlovákiában, Pozsonyban és másutt, több írása kötődik ehhez a tájhoz, például a „Petőfi Pozsonyban”, a „Kempelen, a varázsló”, a „Juhász Gyula 600 napja” című művei.

Végezetül hadd mondom el: én sem állhatnék itt most önök előtt mint a szlovákiai magyar kulturális élet szerény közkatonája, ha annak idején Szalatnai Rezső meg nem menti a családomat az elhurcolástól.

Kevesen vagyunk már, akik a tanítványai lehettünk, s kevesen azok is, akiken annak idején önzetlenül segített. Hadd mondjak most köszönetet a magam és a többiek nevében mindazért, amit Szalatnai Rezső értünk tett, akár mint tanítványaiért, akár mint üldözött magyarokért. Hálával és szeretettel őrizzük Szalatnai Rezsőnek, a kitűnő tanárnak és igaz embernek az emlékét, tudatosítva, hogy hálával tartozunk az Istennek és a sorsnak, amiért ismerhettük, a tanítványai, barátai, a társai lehettünk.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Mayer Judit

Szalatnai Rezső szerepe

Mécs László újrafelfedezésében

Szalatnai Rezső – hogy in medias res kezdjem ezt az írást – pályája első, két világháború közötti szakaszában nem értékelte nagyra Mécs László költészetét. Külön kritikában nem is foglalkozott vele, a szlovákiai magyar irodalom helyzetét felmérő írásaiban, más írókra vonatkozó jegyzeteiben azonban rendszerint szentelt neki néhány sort. Egy 1930-ban, az Új Aurora rendezésében a Budapesti Zeneakadémián megvalósult irodalmi est kapcsán írt, de lényegében az egész korabeli szlovenszkói költészetet értékelő jegyzetében a dilettánsok közt fellépő költőről – miután megállapította, hogy a Zeneakadémián megjelent írók nem reprezentálják a szlovenszkói irodalmat – csak annyit jegyez meg, hogy „Mécs László is ott volt, no de ő elmegy mindenhová, mert nem akar semmi jónak elrontója lenni.”1 Mécs mindenütt jelen lenni akarását és szavalóestjeit egyébként is mindig negatív példaként, az értéktelen, érdemtelenül elnyert siker analógiájaként emlegeti – ez érződik a Vozári Dezsőről írt tanulmányában is, mikor azt írja: „Neki nem voltak szavalóestjei, vidéki sikerei, talán nem is szerepelt soha igénytelen s gunyoros arcával a különöset, Mécs Lászlóra szokva mindig meglepő személyi rendezést váró emberek előtt.“2 Sebesi Ernő gyönge szójátékait is a pap költő rímtechnikájával hozza párhuzamba, majd hozzáfűzi: „Mécs László versei nem téveszthetik meg az igazi költőt. Mécs versei ugyanis jórészt akusztikai alkotások, kiszámított hanghatású, szavalásra való versek, amelyek az olvasásnál elsárgulnak, összezsugorodnak, mint a napra dobott újságpapír.“ Zárójelben, oldva némileg az ítélet szigorát hozzáteszi : „Vannak Mécsnek maradandó költői alkotásai is!”3

Egy 1935-ös írásában újfent a forma túlhajtására s „gyatra rímjátékká“ tételére hozza fel példaként Mécs költészetét,4 de amikor a szlovákiai magyar irodalom kezdetéről ír, soha sem vitatja el verseinek – különösen a Hajnali harangszónak – a fontosságát.5

Szalatnai Rezső Mécs költészetéhez való viszonya a hatvanas években változott meg. 1966-ban elsőként vetette fel az Irodalmi Szemlében a költő rehabilitálásának szükségességét. Két fontos érvvel indokolt: egyik, hogy Mécs „élő hagyomány”, valószínűleg a legélőbb, már csak a Hajnali harangszó miatt is, a másik pedig Mécs antifasizmusa, s erre bizonyítékként az Imádság a nagy Lunatikusért c. verset hozza fel, mely érv azóta közkeletűvé vált a Mécs-irodalomban. Szalatnai tanulmánya megnyitotta a kaput a költő újraértékelése előtt. Pár számmal később Fábry Zoltán foglalkozott a Mécs-jelenséggel, néhány év múlva Vas István szentelt terjedelmes tanulmányt a Mécs-problémának, s 1971-ben, szinte azonos időben az Ecclesia Kiadónál megjelenő Mécs László-kötettel a Szép versek 1970-ben is sikerült – Vas István és Simon István segítségével – Szalatnainak leközöltetnie néhányat a költő 1941 után írt verseiből.

Az 1941-ben megjelentetett Összes versek és az 1971-ben az Ecclesia által kiadott Aranygyapjú között – eltekintve az Összes versekből válogatott Anya kell! c. 1943-as kiadványtól – Mécsnek nem jelent meg Magyarországon kötete. Már nyomdakész tizedik kötete 1944-ben elveszett, részei csak utólag kerültek elő, 1945 után pedig teljes elzártságban élt Pannonhalmán, írásait egyetlen magyarországi vagy csehszlovákiai lap sem közölte, beleértve ebbe az egyházi kiadványokat is.

1967-ben azonban Szalatnai Rezső kísérletet tett egy Mécs-válogatás közreadására. A válogatással 1966-tól foglalkozott (Mécs másokhoz írt levelei szerint a Magvető Kiadó megbízásából, de kettejük levelezéséből kiderül, hogy a kötet ötlete Szalatnaiban vetődött fel, s csak a már kész válogatást vitte el a Magvetőhöz).

Az első, 1967. január 13-ról származó feljegyzésben Szalatnai arról számol be, hogy jól halad a versek válogatásával, s hozzáteszi: „Nem tévedtem, amikor belevágtam a fejszét a Mécs-bükkfába! Ha elkészülök a válogatással, értesítlek.”6 Ismerve Szalatnai harmincas évekbeli véleményét Mécs költészetéről, ez igazán komoly elismerésnek számít.

1966-ban azonban nemcsak az Irodalmi Szemle Szalatnai-tanulmánya látott napvilágot Mécsről, hanem egy amerikai magyar újságíró, Bognár József is cikket írt a költőről. A cikk nyomán ott is megkezdődik Mécs László újrafelfedezése, s rövidesen az amerikai kiadás lehetőségét firtató levelek érkeztek Pannonhalmára. Így tehát 1967-ben két Mécs-kötet megjelentetése is tervbe lett véve. A Mécs-költészet feltámasztásának magyarországi szorgalmazói – itt Szalatnai Rezsőn kívül Zimándi Istvánt és Brudi Zsuzsát kell megemlítenem, előbbi egy, a költőről szóló életrajz kiadását tervezte, utóbbi pedig eckermanni szerepkörben állt Mécs mellett – gyanakvással viseltettek az amerikai kötetkiadás terve iránt, főleg a jogi és gazdasági háttér kaotikus volta miatt, sokáig nem derült ki egyértelműen ugyanis, hogy ki, kik állnak a szándék mögött. Mindhárman óvatosságra intették a költőt, így Mécs egy, az idézett Szalatnai-levél kézhezvétele után írt beszámolójában meglehetősen tartózkodóan azt válaszolta Bognár Józsefnek: az amerikai kiadást akkor látja kivitelezhetőnek, ha a magyarországi kísérlet csődöt mond.

„Úgy látom, megkaptad a pozsonyi Irodalmi Szemle februári számát, melyben Szalatnai sürgeti M. L. életművének a folytatását. (...). Hát ez írta a februári cikket. A szeptemberit Fábry Zoltán. (...). Lehet, hogy a két cikk hatása alatt, lehet hogy másért a Magvető Kiadó megbízta Szalatnait, hogy régi összkiadás-beli és újabb hétkötetnyi, meg nem jelent verseimből állítson össze egy vastag gyűjteményt; január közepén kell beadnia. (...)Vagy megjelenik itt ez a kötet, vagy nem; ha megjelenik, annyi példányt küld Nektek a pesti kiadó, amennyire szükségetek lesz. Ha nem jelenik meg (hiszen gondolom, még sok idő telhetik, míg a kötet a nyomdáig eljut), akkor kérek egy írást az illetékesektől, hogy nem adják ki. Avval az írással engedélyt kérek a még felsőbb illetékesektől, hogy kiadhassam Nálatok, természetesen: a törvényes valutáris stb. utat megtartva. (...)”7

Szalatnai egyébként nemcsak az Összes versek közül válogatta ki a két világháború közti anyagot, hanem Brudi Zsuzsa gyűjteményéből olyan verseket is kiemelt, amelyek addig csak folyóiratban láttak napvilágot. Mécs nem igazán hitt a tervezett kötet megjelenésében, annak ellenére, hogy Szalatnai rendkívül bizakodó volt. Február elejére végzett a versek válogatásával, s úgy tűnik, az újabb versekkel való megismerkedés ismételten javított a költőről kialakult képén. Bevezető tanulmányt is készült írni a kötethez. Remélte, hogy ha a Magvető el is utasítaná a kéziratot, a pozsonyi magyar kiadó vállalni fogja (az 1967 januárjában megalakult Tatran Magyar Üzemére gondolt valószínűleg, B. Zs.).8 Az amerikai kiadástól ő is, Zimándi István is az 1966-ban megkezdődött rehabilitációs folyamat eredményeinek lerombolásától tartva óvta Mécs Lászlót. „Addig, amíg a pesti vagy a pozsonyi lehetőség fennáll, nem jelenhetik meg köteted magyar nyelven sehol másutt. Ez vonatkozik az amerikai tervekre is. Nagyon jó és örömhozó dolog, hogy az amerikaiak megmozdultak érdekedben, de nem keresztezhetik azt, amit mi itt akarunk nyélbe ütni. Bognárék tehát – meg is írhatod nekik – várjanak, amíg a Magvető vagy a pozsonyiak válaszolnak. Az amerikaiak különben is saját szempontuk szerint ne adjanak ki Mécs-kötetet, csak a Te beleegyezéseddel. Neked tudnod kell, mely verseidet akarják kiadni, s a húsz, huszonkét év terméséből csak Tőled kaphatnak jóváhagyott kéziratot. Különben fennáll a veszély, hogy ott buzgóságukban kompromittálnak Téged, s mindent, amit itt kiépítettünk, elrontanak. Neked tiszta és teljes vérttel kell kilépned a Hallgatás Húszéves Barlangjából! Te olyan egyértelműen őszinte verseket írtál – ismétlődő programköltészet és kevés selejt kíséretében –, hogy ezt nem szabad a legjobb szándéknak sem kompromittálnia”9.

A sajátos szempontú válogatási elvek helytelenségére való hivatkozás ellenére ez a kompromittálástól való félelem elsősorban politikai jellegű volt. Mécs László megbélyegzett költőnek számított a második világháború utáni Magyarországon, Csehszlovákiában nem kevésbé. Nem csak a hatalom oldaláról volt része mellőzésben, a költő úgy érezte, a katolikus körök sem bánnak vele érdeme szerint. (Erre burkoltan több levelében is utal, s erre a félelemére reagál Szalatnai Rezső egy későbbi, 1967. június 23-án írt beszámolójában.) A gazdasági berendezkedésen túl többek között az e helyzethez való viszony milyenségéből fakad a magyarországi és amerikai újraélesztési kísérletek néhány alapvetően különböző vonása: itthon Szalatnai, Fábry (s a háttérben mások is) arra törekedtek, hogy Mécs László addigi költészete hozzáférhetővé váljon a józan, irodalmi és nem világnézeti szempontokat követő (baloldali vagy katolikus elkötelezettségű) kritika számára is, ehhez pedig az kellett, hogy versei újra megjelenjenek, s hogy a költő megszólalhasson. Elsősorban azonban Mécs László személyét kellett elfogadtatni. Fábry Zoltán és Szalatnai Rezső tekintélye sokat nyomott a latba, de úgy tűnik, mégsem eleget. Az amerikai magyarok szintén a költő körüli csend megtörésén igyekeztek, ám – érthető módon – jóval kevesebb érzékenységel bírtak a második világháború utáni irodalmopolitikai élet finomságai iránt. Így azon a méltatlan helyzeten, amiben Mécs László vergődött, felháborodott írásokkal, az illetékes – vagy annak vélt – személyekhez írt számonkérő levelekkel, nemzetközi hírverés kilátásba helyezésével igyekeztek változtatni. Olyan eszközökkel tehát, amik – nemhiába aggódott Szalatnai s Zimándi – inkább kárára voltak a költőnek, mint javára. Rádásul Mécs költészetét is túlértékelték, elsiklottak versei gyakori sekélyessége, dagályossága fölött, s Adyval, József Attilával helyezték egy sorba. Ennek a túlburjánzó tiszteletnek az egyik jelentős mozzanata, hogy 1969 és 1971 között a költő Nobel-díjra való felterjesztése többször is szóba került. Ami Mécs Lászlót illeti, ő elzártan élt Pannonhalmán – valószínűleg igaza lehetett Szalatnainak, amikor szóvá tette, hogy a védettség egyben elzártságot is jelent10 –, leginkább régi rajongóival, híveivel, irodalmi érdeklődésű rendtársaival tartotta a kapcsolatot, s ők legalább annyira járatlanok voltak az irodalompolitika útvesztőiben, mint maga az érintett. Tájékozott, jó szándékú ismerősei tanácsait pedig szeszélyesen kezelte. Hogy jó oka volt a bizalmatlanságra, arra a legjobb példa a Szalatnai-féle válogatás sorsa. Szalatnai Rezső 1967 februárjában adta át a kiválogatott kéziratot a Magvető Kiadó akkori igazgatójának, Kardos Györgynek. Azt az ígéretet kapta, hogy március közepéig értesítik, kiadják-e a kötetet vagy sem.11 Egy március közepén írott szűkszavú levélben Szalatnai még arról tudósít, hogy a kiadás meg fog valósulni, s a Magvető a folyóirata számára is kér majd verseket tőle12, júniusban viszont már a teljes kudarcról – nemcsak a Magvető Kiadó, hanem a pozsonyi Szépirodalmi Kiadó (Szalatnai nevezi így, B. Zs.) is visszautasítja – számol be. Szalatnait nem elégítette ki a két igazgató Méccsel kapcsolatos esztétikai fenntartásokra hivatkozó magyarázata, a kétszeres elutasítás mögött politikai okokat sejtett. Utolsó lehetőségként ekkor merül fel a Szent István Társulat kiadója. Egyik levelében Szalatnai szóvá teszi Mécs félelmeit az Egyházügyi Hivatal vele kapcsolatos megítélését illetően, és figyelmezteti, hogy ezt a nehézséget a költőnek kell legyőznie.13 A Szent István Társulat is elutasító választ ad. Közben azonban a Madách Kiadóban mégiscsak történik némi előremozdulás Mécs megjelentetésének ügyében. Dobos László 1968-ban személyesen is meglátogatja a költőt, s ígéretet tesz neki versei kiadására – a Szalatnai-válogatásról van szó. Az esemény hátterét Szalatnai azzal magyarázza, hogy Turczel Lajos időközben Hagyomány és fejlődés című tanulmányában a szlovákiai magyar könyvkiadás feladataként jelölte meg a Mécs-versek megjelentetését. Hozzáfűzi, hogy már vele is tárgyaltak a kötet kapcsán, s a megjelenés 1970-ben lenne esedékes.14

Ez a terv sem valósul meg. A megjelentetésről való végleges lemondás előtti utolsó lépést Mécs László tette. Titkárnőjével, Brudi Zsuzsával beadattatta a kötetet a Szerzői Jogvédő Hivatalhoz az amerikai kiadás engedélyeztetése végett. Itt sem jártak sikerrel.

A következő évben Szalatnai megint a Magvetőnél kopogtat, most azonban Mécs néhány újabb versének a Szép versek 1970 című antológiába való beválogatása érdekében. Szalatnai tíz verset adott át a gyűjtemény szerkesztőjének, Mátyás Ferencnek, aki négyet ki is választott. Ugyanebben a levélben számol be arról is, hogy a Kortárs szerkesztője, Simon István is kért tőle egy Mécs-versválogatást a lap számára. Szalatnait – bármily szkeptikus maradt is Mécs – ez a gesztus meggyőzte arról, hogy a költő visszatérése elől az irodalmi életbe végképp elhárultak az akadályok.15 Nem is tévedett. 1971-ben, hosszú huzavona után végül is napvilágot lát az Aranygyapjú. A kötet az Ecclesia Kiadónál jelenik meg, szerkesztője Rónay György. Mécs László szerette volna, ha a bevezető tanulmányt Szalatnai írja – akivel 1969-ben megjelent Arcképek, háttérben hegyekkel c. tanulmánygyűjteményéből még kihagyatták a Mécsről írott részt – a kiadó azonban Rónay Györgyöt bízta meg. Az utolsó (általam utolsóként ismert) Szalatnai-levél erre reflektál. Mécs Rónay válogatási szempontjai felől érdeklődött, Szalatnai azonban nem tudott neki felvilágosítást adni. Mécs László még sokáig fájlalta, hogy a kötethez nem ő írta a bevezetést, az Ecclésiával kötött egyik szerződésváltozatba a második kiadás feltételeként bele is került a Szalatnai-előszó, a végleges szerződésben azonban nem szerepel. Együttműködésük a kötet megjelenése után megszakadt, levélváltásuk is megritkult. Ebben valószínűleg szerepe lehetett annak is, hogy Szalatnai egyre elutasítóbbá vált az amerikai magyarok Mécs körüli tevékenységével szemben, akik azonban a költő teljes bizalmát élvezték. Ennek ellenére Mécs László még kikérte párszor a véleményét irodalommal kapcsolatos kérdésekben, akárcsak együttműködésük kezdetén, a hatvanas évek végén.

Az Aranygyapjú megjelenése után Mécs László körül repedezni kezdett a hallgatás fala, melyen az első rést – ahogy az általánosan ismert – Szalatnai Rez

Komlósi Lajos versei

Hull a hó

A függöny mögül

nézem, mint röpül

A hópelyhek ezre;

Álmok álma száll,

s némán rám talál

emléked ma este.

Nézem szótlanul,

s egyre hull, csak hull

puha hó-csendben;

Fehérek a fák,

s fehér éjszakák

fénye gyúl ki bennem.

Hull a puha hó,

selymes takaró

simul rá a télre;

Nézem szótlanul:

hull a hó, csak hull,

s átölel a béke...

Becsapom a kaput

Maradok én már magamnak,

senkit sem akarok,

engem sem akarnak.

Voltam kisjézuska,

ki fenyőfát hozott,

és puttonyos mikulás,

de csomagom elfogyott.

Amit megírtam,

betörték érte a fejem,

amit mások írtak,

nem érdekel.

Voltam stradivári. Kretének

kocsmai nótákat húzattak rajtam,

de már nem húzatnak:

húrjaimat elszaggattam.

Becsapom a kaput,

hogy senki se lássa,

mikor átsétálok

szebb és jobb világba.

Egyedül

Az ősz

rőt

bokraival díszeleg

hangjegyek

a hulló levelek

Belekarolok

a késő délutánba

odanyújtom ajkam

a kósza szél elé

TALLÓZÓ

„Esztétikai érték és közösségi felelősség”

Görömbei András irodalomtörténésszel Elek Tibor beszélget

– Irodalomtörténészi munkásságod egyik fő iránya a népi irodalom értékeinek feltárása, nyomatékosítása, első monográfiádat Sinka Istvánról írtad, de egy, a napokban rendezett konferencián tartott legutóbbi előadásodnak is A népi irodalom és öröksége volt a címe. Mi az, ami évtizedek óta foglalkoztat a népi irodalomban, és hogyan tudnád röviden meghatározni az örökségét?

• A népi irodalomban engem már nagyon régen megragadott az, hogy a népi írók az irodalmat a nemzeti önismeret és öntudat legfontosabb művelőjének tekintették, s az irodalom révén a magyarság szociális és nemzeti felemelésére vállalkoztak. A Trianon után fellépő új írói nemzedék legjobbjai úgy látták, hogy Magyarország tragédiáját nemcsak a külső tényezők okozták, hanem a magyar nemzeti önismeret és öntudat torzulásai is. Nyugaton a nemzeti tudat szerves fejlődés eredményeként jött létre és magába foglalta egy-egy nép minden rétegét. Magyar-országon a 20. század elején a nemzeti tudat rendkívüli mértékben anakronisztikus volt. A nemzet fogalmába csak a felsőbb néposztályok tartoztak bele, a parasztság és a munkásság óriási tömegei a „nemzet alatt” éltek. Nem véletlen az, hogy milliószámra kivándoroltak Amerikába. A népi irodalom ez ellen a torz és igazságtalan nemzettudat ellen lázadt fel. Új szemléletet hozott történelmi és jelenkori vonatkozásokban egyaránt. Átértékelte történelmünket és irodalmunkat. Azokat az elemeket emelte ki, amelyek előre mutattak egy igazságosabb társadalmi rend felé. A szépirodalmi és szociográfiai művekben pedig a nemzet tudatába emelte az addig emberszámba sem vett alsó néposztályok életét. Tudatosította azt, hogy ők is a nemzet részei. Én közvetlen közelről láttam gyermekkoromban a népi tehetségek elkallódását. Megfogott tehát a népi íróknak az a törekvése, hogy ez ellen a méltatlan sors ellen személyes kiállással és remekművekkel egyaránt szót emeltek.

A népi írók származás, esztétikai ízlés tekintetében nagyon sokfélék voltak, mégis összekapcsolta őket a közösségi elkötelezettség, a szociális és nemzeti igazságtevés szándéka. Egyszerre akarták az alsó néprétegeket a magyar nemzetbe, a letiport magyar nemzetet pedig Európa szabad népeivel egy magasságba emelni. Ezt a küldetésüket az erkölcs és a minőség jegyében teljesítették. A magyarságot kihasználó és meggyalázó idegen uralmak helyett a magyarság saját útját keresték. A népi irodalomban először engem a szociális igazságtevés szándéka fogott meg. A Puszták népe a nagy példa számomra arra, hogy a szociális igazságtevés szándéka remekműben is megszólalhat. Húsznál több kiadása újabb és újabb értelmezéseket vált ki mindmáig, miközben eredeti célját is maradéktalanul teljesítette. Nem lehetett többé nem tudni erről a néprétegről. A puszták népének, a Sinka István által az irodalomba emelt Dús Andrásoknak, Ács Lajiknak és Tamási Áron Ábelének a sorsa azonban mindenkor egyetemes emberi sors is. Ábel a legelemibb létküzdelemben nő fel ahhoz az egyetemes emberi óhajhoz, hogy valahol otthon legyünk a világban. A Puszták népe sem csak a pusztai világ szociográfiája, hanem a mű centrumában álló vallomástevő személyiség nevelési regénye is. Örök példa arra, hogy a felelősségtudat fel is tudja növeszteni a személyiséget. Az irodalom társadalmi küldetését és létértelmezését tehát nem kell egymással szembeállítanunk.

A népi irodalom küldetéstudatának a közvetlen tárgya változott az idők során, de az mindenkor a magyarság legfontosabb sorskérdése volt. A két háború között a szociális igazságtalanság motivált sok-sok művet. A fasizmus és kommunizmus idején az egyén és a közösség autonómiájának a védelme. A későbbi évtizedekben pedig a feldarabolt nemzet szellemi egységének a helyreállítása lett a legfontosabb ügy.

A népi irodalom legfontosabb öröksége számomra az, hogy – irodalmunk századainak legszebb törekvéseit folytatva – tudatosította a remekművek egyéni és közösségi sorsot alakító erejét, tehát az irodalom egzisztenciális jelentőségét az emberi sors formálásában. A népi irodalom legnagyobbjainak éppen az volt a fő törekvése, hogy az irodalom egyszerre legyen az egyén és a nemzeti közösség kifejezője és értelmezője, de ezeken keresztül magának az emberi létnek a vizsgálata is.

– Amellett, hogy elkötelezett híve vagy a létérdekű irodalomszemléletnek, rendre hangsúlyozod azt is, hogy az irodalom egyik fontos funkciója a nemzeti közösség önkifejezése. Az akadémiai székfoglaló beszéded, a legutóbbi, 2003-ban megjelent tanulmányköteted címadó tanulmánya (Irodalom és nemzeti önismeret) magyar és világirodalmi példák sokasága, modern filozófiai és irodalmi elméletek által alátámasztott legfontosabb állításai pedig a következők: „A művekben megnyilatkozó közösségi felelősség nem ütközik a művészet autonómiájával.”; „esztétikai érték és közösségi felelősség, közösségi gond, közösségi tudatformálás nem ütköznek egymással”. Miért tartod fontosnak a 21. század elején is minduntalan hangsúlyozni ezt?

• Az irodalom számomra valóban létértelmezés és létformálás. Az irodalomban, a művészetben – idézhetem Heideggert – a létező az elrejtettségből fényre kerül, az el nem rejtettség állapotába jut. Az irodalmi műalkotás éppen a maga összetett esztétikai megalkotottsága révén olyan létismereti élményben részesít, amelyik semmi mással nem helyettesíthető. Egy-egy irodalmi mű az emberi létezésnek azt a problémakörét hozza fényre, amelyik az alkotót foglalkoztatja. És ez így van jól. Az irodalomnak az emberi lét minden aspektusa tárgya lehet és legyen is. Az ember Istenhez való viszonya vagy az Isten-eszmével való küzdelme éppúgy, mint öröme és bánata, szegénysége vagy kiszolgáltatottsága. De éppígy tárgya lehet az alkotó közösségének a sorsa is. Nincs tehát irodalmon kívüli terület.

Én azért hangsúlyozom állandóan az irodalom személyiség és közösségformáló erejét és küldetését, mert az utóbbi évtizedekben az irodalomnak ez a túlbecsülhetetlen értéke és lehetősége háttérbe szorult a nagyközönség tudatában. Ráadásul az irodalomnak ez a leértékelése, lebecsülése szakmai közreműködéssel történt. Nemcsak a média és a nyers politizálás szorította háttérbe az irodalmat, hanem az írók és irodalomkutatók magatartása is. Divattá vált annak a hangsúlyozása, hogy az irodalom ne jelentsen semmit, hanem csak legyen. Hogy az irodalomnak az ügynélkülisége az üdvössége. A regényíró ne akarjon mást, csak regényt írni. Nem népben és nemzetben kell gondolkodni, hanem alanyban és állítmányban.

Úgy hangzanak ezek a sokat idézett mondatok, mintha valóságos alternatívákat fogalmaznának meg az irodalom autonómiájának a védelmében. A maguk helyén sokszor azt is tették, de a szövegösszefüggések nélkül szállóigeként használva nemesítve már azt sugallják, mintha a jelentés, az ügy, a szándék, a közösségi érzés sértené az irodalom autonómiáját. Pedig ez éppen fordítva van. Az irodalom autonómiája éppen abban nyilatkozik meg, hogy semmiféle emberi problémát nem zár ki a maga világából. A világirodalom és a magyar irodalom remekműveinek sokasága bizonyítja azt, hogy a jelentés és az ügy egyáltalán nem ellentétes az esztétikai megalkotottsággal, a műalkotás autonómiájával.

Azért hangsúlyozom annyiszor az általad idézett gondolatokat, mert azt tapasztalom, hogy az irodalom becsülete alászállt a szélesebb közönség tudatában. Az irodalmat legfeljebb a szórakozás eszközének kívánják tekinteni, s ezáltal éppen egzisztenciális értékéről mondanak le. Az igazán nagy műben pedig mindig valami fontos emberi ügy jut léte fényébe. Ez a fontos emberi ügy lehet egy hangulat is, egy gondolat is, egy érzés is, s lehet a közösség sorsa miatti felháborodás is.

Ha önként mondunk le az irodalom személyiség- és közösségformáló hatásáról, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy az embereket nem érdekli az irodalom. Ha a költőt kizárólag a nyelvkomikussal helyettesítjük, akkor tudomásul kell vennünk, hogy a mű hatása csupán addig tart, amíg a komédiázás zajlik. Ahhoz, hogy a mű a személyiségünket és közösségünket formálja, alakítsa, hogy horizontunkat kitágítsa, gazdag és összetett esztétikai értékvilágra van szükség. Ennek nagyon fontos eleme lehet természetesen a játék is, de van olyan emberi léthelyzet, amelyiket nem lehet kikacagni, nem lehet játékkal sem feloldani, sem kikerülni.

Egyébként az irodalom személyiség- és közösségformáló erejét a modern irodalomelmélet egyes megállapításai is messzemenően igazolják. Heidegger alapján Gadamer és Jauss világosan kifejtette azt, hogy a mű befogadásakor az olvasó horizontja a műalkotás hatására megváltozik. A nagy művészi alkotások kitágítják az úgynevezett „elvárási horizontunkat”, új világot nyitnak ki előttünk. Ez az újdonság, változtató, formáló hatás azonban nemcsak a megalkotottságból származik, hanem a megalkotottságban megnyilatkozó eszmékből, gondolatokból, létismeretből is. „A mű megdönti az eddigi kizárólagos valóságát” – írja Heidegger.

– A Visszaadni a szavak értelmét című esszédben az irodalom alapvető funkciójaként „a személyiségnek az emberi teljesség eszményéhez való közelítését” említed. Azok a nagy lírai életművek (a Nagy Lászlóé, a Csoóri Sándoré, a Nagy Gáspáré), amelyeknek monográfiát szenteltél, ha én jól olvasom őket, többek között abban is rokonok, hogy ennek a funkciónak igyekeznek megfelelni…

• Valóban így van. Mindhárom életmű fontos számomra. Mindegyik másképpen, de egymást gazdagító és kiegészítő módon. Nagy szellemi gyönyörűség volt kísérletet tenni arra, hogy bejárjam a világukat, próbáljam közvetíteni létértelmező üzenetüket. Nélkülük sokkal szegényebb volnék.

Nagy László költészete a magyar társadalom 1945 utáni három évtizedének látlelete és megítélése, de egyetemes érvénnyel szól magáról az emberi sorsról is. Ítélkező hatalommá növesztette költői személyiségét, hogy a maga küzdelmében mutathassa meg az etikus ember sorsát és kötelességét. Az életelvű költői cselekvés alakította ki jellegzetes műformáit is. A költészetet megítélő hatalomnak tekintette. Erőt és méltóságot adott mindazoknak, akik társaivá lettek a nemzeti lelkiismeretként működő költői-írói magatartásban.

Csoóri Sándor küldetésének vallja a felismert és a kimondott igazságok közötti távolság megszüntetését. Esszéiben fölrázó szellemi-erkölcsi kihívásokat ad a nemzeti önismeret zavaraival küszködő magyarságnak. Versei a létezés sűrű, hangulatilag, érzelmileg, gondolatilag telített pillanatait ragadják meg. Életműve nemzeti kultúránk eszméltető értéke. Hitelesítő jegye a közvetlenül vállalt személyesség.

Nagy Gáspár a költészet társadalmi szerepét oly igen lebecsülő korban is hittel vallja és „rendszerváltó” verseivel bizonyítja, hogy „egy élére állított vers” a mi időnkben is sokat tehet. Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni – eme szemléleti alapelvek szerint vált az ő költészete az utóbbi negyedszázad legpontosabb kor- és kórképévé. A „mosolyelágazás” és a „békebeli kannibálok”, a „magyar abszurd” idején is rendületlenül teljesíti önként vállalt küldetését. Játékai is „holtsúlyosak”. Egész személyisége, művészete tisztaságot sugároz és követel.

Bennem így vannak ők együtt. Erős szövetségben.

– S mi az, ami még vonzott ezekben az életművükben, ami éveken, évtizedeken át fogva tartott, illetve tart mindmáig, s ami végül arra késztetett, hogy monográfiákban összegezd a véleményedet róluk?

• Nagyon sok minden. Egyet említek itt meg csupán. Ez pedig az, hogy sohasem álltak meg, állandóan építik, alakítják életművüket. Nagy László magához hasonította a magyar- és világirodalom ismert lírai műfajait, a dalt, hosszú éneket, portréverset, prózakölteményt, siratót, vidám játékot. S közben folyamatosan szembesült a legkülönfélébb művészi világokkal, Balassitól Adyig, Sütő Andrásig versben is szövetséget kötött a magyar irodalom nagy vonulatával. A magyar és bolgár folklór mellett olyan alkotókkal is mély szellemi kapcsolata volt, mint Dylan Thomas és Zbigniew Herbert. Csoóri Sándor versben, szociográfiában, regényben, esszében, tanulmányban, filmben egyaránt kutatja az önkifejezés és a cselekvő történelmi jelenlét lehetőségeit. Életművében szemléletes példáját adta annak az új egyetemességigénynek, melyet Bartók mintája nyomán fogalmazott meg. Világában valóban szervesen együtt van a tenger és a diólevél, a népballada és Gregory Corso.

Nagy Gáspár szellemi nyitottsága is fölöttébb vonzó számomra. Sokféle ösztönzést hasznosított egyéni látásmódjának megteremtéséhez. Kormos István, Nagy László, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Pilinszky neki egyszerre adott útravalót. De ugyanígy említhetjük Illyés, Németh László, Bibó, Tamási Áron szellemiségének felismerhető ösztönzését. Külön pecsétje életművének a kelet-közép-európai zónaidő legkiválóbb alkotóinak testvéri megszólítása, szövetsége. Legfontosabb talán mégis az, hogy Nagy Gáspár szinte szakrális tisztaságú és bátorságú költői világa úgy fogadta be a posztmodern szemléleti elemek sokaságát, hogy közben egy percig sem adta föl nemzeti sorsot vigyázó küldetését. A posztmodern szemléleti elemeket is ennek érdekei szerint hasznosítja.

Nem zavarta, nem befolyásolta-e az irodalomtörténészt, a kritikust az, hogy Csoóri Sándor és Nagy Gáspár esetében közvetlen barátairól, munkatársairól ír?

Azt, hogy barátjuk lehetek, életem nagy kincsei között tartom számon. Irodalomtörténészi munkámban ez csak annyiban zavart, hogy tudom, még alaposabb, még mélyebb könyvet érdemelne életművük, mint amilyet tőlem kaptak. Tudom azt is, hogy az alkotókban másként élnek műveik, mint ahogy azokat egy-egy irodalomtörténész megközelítheti. Nekem belső szükségből kellett vallomást tennem az ő életművükről. Oly mély belső igényem volt az, hogy elmondjam, amit gondolok és érzek életművükről, hogy ez hatálytalanított minden egyéb akadályt.

– Az idén megjelent monográfiádban hangsúlyosan állítod, hogy „A Nagy Gáspár-i vers esztétikai alkatát a valóságmegnevező és a morális értékek egységének formateremtő ereje minősíti.” A modern irodalomelméletekben ritkán találkozni effajta szempontokkal. Erkölcs és esztétikum ma is egymást feltételező fogalmak?

• Számomra igen. Manapság szomorúan tapasztalom azt, hogy nagyon sokan merényletet követnek el a költészet ellen. Könnyű kézzel írják műveiket, nem küzdenek meg sem a gondolatért, sem az érzésért, sem a kifejezésért. Olvasom azt is, hogy a komoly költészet kora lejárt, ma a nyelvkomikus költők a népszerűek Európa-szerte. Az irodalomban mindenkor igen nagy szerepe volt a játéknak is. Tudjuk: József Attila félt a játszani nem tudó emberektől. És igaza volt. Ma azonban kétségbe eshetne a csak játszani tudó emberektől. Különösen, ha látná, hogy az örökös játék és az örökös nevetés mögött micsoda üresség tátong. Nagy Gáspár költészetében én azt tartom különleges értéknek, hogy a szemlélete tele van játékos ötletekkel, de a nyelvi játékosságnak olyan mélységdimenziókat tud adni, hogy az ily módon összetett esztétikai értékvilág maradandó szemlélettágító élményünkké válik. Az esztétikai értékvilág összetett. Annak szerves része a morális érték is. Természetesen nem önmagában, nem a műből kilógatva, hanem a mű megalkotottságában, annak természetes elemeként. Ha gondolatban föllapozzuk most a magyar irodalom jellegadó nagy alkotásait, akkor talán nyilvánvaló, hogy erkölcs és esztétikum nem szembeállítható, hanem egymást feltételező elemek. Irodalomelméleti vélekedés nagyon sokféle van. A számomra mértékadó elméletírók azonban nem cáfolják, hanem erősítik véleményemet. Hadd idézzem újra Heidegger egyik kulcsmondatát: „A művészet az igazság működésbe-lépése.”

(Új Könyvpiac, 2004. december, részletek a Bárka 2005/1. számában megjelenő hosszabb beszélgetésből)

MARGÓ

Kelemen Patrícia:

Kanadai halabalu

(Rendhagyó útinaplóként az Irodalmi Szemle 2003. októberi számában már közöltünk egy részletet a készülő Kanadai halabaluból. Julcsát 2001 nyarára szülei Kanadába küldték az apai nagymama húgához, Borbálához, akinek három gyermeke közül a legkisebb, Fruzsina, egyidős vele. Julcsa naplót ír, nem saját elhatározásból. Egy tízéves pesti kislány utazásairól, élményeiről, kalandjairól van szó, s az élmények nyomán, a gondos vendéglátók (jelesen: Cia) nemcsak a kislánnyal ismertetik meg az Újvilágot, hanem az olvasók számára is feltárják Kanada egy és más titkait. A rendhagyó útinaplóból közlünk most újabb részletet. )

NYOLCADIK NAP (második fele)

Július 9. hétfő

Ez meg micsoda hang?

Az újabb égszakadásos éjszaka után fél tízkor arra ébredtem, hogy Cia nálunk van. Reggelizni jött, mert a vihar miatt éjfél óta nem volt otthon áramuk, aztán nálunk ebédelt. A kétórás busszal ment el, én is vele tartottam. Bori és Fruzsi biciklivel jöttek utánunk. A fagyi, amivel Cia megkínált minket, nagyon lágy volt, ezért azt gondolta, hogy nemrég lett újra áram. Ekkor valami félelmetes, szörnyűséges morajlást hallottunk. Ilyet életemben nem tapasztaltam. Cia, Bori fölugrottak, azt hitték, földrengés. Ismét vihar közelgett nagy sebességgel! Délután két felhőszakadást kaptunk. Kint a bicajok bőrig áztak. Bori és Fruzsi a második zuhé után nekivágtak, és szerencsére szárazon értek haza a félórás bicikliút után. Engem Abi és Cia kocsival vitt haza, közben megmutatták a falujukat, ahol laknak. Több mint háromszáz éves település. Ez Kanadában nagyon öregnek számít.

* * *

KILENCEDIK NAP

Duzzog, füstölög ez a gyerek. Talán honvágya lehet? Végtelenül unja a feladatát. Ezt a napot nem közösen írtuk. Ellestem a hangulatát, megjegyeztem elejtett mondatait, és annak megfelelően igyekeztem alakítani naplóját. Valahogy megpróbáltam belecsempészni megérkezési kálváriáját.

Pontosan tíz mondat – de ennek sem örült.

Kezdődött, hogy a montreali földet érést követően a repülőgépet csak akkor hagyhatta el, amikor az összes utas kiszállt, majd folytatódott a vámnál. A gépen a vámnyilatkozatot – melyet mindenkinek a kezébe nyomtak a londoni beszálláskor kitöltés végett – ő természetesen nem tölthette ki, hisz sem angolul, sem franciául nem beszél, de ha tudna is? A bürokrácia nyelvét nemhogy a gyerekek, sokszor a felnőttek sem értik még az anyanyelvükön sem.

A kanadai vámosok nem úgy tekintették őt, mint kisgyermeket, hanem darab-darab, utas-utas! Ráadásul renitens utas, aki galád, el-ve-te-mült! módon nem töltötte ki a kitöltendőket, tehát nyilván lehet valami a füle mögött. – Félreállították. – A kutya körülszaglászta, csak a lábát nem emelte rá. (Megfordult a fejemben; lehetséges, hogy abban az éber vámőrségben talán az állatnak lehetett több esze?)

Ezalatt Borbáláék kint egyre türelmetlenebbül várakoztak, mígnem elkezdtek érdeklődni. Így derült ki, odabent létezik egy Gyanús Jövevény, aki körül az Éber Vámosok kutyával az élen lelkiismeretesen szimatolnak. Kérdezősködése miatt Borka szintén gyanússá vált. Először tisztáznia kellett magát: kicsoda, miért kiváncsiskodik, majd bevitték oda, ahova neki elvileg belépnie sem szabadna – a vámterületre –, kitölteni Julcsa papírját. (A Budapesten vásárolt repülőjegy árában bennfoglaltatott a fizetett, hivatalos kísérő. Nem az ő dolga lett volna?) Tisztázta a gyanús gyermeket, aláírta az átvételi elismervényt, mely szerint: Az átvilágított, átkutatott, átvizsgált személyt hiánytalanul átvette. Fogta a két kis bőröndöt, a kis hátizsákot, a kislányt, és kiment a hatalmas, zsúfolt váróterembe megkeresni saját kislányát, mert őt természetesen nem engedték be az anyukájával. A tizenegy éves Fruzsi majdnem egy órán keresztül egyedül volt a még építés alatt álló, földúlt Dorval-i repülőtér-labirintusban.

Érthetetlen az Éber Kanadai Vámosok eljárása. Ha ennyire alaposak, hogyan lehet ez az ország a randihelye, eldorádója, szanatóriuma, üdülője – minek nevezzem, paradicsoma? – a világ legelvetemültebb, legkeresettebb, körözött, agyonüldözött bűnözőinek, terroristáinak, maffiózóinak?

Talán éppen ezért?

Míg a tízesztendős lánykát vizsgálgatták, vajon hány gazember sündöröghetett be Kanadába robbanóanyaggal a batyujában? Azon sem csodálkoznék, ha idővel kiderülne, a jelenleg Afganisztánban kempingező Bin Laden a Boulevard St.Laurent-ra (Nevezetes út, mely Montrealt keleti és nyugati részre osztja.) jár beszerezni imaszőnyegét, mert ott a legolcsóbb, és öröklakása van az Ontario East-en a buzinegyedben.* – Elvégre a feleségek mellett elkél az a kis kikapcsolódás – nem?

(* A Kelet-Ontario út egy rövid szakaszának környéke. A valamikor igen „lerobbant,” rosszhírű területet homoszexszuálisok vették birtokba, s azóta egyre elegánsabb, biztonságosabb. – Szépül, kezd „fölkapottá” válni.)

Július 10. kedd

Szép kis ország ez a Kanada!

Már több mint egy hete, hogy sikerült Kanada földjére lépnem. Két és fél órát vacakoltak velem a kanadai vámosok. Hát nem látták, hogy én csak egy kislány vagyok? Ma hol zuhogott, hol ömlött, hol szakadt az eső. Ezért aztán kár volt idejönnöm! Egész nap a lakásban otthon is lehettem volna. Ötkor végre kisütött a Nap, de akkor napló, vacsora, fürdés, lefekvés. Kint alig lehet játszani. Minden csurom víz. Bezzeg a kanadai gyerekeknek nincs nyári feladatuk!

* * *

A kanadai gyerekek, szülők, pedagógusok megdöbbentek, hogy Magyarországon nyárra házi feladattal sújtják a nebulókat.

Julcsa feladata a naplóírás. Napi tíz mondat, de tőmondatok nem lehetnek! Augusztus 28-ig, elutazásáig ötvennyolc napot tölt itt, ezért mindössze 580, azaz ötszáznyolcvan mondatot kell papírra vetnie. – Igazán semmiség, nyárra, egy ilyen gyereknek.

HARMINCEGYEDIK NAP (első fele)

Ottawa, Kanada fővárosa, kétszáz km-re nyugatra fekszik Montrealtól nagyjából ugyanazon a szélességi körön Ontario tartományban.

Melegebb. – Állítólag. Én csupán néhány esztendős megfigyeléseimre hivatkozhatom; több a havuk. Ha itt rengeteg volt, ott töménytelen – ha itt esett, ott szakadt – ha itt nem volt, ott nyomát lehetett lelni. Könnyen elképzelhető, a meteorológusoknak eltér a véleményük, nekem akkor is ez a benyomásom.

A főváros Montrealhoz képest: falu. Tavasszal tulipánfesztivált, (Canadian Tulip Festival), telente jégszobor-kiállítást rendeznek. Napokig zúgnak a fűrészek, buzgólkodnak a művészek, a zaj és útlezárások miatt háborognak a polgárok – végre elkészülnek a jégcsodák, özönlenek a turisták, majd egy langyos kétnapos viharos déli szél elfújja az összes szobrot. A ragyogó, csillogó, áttetsző alkotások becsordogálnak az utcai csatornákba, mintha hajszárítóval kergették volna oda őket.

Télen Ottawában a kaszinó után leglátogatottabb a jégpálya. A várost keresztülszelő mesterséges csatorna – Rideau Canal – jege, ha eléri a huszonöt centis vastagságot, nyolc km hosszt megnyitnak rajta ingyen korcsolyapályaként. (7,8 km) A jégen elárusítóbódék, forró tea, kávé, leves, hideg pepsi, illatos sült krump-li, hódfarok – ami nem más, mint vastag, nehéz lángos – fánk, pizza. Kőhajításnyira egymástól tiszta mosdók, WC-k. Valamilyen csoda folytán (!) a papír soha nem fogy ki belőlük!

Nyáron ugyanitt kishajók szállítják a látogatókat. Az idegenvezető két nyelven szenvtelenül hadarja el a mesterséges csatorna történetét, de annyi azért kihámozható; hajdanán Kanada nem élt ekkora szerelemben az Államokkal.

Határvillongások rendszeresen előfordultak. Korábban komoly, a nyolcszázas évek első felének közepe tájt már többnyire helyi fegyelmezetlenségből, élelmiszerhiányból avagy alkoholtöbbletből adódóan, ám! – soha nem volt kizárt, mint régebben, nagyobb „katonai balhé” lehetősége sem.

(A mai értelemben vett Kanada 1867-től létezik. Századik születésnapja méltó megünneplésére rendezték Montrealban 1967-ben a világkiállítást.)

* * *

Montreal-szigeten 1824–25-ben* végre mindenki megelégedésére elkészült a folyó északnyugati partja mentén a várva-várt csatorna, a Casson (Lachine) Canal, mely elkerülte a hírhedt Rapidok-at, így a Nagy Tavak legkeletebbikét – az Ontario-t – immáron hajózhatóan a Szt.Lőrinc Folyam kötötte össze a tengerrel.

Az Ontario tartománybéli Rideau Canal megépülte viszont oly nagy fegyverténynek számított a maga idejében, hogy nyitásának napját is megemlegetik, s a végén a nagy munka hiábavalónak bizonyult volna? Lássuk sorjában:

„Az álom,” a Casson Canal megvalósult. Az Óperenciától a Niagaráig oda-vissza nyugodtan ladikkal közlekedhettek volna a St. Laurent-en, ha Montrealtól a Lake Ontarióig (Ontario-tó) hátralevő 300 km-es szakaszból megközelítőleg 200 km nem bizonytalan az említett csetepaték miatt, ugyanis a folyam Cornwall-Kingston között határvonalnak számított, ahol a déli parton „csőre töltött amcsik álldogálltak” kanadaiakra lesve.

Először komolyan 1812-ben vetődött föl, hogy a girbegurba, rapidokkal (sebes vízfolyás apró vízesésekkel, örvényekkel – zubogó) teli, de gigantikus munkával hajózhatóvá „igazítható” Rideau-folyót – mely az Ontario-tavat köti össze a Montreal-szigetet északnyugati oldalon elérő, „nagyjából” hajózható Ottawa-folyóval – pofozzák helyre, hogy a veszélyes határszakaszt elkerülhessék a bárkák.

Az út a bennszülöttek s a franciák előtt réges-rég ismert volt, az angolok viszont csak 1783-ban, húsz évvel Kanada birtokba vétele után szereztek róla tudomást, amikor Lieutenant French (French alezredes) felfedező útra indult az Ottawa folyó (Ottawa River, franciául: Rivičre des Outaouais) forrásvidéke felé. A Rideau Falls-tól (Rideau-vízesés) azonban útját a Rideau-n folytatta tovább. Meglepetésére Kingston városánál „kötött ki,” ott, ahol a Szt. Lőrinc elhagyja az Ontario-tavat, így kisebb-nagyobb zökkenőkkel minden baj nélkül visszacsordogálhatott Montrealba. (A Lake Ontario és Montreal között megközelítőleg 68 méter a szintkülönbség – innen a „kisebb” zökkenők!)

Ennyi elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megszülessék a „kerülő-víziút” létesíthetőségének ötlete, a kivitelezés azonban fél évszázaddal odébb volt.

* Nem találtam egyértelmű adatot arra, pontosan mely évben nyílt meg Montréal-Lachine között a csatorna. Valószínű, 1824-ben már használható állapotban volt, de véglegesen 1825-ben készült el, ezért szerepelhet különböző forrásokban más-más időpont.

Az építkezést John By, királyi mérnök alezredes (Lieutenant Colonel John By of the Royal Engineers) irányításával, a Montreal-Lachine közt húzódó hajózható csatorna, a Casson Canal megnyitása után egy évvel, 1826-ban hadászati okokból kezdték sürgősen szervezni. A mai Ottawa helyét ekkor még ősvadon borította, szemben – a folyó északi partján – 800 fős favágótelepülés, Wright’s Town állt. (Ma: Hull)

A dombos, helyenként mocsaras területen 1827-ben láttak munkához, és 1832. május 24-én nagy csinadrattával nyitották meg a csatornát.

HARMINCKILENCEDIK NAP

Végre esik – sóhajtottuk éjszaka félálomban, hallva a dörgést, észlelve a villámlásokat. Reggel, ébredés után derült ki, a félelmetes égzengés mindössze pár csepp esőt hozott, nyoma nem maradt. Minden száraz, locsolni kéne, de tilos. Több mint tíz napja harminc fok feletti a meleg. Elviselhetetlen!

Amit Julcsa ír a 430C -ról, abban lehet némi túlzás – talán kitették a hőmérőt a tűző napra? – Mindenesetre az esti 300C nem elírás. A „lótilalom” is tart. A lovacskák továbbra sem kocoghatnak a turistákkal az öreg Montrealban.

Augusztus 9. csütörtök

Hűtöttük a medencét

Ma Bori sem ment dolgozni, mert az irodában a hűtőberendezés nem működött. A medence vize már 280C, tömlővel öntöttük bele a hideg vizet, hogy lehűljön. A 430C melegben csak így tudtuk hűteni magunkat. A fű kiszáradt, a növények kókadoznak. Bori éjszaka locsolja a növényeket, mert máskor tilos. Még este 10 órakor 300C meleg volt.

A szárazság miatt nap mint nap újabb és újabb erdőtüzekről értesülhetünk a sajtóból. Dunántúlnyi területek égtek le eddig hol itt, hol ott. A rádió, televízió a balkáni eseményeken kívül ezzel foglalkozik a legtöbbet. A lángoló erdők komoly tragédiát jelentenek a kontinensnyi országnak, de ez a két lányt nem érdekli. Kikönyökölve a vízből gondtalanul fagyiznak, élvezik a kánikulát.

Esténként sem enyhül a hőség. Hogy mégse állandóan a medencében legyenek, Bori ismét sétálgat velük naplemente után. Julcsa végre látta azt, amit eddig gyakorta szagolt: a büdösborzot.

Szerencsére a társaság idejében észrevette az aranyos állatkát, szépen megálltak, és figyelték. A skunk (ahogy itt nevezik) nem zavartatta magát, kényelmesen tette a dolgát. Két mellső, tojásdad tenyérrel ellátott, kifelé forduló csámpás ásólábacskáival rovarok, pondrók után kutatott a földben, majd csámcsogva, szuszogva elfogyasztotta zsákmányát. Julcsáék türelmesen végigvárták, végignézték munkálkodását, és másnap kora reggel lelkendezve jelentették:

„Este szépe nelment, mer’ nemijesztettük meg.”

* * *

A skunk-ok is az amerikai földrész őslakóinak tekintendők. Sokkal előbb voltak itt mint mi, és most megpróbáljuk mindenünnen kiszorítani szegényeket. Ezek a kedves pofácskájú, jól alkalmazkodó állatkák nem nyugszanak bele abba, hogy az ember kitúrja őket a helyükből. Maradnak, és fittyet hánynak mindenre. Közlekedési szabályokra, szemétrendeletre, egyebekre. Ha nem ijesztenek rájuk alaposan, hamar kezessé válnak.

Montrealban a piros jelzésen felelőtlenül sétál át a raccoon-mama három-négy aprósággal, leállítva a délutáni csúcsforgalmat. Fölborítgatják a kukákat, szétszaggatják a szemetes zsákokat. Ahol etetik a mosómedvéket (szigorúan tilos!), ott előbb-utóbb a lakásba is bemerészkednek. A szúnyogháló nem akadály. Veszedelmes karmocskáikkal kitépik a hálót, és felszemtelenkednek az emeletre követelni a késlekedő háziasszonytól járandóságukat, a vacsorát.

* * *

Anyósom minden tilalom, családi figyelmeztetés ellenére etette őket. Az állatok otthonosan mozogtak a terraszon, be-bejártak konyhájába. A népes, meglehetősen bolhás családot időnként söprűvel kellett kitessékelnie.

Egy kora nyári délután elmélyülten olvasott a balkonon. Éles fájdalmat érzett a vádlijában, odakapott, és véres lett a keze, a nadrágon keresztül! Ekkor látta, megtermett mosómedve döcög kényelmesen lefele a lépcsőn.

Beoltották veszettség ellen, másnap pedig elkaptak egy raccoon-t a kertjében, feltételezhetően azt, amelyik megharapta. Avatott szemű anyósom azonban azt is látta, hogy az állat szoptat. Elkezdett sírni, mi lesz a kicsinyeivel? Megnyugtatták, lesz gondjuk azokra is.

Volt bizony! – Az Anyósom jóvoltából.

A következő napon a három elárvult bocs anyjuk nyomán eljutott oda, ahol a mamát csapdába ejtették, és összebújva vinnyogtak.

Mit tesz ilyenkor egy veszettség ellen frissen oltott anyós? – Átmegy a szomszédba, ahol egyéves kisbaba van. Tejet melegítenek a fiatal szomszédaszszonnyal, és cumiztatják a pici állatokat mindaddig, míg az állatvédők meg nem érkeznek.

A kicsinyeket is elvitték, az egész mosómedve-családot megvizsgálták. Az eredmény szerencsére negatív volt.

NEGYVENÖTÖDIK NAP

Bercinek születésnapi ajándéka volt, húgát moziba vinni, és hogy Julcsa szintén kedvét lelje, delfinekről szóló filmre vett jegyet.

* * *

Fru szülinapján Julcsának filléres delfines fülbevalót adtam – kapjon ő is valamit. A delfin a mániája, de nincs szerencséje vele. Megérkezésekor Borka fölfújható delfint vásárolt kettejüknek az uszodába. Néhány nap múlva a vihar átfújta a szomszédba, ahol kilyukadt a marihuánákat védő karók egyikén. A szomszéd kárpótlásul hatalmas krokodillal lepte meg őket. – Végtelenül előzékeny. Bonifácéktól lassan „termőre forduló” kábítószer-ültetvényére látni. – Innen az az olthatatlan nagylelkűsége!

Annyi idős sem lehettem, mint Julcsa… Egy magyar klasszikusban olvastam a következőket: „Igen derék legény volt, de aztán egyre gyakrabban kezdte látogatni a kenderáztatót.” Nem értettem, magyarázatot pedig senkitől nem kaptam. Évtizedekre megfeledkezve a dologról Kanadában jöttem rá, mit akart mondani az író. Hittük-e valaha, hogy Európa szegényeinek egyik legfontosabb ipari növénye, melyből minden település lakossága közvetlen lakókörzetében állíthatta elő ruházatát, munkájához, életviteléhez szükséges egyéb termékekeit – zsák, kötél, ponyva, erős vásznak –, s mely növényt egyszerűsége, igénytelensége, a kész termék durvasága miatt a „jobb népek” lenéztek, ekkora karriert futhat be a huszadik század végére?

Kanadában az RCMP legfontosabb feladata terroristák és marihuána után kutatni. Magas fizetésű állami alkalmazottak hada hajkurássza ezt a hatalmasra fejlődő, mutatós, szép állású, gyönyörű haszonnövényt.

* * *

Montrealban és környékén négy hete nem esett. Az Öregváros, az Öregkikötő poros, forró. Éjjel kizárólag a csillogás látszik, a piszok nem. Tapossák egymást a turisták. Az összes ajándékbolt nyitva. Szinte ugyanaz a bóvli kapható bennük, mint a „Dolláros”-okban – tíz, húsz, vagy még többszörös árért!

Julcsa elhatározta: ffel-tét-le-nül itt fog ajándékot vásárolni.

Pálkovács Irén

Az átok

(Egy szomorú férfi vallomása)

Mindig mélyen vallásos voltam, hiszen pap vagyok, református pap. Soha nem hittem semmiféle babonában vagy átokban, se semmi ilyesmiben. De most, évek múltán már kénytelen vagyok elhinni, hogy átok ül rajtam, az ő átka... Miatta vert meg engem az Isten!...

Katalinkát az utcán ismertem meg, séta közben. Vékonyka kislány tolt tolókocsiban egy korosabb nőt. A nő öléből lecsúszott kézitáskája a földre, éppen az én lábaim elé. Természetes mozdulattal emeltem fel és nyújtottam át tulajdonosának, aki hálásan köszönte meg. Köszönetet mondott a kislány is, miközben rám villantotta azúrkék csillagszemét. Nem mondom azt, hogy én első látásra beleszerettem ezekbe a csillagszemekbe, dehogy is, az csak jóval később történt. Különben is csak gyermeklánynak néztem első látásra akkor Katalinkát a vékonyka kis alakjával. (– Én már 19 éves vagyok – dicsekedett Katalinka később, amikor már jobban megismerkedtünk –, csak olyan gyereknek néz mindenki.) Többször találkoztunk ezután az utcán, a kislány mindig a tolókocsis nővel volt, én pedig ezután köszöntem nekik. Mindig jobban bámultam ezt a kislányt, a jóságát, a végtelen türelmét a mozgásképtelen nővel szemben. Először azt gondoltam, hogy talán fizetést kap érte és a kötelességét teljesíti, de később rájöttem, viselkedésük természetesebb és melegebb ennél, vagyis, hogy ők ketten összetartoznak.

Közelebbi ismeretségbe akkor kerültünk, amikor egy séta alkalmával úgy találtam őket az utcán, hogy a kislány kétségbeesetten igyekszik magához téríteni az ájult asszonyt. Természetes volt, hogy segítettem neki, majd segítettem hazavinni is – mint megtudtam – az édesanyját Katalinkának. Én toltam a tolószéket, amíg a kislány anyját tartotta, hogy ki ne essen belőle, mert még mindig nagyon gyenge volt.

Mikor az egyszerű kis házacska egyszerű bútorzatú szobájában végre ágyba fektettük az anyát és orvost hívtunk, módját ejtettem végre, hogy bemutatkozzak. Megmondtam azt is, hogy pap vagyok, bár még csak kezdő.

– Katalinka vagyok – mondta vékonyka, kedves hangján a kislány és ismét rám villantotta azúrkék csillagszemét –, ő pedig az édesanyám, özvegy Mács Pálné, Paula.

Miután anyja az orvosi vizit után elaludt, Katalinka leültetett, teával és szárazsüteménnyel kínált és elbeszélgettünk. Megtudtam, azonkívül, hogy „már” 19 éves, és érettségi után nem tudott állásba menni, otthon kellett maradnia a magatehetetlen beteg mellett, így csak az anyja kevéske özvegyi nyugdíjából élnek ők ketten. A ház, szerencsére a sajátjuk. Apja már régebben meghalt, postai alkalmazott volt, vagyis postás. Katalinka bizalmába avatott azzal is, hogy elmondta, anyja sajnos gyógyíthatatlan beteg, nem csak béna, súlyos szívbeteg is. Az orvos a legroszszabbra is felkészítette őt, hogy anyját bármikor, hamarosan elveszítheti. Ezért elhatározta a kislány, hogy amíg él az anyja, ő az életét egészen neki szenteli. A bevásárláson kívül sehová sem jár, egyedüli szórakozása a mindennapi séta tolókocsis anyjával...

Én ekkor már a csodálaton kívül mély rokonszenvet éreztem Katalinka iránt és úgy váltunk el, mint jó barátok. Ezekután, ha találkoztunk az utcán, természetesnek tűnt, hogy hozzájuk csatlakozom a sétánál, majd hazakísértem őket és otthon hosszan elbeszélgettünk Katalinkával, miután Paula asszony elszundított a séta után. Nemsokára mind jobban megismerkedtünk, én megszerettem Katalinkát, az egyszerűségét, a nemeslelkűségét, és mind jobban csodáltam önfeláldozó jóságát. Ha összehasonlítottam más lányokkal, akiknél a szórakozás volt az első helyen, láttam, hogy mennyivel különb náluk Katalinka. Lassan annyira megszerettem, hogy úgy éreztem, ő lesz az ideális feleség nekem, egy papnak. Örömmel láttam, hogy Paula asszony is boldog kapcsolatunk láttán, hogy egy rendes, jóravaló férfire bízhatja egyetlen kislánya sorsát, ha ő már nem lesz ezen a világon. Nemsokára szavak és ígéretek nélkül is tudtuk Katalinkával, hogy mi ketten összetartozunk.

A probléma más oldalról jött. Én eddig még nem mertem Katalinkáról beszélni az édesanyámnak, akivel együtt laktunk, egy lakásban. Tudtam, hogy ő nehezen fogja a választásomat „megemészteni”. Azt is tudtam, hogy miért. Apám még gyerekkoromban elhagyott minket egy másik nőért, anyám egyedül nevelt, és bizony szorgalmasan kellett dolgoznia azért, hogy belőlem „úriembert”, papot nevelhessen. Az én drága édesanyám szerint én voltam a legkülönb a világon, a legszebb, a legjobb, és természetesnek tartotta, hogy annak idején én majd egy gyönyörű és gazdag lányt választok feleségnek, olyat, aki „méltó” lesz hozzám. Tudtam, hogy Katalinka nem lesz a szemében „hozzám való”, mert Katalinka szépsége szerény kis ibolya volt, nem pompázó, feltűnő rózsa, csak gyönyörű azúrkék csillagszemei voltak rajta feltűnőek, és tudtam, önfeláldozó jósága, szelíd szerénysége anyám előtt nem pótolja majd a külsőt. Attól pedig, hogy gazdag legyen, Katalinka anyám szemében messze volt a kis házacskájával, aki legalábbis úszómedencés villatulajdonos feleséget képzelt el nekem, előkelő családból, nem egy néhai postás lányát...

Mivel ismertem ezeket a nehézségeket, sokáig tartott, amíg anyámnak meg mertem említeni Katalinkát. Nem tévedtem abban, hogy a tények tudatában kétségbeesett és igyekezett minden erejével lebeszélni a Katalinkával való házasságról. Véleményét az sem enyhítette, amikor bemutattam neki Katalinkát. Elismerte, hogy aranyos, bájos kis teremtés, de „nem hozzám való”. Ő olyan vakon elfogult volt a szeretettől velem szemben, hogy sokkal magasabbra tette a mércét. Én pedig őrlődtem kettőjük között, mert bár szerettem Katalinkát, de szerettem anyámat is és őt is meg tudtam érteni.

Majdnem egy évig tartott, amíg édesanyám végre elfogadta Katalinkát. Nem hagyta jóvá, csak elfogadta a választásomat, mert – mint mondta – nem akar a boldogságom útjába állni, ha annyira szeretem azt a kislányt, hiszen neki a legfontosabb a gyermeke, az egyetlen fia boldogsága. Hálával csókoltam meg érte a kezét, köszönet helyett, és úgy éreztem, hogy most már tökéletesen boldog vagyok. Katalinkával együtt sétáltattuk Paula asszonyt a tolószékben, néha hozzánk, anyámhoz is betértünk séta után, és anyám igyekezett Paula asszonnyal is megbarátkozni. Igazán nem lehetett rá panaszom, mindent megtett a kedvemért. Mert azt, hogy csakis a kedvemért teszi, jól tudtam, és annál hálásabb voltam neki érte.

Ismeretségünk második évében, amikor már komolyan beszélgettünk közelgő esküvőnkről, hirtelen, bár nem váratlanul, meghalt Katalinka édesanyja. Szegény kislány most már teljesen egyedül maradt a világon, csak én voltam neki és az én édesanyám. Ezután még jobban ragaszkodott hozzám – hozzánk – Katalinka, én lettem az egész világa, amit eddig anyjával együtt osztottam meg. Nagyon megviselte anyja halála, akkor is, ha számítani kellett rá, hogy ez hamarosan bekövetkezik. Olyan űr maradt a lelkében édesanyja után, amit most már csak én tudtam kitölteni.

A város – ahol laktunk – új református templomot építtetett akkoriban. Sokan adakoztak a hívők közül, mindenki tehetségéhez mérten, de a város leggazdagabb embere – egy bankár – olyan hatalmas összeggel járult hozzá az új templomhoz, amit senki sem várt el tőle, és én úgy gondoltam, hogy ezért személyesen is köszönetet kell mondanom neki. Egy este el is mentem a házába, gyönyörű, régies stílusban épült villa volt ez – és könyvtárszobájában elbeszélgettünk. Közben fiatal nő nyitott be a könyvtárszobába, és ahogy rápillantottam, elállt a lélegzetem valósággal! Én még ilyen gyönyörű teremtést sohase láttam! Szinte szikrázott a hatalmas, dús fekete hajzuhatag a fején, kék szemei világítottak, magas volt, karcsú, gyönyörű, egy mesebeli hercegnő. Szinte megbabonázva meredtem rá, csak az törte meg a varázst, hogy a bankár bemutatta nekem.

– Ő a lányom, Bella, most már itthon marad, eddig külföldön végezte tanulmányait – mondta. Mikor Bella kezét a kezemben éreztem, csak hebegni tudtam, alig bírtam kinyögni a nevemet. Most éreztem meg, hogy mi is a szerelem tulajdonképpen, ez az első pillantásra rám törő és mindent elsöprő szerelem, ami olyan más volt, mint amit Katalinka iránt éreztem. Az csak egy csendes vizű tavacska volt, de ez egy hullámzó, tajtékzó, hatalmas, vad tenger!

Nem tudom, Bella észrevette-e szörnyű zavaromat, de csak mosolygott, amikor leült közénk, majd pár perc beszélgetés után kedvesen meghívott apja pár nap múlva tartandó születésnapi partijára.

– Nem tudom, el tudok-e jönni – hebegtem, – de nagyon köszönöm a meghívást. – Közben biztos voltam benne, hogy akárhogyan is, de eljövök. Tudtam, hogy látnom kell Bellát, akkor is, ha semmi reményem sincs arra, hogy ő engem egyáltalán észre is vesz valamikor.

Észrevett! Amikor beléptem az ajtón, mindjárt odajött hozzám, kézenfogva magával húzott és bemutatott az előkelő társaságnak, mint valami nagyon fontos vendéget. Zavaromat alig tudtam most is leküzdeni, bár nagyon igyekeztem, nem akartam, hogy Bella szégyenkezzen ügyefogyottságom miatt. Amiatt viszont nagyon szégyenkeztem, hogy először az életben nem mondtam igazat sem Katalinkának, sem az anyámnak, hivatalos ügynek tüntetve fel a bankáréknál tett látogatást.

Ezen az estén én egy álomvilágba léptem be, és nemcsak azért, hogy eddig soha nem látott pompának és gazdagságnak voltam itt a szemtanúja, hanem azért, mert Bella kezét, derekát foghattam át a táncnál, egész este mellettem volt ez a gyönyörű teremtés, aki úgy kitüntetett, mintha a többi jelenlévő ott se lett volna. Úgy váltunk el, hogy megígértette, nemsokára ismét meglátogatom, én pedig boldogan ígértem meg és mégcsak eszembe se jutott Katalinka...

Otthon, a szobámban, amikor már az ágyamban feküdtem, egész éjjel nem tudtam elaludni. Valósággal lázas voltam, forró volt a fejem és rázott a hideg ettől a most megismert, őrült, mindent elsöprő szerelemtől...

Anyám hamar észrevette rajtam a változást, de hiába kérdezett, sokáig nem bírtam neki beszélni a történtekről. Természetesen Katalinkának sem szóltam, bár ő is faggatott, mert ő is észrevette, hogy valami történt velem. De egyszer aztán nem bírtam többé magamban tartani a titkomat és vallottam anyámnak.

Anyám arcán először öröm fénylett fel, majd hirtelen szomorúság.

– Látod – mondta végül –, ezért mondtam én, hogy ne hamarkodd el! Hogy Katalinka nem hozzád való! De te nem hallgattál rám! Látod, Bella, ő igen, ő a hozzád való! Őbele szerettél igazán! De te nem tudtál várni! Most mit szándékozol tenni?! Nem hazudhatsz, nem csaphatod be tovább Katalinkát! Azt nem érdemli meg tőled!

Csakhogy nehezebb volt ezt megtenni, mint elmondani! Elhagyni ezt az aranyos, becsületes kis teremtést, most, mikor már egyedül van a világon! De hogy lépnem kell hamarosan, azt tudtam. Hogy becstelenség lenne tovább hallgatni! Bellát pedig képtelen voltam feláldozni!

Mikor Bella nemsokára megmondta, hogy feleségül akar jönni hozzám, tudtam, nem halaszthatom tovább a vallomást. Először neki beszéltem Katalinkáról, de ő csak mosolygott ezen. Természetesnek vette, hogy mellette Katalinkának semmi esélye sincsen. – Mindenkinek van első szerelme – mondta könnyedén –, de ritkán történik meg, hogy azzal köt házasságot. – Ezzel elintézettnek tartotta Katalinkát.

Aztán mindent őszintén bevallottam Katalinkának is...

Mindig magam előtt látom a rémült azúrkék csillagszemeket! – Ezt nem teheted velem... ezt nem teheted... – suttogta erőtlenül és én akkor addigi életem legszörnyűbb perceit éltem át.

De én megtettem! Elhagytam Katalinkát, Bella miatt!

Katalinka nem sokkal ezután eladta házacskáját és felköltözött a fővárosba. Nem tudtam elképzelni, hogy miért, hiszen azelőtt soha nem is járt ott, nem is volt ott senkije, de akkoriban még örültem is ennek, hogy nem lesz szem előtt, nem fogom látni azúrkék csillagszemeiben a szemrehányást... Nagyon szerelmes voltam én akkor, és nagyon önző!...

Az esküvőt hamarosan megtartottuk Bellával. Nemcsak én, édesanyám is nagyon boldog volt. Olyan feleséget kapott szerinte a fia, amilyet megérdemel! Már mondtam, hogy én voltam számára a legkülönb a világon. Aztán meg Bella anyámat is nagyon megbecsülte. Odahozta őt is hozzánk a villába lakni. Neki is jutott a sok szobából egy szépen berendezett, és anyám olyan természetességgel vette birtokba gyönyörű otthonát, mint aki világéletében ilyen körülmények között élt. Igaz, ő az apám mellett – aki magasabb rangú hivatalnok volt – „jobb napokat látott”, jobb körülmények között élt, mint miután velem egyedül maradt. Én viszont nehezen tudtam beleilleszkedni Bella köreibe, mert én nem emlékeztem kisgyermekkorom életkörülményeire. Szokatlan volt, hogy cseléd szolgált ki, nehezen szoktam meg az előkelő társaságot, a gyönyörű lakásban pedig alig mertem rálépni a pompás szőnyegekre... De ott volt Bella, aki szinte sugározta rám a szerelmét, és ez mindenért kárpótolt. Soha nem gondoltam, hogy ennyire boldog lehetek egyszer!

Azt is elmondta nekem mosolyogva Bella, egyszer az esküvőnk után, hogy az egész megismerkedésünk tulajdonképpen csak színjáték volt. Ő már azelőtt meglátott és megszeretett engem, kinézett férjének, azért volt a nagy pénzadomány a templomépítésre, mert tudta, ezért a pap külön köszönete jár. Apja könyvtárszobájába se véletlenül nyitott be ő akkor, amikor megismerkedtünk, a cseléd szólt neki, hogy ott vagyok, akire ez már előzőleg rá volt bízva...

Nem haragudtam én ezért sem Bellára, dehogy is haragudtam! Inkább hálás voltam érte akkor neki!

Három hónap után hallottam meg véletlenül a szörnyű hírt, hogy Katalinka ott a fővárosban öngyilkos lett!

Akkor úgy éreztem, hogy összetört bennem valami, bár igyekeztem menteni magam a felelősség alól. Hiszen nem azonnal lett öngyilkos! Tehát nem is énmiattam! Ott a fővárosban történhetett vele valami! Nem én vagyok az oka! Minek is ment oda! Miért nem maradt itthon! Ha itthon marad, ez nem történhetett volna meg vele!

Bárhogy mentegettem magamat, éreztem, hogy Katalinka halálának én vagyok az oka! Bárhogy igyekeztem túltenni magamat rajta, bennem maradt a törés! Nem beszéltem senkivel róla, de mintha szú rágott volna belülről. Az az öröm térített magamhoz kissé, hogy fél év után Bella közölte velem, gyermeket vár, apa leszek. Ezután, ha elővettek a borús gondolatok, igyekeztem csak a gyermekre gondolni. A gyermekre, aki nemsokára megszületik és kicsi életével annyi örömöt hoz majd, hogy eltünteti ezeket a rémképeket. Ó, hogy vártam a gyermek születését!

A szülésnél nem várt komplikációk léptek fel. Veszélyben volt mind az anya, mind a gyermek élete. Mindkettőt sikerült ugyan megmenteni, de Bella egész életére béna maradt, a gyermekem pedig annyira fogyatékosan, agykárosultan született, hogy soha nem fog megtanulni még járni sem. A gyönyörű Bella teljesen összeesett, úgy megváltozott, hogy rá sem lehet ismerni, az egyetlen fiam pedig soha nem fog apának szólítani, hiszen meg sem ismer soha...

...Most én járok tolókocsival azokon az utcákon, ahol valamikor ő járt, Katalinka, az anyjával. Felváltva sétáltatom a feleségemet és a fiamat. Amíg kisebb volt a fiam, az anyja ölébe tettük és együtt vittem őket, de most már nem lehet azt sem, mióta nagyobb, mert még az anyját is bántja!...

Mi lesz vele, majd ha megnő, és mi lesz, ha mi, a szülei nem leszünk már?! És mi lesz Bellával, aki naponta őrjöng, hogy így nem akar élni és dugdosni kell előle a gyógyszereket, mert képes lenne bármire?! És mi lesz így velem?!...

Katalinka nem hagyott nekem búcsúlevelet, de én így is tudom, hogy miattam halt meg. Megpróbált ott távol élni nélkülem, egyedül, de nem tudott... És azt is tudom most már, hogy a halálra készülők szörnyű átkával ő átkozott meg! Hogy úgy toljam tolókocsiban azt, aki a legdrágább nekem a világon, ahogy ő tolta egyszer az anyját! És hogy Katalinka átka fogott meg! Miatta vert meg engem így az Isten!

...Amikor a cipőm kopog az utca macskakövein, én Katalinka cipőcskéinek koppanását hallom, és látom, ahogy jön felém anyjával a tolókocsiban... Úgy szeretnék leborulni elébe, a földre, és úgy kérni a bocsánatát, de akkorra szertefoszlik a látomás, és tudom, hogy Katalinka soha nem fog nekem megbocsátani, mert Katalinka már nincs többé...

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

Vendégkritika

Mindvégig

Barta János: Arany János és kortársai

(I. kötet: Arany-tanulmányok; II. kötet: Arany kortársai)

Barta János hatása nem látszik szűnni az idő múlásával sem: szellemi jelenléte ma is érezhető, s munkásságát nemcsak a műveire való, tisztelettudóan akkurátus, udvarias hivatkozások tartják életben, hanem – és ez a fontosabb – az általa megnyitott s ma is folytatásra érdemesnek látszó kérdésirányok felbukkanása a jelenlegi irodalomtörténeti szakirodalomban. Mi több, Barta János valamiféleképpen olyan közös szellemi őssé minősült át, aki (vagy amely) egymástól messze álló irodalmi felfogások között képes közvetíteni – másként fogalmazva: egymással aligha összeegyeztethető irodalomszemléleti pozíciókhoz tartozó kutatók képesek közös nevezőt találni Barta János elődként való vállalásában. Ez utóbbit jól példázza, hogy néhány éve Debrecenben alakult egy nevét viselő irodalomtörténeti társaság. Ennek az intézményesülésnek az eddigi legfontosabb eredménye pedig az volt, hogy az alakuló ülésen hangozhatott el Kulcsár Szabó Ernő nagyon fontos szempontokat megvilágító előadása (Az egyéniség – az olvasás horizontváltásában. Vonások Barta János szellemi „arcképéről”. In Kulcsár Szabó Ernő: A megértés alakzatai. Debrecen, 1998, Alföld Könyvek, 132–147.). Ennek a most megjelent, reprezentatív, kétkötetes tanulmánygyűjteménynek a létrejötte azonban egy másik, Barta emlékét ápoló csoportnak köszönhető: a könyv gondozója az egykori debreceni professzor két közeli tanítványa, a sajtó alá rendező Imre László és az előszót író Görömbei András. Nota bene, Imre László utószava kiindulásképpen pontosan az osztatlannak látszó tiszteletet emeli ki, mondván: „Néhány éve pedig olyan kiemelkedő (és nem »konzervatív«) tudósok (Szegedy-Maszák Mihály, Kulcsár Szabó Ernő) sorolták [Barta Jánost – Sz. M.] a szaktudomány leginkább eleven hagyományvonulatába, akik igen nagy befolyást gyakoroltak irodalomtudományunk fejlődésére.” (II. 327–328.) Nem meglepő, hogy Görömbei előszavában is találunk egy ilyen mondatot: Bartát „nyomasztotta irodalmunk kettészakítottsága” (I. 19.) – s bár ez a kijelentés ott pontos történeti indexszel is rendelkezik, aligha tévedünk, ha a kötet egészének ismeretében általánosabb jelentőséget tulajdonítunk neki. Barta személyében tehát azt a tudóst kell tisztelnünk – legalábbis ez a kötet intenciója –, aki úgy vált az irodalomtörténet emblematikus figurájává, hogy meg tudta haladni a „kettészakítottságokat” – bármit jelentett is egykoron, s bármit jelent is ma ez a metafora. Ez a beállítás óhatatlanul másféle aurát kölcsönöz ennek a reprezentatív, két kötetre rúgó kiadásnak, mint a sorozat egy korábbi, a debreceni egyetem másik nagy hatású professzorának, Bán Imrének emléket állító darabja: ez a Barta-kiadás ilyenformán nem egyszerűen a szaktudomány szűkebb közösségéhez szól, az emlékezet fönntartásának igénye éppúgy vezérli, mint az eszmény fölmutatásának szándéka.

Ami a válogatást illeti: gondosan szerkesztett s igen átgondolt módon összeállított kötetekről van szó – noha láthatólag két, külön-külön is életrevaló ötlet keveredésének tagadhatatlan nyomai is felfedezhetők. A nagy ötlet, amely egy ilyen formájában soha nem volt Barta-kötetet jelent, az első kötetben valósul meg, ahol Barta Arany-tanulmányai valóban az el nem készült nagy összefoglalás ívét rajzolják ki; ehhez képest a második kötet már inkább egy „best of” jellegű újraközlést jelent Barta egyéb, a XIX. század második felének magyar irodalmával foglalkozó tanulmányaiból. Míg ez előző szándék lehetővé teszi az Arannyal kapcsolatos, ilyen formában új felfogás megismerését, addig a másik inkább csak az újbóli közzététel szándékát mutatja – egyébként nem indokolatlanul, hiszen Barta János Keménnyel, Vajdával, Jókaival és Széchenyivel foglalkozó tanulmányai is méltóak egy újbóli publikálásra. Ha ez utóbbi szándékot kívánjuk mérlegre tenni, akkor azt mondhatjuk, Imre László jó érzékkel válogatott; a Madách-tanulmányok kimaradásának pedig kellőképpen okát adja az utószóban, hiszen ezeket az írásokat külön kötetben a közelmúltban publikálta a Mundus Egyetemi Kiadó. Ám talán tanulságosabb a két kötet gerincének tekinthető Arany-kép változásainak szentelni nagyobb figyelmet – s ezen a ponton már igencsak sajnálatos, hogy a sajtó alá rendezés, kimondatlanul, bár a tényt nem elkendőzve, túlságosan nagy mértékben igazodott Barta saját egykori mércéjéhez, azaz kizárólag Barta saját köteteiben már megjelent tanulmányaiból válogatott. Most ugyanis lehetőség – talán soha vissza nem térő lehetőség – kínálkozott volna arra, hogy egységben lássuk Arany körül kifejtett munkásságát, amely bizony szélesebb körű volt annál, amit ő annak idején komoly igényességgel kötetbe rendezett. Kár, hogy a kötetbe nem került be az Arany-adalékok című cikk (Irodalomtörténet, 1959. 65–67.), egy másik, kicsit későbbi komparatisztikai dolgozat (Magyar és német realizmus Arany János korában. Irodalomtörténeti Közlemények, 1967, 615–621.) vagy éppen A Petőfi-élmény Arany János irodalomszemléletében (in Petőfi-mozaik, szerk. Paál Rózsa, Wéber Antal. Bp., 1972, 44–70.) című nagy tanulmány meg akár néhány recenzió, mint például a Keresztury Dezső 1938-as könyvéről szóló (Protestáns Szemle, 1938, 87–90.) és a Hermann István monográfiájával számot vető (It., 1957, 493–504.). Az Arannyal kapcsolatos megnyilatkozások folyamatszerű olvasása igazán egy ilyen kiadói koncepció hiánytalanabb megvalósulása esetén lenne lehetséges – még ha ezáltal a tisztán minőségelvű válogatás csorbát szenvedne is (Imre László beszél arról ugyanis az utószóban, hogy az Arany-tanulmányok „legjavának” összegyűjtése volt a cél). A teljesebb merítés esetén nemcsak Barta irodalomértelmezői alkata állna jóval világosabb kontúrokkal előttünk, hanem el lehetne oszlatni egy Bartával kapcsolatban nem olyan régen megfogalmazódó félreértést is. A Barta teljesítményét eddig talán legigényesebben elemző Kulcsár Szabó Ernő fogalmazott úgy: „Minden bizonnyal ezért volt Barta János nemcsak kiváló irodalomtörténész, hanem igen jó olvasó is. Soha nem tagadta, hogy – ha nem kényszerül rá – nem szívesen vállalkozik a »tények« vakhitében fogant filológiai nyomozómunkára.” (Kulcsár Szabó Ernő: i. m. 144.) Ez a – Bartával egyébként messzemenően rokonszenvező – ítélet eltekint Barta tekintélyes filológusi munkásságának (például az Arany kritikai első hat kötetén a sajtó alá rendező Voinovich Géza halála után végzett tevékenységnek, valamint a Vajda János kritikai kiadás sorozatszerkesztői teljesítményének) mérlegre tételétől, ráadásul megkonstruál egy – Barta esetében nem igazán szerencsés – filológus kontra olvasó szembenállást is. Ez az értelmezői gesztus saját koordináta-rendszerén belül teljesen logikus, hiszen Kulcsár Szabó Ernő – ahogyan ez tanulmányából egyértelműen kiolvasható – Barta munkásságát kizárólag a tanulmánykötetekbe foglalt dolgozatokkal tekintette azonosnak. Csakhogy Barta nem az a tudós volt, aki a tanulmánykötetek összeállítását és kiadását az öndokumentálás kissé narcisztikus műveletének tekintette volna: amit kötetbe válogatott, az mindig nagyon erős szelekciónak volt alárendelve. Köteteiben mindig a kiérlelt, a leginkább véglegesre fogalmazott eredmények közzétételére törekedett – ennek egyik, nem éppen elhanyagolandó formai jegye volt egyébként az is, hogy bennük sokkal inkább esszéírói erényeit csillantotta meg, minimálisra szűkítvén nemcsak a lábjegyzetek, de a hivatkozások számát is. Ám ez nem azt jelenti, mintha nem írt volna valódi filológiai tanulmányokat: Arany-adalékok című cikke például nagyon fontos filológiai azonosításokat végez el, nem csoda, ha a kritikai kiadás későbbi kötetei rendre hivatkoznak is rá. Csakhogy amikor Bartának lehetősége nyílott tanulmánykötet összeállítására – azért nem túl gyakran –, akkor inkább a szinte szépírói erényeket megcsillogtató, Görömbei András szavával „létérdekű” elemzéseit választotta ki. Ilyenformán persze valóban kialakulhatott egy olyan benyomás Bartáról, amelynek végső summázatát jól tükrözi Kulcsár Szabó Ernő idézett mondata. Jelen kötet ezen a benyomáson komoly módosítást hajthatott volna végre, ha Barta egész munkásságát tekinti át; már az is sokat segített volna, ha a kötet végére függelékként odaillesztik Barta teljes szerzői bibliográfiáját (megjegyzem, ezt eddig, érthetetlen módon, egyetlen posztumusz kötet sem tette meg). A szűkre vont szemhatár azonban azt is jelentette, hogy a kötet alatta maradt önnön lehetőségeinek; az sem kevés ugyan, amit érzékeltetni képes, de az átfogóbb tudománytörténeti tanulságok egy részéről önként – s talán az is megkockáztatható: öntudatlanul – lemond.

Mindazonáltal érdemes figyelmet szentelni annak, ami ezen új edíciónak valóban legnagyobb újdonsága: ez pedig Barta Arany-tanulmányainak sorozata. Barta szervesen egymásból kinövő tanulmánysorozatban fogalmazta meg Arany-képét. Az alapozás feladatát kétségkívül az Arany János és az epikus perspektíva című dolgozatra bízta, amely jogosan szerepel ilyenformán a kötet élén. Az itt kifejtett elméleti alapvetés (a szféra, dimenzió és perspektíva fogalmának meghatározása) következetesen visszatér a későbbi tanulmányokban anélkül, hogy a szerző máshol részletesebben újra akarná definiálni ezeket az elemzési kategóriákat; mindez arra mutat, hogy Barta valóban itt találta meg azt a szempontot, amellyel termékenyen meg tudta közelíteni Arany műveinek világát: bizonyos értelemben egy látens monografikus látásmódot valósított meg. Ráadásul, ha úgy vesszük, rigorózusabban, mint számos valódi monográfia, hiszen itt csakugyan egyetlen szempont – persze egyre árnyalódó s gazdagodó – érvényesítését figyelhetjük meg. Ez azért is tanulságos, mert segíthet választ keresni arra a Barta kapcsán rendre fölmerülő kérdésre (ezt Imre László utószava éppúgy megfogalmazza, mint ahogy reflektál rá Kulcsár Szabó Ernő is), hogy tudniillik miért nem alkotott egy ilyen formátumú tudós soha monográfiát. Erre a kérdésre természetesen végleges válasz aligha adható – sőt, magának a kérdésnek a felmerülése is azt jelzi inkább, hogy mi a normálisnak tekinthető irodalomtudósi életpályáról kialakított standard elképzelés, s nem azt, milyen fogyatkozása lehet Barta pályájának. Mindenesetre a kötetet végigolvasván úgy tűnik, Barta János olyannyira konzekvensen érvényesítette az általa kidolgozott szemléleti alapokat – már persze ott, ahol erre egyáltalán lehetősége volt (a Hebbel-bírálat kapcsán például erre kevesebb tere nyílhatott) –, hogy ez a következetesség óhatatlanul megmutatja saját korlátait is: a dimenziók váltogatására mint vezérelvre építeni egy egész pályaképet csak jelentős leegyszerűsítések árán lehetett volna. Bartának a monográfiaépítés kényszere híján módja volt arra, hogy arról beszéljen, amihez éppen – a maga számára – megtalálta a kulcsot; amihez pedig ilyenformán nem, arról nem kellett nyilatkoznia. Ez módszertanilag is felszabadító hatású, Barta ötvenes évekbeli Arany-monográfiájának (Barta János: Arany János. Művelt Nép, Bp., 1953) annyi tanulsága feltétlenül van – még ha ezt a kötetet Barta maga sem nagyon emlegette később, s életművének értelmezői is nagy jóindulattal és tapintattal ma is igyekeznek elkerülni az ezen kötet Arany-képével való komolyabb számvetést –, hogy megmutatja, milyen jellegű monográfiaeszményt törekedett a szerző megvalósítani. Igaz, a vállalt és magára húzott ideológiai korlátozások miatt nem túl sikeresen vagy maradandóan. Barta ugyanis itt és ekkor biografikus alapú életmű-értelmezésre tett kísérletet. Ez eredendően aligha állt távol tőle, hiszen szellemtörténeti kiindulásában jelentős szerep jutott a jellemtani megközelítések tradíciójának, ahogyan ezt egyébként pontosan értelmezte is Kulcsár Szabó Ernő már többször idézett Barta-tanulmánya. A módszertanilag meglehetősen eklektikus – itt is, mint Barta oly sok későbbi tanulmányában – esszészerű kifejtés máskülönben nem egyedülálló az Arany-szakirodalomban: Keresztury Dezső későbbi monográfiái is hasonló kiindulásúak (vö. erre például Németh G. Béla recenzióját Keresztury első Arany-monográfiájáról: Németh G. Béla: Küllő és kerék. Tanulmányok. Magvető, Bp., 1981, 509–514.). Nem feltétlenül a monográfia menthetetlenül elhibázott, vulgarizáló Arany-képe felől érdemes tehát ennek a könyvnek a szerzőre tett hatását megkeresni, hanem inkább ennek a módszertani alapelvnek a nyilvánvaló kudarcából: Barta mélyreható analizálóképessége aligha elégedhetett meg életrajzi adatok és műértelmezés ilyen felszínes vegyítésével (ennek kudarcát a könyv jól demonstrálja), viszont alkata és érdeklődése a szerzőt továbbra is ilyen közelítésre sarkallta volna. A kötetbe foglalt Arany-tanulmányok ugyanis továbbra is a „sorsélménynek” és az alkotói folyamat rejtett dimenzióinak feltárására törekednek: ennek példája az is, hogy a szerző Arany Széchenyi-ódájának értelmezését is az „alkotáslélektan” számára adódó tanulságokkal zárja: „Tanulságos példa az alkotáslélektan számára is: a költői erő és az emberi nagyság diadala csüggedésen és gátlásokon, a költészet és történelem géniuszának páratlan, magas szintű találkozása.” (I. 310.) Nem utolsósorban ennek az érdeklődésnek a metodológiai következménye az is, hogy Barta sokat és szívesen idézett Arany leveleiből az alkotás mélyrétegeinek feltárása végett, s az idézetek szövegbe szövésének retorikájával számos esetben Arany önértelmezését avatta végső igazsággá (lásd pl. I. 248.). Nem hiszem tehát, hogy Barta János – még ha rá is szánja magát – tudott vagy akart volna alapvetően más módszertani elvekre épülő Arany-monográfiáját írni (ezúttal természetesen nem 1953-as könyve osztályharcos jellegére gondolok, hanem az előbb kifejtett metodológiára), csakhogy nyilván pontosan érezte ennek korlátozottságát. Jóval nagyobb szabadságot nyújthatott tehát az általa választott megoldás: különálló, de szemléletileg és terminológiailag összehangolt tanulmányok sorozatában vetni számot a szerinte lényeges problémákkal. Ennek köszönhetően aztán valóban képes volt egy rendkívül párbeszédképes diszkurzust megnyitni az Arany-értelmezésekben: a perspektívaváltások poétikai következményeinek vizsgálata megnyitotta az utat az alkat és jellem vizsgálatától a nyelviség feltételrendszerének dinamikus leírása felé. Barta nem tette meg ugyan a döntő lépést, de minden addigi Arany-értelmezőnél közelebb jutott hozzá – ezért is lehet a legelevenebb hagyományok egyike az utóbbi évtizedek szakirodalmából. A most megjelent kötet ezt kétségtelenül érzékelteti. Ugyanakkor viszont azt sem szabad letagadni, hogy bizonyos pontokon Barta saját, új utakat nyitó felismeréseit is igyekezett korlátozni, hogy fönntarthassa azt az egységesként tükrözni kívánt Arany-portrét, amelyet örökül kapott, s amelyet csorbítatlanul akart továbbadni. Számára ugyanis az Arannyal való irodalomtörténészi foglalatosság eszményállítás is volt: a költőben olyan teljességet látott megtestesülni, amelynek esztétikai és poétikai implikációi éppúgy vannak, mint morálisak. Ennek a képzetnek a megóvása tanulmányai több pontján kiütközik. Magisztrális kötetnyitó tanulmányában ugyanis Arany költői alkatának párhuzamait keresve Csokonai és Babits nevét minden korlátozás nélkül említhetőnek vélte, majd pedig Arany utódaként Weöres Sándort is megemlítette – mindazonáltal Weöres esetében fontosnak tartott rögtön némi megszorítást is tenni. Már az is figyelemre méltó, hogy ebben az öszszefüggésben Arany alkatát „próteuszinak” nevezte: „Befejezésül hadd tegyünk egy futó utalást ennek a ritka, próteuszi költőtípusnak egy korunkbeli megtestesítőjére.” (I. 57.). Barta az Arany és Weöres közti rokonságot rögtön egy tényezőre kívánta leszűkíteni: „A nyilatkozatot Weöres Sándor tette, akit ugyan Arany bajosan vallana a maga utódjának – de ebben az egyben mégis az ő rokona.” (I. 58.) Barta persze látens módon – mint oly sokszor egyébként – itt is egy aktuális vitában foglalt állást: hiszen a tanulmány készülte táján vita folyt Weöres „próteuszi” alkatának ideológiai megítéléséről is (éppen 1972-ben, s éppen Debrecenben Király István minősítette ezt „nihilisztikus relativizmusnak”), s Barta azzal, hogy Weöres elődeként, ráadásul „próteuszi” költőként éppen Aranyt mutatta fel, hitet tett ennek a költői szemléletmódnak a létjogosultságáról és szerves tradíciójáról (a „próteuszi” fogalmának felbukkanásáról a Weöres-recepcióban lásd Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Weöres Sándorról. Szépirodalmi, Bp., 1983, 252–257.). Ezt a gesztust aligha lehet túlértékelni, különösen azért, mert Barta nem poentírozta és aktualizálta ezt a megjegyzését, s ezzel a természetességgel irodalomtörténeti súlyt kölcsönözhetett neki. Másfelől azonban aligha egyszerűen a vita retorikájához való igazodás magyarázza az állítás részleges visszavonását: a Barta tanulmányában megképződő szemlélet hiába jutott rendkívül közel egy ideologikumtól megfosztott, a nyelvet történésében felfogó irodalmiság tételezéséhez, mégsem kívánt lemondani egy emögött feltételezett, egységes személyiségkép fönntartásáról, s ehhez mérten valóban csak különbségeket érzékelhetett Arany és Weöres alkata között. Sokatmondó, hogy nagyjából húsz évvel később egy jóval fiatalabb nemzedékhez tartozó irodalomtörténész, Szajbély Mihály milyen termékenyen tudta működtetni az Arany- és a Weöres-művek egymás mellett olvasásának hermeneutikai tapasztalatait (Aranyt idéző Weöres Sándor. In Szajbély Mihály: Álmok álmodói. Irodalomtörténeti tanulmányok. Magvető, Bp., 1997, 67–82.). Igaz, ehhez arra is szükség volt, hogy számára föl se merüljön az alkat rétegzett élményszerkezetének Bartánál oly hangsúlyos szellemtörténeti koncepciója.

Ugyanennek a jelenségnek egy másik oldala ott válik láthatóvá, ahol is Barta az Arany verseiben található toposzok jelenlétét értékelte. Barta itt „holt” és „eleven” költői képek között tett különbséget, mondván: „Az eddigi kutatás Aranynál is kimutatott ilyeneket [ti. toposzokat – Sz. M.]: az ő olvasottsága és iskolázottsága mellett ez nem is csoda. De ha – mint itt – az érzelmi polifóniát az érzékletesség elemeivel gazdagítja, ötletesen alkot friss, élő, el nem koptatott képeket.” (I. 277.) A szembeállítás azért meghökkentő némileg, mert Barta ezen a ponton feltételezni sem látszik azt, hogy a toposzok fölhasználása, új kontextusba kerülése önmagában is lehet komoly esztétikai hatástényező, s ilyenformán a toposzok eredeti szövegkörnyezetének, valamint új funkciójának feszültsége szintén lehet „el nem koptatott” jelentések hordozója. Mintha Barta itt is visszalépne valamitől, aminek érzékeléséig eljutott: nem kívánta saját értelmezését kitenni a szövegek egymás közti kapcsolatrendszerének és viszonylatainak, vagyis – egy tőle soha le nem írt, későbbi terminussal – az intertextuális kapcsolatok jelentésképző potenciáljának. Ez pedig azért is feltűnő, mert nem olyasmiről van szó, ami Barta számára még nem volt belátható: az imént idézett tanulmány ugyanis 1985-ös, ám például már Szörényi László egyik 1970-es tanulmánya is a régi magyar irodalomban oly gyümölcsözően alkalmazott toposzkutatás felől jutott meggyőző poétikai következtetésekhez (Arany János Visszatekintés c. versének képanyaga. ItK, 322–345.), de Tarnai Andor elméleti szempontból fontos tanulmánya is 1975-ben látott napvilágot (A toposz-kutatás kérdéseihez. Literatura, 1975, 66–73.). Sejthetőleg tehát tudatos, a szemléletből következő módszertani elhatárolódásról van itt szó: Barta elment addig a határig, amelyet alapvető irodalomszemlélete megengedett, de továbbhaladni nem kívánt. Nem azért egyébként, mert szemléleti zártság jellemezte volna: a strukturalizmus beszüremkedése jól látszik például 1970-es Vajda-elemzésén (II. 322–335.), ahol is a Nádas tavon című vers értelmezésében a magánhangzó-statisztika „számszerű” adatait is figyelembe vette (II. 324–325.), de itt megelégedett egy konkrét műalkotás tüzetes és valóban mintaszerű interpretálásával. Arany-tanulmányainak azonban mindig nagyobb volt a tétjük: az egyes művek vagy műcsoportok mindig valamiképpen Arany személyiségképének egyes faktoraira kellett hogy fényt vessenek – s többnyire úgy, hogy minden irányból ugyanaz a teljesnek és hihetetlenül gazdagnak, voltaképpen fogyatkozás nélkülinek érzékelt költői alkat legyen felismerhető. Ebből egyébként az is következik, hogy Barta – mint máskülönben oly sokan az őt megelőző s az őt követő irodalomtörténeti szakirodalomban – mindenhol posztulátumnak tekintette Arany kivételes irodalomtörténeti rangját; tanulmányai tehát azzal a beavatottsággal olvasandók, hogy tudjuk, Arany milyen nagy költő. Ilyenformán sehol nem kívánta saját irodalomértését ütköztetni egy olyan, külső szemponttal, amely nem tekinti evidenciának ezt a kijelentést – ezzel pedig lemondott egy olyan, induktív érvelés lehetőségéről is, amely konkrét műelemzések sorozatán keresztül jut el Arany költői jelentőségének kimondásához. Barta ebben is egy hagyomány örökösének bizonyult – s talán azt is mondhatjuk, ezen hagyomány legjobb, legmagasabb szintű továbbadójának is. Irodalomtörténeti dolgozatai – s ezen belül különösen Arany-tanulmányai – ma is elevennek tekinthető gondolati potenciáljukat annak a feszültségnek köszönhetik, amely e tradíció fönntartásából és az onnan kivezető interpretációs lehetőségek észrevételezéséből fakad. Eltanulható módszertani támaszt aligha jelentenek a jelenlegi vagy jövőbeni irodalomtörténeti kutatás számára; utolsó, töredékben maradt Arany-tanulmányának zárószavai szinte önértelmezésként is applikálhatók: „minden klasszikus beteljesedés folytathatatlan, csak epigonjai lehetnek” (I. 385.). Barta János két kötetbe foglalt munkássága azonban többet kínál, mint eltanulható mintát: egy önmagán belül rendkívül következetes, saját fogalmaival mindig pontosan számot vető, állandó önkorrekcióra képes irodalomszemléletet, amelyben kódolva vannak önnön meghaladásának lehetőségei is. Ha van tehát olyan irodalomtörténeti életmű, amelyre alkalmazható a „dialógusképes” jelző, akkor Bartáé feltétlenül ilyen: teljesítménye őrzi értékét a múló időben. (Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2003)

Szilágyi Márton

Eseménynaptár

Január

1780. I. 1-jén jelent meg az első magyar nyelvű újság, a Magyar Hírmondó.

Ráth Mátyás jelentette meg Pozsonyban.

1945. I. 5-én hunyt el Szabó Dezső író

1875. I. 14-én született Albert Schweitzer orvos, humanista filozófus

1940. I. 14-én született Tóth Elemér író, költő

1910. I. 16-án született Lőrincz Gyula festőművész

1895. I. 17-én született Mécs László költő

1910. I. 20-án született Rudnóy Teréz író

1905. I. 26-án született Tamkó Sirató Károly költő

1915. I. 27-én született Gyurcsó István költő

1805. I. 28-án hunyt el Csokonai Vitéz Mihály költő

Napló

Kényelmetlen, de megkerülhetetlen

A múlt év irodalmi Nobel-díját az osztrák Elfriede Jelineknek ítélték, nevében megbízottja vehette át. A svéd akadémia döntését követően „az osztrák sajtó olyasfajta kettős viszonyulást mutat – írja Bíró Annamária a Korunk decemberi számában –, amilyet ezelőtt két évvel Kertész Imre esetében tapasztalhattunk. Egyfelől gratulációk, felületes méltatások, az írótársak vagy irodalomkritikusok öröme, másfelől a személyét, politikai elveit, köz-életi megnyilvánulásait illető kemény elutasítások”. Elhangzik a vélemény, ha már magyar vagy osztrák a díjazott, akkor miért nem Esterházy vagy Nádas, illetve Peter Handke vagy Friederike Mayröcker? A Lust c. regénye kapcsán erősödtek fel a szexualitásról szóló írások, egyik kritikusa szerint „mind regényei, mind drámái azért sokkolóak, mert sokkolóan rosszak” (Matthias Matussek, Der Spiegel, 2004/42).

Jelinek vállalja feminista elveit, s meggyőződése, a díj nem csupán saját munkásságának az elismerése, hanem azoké a 20. századi nőíróké is, akik nem részesültek ebben a kitüntetésben (leginkább Marie-Luise Fleisert tekinti ilyen értelemben elődjének). A Wiener Zeitung cikkírója szerint (2004. okt. 9.) mindenképpen hasznos döntés volt: a svédek megmutatták azt, hogy a provokációnak van értelme. Ha kényelmetlen is, immár megkerülhetetlen.

Fábry Napok Kassán

A kassai Thália Színház Márai Stúdiójában Balassi Bálint és Gyöngyösi István életművéből készült zenés-verses összeállítás bemutatásával (Beke Sándor rendezte) kezdődtek december 4-én a XXXIV. Fábry Napok. Balassi Bálint életútjáról Katona Tamás budapesti történész tartott (este) előadást, Gyöngyösi István munkásságát pedig Kovács István költő, irodalomtörténész méltatta. Az ünnepség részvevői Rozsnyón, Csetneken, Murányban, Hibbén és Lőcsén felkeresték azokat az emlékhelyeket, melyek a két költő munkásságához kötődtek. A Fábry Napok másnapján Pomogáts Béla, az Anyanyelvi Konferencia elnöke Fábry Zoltán időszerűségéről tartott előadást. Mihályi Molnár László megemlékezett a kassai színjátszás híres testvérpárjáról, Egressy Béniről és Gáborról.

Ünnepélyes keretek között átadták a 2004-es Fábry Díjat is, melyet – megosztva – Kiss József történész és Béres József nyugalmazott rádióriporter, a Népes néptáncegyüttes egykori igazgatója kapta. A díjat Köteles László, a Csemadok OT alelnöke adta át. Az Egressy Gábor-díjat Boráros Imre színművésznek ítélték.

A Fábry Napok rendezvénysorozata Stószon, az író sírjának megkoszorúzásával fejeződött be.

Megalkult a József Attila Emlékbizottság

Gyurcsán Ferenc kormányfő elnökletével december 3-án megtartotta alakuló ülését a József Attila Emlékbizottság, mely a költő századik születésnapjának ünnepségeit szervezi. Az emlékév január 7-én kezdődőtt, melynek szlogenje: „a mindenséggel mérd magad”. A programsorozat keretében felújítják József Attila sírját a Fiumei úti temetőben, pályázatot indítanak és digitális kiállítást is rendeznek.

Irodalmi Szemle

Molnár Albert meglátogatja Bátory Zsigmondot, a libokovici remetét. Az elkárhozott Faustus szelleme munkához lát

Mit várhatunk az időtől

Galambtemető (2.)

Létezés

A harmadik évezredben repülünk

Molnár Albert meglátogatja Bátory Zsigmondot,
a libokovici remetét. Az elkárhozott Faustus szelleme
munkához lát