Irodalmi Szemle

Irodalom / kritika / társadalomtudomány

2004.  november, 11. szám

 * * * * * *

Tartalom

• Monoszlóy Dezső versei
• Alabán Ferenc: Európaiság és irodalmi integráció
• Duba Gyula: Hangulatok (3.)
• Gyüre Beáta versei
• Bereck József: A foltozóvarga (Részlet egy készülő mini meseenciklopédiából)
• Deák Katalin: Franz Kafka a cseh irodalomban
• Ardamica Zorán versei
• Száz éve született SZALATNAI REZSŐ / Filep Tamás Gusztáv: Két hazában egy igazsággal...
• Megkésett beszélgetés Monoszlóy Dezsővel, 80. születésnapja ürügyén
• Vankó Attila versei
• Marton Iván versei
• Viera Švenková: Oravai pasztorál
• Godó Ernő versei
• Könyvről könyvre
• MARGÓ/ Jakab István: Egység a sokféleségben
• Vörös Ilona: Fürge, Rigó
• Eseménynaptár
• Napló

Monoszlóy Dezső versei

Csavargó számla

Gyerekkoromban már befizettem
mennyre pokolra
in aeternum amen
segített ebben néhány víg utcai nő
s egy-két kikötői Carmen
az úrilányok is megmutatták bugyijuk
ennyi malaszt persze másnak is kijut
sőt többféle is
nekem ezekben nem volt részem
tapasztalat helyett megelégszem
ha a képzelet fenekén heverészem

szerelmes voltam?
alighanem
fülig köldökig
ki tudja már
emlékeim így sem szégyenlem
bár fut közöttük nem egy vadszamár
s egy nagyon bízó álmodó gyerek
csavargásaimból ezt őrzöm neked

Falusi pillanat

Aztalan beszédre
biztatlak hasztalan
kit érdekel hogy
űket fejbe verték
az áldozati követ
rég moha takarja
délre repültek el
szívemből a fecskék
hová is repültek?
délebbnél is túlra
szikár sámán tőrét
hült helyükbe szúrja

Testek vándorútján

A testek vándorútján
levenném maszkomat
hogy nem vénülő arcomra
tapadjon tekinteted
a ráncokat az éveket
műtárggyá becslő kezed
mutasson ifjúságom felé
ahogy hajnalt köszönt az éj
találkozunk ha újra virrad

Megöregedett ő is

És megöregedett ő is
én akkor már réges-rég nem is voltam
feküdtem ahogy még életemben
a szólásmondás ígérte
megbékélt halottan

megöregedett ő is
valahogy nem is az ifjúsága árán
inkább nárcisz-ibolya-liliomfüleknek
lányhangja meghatódottá vált
kacajában síró tücskök hegedültek

A jóság metamorphosisa

A jóság befejezhetetlen
hacsak valami még jobb
agyon nem csapja
ugatni kezd a szív
s malasztos szájakból
kiöklendezve csüng
egy-egy korántsem friss
szeretetdarabka

meguntam bár
de működik
akár mint szörnyű kényszer
ne dőlj be
hirdesd
nem szorulsz rá
te a gyűlölettel is
megelégszel

Alabán Ferenc

Európaiság és irodalmi integráció

(Kisebbségi magyar irodalmak kontextusairól)

Az európai integrációs folyamat a hozzáférhető dokumentumokban (továbbá már a gyakorlat szintjén is) többszintű igazgatási rendszert érvényesít a fokozatosan átalakuló/eltűnő nemzetállami rendszer helyébe. Ebben a közegben fontos helyük van a régióknak, melyek gazdasági, történelmi és kulturális jelzőkkel is elláthatók, identifikálhatók, s melyek szerves részei, alkotói a szélesebb integrációs rendszernek. A „régiók Európája” fogalom és program egyfelől a régiók figyelembevételét jelenti az európai integrációs folyamat során (illetve az ehhez kapcsolódó döntéseknél), másfelől a formálódó európai politikai elképzelések új vezérmotívumát is jelenti, mely az alacsonyabb politikai szintek önállósága mellett a döntések ún. polgárközeliségét hangsúlyozza. Az utóbbi évek az Európai Unió számára általánosságban a decentralizálás és a regionalizálás időszakának tekinthetők, melyre számos bizonyítékkal szolgál a szociológia és a politika tudománya.

Az integrációs folyamat fokozatosan valósul meg: először a kontinens nyugati régióiban indult meg még az ötvenes években, majd innen a kilencvenes években átterjedt a szovjet megszállástól felszabadult közép-európai régióra, az ún. posztkommunista országokra. Ez utóbbi régió integrációjában – hasonlóan a nyugat- és dél-európai régiók mintájára – feltételezhetően olyan fejlemények mennek majd végbe, amelyek az államhatárok megváltoztatása nélkül elősegítik a hagyományos (közös nyelven, múlton alapuló) regionális összeköttetések megújulását, illetve egységesülését. A hagyományos európai regionális struktúrák a történelem során nemzeti államok keretébe kerültek, melyek időnként többször is megváltoztak. Ennek ellenére a regionális szerveződések mégis fennmaradtak, esetenként újraszerveződtek, illetve újraértelmeződtek (pl. a német–francia kulturális közeg).

A közép-európai régió integrációjának, illetve a vele járó egész térség regionalizációjának egyik legfontosabb hatóereje a kultúra, amely a nemzeti identitás meghatározó eleme és a rendszeres érintkezés és együttműködés területe, hordozója. A kultúra szerteágazó és sokszínű lehetőségein belül elsősorban az irodalomnak van a legnagyobb kisugárzó szerepe a nemzeti önazonosság és a művészi, nyelvi értékközvetítés színterén. Ebből adódóan egy szélesebb körben a régió nemzeti irodalmainak, egy szűkebb körben pedig (a nemzeti irodalmak keretén és szintjén belül) a kisebbségi irodalmaknak szükséges olyan stratégiai értékű programot választaniuk és létrehozniuk, amely hatékonyan és egyben hitelesen segíti elő az integrációs szintek megvalósítását. A közép-európai régió fogalma elsősorban az irodalomban és a történelemben, pontosabban az összehasonlító irodalomtudományban, a nemzeti és a világirodalom között található irodalomközi együtteseinek a megnevezése. A történelemtudományban pedig az azonos vagy hasonló fejlődési típusba sorolható népek és nemzetek gyűjtőfogalma, egy nagyvonalakban geográfiailag is meghatározható területen. Közép-Európa (Zentral-Europa, Mittel-Europa ...) és a hozzátapadó eszmeiség, gondolatiság elsősorban tehát irodalmi és szellemi fogantatású volt és nem politikai kezdeményezésre jött létre, bár többszörös áttétellel a napi politikában is megjelent. A politika a saját céljai számára – az említett oknál fogva – valójában sohasem tudott indokokat és érveket kovácsolni a fogalmilag is nehezen megközelíthető mozzanatokból és motívumokból. E régió művelődési és szellemi kapcsolatainak következetes kiépítése mindenekelőtt következetes politikai rendezést igényelt volna, hogy megteremtődjék a szellemi környezet intézményesített hálózata, amelyben a térség hat és működik. A politikai realitások, beleértve az állami és kormánykezdeményezéseket, e vonatkozásban mindig elmaradtak a szellemtől, s ennélfogva a közép-európaiság sose kapta meg a politika támogatását. Így tünetszerűvé vált, hogy a Közép-Európa-problémát ismételten a kultúra, a tudomány és a szépirodalom különböző műfajai vetették fel és időszerűsítették.

Közép-Európa nem egységes és egynemű geográfiai, történeti és kulturális régió. E térségnek sajátos kulturális tudata és politikai helyzete van. Történelmileg a legerősebben és a leghatározottabban az Osztrák–Magyar Monarchia fogta össze a közép-európai régió országait és népeit. Kevert etnikai összetétele később szinte kínálta a politikai vezetés számára a feszültségek levezetésére a kisebbségek feláldozását vagy éppen egy szomszéd ország elleni izgatást. A súlyos következményekkel járó trianoni szerződés valójában nemcsak a magyarság, hanem egész Közép-Európa tragédiáját okozta, mivel ez a térség valósággal játékszerré vált a nagyhatalmak kezében. A trianoni traumák következetes orvoslása nélkül nemigen lehet elérni a közép-európai régió gazdasági, politikai és kulturális konszolidációját, nem lehet betetőzni az újabb integrációs folyamatot sem. Trianon nemcsak a közép-európai egységfolyamatok egyik leglényegesebb akadálya volt, a jogtalanságok és diszkriminációk kiváltója, hanem reális akadályává vált az aktuális európai integrációs folyamatnak is. A közép-európai régió államai napjainkban sajátítják el az európaiság feltételrendszeréhez való igazodást, a fejlettebb és gazdagabb Európa polgárosult demokráciáját. Ez a tény akkor is biztatást jelent, ha tudjuk, hogy ennek a régiónak az Európába vezető útja a hagyományos nacionalista politika és szenvedélyek által keltett válságokon és konfliktusokon keresztül vezet.
* * *
A magyar nemzeti irodalom integrációjának feltétele Magyarország európai uniós csatlakozása. Ez azonban nem jelentené a magyar kulturális és irodalmi egység létrejöttét, mivel kisebbségi magyar kultúra és irodalom Magyarországon kívül még Szlovákiában, Romániában, Ukrajnában, a volt Jugoszláviában, Szlovéniában, Horvátországban és a nyugati diaszpórában létezik és teljesíti küldetését. Ezekben az országokban a magyar kultúra és irodalom intézményesített formái a nyolcvanas évek végi politikai változásokkal relatív módon megerősödtek és az integrációhoz vezető úton megtették az első lépéseket. Arra nézve azonban, hogy a Kárpát-medencén belül élő magyarok hogyan és mikor fognak kapcsolódni az európai integrációhoz, nincs egyértelmű válasz. Pomogáts Béla, aki talán a legkövetkezetesebben foglalkozik a magyar nemzeti irodalom integrációjának kérdésével, egyik tanulmányában a következőket állapította meg: „... a határon túl élő magyarság igen nagy közösségei maradnak távol az integrációtól, minthogy az erdélyi nagyjából egymillió-nyolcszázezres magyarság európai integrációja is bizonytalan, a vajdasági háromszázezres és a kárpátaljai közel kétszázezres magyarság integrációját pedig semmi sem szavatolja. Ezzel közel két és félmillió magyar, a magyar nemzet egy igen nagy része maradna ki az eurointegráció jótékony következményeiből, illetve válhat a »schengeni határok« áldozatává, minthogy igen szigorúan őrzött politikai és gazdasági határok választhatják el az anyaország magyarságától.” A politikai előkészületek is azt bizonyítják, hogy Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovénia és Szlovákia belátható időn belül az integráció része lesz, Románia, Szerbia, Ukrajna esélyei bizonytalanok, illetve ezeknek az országoknak pillanatnyilag nincsenek eurointegrációs esélyeik.
A közép-európai régió országainak politikailag és gazdaságilag differenciált jelenlegi helyzete jelentősen befolyásolja a magyar nemzeti irodalom integrációs folyamatát. Az előző diktatórikus korszak évtizedeiben bizonyos szellemi egység volt felmutatható, bár elsősorban külsőleg létrehozott feltételrendszer működtetésével. A kilencvenes évek dezintegrációs folyamata viszont kultúraellenességével károkat okozott a kisebbségi magyarság helyzetében, márcsak a felerősödő nacionalista tendenciák miatt is. Indokoltak tehát azok az eszmecserék, megfontolt művelődéspolitikai intézkedések, amelyeket az anyaország foganatosít a kisebbségi magyarság helyzetének javítása érdekében. Ezek ugyanis elősegítik a nemzeti irodalom és kultúra integrációját és annak az európai irodalmakban, illetve a világirodalomban rangjához méltó jelenlétét és perspektíváját.
* * *
A magyar irodalom decentralizációját az első világháborús vereséget követő országfeldarabolás kényszerítette ki. A trianoni békeszerződés (1920) a magyarság lélekszámának egyharmadát (közel három és fél millió magyart), s vele együtt számos kulturális központot és intézményt helyezett a szomszédos országokba. Ezzel valójában a magyar nemzeti irodalom hét évszázados egysége is megtört, s kialakult a magyar irodalom ún. policentrikus modellje. A kényszer hatására kialakult kisebbségi irodalmak az anyaországtól elcsatolt részek (Erdély, Felvidék, Délvidék) kulturális hagyományaira támaszkodtak, mindamellett szellemi és nyelvi egységben maradtak a magyarországi irodalom áramlataival és törekvéseivel. Hangsúlyoznunk kell, hogy az országhatárok által egymástól elszakított magyar kisebbségeket nemcsak a nyelvközösség jellemzi és fogja össze, hanem nemzeti identitásuk is megegyezik egymással. A magyarországi, a szlovákiai, a romániai és a vajdasági magyar irodalmat a közös történelmi hagyomány és tudat, a közös értékrend is összeköti, tudva azt, hogy az egyes kisebbségekhez tartozók állampolgársága eltér egymástól. Az egyes magyar nemzeti kisebbségek nemzeti identitásuk és kulturális önazonosságuk fenntartása érdekében létrehozták saját kultúrájukat és irodalmukat, a kisebbségi (nemzetiségi) kultúra és tudat ápolása mellett azonban idővel is megőrizték a magyar nemzeti kultúra egységének tudatát. Ezt alapozta meg a kisebbségi magyar kultúrák és irodalmak szerveződési folyamata és a homogén magyar nemzethez való tartozás aktív érzése is.
* * *
Mindezt figyelembe véve megállapítható, hogy a kisebbségi magyar irodalmaknak és kultúráknak alapjában véve két éltető forrásuk létezik, melyek a magyar kultúra identitására és történetére is visszavezethetők. Egyrészt az egységes nemzeti kulturális hagyományok forrásaira, másrészt a regionális magyar kultúrák kialakult motívumrendszerére gondolunk. Minél gazdagabbak voltak ezek az erőforrások, annál könnyebben ment végbe a kisebbségi irodalomalapítás folyamata (lásd az erdélyi példát). A létrejött határon túli kisebbségi irodalmak öntudatosodási folyamata fokozatos és meglehetősen hosszadalmas volt.

A fenti kontextusrendszer csak a legfontosabb (meghatározó) kapcsolatokat tartalmazza, s nem tér ki pl. az anyaországbeli kisebbségi irodalmakkal, a nyugati országokban levő és a tengerentúli magyar irodalommal való, valamint más további közegekben létező irodalmi kapcsolatokra. Ebből is látható azonban, hogy a kisebbségi magyar irodalmak sokrétű, de nem másodrendű irodalomtörténeti képződmények (külön irodalomtörténetüket jórészt megírták). Közvetlen létükben – kivéve az anyaországbeli irodalmat – nem is függnek más irodalomforámcióktól, nincsenek azoknak belsőleg alárendelve, hanem relatívan önálló történelmi jelenségek, melyeknek lehetnek/vannak programjaik, sajátos (létükből eredő) funkcióik és jellegzetes megnyilvánulási formáik. Ezeknek a jegyeknek a felismerése saját további fejlődésüknek záloga és feltétele, egyben integrációs törekvéseiknek alapja.
* * *
A határon túli kisebbségi magyar irodalmak az eltérő történelmi múlt és feltételrendszer által meghatározottak, s helyzetükből adódóan, programjaik következményeként alakult kapcsolataik minősége és hogyanja az anyaországbeli magyar irodalom, illetve a tágabb értelmű irodalmi kontextus vonalán. Romániában él a Duna-völgyi kisebbségi magyarságnak több mint a fele, s számarányuk az államalkotó többséghez mérten is itt a legmagasabb. A mennyiségi tényző, a „tömegerő” azonban egymagában nem lenne elégséges, ha nem társulnának hozzá történelmi adottságok. Közismert tény, hogy az erdélyi fejedelemség lehanyatlása után is tovább élt a terület közigazgatási különállása, így a társadalmi struktúra eltérő vonásai nyomán egyfajta „erdélyi szellemiség”, sajátos kultúra, önálló hagyományú irodalom és tudományosság is keletkezett. A tekintélyes létszámú népcsoportnak olyan ideológiára, politikai és kulturális intézményekre volt szüksége, amelyek lehetővé tették fennmaradását és biztosították fejlődését, továbbá az egyetemes magyarsággal és a román állammal és néppel kialakított kapcsolatait is szavatolták. A regionális erdélyi tudat lett a transzszilván ideológia meghatározó elve, melynek első megfogalmazója Kós Károly volt, 1921-ben: „Nem szabad elfelejteni, hogy mi nem az egységes magyarságból elszakasztott egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját, külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel. Tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni, és tudtunk nehéz vereségek után talpra állni.” (Kiáltó szó). A transzszilván gondolat hívei nem hirdettek elzárkózást és nemzeti, regionális öncélúságot, hanem eszmeiségüket magasrendű európai igényességgel kötötték egybe, mivel az európai tájékozódás szintén a történelmi Erdély örökségéhez tartozott. Megjegyezzük, hogy (történészek tanúsága szerint) a korabeli kisebbségi közegben népszerű volt a közép-európai vagy a „páneurópai” ideológia, mely szervesen egészítette ki akár az erdélyi, akár a felvidéki tájékozódási igényeket (lásd Fábry Zoltán horizonttágító gondolati programját az irodalmi értékre vonatkozóan ...).

A regionális irodalom eszméje a két világháború között több erdélyi magyar írónál az európai tájékozódás lehetősége volt, s a kisebbségi irodalomtól azt várta, hogy az a határok felett érvényes európai szellemiség őrzője és megvalósítója legyen. Kuncz Aladár például szülőföldjét annak a „virtuális Közép-Európának” tekintette, amely a különböző változatokból (magyar, román, szász ...) történelmi és társadalmi egységet képes kialakítani. Véleménye szerint a kisebbségi irodalmaknak szükségszerűen vállalniuk kell az európai egységnek és az egyetemes emberi eszméknek a következetes hirdetését és szolgálatát. Az 1928-ban indult Erdélyi Helikon című irodalmi és kritikai lap írói (Kós Károly, Kuncz Aladár, Tabéry Géza, Áprily Lajos, Kacsó Sándor, Tamási Áron ...) tudatában voltak annak, hogy kitekintés és európai tájékozódás nélkül az alkotómunkát provincializmus húzza le, s a regionális irodalom is csak akkor lesz képes küldetését teljesíteni, ha az emberi kultúra szélesebb horizontjára tekint. Kuncz Aladár kijelentései bizonyítják, hogy a regionalizmus és a kisebbségi lét mennyire vált modellé az említett írók számára: „Európa a termékeny, haladó szellemű, nagy műveltségi és politikai együttműködéshez csupán magukat szabadon kifejező regionalizmusok útján juthat el ...”. Egy későbbi megállapítása is ezt vallja: „A kisebbségi irodalmakban alakul ki az elkövetkezendő Európa lelke ... Erdély hagyományos kötelessége a kisebbségi érzés föltárása, az európai élhetőség próbája ... Erdély kínálkozik gyógyszerül a kontinensnek, ahol eddig mindig fontosabb volt a térképrajzolás a népek békéjénél ...”. A politikának való kiszolgáltatottság elleni védekezés formája volt az erdélyi közösségi tudat és eszmeiség fokozatos építése és erősítése. A transzszilvanizmus a kisebbségi sorsba került erdélyi magyarság szellemi önvédelmének az eszköze volt, a kollektív önvédelem jegyében jött létre, s áthatotta ennek a kisebbségnek a közös mentalitását és önmagáról alkotott képzeteit. Kialakulásában fontos szerepet játszottak az erdélyi történelem hagyományai, a közösségi tudat, s bár nem volt pontosan és tudományosan kidolgozott rendszere, több változata is kialakult (a székelység, a hagyomány, az erkölcsi minőség, az erdélyiség, az európaiság és más szellemi csoportok identitásformája).

A második világháború utáni időben, a szocializmus és a diktatúra éveiben a transzszilvanizmus gondolatát nem lehetett sem hangoztatni, sem továbbfejleszteni. Az erdélyi gondolat hagyománya csak az 1989-es romániai politikai változások után éledhetett fel és kaphatott szerepet a magyar közgondolkodásban. Korszerű értelmezésére is ekkor kerülhetett sor, bár a szépirodalom, beleértve az irodalmi szociográfiát, a legerősebb diktatúra alatt is képes volt betölteni identitásvédő szerepét és őrizte a transzszilvanizmus szellemiségét, a tradíciót és a sajátos értékeket. A kilencvenes években az erdélyi magyarság figyelmét elsősorban az átfogó nemzeti identitás megerősítésére fordította, mely a megváltozott történelmi helyzetnek megfelelően természetes jelenség, másrészt a transzszilvanizmus gondolata is külön vitatárgy lett. Az 1990-ben és 1991-ben lezajlott eszmecsere fiatalabb résztvevői általában elutasították a transzszilván ideológiát, azt állítva, hogy az nem képes szellemi stratégiát adni az erdélyi magyarság számára. Mások, főként az idősebb generáció képviselői, elsősorban az erdélyi gondolatnak a kisebbségi magyarság identitásának és kultúrájának védelmében betöltött szerepét, tehát a pozitív tulajdonságait emelték ki. A transzszilván eszme új vonatkozásokkal újra napirendre került és kiegészíti az egyre inkább felerősödő összmagyar orientációt, a regionális szellem és identitáskeresés pedig egyre inkább kiegészíti az egyetemes magyar szellemi és identitástudatot. Pomogáts Béla, a magyar nemzeti kultúra és irodalom integrációjának szellemi atyja úgy véli, hogy „a transzszilvanizmus ügyének fellendülését támogatja az az európai tendencia is, amely a regionális tradíciók, identitások és szerveződések újjáalakításának kedvez. Az európai integráció ugyanis nem csupán egy magasabb identitásnak és szerveződésnek: az európaiságnak és az Európai Uniónak rendelte alá a nemzeti, nemzetállami identitásokat és szerveződéseket, hanem nagyobb teret adott a hagyományos regionális struktúráknak is... Az erdélyi regionalizmus és maga az »erdélyi gondolat« olyan eszmei hagyományt jelent tehát, amelyet éppen a modern európai gondolat, a »régiók Európájának« integrációjára épülő stratégia tölthet meg új tartalommal. A transzszilvanista eszme ebben a tekintetben európai küldetést vállalt magára...” A transzszilvanizmus gondolatának átértékelési alapja és új értelmezésének ideológiája is lehet ez a kitétel, mivel az erdélyiségtudat a megváltozott körülmények és feltételek között is a magyar nemzeti kultúra és tudat része marad, s ezen túlmenően minden eddiginél jobban az európai kontextus része lehet. Igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy a magyar nemzeti kultúra következetes integrációja nélkül nem létezik erdélyi magyar kultúra, ahogy az erdélyi magyar kultúra nélkül sincs magyar nemzeti kultúra és szellemiség. Ez a kölcsönös feltételezettség viszont egyértelműen a magyar kulturális, szellemi, irodalmi és lelki nemzeti integárció megvalósítását elősegítő történelmi feladatokra való figyelést igényli.
* * *
A szlovákiai magyar irodalom és az európaiság gondolata többször közel került egymáshoz. Fábry Zoltán eszmerendszerében, értékrendjében és kiállásában gyakran, különböző formában jelent meg az európai kapcsololatok vonzástere. Már a húszas évek elején a kisebbségi irodalmi élet kérdéseivel foglalkozva a Kassai Napló hasábjain Irodalom és magyarság címen fejtette ki véleményét a korabeli irodalmi életről. A nacionalizmus, az önképzőköri irodalom elleni fellépése többek között első kinyilatkoztatása a kisebbségi magyar irodalom európaiságának is. Fábry az európaiság eszményét a Szent Gallen-i kalandtól származtatta, Mohácson, Wittenbergen, az újhit prédikátorain, majd Bessenyei György és Kazinczy Ferenc kapcsolatkeresésén és programjain keresztül a Nyugat-nemzedékig vonultatja fel. Az a következtetése, hogy a „kalandorságok felelőtlenségéhez” – a Quedlingburgokhoz, Trianonokhoz – nem szabad visszatérni: „Az európai irányt nem szabad elejteni. Most ez – létkérdés, a menekülés útja és feltétele. De irodalmunk csak akkor lehet európai, ha kultúránk, vágyunk, célunk összeesik azzal az Európával, mely Trianonok, tankok és Spenglerek dacára a saját talaján újra és megint csak élni akar.” Ady Endre a nagy példakép és az értékmérő, de a kisebbségi sors is kínálja az európai irányt. Az írói alkotómunka teremtő programját nem elvontan, nem a „mindenségben” feloldottan fogalmazza meg, hanem történelmileg és geográfiailag pontosan megjelölt környezetben. Fábry irodalmi programja igényes és követésre méltó volt, márcsak azért is, mert a csehszlovákiai magyar irodalomnak nem voltak olyan történelmi előzményei, mint az erdélyi és a vajdasági irodalomnak. Ennek a kisebbségi irodalomnak az előzményeit csupán a magyar irodalom földrajzi helyzethez kötődő hagyományai jelentették, s az a tény, hogy 1919 után Csehszlovákia befogadta a Magyarországról elüldözött haladó írókat. Ezek az alkotók jelentős szerepet vállaltak a csehszlovákiai irodalmi élet, a kisebbségi sajtó és a közművelődés megindításában, valamint a haladó eszmék terjesztésében. Valójában ebbe a vonulatba és helyzetbe illeszkedett be a Fábry által meghirdetett program is, mely az irodalmi alkotás értékelő, kiválasztó és determináns elemének és törvényének egyértelműen az esztétikai értéket ismerte el. Említett cikkéből idézünk erre vonatkozó megállapítást, mely szintén az európaiság és a nyitottság szinonimájaként értelmezhető: „Író csak az, aki az esztétika normáit igazolja és példázza. Irodalom csak az, ami ezt az egyetlen kritikát kibírja. És a legnagyobb szégyen, az életképtelenség legszomorúbb jele lenne, ha ettől az egyetlen biztos művészi feltételtől félteni kéne – magyarságunkat.” Fábrynak ez a definíciója egybeesik a „magyar emberirodalom” megvalósításával. Az emberközpontúság igénye, mint egy modern reneszánsz eszmeiség az expresszionizmussal és Ady példájával szinte szuggerálta számára a nyitást, az irodalom európaiságát. Irodalmi példái, a világirodalom nagyjai, köztük Romain Rolland, Stefan Zweig, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Stendhal, Tagore és további nagy alkotók felfedezése is erősítik benne a választott irány helyességét.

Fábry Zoltán európaiságának példája egyszeri és rendkívüliségében példaértékű. Kisebbségi sorsba jutott, de nem a szellemi világ beszűkülésének értelmében, mert amit személyes sorsa hátrányának szánt, azt ő előnnyé változtatta. Stószi magányában az európai szellemi élet áramkörébe kapcsolta magát: összefogta a szálakat könyvekkel, folyóiratokkal, dokumentumokkal és levelezéssel. Műveltsége és tájékozottsága segítségével legyőzte elszigeteltségét, s így kísérhette figyelemmel a magyarság sorsának alakulását és a változó európai helyzetet. Kisebbségben volt ugyan, de a magyarországinál szabadabb helyzetben, az első világháború után széthullt magyarságot egyes részeinek elszigeteltségében is figyelhette. Ezért bírálhatta joggal a nacionalizmus minden formáját, s ezért állhatott a fiatal magyarok haladó mozgalmának, a Sarlónak az élére, mely példát mutatott a társadalmi haladás és a kis népek megbékélésének lehetőségét felmutató kezdeményezésben.

Kötetcímekben is megfogalmazódott Fábry Zoltán európaiságának lényege – különböző tartalmakkal. Több irodalomtörténész a stószi író legjelentősebb könyvének tartja az Európa elrablása (1966) című kötetét, melyben a szerző „a fasizmus rendszeres anatómiáját” nyújtja, s a német fasizmus ideológiai és politikai körének elő- és főleg utótörténetéhez kapcsolódva vázolja fel a náci újjáéledés veszélyének drámai tényét. Ezért fogalmazza meg újra és újra a Thomas Mann-i formulát: „Európa, vigyázz!”, illetve: „Európa, védekezz!” Az írói törekvéseket is kifejező monumentális tanulmánygyűjtemény egységes szerkezetű akkor is, ha a besorolt tanulmányok nem egy időben keletkeztek. Maga a szerző írta: „A könyv ... lényegében készen volt már 1963-ban. Első fejezetei 1961-ben íródtak, és a továbbiak 1963-ig folyamatosan jelentek meg a csehszlovákiai magyarság folyóiratában, az Irodalmi Szemlében. E könyv mégis kétévi késéssel jelenik meg. Miért? Egyszerre, befejezetten akartam közreadni az egészet ...”. Fábry szándéka volt, hogy megakadályozza a szétszóródás lehetőségét, ezért a számos dokumentumból álló kötet egységes vonalvezetést kapott, bár műfajilag a megszokott kategorizálással nem lehet beskatulyázni. Leginkább figyelemre méltó, hogy Fábry emberi törvénnyé tudta emelni legjobb eszméit és műfajt teremtett az életével, magatartásával, írásaival. Egyedülállót hozott létre, mert kisebbségi sorsból hadakozott a magyarságért, majd a fasizálódó korban a legbátrabb európai szellemekkel alkotott egységet.

1967-ben, a hetvenéves stószi író tiszteletére, életműve legjelentősebb írásaiból állított össze Simon István egy tanulmánygyűjteményt Hazánk, Európa címmel. Az itt felmutatott európaiság a címadó írásban fogalmazódik meg a történelmi tényeket is figyelembe véve: „Aki hazát veszít, még mindig nyerhet hazát. Nehezebbet, elkötelezőbbet: Európát ... Mi Trianonnak kétszeres árat fizettünk: hazát vesztettünk, egy eddig volt történelmi és földrajzi valóságot, és egyben hazát kételkedtünk: egy illúziót. Ettől a pillanattól kezdve új sors és új törvény élt bennünk, a megújhodás kényszere: változni!” Ez a változás hozta meg a látóhatár kiszélesítését és a kisebbségi sors új lehetőségét: „A mi árvaságunk itt kapaszkodott Európába ... A kiindulóponton Európát vállaltuk: a miénk tehát minden tünete, kihatása, sorsa és gondja. Európa nehéz haza. Ha veszélyben van: az emberiség sorsáról van szó. Mi Európát emberségvonatkozásai miatt vállaltuk ...”. Az 1936-ban írt cikk kitételei, hangulata és felelőssége nem véletlenszerű diagnózist jelez. A fasizmus megerősödése, a háborúra való készülődés, a nacionalizmus embertelenségei kiváltják Fábryból a szellem védekezését, a vox humana szerepének és feladatának tudatosítását. A magyarságot és egyben Európát féltő gondja tettekre sarkallja: „Európát mai valósággá kell segíteni: tömeghumanizmussá, tömegkultúrává, népvalósággá ... Aki ma Európát mond, az ma forradalmi értelmet nyilatkoztat ki. Régen és ma egyformán: igazságtörekvést, igazságtevést ... Forradalomban élünk, másult és másító magyarság vagyunk, mert korszerű Európát akarunk ... Itteni magyar küldetésünket ma csak ez nyugtázhatja.”

Fábry Zoltán gondolkodásának folytonosságát jelenti az európaiság eszméje abban a közegben, amelyben a szemlélettágítás igénye (már a húszas években) megjelent és hatott. A vox humana szlovákiai feladata lett az a motiváló erő a két világháború közötti időben, amely változást eredményezhetett az egész magyar szellemi atmoszférában, mivel az európai magyarság gondolatát korszerűen teljesítette ki, s nemzedékek élték meg küldetése értelmét. Európa „embervonatkozásainak” hangja és küldetése összecseng az európai magyarság lényegével, melynek alapján Fábry Zoltán az adott történelmi helyzetben elsőként vállalta a magyar értelmiségiek közül az európaiság gondolatát.
* * *
Itt és most a sajátos transzszilván gondolat és Fábry Zoltán szellemiségének aktualitását és nyitottságát érintettük. Mindkét jelenség jó példája annak, hogy Kelet-Közép-Európa magyar nemzetiségei az európaiság és az emberi egyetemesség eszméihez is megtalálták az utat. A sort folytathatnánk nem csak erdélyi és felvidéki példával, mivel a téma vitákat és eszmecseréket váltott ki a két világháború között és 1945 után is a kisebbségi magyar körökben. Csupán megemlítjük, hogy a vajdasági magyar szellemi életben folyt ez irányú vita tanulságai a húszas-harmancas években Szenteleky Kornél és Szirmai Károly tanulmányaihoz fűződnek. A „helyi színek elmélete” problémakör, mely a vita központjában állt, annak a tisztázására is jó volt, hogy a létrejött vajdasági irodalom a regionális hagyományokat képviselje-e vagy egyetemes feladatokat vállaljon magára. E kérdéskör valójában e kisebbségi irodalom fejlődési fokozatait és szinte egész történetét befolyásolta és áthatotta. Csak az Új Symposion alkotói generációjának a fellépése jelentette egyértelműen és meghatározó módon ennek az iordalomnak az egyetemes tájékozódáshoz való fordulását.

A kisebbségi magyar irodalmakban a regionális programok megszületése – mint azt az erdélyi, a felvidéki és a vajdasági példák bizonyítják és tanúsítják – a történelmi kényszerhelyzet eredménye volt. A kialakuló kisebbségi irodalmak a megfelelő országrész (régió) kulturális hagyományaira alapoztak és támaszkodtak, ugyanakkor kapcsolatban maradtak a magyar irodalom általános törekvéseivel és áramlataival. Nemcsak a deklarációk szintjén érvényes mindez, hanem az irodalom eszmei és poétikatörténeti alakulásának vonalán is. A kisebbségi magyar irodalmak mozgalmainak és irányzatainak (realista törekvések és avantgárd áramlatok, valóságirodalmi és szociográfiai elemek, szövegalkotó és műfaji kísérletek...), továbbá költészeti és prózai kísérletező magatartás-változatainak megvannak a párhuzamai az anyaországbeli irodalomban. Irodalomtörténeti tény az is, hogy a kisebbségi magyar irodalmat meghatározóan több szál fűzte a magyar nemzeti irodalom fejlődéséhez, mint a velük egy államban fejlődő „többségi nemzet” irodalmához, mivel ez utóbbiakhoz elsősorban művelődéspolitikai szálak fűzték a kisebbségi magyarságot. A kisebbségi magyar irodalmak kapcsolatainak, irányainak és poétikai-műfaji kontextusainak vonala beilleszthető egy általánosabb és szélesebb kelet-közép-európai irodalmi fejlődéstörténeti hasonlóságok és feltételek keretébe.
* * *
Befejezésként ismét tágítjuk a kört, mivel az anyaországbeli irodalom szemléleti kérdésének alapjait érintő problémát vetjük fel. A magyar nemzeti irodalom és a szélesebb (egyetemes) irodalmi kontextus irányultsága ugyanis a magyar irodalomtörténet során nem mindig egészítette ki egymást. (Többször vitaalapként szolgált a szellemi küzdelem során már a 18. századi felvilágosodás korától számítva.) Különböző formákban és motívumokkal az évszázadok során ismételten megjelent e kettősség, esetenként úgy, hogy a nemzeti és az európai orientáció szembe is került egymással, s az ellentét szélsőséges magatartásokhoz vezetett. Úgy is megjelent, mint a különféle irányzatok és mozgalmak dialógusa, a hagyomány és a modernség ellentéte, a tradíció és az újítások kirekesztő harca. Bármilyen formában is mutatta meg magát az ellentét, mindig zavarta az irodalom és a kultúra teremtő folytonosságát és az építő diskurzusokat. Jelenünkben is megfigyelhető, hogy a szűkebb értelmű nemzeti kulturális stratégia és a modernizációs európai kulturális irányultság több vonatkozásban szemben áll egymással. Közép-európai szinten is érezhető ez a kettősség, elsősorban a tradicionálisan nemzeti vonalakhoz kötődő, illetve a posztmodern, transzavantgárd irányait hirdető irodalmi és esztétikai vitákban. Ez a problémakör enyhébb formában, a kisebbségi magyar irodalmakban is létező és ható téma, bár nem meghatározó jelenség.
Az irodalmi hagyomány és a modernség kölcsönös problematikájánál határozottabban van jelen a kisebbségi magyar irodalmakban az az antinómia, amely az irodalom ún. közösségi és személyiségelvű kifejezőerejét jeleníti meg és állítja szembe. Ez az ellentét irodalomesztétikai ellentmondásba torkollik, mivel a közép- és kelet-európai régióban az irodalomnak sok évszázados hagyománya van a közösségi és nemzeti szerepvállalásban. Ebben a kontextusban az irodalom nem csupán az emberi személyiség és egyéniség helyzetét, válságát vagy éppen megsemmisülését fejezte ki, hanem közös tapasztalatokat és törekvéseket is megjelenített és képviselt. Az ún. „személyiségelvű” irodalom hívei és magyarázói nem ismerik el a közösségi érdekeket konstituáló irodalmat, nem felel meg követelményeiknek, s kánonaikban az alkotó csak az „én” helyzetéről, ontológiai problémájáról és a személyiség ügyeiről tehet vallomást. Az utóbbi másfél évtized kisebbségi magyar irodalmaiban ez az ellentmondás generációs nehézségeket okozott és szekértáborokra való osztódást eredményezett.
E két kiemelt differenciáló tényező és kísérő jelenségeik befolyásolják mind a magyar nemzeti irodalom integrációs törekvéseit, mind a magyar kultúra és irodalom európai integrációját. Az irodalmi csoportosulások, akár nép-nemzeti, akár urbánus színekkel, szélsőséges értékrenddel, esztétikával és kritikával egyrészt fékező provincializmust, másrészt parttalan kozmopolitizmust, s ezzel a kultúra hasadását idézhetik elő. Nem törvényszerű folyamat, hogy a hagyományos és a modern írásmód különválásával megszűnjenek az egyes alkotói csoportok kölcsönös megértésének szemléleti alapjai. A közép-európai térség regionalizációjának és a vele járó integrációnak a kialakulásában az irodalomnak identitásőrző szerepe, lehetősége van. Ennek szellemében a magyar irodalomnak sem a belső ellentmondásait szükséges tovább vinnie és örökítenie (újabbakkal bővítenie), hanem előbbre való az integrációs feladatokra összpontosítania és ezen belül az érvényesülési lehetőségeket körülhatárolnia. A kisebbségi magyar irodalmak sajátos helyzetüknék fogva élő regionális hagyományokat jelentenek és egyúttal közvetítő funkciót töltenek be a közép-európai kultúrák kapcsolatrendszerében. Ez a kontextus és a szemléleti nyitottság jelentheti a garanciákat a magyar irodalom rangjához való felzárkózásához és a korábbinál teljesebb európai befogadásához.

Duba Gyula

Hangulatok (3.)

A vén cigány

December elején Pozsony kapuján már a tél dörömböl. De az utcai zenészeket a növekvő zimankó sem riasztja el. Kora délutántól, de néha egész nap sötét estig játszanak az óvárosi paloták enyhében vagy a szélárnyékos sarkokon, az árkádos kapuk előtt, s a Mihály-kapu boltíve alatt. A művészet szegénylegényei ők, de nem koldusok. Nem kérnek fizetést, de az adományt elfogadják, borravalóért játszanak. Zenetudásukat, önmagukat adják érte. Nem könnyű zenélni szélfúvásban, megdolgoznak a keresetért. A járdára tett, elébük helyezett dobozokban, sapkájukban, hegedűtokban gyűlik számukra a pénz: nagyrészt inkább csak érmék, módjával kisebb bankjegyek. Ne ítéljük el őket szívósságukért, kitartásukért, a művészetekre nehéz idők következnek. Nemsokára talán az írók is maguk árulják könyveiket!
Persze, vannak köztük ágrólszakadtak is, botcsinálta mesterek! Mint Szandokán, én neveztem el így, a félroma gitáros. Elnyűtt és megkopott hangszerén nincsenek húrok, fáját tenyerével csapkodja, és rekedt hangján közismert dallamokra zagyva szövegeket énekel. A se füle, se farka zene mégis olyan parázs hangulatot képes kelteni, hogy az utca mosolygó népe szinte táncra perdül. A titokzatos orosz énekesnő ilyenkor tél jöttével behúzódik a Lőrinc-utcai Istrobank elé, mély átéléssel komoly áriákat, operabetéteket énekel. A dél-amerikai indián zenészek eltűntek, nádsípjaik nem rikoltoznak, szőrös dobjuk már nem buffog a Posta utcában, sem a Fórum Szállónál. A cseh trubadúr azonban még a Mihály-kapunál van, gitárjával és a hatvanas évek slágereivel bűvöli a járókelőket. Az ősz végi esték művészi szenzációja azonban kétségtelenül a zenebohóc az Úri utca elején. Keskeny pódiumán ül zöld-sárga öltözékében, sildes sapkában, egész zenekart működtet egymaga. Három dobot perget és cintányért csattogtat a lábával, közben gitárt penget, s egy maga elé szerelt harmonikán slágerdallamokat fúj, minden tagja részt vesz a zenélésben. Örökzöld számokat játszik és nosztalgiával fűti át a Nyerges utca és Úri utca kereszteződését. Sokan állnak az apró téren, félkaréjban hallgatják a zenebűvészt, és henger alakú pepita dobozaiba totyogó gyerekek dobálják a szüleik pénzét.

Sokrétű a pozsonyi utcák zeneművészete! Olyan különféle súlyú művészeknek ad teret, akiknek nem jutott pódium és hangversenyterem, sem bár vagy lokál, ahol tudásukat csillogtathatnák. Gazdag változatosság ez, láttunk tilinkózót is, mély hangú hegyi dudást, hajléktalan szájharmonikást és komoly tangóharmonikást, akit ösztövér klarinétos kísért. S énekeseket minden mennyiségben, egy áriákat éneklő kopasz fiatalember közönyéről és mély átéléséről híres, mintha önmagának énekelne, már-már mindennapos a forgalmas utcasarkokon...

Megtörténhet azonban, hogy a megszokott repertoárok közé váratlanul meglepetés vegyül, ajándékszerű szívmelegítő élmény! Mélyrétegeket mozgat meg az emberben, s rádöbbenti... mire is?! Azokat a feledésbe merült mélységeket mozdítja meg, amelyek kihűlt lávaként nyugosznak a lélek mélyén. A Szlovák nemzeti felkelés terén, a legsűrűbb forgalom zajában, a morajló, csengető és dübörgő modernség zsivajában, álomszerűen halk hegedű szól. Erre mondják, hogy cincogva játszik, szerényen és igénytelenül. Mintha az őskorból szólna, egykori boldog „úrfikorunkból”, elátkozott és duhaj legénykorunkból, ismert műdalt fidlikál, egykori kedves dallamot: „Jegenyefán fészket rak a csóka, barna kislány tanított a csókra...” Fél évszázad mélyéről ér el a dallam, csak álom lehet! Bori Ernő nótája volt, a legjobb barátomé. Háború utáni zord esztendőkben dacoltunk vele a sorssal az esti falu utcáján, ezt énekelte a későbbi felesége ablaka alatt. Meg a kocsmában persze a nyári éjszakákban, a táncmulatságokon. Jelentésként hangzik most a dallam a főváros idegenségében és káoszában.

Sietek, szinte rohanok feléje, vonz, mint a mágnes! Ki lehet ez a szerencsétlen csodatévő? A Lengyel Kultúra székházának nagy ablakai alatt pillantom meg, a vén, nyiszlett cigányzenész egykor talán prímás lehetett. Nem is a szegénység, inkább az esendőség szimbóluma. Erőtlenül, bár tisztán játszik, halkan s szinte nyekergőn, majd megveszi az isten hidege! Töpörödött vénség kiskabátban, csáléra ferdült kalapban, borostás ábrázattal, nehéz időkben ők tették lehetővé számunkra a dacos örömöt, a kesernyésen duhaj jókedvet, a hagyományos életet jelentő csárdások ritmusát. Nem Dankó Pista, bár annak nótáit is tudja, sorra előbújnak vonója alól. Mintha melegen remegne és fénybe borulna tőlük a Sznf tere! Csoda történik velem? Olyan árván hangzik a sírdogáló muzsikaszó, mintha a semmiből jönne s az űrben veszne el, önálló életet él, mint a jelenségek, mintha nem is állna a széles ablak alatt a vén cigány.

Vannak hangulatok, hangok és dallamok, amelyek bennünk élnek, mint régi tények, s azóta emlékek, lelkünk nyugtalan térségei, tudatunk mélyrétegei teli van velük. Tudják az írók-költők, hogy ritmusok élnek bennünk, néhai tetteink üteme és érzéseink lenyomata, pattogón szilaj vagy mélán szomorkás mozdulatok emléke, valamilyen módon rögzültek bennünk, atavisztikus jelek, néha felébrednek maguktól, máskor felidézzük őket, még az idő természetéhez és az elmúlás folyamataihoz is közelebb kerülhetünk általuk. Használják is őket az írók, munkájuk anyagát az emlékezés bányássza ki az időből, és egyéniségük, a lelkük értelmezi! Igen, a jelenben élünk, de a múltból táplálkozunk, jól tudják az írók s eszerint élnek.
Sokáig hallgattam, kissé oldalt és távolabb állva tőle, a vén cigányt, míg észrevett. Észre kellett vennie, mert körülöttünk mindenki rohant, csak én vesztegeltem. Jó érzékkel csupa magyaros dallamot játszott vagy talán mást nem is tudott! Sok szép műdalt jól játszott, bár néha kuszán, keservesen, de aránylag tisztán s főleg nagy igyekezettel. Tudom, a műdal olyan, mint ékszerben a bizsu, mutatós s talmian is szép, számomra feltámasztott velük egy régi világot. Elém varázsolta az idegen forgatagban a régmúltat, nem toporzékoló csárdásokkal megjelenítve, inkább hallgatókként, mélán s szomorúan. Közelebb lépve hozzá néhány bronz- és nikkelpénzt láttam az elébe kitett papírdobozban. Azért a gyönyörűséges világért, amit elém varázsolt, meg kell jutalmaznom. A szemébe néztem, és kisebb bankjegyet, ötven koronát dobtam a dobozba. Ő is rám nézett, szeme könnyes a hidegtől, szipogó vénember, arcára folyt a nedvesség s mintha egy pillanatra bővebben ömlene. De lehet, hogy tévedtem. Aztán tovább mentem és a hegedűszó a Manderláig kísért...

Másnap elhatároztam, hogy több pénzt adok neki. Ki tudja, mikor fűzhettek bankót a vonójába?! Igen, egy százast adok neki vagy talán kettőt. S talán azt is megmondom, mit játsszon, nótát parancsolok nála. De nem volt ott a nagy ablakok alatt. De hát ez nem lehet, hiszen elhatároztam... Körútra indultam, hogy megkeresem. Fázott az istenadta, de hát... nem tűnhetett el nyomtalanul! A Mihály-kapu alatt sem találtam, sem a Ventúr utcában. Az Úri utcában is kerestem. A Zöldház előtt akadtam rá, ahol nagyon sűrű a forgalom és állandóan hullámzik a gyalogosok tömege, hosszan hallgattam távolabbról, majd közelebb mentem és úgy álltam, hogy meglásson. Fázik most is, hát nem Dankó Pista, de játssza a nótáit hűségesen. Kissé meghajolt felém, amikor észrevett.

Nem nézett rám többször, mégis úgy éreztem, nekem játszik! Öreg fények villantak fel a Nyerges utcában, petróleumlámpával megvilágított szerény termek és parasztszobák vörös lobogása! Úgy tűnt fel, hogy egészen felvillanyozódva játszik a vén cigány. Amikor a dobozába dobtam két százast, mélyen a szemembe nézett, meghajolt és halkan mondta: köszönöm, uram!
Nem láttam többé őt. Közben megjött a tél hóval, szélfúvással. Pedig kerestem, bejártam utána az Óvárost. Vörösmarty verse is eszembe jutott: Húzd, ki tudja, meddig húzhatod?! Néha mintha hallottam volna a halk hegedűszót, mintha valahol előttem hangzana s mindjárt megpillantom őt. Lélekben kísért a zene, magamban dúdoltam a dallamok szövegét, mennyi bennük a komor bánat s mily kevés a remény! Nem találtam a vén prímást, eltűnt nyomtalanul. A régi dalok egy ideig még bennem zengtek, bár az utca nem visszhangozta őket. Játszik-e még s merre vajon, a vén cigány?!

Nyári papagáj

Reggel első pillantásom a nyitott ajtón át az utcai ablakokra esik. Szép időben már süti őket a nap. S ha fényben ragyognak, könnyebb a felkelés. Jobb kedvvel nézek a nap elébe. Amikor homályos az ebédlő és szürkék az ablakok, felkelni sincs kedvem. Semmi nem történne, ha nem kelnék fel időben. Csak hát a kötetlenséggel önként vállalt munka és több felelősség jár. Nem szükséges dolgozni, tehát muszáj! Mert kell az önbecsülés.
A napfényes ablakok jó érzést keltenek bennem. Mintha egykori értékeket jeleznének, elmúlt nyarak energiáit bírnák, melyek anyagiasulva bennem élnek. Régi kánikulák emlékei lennének? Vagy a roppant napfénymennyiség és melegtömeg energiája, ami erdőn-mezőn dolgozó őseim génjeiben elraktározódott? A magam nyarainak az üzenete mindenképp benne lehet. Ideggócok rezgéseként, nedvek és kisülések változásaként, génjeim tulajdonságaiként érzem magamban. Egyszerre anyagszerűek és spirituálisak. Fák és vizek, szelek, esők, fagyok és puha hóesés élményei az emlékezetemben. Állatok, madarak és halak érzéki léte bennem. Egykori jelenségek és történések árnyai, öröm és fájdalom emléke, könnyű mosoly és súlyos bánat felidézhető látomása!

De nem arról kívánok szólni, milyen a szántáson elfekvő nyúl rögszerűsége vagy a krumpliföldről felrebbenő fogolycsapat ropogó-csattogó röpte. A fűzbokor alatti pandalyban elkapott nagy busa síkos testének rángásáról sem beszélek. Inkább arról töprengenék, miért derít jókedvre az ébredéskor meglátott napfény! Ma már többnyire a Duna-parton találom meg a természettel való élő kapcsolatomat. Sokkal bonyolultabb élmény, mint a régi nyarak voltak. A folyó nyugatról jön, mintha az örökkévalóságot képviselné, jobbra a főúton a jelen csenget, csattog és morajlik. Felettünk, az elvadultnak tűnő, sziklás Várdombon a történelem, a magasban a négytornyú Vár. Mintha a téridő teljességében járnék. Valahol az egyetemességben! Európa második folyama hömpölyög előttem, van ebben valamilyen elemi fenség! Földi méretű, ám kozmikus értelmű, roppant erő. Állandó mozgásából, délkeletre való haladásából eredő, játékos hullámfiókák fodrozzák a felszínét. Partja alján iromba kövek hevernek. Nem simára csiszolódott, folyami terméskövek, hanem szabálytalanul szögletes, szeszélyes élekkel és csúcsokkal meredező sziklák, a tarpataki vízesésre emlékeztető, szürke bálványok. Megidézik a felföldi hegységeket, a megbonthatatlan, mozdulatlanságba dermedt ősanyagot. A folyó vize állandóan nyaldossa és locsolja őket, de tehetetlennek bizonyul velük szemben.

A bálványokkal részben összefolyva, kétméternyi földcsíkon vidáman zöld színű, buja növényzet tenyész. Mohón él, akárha mediterrán melegágyban! Fiatal fácskák, hetyke bokrok, harsány levéltömeg és kedélyes vegetáció. A sudár fácskák egészségesen felmagasodnak, ahogy az erős gyermek nő, az életképességet hirdetve! A ferde vízpart a sétányig lapos terméskövekkel van kirakva, szürke malterbe ágyazták őket. A távolba nyúló sakktábla négyzetein vadvirágok és mohó füvek nőnek. Mintha a kövekből sarjadnának. A köveken apró gyíkok futnak vagy sütkéreznek, városi verebek kutatnak növénymagok után. Ahogy nézelődöm, a szikláktól egy megtermett patkány igyekszik felém, majd eltűnik alattam. Mintha a part tetején több lenne a humusz, bujább a vegetáció. A lenti zöldövezetet kamasz topolyafák, füzek, bodza- és olajfák uralják, itt fenn ecetfák tenyésznek. Meg az ökörfarkkóró fakuló sárga dárdái és egy apró, sárga virágú, terebélyes gyom, elvirágzás után kicsiny pelyhes bolyokban neveli termését, mint a pitypang. Aztán a lila törzsű, bokorszerű gyomnövény, kellemes illatát gyerekkorom óta ismerem. Hegyes levelű ágai teli apró bogyók zöld fürtjeivel, bimbózó virágai lehetnek, bár sosem nyílnak ki. Nehéz leírni szagukat! Nem savanykás illat, inkább fanyarul kellemes, bársonyosan kesernyés, mint az orvosi székfűé, amit én harmancseknek ismertem. Hogyan lehet, hogy máig nem tudom az illatos gyomnövény nevét? Sosem mulasztom el, hogy apró fürtjét leszakítva ujjaim közt morzsolgassam s megszagoljam: érzem benne távoli kertek és szőlők üzenetét! A sétány betonsorán átnyúlva leszakítok egy fürtöt és megszagolom, igen, a régi illata van!

Szegényesnek tűnő „természetem” gyakran meglepetést okoz. Egyszer másfél méternyi, karvastagságú kígyót láttam, a túlsó parttól úszott felém. Harminc méterre lehetett, amikor megpillantottam a vízben. Lassan, kitartóan közeledett, „kígyózva” úszott, időbe telt, míg a kövekig ért. Eltűnt köztük, vártam, de nem láttam többé. Tudhatta vajon, hová megy s mit akar? Miért vágott a víztömegnek? Célja volt vagy a véletlen késztette? Máskor búbosvöcsök halászott a partközelben! Átbucskázva a fején, mint a mesében, villámgyorsan alábukik és eltűnik a vízben, jóval távolabb merül fel ismét, csőrében fénylő halacskát tart s a fejét rázva elnyeli. Hermann Ottó szerint a halastavak réme, honnan jöttél, magányos halász?! Aztán dolmányos varjú lépeget peckesen a sziklaköveken, néha fontoskodva ugrik és a vadkacsákkal társalog. Szűkszavúan és rekedten perel velük, jól odamondogat a barát récéknek. De azok ügyet sem vetnek rá, szunyókálva melegszenek, majd halászni kezdenek, fejre állva merülnek alá és lábukkal a vízben kalimpálva kotornak a mélyben. A felszínre bukva valamit nagy élvezettel lenyelnek. Napszállta előtt békésen üldögélnek vagy tollászkodnak, úszkálnak is közben. Máskor az edzésüket végző kajakosok rebbentik fel őket. Nemsokára majd felkerekednek és elrepülnek. Aztán jönnek nyugatról az őszi esővizek, a tél eleji áradás, belemerülnek a nyurga fácskák és a zavaros víz ellepi a nyári üdeséget, elpusztítja a gyíkocskákat, talán a patkányok sem menekülnek. A kacsák helyére sirályok jönnek nagy csapatban...

Bonyolultan ellentmondásos az én városi „természetem”. A házunk körül meglepő lehet. Egyszer... látom, fényesek az ablakok. Elégedetten kelek, az ebédlőben hallgatom a hétórai híreket. Jó érzésemet a robbantások, politikai botrányok és bűntettek sem zavarják. Az ablaküvegen át kellemesen melenget a napfény. A dolgozóból váratlanul halk hangot hallok, mint amikor egy kisgyerek felsír. De a világ rémségei továbbra is lekötik figyelmemet. S a panaszos hang újra kiált, majd ismét... Hogy kerül ismeretlen élőlény a dolgozószobámba? Nem is kíváncsian, inkább idegenkedve megyek át, először semmit nem látok, majd megpillantom: kívül az ablakpárkányon egy papagáj ül! Szlovákul andulka! Rigónyi sárga madárka, a szemei körül bársonyos bíborszín foltok. Fején apró kecses bóbita meredez. Az utca felé néz, még nem vett észre, és ismét kiált. Sosem volt papagáj az ablakomban, szobamadár, kalitkát idéz bennem. Életem során volt már galambom és gerlém, kisbárányom és csikóm, még fogolycsibéim is, de papagájom soha! Nem az én madaram. S hogy tanácstalanságom nagyobb legyen, az andulka meglát, rám nézve ismét kiált. Vár tőlem valamit. Egyszer egy vándorsólyom is az ablakpárkányomra telepedett, de ahogy meglátott, elrepült. A papagáj pedig néz és szólongat. Ha tigriskölyök heverne a pléhen, vagy Baudleure albatrossza tipegne ott, akkor se lennék jobban meglepve s tanácstalanabb. Nem is sejtem, mit akar tőlem. S mintha tudná ezt, mintha szánna, hogy olyan értetlen vagyok, bohókás mutatványba kezd. Jobbra lépeget tipegve, majd balra perdül, hajlongva táncot jár s közben engem néz. Mulatságosan bohóckodik. S kiált: hát nem értesz engem...?!

Bennem pedig nem a természeti énem éled meg, hanem a gondterhelt városlakó. Kié vagy, madár, hogy kerülsz ide? Ha kinyitom az ablakot, elrepülsz! Vagy netán bejönnél? De mi lesz akkor? Kalitkám nincs, hová tegyelek? Hogyan gondozlak, mivel etetlek? Jelentenem kell a rendőrségen, hogy magadtól bejöttél hozzám! De hátha a gazdád nem jelentkezik! A nyakamon maradsz tehernek! Csak bajt okozol, kellemetlenséget. Kihallgatnak miattad! Meggyanúsítanak hogy loptalak vagy elcsábítottalak! Szép vagy, kedveske, de hát... mit csináljak veled? S közben csábosan táncol a madárka és állandóan szólongat! Szinte már eseng, mit tegyek? Egyelőre nem tudom. Azt gondolom: ha komolyan be akar jönni, megvár! A fürdőben mosakodom és borotválkozom, határozatlanul húzom az időt. Ha megvárt, be kell engednem! De mire visszamegyek, már nem ül az ablakon. Akár látomásnak hihetném, bár tudom, hogy ott volt. Most hol lehet? Másik ablakon kér bebocsátást? Be akart jönni hozzám vagy játszott velem? A múló nyár rejtélye marad alighanem...

Gyüre Beáta versei

A tűz már ég...

Üres a lét.
Csak tátongó üresség.
Színes a kép.
Csak egy szívesség.
Még egy kérdés.
Nem kell már a méz.
A tűz már ég.
Most már talán ez elég.

Bűntudat

gondolatok kavargása
érzések kavalkádja
fejbelőtt tetem
’megin, mit tettem?!

Kételyek

a múltat homály fedi
a jövő a titkokat rejti
a jelenben élek:
...mily sötét az élet!
(sötét van, nem látok,
de talán nem is akarok)
a múlt elmúlt
a jelen feldúlt!
a jövő kétes
ki tudja, lesz-e...

Egy kívánság

Boldog Világ véget!
...ezt kívánom néktek...

Az őszinteség

Nem tudom, mit mondhatnék...
közeleg már a vég
s az embertelenség
majd eltűnik az őszinteség.

Az én helyem...

...gyereksírás, holt szellemek,
énekhang, bolyongó lelkek,
az én világom csak a sötétség lehet,
hol csak a holtak járnak-kelnek.
Hol a szellemek lebegnek,
ott az én helyem...

Egy kép róla

vakmerő és nőies
szerelmem becézetű csődtömeg

Sötétség

...tengerbe fulladt a Nap...

Te + Én

reménytelen vágyak emlékeinek foszlánya

Szerelem elmúlása

a szerelem démon angyalok ostromában legyőzötté válik

Akadály

táncos lábú fabábu boldogságomból visszahúz

Isten segít

a sötét halál torkából egy idegen kéz visszahúz

Angyal

Akard és kérd,
Nem bánt, megvéd.
Gyújts egy gyertyát,
Aztán halld meg szavát,
Légy figyelmes, s meghallod, mi az üzenet

_________
* Gyüre Beáta (1987) Királyhelmecen született, Nagykaposon lakik, „éppen most vagyok harmadikos a helyi gimiben”– írja levelében. Időtöltése: zenehallgatás, rajzolás-festészet, érdekli a misztika meg a kelták. Bizonyára a versek is! (fz)

Bereck József

A foltozóvarga

(Részlet egy készülő mini meseenciklopédiából)

T
Tilli-Tilli

(Halvacsora) A nyári konyha asztala alatt három macskakölyök heverészik. Falusi macskakölykök. Butusú bajszán még ott a reggeli maradéka. Csigajló füle hegyén kunkori tollpihe, a farkán piros fonáldarab. No és Pukkancs? Hát az ő ábrázata sem éppen arról árulkodik, hogy gyógyíthatatlan szenvedélye a reggeli mosakodás.
Álmos falusi délelőtt.
A macskakölykök török basa módjára hevernek az asztal baldachinja alatt. Csigajló az ablak sarkát bámulja. Ott szokott megjelenni az első napsugár. Ez most még várat magára. Pukkancs egy leejtett gyufaszállal próbál játékba bocsátkozni. A gyufa kemény fejű, foszforos. Közös műanyag tányérjuk mellett Butusú mereng. Ételmaradékos bajszocskája kókadtan lekonyul. Elbágyasztotta őt a pompás reggeli.
Ha ebben a percben valami hiányzik a három macskakölyöknek, akkor az Tilli-Tilli, a városról hozott szomszéd cicus. Reggel óta ő jár az eszükben. Meg persze a halak. Vagyis: Tillike – ahogy őt mind közönségesebben nevezik – és a halak.
Ez utóbbiakat Embergazdi jelentette be még reggel, amikor munkába-iskolába indulván, a nyári konyhában egy pillanatra összefutott az egész család:
– Gyerekek, ma hal lesz vacsorára! – mondta titokzatos mosollyal Embergazdi. – Keszeg, kárász, fogas, harcsa...! Bort is készíts hozzá, Marcsa! – fűzte még hozzá viccesen, feleségének címezve. – Hiszen, tudod, úszni szeret a halacska!
Asszonygazdi szemmel láthatóan nem osztotta férje jókedvét, s egy kifejező kézmozdulattal azt is jelezte: őrá bizony ne számítsanak a pucolásnál!
– Netán lehalásszátok a tavat? – csodálkozott Fiúgazdi.
– Vacsoravendégeket is lehet hívni? – vihogott a nyúlánk Lánygazdi. Ezzel a téma be volt fejezve. Rohan mindenki a dolgára: Embergazdi a halgazdaságba, Asszonygazdi a cérnagyárba, Lánygazdi a gimnáziumba, Fiúgazdi pedig az alapiskolába.
– Mi az, hogy lehalásszák...? – kíváncsiskodott Butusú, mihelyt az utolsó gazdi után is becsapódott az utcakapu.
– Még ezt sem tudod?! – fölényeskedett Pukkancs. – Az éppen olyan, mint amikor Csigajló elhalássza előled a legjobb falatokat. Csak fordítva...
S ez a kijelentés mintha azt is eldöntötte volna: ki menjen megtapasztalni, mi van Tillikével, mért nem jelentkezik.
Attól tartottak ugyanis, hogy Tilli-Tilli és öregecske, nyugdíjas gazdijai az idő elzordulásával egyszerűen visszaköltöztek a városba. A kert termését betakarították, számottevő feladatuk itt már nem akad tavaszig. A hóesést, a szilajul nyargalászó téli szeleket pedig emeletes, jól fűtött városi lakásukból is nézhetik. Doromboló kedvencükkel az ölükben – természetesen.
– Én rögtön láttam rajtuk, hogy ezek csak olyan nyári Mikulások! – jegyezte meg fitymálóan Pukkancs.
Ezt látszott igazolni Butusú felderítő körútja is: – Semmi! Egészen a konyhaajtójukig elsettenkedtem, de semmi mozgás. Esküszöm, ezek ma még az orrukat sem dugták ki...
Abban azonban töretlenül bíztak, hogy Tillike nem hagyja itt őket csak úgy – ukmukfukk! Végtére is: összebarátkoztak, vagy mi a szösz... Nyár eleje óta nem volt nap, hogy ne találkoztak volna. Legtöbbször a fészer alatt. Még azt a jogát sem vitatták el soha Tilli-Tillinek, hogy előkelő mozdulattal fellibbenjen a fűrészbakra, s holmi uralkodói pillantással onnan méregesse őket azzal a gyönyörű cirmos szemével.
Engedékeny viselkedésüket persze botorság lenne meghunyászkodásnak tekinteni. Azt azért nem! Egyszerűen csak csodálták Tilli-Tillit, városról származó társukat, mert bűbáj, kellem, magabiztosság olyan csodálatosan megfért törékeny, nyurga testében. Ezen még az sem változtatott sokat, hogy a szemközti Varjú kölykök szándékosan rászálltak, s néhányszor csúnyán meghajtották. Azt is előre le lehetett fogadni, hogy egyszer megcsípik, otromba konzervdobozt kötnek a kecses farkincájára, vagy mondjuk dióhéjat húznak a formás lábaira s nagyokat kurjantva és röhögve meghajkurásszák a jégen. Micsoda szörnyű kilátások! Talán jobb is, ha visszamenekül a városba...
Tilli-Tilli azonban egyelőre nem menekült. Igaz, hogy egész délelőtt nem mutatkozott, de Embergazdi hazaérkeztével fölgyorsultak az események.
A ház első számú gazdija – ahogy reggel ígérte volt – kiemelte a csomagtartóból a fóliabatyuban vergődő halakat. Kitette őket közcsodálatra az udvar közepére.
A három macskakölyköt mintha puskából lőtték volna ki: rohantak nyomban városi barátjukért. Mintha Tilli-Tilli is megérezte volna a pillanat ünnepélyességét, királynői tartással ott várta már őket a fészerben. Természetesen a fűrészbak tetején.
– Ennyi ha... ha... ha... lacskát még életedben nem láttál! – lihegte izgatottan, elfúló hangon Butusú.
Tillike olyan fölényesen fogadta a közlést, mintha távoli városában egyenesen a halpiacon látta volna meg a napvilágot.
– Gyere azonnal! Ezt látnod kell! – tüsténkedett Pukkancs.
– Keszeg, kárász, fogas, csuka, harcsa... – lelkendezett Embergazdi reggeli modorában Csigajló. – Nem is hinnéd, milyen nagy a bajsza...!
Tilli-Tilli szemében, alig észrevehetően, apró sárga lángokat lobbantott az egykori ragadozói ösztön. Finom szálú bajsza megrezdült. Társai előtt persze igyekezett leplezni felindultságát. Bátor léptekkel követte őket az udvar közepére.
A városiakra jellemző magabiztosságtól vezérelve rögtön a látszólag veszélytelenül heverő, izmos testű halak közé billegett. Mire észbe kapott volna, már késő volt. Az egyik derék hal ezüstös teste íjként megfeszült, feldobódott a levegőbe, s rövid, villanásszerű röptében úgy képen törölte Tilli-Tillit, a városról jött cicust, hogy az előbb belerepült a csibeitató hideg vizébe, s onnan kikászálódva, rémületében nekirohant a nyitott garázsajtónak.
Egy szó mint száz, Tillike csúnyán leszerepelt a halakkal. Pukkancs, Csigajló és Butusú gurult a nevetéstől. De nem sokáig...
Alighogy Embergazdi kilöttyintette az udvarra a haltisztításhoz használt vizet, Tillikénk már ismét a régi magabiztossággal szedte karcsú lábait a halpikkelyek fényes garádicsán, mintha csakis az ő szórakoztatására történt volna ez az egész.
Hja, erre születni kell...!

Ty
tyúkokkal aludni

(Tévémaci) Igazán még ki sem tavaszodott, de már a nyári időszámítás szerint ketyegtek az órák. A meseíró napokig szerencsétlennek érezte magát. Nem járt ugyan tyúkokkal aludni, de megrögzött korán kelőként nem szerette az éjszakázást. Az óra visszaállításának elsősorban esti tévézése látta kárát.
Ezen az estén is hiába készült egy jónak ígérkező műsor megtekintésére, már az első képsorok után elnyomta az álom. A felesége könnyű, puha takarót terített rá, persze ezt ő nem tudta, mert már mélyen szuszogott, de az öntudatlan kellem érzete megtette a hatását: álmodni kezdett. Azt álmodta, hogy ő a régi idők Tévémacija. A cammogós zenére bejött a szobába, indult volna nyomban a készülék felé, hogy bekapcsolja, de érdekes módon arra álmában is rájött, hogy ezt ma már nem kézzel, hanem távkapcsolóval kell csinálni. Aztán a régimódi készülék elé állított karosszékébe huppanva – Tévémaciként is elaludt! Azt álmodta (immár álmában, mondani se kelljen), hogy ő a ház csöveinek mackója, és amikor csönd van, fölsétál a meleg vizes csöveken, a központi fűtés vezetékein meg a szellőzőjáratokon, lakásról lakásra megy a vízvezetékeken. Szóval, ő a mackó, aki a csöveken jár. Éjjel csöndben van, akkor járkál a leghalkabban, a szellőzőkürtőn át kikukkant a tetőre, megnézi, hogy fönt táncol-e a hold, aztán meg, mint a szélvész, lecsúszik a pincébe. Miközben végigcsúszkálja a ház összes csövét, és elégedetten brummog hozzá, a lakók olykor felriadnak, és azt hiszik, valami baj van a csövekkel. Van, aki fölgyújtja a villanyt, és fölírja magának, hogy reggel el ne felejtsen szólni a házbizalminak. Ő meg a nyitva hagyott csapokat keresi, mindig akad ilyen, kidugja az orrát, és figyeli a szobák sötétjét, ahol ezek a lények laknak, akik nem tudnak csövön járni, és kicsit sajnálja őket, mikor látja, hogy milyen nagyok és esetlenek, és hallja, ahogy horkolnak meg álmukban beszélnek és olyan egyedül vannak. Ezért reggel, amikor mosdanak, megsimogatja az arcukat, és megnyalintja az orruk hegyét...

U
unoka

(A kétjobbkezes kislány) Volt egy kislány, akinek a bal keze is jobb volt. És nagyon szeretett rajzolni. Egyik kezével bábut rajzolt, a másikkal hóemberkét. A bábu nyughatatlan volt, leütötte a hóember orrát, s a hóemberke sírt. A kislány megsajnálta a hóemberkét. Egyik kezével új orrot rajzolt neki, a másikkal seprűt, hogy védekezhessen az izgága bábuval szemben.
Aztán a kislány egyik kezével egy fát rajzolt, a másikkal kerítést. A fa szomorkodott egymagában a kerítés mögött. Ezért a kislány egyik kezével rajzolt egy másik fát, hogy a kerítés mögött két fa-jóbarát álljon, s a másik kezével házikót. A házikóban az asztal körül emberek ültek, s örültek neki, milyen gyönyörűen súgnak a fák, s hogy a házban milyen tiszta a levegő.
Végül a kislány egyik kezével apókát rajzolt, a másikkal egy anyókát. Mindketten öregek voltak már, arcukat ráncok barázdálták. Ültek a padon és beszélgettek:
– Milyen jó, hogy a kislány lerajzolt bennünket, így legalább van unokánk. Olyan ügyes unokánk, aki mind a két kezével tud rajzolni. Ha megnő, egyik kezével a saját gyermekeit fogja gondozni, a másikkal bennünket.
– Milyen jó, hogy lerajzoltam nagypapát és nagymamát – morfondírozott a kétjobbkezes kislány. – Lesz kihez látogatóba járnom, virágot vinnem a szülinapjukra. Meghívom őket ünnepekre, és sétálni járok majd velük a parkba. Milyen öröm-teli dolog is az, ha valakinek van papija és mamija, akik szeretik kicsi unokájukat.
S a szobájában ágyacskája fölé akasztotta a képet.

Ú
úszólecke

(A szökőkút) A sétálóutca egyik líciumbokrának tövében tücsökcsalád lakik. Tücsökmama, tücsökpapa és három csemetéjük, akik mióta kicsit felcseperedtek, állandóan a közeli szökőkúthoz vágynak elmenni.
Csakhogy ezt az éjjel-nappal csábosan csobogó csodát közelebbről megtekinteni még tücsökmamának és tücsökpapának sem adatik meg csak úgy – ukmukfukk. Nemhogy szeleburdi csemetéiknek. A sétálóutca színes betonlapokkal tarkított kövezetén ugyanis mindennap emberlábak erdeje sűrűllik. S ezek az izgága lábak otromba cipő-, papucs- és szandáltalpakat csattogtatnak a kövezethez. Nem vitás, hogy ez a tücskökre és persze minden csúszó-mászó apró teremtményre beláthatatlan következményekkel járó veszélyt jelent. A tücsökcsalád tehát sokkal jobban teszi, ha napközben békésen szundikál a líciumcserje tövében. És valóban ezt is teszi. Annál is inkább, mert éjszaka meg állandóan koptatniuk kell a parányi hegedűiket, hiszen a kitárt ablakokon beszivárgó nyári tücsökzene nélkül a kisgyerekek nem tudnának elszenderedni a fölforrósodott házakban.
Ezen a napon viszont a három tücsökcsemete az izgalomtól nem tud nap közben szundikálni. Tücsökmama ugyanis megígérte nekik, hogy késő este, miután elnéptelenedik a sétálóutca, elviszi őket a szökőkúthoz. Tévedés persze azt hinni, hogy tücsökmama végül nagy szívének köszönhetően engedett csemetéi szűnni nem akaró nyaggatásának. Sokkal gyakorlatiasabb megfontolásból tette ezt az ígéretet, túllátott ő bizony a hegedű húrjain. Egyszerűen csak úszóleckét akart adni csemetéinek a szökőkút vizében. Mert a dolgokban jártas, bölcs tücsökmamaként tudta, hogy a hosszú, tikkasztó szárazság után előbb-utóbb irtózatos zápor fog lezúdulni az égből. A sétálóutca kövezetén – a díszbokrok tövét sem kímélve – patakokban fog ömleni a víz a félelmetes lefolyórácsok irányába. Nem árt tehát, ha csemetéi némi gyakorlatra tesznek szert az úszás és a megkapaszkodás tudományában...
Az úszóleckéből aztán mégsem lett semmi. Ugyanis a tücsökcsemeték, de még a szüleik sem tudják, hogy a szökőkút valójában az utolsó vízimanó lánya. Nem akart egyedül élni a halastóban, ezért költözött be ebbe a parányi tavacskába a város közepébe. Azóta itt lövöldözi a magasba a kövér vízcseppeket. Mégpedig olyan bohókásan és szeszélyesen, hogy a szökőkúthoz érve még tücsökmama is megfeledkezik az úszóleckéről.
– Találjátok ki, hogy most mit csináltam a vízcseppekből? – kérdezi a szökőkút az elámult tücsökkülönítménytől, mintha régi ismerősök lennének.
– Tulipánt.
– És most?
– Tűzijátékot.
– Hát most?
– Szőlőfürtöt...
– Ezt megeszem – nevet a szökőkút. – Hamm, már be is kaptam!
Aztán csokrot formál a vízsugarakból, s a tücsköknek kínálja. De amikor érte nyúlnak, lefröcsköli őket.
– Hi-hi-hi!
Minthogy már késő este van, piros fény világítja meg a szökőkutat, s a vízcseppek cseresznyévé változnak.
– Tessék, kóstoljátok meg!
– Nem kell, már ismerünk – mondják a tücskök, s ekkor a sétálóutca végén egy mérges kóbor kutya tűnik fel. Tücsökmama gyorsan takarodót fúj, de senki ne gondolja komolyan, hogy az úszólecke tervéről végleg lemondott volna!

Ü
üres lap

(Családi album) A családi album nagyszerű találmány, szépen együtt van benne a család, összezárva a fehérneműs szekrényben, senki sem jöhet ki belőle, így Alfonz bácsi sem, aki Benyovszky Mórictól ihletetten Madagaszkárra szökött, ám itt rezzenéstelenül ül a hintalován, s a Görcs nagyapa, hatalmas bajszával szinte pattogtatva azt mondja, egy vasat se kapsz, amíg meg nem halok, ezt jegyezd meg, te csirkefogó, de Alfonz bácsi csak mosolyog, egy kissé eltűnődve mosolyog, mintha éppen azt latolgatná, mivel üsse agyon Amália nénit, kisfejszével-e vagy piszkavassal, s a megboldogult nagynéni bájosan mosolyog a pesti szolgálóéveiben a nagyságától kapott fehér napernyő alatt, Mihály bácsira mosolyog, akivel tíz évig pörösködött a csalánnal benőtt régi kert miatt, és Mihály bácsi ugyancsak mosolyog, valamennyien mosolyognak, egytől egyig, és ez így van rendjén, egyetlen paprikás csirkét vagy rántott pontyot sem sikerült soha közösen elfogyasztaniuk, de a családi albumban reggeltől estig együtt vannak, hétről hétre, évről évre, ezért mondom hát, hogy a családi album nagyszerű találmány, nélküle a család tulajdonképpen nem is létezne, ezért egyáltalán nem mindegy, milyen albumot vesz valaki, a lehető legvaskosabb legyen, hogy azoknak is jusson benne hely, akik majd csak ezután jönnek, családi albumon spórolni csacsiság, áldatlan következményei lehetnek, hiszen azoknak, akik ezután jönnek, olyan érzésük támadhat, hogy nem megfelelő családba kerültek, s bár manapság már régóta a videofelvételek vagy újabban a digitális fényképezés divatja járja, az a legjobb, ha kék bársonnyal bevont albumot vesz valaki, aranyozott kapocscsal, az ilyen mindenkire kellő hatást tesz, mindenki számára azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy simára borotvált, kibodorított, ünneplőbe öltözött, azaz példás emberek közé tartozik, olyan társaság ez, amely arra kényszeríti az újonnan érkezőket, hogy maguk is illően megfésülködjenek, tiszta inget öltsenek, s csak azután fojtsák meg Hedvig nénit a ruhaszárító kötéllel, amit nyugodtan megtehetnek, nem kell aggódniuk miatta, nem történik semmi, bárhogy legyen is, ott maradnak szépen mindnyájan a fehérneműs szekrényben a hálóingek és az új párnahajak között, és mosolyogva fognak szembenézni azokkal, akik utánuk jönnek, mert az albumban még sok az üres lap s a fotográfusok mindennap elkattintják a masinájukat.

Ű
űrsütemény

(Anyu keze) Anyunak fehér a keze és olyan ügyes, hogy csillagokat is tud vele csinálni. Tésztát gyúr, fogja a metszőformát, és sorra gyújtja meg a csillagokat.
A tepsi feneke a sötét égbolt.
– Én rakom fel őket, egyedül én! Ne görbítsétek meg a sarkaikat!
A megsült csillagocskákat anyu leszedi az égboltról és megszórja porcukorral.
– Vehetek belőlük?
– Hát persze.
A csillagocskákat nagyon szeretem. Fénylenek és vanília illatát árasztják. Akárcsak anyu keze. Amikor eloltogatom őket, édesen ropognak a fogam alatt. S már nincsenek is!
Csak a vanília illata marad.

V
vásott gyerekcipők

1. (Karácsony az ablakpárkányon) A piros topánka már várta a karácsonyt. Mind többet hallotta az embereket az utcán beszélni róla. Előbb csak hasasabb táskákkal kezdtek járni, melyekbe a cipellő érthetően nem látott bele, aztán karácsonyfákkal is – erdeifenyővel, lucfenyővel, de közönséges kicsi fenyőkkel is.
Ekkor a piros topánnak eszébe jutottak azok az idők, amikor a balkonon élt egy szekrényben, s egyszer, tél elején sok ember hangja hallatszott ki a lakásból, és nem volt a vendégek számára elegendő szobapapucs. Ezért testvérével, a másik piros cipellővel együtt felkínálták őket a vendégeknek papucs gyanánt, mert könynyűek és puhák voltak, s akár az újak. A látogatás után megfeledkeztek róluk. Már nem vitték vissza őket a kinti szekrénykébe, hanem ott maradtak az előszoba lócája alatt, ahol meghúzódtak a sötétben. A piros topánka itt élte át a karácsonyt; azóta sem tudja feledni azt a gyönyörűséget, a gyertyák sercegését, a lángnyelvek kedves imbolygását, hasonlóképpen az emberek ünnepélyes hangját a gazdagon terített asztal körül. A lóca alatti zugból álomnak tűnt az egész. A piros topánka meg is szúrta magát fémcsatjával, hogy meggyőződjék róla, nem álmodik-e.
Most eszébe jutott mindez és örülni kezdett.
Nem volt ugyanis könnyű a sorsa.
Az akkori karácsony után jött a tél, utána a tavasz – a piros topán a testvérkéjével együtt újra kijárt, még mindig remekül állták a sarat, mutatósak voltak, úgyhogy néha még vasárnap is kimenőre vitték őket, amikor pedig csupa új cipő jár-kel a világban.
Aztán ismét megjött a hideg, és újra az erkély szekrénykéjében találták magukat. A lakásba népesebb vendégsereg nem érkezett, s a többi cipővel együtt néhányszor bizony alaposan átfáztak, úgyhogy a legkellemetlenebb cipőbetegséget is megkapták: lúdbőrösek lettek.
Aztán beköszöntött a nyár, s a piros topánka elveszett. Lejártak a testvérével a folyóhoz fürödni, ahol magas volt a fű, s egy gödörbe belecsúszva már hiába kiabált, amikor keresték. Egy cigánygyerek találta meg s hazavitte a húgának. A kislánynak azonban nem tetszett, hogy az egyik cipője piros, a másik meg kék, ezért az mondta a bátyjának, hogy találjon neki még egy kéket, a pirosat meg eldobta. Éjjel egy dühös kutya jött arra, amely afölötti mérgében, hogy nem kapott vacsorát, meg akarta enni a cipőt. A topán megrémült: bármennyire sanyarú is a sorsa, élni akart még, ezért hát abban reménykedett, hogy a kutyának rosszak a fogai, s ilyen éhesen nincs is ereje hozzá, hogy fölfalja. Három kutyafog kellemetlen szorításában néhány utcával arrébb költözött, egy szárnyas ablakú ház tövébe. Ott a kutya elengedte. Magasan fölötte az ódon utca ege látszott, amely éjszaka sötéten borult föléje, napközben pedig egyre gyorsabban kezdte elveszíteni kék színét – csak fakult, fakult, mígnem beköszöntöttek az első fagyok.
Egy nap a cipő az ablakpárkányon találta magát. Valaki óvatosan kézbe fogta, felemelte a földről s az ablakhoz vitte. Úgy rémlett, hogy az illető kék szemét is megpillantotta, de nem volt benne biztos, nem az eget látta-e maga fölött. De már ott is volt a párkányon, s újra csak egyedül.
Sokáig tartott, amíg megszokta, mert egész életében egészen lent, a földön járt – és itt most, egyszerre ez a magasság. Noha csupán a földszint ablakpárkányán volt, az útra lepillantva szédülés fogta el. Még arról is megfeledkezett, hogy bepillantson a szobába. Egyre hosszabb és hosszabb ideig tekintgetett lefelé, mígnem annyira megbátorodott, hogy most már az embereket is szemügyre vette. Az első gondolata az volt, hogy az emberek feje tetején lépkedhetne, de ezt a kaján gondolatot rögtön elvetette, mert a szívecskéje olyan tiszta volt még, mint egy vadonatúj cipőcsat. Mi több, ismét gyönge szédülés fogta el.
Aztán a magasságot megszokta, s a szédülés is csak ritkán kerülgette, rendszerint akkor, amikor szundikálni akart.
Később az emberek már tömött táskákkal jártak, aztán karácsonyfákkal is, s a piros topánnak eszébe jutott az egykori karácsony. Egyre többet hallotta emlegetni, s az emberek egyre sűrűbben hordták a karácsonyfákat. Aztán abbahagyták. A piros topánka hiába tekingetett az utca egyik végéből a másikba, hogy valakit hátha megpillant. Sötétedés után már csak egyetlen férfi sietett el mellette, aki karácsonyfát vitt. Aztán már senki.
Az esti sötétségben az utca elcsöndesült, gyertyák gyúltak, ezüst díszek csillogtak, s áradt a fenyőfák illata. A piros topán elszomorodott, aztán sírva fakadt, mert tulajdonképpen meg sem fordult a fejében, hogy karácsonykor magára maradhat. Igazságtalannak és egy kicsit helytelennek tartotta ezt, hiszen soha semmi roszszat nem követett el. Peregtek a könnyei a kemény földre, hulltukban megdermedtek és csengéssel töltötték be a kihalt utcát. Valóban fagyott. A piros topánka egész nap örült, örömében nem is vette észre a hideget, de most sírt és szomorkodott, ám mégsem fázott. Ez furcsa, gondolta. Hogy lehet? Hiszen egy fikarcnyi örömöm sincs, ami átmelegítsen. Meglepődésében és hát kíváncsiságból is, végre hátrapillantott.
Az ablak túloldalán, a két üvegtábla mögött egy szoba volt. Fényben állt, így a piros topánka mindent jól láthatott.
Egy fiatal férfi élt ott fiatal feleségével.
Az asztal mellett álltak, és ajándékokat adtak át egymásnak. A piros topánka nem hallotta, mit mondanak, de látta, milyen gyengéden nyílik az ajkuk, s ez már elég is volt neki ahhoz, hogy meglegyintse az ünnepélyességnek az a megejtő hangulata, amikor az emberek egymás szemébe nézve megérintik egymást. Az első közös karácsonya volt ez a fiatal párnak, és sokkal szerényebb ajándéktól is, mint amilyennel most meglepték egymást, boldogan fölfénylett volna az arcuk. A piros topán egyszerre úgy érezte, hogy hallja a szívverésüket. A szobában annyi szeretet, fényesség és nagy-nagy reménykedés, annyi álom és erő, egymásba és az összes jó emberbe vetett hit honolt, hogy a piros cipellő sajnálta, amiért nem tekintett hátra előbb.
Öröme visszatért, s egy cseppet sem fázott. Nézte a fiatal férfit és asszonyát, s boldog elégedettségében szökkent egy picit a keskeny ablakpárkányon.

2. (Vén semmirekellő) Széttaposott, repedezett, vásott gyerekcipők voltak a szemétdombon, azokkal hajigáltátok egymást, kislányok és kisfiúk, és fordítva, mígnem valaki egyszer csak feleségül vett valakit, vagy ha nem, akkor egyszerűen összeadtátok őket, mert már elfáradtatok, vagy az egyik már nagyon akarta, hogy a másik féltékeny legyen rá, szóval evégett is, de te ragaszkodtál volna inkább a harchoz, vagy az egyéni kószáláshoz, mindegy, de ezek (a gyerekek) összeadták magukat szégyenlős nevetgélések közepette. Általában tettél egy utolsó kísérletet, mikor rád került volna a sor, valamelyik kislánynak a lába elé kuporodtál, hogy akkor téged nem kell összeadni senkivel; ez tényleg így történt, zárod le hirtelen, ráeszmélve, hogy csak egy vén semmirekellő hallgat. (És mindez azért jól ki van találva – az embert a hazudozásban semmi nem akadályozza.)
A hazugságot viszont nem mint hazugságot kell elfogadni, hanem mint a beszéd (írás) szépségét!

Z
zárszó

(Forma és tartalom) A meseíró, akit persze így, a vége felé már sokkal találóbb e kusza, csapongó szövegek foltozóvargájának nevezni, sokáig azt hitte, a mese műfajában nem rúghat labdába. Hogy miért kellett ezt gondolnia, miközben a felnőtteknek szóló történetek írásában nem kis gyakorlatra tett szert? Nos, kétéves korában a mi meseírónk elvesztette anyai nagyszüleit, s velük együtt a szülőfalujából Magyarországra kitelepített mintegy negyven családban az összes felnőtt rokonát. Ráadásul apai nagyszüleit meg sem ismerhette, hiszen édesapja már tizenöt évesen teljesen árva volt. Tehát valóban nem férhet hozzá kétség, mennyi nagyszülői simogatás, okítás, társas érintkezésben példát mutató pallérozottság, lelki kulturáltság, finomság és ízlés, rokoni-közösségi élmény, misztikum, szép és pontos beszéd a világ dolgairól stb. telepítődött át Baranyába azokkal, akiknek több mint fél évszázaddal ezelőtt el kellett menniük. S mennyi-mennyi mese, meskete, monda, találós kérdés! Mindezt reménybeli meseírónk gyerekkori jussában megkurtított felnőttként olyan méltánytalannak tartotta, hogy szinte (vénájáig) sértetten azt gondolta: nincs mese! Mármint a lelkében, szívében, tudatának rejtett szögleteiben, ahonnan időnként az üres papírlapra csalogathatna egyet-egyet. Viszont éppen ebbe nem akart beletörődni. Tanúság rá ez a könyvecske, amelynek szövegeibe többek közt olyan kortárs szlovák és cseh meseírók (például Jan Navrátil, Dušan Dušek, Nataša Tanská, Mária Haštová, Ján Uličianský, Olga Hejná, Ondřej Sekora vagy Miloš Macourek) néhány játékos motívumát is beleszőtte, akiknek kis remekeit a rendszerváltást megelőző időkben élvezettel ültette át magyar nyelvre. Néha csak úgy passzióból, de dicséretes igény volt irántuk akkoron a magyar gyermeklapok szerkesztőségeiben is. A felejthetetlen argentin, Julio Cortázar maciját is valószínűleg azért álmodta újra, hogy az ...édia hiánya a reménybeli olvasó számára minél elviselhetőbb legyen. Apropó, meseenciklop mint műfaji megjelölés! Nos, meseírónk hadd vallja be végül azt is, hogy forma és tartalom problémájáról nincs nyugvóponton benne semmiféle teória, teoréma; és őszintén szólva, örül is, hogy nincs. Csupán bizonyos felismerések, ösztönös bizonyosságok vannak benne, melyeknek az a legfőbb ismérvük, hogy egészségesen ellentmondásosak. Vagyis reménytelenek és ígéretesek...

Zs
Zsitamur

(Legalább az esélye) „Nagymamával minden reggel együtt mentünk a sarki boltba – mesélte valahol Sinkovits Péter, akit e szövegek foltozóvargája siet nyomban megkövetni azért, hogy az alább olvasható fantáziaszavának elejét (eredetileg Mutamur) az ábécérend kényszerének engedve némileg megváltoztatta. – Egy napon megkérdeztem tőle, tud-e az ember repülni. Nagyi igenlő választ adott, komolyan és egyértelműen, majd hozzátette, hogy Zsitamur-por kell hozzá. Alig vártam, hogy másnap ismét a boltba érjünk. Tíz deka Zsitamur-port kérek, fordultam az idős elárusítóhoz, határozottan és magabiztosan. Nem tudom, milyen gyors szemjáték zajlott le mögöttem és felettem, de Mangel úr, a boltos – némi keresgélés után – rendkívül udvariasan közölte, hogy a készlet pillanatnyilag kifogyott ugyan, de a jövő héten várnak újabb szállítmányt.
Addigra persze már egészen más foglalkoztatott. Utólag, évtizedek elmúltával jutott csak eszembe ismét a jelenet: tavaszelő színfokozott derűjében haladunk az utcán a vegyeskereskedés felé, a bolt frissen felmázolt padlója, kutatás a sorakozó fiókok rekeszeiben, s hogy meghagyták nekem a hitet, a bizonyosságot, repülni lehet. Igazán nem tudom megítélni, részesültem-e azóta fontosabb ajándékban.
Aki rendet honosít maga körül, nincs már mit keresnie. Egyszer mégis, a magasból, és kedvünk szerint, látni a választott talpalatnyi földet... Na jó, legalább az esélye...!”

Deák Katalin

Franz Kafka a cseh irodalomban

Kafka Prágája – Prága Kafkája

„Hitler előtt, kb. 45-ben (a századfordulón) a világ megérett arra, hogy Franz Kafka megtelepedjék benne. H. u. 45-ben, azaz ma, érdemes megkeresni, és leltár alá vonni ennek a sovány, fekete mutánsnak a fészkét.”1
Ahhoz, hogy ezt a bizonyos „fészket” megtaláljuk, térben Prágába, időben pedig a már kijelölt századfordulóra kell képzeletbeli utazást tennünk.

A megadott koordinátákat követve az Osztrák–Magyar Monarchiában találjuk magunkat, amelynek természetesen Csehország is része volt. Prága lakossága ebben az időszakban (is) három etnikai-vallási csoportból tevődött össze: a csehekéből, a németekéből, illetőleg a zsidókéból. A helyzet persze korántsem volt olyan egyszerű, amilyennek első pillantásra tűnhet. A csehek érthető módon kezdettől fogva tiltakoztak a németek jelenléte ellen, a németeknek pedig meg kellett küzdeniük kisebbségi létükkel. A legnehezebb helyzetben mégis a zsidóság volt.

Bár a zsidó közösség már a tizedik századtól a város lakosságának részét alkotta, a másik két nemzettel való együttélésük mindig is problémát jelentett. Mivel vallásuk és törvényeik szigorúan tiltották a keresztényekkel való érintkezést, valamint a nem zsidó közösségek részéről is különféle retorzióknak voltak kitéve, Európa más városaihoz hasonlóan Prágában is fokozatosan arra kényszerültek, hogy elszigetelődjenek a többségi csoporttól.
A tizennyolcadik század végén aztán lehetőségük nyílott arra, hogy a prágai németség részévé váljanak, méghozzá asszimiláció útján. Ez azt jelentette a számukra, hogy nyelvileg és kulturálisan is alkalmazkodniuk, akklimatizálódniuk kellett a német ajkú lakossághoz. Az asszimiláció valójában két irányban zajlott: a zsidók kisebbik része ugyanis a csehekhez, többségük viszont a németekhez „csatlakozott”. A német kisebbséghez való asszimilálódás pedig újabb negatívumot vont maga után, mégpedig a csehek növekvő antiszemitizmusát.
A tizenkilencedik század közepe táján újabb változás állt be Európában a zsidósággal szembeni attitűdök tekintetében. Az antiszemitizmus új alapokra helyeződött, és már nem (csupán) vallási, hanem faji megkülönböztetést (is) jelentett. A prágai zsidóság szemében ezért egyértelműen a németeket terhelte a felelősség, így „bizalmuk a »civilizált« németekben a »primitív« csehekkel szemben erősen megfogyatkozott, és az asszimiláció alapjában kérdésessé vált”2.
A prágai zsidó közösség tehát sajátos módon a kisebbség a (német) kisebbségben nehéz helyzetébe került, és sem a német, sem a cseh nemzettel nem juthatott közös nevezőre. Eduard Goldstücker szerint ezen körülmények között háromféle alkalmazkodási alternatíva adódhatott a zsidók számára: asszimilálódni – vagy a németekhez, vagy a csehekhez; semlegesnek maradni a csehek és a németek közti konfliktusban; illetőleg végleg elhagyni Prágát.3
Nézzük meg mármost a fentiek ismeretében Franz Kafka helyzetét! Apja cseh anyanyelvű zsidó kereskedő volt, aki házassága révén próbált meg asszimilálódni: német anyanyelvű lányt vett feleségül. Gyerekeik – köztük természetesen Franz is – német nyelvű iskolában tanultak, s bár a cseh nyelvet kiválóan beszélték, anyjuk hatására otthon (is) a németet használták, sőt: Kafka művei is német nyelven születtek.4 Szerzőnk tehát cseh és német nyelvű szülők gyermeke volt, ráadásul zsidó származású, miáltal létét érthető módon nagyrészt a cseh közösségben élő német, ill. a németben élő zsidó kisebbségbe való „bezártsága” határozta meg5. Nem véletlen tehát, hogy – némileg leegyszerűsítve – műveinek egyik legmarkánsabban kifejeződő, jellegzetes alapmotívuma a „helyüket nem találó hősök” folyamatos identitáskeresése – mindez a szorongás, az elidegenedettség és a kiszolgáltatottság létállapotából.

Kafka hatása a cseh irodalomban

„A szakirodalom ennek a lénynek (ti. Kafkának) az életét és halálát a »Kafka-paradigmának« kell, hogy nevezze. Egészen tágan a Hitler halálát övező évszázad egész európai (fehér) művészete kafkai.”6
A fenti állítás kétségkívül igaznak tekinthető a második világháború utáni európai irodalomra. Tekintsük át azonban, hogyan alakult a helyzet a cseh irodalomban, közvetlenül a Kafka 1924-ben bekövetkezett halálát követő évtizedekben!
Tudjuk, hogy a szerző életében csupán néhány írását adták ki. Halála után azonban – Max Brod kezdeményezésére – művei sorra megjelentek, bár hosszú ideig nem váltak széles körben ismertté. A huszadik századi cseh (és általában közép-európai) irodalomról folytatott diskurzus során nem vonatkoztathatunk el a korszak társadalmi-politikai kontextusától, hiszen az nagymértékben befolyásolta az irodalmi élet alakulását (tegyük hozzá: általában nem a legpozitívabb módon). A harmincas évek művészetét ilyen szempontból az egyre terjedő fenyegetettséget jelentő fasizmus elleni tiltakozás határozta meg. Történt mindez az avantgárd irányzatok, elsősorban a szürrealizmus, ill. az expresszionizmus segítségével.
Ha kafkai hatást keresünk ennek az időszaknak az irodalmában, csupán egy-két halovány nyomra bukkanhatunk. Közülük a legszembetűnőbb Egon Hostovský prózája, amelynek a szereplői Kafkáéihoz hasonlóan „félelemtől, valamiféle meghatározatlan bűntudattól, üldözési mániától és különféle kínos helyzetektől szenvednek. Idegenek a társadalomban és a világban, személyiségük kettéhasadt...”7 Elsősorban tehát az énvesztés, az „egyéniség nélküliség”, az elidegenedettség és a bűntudat érzése jelentették az élményt, ami a kafkai prózából más művekbe átszűrődött.
A negyvenes évek sem kedveztek a cseh kulturális életnek. A háború alatt az írók közül sokan üldöztetésnek voltak kitéve vagy koncentrációs táborba kerültek. A háború utáni új Csehszlovák Köztársaság pedig a szovjet hatalmi érdekszféra részét képezte, ami megint csak erősen korlátozta a művészetek, köztük az irodalom mozgásterét. Az 1948-as kommunista hatalomátvétellel az országban kezdetét vette a nyílt diktatúra. A cenzúra már addig is szigorú ellenőrzést gyakorolt a könyvkiadás felett, egészen 1939-től kizárólag a cseh irodalom klasszikusai jelenhettek meg. S a helyzet csak romlott az 1948-tól 1953-ig terjedő időszakban, amikor is a legkeményebb sztálinizmus érája alatt egyenesen a kultúra hanyatlásáról beszélhetünk. A diktatúra hatására az írók egy része emigrációba kényszerült, mások börtönbe kerültek, sokak műveit betiltották.
1951-ben jelent meg Ladislav Štoll Harminc éves harc a cseh szocialista költészetért8 című, írása, amely a szocialista realista stílust, illetőleg a marxista irodalomkritikát és -történetet volt hivatott propagálni, az irodalomértők egyetlen lehetséges útjaként és céljaként. A szerző egyúttal azt is kijelölte, mely irodalmi alkotások tarthatók számon a szocialista irodalmi kánon részeként, vagy – hogy pontosabbak legyünk – inkább azt határozta meg, kik nem tartoz(hat)nak bele. Eszerint minden, az 1920-as évektől született irodalmi mű „burzsoának és népellenesnek” számított. Ami a mi szempontunkból ezt a korlátozást jelentőssé teszi, az elsősorban az a tény, hogy a tárgyalt időszakban – prágai német nyelvű íróként bár, de – Franz Kafka is a betiltott szerzők körét bővítette.
Az enyhülés első jelei Prágában is Sztálin halála után mutatkoztak, s az 1953 és 1964 közötti éveket a cseh kultúra újraéledése jellemezte, ami persze korántsem jelentette a politikától való függetlenedést. Ezt a korszakot tehát az irodalom horizontjának bizonyos fokú kiszélesedése jellemezte, ami lehetővé tette többek között „Kafka irodalmi örökségének aktualizálását is”9. A továbbiakban azt fogjuk megnézni, hogyan is zajlott a folyamat, melynek eredményeképpen Kafka újra bekerült a(z irodalmi) köztudatba.

Liblice ’63: döntés egy életmű sorsa felől

1963-ban, Kafka születésének nyolcvanadik évfordulója „ürügyén” cseh irodalomtörténészek egy csoportja – a már említett Eduard Goldstücker kezdeményezésére – konferenciát rendezett a csehországi Liblicében. A kétnapos (május 27–28.) rendezvény hivatalos célja az volt, hogy „marxista–leninista nézőpontból értékeljék Kafka életművét”10. A meghívottak listáján olyan neves vendégek szerepeltek, mint például a francia Roger Garaudy, az osztrák Ernst Fischer, Anna Seghers, Kurt Krolop, és nem utolsósorban az ekkor már Izraelben élő Max Brod, aki azonban nem vett részt az eseményen – személyes okokra hivatkozva egy szívélyes hangú levélben mentette ki magát. A cseh szervezők közül pedig Goldstücker mellett érdemes még megemlíteni Pavel Reiman és František Kautman nevét.
A konferencián elhangzott előadások, beszédek két fő probléma köré szerveződtek. Az egyik, már említett kérdés az volt, hogyan értékelhető Kafka prózája „1963-as prágai perspektívából”11. A másik, nem kevésbé fontos feladat a szerző életművének a cseh irodalomba történő integrálása volt.
Az első kérdés megválaszolására többen is kísérletet tettek a jelenlevő irodalmárok közül. Pavel Reiman Kafka napjainkban12 című bevezető beszédében arra szólította fel a konferencia résztvevőit, hogy „közösen tekintsék át és értékeljék kritikusan Kafka szövegeit” (13.). Ő maga az életmű fő motívumának a szerző azon gondolatát nevezte, miszerint „az életet törvények uralják, amelyek azonban rejtve maradnak az ember előtt, értelmetlenek és érthetetlenek” (14.). Nagyra értékelte Kafka annak érdekében tett „fáradozásait”, hogy megpróbáljon megoldást találni kora társadalmi problémáira, és „bár a kitűzött feladat meghaladta erőit, művei sok szempontból arról tanúskodnak, hogy sikerült feltárnia néhány alapvető összefüggést” (14.). Reiman továbbá kijelentette, hogy a maga részéről „ellenzi a Kafka-életmű pusztán szociológiai alapú magyarázatát, nem lenne helyénvaló csupán a szerző szociális helyzetéből kiindulni” (14.).
Kafkát ezek után a prágai német nyelvű irodalom olyan nagynevű képviselői mellé állította, mint Egon Erwin Kisch, Max Brod, Rudolf Fuchs és Rilke, ugyanakkor azt is hozzáfűzte, hogy „bár Kafka megmutatta a világ valódi arcát, azonban nem engedte, hogy tovább haladjunk az általunk (értsd: marxista irodalomtudomány által) választott irányba. Ehhez az úthoz új, más irodalom kellett, amely az élet, az öröm kifejezője, mint például Július Fučík művei. Kafkát továbbra is kiadjuk, olvassuk, de nem hisszük el neki, hogy az élet törvényei megismerhetetlenek, és hogy a társadalmi ellentétek leküzdhetetlenek. Az ellentétek ugyanis, amelyeket Kafka feltárt, már nem léteznek, a múlthoz tartoznak.” (20.)
Előadásában Reiman bevezetőjének elméleti vonalát vezette tovább Eduard Goldstücker is13, aki kifogásolta, hogy az irodalomkritikusok a Kafka-életművet addig csupán két nézőpontból próbálták megközelíteni: a szerzővel kapcsolatos individuálpszichológiai szempontok alapján, illetőleg Kafka vallási-egzisztencialista nézeteiből kiindulva. Figyelmen kívül hagyták tehát a „történelmi-társadalmi tényezőt, amely pedig meghatározó mind a szerző egyénisége, mind a művek szempontjából”(22.). Hiszen „Kafka minden főhőse – hívják bár Bendemannak, Samsának, Rabannak, Gracchusnak, Josef K.-nak vagy egyszerűen K.-nak – magát a szerzőt jelenti” (24.). Ily módon ezek a szereplők „elvezetik a kutatót az író személyéhez, pszichológiai jellemzőihez, életkörülményeihez, valamint azokhoz a (személyiségén kívüli) tényezőkhöz, amelyek meghatározták életét” (24.), s ezáltal művészetét is.
Reiman bevezetője, illetőleg Goldstücker beszéde világosan jelzi egyrészt a konferencia résztvevőinek az irodalomkritika tudományterületén belüli hovatartozását, „identitását”, másrészt a háttérből élesen átsejlenek a hatvanas évek marxista irodalomkritikájának elméleti alapvetései is. Mindezek fényében nézzük meg azt is, hogyan értékelték a jelenlevők a cseh irodalom Kafkához való viszonyulását!
František Kautman elsősorban a német megszállást tette felelőssé a Kafka iránti érdeklődés megtöréséért.14 S bár a második világháború utáni években a Franz Kafka és Prága15 című évkönyv mellett egy sor Kafkával kapcsolatos tanulmány is napvilágot látott, a „kultusz időszakában (értsd: 1948–1953, a sztálinizmus legkeményebb évei) a szerző iránti érdeklődés újfent elnémult” (71.), és csak a hatvanas évek elején támadt fel megint, amiben Kautman szerint a „Kafka világirodalmi visszhangjáról érkező híradások is jelentős szerepet játszottak” (71.).
Kautman szerint „a cseh irodalomban nem beszélhetünk Kafka közvetlen hatásáról, hiszen még a német irodalomban sem lehet olyan szerzőt találni a második világháború előtt16, akit joggal Kafka-tanítványnak nevezhetnénk” (71.). Bár a két háború közötti időszak művészeti irányzatai közül elsősorban a szürrealizmus képviselői gyakran hivatkoztak a szerzőre, Max Brod elutasította a feltételezett kapcsolat lehetőségét. Ez az elutasítás azonban csak félig tartható jogosnak. Igaz ugyan, hogy a szürrealisták és Kafka alkotói módszere, világnézete és célja teljesen eltérő volt, ugyanakkor Kafka életkörülményei, főként apjához fűződő problematikus viszonya, jó alapot szolgáltattak művei pszichoanalitikus értelmezéséhez, a pszichoanalízis pedig tudvalevőleg igen közel állt a szürrealistákhoz. Ha megnézzük továbbá Vítězslav Nezval regényeit, megállapíthatjuk, hogy a cselekmény kísértetiessége, látomásossága, illetőleg a valóság és az álmok közti határ átjárhatósága Kafka regénytöredékeihez hasonlóan jelenik meg bennük, s mindez közös kettejük és Dosztojevszkij, ill. a szürrealisták művészetében. (72.)
A második világháború felé közeledve Kautman szerint egyre több művészt kerített hatalmába a fasiszta agresszió keltette iszonyat érzése, ami a „kafkai depreszszióhoz” (72.) hasonlítható. Ezt a közelgő apokalipszis miatti szorongást örökítette meg Lemuria című szürrealista naplójában Vladimír Holan. (72.) „Kafkához hasonlóan Holan szorongása is dacos ellenszegülésben csúcsosodott ki (ld. például K. földmérő esetét), s bár ez a fajta lázadás szociális szempontból céltalan, mégis visszavágást jelent a gerinctelenségnek, ill. a kispolgári alkalmazkodóképességnek.” (73.)
Holan mai szemmel nézve a huszadik század egyik legjelentősebb cseh költőjének nevezhető, költészete többek között a (cseh)szlovákiai magyar irodalom szempontjából is meghatározó jelentőségű, elsősorban magyar nyelven is megjelent válogatáskötetei, a Szavak barlangjában (1972) és az Éjszaka Hamlettel (1983). Verseiben központi szerepet kapnak „a lét problémái, a valóság és az álom, a tudatos és a tudatalatti folyamatok közötti átmenet kérdései”17. Lírája „a titok jegyében fogant (...) szabadságunk problematikusságára döbbent rá bennünket. (...) Itt nincs zene, nincs osztatlan fény, nincs öröm, csak hasított, kegyetlen, sokszor drasztikus képek, a fogalmak szárazon zöngő váza, születő gondolat, falakról hideg koppanással visszahulló kérdések vannak”– írta róla Tőzsér Árpád18. Mindezek a vonások bizonyos szempontból valóban Kafka komorságával rokonítják Holan verseit.
Visszatérve, Kautman19 szerint a „kafkai szorongás” más íróknál is megjelenik (pl. František Halasnál, V. Řezáčnál, M. Hanušnál), a legkifejezőbb módon azonban Jiří Orten költészetében érhető tetten, aki „életével szinte szóról szóra megjeleníti mindazt, amit zseniális módon Kafka előrelátott, megjósolt. Orten költészetében a Kafkánál még ismeretlen bűn (a fasiszta fegyverek alakjában) konkretizálódik.” (73.)
A felsorolt, Kautman által is „valós vagy vélt” jelzővel illetett összefüggések feltárása után az előadó arra a következtetésre jutott, hogy Kafka és az említett írók művei között „mindenekelőtt eszmei és esztétikai problémák párhuzamáról van szó, amit valószínűleg szociális környezetük, életfeltételeik, sorsuk és különleges tehetségük hasonlóságaival magyarázhatunk.” (74.)
S hogy miért volt fontos ilyen részletekbe menően végigkövetnünk Kafka hatástörténetének „marxista–leninista nézőpontú” áttekintését? A válasz egyszerű: Kautman összefoglalójában világosan kirajzolódnak azok az okok, amelyek miatt a hatvanas évek elején Kafka életműve újra a köztudatba kerülhetett. Kautman a következőképpen foglalja össze ezeket: „...Kafka ma is aktuális. Amennyiben életművét úgy értelmezzük, hogy az az emberi kapcsolatok dehumanizálódása ellen vívott harcra való felhívás, akkor hatását üdvözölnünk kell, s ez esetben besorolható kulturális örökségünkbe is.” (74.)
Míg tehát a harmincas évek környékén Kafka prózájából elsősorban az identitás-vesztés/-keresés és a bűntudat érzése szűrődött át a cseh irodalomba, addig a hatvanas évekre ezeken túl inkább a „Kafka, mint a fasizmus jelentette fenyegetés vátesze” (mai szemmel irreális) elképzelés vált elsődleges jelentőségűvé. Ez javarészt természetesen a korszak társadalmi-politikai berendezkedésének az irodalomról folytatott diskurzust is meghatározó/alakító hatásával magyarázható. Ugyanakkor a felvázolt Kafka-kép kialakulásában talán az is közrejátszhatott, hogy a második világháború borzalmainak kontextusából az addig „nehezen olvasható” művek immár könny(ebb)en értelmezhetőnek tűn(het)tek, a ráismerés élményével ajándékozva meg a korabeli befogadót.
A hatvanas évek kritikai realista irodalomfelfogásáról beszélve legalább egy rövid kitérő erejéig feltétlenül meg kell említenünk Lukács György nevét. Érdekes módon a korszak legjelentősebb hatású irodalomtudósa egészen másként vélekedett a Kafka-életműről, mint ahogyan azt fentebb idézett cseh kortársainál tapasztaltuk. Lukács20 óva intett attól, hogy Kafka szövegeit „a fasizmus ördögi világáról alkotott képként” olvassuk. Véleménye szerint Kafka „prófétikus” szorongásában „az ósdi Habsburg-monarchia jelenik meg tapinthatóan valószerű kísértetvilágként” (110.). A szerzőt rendkívüli megfigyelőnek tartotta, aki „a modern kapitalizmus világát” és „az ember alvilági borzalmakkal szembeni tehetetlenségét”, kiszolgáltatottságát nagy szuggesztív erővel képes ábrázolni. Tehetségét és a(z) (világ)irodalomra gyakorolt, máig elsöprő hatását elsősorban abban látta kifejeződni, hogy Kafka a „vak szorongás és páni félelem” életérzését „közvetlenül és egyszerűen, formalista, technicista és modoros ábrázolási eszközök nélkül” fejezte ki. „A megformálásnak ez a módja – Lukács szerint – mintha a jelentős realisták sorába állítaná Kafkát”. (109.).
Ugyanakkor Kafka szövegei valamiféle vallásos ateizmusból táplálkoznak: „a kafkai allegória transzcendenciája a Semmi, istene pedig az Atheos absconditus”, amely rejtett, nem létező, így „kísérteties színezetet kap, mert mint nem létező alapjává válik minden létezőnek” (59.). Lukács pedig éppen allegorikusságukban látta a kafkai szövegek „veszélyét”. Azáltal ugyanis, hogy „a nagyszerű, kifejező részletek szakadatlanul egy transzcendens valóságra utalnak”, nem teljesítik a realizmus eszményét: „nem a saját létük konfliktusainak és fordulatainak sűrítményei – mint a realista művészetben –, hanem végeredményben a felfoghatatlan túlvilág puszta rejtjelei. Vagyis minél nagyobb közvetlen evokatív erejük, annál mélyebb a szakadék, annál súlyosabb az allegorikus meghasonlás lét és értelem között”. Kafka tehát mintegy „tévútra csábító vonzásként”, az avantgárd múló divatjának képviselőjeként van jelen az irodalomnak azon az útján, amely a korszakot Lukács szerint polgári álláspontról akarja kifejezni” (111.).
Míg tehát Lukács György Kafkával szemben a Thomas Mann-i típusú, „minden ízében realista” irodalmat részesítette előnyben, a ’63-as Liblicei konferencia résztvevői kívánatosként üdvözölték a kafkai hatás megjelenését a cseh irodalomban. A továbbiakban megnézzük, mit is jelentett mindez a cseh irodalom sorsának alakulása szempontjából.

A Liblicei konferencia „következményei”

A konferencia hatására a hatvanas években gomba módra elszaporodtak a Kafkával kapcsolatos írások és vélemények. Ezekre az évekre tehető annak a paradigmának a kialakulása is, amelyik Kafka prózáját Jaroslav Hašek Švejkjével állította párhuzamba. Képviselői között elsősorban Karel Kosíkot, František Kautmant, Jindřich Chalupeckýt és Helena Koskovát érdemes megemlíteni. Az elmélet szerint a két szerző közti hasonlóság elsősorban „abszurd felfogásukban, tragikomikus ábrázolásmódjukban”, valamint expresszionista stílusukban mutatkozik meg. Hankó B. Ludmilla jegyzi meg azonban, hogy „az olvasó, aki Kafka regényeit és Hašek Švejkjét is ismeri, a kettő között alapvető különbséget érez. Kafka világát tragikusnak, Hašekét komikusnak érzékeli. Kafka megrázza, Hašek elszórakoztatja az olvasót”21. Az elmélet ennek ellenére sokáig termékenynek bizonyult, s ezt éppen annak az állításnak köszönhette, amit Hankó B. ellene hozott fel. Eszerint Kafka és Hašek életműve „egy érem két – nevezetesen osztrák–magyar – oldalaként foghatók föl. Míg Kafka mindenekelőtt A kastély és A per című regényeiben a régi osztrák világ tragikus aspektusából szemlélődik, a szatirikus Hašek a komikus és groteszk oldalt világítja meg.”22
Kafkát egyébként ebben az időszakban egyéb kortárs írókkal is előszeretettel összehasonlították – elsősorban Rudolf Weinerrel, a cseh expresszionizmus egyik jelentős képviselőjével. A két szerzőt a „titokzatos, felismerhetetlen és elkerülhetetlen bűn jellegzetesen expresszionista motívuma”23 rokonítja egymással. A felfedezhető párhuzamokat valószínűleg „külső tényezőkkel lehet magyarázni: a közös korral, amelyben éltek (...), a hasonló monarchiabeli környezettel, melyben nevelkedtek, zsidó származásukkal, amely mindkettejüknél az elidegenedés érzését fokozta, a századeleji művészeti és irodalmi stílusirányzatokkal, beleértve az expresszionizmust, amely nemcsak hatással volt rájuk, hanem amelyet műveikkel saját maguk is alakítottak”24.
A ’63-as Kafka-konferencia hatásait tárgyalva nem feledkezhetünk meg három, a korabeli Kafka-kép szempontjából jelentős eseményről. Az egyik közülük az 1964-ben megrendezett prágai Kafka-kiállítás, amelynek látogatói a szerző életével és műveivel ismerkedhettek meg, illetőleg olyan kortárs képzőművészeti alkotásokat láthattak, amelyeket valamilyen módon Kafka inspirált. A kiállítás egy-egy kisebb formátumú változata egyébként Bécsben, majd pedig Franciaországban is megtekinthető volt.25
A másik esemény egy újabb, 1965-ös konferencia Liblicében, amelyet a ’63-as ihletett, és amely a prágai német nyelvű irodalommal foglalkozott a tizenkilencedik század végétől a német megszállásig terjedő időszak viszonylatában. A rendezvény fő kérdése az volt, hogy vajon cseh vagy német szerzőnek tekintendő-e egyebek mellett Franz Kafka, Egon Erwin Kisch, Rilke, Franz Werfel, Max Brod stb. A résztvevők végül is közös nevezőre jutottak: a felsorolt írók „nemzetköziek”, mégpedig több ok miatt: egyrészt mindegyiküket nagyfokú humanizmus jellemzi; másrészt egytől egyig világhírnévre tettek szert; továbbá mivel közvetítőknek tekinthetők a cseh és a német irodalom között, s végül azért is, mert egyben ők a német szocialista irodalom előfutárai.26
A harmadik jelentős esemény A per színpadi adaptációja volt, amit a prágai kultúrakedvelő közönség Jan Grossmann-nak köszönhetett, aki 1962 és 1969 között a Színház a korláton igazgatójaként működött. 27

Kafka és a hatvanas évek prózája

A „kafkai” „valódi” továbbvivőit, átörökítőit az a(z) (próza)írói generáció jelenti, melynek képviselői a hatvanas években tűntek fel a cseh irodalom színterén. Legkiemelkedőbb és – méltán – legismertebb tagjai: Bohumil Hrabal, Milan Kundera, Josef Škvorecký, Ladislav Fuks, Arnoš Lustig, Ivan Klíma, Ludvík Vaculík és Věra Linhartová. „Ez a nemzedék abból a »közös«, közép-európai groteszk valóságból, szellemi klímából és irodalmi-kulturális hagyományból vezethető le, amely már Franz Kafka vagy Jaroslav Hašek műveiben is jelen van. A groteszk világ abszurditása az ötvenes évek kommunista valóságában tovább fokozódott.”28
A generáció tagjai közül emeljük ki most a három legismertebbet, s nézzük meg, miként vélekedtek a „nagy elődről”!
Elsőként természetesen Bohumil Hrabalt említjük meg, aki 1967-ben az alábbi prágai írókat a „modern próza ötágú csillagának” nevezte: Deml–Klíma –Weiner–Hašek–Kafka. S a magyarázat: közös bennük „valamiféle óriási kedv az íráshoz, ill. a küldetéstudat”29. Nem sokkal korábban pedig így nyilatkozott: „az utóbbi húsz évem legnagyobb eseménye a Babel műveivel való találkozásom volt, utána a Kafkával való. Mindketten megismételhetetlen jelenségek számomra. Büszke vagyok rá, hogy ugyanabban a városban sétálhatok, ahol dr. Kafka”30.
Másodikként jöjjön Milan Kundera, aki egzisztencialista-filozófiai prózája által ugyancsak a cseh irodalom világhírűvé tételén „fáradozik”. „Közép-Európa válságának és sorsdöntő kérdéseinek hangsúlyozása miatt legkedvesebb huszadik századi írói Hermann Broch, Robert Musil, Franz Kafka és Witold Gombrowitz.”31 Regényei többségében (pl. A nevetés és felejtés könyvében) „Kafka Prágájáról beszél, amely (...) emlékezet nélküli város, olyan város, ahol senki sem emlékszik a múltra.”32 Emellett számos esszében emlékezett meg Kafkáról, amelyekben arra a kérdésre próbál válaszolni, hogy mi is az a „kafkai”.33
Kundera regényei közül a Tréfa című vált az egyik legnépszerűbbé, amelyben a „főhős” és annak története erősen magán hordozza Kafka szövegeinek, elsősorban A pernek a nyomait. Mindkét szöveg egy letartóztatással kezdődik, amely végzetes a főszereplők életére nézve. Míg azonban Josef K. esetében nem ismerjük meg az előzményeket, Ludvík Jahnról tudjuk, hogy élete egy ártatlanul induló tréfa következményeként veszti el folyamatosságát. Mindkét regényt áthatja az abszurd helyzetből adódó szorongás és félelem légköre. „...nem tudok lemondani arról, hogy állandóan próbálkozzam életem megfejtésével (mintha csakugyan rejlene benne valamilyen értelem, jelentés, igazság), nem tudok lemondani erről a szükségletről...”34– mondja Ludvík Jahn hasonlóan Josef K.-hoz, aki addigi élete átvizsgálásával szeretné megtalálni vétkét. Ezzel „beindul a »bűntudat-gerjesztés« gépezete. A vádlott keresi a bűnét.”35 Mindketten szembekerültek egy láthatatlan hatalommal36, mindkettejüket „bezárják saját életük tréfájába”37. Josef. K.-ban azonban fel sem ötlik ártatlanságának lehetősége, viszont hiába keresi a bűnt, a magyarázatot, halálakor is úgy érzi, „szégyene talán még túléli őt”38. Ludvík Jahn ezzel szemben tudatosítja, hogy valójában nem bűnös, éppen ezért egy másik utat választ: a bosszút. Ez viszont ugyanolyan szerencsétlen, abszurd véget ér, mint korábbi „tréfája”, és Ludvík rájön: bármi történt is, az már megtörtént, utólag nem változtathat rajta, „az ember sorsa gyakran jóval a halála előtt véget ér...”39.
Végül, de nem utolsósorban említsük meg Ivan Klíma nevét, aki „inkább Kafka egzisztencialista filozófiai vonalát követi. Kafkához A kastély című színdarabjával közvetlenül is kapcsolódik.”40 Az 1964–65-ben íródott „kafkai dráma”41 főhőse Josef Kán, a földmérő K. fia, aki apjával ellentétben bejut ugyan a kastélyba („korlátlan időre beutalják a kastélyba”42), sorsa azonban apjáéhoz hasonlóan abszurd módon alakul.

Élet és irodalom

Ha végiglapozzuk az egyik legjelentősebb cseh irodalmi folyóirat, a Pla-men hatvanas években megjelent számait, azt tapasztalhatjuk, hogy az 1963-at követő néhány évben ritkaságnak számított az olyan hónap, amikor az aktuális szám nem tartalmazott Kafkával vagy a prágai német irodalommal kapcsolatos írást.
Amint azonban fentebb már leszögeztük: a közép-európai országokban politika és irodalom elválaszthatatlanul összefonódnak, különösen az általunk tárgyalt időszakban. Ebből egyenesen következik, hogy bár az 1968-as „prágai tavasz” a cseh irodalomba is felszabadulást hozott (két hónapig a cenzúra sem működött!43), a forradalom leverését követően a kulturális élet, mint olyan ismét „megszűnt létezni” Prágában. Ezzel együtt természetesen a Kafka örökségét képviselő írói nemzedék is hallgatásra kényszerült, illetőleg tagjai csak szamizdatban vagy külföldi cseh kiadóknál jelentethették meg műveiket.
A hetvenes évek meghatározó jelensége volt a cseh underground mozgalom is, melynek kialakulása elsősorban a költészet szempontjából tartható jelentősnek. Tagjai a fennálló politikai rendszert elutasító fiatal költők voltak, akik főként illegális rockzenekarok számára írtak verseket. A mozgalom keretében születő irodalom elsősorban az amerikai beatnemzedék, a rockzene és a pop-art hagyományának folytatásaként jellemezhető. Jelentős képviselői közé sorolható Jiří Kolář, Egon Bondy, valamint Jáchym Topol.44
A hetvenes évek szigorú cenzúrája csak az 1975-ös helsinki egyezmény hatására enyhült kissé, de igazi oldódás csupán a nyolcvanas évek elején mutatkozott, amikor újra publikálhattak olyan, korábban betiltott szerzők, mint például Hrabal, Seifert és Skácel.45 A cseh próza arculatát tehát továbbra is a hatvanas évek nagyjai, főleg Hrabal, Kundera és Josef Škvorecký hármasa határozta meg. Ekkor jelentek meg például Hrabal olyan jelentős művei, mint a Túlságosan zajos magány, a Sörgyári capriccio vagy az Őfelsége pincére voltam. Kundera pedig több olyan regényét adta ki ebben az időszakban, amelyek méltán alapozták meg világhírét: Az élet máshol van, A nevetés és felejtés könyve, A lét elviselhetetlen könnyűsége, Halhatatlanság.46
Az 1989-ben lezajló „bársonyos forradalom” után aztán a cseh irodalomban is megkezdődött a posztmodern időszaka. Amellett, hogy a „régiek” – tehát Hrabalék – továbbra is alkottak, és műveik végre széles körben hozzáférhetővé váltak az olvasóközönség számára, természetesen új nevek is megjelentek „a cseh Helikonon”. A prózaírók közül többek között Jiří Kratochvíl, Daniela Hodrová, Michal Ajvaz, Vladimír Macura, Petr Rákos nevét említhetjük.47 Az underground mozgalom fentebb felsorolt tagjai közül pedig kiemelendő Jáchym Topol művészete, aki a kilencvenes években prózaíróként is bemutatkozott.

Visszatekintve: a huszadik századi (közép-)európai történelem (és vele együtt a kulturális, irodalmi élet) folyamata kiérdemelte a „kafkai” jelzőt, s bár az eddigiek során a cseh irodalomra fókuszáltunk, természetesen nem csak arra nyomták rá a bélyegüket a mindenkori társadalmi-politikai történések. Nem ok nélkül állítható tehát, hogy „a Hitler halálát övező évszázad egész európai (fehér) művészete kafkai”48. Társadalmi-történelmi helyzet és kultúra, élet és irodalom szoros, erőltetett és abszurd összefonódásának megtapasztalásához nem kell messzire kalandoznunk, elég, ha végigkövetjük a magyar irodalom helyzetének alakulását az első világháború végétől kezdődően. A továbbiakban azt nézzük meg, hogyan alakult 1920-tól a felvidéki „peremkisebbségi”49 magyar irodalom sorsa, és hogy milyen hatások érték a cseh irodalom, illetőleg a századeleji prágai német irodalom részéről.
(Befejezés a következő számban)

JEGYZETEK

1 KEMÉNY István–VÖRÖS István, A Kafka-paradigma. Dialógus-sorozat. Szerk. PÉCSI Györgyi. Bp., Széphalom Könyvműhely, 1993, 21.
2 Eduard GOLDSTÜCKER, Kafka Prágája: történelmi háttér. Európai Utas, 1991, 4. sz., 53.
3 GOLDSTÜCKER, i. m., 50–53.
4 Kafka a német nyelv mellett a csehet is kiválóan ismerte. Nemcsak hivatali levelezését folytatta ezen a nyelven, hanem a legújabb felfedezések szerint cseh nyelvű magánlevelei is fennmaradtak, legalábbis egy, a közelmúltban megtalált, húga barátnőjéhez címzett levél tanúsága szerint. (Az erről szóló híradást ld.: ÚJ SZÓ online, Kultúra rovat, 2004. január 27., www.ujszo.sk)
5 „Prága óriási hátrányt jelentett Kafka számára. El volt szigetelve (kiemelés tőlem – D. K.) a német irodalmi és kiadói világtól, ez pedig végzetesnek bizonyult számára. Kiadói nem sokat törődtek ezzel a szerzővel, akit személyesen alig ismertek. Joachim Unseld, egy nagy német kiadó fia egész könyvet szentel ennek a kérdésnek, s kimutatja: arra, hogy Kafka nem fejezte be regényeit, nincs valószínűbb magyarázat, mint az, hogy senki sem tartott igényt rájuk (a gondolatot nagyon is reálisnak látom). Mert ha egy szerző előtt nincs meg annak a konkrét lehetősége, hogy kiadják kéziratát, semmi sem ösztönzi arra, hogy elvégezze rajta az utolsó simításokat, semmi sem akadályozza meg abban, hogy egy időre félretolja íróasztalán és más munkához kezdjen”– vélekedik a kérdésről Kundera. Milan KUNDERA, Elárult testamentumok. Bp., Európa Könyvkiadó, 1996, 233–234.
6 KEMÉNY–VÖRÖS, i. m., 21.
7 HANKÓ B. Ludmilla–HEÉ Veronika, A cseh irodalom története a kezdetektől napjainkig. Bp., 2003, 693.
8 Ladislav ŠTOLL, Třicet let bojů za českou socialistickou poezii. Praha, 1951. Idézi HANKÓ B.–HEÉ, i. m., 752.
9 HANKÓ B.–HEÉ, i. m., 768.
10 Pavel REIMAN, Előszó. In: Uő. (szerk.), Liblická konference 1963 – Franz Kafka. Praha, 1963, 7.
11 Az idézet alapjául a konferencia egyik előadásának címe szolgált: Eduard GOLDSTÜCKER, O Franzi Kafkovi z pražské perspektivy 1963. In: REIMAN (szerk.) i. m., 21–38.
12 Pavel REIMAN, Kafka a dnešek. In: Uő (szerk.), i. m., 13–20. (A továbbiakban oldalszámokkal hivatkozunk rá a szövegben.)
13 Eduard GOLDSTÜCKER, O Franzi Kafkovi z pražské perspektivy 1963. In: REIMAN (szerk.), i. m., 21–38.
14 František KAUTMAN, Franz Kafka a česká literatura. In: REIMAN (szerk.), i. m., 39–75. (A továbbiakban oldalszámokkal hivatkozunk rá a szövegben.)
15 Az évkönyv címe, amely Kafka életével és prágai tevékenységével kapcsolatos visszaemlékezéseket, elmélkedéseket és dokumentumokat tartalmaz: Franz Kafka a Praha. Prága, 1947. In: KAUTMAN, i. m., 71.
16 Kautman véleménye ellenére természetesen Kafka hatása nagyon is érzékelhető már a második világháború előtt, többek között a magyar irodalomban is, mégpedig elsősorban Németh Andor közvetítése révén. Kimutatható ezen kívül József Attila kései költészetében, valamint Márai Sándor prózájában is – erről bővebben ld. a dolgozat későbbi részeit.
17 HANKÓ B.–HEÉ, i. m., 661-662.
18 TŐZSÉR Árpád, A titok költői. Irodalmi Szemle, Pozsony, 1970, 5. sz., 404.
19 KAUTMAN, i. m., 39–75.
20 LUKÁCS György, A kritikai realizmus jelentősége ma. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985, 17–130.
21 HANKÓ B.–HEÉ, i. m., 624–625.
22 Peter V. ZIMA, Hašek és Kafka: ambivalencia, bírálat és válság. In: FRIED István (szerk.), A Monarchia a századfordulón – Monarchia-irodalmak és irodalmak a Monarchiáról. Szeged, 1991, 23.
23 HANKÓ B.–HEÉ, i. m., 607.
24 Uo. 608.
25 Elis ZDENĚK, Výstava Franze Kafky v Praze. Prága, Plamen, 1964, 8. sz., 166–168.
26 Leoš HOUSKA, Pražská nemecká literatura. Plamen, Prága, 1966, 1. sz., 162–163.
27 HANKÓ B.–HEÉ, i. m., 774.
28 Uo. 786.
29 Hrabal a fentieket a Devaterník című rovatban feltett körkérdésre válaszolta. Plamen, Prága, 1967, 12. sz., 128.
30 Hrabal válasza egy körkérdésre. Plamen, Prága, 1965, 5. sz., 19.
31 HANKÓ B.–HEÉ, i. m., 708.
32 Uo. 805.
33 Pl. Milan KUNDERA, Mindenek mögött. In: Uő A regény művészete. Bp., Európa Könyvkiadó, 1992, 105–123.
34 Milan KUNDERA, Tréfa. Bp., Európa Könyvkiadó, 1996, 197.
35 Milan KUNDERA, Kafka. In: DOBAI Péter (szerk.), Rimbaud Abesszíniában – Esszék. Nagyvilág, 1998, 66.
36 „Európa mintegy hetven éve a per rendszerének uralma alatt él. (...) A totalitárius birodalmak eltűntek, véres pöreikkel együtt, de örökségükként itt maradt a per szelleme, az irányítja a dolgokat”– írja másutt találóan Kundera. Milan KUNDERA, Elárult testamentumok. Bp., Európa Könyvkiadó, 1996, 212.
37 Uo. 67.
38 Franz KAFKA, A per. Bp., Európa Könyvkiadó, 1986, 201.
39 Milan KUNDERA, Tréfa. Bp., Európa Könyvkiadó, 1996, 361.
40 HANKÓ B.–HEÉ, i. m., 828.
41 Uo. 830.
42 Ivan KLÍMA, A kastély. Ford. ZÁDOR Margit. In: A nagy paróka. Mai cseh és szlovák drámák. Bp., évszám nélkül, 162.
43 HANKÓ B.–HEÉ, i. m., 769.
44 Uo. 848–849.
45 Uo. 769.
46 Uo. 854.
47 Uo. 888–889.
48 KEMÉNY–VÖRÖS, i. m., 21.
49 „Szvatkó Pál, az első korszakban született s az első korszakra vonatkozó talán legfontosabb összefoglalás írója megkülönböztet centrális kisebbségeket, amelyek bizonyos regionális központok köré szerveződtek (ilyennek tekintette az erdélyi magyar kisebbséget vagy a szudétanémeteket), és perifériakisebbségeket, például a karéjban a magyar nemzettestre tapadó felvidéki (kiemelés tőlem, D. K.) és kárpátaljai magyarságot, amely a nemzet alaptestének része volt.” FILEP Tamás Gusztáv–TÓTH László, Próbafelvételek – A (cseh)szlovákiai magyar irodalomról 1918–1995. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1995, 24.

Ardamica Zorán versei

nem értem

hajnalodnak az érzések
s reggelre rájuk ül a lélek
komor lesz gyomrom buddhája
rájövök
nem értem
félek

egy koponyából valaki
kanalazza a szépet
a rendőrök elalszanak
rájövök
nem értem
félek

nap messzesége aranylik
lebegnek szürke kékek
magamba szívom szemeid
rájövök
nem értem
félek

este táncol a falakon
keserű feketék lépnek
elém és lassan belém is
rájövök
nem értem
félek

félek a éji hollóktól
dögök bűzétől félek
így telnek beteg nappalok
elmúlnak
nem értem
élek
tetején hómezők

elszürkült fellegek
tetején hómezők
jéghideg fuvallat
hátukon lebegek

habogok hebegek
mondanám az úrnak
segítsen bajomban
agyamban egerek

a szürke megkékül
hang nélkül dadogok
mosolyog az ég rám
valaki mellém ül

hómezők tetején
érezni ilyesmit
jóleső meleg tej
amit ma egy tehén

ingyen nem adna már
az úr meghallgatott
fuvallat földre hoz
kaput világra tár

kaptam új fegyverem
teli van még a tár
bérelt hely odafönn
a csövet lenyelem

látja a gyomromban
legújabb fekélyem
fellegek lovain
sorsom a nyomomban

elszürkült hómezők
fuvallat hátukon
lebegek ólommal
gyomromban jégesők

meleg félszegségben
keresem cellámat
mennyország peremén
lelem részeg végem

hideg a részeg nyelv
dadogott szürkülve
szűkölve agyamban
megszorult még egy elv

lényegtelen élet
halott koponyában
sorsom szürkesége
halvány jeges fényt vet

fényt vet s magot arat
odaföntről látom
nem értem bámulom
nincs bennem akarat

a mennyország meddő
a légben agyhalál
unalmas szürkeség
öt négy három kettő

egy és már ébredek
robban a valóság

fejemben fellegek
szememben vérerek

zsugorodik

tudod úgy átázott a lelkem és
fel is puffadt e nyirkos világban
a szárnyamból a tollak kihulltak
jók lesznek dísznek vagy tán párnákba

tudod úgy tönkrement a testem és
rímeim is ragrímtavak
a fejemből a gondok kihulltak
helyettük már nő egy agydaganat

és felröppen a szívem a fákra
lenéz majd a háborúkra hátha
észreveszik ottan

a zajban és a csöndben utána
angyal