Irodalmi Szemle

Molnár Albert – az irodalomtörténeteink Szenci Molnárja – 1604-ben két hónapot töltött Prágában. Bemutatta a latin–magyar szótárát a császárnak, amelyet az kegyesen fogadott. Az udvari tanácsosok viszont közönséges reformációra való szándékkal s azzal vádolták meg a tudóst, hogy a vásártéri Faustus-ház ördögeivel cimborál. Pápistaságra a bécsi professzorság szép ígéretével intették. Molnár a lelki kényszertől eskóros álomba zuhant, álmában találkozott Mefisztóval és Faustusszal. (Ez utóbbi az elkárhozása után azt a feladatot kapta Lucifertől, hogy – a földre visszatérve – az arra kijelölteket, így Molnárt és Báthoryt is, az örök habozás álapotában tartsa.) – Molnár nem tud dönteni: elfogadja-e a felkínált bécsi katedrát. Felkeresi a Prága mellett, félig száműzetésben élő Báthory Zsigmondot, hogy tanácsot kérjen tőle. – A fejedelem libokovici lakásában vagyunk. A sarokban festőállvány, a készülő, nagyméretű portré a fiatal Báthoryt ábrázolja, energikus, fejedelmi pózban. Ecsetek, festékesdobozok, paletták. A színen Báthory és Molnár.

Molnár

(szemben áll a szintén álló Báthoryval, kezében a Dictionarium egy példányát tartja)

Kegyelmes, nagyságos fejedelem!

Köszönöm nagyságodnak, hogy fogadja

a tudomány útjának vándorát,

ki most a német Altdorf kenyerét

eszi, de magyar: nagyságoddal egy

nyelvet beszél, s e nyelv dús kincseit

szótára szerény ládáiba rakva,

most egy példányt nagyságodnak ajánl.

(Átadja a kezében tartott könyvet)

Báthory

Tisztelt Molnár Albert uram, örömmel

elfogadom az ajándékodat,

s úgy veszem, mint földem szép hangzatát.

S ez nem udvarlás, hanem így igaz:

a szülőföld nyelve itt, idegenben

nem jelentés, hanem zsongó zene,

s olvasni e zenét – külön öröm.

Molnár

Nagyságos fejedelem, nyájas szavad

köszönöm, s engedj egyetértenem

véleményeddel a nyelvről s zenéről.

Kinek az ily zenére nincs füle,

kívül van a szférák összhangzatán,

s kivert égi bika: patáival

kapálhatja az űr csillagait.

Báthory

Látom, házamban humanista szól,

aki egyszerre poéta s tudós –

Molnár uram, vettem leveledet

s a szándékodat, hogy tőlem tanácsot

kivánsz kérni nagy döntésed előtt.

Wacker tanácsos úr, jóakaród,

már jóval előbb ujságolta, mily

szerencse ért, hogy fölséges urunk,

becses latin–magyar szótáradért

egyenest bécsi katedrát kinált,

s elmondta azt is, hogy te habozol.

Molnár

Így igaz!, és azt elmondta vajon

a nagyúr, hogy mi a feltétetele

e valóban nagy kegynek, hogy cserébe

hitet, vallást kellene váltanom?

A tudós Kepler mondta a minap:

igaz ajándéknak nincs mérlege.

Báthory

Kegyelmed tolla túl keményen ír,

úgy mondanám, kaparja a papírt!

Mért lenne a hitváltás mérleg itt?

A tudománynak a kezdetek óta

egy nyelve van: a szent római hit,

s ki a tudást választja, e hitet

választja. – De már a premissza is rossz:

váltás-e az ilyen váltás valóban,

s nem visszatérés-e valamihez?

Nem az vált vajon hitet, ki letér

az egy igaz útról? S nézd Bocskait!

Ő a bizonyság, hogy hová vezet

a külön út: fegyveres áruláshoz!

Molnár

Nézném inkább Mátyást, a néhait,

ki Corvinát szerzett, nem csak hadat.

Báthory

S néztem volna bár inkább én is őt!

Bocskainak is akadt volna sötét

börtön Világos várában, ahogy

anno Szilágyi Mihálynak akadt,

s most nem volnék „áruló rokona”.

Molnár

Nagyságos úr, pártatlan a tudás!

Én Istent szolgálom s az emberi

boldogulást, s aki ebben segít,

annak is a hű szolgája vagyok.

(Ebben a pillanatban Molnár és Báthory között megjelenik Faustus, illetve annak ördögformájú szelleme. A következőkben mindig ahhoz hajlik, aki éppen beszél. Csak a közönség látja, Molnár és Báthory nem. A szoba közepén álló állványról nagy robajjal a földre zuhan a portré. Báthory és Molnár két oldalról megfogja, s a helyére teszi. Molnár meghökkenve tapasztalja, hogy most a kép egy idős, töprengő férfit ábrázol. Közelebb hajlik hozzá, s felváltva vizsgálja Báthory arcát s a képet. Látja, hogy Báthory nem látja, amit ő lát. A továbbiakban viszont a fejedelem magatartása mintha a képhez igazodna: az addig határozottan s pátosszal beszélő Báthoryt felváltja a megtört, bizonytalan, szkeptikus Báthory.)

Báthory

Aki segít! – mondod, kedves barátom.

Csakhát ki és mi segít?! S te magad

valóban szolgálod céljaidat?

S úgy szolgálod-e jól, ahogy hiszed?

Hidd el, tudós barátom, túl sokat

foglalkozunk a céllal, s keveset

fényesítjük az eszközét, magunkat,

s köröttünk közben sűrül a homály,

s botorkálnak benne ösztöneink.

Molnár

(Faustus szellemének a jelenlététől az ő viselkedése is érezhetően megváltozik, még inkább habozóvá, töprengővé válik. Amit mond, gyakran ellentmondásos, máskor szokatlanul „szabad szellemű”.)

Amit fejtegetsz, nagyuram, fölöttébb

érdekes, s csak annál érdekesebb,

hogy száddal a hatalom egykori

gyakorlója szól, a hatalomé,

amely gyakran feledi az egyént,

a „magunkat”, s azt, hogy ő is „magunk”.

Báthory

Feledi? Nem feledi! Halljad ím

egy eltört jogar tapasztalatát:

Nincs hatalom, melynél nincsen nagyobb,

az ember sorsa pedig a „között”.

Hatalmak közt vagyunk kénytelenek

választani: örök német, török

között úgy, hogy hely nekünk is maradjon:

üstünknek, a nagyvilág tűzhelyén.

Mert boszorkánykonyha a nagyvilág!

Titkos receptekhez mérjük magunkat,

s másokat is, s varjúmáj-, gyíkfarokként

hullunk kondérba, serpenyőbe, mit

úgy hívunk: köz, máskor nemzet, család,

s megint máskor jog, törvény, háború,

s várjuk, hogy kormos edényünk kiforrja

az alkalmas eszközt, ami segít.

Végigkisérletezzük kamoránk

minden polcát, mind a készleteink,

s mikor már elfő egész életünk,

merjük elgondolni, üres falak közt:

a legfőbb jó tán az élet maga,

s ott, az egyetlen életünkben

kell keresnünk a segítséget is.

Nézd e portrét, hinnéd, hiú vagyok,

azért tartok tükröt magam elé!

Nem! Az egyént, magamat keresem,

tudni akarom, mit lát a világ

bennem! Hozzáadom belső magam,

s az összegben tán meglátom valóm.

Molnár

S vajon mire jó tudni, ki vagyunk?

Nem Isten s a sorsunk választja meg

bennünk a céljához az eszközét?

Báthory

Mi választunk az Isten végtelen sok

arculatából magunkhozvalót!

S tudnunk kell, milyen íj ez a magunk,

hogy akaratunk nyila célt találjon –

Azt fürkészem portrém szineiben,

hogy tulajdonképpen mit akarok.

(Faustus el.)

Molnár

Nagyságos fejedelem...

Báthory

Ó, barátom,

hadd el!, kinek vagyok én itt feje?

S ha mégis főembert akar szemed

látni bennem, nevezz inkább Midásznak,

aki egyben saját borbélya is,

egyedül tudója megnyúlt fülének,

s gyere, folyópart, nádszál, megsugom:

én itt, akárcsak te, vándor vagyok.

Molnár

Nagyságos uram, bizalmas szavad

messze túlemel érdemeimen.

Mondd hát: vándor vándornak mit tanácsol?

A fényes Bécs legyen az úti célom

vagy maradjak Altdorf szerény kegyén?

Báthory

Barátom, a helyzeted paradox,

hisz csak Bécsben szerezheted meg az

igaz tudást, amely felelhet a

kérdésedre. S e kérdés proprie

ígyen hangzik: Ki vagy és mit akarsz?

Bécsbe kell hát menned a válaszért,

hogy megtudd: Bécs-e vagy Altdorf a hely,

ahol magaddal azonos lehetsz.

S még valamit: kanyargó utamon

megtanultam, hogy a kétely nem út,

s ha út: ide, Libkovicbe vezet.

Gyóntatóm, Carillo atya tanított

valaha így: a habozás nagyobb rossz,

mint a mégolyan rossz határozat.

Szakácsnő

( be)

Nagyságos úr, megérkezett a piktor!

Báthory

Megbocsáss, barátom, elbúcsuzom!

(az ajtó felé tessékeli Molnárt, Molnár mélyen meghajlik, idul kifelé,

Báthory mögötte lépked)

Drága urat, a festőt kell fogadnom:

ahány percig rám néz, annyi arany

a bére, hát nem várattathatom.

Molnár

Nagyságos uram, portréd különös,

mint az élő természet: tél, tavasz,

s ősz van rajta, látószögek szerint.

Köszönöm a sok szép, súlyos igédet.

Áldjon meg az Isten, fejedelem!

(Báthory az ajtóig kíséri vendégét, amelyen át éppen belép, pontosabban visszatér a közben fekete talárba, festőnek öltözött Faustus. Molnár a kecskeszakállas alakban ijedten ismeri föl eskóros álmának figuráját. Valami csattan, hirtelen sötét lesz, valahogy úgy, mint mikor az erős áram kivágja a biztosítékot.)

Gál Sándor versei

suhogás

várhattál volna még

bizony várhattál volna

de beborult az ég

és a szél lobogva

vágott a lombok közé

csúfolván daccal a teret

mi az enyém s mi az övé

hallgatok és nem kérdezek

a suhogás igen a látható

ahogy önmagát meg- s megéli

valótlansággal mért való

mit jelent az hogy remélni

annyi életből mi számít

s mit őriz majd a maradék

örökül itt hagyhatsz bármit

lehetsz a kezdet s lehetsz a vég

az örökkévaló pillanat

így is úgy is beteljesül

szél jár a mindenség alatt

némaságunkra csend feszül

parttalan pillanatok

a délutánok kiáradnak

látható a csend zöld nyugalma

minden megtelik a könnyűség

különös derűjével

muzsikálnak a sárga darazsak

a majdani szőlőbogyók

csillagvirágain

semmi idő nem sürgeti

a létezés szépségét

merthogy a létezés

maga idő és szépség

öntudatlan összefonódása

ha a mozdulat nem töri össze

a fények csodáját

megsokasodik az eper pirosa

ha most az árnyalatokat

illesztem a jázmin és a borsóvirág

fehérségének teljességébe

kettényílik a közelgő alkony

s a szélhordta virágpor

megtermékenyíti a mindenség

majdani áldozatait

nem a hit hanem az ösztön

alakítja a fák koronáját sudarassá

egy diófából több bölcsesség árad

mint az ember évszázadainak

kő- és betonrengetegeiből

miért nem kérdezitek

a margaréta napkorongját

miért nem a tavirózsa békéjét

a mocsári tündérfátyol aranyát

honnan az élet tudása

akartál-e lenni

ki ítélt emberré eggyé

millió elpusztult

testvéri sejt közül

nincs különbség

Káin és Ábel szíve között

szarkaláb szarkalábat nem öl

kökörcsin kökörcsinnek

nem gyilkosa

de ember embernek megölője

milyen tér feszül az árnyvető

és az árny mozgása között

az áramlások forró hullámzása

milyen igazságot közvetít

parttalan a pillanat és az értelem

tartománya belőle kiárad

megvárhatnád a fehérség

elégiájának kezdeteit

a hajnal első moccanását

s így szólhatnál

a harmathullásnak

öröködbe uram virágok jönnek

ahol a halottak laknak

beszél a föld

Koncsol László

Mit várhatunk az időtől

A fizikailag tagolhatatlan időt számos elv szerint szabdaljuk, így tájékozódunk benne visszamenőleg. 896–900: honfoglalás, 1000: államalapítás, 1526: Mohács, 1920: Trianon, 1946: Párizs, 1956: Budapest, 1968: Csehszlovákia, 1989: a kommunizmus bukása, 2004: belépésünk az Európai Unióba. Születtem ekkor, házasodtam ekkor, s távozom valószínűleg ekkor és ekkor – de ez már magánfuturológia, esélyeim latolgatása az átöröklés, egészségi állapotom, életmódom és más tényezők elemezgetésével. Szeleteljük a végtelen időt, de csak azt, ami belőle mögénk került. Minden futurológia játék, amelyben mai fogalmaink, képzeteink, irányaink, eszközeink játszanak mindent eldöntő szerepeket. Jó példa erre olyan zseniális álmodók, mint Jules Verne vagy Jókai Mór jövőlátomása: a valóság bizonyos értelemben jóslataik szerint, de egészében merőben másként alakul. A XIX. század elején a közép-európai ember igás fogatokban és vitorlás, evezős, állat és ember vontatta hajókban gondolkodott, nem is sejtvén, hogy pár évtized múlva megjelenik a gőzgép, a gőzhajó és a gőzvasút, s a gőz, ez a banális valami, amely minden gazdasszony fazekából előbb-utóbb szállni kezd, s meg-megtáncoltatja a fedőt, minden területen új irányokat szab a civilizációnak és a kultúrának. Később az elektromosság, majd a robbanómotor s vele a gépkocsi meg a repülőgép szállt az élet arénájába. A telefon, a rádió, a film, a televízió. Aki viszont ezekben az eszközökben latolgatta a jövőt, nem is sejtette, hogy a matematikában és a műszaki tudományokban már készül egy hatalmas, szobányi játékszer, mely méreteiben hamarosan zsugorodni, szerepében azonban növekedni fog, s ha elterjedt, az egész civilizációt és kultúrát ismét új irányba tereli, s még szaporább mozgásra sarkallja: a számítógép. Átalakítja a közlekedést, a repülést, lehetővé teszi, hogy az ember megvalósítsa Jules Verne álmát, s menettérti jegyet váltson magának a Holdra. Gyárakat vezérel, s a világhálóval eszköze lesz a globális, villámgyors információcserének, a világkommunikációnak.

Bármit képzelünk el vagy álmodunk a jövőről, nem úgy fog bekövetkezni. Minden úgy lesz, de mégsem úgy. Másként lesz, annál is inkább, mert a civilizáció elképesztő iramban, gyorsulva fejlődik, s már ma számos olyan eszköz létezik, amely ismét új irányt és tempót szab neki. Napenergia, villanyautó, hidrogén hajtóanyag, plazma számítógép, szélerőművek, s egy sor új találmány, amelyről ma még csak suttognak, vagy egy szót sem szólnak, mert hadi-, tudományos vagy kísérleti titok.

Csak egy személyes példát. A hatvanas évek elejétől 1974-ig könyvkiadóban dolgoztam s az Irodalmi Szemlét szerkesztettem. A könyvkiadás menete ez volt: kéziratomat négy példányban gépeltem le, ebből három a szerkesztő asztalára került, egyet magamnál tartalékoltam. Ez egy átlagos, 320 oldal terjedelmű kézirat esetén 320 x 4 = 1250 papírlap. A szerkesztő elolvasta, majd két munkatársával is elolvastatta. Ekkor a kézirat két külső lektorhoz került, s pozitív véleményük birtokában a szerkesztő munkába vette, csiszolta, húzott belőle, részeit csereberélte, és így tovább. Egy konzultációval a kéziratot ismét le kellett írni három példányban (ez 960, összesen 2210 papírlap), a szöveget egy előkészítő apparátus újra elolvasta, s minden géphibáját kijavította, mert a nyomda csak makulátlan kéziratokat fogadott el. A szöveg a nyomdába került, kiszedték, ólomszedéssel, ólomba öntött sorokkal szedték ki, levonat készült belőle, ezt a szerző és a szerkesztő korrigálta, a szedő a hibás sorokat átszedte, a mettőr oldalakba tördelte, új levonat készült, ezt a kiadóban ismét korrigálták, a nyomdában újra átszedték, újabb levonat, erről kiadói revízió készült, s következett az imprimatúra (a nyomás engedélyezése). A szedést nyomólemezre fotózták és marták, a lemezt a gépre szerelték, nyomták és kötötték. A folyamat a kézirat leadásától a könyv megjelenéséig nagyjából két évig tartott, bár a lassúságban a nehézkes technika mellett a szovjet kiadáspolitikai modell is fontos szerepet játszott. Ez több lépcsőt is beépített a rendszerbe a központilag irányított társadalompolitikai gondolkodás őrállói részére. Ezzel szemben ma a számítógép révén, cenzúrák nélkül gépbe viszem a szöveget, a képernyőn magam vagy a megfelelő program segítségével kijavítom, gyúrom, csiszolom, formálom, s ha már véglegesnek érzem, kinyomtatom, majd ezt a szöveget viszem be a szerkesztőnek a lemez kíséretében, amelyről – ha nem tettem meg otthon – betördelik, pauszpapírra nyomtatják, s átadják a nyomdának. A kiadókban azelőtt 40–50 ember sürgölődött a kéziratok körül, ma 2–3 szerkesztő segít világra ugyanannyi vagy még több könyvet. A fordulat a rendszerváltás (a társadalompolitikai ok) és a számítástechnikai forradalom (tudományos-műszaki ok) jóvoltából az én aktív életemben játszódott le, röpke tizenöt év alatt. Egészen gyakorlati következménye a két forradalomnak, a műszakinak és a politikainak, amelyet nálunk, Közép-Európában az előbbi kényszerített ki, hogy nélküle nem jelenhetett volna meg 10 esztendő alatt a Csallóközi Kiskönyvtár eddigi 31 kötete. (Valójában egyetlen darabja sem láthatta volna meg a napvilágot, mert a rendszer nem engedélyezte volna.) Ma minden szerző és újságíró számítógépbe dolgozik, tudósításait pedig táskagépről (laptopról) villanypostán (e-mailen, magyar becenevén: emilen) továbbítja a szerkesztőségbe.

Minderről 30 éve még alig hallottunk; az ún. személyi számítógépek híre a Szabad Európa szakműsorain át jutott el hozzám, de csak álmodhattam róluk, mert ha voltak, drágák voltak, s a hetvenes-nyolcvanas években nálunk még az írógépek is eltűntek a piacról, a politikai rendőrség írásmintákat vett róluk, hogy a sokszorosított kiadványok szerzőit azonosíthassa. A számítógép a szellem berlini falának virtuális lerombolója volt, elterjedését éppen ezért a kommunista diktatúra minden módon akadályozta. Végül is ez lett a veszte: a tudás versenyében alulmaradt, s le kellett mondania a hatalomról. Hiába sírjuk vissza a 30 filléres kiflit, az olcsó kenyeret, húst, tejet és ruhát, a gazdasági és politikai rendszerek törvényeit nem másíthatjuk meg. Jól-rosszul megismerhetjük őket, és élhetünk velük. Pontosabban: élnünk kell velük, hogy életben maradjunk. Előre kell menekülnünk, hogy életünk felvirágozzék.

Még valamit a számítástechnikáról. Ha egy amerikai, francia, angol, japán könyritkaságot vagy folyóiratot kellett valakinek búvárolnia, csak helyben, hosszú utazás és ott-tartózkodás – sok-sok pénz, százezrek árán tehette meg, ha volt rá ideje, útlevele, vízuma és persze sok pénze. Ma a világhálón 15–20 perc alatt képernyőmre kerül a könyv, amelyet mindjárt, további 15–20 percen belül ki is nyomtathatok magamnak. Az idő egy óra, költsége minimális.

Ez a jövő civilizatórikus eleme; ha a világ fennmarad, s az emberiségre nem sújt le valami környezeti vagy hadi, mondjuk, atom- és hidrogéncsapás, a tudomány és a technika fejlődésében biztosak lehetünk. Az utóbbi fenyegetéssel Hirosima, Nagaszaki és a szovjet fölzárkózás óta rég együtt élünk, s annyira megszoktuk, hogy már nem is gondolunk rá, mintha megszűnt volna, jóllehet az újabb és újabb atomhatalmak megjelenésével s a terrorizmussal kapcsolatban, amely megfoghatatlan, s ha – állítólag – van atomarzenálja, az bemérhetetlen, ez a veszély félelmetesen nagyra nőtt, az előbbiről, a környezet s a klíma átalakulásáról pedig egyre nyíltabban beszélnek a kutatók. Globális fölmelegedésről, majd ennek ellentétéről, új jégkorszak közeledtéről beszélnek. Ha kertem volna, már méregetném, hova ültetem majd a pálmát, az olajfát, a fügét, a narancsot és a citromot, a közeli Dél-Európa növényeit és gyümölcseit.

Nem vagyok futurológus, csak gondolkodom a jövőről, mint bármelyikünk itt a teremben, ha már erre kértek, s csak azt remélhetem, hogy töprengéseim nyomán, amelyeket közismert tényekre építek, kedves hallgatóim fejében is gondolatok indulnak el a bonyolult és végérvényesen soha meg nem válaszolható kérdéskörről. Egy ilyen rövid előadásban nem vethetünk föl minden szempontot, s főleg nem tárgyalhatjuk őket végig, de maradjunk egyelőre a környezetszennyezés problémájánál, a szó tágabb értelmében. Nemcsak a kéményekből és motorokból kibocsátott vegyi gázok és gőzök s a gyárakból kidobott, nemritkán azonosíthatatlan mérgek, a Csernobil típusú katasztrófákból s a sivatagi, légköri és óceániai kísérleti robbantásokból származó sugárzó anyagok jelentik a környezetrontást, hanem a természetpusztító rablógazdálkodás is. A Tisza, mint tudjuk, és több északról lefutó vizünk minden évben pusztító árvizeket hömpölyget, mert Kárpátalján és Észak-Szlovákiában kiirtották az erdőket, lecsapolták a lápos árterületeket, a folyók medreit kiegyenesítették, s nincs olyan növényzet, amely az alárohanó vizeket megkösse. Ha a kormányzatok nem telepítenek új erdőket az irtványokra, pár évtized múltán a Kárpátok a görög, a dalmát és az olasz tengerpartok hegyeinek sorsára jutnak. Az erózió minden termőföldet lemar, s áradásaival a Földközi-tengerbe mos.

Haiti környezetében az imént hurrikánok és tornádók követték egymást feszes, katonás rendben, s a sziget lakott területein több méter magas árvizek söpörtek végig. Ahány hurrikán, annyi özönvíz. Az ok: valakik a sziget teljes erdőállományát kiirtották. Azt tették, amit a népmese félkegyelmű hőse: elfűrészelték az ágat, amelyen ültek, s nyakukat törték. A Szovjetunió nem állta a gazdasági versenyt, képtelen volt modern mezőgazdaságot és könnyűipart kifejleszteni, s hogy olyan-amilyen szinten fönntartsa magát, azzal kereskedett, amivel a Teremtés megajándékozta: arannyal, ezüsttel, szénnel, nyersolajjal, gázzal és nyers fával. A dél-amerikai őserdők irtási iramával csak Szovjet-Oroszországé vetekedhet. Az Alacsony-Tátra fenyvesei sárgulnak, tavasszal ugyanezt láttam az óturai hágó nyugati torkolatánál, az északnyugat-csehországi fenyőkből a kémia száraz cirokseprűket csinált, a szibériai folyamok síkvidéki, Bős típusú vízi erőművei feltöltötték a medreket, alámosták, elláposították a környék talaját, s egy Franciaországnyi mezőgazdasági területet tettek tönkre. A Káspi-tengert a szovjet természet-átalakító tervek révén egy-két évtized választja el a teljes kiszáradástól, legközelebbi nyelvrokonaink, a chantik és a manysik északnyugat-szibériai szállásvidéke pedig a barbárul kitermelt kőolaj hulladékában tocsog.

Ez mind az ember ostoba, a beavatkozások következményeit végig nem gondoló tevékenységének folyománya, s harminc-negyven év alatt játszódott le földünkön. Gyermek- és ifjúkorom a természet édeni kulisszái között csordogált. Én még ittam a Laborc vizét, falum népe hordókban szállította haza, mert édes volt, lágy és selymes, nem olyan, mint a kútjainké, s a folyó hemzsegett a halaktól meg a vidráktól, a határt a klasszikus rend szerint három művelési ágban hasznosították, egyharmad legelő, egyharmad kaszáló és egyharmad szántó, két erdővel és két folyó vízzel, a legelőket három gulya és két ménes járta, s a falut három etnikum lakta, a magyar, a cigány és a zsidó, és béke volt, és volt grófi nagybirtok és minden – s ma alig maradt benne valami és valaki. A zsidókat a németek gázba fojtották, Lónyay grófékat a szovjetek elkergették, falum nagyszerű földművelőit szovjet mintára tönkretették, házaik kiürültek, s a falura szaporodó cigányok költöznek beléjük. A képlet ismerős: falum cigányai a nyáron feltörték és kiürítették a boltot, csak a pirospaprikát és borsot hagyták szétszórva a padlón, hogy a szagnyomokat a rendőrkutyák elől elrejtsék. A falu népe retteg – és pusztul. Nemcsak az elvándorlás meg az egyke miatt, hanem azért is, mert a vajáni hőerőmű és a csernobili robbanás miatt pusztítja a rák. Az egykézéssel vágják maguk alatt a fát, más eszközzel, családi (nemzedéki) és nemzeti távlatban, mint azok, akik a környezet pusztításán buzgólkodnak. Amazok már rég nem kézi, hanem gépi erővel, láncfűrésszel és nehéz gépekkel, emezek terhességmegszakítással és fogamzásgátlókkal.

Falum népességének ma már több, mint a fele iskolázatlan cigány – és munkanélküli. Nem az a baj, hogy cigányok, hanem az, hogy gyöngén iskolázottak. Különös paradoxon, hogy mégis ők tartják fenn szülőfalum magyar alapiskoláját, mert a magyar gyermekek többségét a szülők már évtizedek óta szlovák iskolába járatják. Így a cigányok nyerhetnek némi rendszeres tudást a magyar kultúráról és nyelvről, a magyarok viszont jóformán semmit. A világ így fordult ki a sarkából. Ha így folynak tovább a dolgok, s nem látom, hogy másképp alakulnának, falum sorsa magyar és keresztény (református, római és görög katolikus) szempontból megpecsételtetett. A XX. század, a két világháború vérvesztesége és egzisztenciális rémülete, Trianon és Párizs, német fasizmus és szovjet kommunizmus, cseh imperializmus és szlovák sovinizmus kiszívták lelkünkből az életerőt s a létfenntartás ösztönét. Célt, feltételeket, kapaszkodókat, értékeket és eszközöket kellene adnunk az embereknek, hogy új életre támadjunk. Ha még nem késő! De hány év az, amíg egy fordulat gyümölcsei az emberek életében és lelkében-elméjében az ösztöneikig megteremnek, és megérlelődnek. Ez harminc, negyven vagy ötven esztendő, s én úgy megyek el, hogy teljes bizonytalanságban maradok felőle. Lesz-e még addig megújulni képes magyarság? Mert nekünk így kell föltennünk a kérdést. A szlovákok, a csehek, a németek s az Európai Unió többi nemzetei tegyék föl a maguk kérdéseit, s válaszoljanak rájuk a maguk érdekei szerint. Nekünk a saját riasztó kérdéseinkre a saját válaszainkat és megoldásainkat kell keresnünk.

A felvidéki magyar sávra, mely kiürülőben van, a kevés gyermek, a városokba vándorlás, az egyre tömegesebbé váló kiköltözések, a külföldre áramlás és a disszimiláció következtében több irányból nehezedik etnikai nyomás. Legerősebb a növekvő szociális terhet cipelő cigányoké, erősödik az északról egyesek szerint szervezetten leszivárgó szlovákoké, de az utóbbi évtizedben már egyéb, főleg távol-keleti bevándorlókkal is találkozunk. Holland, dán, német földbérletekről hallok, s nevesítetlenül maradó földjeinket valószínűleg szlovák és nyugati vállalkozók veszik majd bérbe és tulajdonba. Ők tudnak velük mit kezdeni, mi nem. A belső népesedési arányok s az európai és világtrendek ismeretében megjósolhatjuk, hogy mindhárom nyomás erősödni és győzni fog, s a magát kihalásra ítélt felvidéki – Kárpát-medencei – magyarság helyére, ha nem következik be egy teljes mentális fordulat, s nem telítődik a tér, amelyet ezerszáz évig laktunk, biológiai jelenlétünkkel, nyelvünkkel, kultúránkkal, civilizációnkkal, vállalkozásainkkal és intézményeinkkel – nem mások ellen, hanem önmagunkért. Az agresszió bűn, az önvédelem viszont nemcsak jog, hanem kötelesség is. Elmulasztása szintén bűn, a Teremtő akarata ellen való vétek.

Itt van aztán az erkölcs kérdésköre, amelyet tárgyaljunk most a szó tágabb értelmében. Szerelem, család, dohány, alkohol, becsület, kábítószer, bűnözés, vandalizmus... Egy csallóközi magyar szervezett bűnözői csoport számos véres egyedi leszámolás után pár másodperc alatt tíz vetélytársát löveti szitává, s a régió népe megkönnyebbülten sóhajt föl, mondván, na végre! Jól ismerem a sziget XVII–XIX. századi bűnügyeit, s állíthatom, hogy ilyen a környéken korábban nem fordult elő. A nép várja, hogy most már az igazságszolgáltatás a gyilkosokkal is leszámol, de a védelem és a gyanúba fogottak büntető- és eljárásjogi huzavonája folytán a bíróság képtelen meghozni ítéleteit. A gyanúsítottakat szabadon engedik, s kiszolgáltatják őket egy új banda fegyvereseinek. A szervezett bűnözés, a gyermekkorban kezdett dohányzás és kábítószerezés, a kamaszkor hajnalán kiélni kezdett nemiség és a vandalizmus új jelenségek, a korai válások tömegével. Apátlanná lett világban élünk, mondják; a gyermekek többségét magányos anyák vagy idegen apák nevelik. A dohány, a kábítószer, az alkohol rontó és bomlasztó hatását nem kell ecsetelnünk, csak arra hívnám föl a figyelmet, hogy sátáni hasznuk a termelők, gyártók és kereskedők, adó formájában pedig az államok zsebét hizlalja. A válások az új nemzedékek egyedeit állítják kiszámíthatatlan mentális pályákra, anyák és tanítónők által nevelt fiúgyermekekből lesznek az ingatag jellemű, nőies lelkű puhányok. „Pityu és Pöszi / az óvodakertben mindenfélét sinálnak / ni mijen dicnók / a többi óvodások körülöttük álnak / nézi a Paidagógosz néni / pfuj mekkora dizsnók / űrlapot és hegyes tollat ragad / dühtől hullámozva ír: / Tüzdelt Zülők! / Máskor scináljanak jobb jerekeket. / És felelnek a zülők: / Kedves Paidagágász Néni! / Hun házasodunk hun meg elválunk / különb féle jerekekkel kísérletezünk.” – Weöres Sándor „Kisfiúk témáira” írt 7. bagatellje kacagásra ingerlő hiperbolikus tálalásban állítja elénk korunk, a II. világháborút követő erkölcsi válságos évtizedek társadalmi alaptragédiáját: a tömeges, hisztérikus, könnyelmű, léha promiszkuitást, amely az elhamarkodottan és többnyire csak a fiatal szerelmesek nemi ösztönének akadálytalan, törvényesített kiélését lehetővé tevő házasságkötések és a szabad szerelmet, az erotikát, a szerelem gyakorlását és pornográfiát minden csatornán mutogató médiumok következménye. Kevés az a serdülő fiú és lány, vagy nincs is olyan, aki ennyi látható, hallgató és olvasható csábításnak ellen tudna állni. A XIX. század szentimentalista és romantikus irodalma, az emancipációs és a szocialista mozgalom, majd a pszichoanalízis háborút indított az érdekházasságok több ezer éves hagyománya ellen, a szerelmi házasság, a szabad szerelem és más hasonló dolgok jogáért – s íme, az eredmény. Ahogy a környezetet s vele az embert is gazdasági és természet-átalakító áltudományos koncepciók pusztítják és társadalmi utópiák teszik tönkre, úgy hat ránk mint társadalmi lényekre pusztítólag a születésszabályozás, az ún. női jogok s a jog által engedélyezett, úgyszólván akadálytalan abortuszok és fogamzásgátlók elméleti, jogi, erkölcsi, intézményi, mechanikai és gyógyászati kellékrendszere. A bosszuló Teremtés azonban résen áll, s minden isteni törvényszegést megbüntet: az afrikai szodómia termékét, az AIDS-vírust a modern, interkontinentális turizmuson és a promiszkuitáson keresztül az egész világra széthintette. A környezeti ártalmak az emberek százmillióit tették érzékennyé az allergénekre, s a szám a hajlam átörökléses természete révén meredeken fog szaporodni. Ellenállóképességünk gyöngül, a férfiak nemzőképessége csökken, s az AIDS-vírus már tízmilliók szervezetébe fészkelte be magát. A játékba egy-két évtizede a génmanipuláció kísérletei szálltak be, jeléül annak, hogy az ember Isten teremtett rendjébe minden ponton be akar avatkozni. Itt a sejtek elektronmikroszkópikus elemeibe piszkálnak bele, s ha beavatkoznak, az intervenció következményei hosszú távon kiszámíthatatlanok. (A második világháború után, amikor kiderült, hogy német biológusok, ill. orvosok hasonló kutatásokat és kísérleteket folytattak, a világ föl volt háborodva. Joggal. És most?) – Azt ma már tudjuk, hogy egy ilyen és ilyen tömegű tölgyfa kivágásával hány liter oxigénnel kerül kevesebb a levegőbe, de azt nem, hogy hány madárfészek pusztul el vele, hány mindenfajta madár és rovar nem talál hiányában élettérre, mert minden állatnak megfelelő nagyságú revír kell, őket nem lehet panelházakba zsúfolni, mint a kertes házából kipiszkált embert, s hány hordónyi víz marad egy-egy olvadás vagy zápor esetén megkötetlenül. Amikor károlyfalui lakótelepi lakásunkat 1970 tavaszán elfoglaltuk, panelházunk udvarában őzek szaladgáltak, nyitott ablakom párkányára kakatoló fácán települt, a közeli erdőcskében szarvasbikát láttunk, s a fákon-bokrokon szüntelenül csipogtak verebeink. Ma már verebet sem hallok, és sárosi – Branyiszkó melletti – barátaink panaszolják, magunk is megtapasztaltuk, hogy énekes madaraik eltűntek. Olaszok kapták volna őket puskavégre? Környezetszennyezés, rovarirtás, mart jaj, csak az az öt-hat szúnyog meg ne csípjen a nyáron, vagy viszkető kis nyomot ne hagyjon a nyugati turista habfehér bőrén – s közvetlenül és közvetve, az élelmiszerlánc hiányán keresztül vele pusztul a madárvilág.

A mai civilizált ember egy ostoba szuggeszció alatt a tudományra esküszik, bár természetesen – magamat is beleértve – legfeljebb alapiskolás fokon ért valamit hozzá. Marxnak van egy remek mondása, valamelyik leányának írta válaszul egy ránk maradt, játékos családi beszélgető füzetükben. Fejből, értelemszerűen idézem. A kérdésre, hogy mit tart a tudományról, a kiváló szociológus azt felelte, hogy a tudomány nem más, mint korábbi hülyeségek cáfolata újabb hülyeségekkel. Egy egészen friss, banális, de jellemző példa: vagy harminc éve hintették el valakik nyugaton, talán Amerikában, a köztudatba, hogy a tojás fogyasztása úgyszólván tilos élvezet, mert emeli a koleszterin szintjét, s az embert romlásba taszítja. Pár napja hallottam a Kossuth rádióban a tétel részletes, szintén tudományos, és persze szintén amerikai cáfolatát, mondván, hogy nemcsak nem káros, hanem kifejezetten ajánlott a tojás fogyasztása ilyen és ilyen okokból. Már rég fütyülök ezekre a tudományos babonákra, s vígan fogyasztom a rántottát, a lágy, a kemény és a töltött tojást, a rakott krumplit, sőt korábban, megbízható helyekről, hazulról a nyers tojást is – és íme, itt vagyok, s beszélek Önöknek hetvenedik életévem küszöbén, infarktus és agyvérzés nélkül.

Két ateizmus és diktatúra között tántorgunk: a kommunisták és fasiszták, illetve a tőke ateista diktatúrája között. Mindig a hatalom megragadása, fölhalmozása és a gazdaság teljes, maradéktalan birtoklása a cél, az emberek lelkével és gondolataival együtt. Harcolnunk ellenük csak szellemi függetlenségünk éber, makacs védelmezésével lehet. Ki akarsz sajátítani? Nem adom magam. Nem dőlök be a rek-lámaidnak, nem járok az áruházaidba, nem cserélem le ötévenként a kocsimat, a tévémet, az edényeimet, a bútoraimat, jó nekem az, amit szüleimtől örököltem, s majd megyek, ha új ingre vagy cipőre lesz szükségem. Családom és az angolok konzervatív hagyományait követem, nem az esztelen, hisztérikus fogyasztásra sarkalló amerikai példát. A kis és a nagy nemzeti imperializmusok, a különöző módszerekkel dolgozó gyarmatosítók és hol nemzeti, hol ideológiai alapon államosítók közös célja, hogy minél több embert forgassanak ki jogos tulajdonukból. Ezt tették velünk, felvidéki magyarokkal több ütemben, ilyen vagy olyan hivatkozással, s hogy lássuk a több évtizedes állami fosztogatás eredményét, vegyük elő a Szabad Újságot, mely hétről hétre közli a nevesítetlen földek tulajdonosainak jegyzékét. Jelenlegi helyzetünk egyik magyarázatát ebben az elborzasztó méretű vagyonvesztésben kell keresnünk, s bár ez ma már csak részben orvosolható, aki ilyen helyzetben van, haladéktalanul igényelje vissza földvagyonát. Másik magyarázata, hogy népünk az államkapitalizmus nyomása alatt nem tehette azt, amire a modern európai fejlődés kötelezte volna, nem termelhetett ki magából helyi és regionális kis- és középvállalkozókat. Nem polgárosodhatott. A rendszerváltás utáni gyors, kapkodó, oxigén- és tőkehiányos, számtalan módon akadályozott vállalkozáspróbák csak évtizedek múlva alkotják meg azt a biztos alapot, amelyre jövőnket építhetjük.

Nem szükségszerű a falvak kiürülése; sem Ausztriában, sem Svájcban, sem sehol nem szembesülünk ilyesmivel – de a maradáshoz és fejlődéshez ősi családi tulajdonra, számos helyi mezőgazdasági, ipari, kulturális és kereskedelmi vállalkozásra van szükségünk. Szövetkezésekre, jó iskolákra, kiváló lelkipásztorokra és pedagógusokra, kultúraszervezőkre, orvosra, sportpályára, szolgáltatásokra, könyvtárra, falumúzeumra, népfőiskolára, ének- és zenekarokra, takarékszövetkezetekre, boltokra, polgári biztonságra, összetartásra, társasági életre, változatos lehetőségeket kínáló művelődési házra – és sok-sok gyermekre. Most hallottam, hogy a világ népessége 2050-re kilencmilliárd lesz, ifjúkorom kétmilliárdjával szemben, de a magyarországi polgároké hét és fél millióra zsugorodik. Ez ismét egy elborzasztó tény, mely a XX. század ideológiai, társadalom- és gazdaságfilozófiai, politikai és hódító nagyhatalmi beavatkozásainak folyománya. A mi jövőnk sem ígér jobbat, s tekintve az öregek várhatóan magas, 40–45 százalékos arányát, a produktív, munkára fogható népességhányad nem bírja majd ellátni a társadalom működtetéséhez szükséges feladatokat. Az improduktív Magyarország, amelyre támaszkodnunk kellene, mankókra szorul, s kézenfekvő, ha az utódállamoktól szívja el, mint már napjainkban is, a jól képzett, fiatal munkaerőt. A mi területeink kiürülnek, helyünkre a cigányság és a szlávság nyomul, de a helyzet az anyaországban sem fog javulni, amíg a gyermekvállalásban nem áll be markáns fordulat. Egy gyermekellenes közszellem az utódállamokból átszívott magyarokat is eluralja – és sterilizálja. Ha jól emlékszem, még a hatvanas évek derekán olvastam a budapesti Élet és Irodalom egyik cikkét, amely a budapesti népesség fogyásáról értekezett. Sápadt a gyermekvállalási kedv, írta a szerző, ezért a város gyorsan ki is ürülne, de szerencsére itt van a rengeteg vidéki fiatal, megtöltik a munkásszállásokat, s a hiányt folyamatosan kitöltik. Az írottakat tovább gondoltam, s akkor döbbentem meg először. A főváros az egészséges vidéki ifjúságot elszívja, ezzel a vidék népszaporulata gyérül, de ez a föláramló réteg munkásszállásokon vagy albérletekben él, ahol családalapításra nem is gondolhat. A főváros végeredményben sterilizálja az ifjúságot. A végre őszinte statisztikai számítások kimutatják a több évtizedes, romlott magyar népesedéspolitika ijesztő eredményét. Pillanatnyilag ilyennek tűnik föl a Kárpát-medence és benne az összmagyarság jövendője. Rettenetes, ám ilyennek látszik, s ha az összes hatóerők céltudatos megszervezésével az irányokat meg nem fordítják, ilyen is lesz. Illyés Gyulát kell idéznem, aki Bartók című költeményében – ódájában – ilyeneket írt: „Bánatomat sérti, ki léha vigaszt / húz a fülembe: (...) hazák vesztek el – ki meri siratni / verkli futamokkal? (...) S jogunk van / – hisz halandók s életadók vagyunk – / mindazzal szembenézni, / mit elkerülni úgysem tudhatunk. / Mert növeli, ki elfödi a bajt...”

Régiónk része lett az Európai Uniónak, ennek a fiatal gazdasági és katonai nagyhatalomnak, de (némi túlzással szólva) csak úgy, legalább egyelőre, ahogy az Egyesült Államok indiánjai, bronxi négerei, esett régiói élvezik országuk szuperhatalmi státusát. Ma ez a helyzet, s még évtizedekig ilyen állapotban leszünk. Emelkedésünk lassú lesz, s imádkozzunk, nehogy úgy alakuljanak a világpolitika dolgai, hogy az unió akkor hull szét, amikor demográfiai szempontból a leggyöngébbek leszünk.

Sokat kellene beszélnünk a jövő esélyeiről, vizsgálnunk kellene a nagyhatalmak viselkedését, agresszióját, hogy milyen például valószínű mozgásuk iránya, merre és miért indulnak el, miért mér az Államok kettős mércével, amikor évtizedek óta védi a véresen agresszív izraeli, és irtani hagyja a védekező, gyönge palesztin politikát. Mi, kisebbségi magyarok csak a legjobbat kívánhatjuk a hazáját viszszanyert zsidóságnak, másfelől együtt kell éreznünk a hazáját vesztett, otthonaiból és birtokairól elűzött és naponta tizedelt muszlim és keresztyén palesztin nemzettel. A terrorizmust nem egy-egy arab ország lerohanása, hanem a palesztin–izraeli béke megteremtése tenné okafogyottá. A háború csak a gyűlöletet korbácsolja föl. Hogy mi lesz Oroszországgal, amely most fizet a cárok XIX. század eleji gyarmatosító politikájáért, nem tudjuk. Valószínű, hogy tovább fog bomlani, s a jövő ázsiai nagyhatalma Kína lesz. Kína és India, a két tanulékony óriás.

Az ember az unalomig hallja, hogy gondjainkra európai megoldásokat kell keresnünk. Európa, mondják a tévéállomások szereplői, s megszállja őket az áhítat. Az én meglátásom viszont az, hogy nincsenek egyetemes európai megoldások, hogy földrészünkön csak jó megoldások és idült, megoldatlan problémák léteznek. Megoldott-e a baszkok helyzete? Megoldott-e az észak-ír terület státusa? Megoldott-e Korzika problémája? Lezárult-e a belga flamandok és vallonok vitája éppen az EU fővárosának országában? Nyugat-Európában is él a cigánykérdés, az antiszemitizmus, az idegengyűlölet vagy legalább az idegesség amiatt, hogy a volt gyarmatok népessége lassan, de biztosan elárasztja országaikat. Nem európai, hanem krisztusi s a keresztyénségből sarjadt etikai és jogi megoldásokra kell törekednünk.

A XX. század ijesztő trendjei abból erednek, hogy az emberiség zsidó-keresztyén szellemi gyökérzetű része, amely az elmúlt kétezer esztendő világpolitikai, civilizációs és kulturális mozgásait meghatározta, leszakadt gyökereiről, lényegében szakított a keresztyénséggel, s másik gyökérzetéről, a görög–római hagyományról szívja életerejét. Ennek európai jogi tünete, hogy az a szerep, amelyet a keresztyénség az európai civilizáció és kultúra fölépítésében játszott, kimaradt az unió alkotmányából. Aki a Tízparancsolatot jelenlegi helyzetünkben s a fentiek fényénél tanulmányozza, észreveszi, hogy korunk európai embere a kőtáblákra vésett isteni parancsolatokat figyelmen kívül hagyja. „Tiszteld atyádat és anyádat...” – hányan tartják magukat ehhez a parancsolathoz? „Ne törj házasságot!” – Honnan a válások tömege, ha nem a tilalom megszegéséből? „Ne ölj! Ne lopj!” – Az élet lassan másról sem szól, mint ezek megszegéséről. Az értékek szétmállottak, a fogalmak relativizálódtak. A homoszexuálisok jogokat követelnek, ízléstelen felvonulásokon mutogatják magukat. Milyen jogokat is? Joguk van hálószobájukban azzal és úgy élni az életüket, ahogy nekik tetszik, s ez maga a jog, amely megilleti őket. Homoszexuális, leszbikus házasság? Ez maga az abszurd, hiszen a házasság intézményét különnemű emberek részére találták ki, s végső célja a fajfenntartás. A jogelvek föllazításával, ügyeskedéssel, okoskodással, rések nyitásával és tágításával, precedensekre való hivatkozással az európai kultúrában ma már minden ferdeség kodifikálható; a tömeg, vagy akár csak egy zajos kisebbség, bizonyos érdekek és a sajtó nyomása alatt a parlamentek előbb-utóbb meghátrálnak, s meghozzák a nemzetek pusztulását lehetővé tevő jogszabályokat.

Hétmillió anyaországi magyar magzat, virtuális szakmunkás, földműves, tanár, lelkész, mérnök, orvos, kutató, író, művész, filozófus, Nobel-díjas végezte bimbózó életét egy-egy műtő biológiai hulladék edényében. Ez az a lélekszám, amelyet anyaországunk mai és jövőbeni politikája lázasan pótolni próbál. Tőlünk, Erdélyből, Kárpátaljáról, a Vajdaságból özönlenek át az embereink, s hagyják ránk a hiányukat. Az anyaországi nemzetrész nemcsak magát gyöngíti, bennünket is kivéreztet ebben a különös, szörnyű háborúban, mely nem más, mint öngyilkosság, a nemzet öngyilkossága.

Lefelé csúszunk, s ösztönünk kiáltja, Isten parancsolja, hogy álljunk meg a lejtőn. Ehhez sok mindent kell tennünk, s mindenkinek, főleg a nevelőknek, pedagógusoknak, lelkészeknek, orvosoknak, pszichológusoknak, újságíróknak, közösségeink hangadóinak – és persze vállalkozóknak éjjel-nappal, hivatásszerűen tenniük kell a magukét. Csak így lesz jövőnk az európai ég alatt.

(Dunaradvány, 2004. október 16.)

Tóth Elemér versei

Remény

Akinek szép a lelke,

az felkerül a mennybe.

Az istennel kockázik

vagy angyalokkal játszik.

Bizton tudom, hogy én is

eljutok majd az égig,

s a jó Atya vállára

hajtom a fejem, árva

voltomat panaszolva,

mert eladtak orozva.

Eladtak, megaláztak,

szívem vetették gyásznak.

De hiszem, lesz még ünnep,

testem-lelkem örülhet,

s az OCSMÁNY ördögökre,

fittyet hányok örökre.

(Pozsony, 2004. december ötödikének éjszakáján)

Karácsony

Fényes ruhába öltözött december,

palástja drága, jószagú, fehér,

ma mindenkiben ott él a remény,

hogy megszületik az a kicsi ember.

Hogy megszületik, s béke száll a földre,

igazi, édes, szívmelengető,

mert hittel hiszem, nincs olyan erő,

mely a jóságot megölné örökre.

Nos, ünnepeljünk, ragyogjon karácsony –

harang szava kondul a szívemben,

s a szeretet lángjai fellobognak...

Hisz a szeretet csodálatos mákony –

vigyáz ránk a bátor ember-isten,

hát hogyne lenne biztatóbb a holnap...

Itt állok árván, egymagamban

a januári hideg télben,

a kincseimet mind szétadtam;

nem is tudom, hogy mit reméltem.

Nem hajlongtam, nem törleszkedtem,

mindig a magam útját jártam,

be-beborult az ég felettem

a vörösre mázolt karámban.

Farkasok között vitt az utam,

célja voltam minden haragnak –

s tettem a dolgom, ahogy tudtam.

Úgy próbáltam s próbálok élni,

hogy a papnak – majd ha kaparnak –

ne kelljen valótlant beszélni!

Duba Gyula

Galambtemető (2.)

(Részlet Az élet leszálló íve c. készülő regényből)

4. „tompult a fény és sűrűsödött a homály”

Nem könnyű az író dolga, amikor ennyire részese a történetnek. Szereplője maga is. Igyekszik pártatlan maradni, elfogulatlan lenni, tárgyilagosan figyelni a történéseket, ám ez egyre nehezebb. Rettenetesen közel állnak hozzá hősei, mindkettőt mélyen „érzi”. Az asszonyt – gyakran úgy véli, maradéktalanul – érti, a férfivel viszont ösztönösen azonosul. Nehezíti dolgát a zártság érzete, a szűk tér, melyben él. Amíg az író szabadon és kíváncsian mozog a világban, állandóan friss és élő benyomások érik, mozgásban lévő és változó valóságként tapasztalja az életet, tapogatja vajúdó csomópontjait, bogozza bonyolult szálait, vizsgálja sokrétű szövését, ilyenkor számos lehetősége adódik, hogy képzeletét a vizsgálódás türelmével teremtő tevékenysége anyagának a megformálására késztesse. Mihelyt azonban évek múltán a lét aláhulló ívének föld felé hajlásával visszavonul, egyre inkább szűkebb környezetére van hagyatva, amikor az emberi mélységeket akarja ismét és ismét megérezni. Az író zárt életterére szorítkozik és mindinkább előtérbe kerülnek az emlékei. A világ nyüzsgő káoszát a múlt csendes felidézése helyettesíti! Bonyolultnak tűnhet fel, bár mindkét esetben legfontosabb készségéről, a beleérzőkészségről van szó, az intuícióról, csupán a történések térideje változik: korábban a külvilág végtelenje, később a lélek belső térségei, amelyek szerencsés esetben akár végtelenebbnek mutatkozhatnak. Marad az író számára – önmaga.

Érvényes ez jelen helyzetemre is. A férfi esetében, ám talán még jelesebben az asszonyt illetően, amikor állítom, hogy tökéletesen értem őt. Ebben bizonyára mély és „örökkévalónak tűnő” része lehet annak az érzelmi közelségnek, mely az asszonyhoz köt, mióta ismerem. Bár ennek a viszonynak alig van külső jele, benső mélységében szinte mindenható. A férfit állandó kritikai éllel szemlélem és következetesen – néha szinte finnyásan – értékelem, képes vagyok távolságot tartani köztünk, s ha kell, elutasító magatartást tanúsítani. Különösen olyankor, amikor ez az asszony előnyére válhat. El kell ismernem, furcsa háromszög vagyunk mi így együtt...

A férfi személyem része, oly közeli nekem, az asszony iránt viszont roppant érzékeny vagyok, minden megnyilvánulására és változására felfigyelek. A galambok azért okoznak oly gondot számára, néha már kétségbeesést, mert általuk naponta megérzi a tehetetlenséget, a cselekvés lehetetlenségét. Tettre kész lélekre romboló lehet! Elveszíti belső biztonságát, határozottsága romba dől. Azelőtt is találkozott ilyen helyzettel, amikor valamilyen elképzelése a férfi ellenállása folytán nem valósulhatott meg, ám ezeken könnyebben túltette magtát, múló élményeknek bizonyultak. Hiszen gyakran a férfi belátta hibáját és változtatott álláspontján, segített, hogy örömöt szerezzen az asszonynak, mert mindig szerette. S az könnyen feledte a vélt vagy valós sérelmeket. Tudta, hogy a férfi ösztöneiben néha önző, időnként szinte tudathasadásosan én-ember, ilyenkor önkénytelenül individualista lesz és gondolkodás nélkül adja önmagát. Ám mihelyt átgondolta lehetőségeit, érzései kerekedtek felül, együttérző lett, azonosulásra képes. Megbánás fogja el, szenved tőle és szégyelli magát miatta. Életének dele múltán, ötvenen túl ismerte meg a szégyent! Ez a nehéz érzés azelőtt is elfogta néha, amikor utólag rádöbbent, hogy válságos helyzetben méltatlanul és elítélésre méltóan viselkedett. A nehéz pillanatokat, a lelki gyónás kínzó perceit azonban daccal hesegette el. Túltette magát a dolgon. Érezte erejét és tettrekészségét, mellyel jóváteheti „bűnét”, erejében bízva és abban, hogy szégyellni való viselkedését az idő betemeti. De a szégyen pillanatai egyre hosszabbak lettek, mind nehezebbek és kínzóbbak, és az ilyen bűnök, a méltánytalanság kilengései egyre jóvátehetetlenebbeknek tűntek fel. Gyakran hamut szórt volna fejére, mintha gyászolná önmagát, derekasan megszenvedett vétkeiért. S az is aggasztó volt számára, hogy a régi vétkek, ifjúkori tévelygések és férfikorának tettei hatványozott erővel idéződtek fel emlékezetében. Rájuk gondolva s az elmúlt idő távlatának méreteibe beleborzongva ilyenkor cudarul érezte magát!

Most sem érezte még, hogy a galambok révén az asszony valamilyen mélyebb tragédiát él át: megsejtette nagy végső tehetetlenségét! Értelmét nem tudja, de érzi lényegét. Bár az egyelőre még nem nyilvánvaló, hiszen a dolgot megoldották, a kifüggesztett nejloncsíkok, az ötletes madárijesztő elriasztja a galambokat. Azóta messziről nézik az ablakot. Bár az asszony talán úgy látta, hogy a férfi nem veszi olyan komolyan a dolgot, mint ő, talán csalódást is érzett. Segít, ám csak látszólag, nem képes oly mélyen átérezni az ő nagy elutasítását és kétségbeesését, most is felületes, mint mindig, a saját kényelmére gondol, nem képes teljesen azonosulni. Nyugtalan az asszony, de abban bízik, hogy minden jó lesz, hiszen a bonyolult helyzet megoldódott.

Méky lélegzetvételei is elmúltak abban az időben.

Egy reggelen azonban... nem felejtem el...!

Ősziesen borongós kora reggel, éppen virrad, a dolgozóba lassan, a homálylyal küszködve tör be a fény. Napos reggeleken ilyenkor már langyos fényben úszik a szoba, és a fehér falakon a képek színei viháncolni látszanak. A tompa szürkeség azonban fátyollal vonja be őket és az emberre nehezedik, kedvét szegi, megérteti vele az angolok, írek és az északi népek komor zárkózottságát, hideg közönyét. Az aszszony is felkelt a hálóban, léptei halkan surrannak a perzsaszőnyegen, papucsot húz, tesz-vesz, végigsimítja kócos haját és pongyolát ölt, a konyhába készül, mindennap ezt teszi az élet zárt szerkezete szerint. Most azonban váratlanul, halkan felkiált.

– Ez nem igaz... Ó istenem, ez nem lehet igaz...!

A férfi még az ágyban, hétalvó típus, dünnyögve kérdi:

– Mi történt, kedvesem...?

– Nincs ilyen... ez kétségbeejtő...

Dermedten nézi az ablakot, meredten a megrendüléstől. A férfi feltápászkodik, pizsamája nadrágját tartja, le ne csússzon. A gumija kitágult, ha elengedi, a térdén áll meg, a dráma méltatlan komikumba fulladna. Nem tudja, mi történhetett, de az asszony hangjából érzi, hogy amit lát, számára kész szerencsétlenség.

– Nézd... – mondja remegő hangon –, ez nem lehet igaz...!

A nejlonszalagok enyhében az ablakpárkány szegletében borzas galamb ül. Bizonyára ott aludt. Betegnek látszik vagy szörnyen álmosnak, kimerültnek. A halódó galambok ilyen borzasak.

– Hess... – mondja önkéntelenül a férfi és karját lengeti –, tirhulj onnan, nyomorult... hess, te ronda tolakodó...!

– Tegyél valamit...! – könyörög az asszony. – Gondolj ki valamit, mit tegyünk, nem hagyhatjuk ennyiben! Hát... ezek már mindent megengedhetnek maguknak...?! Hát már egészen tehetetlenek vagyunk...?

A védekezés lehetetlensége, annyit kellett védekeznie életében, de sosem volt ilyen kilátástalan az eredmény, a tehetetlenség megrémítette, már csak a férfiben bízhatott.

– De hát mit tegyek? – mondta az komoran. Szerencsétlenül nézte az aszszonyt. Olyan csapdába esett, amelyből nincs menekvés. Félt, hogy az asszony nagyon felizgatja magát, s közben látta, hogy nem tudja megakadályozni, tehetetlenségében nyugtatóan átfogta a vállát, de az indulatosan tovább lépett.

– Valamit... bármit... akármit, csak ne légy tétlen... most ne legyél tétlen, az istenre kérlek...! Eh... – legyintett, aztán kinyitotta a ruhásszekrényt s egy régi kalapdobozból női harisnyákat szedett elő, sok öreg nejlonharisnyát, puha, finom anyagokat, karcsú lábán feszítettek egykor, de kinyúltak vagy lyukasak már, lefutott rajtuk a szem és hosszú csíkok hasogatták szövésüket, elnyűvődtek, haszontalan semmirevaló anyag lett belőlük. Most mégis hasznosak lesznek, értéke van a szépen ívelt lábak emlékének, csupán gondolkodni kell és kitalálni, mire jók még! Betömni velük a bezárt ablak alját, a keret és a párkánydeszka közét, szorosan összesodorva a széles nyílásokba nyomkodni, belegyúrva hermetikusan elzárni a réseket, kirekeszteni a göthös galamboktól és bacilusoktól terhes külvilágot. Elszántan és ösztönösen dolgozik, alig gondolkodva, s közben beszél, egyre beszél.

– Zárt ablak marad... soha már nem nyitjuk ki, hogyisne... hogy beszálljon a por s azok az undok koszos pihék a bacilusokkal... még mit nem!... a rengeteg bacilus a göthösökből...! Betegek ezek, mind beteg, tüdőbajos rémek, a hátam borsódzik, ha látom őket... De megmutatom, hogy nem fertőznek tovább a nyomorultak. Legszívesebben befalaztatnám az ablakot... ne is lássam őket...!

S a férfinek, aki nézte, ahogy tömködi a résekbe a harisnyákat, akkor pompás ötlete támadt. Ki is mondta azonnal.

– Vastag, homályos üveget rakatunk a keretekbe... átláthatatlan tejüvegre cseréljük az ablakokat, hogy ne lássuk őket! Kizárjuk a látókörünkből a nyomorultakat... Annyi, mintha befalaznánk az ablakot!

– Jó ötlet... – mondta, s közben kedvtelve nézi, milyen hatásosan, szinte légmentesen kizárta a szobából a nyomoroncokat a bacilusaikkal együtt. – Valóban megtehetnénk, tejüveg... jó ötlet...

– Még ma utánanézek... – lelkendezett a férfi, hogy segíthet.

Nem gondolkodik, gondolta magában, mindig ilyen, amikor felindult és tehetetlennek érzi magát. Most hálás, hogy részt veszek a gondjaiban, uramisten, any-nyi év után még mindig történhet valami új...!

– A jó megoldást azonban te találtad meg – mondta aztán elismerően, nem alakoskodott, örült, hogy az asszony határozottsága jól kiegészíti s gyakran pótolja az ő habozását, gyámoltalanságát. – Mindig van megoldás... igazad van, csak meg kell találni és te... mindig ráhibázol, fején találod a szöget...!

– Mi is lenne veled nélkülem... – mondta erre röviden.

Befejezte munkáját s kissé megnyugodott. Mindig jól érezték magukat, amikor valamilyen problémát közösen megoldottak. A siker összekovácsolta őket, mintha megújítaná köztük a kötést! Becsukták a belső ablakokat, az asszony leengedte a függönyt és elrendezte redőit, nem is nézett már a varacskos falakra. Nem beszélt róla, de a férfi látta rajta, hogy nem akar törődni a galambokkal.

A galambok élete amúgy is nagy változás előtt áll, nyomorúságuk ideje lejáróban. Néhány nap múlva késő délután, amikor a nap nem ment még le a hainburgi hegydombok mögött, de a világítóudvarban már tompult a fény és sűrűsödött a homály, a lakásba becsöngetett Salgó, a földszinti vállalkozó. Ez alkalommal nem kísérte kövér bodyguardja, egyedül jött Salgó, és bodoran mosolygott. Joviálisnak és szolgálatkésznek mutatkozott, ahogy jó szomszédtól elvárható, jóindulatát és segítőkészségét villogtatta, mintha kedveskedni akarna s némileg büszke rá vagy legalábbis önérzetes, hogy ezt megteheti.

– Feltettük a rácsot... – abban a pillanatban nem tudták, milyen rácsról beszél, később aztán eszükbe jutott Salgó nagy terve –, elkészült a mű! Mondhatom, tökéletes. Amit Salgó megtesz, az kész dolog, a jó vállalkozás lényege, jelentőségének veleje a megbízhatóság! A galambokat persze elkergettük, világgá repültek. Volt galamb, nincs galamb, nyugalmuk lesz tőlük, mélyen tisztelt szomszédok! – Nagy jóindulatában már-már bohóckodott Salgó, ha a bikanyakú vele van, valószínűleg nem teszi. Magánemberként heherész most itt Salgó.

– Ó, köszönjük, Salgó úr – az asszony kezet nyújtott –, igazán hálás köszönet, pompás hírt hozott, uram! Bizony idegeinkre mentek a nyomoroncok...! – S a férfi helyeslően bólogatott. Egészen rokonszenves ez a Salgó, különösen így, a tohonya társa nélkül, kedélyes és segítőkész privatizőr, az ám, mi miért nem privatizálunk? – gondolta a férfi, nekünk is jól jönne egy kis vagyon! A gondolat azonban oly ostobának és meddőnek tűnt fel, hogy nem törődött vele, azonnal elfelejtette.

S ahogy Salgó örvendezve, hogy örömöt és elégedettséget szerzett, távozott, azok ketten a halóablakhoz siettek. Csend volt a szürkületben s nagy nyugalom. Mintha jótékony forgószél szippantotta volna ki önkéntes börtönükből a galambokat. S ez olyan óriási nyugalmat jelentett, hogy szinte egyszerre mélyet lélegeztek s elégedetten sóhajtottak a nagy-nagy megkönnyebbüléstől, s most az asszony karolta át a férfi vállát.

– Látod, kedves, a galambügy lezárult... megoldódott. Néha nagylelkű hozzánk a... a véletlen... nem túl gyakran, de néha igen... Rendes ember ez a Salgó, áldás a házban, nem gondolod...?!

A hangjában megbocsátás volt a férfi iránt, hogy nem ő rendezte el a dolgokat.

– Ó igen... – mondta megfontoltan, magabiztosságát őrizendő – Derék ember, magam is úgy vélem...!

5. „mintha tűz és víz élne együtt”

Gyakran csodálkoztam rajtuk, hümmögtem és a fejemet ingattam, s közben csodáltam őket. Mindkettőben valahogy benne éltem s ők külön-külön énbennem. S ebből pompás gubanc keletkezett, bár látszólag logikus, belső összefüggései ellenére az értelme sosem tisztázódhatott, mert állandóan alakult, formálódott a mindennapok újabb történései szerint. A kör, melyben ez a gubanc mozgott, egyre szűkült, mindinkább a lakás belső tereire zsugorodott, ám egyben mélyült is, s így jelentősége állandóan fontosabb lett, értékben gyarapodott. Mindinkább elmélyítette bennem a sejtést, melyről annyi okos gondolatot és bölcs aforizmát olvashatunk, nevezetesen, hogy férfi és nő soha sem értheti meg egymást teljesen! Hiszen, ahogy a szellemes író mondotta volt, mindkettő mást akar, a férfi a nőt s a nő a férfit! Szellemességnek kitűnő állítás, csillogó paradoxon, ám az értelme annál mélyebb, sokkal mélyebb. Évtizedek óta figyelem őket, s egyre tisztábban látom, mennyire bonyolult és kilátástalan célkitűzés lenne, hogy teljesen megértsék egymást! Ebben bízva a csoda misztériumát kerülgetnénk. Azt a rejtélyes jelenséget vizslatnánk, amelyet közönségesen szerelemnek nevezünk. Nincs ebben semmi pátosz, sem fennkölt érzelgősség, bár talán annak tűnhet. A mi korunkban érti meg az ember, hogy az a viszony, amit szerelemnek nevezünk, egész életre szóló életerő, élő folyamat és szakaszos történés. Csodaszerű kezdetétől kifogyhatatlan erejéig és mindennapi kényszeréig kölcsönviszony, mely határozott formát ad életünknek. Jellemzője, hogy a szerelem csoda voltát nem akkor érezzük meg, amikor megtörténik, hanem amikor visszaemlékszünk rá! Vannak olyan esetek, bár talán hihetetlennek tűnik fel, amikor az emlékezés nemcsak jóérzést okozhat, hanem akár ámuló szégyenérzettel tölthet el. Hogyan tehettük? Mint lehettünk annyira őrültek? Bizony számos tettünk ezen a területen, de kiszélesítve, az életünk minden táján, esztelenségnek tűnhet fel később, sok cselekedetünk pedig egyenesen rémálomnak! Akkor ezt nem tudhattuk, mert nem láttuk, egymásba gabalyodva ösztönösen éltünk. Hogyan lehettünk annyira tekintetnélküliek, oly önzők és szégyentelenek? Ország-világ szeme láttára habzsoltuk egymást, másokat hoztunk kellemetlen helyzetbe, ők szégyellték magukat helyettünk. A jóérzésűeket megbotránkoztattuk, irigységet keltettünk azokban, akik nem így szerették egymást, bizonyára őrültek voltunk.

Ilyennek láttam őket azokban az időkben. Amikor összekerültek, csak egymást látták. A kételkedőkkel, helytelenkedőkkel vagy éppen megbotránkozottakkal, akik nehezen viselték el szenvedélyük nyílt szemérmetlenségét és megvetették viszonyuk kötetlenségét, hogy törvényen kívül, szabadosan együtt élnek, az ócsárlókkal és álszent kárörvendőkkel nem törődtek. Azzal sem, hogy beszélnek róluk és elítélik felelőtlennek tűnő, viharos szenvedélyüket. Csak egymással törődtek. S amikor törvényesítették viszonyukat és kapcsolatuk látványossága veszített fényéből, befelé fordulva élték tovább az egymásra találás szenvedélyes – örömteli vagy néha gyűlölködő – viharait. Besorolódtak a házastársi galériába, akikről azonban köztudott, hogy a természetestől is visszavonultabban, a szokásostól magányosabban élnek. Ebben nagy része volt annak, hogy egymás társaságában éreztékmagukat igazán jól, nem vágytak a külvilágra, másrészt a furcsa kelletlenségnek, már-már megbánásnak, mellyel szerelmük korábbi vad szakaszára, tekintet nélküli tombolására gondoltak. Az emberben feltámad a jóérzés, a szenvedélyek mindenekelőtt a bűn természetes rokonai, az ember elleni vétkek melegágya, a közösségi normák felrúgásának és az ízlés, az illem szabályai semmibevételének devianciái! S mint ilyenek okai a későbbi szégyennek, mely idősebb korában eléri az embert, ez a visszahúzódás kétségtelenül az öregkori szégyenérzet katartikus eljövetelének a korai őrjáratait jelezte.

A szenvedély alig csillapult, ám intimebb lett, formája változott. A szerelemnek nem az ereje és tombolásának a lehetősége csodálatos, hanem az a képessége, hogy követi az idő múlását és az élet ívének nyomvonalát. Mintha a folyamatos jelen megtestesülésének a szimbóluma lenne! Az önző szenvedélyt segítőkész együttérzés követi, majd az összetartozás megbocsátó készsége, a ragaszkodó elviselés nyugalma és a szelíd, gondoskodó szemlélet, mely idővel némileg kritikus, sőt cinizmusba hajló lehet, mikor már az indulat is besegít. Egészében azonban minden szakaszában az elválaszthatatlanság tudatos megélése! Oly módon lehetséges mindez, hogy – adott esetben – az életünkön át tartó érzelmi metamorfózis során, a történéseken mintegy vörös fonálként, melyre felfűződnek tetteink, végighúzódik férfi és nő testiségének töretlen jelenléte, a kölcsönös nemiség épsége. Amíg a szeretkezés jelen van, adottak az őszinteség és hitelesség lehetőségei! A megbánás, megértés és megbocsátás képessége úgyszintén! De ha a testiség szálai összekuszálódnak vagy megszakadnak, biztosra vehető, hogy bekövetkezik az őszintétlenségek és tisztátalanságok kora, beáll a hitetlenkedés és csalódottság kaotikus és romboló ideje.

A férfi és a nő kölcsönviszonya töretlenül őrizte a harmónia lehetőségének vörös fonalát. A kölcsönös vágy tartósnak bizonyult. Már-már időfelettinek! Bizonyítására felesleges lenne részleteket idézni, számos mozzanatra maguk sem emlékeznek. Amúgy is furcsa tulajdonságunk az emlékezés, tisztázatlan szándékú kényszer, néha szinte rosszindulatúnak tűnhet fel. Mintha az ember ellensége lenne, hogy valamire – önmaga esendőségére? – figyelmeztesse! Gyakran szinte kárörvendő, a szégyenre is ez késztet! Kétszínű is kéjjel: rendre nem az örömöket őrzi meg számunkra, sokkal inkább a bánatot. Ritkán marad meg bennünk egy szenvedélyes szeretkezés érzése, annál inkább a nagy csalódások keserve! A férfi soha nem felejtette el, hogyan menekültek apjával a sívó hómezőn távoli szlovák ismerőseikhez a deportálás elől, sem az asszony, ahogy a szüleivel és kevéske motyójukkal negyvenötben átvonultak a dunai pontonhídon a ligetfalui gyűjtőtáborba. Arra azonban, ahogy egymáséi lettek, már egyikük sem emlékezett. Sem a lázra, mely egymás karjaiba kergette őket! Emlékét már csak az élő testiség őrizte, a vágy, mely már szinte független tőlük és önálló erőként működik, pillanatnyi viszonyuktól, lelki állapotuktól, örömeiktől és gondjaiktól függetlenül: mintha mindig kívánnák egymást! A szenvedély minősége változhatott, hevessége az időhöz békélt, ereje csillapodott és az önkívületek szilajsága bágyadt jóérzéssé szelídült, de a vágy mindent túlélt, nem szállt el vándormadárként – Makkfejű Sztyepán vadludai –, megbízható kötésként közöttük maradt.

Pedig évek során a különbözőségeik is láthatókká és érezhetőkké lettek. Egyéniségük ellentmondásai, érzelmi és érzéki kultúrájuk mássága, az ösztöneik és reflexeik mögött rejtőző, kétpólusú világok összeférhetetlensége néha már-már kibékíthetetlennek mutatkozott. Az alulról feltörő és érvényesülő népfi nyugalmának erkölcsisége és a finoman kultúrált, ám háttérbe szoruló asszony magasabbrendű ízlésének és esztétikai érzékének ellentéte! A könyörtelenül dolgozó idő, talán éppen ebben mély bölcsessége, a mindent kiegyenlítő folyamatosság összebékítette és kiegyenlítette az ellentéteket. Olyan harmónia lett ebből, amely időnként felbolydul, ám sosem csaphat át ellentétébe. Az egyéniségük ellentmondásairól azonban szólnunk kell! Beszélnünk kell az asszony életkedvtől duzzadó örök kíváncsiságáról és kirobbanó örömvágyáról, melyben él, és a férfi melankolikusan szemlélődő, nyugodt alkatáról, melyet nehezen lehet kihozni sodrából, mindenen képes túltenni magát, a bonyolult helyzetekből is győztesként kerül ki, szinte sérthetetlennek tűnik fel. Az asszony értékeli, néha bámulja ezen tulajdonságát, ám nem szabadulhat a sejtéstől, hogy a férfi azért ilyen rendíthetetlen, mert mindent képes elviselni! Ez pedig gyakran erényként, máskor fölényes minőségként, néha azonban gyávaságként mutatkozik!

Történetünkben komoly szerepe lesz ennek az ellentétnek. Szinte csodaként hat, mintha nagy békességben és egyensúlyban tűz és víz élne együtt! Természetellenes módon persze: a víz nem oltja el a tüzet, hanem mintha éltetné és a tűz sem forralja fel a vizet, hogy gőzzé változva elillanjon! Megkockáztatnám az állítást: talán éppen ebben rejlik az ember magasabbrendűsége a természetnél! Összeférhetnek benne a végletek! Lehet ebben valamiféle isteni magasabbrendűség! Az asz-szony állandó lobogása elbűvöli, bámulatra s gyakran követésre készteti a férfit, míg az ő higgadtsága fékezi az asszony száguldását s közben elismerésre kényszeríti. Közben közös életritmusuk szelídül, a múló idő mindinkább a férfi intellektusának kedvez, a lassú öregedés bölcsen és érzékenyen csökkenti a fárasztó rohanást. Még egy jelenségről nyújtunk bővebb elemzést: a férfi képzeletéről! Az aszszony mindig csodálta, imponált neki, bár gyakran bírálta is! Nem túlzás, amikor azt mondom: néha mintha álomvilágban élne! Talán innen nyugalma és sérthetetlensége, higgadt tettrekészsége, amely adott esetben akár lustaságnak mutatkozik. Az ilyen álomvilág már-már megközelíthetetlen, az asszony nehezen érti, de beletörődött, mint valami megfejthetetlen titokba, nem szól érte. Milyen is ez?

Ma is látom s hallom, élő emlék. Az utcaajtóban áll, falusi siheder, egyedül, bámul, mintha várakozna! Ne állj az utcán, mondja nagyanyja, mindig talál tennivalót magának az ember, ha nincs dolga, keres munkát, tesz-vesz a ház körül, az udvaron, a szérűn vagy az ólak környékén, ha mást nem talál, vágja a fát, aprítja a téli tüzelőt! Nem ácsorog és bámul a rendes ember. De te haszontalan vagy, dologtalan lusta, mi lesz így belőled?!

Sokat állt az utcaajtóban, nappal is, de különösen estefelé. Több volt ez szórakozásnál, valami más! Kíváncsi, mire is? Maga sem tudja, amit vár, ismeretlen számára. Csak vár. Valamit vár, amiről nem sejti, mi lehet. Kamaszfővel elképzelni sem képes, nincs még hozzá tapasztalata, a képzelete üresen bolyong, nem lát képeket, csak érzéseket sejt, melyek még nem érintették meg, maga sem tudja, honnan sejti, hogy vannak, léteznek. Várni kell rájuk. Mert ha nem jönnek, még jobban elmélyül benne a hiány érzete, az unalom, de talán, ha a ház előtt várja, van még remény! Korán megismerte az unalmat és a reményt! Az elsőt képzeletével próbálja legyőzni, és küzdelmét a reménnyel támasztja alá. Képzelődéseiből irdatlan mennyiségű csalódás születik, mind-mind tűrőképességét edzi, teherbírását acélozza. A várakozás kétélű, teli önellentmondással. Olyan érzéssel is eltölti, hogy talán mindent akar, telhetetlen csóró, korholja magát, néha szinte megveti, a világot akarja, mégsem sikerül neki semmi. Élhetetlen balek!, gúnyolja magát. Kíváncsi képzelete és vágyai tisztázatlansága révén sok csalódás éri, időzzünk el azonban a várakozásnál, lénye egyik alapvonásánál, amely érett korára, sőt öregségére sem hagyja el. Sok gonddal járó tulajdonság, bizonytalanságára és elégedetlenségre, meghatározatlan, ám elemi hiányra utal. Áttételesen mintha a szégyen rokona lenne! Várakozása kifejeződésének egyik markáns, szimbólumértékű kifejeződése a postaládában testesül meg. Zöldre festett, asztalnyi behemót a lépcsőházban a falra erősítve, tucatnyi szekrénykével, ajtócskákkal, fenn széles nyílás, alul lyukak, kulcsra zárva, nyílásán, lyukain fehér vagy színes papírok kukucskálnak. Egyike a leghétköznapibb berendezési tárgyaknak, mindennapi, mint a szemeteskuta, ásatag, akár az ajtók előtt a lábtörlők. A férfi számára azonban pótolhatatlan lehetőség, a várakozás s az álmok kopott metaforája. Vágyak célpontja, a remény fellegvára. Milyen nagyszerűség lehet, amit ilyen rozoga jószág rejteget? Újságok és levelek, néha pénzesutalvány, még többször fizetni való számlák, reklámok és üzleti küldemények, a mindennapi élet nem jelentéktelen, ám ritkán sorsdöntő haraburdjai! A férfit azonban, amikor a zöld talány előtt áll és kulcsait keresi, lebírhatatlan reménykedés, elemi vágyakozás és eleve rezignált kíváncsiság fogja el. Benne lehetne! Talán éppen most benne lesz! A ládikában lapul, amit oly régóta, szinte egész életében vár. Nem tudja, mi az! Azt sem sejti, mi lehetne! Talán híradás valami nagy dologról, aminek a részese lesz. Meghívó egy sorsdöntő eseményre. Értesítés, hogy kivételes előnyt élvezhet, talán számadás arról, hogy érdemei vannak, munkája kiváló és eredményes. Nem lehet meghatározni, mi lehetne még. Olyan jelzést, üzenetet, ami maradéktalan és mély örömöt szerezne, nem is örömöt, inkább kielégülést és megnyugvást, valamiféle elégtételt!

Az asszony örömvágya egészen más természetű, az alapvető különbség szembetűnő. Mintha jókedvvel született volna, nem mástól várja, hanem magában hordozza az életörömöt. Boldog, hogy az öröm benne lakik! Ismerjük a kitörő öröm fogalmát, oka kell, hogy megnyilvánulhasson. Szép illatos virág az öröm, de gondozásra van szüksége, megértésre a világ részéről. Aki azonban magában hordozza, mint az asszony, mindig talál okot, hogy melengesse és boldoggá tegye ez a spirituális energia. Az íróasztal mellől nézem, ahogy az előszobában fésülködik. A szépítkező nő mozdulatai mindig elbűvölnek, megragad belső bájuk, ahogy a száját festi, ajkát formálja, csücsöríti, bevásárolni megy. Napos őszelőn, ilyenkor fény ragyogja be a lakást, az ember jó érzéssel ébred és nem gondol a bajokra, nehéz álmára is elnézően gondol, megbocsát az éjszaka rémeinek, nem törődik velük. Finom ebéd lesz holnap, mondja az sszony, bevásárolok a hétvégére! Mosolyogva elmegy, bizakodva, könnyedén és fiatalosan, s az ember szöszmötöl az íróasztal mellett, mintha dolgozna, ám igazából rágondol és várja, hogy az asszony visszatérjen. Jó őt nézni ilyen napon, ahogy a konyhában teszi a munkáját és dúdol közben.

Amikor jön, nem csenget be, kulccsal nyitja az ajtót, bár nehéz csomagokat cipel, nem panaszkodik mint máskor, a magas emeletekre, a sok lépcsőre, nem látszik fáradtnak. Jókedvet sugároz, könnyed elégedettséget.

– Szép napom lesz... ragyogó az idő... – mondja, s még le sem tette csomagjait, le sem vetette könnyű kabátját –, kedves élményem volt... Éppen a Jesenský utcán mentem, mindenütt nagy ragyogó fények ültek, a reggel világos és jóízűen illatos, s mintha mosolyogna a város. Talán még a nevetését is hallottam. Két autóbusz jött szembe egymással, s amikor találkoztak, a fiatal sofőrök egymásra néztek, intettek és nevettek, olyan jókedvűen köszöntötték egymást, hogy mosolyognom kellett a boldogságtól. Olyan jó érzés volt... mintha mindenki mindenkit szeretne s én úgy örültem, úgy szerettem élni...!

Hallom, ahogy a konyhában lerakodik, halkan dúdol magában és edényekkel csörömpöl. Olyan fiatalosnak láttam, olyan szépnek, mintha egykori énje tért volna vissza, hogy engem is boldoggá tegyen. Sokáig figyeltem őt, nem tudtam dolgozni, boldognak érezhette magát, átadta magát a jókedvnek, amitől magam is jókedvű lettem.

6. „a folyamat a legkifinomultabb öncsalás”

Rendre zavarba jövök, amikor magamról gondolkodom. Mintha nem tudnék mit kezdeni magammal! Kesernyés önvizsgálataimra emlékezve, tetteimmel való elégedetlenségemre gondolva, ahogy nehéz helyzetekben elkövetett cselekedeteimet elemeztem, alig találtam olyan esetet, amikor maradéktalanul elégedett lehettem magammal. Mintha a valóságérzékem csődöt mondott volna. Helyzetfelismerésem csapnivaló. A csalóka, gáttalan fantáziálás áldatlan kísérletei engem is megérintenek. Hogy aztán mohón tőrbe csaljanak. Megragadnak és elkábítanak, csapdaként rám csapódnak, álnokul tévutakra vezetnek, és ellenállhatatlanul a mámoros képzelődés barlangjába csalnak. Tőrbe csalnak, ahogy a varsa széles öblös szája a halakat a háló belsejébe, a busát és keszeget a bugyorba, ahonnan már nem talál kiutat, elbolyong a keskeny kijárat előtt, nincs számára kiút a háló belsejéből. A csalóka képzelet csapdájából sincs kiút! A költő is maga hirdeti, hogy a szavak barlangjában kuksol, ahogy én ilyenkor a képzelődés színes bugyrában, útvesztőinek labirintusában! Alighanem vannak helyek a világon, földrészünk közepén például a városunk, léteznek olyan tájak és vidékek a közép-európai Iszter térségében, mondanám parttalan árterületén, ahol a képzelet szárnyalása csábítóbb, mint a szirének éneke, és szükségesebb, bár alighanem meddőbb, mint más tájakon. Mert ahol számos és magas az akadály, csak a képzelet segíthet könnyebben venni őket! Így gyakran meggyőződhettem felismerésem helyességéről, nevezetesen, hogy nincs a képzelettől, a játékos és bizakodó fantáziától áldásosabb és egyben veszélyesebb erő, mert vigyázat: mesterkedései gyakran a csalódás és szégyen ingoványára csalják az embert, hogy elveszejtsék.

De hát én író vagyok! Megalkotom az emberi sorsok látomásos képét, létrehozom bonyolult életutak ívét, életeket hívok létre, mint maga a teremtő. Rajtam múlik, milyen az érzékelhető világ képe, melyet alkotok! Mintha kényúr lennék. Hiszen az író emberi sorsokkal manipulál, érzéseket befolyásol, örömmel és bánattal kereskedik, vágyakkal, reménnyel és szenvedéssel zsonglőrködik, megidézi a halált, majd elkergeti, áldozatát élni engedi. Maga teremtette birodalmának mindenhatója, bonyolult módon zsarnok szultán, hűséges herélt háremőr és merész kalandor, betolakodó a tüllfátylas hölgyek birodalmába, ítélőbíró és elítélt, csodálatra méltó hős és szégyenletesen esendő féreg egyben.

Csak hát...! Töredéknépek írói töredékes létükbe zárva gyakran töredékeket írnak. Az egyetemes egység nagyságának érzete ritkábban érinti meg töredékes tudatukat. Sok ebben az igazság, nem az alliteráció kedvéért írtam. A töredékes lét nem nyújtja az egység élményét, és a töredékes közösség eszmék magaslataira, egyetemes csúcsokra alig ösztönöz. Teljesítményre sem késztet, nem rendel íróinál átfogó érvényű műveket. A töredékes létből fakadó gondok is töredékesek, gyakran kisszerűek, máskor zártak s szinte megközelíthetetlenek, ám máskor oly kényszerítő erejűek, hogy az írónak szolgálnia kell őket! Hrabal öregkori mondása, hogy Közép-Európában az ember sosem józanodhat ki! Ám legyen! Nincs köztünk ellentét. A minoritás képviselője viszont, a kisebbségi szellemiség képletesen szólva sosem részegedhet le, mert nemcsak fizikai értelemben, hanem szellemi mivoltában is elveszítené lába alól a talajt! A világ nagy bálján és a népek karneválján a minoritás józanságra ítéltetett, szabályos lépésekre késztetett az emberiség táncparkettjén! Erről mondtam egyszer régen az asszonynak: Ahelyett, hogy tágítanánk a láthatárt, önként szűkítjük le, hogy megfeleljünk helyzetünk lehetőségeinek, környezetünk elvárásainak! Mire csak annyit válaszolt: Ez szomorú! Azt állítod, hogy kis népek nyelvén írni önpusztítás...?!

Erre nem volt válasza. Azóta sincs. De állandóan keresi, s ennek érdekében úgy figyeli magát, mint egy idegent. Fürkészi, mint a férfit és az asszonyt, lesi magát titokban szenvtelenül, tárgyilagosan és hidegen! Néha a könyvespolcon sorakozó könyveire néz és megkérdezi: ki vagy te, ember?! A válasz magától adódik, tétova: hát... nem is tudom! Néha nagyképű, némi kesernyés öniróniával: a minoritás szellemiségének gyűjtőedénye! Vagyis: ember! Annyiban különbözöm a többitől, hogy állandóan marcangolom önmagam! Néha már-már mazochista! – vigyorog. Kételyeitől izzad, szorongásaiba belesápad. Magába temette már kisebbrendűségi érzését, túltette magát rajta nagy szellemi erőfeszítéssel, de nem tűnt el, ösztöneiben izzik, mint a parázs a hamu alatt. Munkája minőségét illetően elégedetlen. Elismert írónak számít, kételyei mégsem hagyják el. Sikerei minél látványosabbak, ő annál kishitűbb. Egész jó dolgokat írhat, de ezek még nem az igaziak, átmeneti minőség, nem silányak talán, de nem is kész értékek. Mintha az állandó rögtönzés korát élné folyamatosan, minden tette improvizáció, az idült bizonytalanság poklában pörkölődve töri magát dühödten. Ámulva bámulja a szívós középszerűség megingathatatlan önbizalmát! Uramisten, mint hiszi könnyű súlyú tevékenysége feltétlen hitelét! Mily magabiztosan lép fel a nyilvánosság előtt, menynyire öntudatosan képviseli önmagát! Nézzétek, én... hirdeti a középszer... én aztán igen...! Bolondok, kiáltana ilyenkor, istenverte bolondok... hát nem érzitek, hogy minél jobban ágáltok, annál kevesebbet mondtok?! S levonja a tanulságot: minél kisebb a szemétdomb, annál dölyfösebbek és harciasabbak a kakasok! Új Erazmus kellene, címeres ökrök, hogy megírja rólatok a mai balgaság dicséretét!

Szokatlan érzés. Mintha átok ülne rajta, sosem lehet biztos benne, mit hozott létre. A többszörösen megrokkant minoritás világa nem visszhangzik, süket marad és nem kér újabb szellemi értékeket. S ami ennek ellenére ösztönösen létrejön, nem veszi észre, néma és közönyös, vagy rosszindulatúan, kaotikusan disszonáns visszhangot ád, mint a csapnivaló akusztikájú hangversenyterem. Az író a gonosz múltat okolja, a komisz történelmet! A minoritás világa okozza intellektusa hiányait, szellemi gyengéit. Rendületlenül hiszi, hogy a történelem gyakrabban romboló erő, mint építő lendület! Hiszen igyekezett ő, igenis igyekezett! Ősei nyomán arra született, hogy a természeti emberek sorsát élje, annak a roppant tömegű emberfajtának a példányaként, amely évezredeken át a vidéket alkotta, művelte a földet és anyagi alapját nyújtotta minden fejlődésnek, egyként termelt élelmet, katonát s a szellemnek emberanyagot. Mindig a történelem alatt vegetált, burjánzott ez a fajta, mint a föld termő humuszrétegei és segítette, lehetővé tette és táplálta a műszaki haladást, szolgálta a kulturális növekedés és civilizációs hajsza lendületét. Ám ehhez a természetes elemi erőhöz tartozó elődei őt már tanulni küldték, gimnáziumba íratták, elengedték, mert a javát akarták, másrészt némileg a divat sodrásának engedve, a népi felemelkedés jelszavára figyelmezve, igen, ő elment a városba és igyekezett más lenni. Mindig olvasott és annyi ismeretet készült magába szívni, amennyi elég ahhoz, hogy felemelkedjen, ki tudná, milyen magasságokba! S ő akart is emelkedni, szívesen szárnyalt volna, mindent megtanult, amit kellett, és a képzelete már akkor képes volt rohanni, száguldani, mint a menekülő német repülőgép, amelyet a Berek felett lőttek le a RATÁk, de mire elült a harci zaj, az ő emelkedésének is befellegzett.

A történelem harsogva szólt bele az életébe és kemény kézzel állította át a sorspályáját más vágányokra. Elvette a nemzeti életet, és a minoritás létét is megtagadta tőle, semmilyen létet nem hagyott a számára, csak a puszta és motíválatlan egzisztenciát, a csupasz, pőre testiséget, mintha akkor azt dörögte volna a történelem: még élsz, de már nem vagy, lélegzel, eszel és ürítkezel, de jogilag nem létezel! A filozófusok nagy dilemmáját, a nincs-et testesíted meg, magad vagy a legteljesebb élő hiány. Ember, aki nem rendelkezik az emberség lényegi stigmájával, csak annak külső jegyeivel. De nemcsak így beszélt hozzá a történelem, bár különben akkori szavait nem is nagyon értette, inkább csak elszenvedte, hanem tett is állításai nyomósítása érdekében. Hómezőkön kergette és primitív kocsmákban züllesztette, istállókban aludt bujkálva és bicskásoktól tartott, rossz bort ivott és még rosszabb pálinkát, otellót és metilalkoholt, anélkül, hogy tudatosította volna, állandóan az erőszak jegyében élt és nem volt számára megbocsátás! Évek múltán viszszagontolt erre az időszakra és borzongva élte újra, hogy amikor más kamaszok első vágyaik lánykáját lesik, ő elvadulva téblábolt, s amikor a gimnazisták verseket tanulnak, melyek aztán a lelkükben zengenek tovább és érzésekre tanítják őket, akkor ő részegen hevert dúlt kazlak tövén. Embertelenül szép átkos pokla a háború utáni éveknek! Párialét, bár emberi, ám kiszámíthatatlan. De a legérzékenyebb és legtermékeny kor az ember életében, amikor mindent megérinthet, ami érdekli és megszerezhet, ha kedve tartja, amikor minden vágy lehetségesnek tűnik fel és minden álom valósnak! S ennek ellentéte? Gúzsba kötött fiatalság. Kalodába zárt képzelet. Mert mi lehetett volna, ha...?! Ha nem úgy kezdem öt év múltán újra élni az elkonfiskált éveket, mint egy sebesült, egy háborús rokkant, aki testében ép, ám lélekben béna, s hogy túltegye magát bénaságán, inkább naiv hívő, mint józan szemlélődő, sodródó bizakodó s nem céltudatos törekvő, az időszerű eszmék szárnyán szálló s nem az egészséges gondolatnak engedelmeskedő, párialétet vállaló ismét, s adottságain bévül építkező... Mennyi időbe tellett, mennyi évre volt szüksége, hogy önállóságra tegyen szert és megtanuljon tisztábban látni, ó uramisten...! Igen, mi lett volna, ha...?

Semmi! Válaszolja néha türelmetlenül, unom az álszent kétszínűségedet! Semmi nem lett volna, nagyokos! Igen, más lehetett volna, ám nem alapvetően. A tudás hiánya pótolható. Az író önművelése az egyedül járható út! Frázisnak hangzik talán, mégsem az: az írót nem az iskola neveli, hanem az élet! S közben önmagától tanulja a legtöbbet. Az író az a törvényerősítő kivétel, aki igenis az önmaga kárán tanul! Más kárán tanul az okos!, mondja a bölcs közmondás, nos, eszerint az író nem okos, csak amolyan „nagyokos”! De akkor is így van. Titokban bizonyára sejti, hogy a megszervezett tudás, az egyetemi műveltség olyan zárt ismeretrendszer, a maga módján információs kényszerpályák összessége, amely nem-csak a gondolkodás és ismeretszerzés minőségét határozza meg, hanem a képzeletet is előírt pályákra készteti. Közelebb áll a tudományos gondolkodáshoz, mint a költői szabadság szárnyalásához. Az írói képzelet azonban más természetű, az intuícióra épít, nem a logikára. Önmagára hagyatkozva, szubjektív késztetéseire bízva magát keres és talál utat a káoszban. Léte célját ösztönösen keresi. Talán a nagy dilettánsok voltak a legeredetibb írók, mert a tudatalattijuk és ösztöneik késztették alkotásra őket, nem a szervezett ismereteik rendszere. Az őstehetség is ezért lehet a csoda rokona, az elemi lélek szólal meg benne és készteti sosem volt tettre! Ó, a nagyokos, gúnyolódik ismét más értelemben, a pacsmag lázongó, mily szenvedélyes a kis nagyokos! De a formateremtés hagyomány kérdése is, hékás! A kiművelt tudásnak döntő szerepe lehet benne. Mert a forma egyben rend vagy olyan művi rendetlenség, amely más formák ismerete és azok elvetése útján születik! A művészi forma nem lehet teljesen ösztönös, akkor utánérzett vagy megsejtett példákat utánozna. Mert a formák világában élünk, ha nem tudjuk is, a sejtjeinkben vannak és a génjeinkbe épültek a nyelv által. A forradalmi rend, az új forma minden előtte már volt ismeretét megköveteli, hogy olyan lehessen, amilyen még sosem volt! Azt hiszed, géniusz vagy, hogy az új érték villáma primitív agyból is kicsaphat, nagyokos?!

Magammal küzdve és sokszorosan nagyokosnak gúnyolva önmagam, mohón kifejlődnek harácsoló ösztöneim. Számos könyvet veszek, úgy vélve, egyszer majd szükségem lehet rájuk! A folyamat a legkifinomultabb öncsalás! A mindenható szükségszerűség jegyében zajlik, annak ellenére, hogy célszerűsége vagy hatékonysága legalábbis kétségbe vonható. Bizony hogy nagy kerítő a könyv! Mindent ígér anélkül, hogy ez ellenőrizhető lehetne. Az ész hatalmának és a szellem birodalmának súlyos, mondhatni döntő tényezője. Olyan érzést támaszt bennünk, hogy általa feltárásra váró tájjal, csodálatos valósággal találkozunk, melyet ismernünk kell, mert már tudunk róla, fogalomként bennünk él, jelentőségét sejtjük, szinte birtokoljuk.

Állj le, nagyokos, fékezd magad! Tudom, ez is te vagy, de nem kell mindent kipakolnod! Őrizd a logikai szálat, mondd, hogy amit magának a dolognak vélünk, talán csupán a látszata! Egészében azonban ilyen káosz, gondolati misung határozta meg, hogy számos könyvet megszerettem, úgy gondoltam, hogy egyszer szükségem lehet rá, s ennek a mohó hóbortnak az érdekében sok pénzt áldoztam, nem adtam vissza kölcsönkönyvet, letagadtam vagy azt állítottam, hogy már visszaadtam, s bevallom, ha másként nem ment, akár elcsentem...!

Telhetetlen és előrelátó mohóságom következtében nagy könyvtárat gyűjtöttem. Sok ezer kötet, talán tízezer is, ínséges lakásviszonyok közt tekintélyes magánkönyvtárnak mondható. Ennek következtében a lakásunkban könyv hátán könyv hányódik, ha élnének és elmozdulhatnának, szétfeszítenék a falakat. Minek ennyi...? – kérdi néha szemrehányó tekintettel az asszony, elöntik a lakást, mint dagálykor a fövenyt a tenger...! De tiszteli a mesterségemet és nem kíván gátat vetni az áradatnak, mindössze azt szeretné, okos jó lélek, hogy magam szorítsam a dolgozószobám falai közé a könyváradatot...! Birtokoljam őket a saját területemen, birodalmamban?, barlangomban vagy kuckómban?, tehát ahol az én jogrendem érvényes! Ez megdönthetetlen és elkobozhatatlan privilégiumom, törvényszerűbb, mint a jus primae noctis egykor, mert nem születéssel, hanem munkával szerzett jog, ismerte el az asszony. Legyenek tehát szellemi tusculánumomban, hogy a mindennapi emberek útjait lehetőleg ne akadályozzák, az egyszerű lelkek mozgását ne korlátozzák! S ezt bizonyos célirányosan ironikus éllel mondta s halványan mosolygott közben, ám a szeme nem lett derűsebb s a nézése komoly maradt. Elismerés is lehetett benne, némileg biztatás és mindenképpen megbocsátás! Megértem őt, mindig értettem, jobban, mint más, mert nemcsak érzéseimmel köze

Irodalmi Szemle

Molnár Albert meglátogatja Bátory Zsigmondot, a libokovici remetét. Az elkárhozott Faustus szelleme munkához lát

Gál Sándor versei

Koncsol László

Mit várhatunk az időtől

Tóth Elemér versei

Duba Gyula

Galambtemető (2.)

Molnár Albert meglátogatja Bátory Zsigmondot,
a libokovici remetét. Az elkárhozott Faustus szelleme
munkához lát