Irodalmi Szemle

Irodalom / kritika / társadalomtudomány

2004.  november, 11. szám

 * * * * * *

Tartalom

• Monoszlóy Dezső versei
• Alabán Ferenc: Európaiság és irodalmi integráció
• Duba Gyula: Hangulatok (3.)
• Gyüre Beáta versei
• Bereck József: A foltozóvarga (Részlet egy készülő mini meseenciklopédiából)
• Deák Katalin: Franz Kafka a cseh irodalomban
• Ardamica Zorán versei
• Száz éve született SZALATNAI REZSŐ / Filep Tamás Gusztáv: Két hazában egy igazsággal...
• Megkésett beszélgetés Monoszlóy Dezsővel, 80. születésnapja ürügyén
• Vankó Attila versei
• Marton Iván versei
• Viera Švenková: Oravai pasztorál
• Godó Ernő versei
• Könyvről könyvre
• MARGÓ/ Jakab István: Egység a sokféleségben
• Vörös Ilona: Fürge, Rigó
• Eseménynaptár
• Napló

Monoszlóy Dezső versei

Csavargó számla

Gyerekkoromban már befizettem
mennyre pokolra
in aeternum amen
segített ebben néhány víg utcai nő
s egy-két kikötői Carmen
az úrilányok is megmutatták bugyijuk
ennyi malaszt persze másnak is kijut
sőt többféle is
nekem ezekben nem volt részem
tapasztalat helyett megelégszem
ha a képzelet fenekén heverészem

szerelmes voltam?
alighanem
fülig köldökig
ki tudja már
emlékeim így sem szégyenlem
bár fut közöttük nem egy vadszamár
s egy nagyon bízó álmodó gyerek
csavargásaimból ezt őrzöm neked

Falusi pillanat

Aztalan beszédre
biztatlak hasztalan
kit érdekel hogy
űket fejbe verték
az áldozati követ
rég moha takarja
délre repültek el
szívemből a fecskék
hová is repültek?
délebbnél is túlra
szikár sámán tőrét
hült helyükbe szúrja

Testek vándorútján

A testek vándorútján
levenném maszkomat
hogy nem vénülő arcomra
tapadjon tekinteted
a ráncokat az éveket
műtárggyá becslő kezed
mutasson ifjúságom felé
ahogy hajnalt köszönt az éj
találkozunk ha újra virrad

Megöregedett ő is

És megöregedett ő is
én akkor már réges-rég nem is voltam
feküdtem ahogy még életemben
a szólásmondás ígérte
megbékélt halottan

megöregedett ő is
valahogy nem is az ifjúsága árán
inkább nárcisz-ibolya-liliomfüleknek
lányhangja meghatódottá vált
kacajában síró tücskök hegedültek

A jóság metamorphosisa

A jóság befejezhetetlen
hacsak valami még jobb
agyon nem csapja
ugatni kezd a szív
s malasztos szájakból
kiöklendezve csüng
egy-egy korántsem friss
szeretetdarabka

meguntam bár
de működik
akár mint szörnyű kényszer
ne dőlj be
hirdesd
nem szorulsz rá
te a gyűlölettel is
megelégszel

Alabán Ferenc

Európaiság és irodalmi integráció

(Kisebbségi magyar irodalmak kontextusairól)

Az európai integrációs folyamat a hozzáférhető dokumentumokban (továbbá már a gyakorlat szintjén is) többszintű igazgatási rendszert érvényesít a fokozatosan átalakuló/eltűnő nemzetállami rendszer helyébe. Ebben a közegben fontos helyük van a régióknak, melyek gazdasági, történelmi és kulturális jelzőkkel is elláthatók, identifikálhatók, s melyek szerves részei, alkotói a szélesebb integrációs rendszernek. A „régiók Európája” fogalom és program egyfelől a régiók figyelembevételét jelenti az európai integrációs folyamat során (illetve az ehhez kapcsolódó döntéseknél), másfelől a formálódó európai politikai elképzelések új vezérmotívumát is jelenti, mely az alacsonyabb politikai szintek önállósága mellett a döntések ún. polgárközeliségét hangsúlyozza. Az utóbbi évek az Európai Unió számára általánosságban a decentralizálás és a regionalizálás időszakának tekinthetők, melyre számos bizonyítékkal szolgál a szociológia és a politika tudománya.

Az integrációs folyamat fokozatosan valósul meg: először a kontinens nyugati régióiban indult meg még az ötvenes években, majd innen a kilencvenes években átterjedt a szovjet megszállástól felszabadult közép-európai régióra, az ún. posztkommunista országokra. Ez utóbbi régió integrációjában – hasonlóan a nyugat- és dél-európai régiók mintájára – feltételezhetően olyan fejlemények mennek majd végbe, amelyek az államhatárok megváltoztatása nélkül elősegítik a hagyományos (közös nyelven, múlton alapuló) regionális összeköttetések megújulását, illetve egységesülését. A hagyományos európai regionális struktúrák a történelem során nemzeti államok keretébe kerültek, melyek időnként többször is megváltoztak. Ennek ellenére a regionális szerveződések mégis fennmaradtak, esetenként újraszerveződtek, illetve újraértelmeződtek (pl. a német–francia kulturális közeg).

A közép-európai régió integrációjának, illetve a vele járó egész térség regionalizációjának egyik legfontosabb hatóereje a kultúra, amely a nemzeti identitás meghatározó eleme és a rendszeres érintkezés és együttműködés területe, hordozója. A kultúra szerteágazó és sokszínű lehetőségein belül elsősorban az irodalomnak van a legnagyobb kisugárzó szerepe a nemzeti önazonosság és a művészi, nyelvi értékközvetítés színterén. Ebből adódóan egy szélesebb körben a régió nemzeti irodalmainak, egy szűkebb körben pedig (a nemzeti irodalmak keretén és szintjén belül) a kisebbségi irodalmaknak szükséges olyan stratégiai értékű programot választaniuk és létrehozniuk, amely hatékonyan és egyben hitelesen segíti elő az integrációs szintek megvalósítását. A közép-európai régió fogalma elsősorban az irodalomban és a történelemben, pontosabban az összehasonlító irodalomtudományban, a nemzeti és a világirodalom között található irodalomközi együtteseinek a megnevezése. A történelemtudományban pedig az azonos vagy hasonló fejlődési típusba sorolható népek és nemzetek gyűjtőfogalma, egy nagyvonalakban geográfiailag is meghatározható területen. Közép-Európa (Zentral-Europa, Mittel-Europa ...) és a hozzátapadó eszmeiség, gondolatiság elsősorban tehát irodalmi és szellemi fogantatású volt és nem politikai kezdeményezésre jött létre, bár többszörös áttétellel a napi politikában is megjelent. A politika a saját céljai számára – az említett oknál fogva – valójában sohasem tudott indokokat és érveket kovácsolni a fogalmilag is nehezen megközelíthető mozzanatokból és motívumokból. E régió művelődési és szellemi kapcsolatainak következetes kiépítése mindenekelőtt következetes politikai rendezést igényelt volna, hogy megteremtődjék a szellemi környezet intézményesített hálózata, amelyben a térség hat és működik. A politikai realitások, beleértve az állami és kormánykezdeményezéseket, e vonatkozásban mindig elmaradtak a szellemtől, s ennélfogva a közép-európaiság sose kapta meg a politika támogatását. Így tünetszerűvé vált, hogy a Közép-Európa-problémát ismételten a kultúra, a tudomány és a szépirodalom különböző műfajai vetették fel és időszerűsítették.

Közép-Európa nem egységes és egynemű geográfiai, történeti és kulturális régió. E térségnek sajátos kulturális tudata és politikai helyzete van. Történelmileg a legerősebben és a leghatározottabban az Osztrák–Magyar Monarchia fogta össze a közép-európai régió országait és népeit. Kevert etnikai összetétele később szinte kínálta a politikai vezetés számára a feszültségek levezetésére a kisebbségek feláldozását vagy éppen egy szomszéd ország elleni izgatást. A súlyos következményekkel járó trianoni szerződés valójában nemcsak a magyarság, hanem egész Közép-Európa tragédiáját okozta, mivel ez a térség valósággal játékszerré vált a nagyhatalmak kezében. A trianoni traumák következetes orvoslása nélkül nemigen lehet elérni a közép-európai régió gazdasági, politikai és kulturális konszolidációját, nem lehet betetőzni az újabb integrációs folyamatot sem. Trianon nemcsak a közép-európai egységfolyamatok egyik leglényegesebb akadálya volt, a jogtalanságok és diszkriminációk kiváltója, hanem reális akadályává vált az aktuális európai integrációs folyamatnak is. A közép-európai régió államai napjainkban sajátítják el az európaiság feltételrendszeréhez való igazodást, a fejlettebb és gazdagabb Európa polgárosult demokráciáját. Ez a tény akkor is biztatást jelent, ha tudjuk, hogy ennek a régiónak az Európába vezető útja a hagyományos nacionalista politika és szenvedélyek által keltett válságokon és konfliktusokon keresztül vezet.
* * *
A magyar nemzeti irodalom integrációjának feltétele Magyarország európai uniós csatlakozása. Ez azonban nem jelentené a magyar kulturális és irodalmi egység létrejöttét, mivel kisebbségi magyar kultúra és irodalom Magyarországon kívül még Szlovákiában, Romániában, Ukrajnában, a volt Jugoszláviában, Szlovéniában, Horvátországban és a nyugati diaszpórában létezik és teljesíti küldetését. Ezekben az országokban a magyar kultúra és irodalom intézményesített formái a nyolcvanas évek végi politikai változásokkal relatív módon megerősödtek és az integrációhoz vezető úton megtették az első lépéseket. Arra nézve azonban, hogy a Kárpát-medencén belül élő magyarok hogyan és mikor fognak kapcsolódni az európai integrációhoz, nincs egyértelmű válasz. Pomogáts Béla, aki talán a legkövetkezetesebben foglalkozik a magyar nemzeti irodalom integrációjának kérdésével, egyik tanulmányában a következőket állapította meg: „... a határon túl élő magyarság igen nagy közösségei maradnak távol az integrációtól, minthogy az erdélyi nagyjából egymillió-nyolcszázezres magyarság európai integrációja is bizonytalan, a vajdasági háromszázezres és a kárpátaljai közel kétszázezres magyarság integrációját pedig semmi sem szavatolja. Ezzel közel két és félmillió magyar, a magyar nemzet egy igen nagy része maradna ki az eurointegráció jótékony következményeiből, illetve válhat a »schengeni határok« áldozatává, minthogy igen szigorúan őrzött politikai és gazdasági határok választhatják el az anyaország magyarságától.” A politikai előkészületek is azt bizonyítják, hogy Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovénia és Szlovákia belátható időn belül az integráció része lesz, Románia, Szerbia, Ukrajna esélyei bizonytalanok, illetve ezeknek az országoknak pillanatnyilag nincsenek eurointegrációs esélyeik.
A közép-európai régió országainak politikailag és gazdaságilag differenciált jelenlegi helyzete jelentősen befolyásolja a magyar nemzeti irodalom integrációs folyamatát. Az előző diktatórikus korszak évtizedeiben bizonyos szellemi egység volt felmutatható, bár elsősorban külsőleg létrehozott feltételrendszer működtetésével. A kilencvenes évek dezintegrációs folyamata viszont kultúraellenességével károkat okozott a kisebbségi magyarság helyzetében, márcsak a felerősödő nacionalista tendenciák miatt is. Indokoltak tehát azok az eszmecserék, megfontolt művelődéspolitikai intézkedések, amelyeket az anyaország foganatosít a kisebbségi magyarság helyzetének javítása érdekében. Ezek ugyanis elősegítik a nemzeti irodalom és kultúra integrációját és annak az európai irodalmakban, illetve a világirodalomban rangjához méltó jelenlétét és perspektíváját.
* * *
A magyar irodalom decentralizációját az első világháborús vereséget követő országfeldarabolás kényszerítette ki. A trianoni békeszerződés (1920) a magyarság lélekszámának egyharmadát (közel három és fél millió magyart), s vele együtt számos kulturális központot és intézményt helyezett a szomszédos országokba. Ezzel valójában a magyar nemzeti irodalom hét évszázados egysége is megtört, s kialakult a magyar irodalom ún. policentrikus modellje. A kényszer hatására kialakult kisebbségi irodalmak az anyaországtól elcsatolt részek (Erdély, Felvidék, Délvidék) kulturális hagyományaira támaszkodtak, mindamellett szellemi és nyelvi egységben maradtak a magyarországi irodalom áramlataival és törekvéseivel. Hangsúlyoznunk kell, hogy az országhatárok által egymástól elszakított magyar kisebbségeket nemcsak a nyelvközösség jellemzi és fogja össze, hanem nemzeti identitásuk is megegyezik egymással. A magyarországi, a szlovákiai, a romániai és a vajdasági magyar irodalmat a közös történelmi hagyomány és tudat, a közös értékrend is összeköti, tudva azt, hogy az egyes kisebbségekhez tartozók állampolgársága eltér egymástól. Az egyes magyar nemzeti kisebbségek nemzeti identitásuk és kulturális önazonosságuk fenntartása érdekében létrehozták saját kultúrájukat és irodalmukat, a kisebbségi (nemzetiségi) kultúra és tudat ápolása mellett azonban idővel is megőrizték a magyar nemzeti kultúra egységének tudatát. Ezt alapozta meg a kisebbségi magyar kultúrák és irodalmak szerveződési folyamata és a homogén magyar nemzethez való tartozás aktív érzése is.
* * *
Mindezt figyelembe véve megállapítható, hogy a kisebbségi magyar irodalmaknak és kultúráknak alapjában véve két éltető forrásuk létezik, melyek a magyar kultúra identitására és történetére is visszavezethetők. Egyrészt az egységes nemzeti kulturális hagyományok forrásaira, másrészt a regionális magyar kultúrák kialakult motívumrendszerére gondolunk. Minél gazdagabbak voltak ezek az erőforrások, annál könnyebben ment végbe a kisebbségi irodalomalapítás folyamata (lásd az erdélyi példát). A létrejött határon túli kisebbségi irodalmak öntudatosodási folyamata fokozatos és meglehetősen hosszadalmas volt.

A fenti kontextusrendszer csak a legfontosabb (meghatározó) kapcsolatokat tartalmazza, s nem tér ki pl. az anyaországbeli kisebbségi irodalmakkal, a nyugati országokban levő és a tengerentúli magyar irodalommal való, valamint más további közegekben létező irodalmi kapcsolatokra. Ebből is látható azonban, hogy a kisebbségi magyar irodalmak sokrétű, de nem másodrendű irodalomtörténeti képződmények (külön irodalomtörténetüket jórészt megírták). Közvetlen létükben – kivéve az anyaországbeli irodalmat – nem is függnek más irodalomforámcióktól, nincsenek azoknak belsőleg alárendelve, hanem relatívan önálló történelmi jelenségek, melyeknek lehetnek/vannak programjaik, sajátos (létükből eredő) funkcióik és jellegzetes megnyilvánulási formáik. Ezeknek a jegyeknek a felismerése saját további fejlődésüknek záloga és feltétele, egyben integrációs törekvéseiknek alapja.
* * *
A határon túli kisebbségi magyar irodalmak az eltérő történelmi múlt és feltételrendszer által meghatározottak, s helyzetükből adódóan, programjaik következményeként alakult kapcsolataik minősége és hogyanja az anyaországbeli magyar irodalom, illetve a tágabb értelmű irodalmi kontextus vonalán. Romániában él a Duna-völgyi kisebbségi magyarságnak több mint a fele, s számarányuk az államalkotó többséghez mérten is itt a legmagasabb. A mennyiségi tényző, a „tömegerő” azonban egymagában nem lenne elégséges, ha nem társulnának hozzá történelmi adottságok. Közismert tény, hogy az erdélyi fejedelemség lehanyatlása után is tovább élt a terület közigazgatási különállása, így a társadalmi struktúra eltérő vonásai nyomán egyfajta „erdélyi szellemiség”, sajátos kultúra, önálló hagyományú irodalom és tudományosság is keletkezett. A tekintélyes létszámú népcsoportnak olyan ideológiára, politikai és kulturális intézményekre volt szüksége, amelyek lehetővé tették fennmaradását és biztosították fejlődését, továbbá az egyetemes magyarsággal és a román állammal és néppel kialakított kapcsolatait is szavatolták. A regionális erdélyi tudat lett a transzszilván ideológia meghatározó elve, melynek első megfogalmazója Kós Károly volt, 1921-ben: „Nem szabad elfelejteni, hogy mi nem az egységes magyarságból elszakasztott egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját, külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel. Tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni, és tudtunk nehéz vereségek után talpra állni.” (Kiáltó szó). A transzszilván gondolat hívei nem hirdettek elzárkózást és nemzeti, regionális öncélúságot, hanem eszmeiségüket magasrendű európai igényességgel kötötték egybe, mivel az európai tájékozódás szintén a történelmi Erdély örökségéhez tartozott. Megjegyezzük, hogy (történészek tanúsága szerint) a korabeli kisebbségi közegben népszerű volt a közép-európai vagy a „páneurópai” ideológia, mely szervesen egészítette ki akár az erdélyi, akár a felvidéki tájékozódási igényeket (lásd Fábry Zoltán horizonttágító gondolati programját az irodalmi értékre vonatkozóan ...).

A regionális irodalom eszméje a két világháború között több erdélyi magyar írónál az európai tájékozódás lehetősége volt, s a kisebbségi irodalomtól azt várta, hogy az a határok felett érvényes európai szellemiség őrzője és megvalósítója legyen. Kuncz Aladár például szülőföldjét annak a „virtuális Közép-Európának” tekintette, amely a különböző változatokból (magyar, román, szász ...) történelmi és társadalmi egységet képes kialakítani. Véleménye szerint a kisebbségi irodalmaknak szükségszerűen vállalniuk kell az európai egységnek és az egyetemes emberi eszméknek a következetes hirdetését és szolgálatát. Az 1928-ban indult Erdélyi Helikon című irodalmi és kritikai lap írói (Kós Károly, Kuncz Aladár, Tabéry Géza, Áprily Lajos, Kacsó Sándor, Tamási Áron ...) tudatában voltak annak, hogy kitekintés és európai tájékozódás nélkül az alkotómunkát provincializmus húzza le, s a regionális irodalom is csak akkor lesz képes küldetését teljesíteni, ha az emberi kultúra szélesebb horizontjára tekint. Kuncz Aladár kijelentései bizonyítják, hogy a regionalizmus és a kisebbségi lét mennyire vált modellé az említett írók számára: „Európa a termékeny, haladó szellemű, nagy műveltségi és politikai együttműködéshez csupán magukat szabadon kifejező regionalizmusok útján juthat el ...”. Egy későbbi megállapítása is ezt vallja: „A kisebbségi irodalmakban alakul ki az elkövetkezendő Európa lelke ... Erdély hagyományos kötelessége a kisebbségi érzés föltárása, az európai élhetőség próbája ... Erdély kínálkozik gyógyszerül a kontinensnek, ahol eddig mindig fontosabb volt a térképrajzolás a népek békéjénél ...”. A politikának való kiszolgáltatottság elleni védekezés formája volt az erdélyi közösségi tudat és eszmeiség fokozatos építése és erősítése. A transzszilvanizmus a kisebbségi sorsba került erdélyi magyarság szellemi önvédelmének az eszköze volt, a kollektív önvédelem jegyében jött létre, s áthatotta ennek a kisebbségnek a közös mentalitását és önmagáról alkotott képzeteit. Kialakulásában fontos szerepet játszottak az erdélyi történelem hagyományai, a közösségi tudat, s bár nem volt pontosan és tudományosan kidolgozott rendszere, több változata is kialakult (a székelység, a hagyomány, az erkölcsi minőség, az erdélyiség, az európaiság és más szellemi csoportok identitásformája).

A második világháború utáni időben, a szocializmus és a diktatúra éveiben a transzszilvanizmus gondolatát nem lehetett sem hangoztatni, sem továbbfejleszteni. Az erdélyi gondolat hagyománya csak az 1989-es romániai politikai változások után éledhetett fel és kaphatott szerepet a magyar közgondolkodásban. Korszerű értelmezésére is ekkor kerülhetett sor, bár a szépirodalom, beleértve az irodalmi szociográfiát, a legerősebb diktatúra alatt is képes volt betölteni identitásvédő szerepét és őrizte a transzszilvanizmus szellemiségét, a tradíciót és a sajátos értékeket. A kilencvenes években az erdélyi magyarság figyelmét elsősorban az átfogó nemzeti identitás megerősítésére fordította, mely a megváltozott történelmi helyzetnek megfelelően természetes jelenség, másrészt a transzszilvanizmus gondolata is külön vitatárgy lett. Az 1990-ben és 1991-ben lezajlott eszmecsere fiatalabb résztvevői általában elutasították a transzszilván ideológiát, azt állítva, hogy az nem képes szellemi stratégiát adni az erdélyi magyarság számára. Mások, főként az idősebb generáció képviselői, elsősorban az erdélyi gondolatnak a kisebbségi magyarság identitásának és kultúrájának védelmében betöltött szerepét, tehát a pozitív tulajdonságait emelték ki. A transzszilván eszme új vonatkozásokkal újra napirendre került és kiegészíti az egyre inkább felerősödő összmagyar orientációt, a regionális szellem és identitáskeresés pedig egyre inkább kiegészíti az egyetemes magyar szellemi és identitástudatot. Pomogáts Béla, a magyar nemzeti kultúra és irodalom integrációjának szellemi atyja úgy véli, hogy „a transzszilvanizmus ügyének fellendülését támogatja az az európai tendencia is, amely a regionális tradíciók, identitások és szerveződések újjáalakításának kedvez. Az európai integráció ugyanis nem csupán egy magasabb identitásnak és szerveződésnek: az európaiságnak és az Európai Uniónak rendelte alá a nemzeti, nemzetállami identitásokat és szerveződéseket, hanem nagyobb teret adott a hagyományos regionális struktúráknak is... Az erdélyi regionalizmus és maga az »erdélyi gondolat« olyan eszmei hagyományt jelent tehát, amelyet éppen a modern európai gondolat, a »régiók Európájának« integrációjára épülő stratégia tölthet meg új tartalommal. A transzszilvanista eszme ebben a tekintetben európai küldetést vállalt magára...” A transzszilvanizmus gondolatának átértékelési alapja és új értelmezésének ideológiája is lehet ez a kitétel, mivel az erdélyiségtudat a megváltozott körülmények és feltételek között is a magyar nemzeti kultúra és tudat része marad, s ezen túlmenően minden eddiginél jobban az európai kontextus része lehet. Igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy a magyar nemzeti kultúra következetes integrációja nélkül nem létezik erdélyi magyar kultúra, ahogy az erdélyi magyar kultúra nélkül sincs magyar nemzeti kultúra és szellemiség. Ez a kölcsönös feltételezettség viszont egyértelműen a magyar kulturális, szellemi, irodalmi és lelki nemzeti integárció megvalósítását elősegítő történelmi feladatokra való figyelést igényli.
* * *
A szlovákiai magyar irodalom és az európaiság gondolata többször közel került egymáshoz. Fábry Zoltán eszmerendszerében, értékrendjében és kiállásában gyakran, különböző formában jelent meg az európai kapcsololatok vonzástere. Már a húszas évek elején a kisebbségi irodalmi élet kérdéseivel foglalkozva a Kassai Napló hasábjain Irodalom és magyarság címen fejtette ki véleményét a korabeli irodalmi életről. A nacionalizmus, az önképzőköri irodalom elleni fellépése többek között első kinyilatkoztatása a kisebbségi magyar irodalom európaiságának is. Fábry az európaiság eszményét a Szent Gallen-i kalandtól származtatta, Mohácson, Wittenbergen, az újhit prédikátorain, majd Bessenyei György és Kazinczy Ferenc kapcsolatkeresésén és programjain keresztül a Nyugat-nemzedékig vonultatja fel. Az a következtetése, hogy a „kalandorságok felelőtlenségéhez” – a Quedlingburgokhoz, Trianonokhoz – nem szabad visszatérni: „Az európai irányt nem szabad elejteni. Most ez – létkérdés, a menekülés útja és feltétele. De irodalmunk csak akkor lehet európai, ha kultúránk, vágyunk, célunk összeesik azzal az Európával, mely Trianonok, tankok és Spenglerek dacára a saját talaján újra és megint csak élni akar.” Ady Endre a nagy példakép és az értékmérő, de a kisebbségi sors is kínálja az európai irányt. Az írói alkotómunka teremtő programját nem elvontan, nem a „mindenségben” feloldottan fogalmazza meg, hanem történelmileg és geográfiailag pontosan megjelölt környezetben. Fábry irodalmi programja igényes és követésre méltó volt, márcsak azért is, mert a csehszlovákiai magyar irodalomnak nem voltak olyan történelmi előzményei, mint az erdélyi és a vajdasági irodalomnak. Ennek a kisebbségi irodalomnak az előzményeit csupán a magyar irodalom földrajzi helyzethez kötődő hagyományai jelentették, s az a tény, hogy 1919 után Csehszlovákia befogadta a Magyarországról elüldözött haladó írókat. Ezek az alkotók jelentős szerepet vállaltak a csehszlovákiai irodalmi élet, a kisebbségi sajtó és a közművelődés megindításában, valamint a haladó eszmék terjesztésében. Valójában ebbe a vonulatba és helyzetbe illeszkedett be a Fábry által meghirdetett program is, mely az irodalmi alkotás értékelő, kiválasztó és determináns elemének és törvényének egyértelműen az esztétikai értéket ismerte el. Említett cikkéből idézünk erre vonatkozó megállapítást, mely szintén az európaiság és a nyitottság szinonimájaként értelmezhető: „Író csak az, aki az esztétika normáit igazolja és példázza. Irodalom csak az, ami ezt az egyetlen kritikát kibírja. És a legnagyobb szégyen, az életképtelenség legszomorúbb jele lenne, ha ettől az egyetlen biztos művészi feltételtől félteni kéne – magyarságunkat.” Fábrynak ez a definíciója egybeesik a „magyar emberirodalom” megvalósításával. Az emberközpontúság igénye, mint egy modern reneszánsz eszmeiség az expresszionizmussal és Ady példájával szinte szuggerálta számára a nyitást, az irodalom európaiságát. Irodalmi példái, a világirodalom nagyjai, köztük Romain Rolland, Stefan Zweig, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Stendhal, Tagore és további nagy alkotók felfedezése is erősítik benne a választott irány helyességét.

Fábry Zoltán európaiságának példája egyszeri és rendkívüliségében példaértékű. Kisebbségi sorsba jutott, de nem a szellemi világ beszűkülésének értelmében, mert amit személyes sorsa hátrányának szánt, azt ő előnnyé változtatta. Stószi magányában az európai szellemi élet áramkörébe kapcsolta magát: összefogta a szálakat könyvekkel, folyóiratokkal, dokumentumokkal és levelezéssel. Műveltsége és tájékozottsága segítségével legyőzte elszigeteltségét, s így kísérhette figyelemmel a magyarság sorsának alakulását és a változó európai helyzetet. Kisebbségben volt ugyan, de a magyarországinál szabadabb helyzetben, az első világháború után széthullt magyarságot egyes részeinek elszigeteltségében is figyelhette. Ezért bírálhatta joggal a nacionalizmus minden formáját, s ezért állhatott a fiatal magyarok haladó mozgalmának, a Sarlónak az élére, mely példát mutatott a társadalmi haladás és a kis népek megbékélésének lehetőségét felmutató kezdeményezésben.

Kötetcímekben is megfogalmazódott Fábry Zoltán európaiságának lényege – különböző tartalmakkal. Több irodalomtörténész a stószi író legjelentősebb könyvének tartja az Európa elrablása (1966) című kötetét, melyben a szerző „a fasizmus rendszeres anatómiáját” nyújtja, s a német fasizmus ideológiai és politikai körének elő- és főleg utótörténetéhez kapcsolódva vázolja fel a náci újjáéledés veszélyének drámai tényét. Ezért fogalmazza meg újra és újra a Thomas Mann-i formulát: „Európa, vigyázz!”, illetve: „Európa, védekezz!” Az írói törekvéseket is kifejező monumentális tanulmánygyűjtemény egységes szerkezetű akkor is, ha a besorolt tanulmányok nem egy időben keletkeztek. Maga a szerző írta: „A könyv ... lényegében készen volt már 1963-ban. Első fejezetei 1961-ben íródtak, és a továbbiak 1963-ig folyamatosan jelentek meg a csehszlovákiai magyarság folyóiratában, az Irodalmi Szemlében. E könyv mégis kétévi késéssel jelenik meg. Miért? Egyszerre, befejezetten akartam közreadni az egészet ...”. Fábry szándéka volt, hogy megakadályozza a szétszóródás lehetőségét, ezért a számos dokumentumból álló kötet egységes vonalvezetést kapott, bár műfajilag a megszokott kategorizálással nem lehet beskatulyázni. Leginkább figyelemre méltó, hogy Fábry emberi törvénnyé tudta emelni legjobb eszméit és műfajt teremtett az életével, magatartásával, írásaival. Egyedülállót hozott létre, mert kisebbségi sorsból hadakozott a magyarságért, majd a fasizálódó korban a legbátrabb európai szellemekkel alkotott egységet.

1967-ben, a hetvenéves stószi író tiszteletére, életműve legjelentősebb írásaiból állított össze Simon István egy tanulmánygyűjteményt Hazánk, Európa címmel. Az itt felmutatott európaiság a címadó írásban fogalmazódik meg a történelmi tényeket is figyelembe véve: „Aki hazát veszít, még mindig nyerhet hazát. Nehezebbet, elkötelezőbbet: Európát ... Mi Trianonnak kétszeres árat fizettünk: hazát vesztettünk, egy eddig volt történelmi és földrajzi valóságot, és egyben hazát kételkedtünk: egy illúziót. Ettől a pillanattól kezdve új sors és új törvény élt bennünk, a megújhodás kényszere: változni!” Ez a változás hozta meg a látóhatár kiszélesítését és a kisebbségi sors új lehetőségét: „A mi árvaságunk itt kapaszkodott Európába ... A kiindulóponton Európát vállaltuk: a miénk tehát minden tünete, kihatása, sorsa és gondja. Európa nehéz haza. Ha veszélyben van: az emberiség sorsáról van szó. Mi Európát emberségvonatkozásai miatt vállaltuk ...”. Az 1936-ban írt cikk kitételei, hangulata és felelőssége nem véletlenszerű diagnózist jelez. A fasizmus megerősödése, a háborúra való készülődés, a nacionalizmus embertelenségei kiváltják Fábryból a szellem védekezését, a vox humana szerepének és feladatának tudatosítását. A magyarságot és egyben Európát féltő gondja tettekre sarkallja: „Európát mai valósággá kell segíteni: tömeghumanizmussá, tömegkultúrává, népvalósággá ... Aki ma Európát mond, az ma forradalmi értelmet nyilatkoztat ki. Régen és ma egyformán: igazságtörekvést, igazságtevést ... Forradalomban élünk, másult és másító magyarság vagyunk, mert korszerű Európát akarunk ... Itteni magyar küldetésünket ma csak ez nyugtázhatja.”

Fábry Zoltán gondolkodásának folytonosságát jelenti az európaiság eszméje abban a közegben, amelyben a szemlélettágítás igénye (már a húszas években) megjelent és hatott. A vox humana szlovákiai feladata lett az a motiváló erő a két világháború közötti időben, amely változást eredményezhetett az egész magyar szellemi atmoszférában, mivel az európai magyarság gondolatát korszerűen teljesítette ki, s nemzedékek élték meg küldetése értelmét. Európa „embervonatkozásainak” hangja és küldetése összecseng az európai magyarság lényegével, melynek alapján Fábry Zoltán az adott történelmi helyzetben elsőként vállalta a magyar értelmiségiek közül az európaiság gondolatát.
* * *
Itt és most a sajátos transzszilván gondolat és Fábry Zoltán szellemiségének aktualitását és nyitottságát érintettük. Mindkét jelenség jó példája annak, hogy Kelet-Közép-Európa magyar nemzetiségei az európaiság és az emberi egyetemesség eszméihez is megtalálták az utat. A sort folytathatnánk nem csak erdélyi és felvidéki példával, mivel a téma vitákat és eszmecseréket váltott ki a két világháború között és 1945 után is a kisebbségi magyar körökben. Csupán megemlítjük, hogy a vajdasági magyar szellemi életben folyt ez irányú vita tanulságai a húszas-harmancas években Szenteleky Kornél és Szirmai Károly tanulmányaihoz fűződnek. A „helyi színek elmélete” problémakör, mely a vita központjában állt, annak a tisztázására is jó volt, hogy a létrejött vajdasági irodalom a regionális hagyományokat képviselje-e vagy egyetemes feladatokat vállaljon magára. E kérdéskör valójában e kisebbségi irodalom fejlődési fokozatait és szinte egész történetét befolyásolta és áthatotta. Csak az Új Symposion alkotói generációjának a fellépése jelentette egyértelműen és meghatározó módon ennek az iordalomnak az egyetemes tájékozódáshoz való fordulását.

A kisebbségi magyar irodalmakban a regionális programok megszületése – mint azt az erdélyi, a felvidéki és a vajdasági példák bizonyítják és tanúsítják – a történelmi kényszerhelyzet eredménye volt. A kialakuló kisebbségi irodalmak a megfelelő országrész (régió) kulturális hagyományaira alapoztak és támaszkodtak, ugyanakkor kapcsolatban maradtak a magyar irodalom általános törekvéseivel és áramlataival. Nemcsak a deklarációk szintjén érvényes mindez, hanem az irodalom eszmei és poétikatörténeti alakulásának vonalán is. A kisebbségi magyar irodalmak mozgalmainak és irányzatainak (realista törekvések és avantgárd áramlatok, valóságirodalmi és szociográfiai elemek, szövegalkotó és műfaji kísérletek...), továbbá költészeti és prózai kísérletező magatartás-változatainak megvannak a párhuzamai az anyaországbeli irodalomban. Irodalomtörténeti tény az is, hogy a kisebbségi magyar irodalmat meghatározóan több szál fűzte a magyar nemzeti irodalom fejlődéséhez, mint a velük egy államban fejlődő „többségi nemzet” irodalmához, mivel ez utóbbiakhoz elsősorban művelődéspolitikai szálak fűzték a kisebbségi magyarságot. A kisebbségi magyar irodalmak kapcsolatainak, irányainak és poétikai-műfaji kontextusainak vonala beilleszthető egy általánosabb és szélesebb kelet-közép-európai irodalmi fejlődéstörténeti hasonlóságok és feltételek keretébe.
* * *
Befejezésként ismét tágítjuk a kört, mivel az anyaországbeli irodalom szemléleti kérdésének alapjait érintő problémát vetjük fel. A magyar nemzeti irodalom és a szélesebb (egyetemes) irodalmi kontextus irányultsága ugyanis a magyar irodalomtörténet során nem mindig egészítette ki egymást. (Többször vitaalapként szolgált a szellemi küzdelem során már a 18. századi felvilágosodás korától számítva.) Különböző formákban és motívumokkal az évszázadok során ismételten megjelent e kettősség, esetenként úgy, hogy a nemzeti és az európai orientáció szembe is került egymással, s az ellentét szélsőséges magatartásokhoz vezetett. Úgy is megjelent, mint a különféle irányzatok és mozgalmak dialógusa, a hagyomány és a modernség ellentéte, a tradíció és az újítások kirekesztő harca. Bármilyen formában is mutatta meg magát az ellentét, mindig zavarta az irodalom és a kultúra teremtő folytonosságát és az építő diskurzusokat. Jelenünkben is megfigyelhető, hogy a szűkebb értelmű nemzeti kulturális stratégia és a modernizációs európai kulturális irányultság több vonatkozásban szemben áll egymással. Közép-európai szinten is érezhető ez a kettősség, elsősorban a tradicionálisan nemzeti vonalakhoz kötődő, illetve a posztmodern, transzavantgárd irányait hirdető irodalmi és esztétikai vitákban. Ez a problémakör enyhébb formában, a kisebbségi magyar irodalmakban is létező és ható téma, bár nem meghatározó jelenség.
Az irodalmi hagyomány és a modernség kölcsönös problematikájánál határozottabban van jelen a kisebbségi magyar irodalmakban az az antinómia, amely az irodalom ún. közösségi és személyiségelvű kifejezőerejét jeleníti meg és állítja szembe. Ez az ellentét irodalomesztétikai ellentmondásba torkollik, mivel a közép- és kelet-európai régióban az irodalomnak sok évszázados hagyománya van a közösségi és nemzeti szerepvállalásban. Ebben a kontextusban az irodalom nem csupán az emberi személyiség és egyéniség helyzetét, válságát vagy éppen megsemmisülését fejezte ki, hanem közös tapasztalatokat és törekvéseket is megjelenített és képviselt. Az ún. „személyiségelvű” irodalom hívei és magyarázói nem ismerik el a közösségi érdekeket konstituáló irodalmat, nem felel meg követelményeiknek, s kánonaikban az alkotó csak az „én” helyzetéről, ontológiai problémájáról és a személyiség ügyeiről tehet vallomást. Az utóbbi másfél évtized kisebbségi magyar irodalmaiban ez az ellentmondás generációs nehézségeket okozott és szekértáborokra való osztódást eredményezett.
E két kiemelt differenciáló tényező és kísérő jelenségeik befolyásolják mind a magyar nemzeti irodalom integrációs törekvéseit, mind a magyar kultúra és irodalom európai integrációját. Az irodalmi csoportosulások, akár nép-nemzeti, akár urbánus színekkel, szélsőséges értékrenddel, esztétikával és kritikával egyrészt fékező provincializmust, másrészt parttalan kozmopolitizmust, s ezzel a kultúra hasadását idézhetik elő. Nem törvényszerű folyamat, hogy a hagyományos és a modern írásmód különválásával megszűnjenek az egyes alkotói csoportok kölcsönös megértésének szemléleti alapjai. A közép-európai térség regionalizációjának és a vele járó integrációnak a kialakulásában az irodalomnak identitásőrző szerepe, lehetősége van. Ennek szellemében a magyar irodalomnak sem a belső ellentmondásait szükséges tovább vinnie és örökítenie (újabbakkal bővítenie), hanem előbbre való az integrációs feladatokra összpontosítania és ezen belül az érvényesülési lehetőségeket körülhatárolnia. A kisebbségi magyar irodalmak sajátos helyzetüknék fogva élő regionális hagyományokat jelentenek és egyúttal közvetítő funkciót töltenek be a közép-európai kultúrák kapcsolatrendszerében. Ez a kontextus és a szemléleti nyitottság jelentheti a garanciákat a magyar irodalom rangjához való felzárkózásához és a korábbinál teljesebb európai befogadásához.

Duba Gyula

Hangulatok (3.)

A vén cigány

December elején Pozsony kapuján már a tél dörömböl. De az utcai zenészeket a növekvő zimankó sem riasztja el. Kora délutántól, de néha egész nap sötét estig játszanak az óvárosi paloták enyhében vagy a szélárnyékos sarkokon, az árkádos kapuk előtt, s a Mihály-kapu boltíve alatt. A művészet szegénylegényei ők, de nem koldusok. Nem kérnek fizetést, de az adományt elfogadják, borravalóért játszanak. Zenetudásukat, önmagukat adják érte. Nem könnyű zenélni szélfúvásban, megdolgoznak a keresetért. A járdára tett, elébük helyezett dobozokban, sapkájukban, hegedűtokban gyűlik számukra a pénz: nagyrészt inkább csak érmék, módjával kisebb bankjegyek. Ne ítéljük el őket szívósságukért, kitartásukért, a művészetekre nehéz idők következnek. Nemsokára talán az írók is maguk árulják könyveiket!
Persze, vannak köztük ágrólszakadtak is, botcsinálta mesterek! Mint Szandokán, én neveztem el így, a félroma gitáros. Elnyűtt és megkopott hangszerén nincsenek húrok, fáját tenyerével csapkodja, és rekedt hangján közismert dallamokra zagyva szövegeket énekel. A se füle, se farka zene mégis olyan parázs hangulatot képes kelteni, hogy az utca mosolygó népe szinte táncra perdül. A titokzatos orosz énekesnő ilyenkor tél jöttével behúzódik a Lőrinc-utcai Istrobank elé, mély átéléssel komoly áriákat, operabetéteket énekel. A dél-amerikai indián zenészek eltűntek, nádsípjaik nem rikoltoznak, szőrös dobjuk már nem buffog a Posta utcában, sem a Fórum Szállónál. A cseh trubadúr azonban még a Mihály-kapunál van, gitárjával és a hatvanas évek slágereivel bűvöli a járókelőket. Az ősz végi esték művészi szenzációja azonban kétségtelenül a zenebohóc az Úri utca elején. Keskeny pódiumán ül zöld-sárga öltözékében, sildes sapkában, egész zenekart működtet egymaga. Három dobot perget és cintányért csattogtat a lábával, közben gitárt penget, s egy maga elé szerelt harmonikán slágerdallamokat fúj, minden tagja részt vesz a zenélésben. Örökzöld számokat játszik és nosztalgiával fűti át a Nyerges utca és Úri utca kereszteződését. Sokan állnak az apró téren, félkaréjban hallgatják a zenebűvészt, és henger alakú pepita dobozaiba totyogó gyerekek dobálják a szüleik pénzét.

Sokrétű a pozsonyi utcák zeneművészete! Olyan különféle súlyú művészeknek ad teret, akiknek nem jutott pódium és hangversenyterem, sem bár vagy lokál, ahol tudásukat csillogtathatnák. Gazdag változatosság ez, láttunk tilinkózót is, mély hangú hegyi dudást, hajléktalan szájharmonikást és komoly tangóharmonikást, akit ösztövér klarinétos kísért. S énekeseket minden mennyiségben, egy áriákat éneklő kopasz fiatalember közönyéről és mély átéléséről híres, mintha önmagának énekelne, már-már mindennapos a forgalmas utcasarkokon...

Megtörténhet azonban, hogy a megszokott repertoárok közé váratlanul meglepetés vegyül, ajándékszerű szívmelegítő élmény! Mélyrétegeket mozgat meg az emberben, s rádöbbenti... mire is?! Azokat a feledésbe merült mélységeket mozdítja meg, amelyek kihűlt lávaként nyugosznak a lélek mélyén. A Szlovák nemzeti felkelés terén, a legsűrűbb forgalom zajában, a morajló, csengető és dübörgő modernség zsivajában, álomszerűen halk hegedű szól. Erre mondják, hogy cincogva játszik, szerényen és igénytelenül. Mintha az őskorból szólna, egykori boldog „úrfikorunkból”, elátkozott és duhaj legénykorunkból, ismert műdalt fidlikál, egykori kedves dallamot: „Jegenyefán fészket rak a csóka, barna kislány tanított a csókra...” Fél évszázad mélyéről ér el a dallam, csak álom lehet! Bori Ernő nótája volt, a legjobb barátomé. Háború utáni zord esztendőkben dacoltunk vele a sorssal az esti falu utcáján, ezt énekelte a későbbi felesége ablaka alatt. Meg a kocsmában persze a nyári éjszakákban, a táncmulatságokon. Jelentésként hangzik most a dallam a főváros idegenségében és káoszában.

Sietek, szinte rohanok feléje, vonz, mint a mágnes! Ki lehet ez a szerencsétlen csodatévő? A Lengyel Kultúra székházának nagy ablakai alatt pillantom meg, a vén, nyiszlett cigányzenész egykor talán prímás lehetett. Nem is a szegénység, inkább az esendőség szimbóluma. Erőtlenül, bár tisztán játszik, halkan s szinte nyekergőn, majd megveszi az isten hidege! Töpörödött vénség kiskabátban, csáléra ferdült kalapban, borostás ábrázattal, nehéz időkben ők tették lehetővé számunkra a dacos örömöt, a kesernyésen duhaj jókedvet, a hagyományos életet jelentő csárdások ritmusát. Nem Dankó Pista, bár annak nótáit is tudja, sorra előbújnak vonója alól. Mintha melegen remegne és fénybe borulna tőlük a Sznf tere! Csoda történik velem? Olyan árván hangzik a sírdogáló muzsikaszó, mintha a semmiből jönne s az űrben veszne el, önálló életet él, mint a jelenségek, mintha nem is állna a széles ablak alatt a vén cigány.

Vannak hangulatok, hangok és dallamok, amelyek bennünk élnek, mint régi tények, s azóta emlékek, lelkünk nyugtalan térségei, tudatunk mélyrétegei teli van velük. Tudják az írók-költők, hogy ritmusok élnek bennünk, néhai tetteink üteme és érzéseink lenyomata, pattogón szilaj vagy mélán szomorkás mozdulatok emléke, valamilyen módon rögzültek bennünk, atavisztikus jelek, néha felébrednek maguktól, máskor felidézzük őket, még az idő természetéhez és az elmúlás folyamataihoz is közelebb kerülhetünk általuk. Használják is őket az írók, munkájuk anyagát az emlékezés bányássza ki az időből, és egyéniségük, a lelkük értelmezi! Igen, a jelenben élünk, de a múltból táplálkozunk, jól tudják az írók s eszerint élnek.
Sokáig hallgattam, kissé oldalt és távolabb állva tőle, a vén cigányt, míg észrevett. Észre kellett vennie, mert körülöttünk mindenki rohant, csak én vesztegeltem. Jó érzékkel csupa magyaros dallamot játszott vagy talán mást nem is tudott! Sok szép műdalt jól játszott, bár néha kuszán, keservesen, de aránylag tisztán s főleg nagy igyekezettel. Tudom, a műdal olyan, mint ékszerben a bizsu, mutatós s talmian is szép, számomra feltámasztott velük egy régi világot. Elém varázsolta az idegen forgatagban a régmúltat, nem toporzékoló csárdásokkal megjelenítve, inkább hallgatókként, mélán s szomorúan. Közelebb lépve hozzá néhány bronz- és nikkelpénzt láttam az elébe kitett papírdobozban. Azért a gyönyörűséges világért, amit elém varázsolt, meg kell jutalmaznom. A szemébe néztem, és kisebb bankjegyet, ötven koronát dobtam a dobozba. Ő is rám nézett, szeme könnyes a hidegtől, szipogó vénember, arcára folyt a nedvesség s mintha egy pillanatra bővebben ömlene. De lehet, hogy tévedtem. Aztán tovább mentem és a hegedűszó a Manderláig kísért...

Másnap elhatároztam, hogy több pénzt adok neki. Ki tudja, mikor fűzhettek bankót a vonójába?! Igen, egy százast adok neki vagy talán kettőt. S talán azt is megmondom, mit játsszon, nótát parancsolok nála. De nem volt ott a nagy ablakok alatt. De hát ez nem lehet, hiszen elhatároztam... Körútra indultam, hogy megkeresem. Fázott az istenadta, de hát... nem tűnhetett el nyomtalanul! A Mihály-kapu alatt sem találtam, sem a Ventúr utcában. Az Úri utcában is kerestem. A Zöldház előtt akadtam rá, ahol nagyon sűrű a forgalom és állandóan hullámzik a gyalogosok tömege, hosszan hallgattam távolabbról, majd közelebb mentem és úgy álltam, hogy meglásson. Fázik most is, hát nem Dankó Pista, de játssza a nótáit hűségesen. Kissé meghajolt felém, amikor észrevett.

Nem nézett rám többször, mégis úgy éreztem, nekem játszik! Öreg fények villantak fel a Nyerges utcában, petróleumlámpával megvilágított szerény termek és parasztszobák vörös lobogása! Úgy tűnt fel, hogy egészen felvillanyozódva játszik a vén cigány. Amikor a dobozába dobtam két százast, mélyen a szemembe nézett, meghajolt és halkan mondta: köszönöm, uram!
Nem láttam többé őt. Közben megjött a tél hóval, szélfúvással. Pedig kerestem, bejártam utána az Óvárost. Vörösmarty verse is eszembe jutott: Húzd, ki tudja, meddig húzhatod?! Néha mintha hallottam volna a halk hegedűszót, mintha valahol előttem hangzana s mindjárt megpillantom őt. Lélekben kísért a zene, magamban dúdoltam a dallamok szövegét, mennyi bennük a komor bánat s mily kevés a remény! Nem találtam a vén prímást, eltűnt nyomtalanul. A régi dalok egy ideig még bennem zengtek, bár az utca nem visszhangozta őket. Játszik-e még s merre vajon, a vén cigány?!

Nyári papagáj

Reggel első pillantásom a nyitott ajtón át az utcai ablakokra esik. Szép időben már süti őket a nap. S ha fényben ragyognak, könnyebb a felkelés. Jobb kedvvel nézek a nap elébe. Amikor homályos az ebédlő és szürkék az ablakok, felkelni sincs kedvem. Semmi nem történne, ha nem kelnék fel időben. Csak hát a kötetlenséggel önként vállalt munka és több felelősség jár. Nem szükséges dolgozni, tehát muszáj! Mert kell az önbecsülés.
A napfényes ablakok jó érzést keltenek bennem. Mintha egykori értékeket jeleznének, elmúlt nyarak energiáit bírnák, melyek anyagiasulva bennem élnek. Régi kánikulák emlékei lennének? Vagy a roppant napfénymennyiség és melegtömeg energiája, ami erdőn-mezőn dolgozó őseim génjeiben elraktározódott? A magam nyarainak az üzenete mindenképp benne lehet. Ideggócok rezgéseként, nedvek és kisülések változásaként, génjeim tulajdonságaiként érzem magamban. Egyszerre anyagszerűek és spirituálisak. Fák és vizek, szelek, esők, fagyok és puha hóesés élményei az emlékezetemben. Állatok, madarak és halak érzéki léte bennem. Egykori jelenségek és történések árnyai, öröm és fájdalom emléke, könnyű mosoly és súlyos bánat felidézhető látomása!

De nem arról kívánok szólni, milyen a szántáson elfekvő nyúl rögszerűsége vagy a krumpliföldről felrebbenő fogolycsapat ropogó-csattogó röpte. A fűzbokor alatti pandalyban elkapott nagy busa síkos testének rángásáról sem beszélek. Inkább arról töprengenék, miért derít jókedvre az ébredéskor meglátott napfény! Ma már többnyire a Duna-parton találom meg a természettel való élő kapcsolatomat. Sokkal bonyolultabb élmény, mint a régi nyarak voltak. A folyó nyugatról jön, mintha az örökkévalóságot képviselné, jobbra a főúton a jelen csenget, csattog és morajlik. Felettünk, az elvadultnak tűnő, sziklás Várdombon a történelem, a magasban a négytornyú Vár. Mintha a téridő teljességében járnék. Valahol az egyetemességben! Európa második folyama hömpölyög előttem, van ebben valamilyen elemi fenség! Földi méretű, ám kozmikus értelmű, roppant erő. Állandó mozgásából, délkeletre való haladásából eredő, játékos hullámfiókák fodrozzák a felszínét. Partja alján iromba kövek hevernek. Nem simára csiszolódott, folyami terméskövek, hanem szabálytalanul szögletes, szeszélyes élekkel és csúcsokkal meredező sziklák, a tarpataki vízesésre emlékeztető, szürke bálványok. Megidézik a felföldi hegységeket, a megbonthatatlan, mozdulatlanságba dermedt ősanyagot. A folyó vize állandóan nyaldossa és locsolja őket, de tehetetlennek bizonyul velük szemben.

A bálványokkal részben összefolyva, kétméternyi földcsíkon vidáman zöld színű, buja növényzet tenyész. Mohón él, akárha mediterrán melegágyban! Fiatal fácskák, hetyke bokrok, harsány levéltömeg és kedélyes vegetáció. A sudár fácskák egészségesen felmagasodnak, ahogy az erős gyermek nő, az életképességet hirdetve! A ferde vízpart a sétányig lapos terméskövekkel van kirakva, szürke malterbe ágyazták őket. A távolba nyúló sakktábla négyzetein vadvirágok és mohó füvek nőnek. Mintha a kövekből sarjadnának. A köveken apró gyíkok futnak vagy sütkéreznek, városi verebek kutatnak növénymagok után. Ahogy nézelődöm, a szikláktól egy megtermett patkány igyekszik felém, majd eltűnik alattam. Mintha a part tetején több lenne a humusz, bujább a vegetáció. A lenti zöldövezetet kamasz topolyafák, füzek, bodza- és olajfák uralják, itt fenn ecetfák tenyésznek. Meg az ökörfarkkóró fakuló sárga dárdái és egy apró, sárga virágú, terebélyes gyom, elvirágzás után kicsiny pelyhes bolyokban neveli termését, mint a pitypang. Aztán a lila törzsű, bokorszerű gyomnövény, kellemes illatát gyerekkorom óta ismerem. Hegyes levelű ágai teli apró bogyók zöld fürtjeivel, bimbózó virágai lehetnek, bár sosem nyílnak ki. Nehéz leírni szagukat! Nem savanykás illat, inkább fanyarul kellemes, bársonyosan kesernyés, mint az orvosi székfűé, amit én harmancseknek ismertem. Hogyan lehet, hogy máig nem tudom az illatos gyomnövény nevét? Sosem mulasztom el, hogy apró fürtjét leszakítva ujjaim közt morzsolgassam s megszagoljam: érzem benne távoli kertek és szőlők üzenetét! A sétány betonsorán átnyúlva leszakítok egy fürtöt és megszagolom, igen, a régi illata van!

Szegényesnek tűnő „természetem” gyakran meglepetést okoz. Egyszer másfél méternyi, karvastagságú kígyót láttam, a túlsó parttól úszott felém. Harminc méterre lehetett, amikor megpillantottam a vízben. Lassan, kitartóan közeledett, „kígyózva” úszott, időbe telt, míg a kövekig ért. Eltűnt köztük, vártam, de nem láttam többé. Tudhatta vajon, hová megy s mit akar? Miért vágott a víztömegnek? Célja volt vagy a véletlen késztette? Máskor búbosvöcsök halászott a partközelben! Átbucskázva a fején, mint a mesében, villámgyorsan alábukik és eltűnik a vízben, jóval távolabb merül fel ismét, csőrében fénylő halacskát tart s a fejét rázva elnyeli. Hermann Ottó szerint a halastavak réme, honnan jöttél, magányos halász?! Aztán dolmányos varjú lépeget peckesen a sziklaköveken, néha fontoskodva ugrik és a vadkacsákkal társalog. Szűkszavúan és rekedten perel velük, jól odamondogat a barát récéknek. De azok ügyet sem vetnek rá, szunyókálva melegszenek, majd halászni kezdenek, fejre állva merülnek alá és lábukkal a vízben kalimpálva kotornak a mélyben. A felszínre bukva valamit nagy élvezettel lenyelnek. Napszállta előtt békésen üldögélnek vagy tollászkodnak, úszkálnak is közben. Máskor az edzésüket végző kajakosok rebbentik fel őket. Nemsokára majd felkerekednek és elrepülnek. Aztán jönnek nyugatról az őszi esővizek, a tél eleji áradás, belemerülnek a nyurga fácskák és a zavaros víz ellepi a nyári üdeséget, elpusztítja a gyíkocskákat, talán a patkányok sem menekülnek. A kacsák helyére sirályok jönnek nagy csapatban...

Bonyolultan ellentmondásos az én városi „természetem”. A házunk körül meglepő lehet. Egyszer... látom, fényesek az ablakok. Elégedetten kelek, az ebédlőben hallgatom a hétórai híreket. Jó érzésemet a robbantások, politikai botrányok és bűntettek sem zavarják. Az ablaküvegen át kellemesen melenget a napfény. A dolgozóból váratlanul halk hangot hallok, mint amikor egy kisgyerek felsír. De a világ rémségei továbbra is lekötik figyelmemet. S a panaszos hang újra kiált, majd ismét... Hogy kerül ismeretlen élőlény a dolgozószobámba? Nem is kíváncsian, inkább idegenkedve megyek át, először semmit nem látok, majd megpillantom: kívül az ablakpárkányon egy papagáj ül! Szlovákul andulka! Rigónyi sárga madárka, a szemei körül bársonyos bíborszín foltok. Fején apró kecses bóbita meredez. Az utca felé néz, még nem vett észre, és ismét kiált. Sosem volt papagáj az ablakomban, szobamadár, kalitkát idéz bennem. Életem során volt már galambom és gerlém, kisbárányom és csikóm, még fogolycsibéim is, de papagájom soha! Nem az én madaram. S hogy tanácstalanságom nagyobb legyen, az andulka meglát, rám nézve ismét kiált. Vár tőlem valamit. Egyszer egy vándorsólyom is az ablakpárkányomra telepedett, de ahogy meglátott, elrepült. A papagáj pedig néz és szólongat. Ha tigriskölyök heverne a pléhen, vagy Baudleure albatrossza tipegne ott, akkor se lennék jobban meglepve s tanácstalanabb. Nem is sejtem, mit akar tőlem. S mintha tudná ezt, mintha szánna, hogy olyan értetlen vagyok, bohókás mutatványba kezd. Jobbra lépeget tipegve, majd balra perdül, hajlongva táncot jár s közben engem néz. Mulatságosan bohóckodik. S kiált: hát nem értesz engem...?!

Bennem pedig nem a természeti énem éled meg, hanem a gondterhelt városlakó. Kié vagy, madár, hogy kerülsz ide? Ha kinyitom az ablakot, elrepülsz! Vagy netán bejönnél? De mi lesz akkor? Kalitkám nincs, hová tegyelek? Hogyan gondozlak, mivel etetlek? Jelentenem kell a rendőrségen, hogy magadtól bejöttél hozzám! De hátha a gazdád nem jelentkezik! A nyakamon maradsz tehernek! Csak bajt okozol, kellemetlenséget. Kihallgatnak miattad! Meggyanúsítanak hogy loptalak vagy elcsábítottalak! Szép vagy, kedveske, de hát... mit csináljak veled? S közben csábosan táncol a madárka és állandóan szólongat! Szinte már eseng, mit tegyek? Egyelőre nem tudom. Azt gondolom: ha komolyan be akar jönni, megvár! A fürdőben mosakodom és borotválkozom, határozatlanul húzom az időt. Ha megvárt, be kell engednem! De mire visszamegyek, már nem ül az ablakon. Akár látomásnak hihetném, bár tudom, hogy ott volt. Most hol lehet? Másik ablakon kér bebocsátást? Be akart jönni hozzám vagy játszott velem? A múló nyár rejtélye marad alighanem...

Gyüre Beáta versei

A tűz már ég...

Üres a lét.
Csak tátongó üresség.
Színes a kép.
Csak egy szívesség.
Még egy kérdés.
Nem kell már a méz.
A tűz már ég.
Most már talán ez elég.

Bűntudat

gondolatok kavargása
érzések kavalkádja
fejbelőtt tetem
’megin, mit tettem?!

Kételyek

a múltat homály fedi
a jövő a titkokat rejti
a jelenben élek:
...mily sötét az élet!
(sötét van, nem látok,
de talán nem is akarok)
a múlt elmúlt
a jelen feldúlt!
a jövő kétes
ki tudja, lesz-e...

Egy kívánság

Boldog Világ véget!
...ezt kívánom néktek...

Az őszinteség

Nem tudom, mit mondhatnék...
közeleg már a vég
s az embertelenség
majd eltűnik az őszinteség.

Az én helyem...

...gyereksírás, holt szellemek,
énekhang, bolyongó lelkek,
az én világom csak a sötétség lehet,
hol csak a holtak járnak-kelnek.
Hol a szellemek lebegnek,
ott az én helyem...

Egy kép róla

vakmerő és nőies
szerelmem becézetű csődtömeg

Sötétség

...tengerbe fulladt a Nap...

Te + Én

reménytelen vágyak emlékeinek foszlánya

Szerelem elmúlása

a szerelem démon angyalok ostromában legyőzötté válik

Akadály

táncos lábú fabábu boldogságomból visszahúz

Isten segít

a sötét halál torkából egy idegen kéz visszahúz

Angyal

Akard és kérd,
Nem bánt, megvéd.
Gyújts egy gyertyát,
Aztán halld meg szavát,
Légy figyelmes, s meghallod, mi az üzenet

_________
* Gyüre Beáta (1987) Királyhelmecen született, Nagykaposon lakik, „éppen most vagyok harmadikos a helyi gimiben”– írja levelében. Időtöltése: zenehallgatás, rajzolás-festészet, érdekli a misztika meg a kelták. Bizonyára a versek is! (fz)

Bereck József

A foltozóvarga

(Részlet egy készülő mini meseenciklopédiából)

T
Tilli-Tilli

(Halvacsora) A nyári konyha asztala alatt három macskakölyök heverészik. Falusi macskakölykök. Butusú bajszán még ott a reggeli maradéka. Csigajló füle hegyén kunkori tollpihe, a farkán piros fonáldarab. No és Pukkancs? Hát az ő ábrázata sem éppen arról árulkodik, hogy gyógyíthatatlan szenvedélye a reggeli mosakodás.
Álmos falusi délelőtt.
A macskakölykök török basa módjára hevernek az asztal baldachinja alatt. Csigajló az ablak sarkát bámulja. Ott szokott megjelenni az első napsugár. Ez most még várat magára. Pukkancs egy leejtett gyufaszállal próbál játékba bocsátkozni. A gyufa kemény fejű, foszforos. Közös műanyag tányérjuk mellett Butusú mereng. Ételmaradékos bajszocskája kókadtan lekonyul. Elbágyasztotta őt a pompás reggeli.
Ha ebben a percben valami hiányzik a három macskakölyöknek, akkor az Tilli-Tilli, a városról hozott szomszéd cicus. Reggel óta ő jár az eszükben. Meg persze a halak. Vagyis: Tillike – ahogy őt mind közönségesebben nevezik – és a halak.
Ez utóbbiakat Embergazdi jelentette be még reggel, amikor munkába-iskolába indulván, a nyári konyhában egy pillanatra összefutott az egész család:
– Gyerekek, ma hal lesz vacsorára! – mondta titokzatos mosollyal Embergazdi. – Keszeg, kárász, fogas, harcsa...! Bort is készíts hozzá, Marcsa! – fűzte még hozzá viccesen, feleségének címezve. – Hiszen, tudod, úszni szeret a halacska!
Asszonygazdi szemmel láthatóan nem osztotta férje jókedvét, s egy kifejező kézmozdulattal azt is jelezte: őrá bizony ne számítsanak a pucolásnál!
– Netán lehalásszátok a tavat? – csodálkozott Fiúgazdi.
– Vacsoravendégeket is lehet hívni? – vihogott a nyúlánk Lánygazdi. Ezzel a téma be volt fejezve. Rohan mindenki a dolgára: Embergazdi a halgazdaságba, Asszonygazdi a cérnagyárba, Lánygazdi a gimnáziumba, Fiúgazdi pedig az alapiskolába.
– Mi az, hogy lehalásszák...? – kíváncsiskodott Butusú, mihelyt az utolsó gazdi után is becsapódott az utcakapu.
– Még ezt sem tudod?! – fölényeskedett Pukkancs. – Az éppen olyan, mint amikor Csigajló elhalássza előled a legjobb falatokat. Csak fordítva...
S ez a kijelentés mintha azt is eldöntötte volna: ki menjen megtapasztalni, mi van Tillikével, mért nem jelentkezik.
Attól tartottak ugyanis, hogy Tilli-Tilli és öregecske, nyugdíjas gazdijai az idő elzordulásával egyszerűen visszaköltöztek a városba. A kert termését betakarították, számottevő feladatuk itt már nem akad tavaszig. A hóesést, a szilajul nyargalászó téli szeleket pedig emeletes, jól fűtött városi lakásukból is nézhetik. Doromboló kedvencükkel az ölükben – természetesen.
– Én rögtön láttam rajtuk, hogy ezek csak olyan nyári Mikulások! – jegyezte meg fitymálóan Pukkancs.
Ezt látszott igazolni Butusú felderítő körútja is: – Semmi! Egészen a konyhaajtójukig elsettenkedtem, de semmi mozgás. Esküszöm, ezek ma még az orrukat sem dugták ki...
Abban azonban töretlenül bíztak, hogy Tillike nem hagyja itt őket csak úgy – ukmukfukk! Végtére is: összebarátkoztak, vagy mi a szösz... Nyár eleje óta nem volt nap, hogy ne találkoztak volna. Legtöbbször a fészer alatt. Még azt a jogát sem vitatták el soha Tilli-Tillinek, hogy előkelő mozdulattal fellibbenjen a fűrészbakra, s holmi uralkodói pillantással onnan méregesse őket azzal a gyönyörű cirmos szemével.
Engedékeny viselkedésüket persze botorság lenne meghunyászkodásnak tekinteni. Azt azért nem! Egyszerűen csak csodálták Tilli-Tillit, városról származó társukat, mert bűbáj, kellem, magabiztosság olyan csodálatosan megfért törékeny, nyurga testében. Ezen még az sem változtatott sokat, hogy a szemközti Varjú kölykök szándékosan rászálltak, s néhányszor csúnyán meghajtották. Azt is előre le lehetett fogadni, hogy egyszer megcsípik, otromba konzervdobozt kötnek a kecses farkincájára, vagy mondjuk dióhéjat húznak a formás lábaira s nagyokat kurjantva és röhögve meghajkurásszák a jégen. Micsoda szörnyű kilátások! Talán jobb is, ha visszamenekül a városba...
Tilli-Tilli azonban egyelőre nem menekült. Igaz, hogy egész délelőtt nem mutatkozott, de Embergazdi hazaérkeztével fölgyorsultak az események.
A ház első számú gazdija – ahogy reggel ígérte volt – kiemelte a csomagtartóból a fóliabatyuban vergődő halakat. Kitette őket közcsodálatra az udvar közepére.
A három macskakölyköt mintha puskából lőtték volna ki: rohantak nyomban városi barátjukért. Mintha Tilli-Tilli is megérezte volna a pillanat ünnepélyességét, királynői tartással ott várta már őket a fészerben. Természetesen a fűrészbak tetején.
– Ennyi ha... ha... ha... lacskát még életedben nem láttál! – lihegte izgatottan, elfúló hangon Butusú.
Tillike olyan fölényesen fogadta a közlést, mintha távoli városában egyenesen a halpiacon látta volna meg a napvilágot.
– Gyere azonnal! Ezt látnod kell! – tüsténkedett Pukkancs.
– Keszeg, kárász, fogas, csuka, harcsa... – lelkendezett Embergazdi reggeli modorában Csigajló. – Nem is hinnéd, milyen nagy a bajsza...!
Tilli-Tilli szemében, alig észrevehetően, apró sárga lángokat lobbantott az egykori ragadozói ösztön. Finom szálú bajsza megrezdült. Társai előtt persze igyekezett leplezni felindultságát. Bátor léptekkel követte őket az udvar közepére.
A városiakra jellemző magabiztosságtól vezérelve rögtön a látszólag veszélytelenül heverő, izmos testű halak közé billegett. Mire észbe kapott volna, már késő volt. Az egyik derék hal ezüstös teste íjként megfeszült, feldobódott a levegőbe, s rövid, villanásszerű röptében úgy képen törölte Tilli-Tillit, a városról jött cicust, hogy az előbb belerepült a csibeitató hideg vizébe, s onnan kikászálódva, rémületében nekirohant a nyitott garázsajtónak.
Egy szó mint száz, Tillike csúnyán leszerepelt a halakkal. Pukkancs, Csigajló és Butusú gurult a nevetéstől. De nem sokáig...
Alighogy Embergazdi kilöttyintette az udvarra a haltisztításhoz használt vizet, Tillikénk már ismét a régi magabiztossággal szedte karcsú lábait a halpikkelyek fényes garádicsán, mintha csakis az ő szórakoztatására történt volna ez az egész.
Hja, erre születni kell...!

Ty
tyúkokkal aludni

(Tévémaci) Igazán még ki sem tavaszodott, de már a nyári időszámítás szerint ketyegtek az órák. A meseíró napokig szerencsétlennek érezte magát. Nem járt ugyan tyúkokkal aludni, de megrögzött korán kelőként nem szerette az éjszakázást. Az óra visszaállításának elsősorban esti tévézése látta kárát.
Ezen az estén is hiába készült egy jónak ígérkező műsor megtekintésére, már az első képsorok után elnyomta az álom. A felesége könnyű, puha takarót terített rá, persze ezt ő nem tudta, mert már mélyen szuszogott, de az öntudatlan kellem érzete megtette a hatását: álmodni kezdett. Azt álmodta, hogy ő a régi idők Tévémacija. A cammogós zenére bejött a szobába, indult volna nyomban a készülék felé, hogy bekapcsolja, de érdekes módon arra álmában is rájött, hogy ezt ma már nem kézzel, hanem távkapcsolóval kell csinálni. Aztán a régimódi készülék elé állított karosszékébe huppanva – Tévémaciként is elaludt! Azt álmodta (immár álmában, mondani se kelljen), hogy ő a ház csöveinek mackója, és amikor csönd van, fölsétál a meleg vizes csöveken, a központi fűtés vezetékein meg a szellőzőjáratokon, lakásról lakásra megy a vízvezetékeken. Szóval, ő a mackó, aki a csöveken jár. Éjjel csöndben van, akkor járkál a leghalkabban, a szellőzőkürtőn át kikukkant a tetőre, megnézi, hogy fönt táncol-e a hold, aztán meg, mint a szélvész, lecsúszik a pincébe. Miközben végigcsúszkálja a ház összes csövét, és elégedetten brummog hozzá, a lakók olykor felriadnak, és azt hiszik, valami baj van a csövekkel. Van, aki fölgyújtja a villanyt, és fölírja magának, hogy reggel el ne felejtsen szólni a házbizalminak. Ő meg a nyitva hagyott csapokat keresi, mindig akad ilyen, kidugja az orrát, és figyeli a szobák sötétjét, ahol ezek a lények laknak, akik nem tudnak csövön járni, és kicsit sajnálja őket, mikor látja, hogy milyen nagyok és esetlenek, és hallja, ahogy horkolnak meg álmukban beszélnek és olyan egyedül vannak. Ezért reggel, amikor mosdanak, megsimogatja az arcukat, és megnyalintja az orruk hegyét...

U
unoka

(A kétjobbkezes kislány) Volt egy kislány, akinek a bal keze is jobb volt. És nagyon szeretett rajzolni. Egyik kezével bábut rajzolt, a másikkal hóemberkét. A bábu nyughatatlan volt, leütötte a hóember orrát, s a hóemberke sírt. A kislány megsajnálta a hóemberkét. Egyik kezével új orrot rajzolt neki, a másikkal seprűt, hogy védekezhessen az izgága bábuval szemben.
Aztán a kislány egyik kezével egy fát rajzolt, a másikkal kerítést. A fa szomorkodott egymagában a kerítés mögött. Ezért a kislány egyik kezével rajzolt egy másik fát, hogy a kerítés mögött két fa-jóbarát álljon, s a másik kezével házikót. A házikóban az asztal körül emberek ültek, s örültek neki, milyen gyönyörűen súgnak a fák, s hogy a házban milyen tiszta a levegő.
Végül a kislány egyik kezével apókát rajzolt, a másikkal egy anyókát. Mindketten öregek voltak már, arcukat ráncok barázdálták. Ültek a padon és beszélgettek:
– Milyen jó, hogy a kislány lerajzolt bennünket, így legalább van unokánk. Olyan ügyes unokánk, aki mind a két kezével tud rajzolni. Ha megnő, egyik kezével a saját gyermekeit fogja gondozni, a másikkal bennünket.
– Milyen jó, hogy lerajzoltam nagypapát és nagymamát – morfondírozott a kétjobbkezes kislány. – Lesz kihez látogatóba járnom, virágot vinnem a szülinapjukra. Meghívom őket ünnepekre, és sétálni járok majd velük a parkba. Milyen öröm-teli dolog is az, ha valakinek van papija és mamija, akik szeretik kicsi unokájukat.
S a szobájában ágyacskája fölé akasztotta a képet.

Ú
úszólecke

(A szökőkút) A sétálóutca egyik líciumbokrának tövében tücsökcsalád lakik. Tücsökmama, tücsökpapa és három csemetéjük, akik mióta kicsit felcseperedtek, állandóan a közeli szökőkúthoz vágynak elmenni.
Csakhogy ezt az éjjel-nappal csábosan csobogó csodát közelebbről megtekinteni még tücsökmamának és tücsökpapának sem adatik meg csak úgy – ukmukfukk. Nemhogy szeleburdi csemetéiknek. A sétálóutca színes betonlapokkal tarkított kövezetén ugyanis mindennap emberlábak erdeje sűrűllik. S ezek az izgága lábak otromba cipő-, papucs- és szandáltalpakat csattogtatnak a kövezethez. Nem vitás, hogy ez a tücskökre és persze minden csúszó-mászó apró teremtményre beláthatatlan következményekkel járó veszélyt jelent. A tücsökcsalád tehát sokkal jobban teszi, ha napközben békésen szundikál a líciumcserje tövében. És valóban ezt is teszi. Annál is inkább, mert éjszaka meg állandóan koptatniuk kell a parányi hegedűiket, hiszen a kitárt ablakokon beszivárgó nyári tücsökzene nélkül a kisgyerekek nem tudnának elszenderedni a fölforrósodott házakban.
Ezen a napon viszont a három tücsökcsemete az izgalomtól nem tud nap közben szundikálni. Tücsökmama ugyanis megígérte nekik, hogy késő este, miután elnéptelenedik a sétálóutca, elviszi őket a szökőkúthoz. Tévedés persze azt hinni, hogy tücsökmama végül nagy szívének köszönhetően engedett csemetéi szűnni nem akaró nyaggatásának. Sokkal gyakorlatiasabb megfontolásból tette ezt az ígéretet, túllátott ő bizony a hegedű húrjain. Egyszerűen csak úszóleckét akart adni csemetéinek a szökőkút vizében. Mert a dolgokban jártas, bölcs tücsökmamaként tudta, hogy a hosszú, tikkasztó szárazság után előbb-utóbb irtózatos zápor fog lezúdulni az égből. A sétálóutca kövezetén – a díszbokrok tövét sem kímélve – patakokban fog ömleni a víz a félelmetes lefolyórácsok irányába. Nem árt tehát, ha csemetéi némi gyakorlatra tesznek szert az úszás és a megkapaszkodás tudományában...
Az úszóleckéből aztán mégsem lett semmi. Ugyanis a tücsökcsemeték, de még a szüleik sem tudják, hogy a szökőkút valójában az utolsó vízimanó lánya. Nem akart egyedül élni a halastóban, ezért költözött be ebbe a parányi tavacskába a város közepébe. Azóta itt lövöldözi a magasba a kövér vízcseppeket. Mégpedig olyan bohókásan és szeszélyesen, hogy a szökőkúthoz érve még tücsökmama is megfeledkezik az úszóleckéről.
– Találjátok ki, hogy most mit csináltam a vízcseppekből? – kérdezi a szökőkút az elámult tücsökkülönítménytől, mintha régi ismerősök lennének.
– Tulipánt.
– És most?
– Tűzijátékot.
– Hát most?
– Szőlőfürtöt...
– Ezt megeszem – nevet a szökőkút. – Hamm, már be is kaptam!
Aztán csokrot formál a vízsugarakból, s a tücsköknek kínálja. De amikor érte nyúlnak, lefröcsköli őket.
– Hi-hi-hi!
Minthogy már késő este van, piros fény világítja meg a szökőkutat, s a vízcseppek cseresznyévé változnak.
– Tessék, kóstoljátok meg!
– Nem kell, már ismerünk – mondják a tücskök, s ekkor a sétálóutca végén egy mérges kóbor kutya tűnik fel. Tücsökmama gyorsan takarodót fúj, de senki ne gondolja komolyan, hogy az úszólecke tervéről végleg lemondott volna!

Ü
üres lap

(Családi album) A családi album nagyszerű találmány, szépen együtt van benne a család, összezárva a fehérneműs szekrényben, senki sem jöhet ki belőle, így Alfonz bácsi sem, aki Benyovszky Mórictól ihletetten Madagaszkárra szökött, ám itt rezzenéstelenül ül a hintalován, s a Görcs nagyapa, hatalmas bajszával szinte pattogtatva azt mondja, egy vasat se kapsz, amíg meg nem halok, ezt jegyezd meg, te csirkefogó, de Alfonz bácsi csak mosolyog, egy kissé eltűnődve mosolyog, mintha éppen azt latolgatná, mivel üsse agyon Amália nénit, kisfejszével-e vagy piszkavassal, s a megboldogult nagynéni bájosan mosolyog a pesti szolgálóéveiben a nagyságától kapott fehér napernyő alatt, Mihály bácsira mosolyog, akivel tíz évig pörösködött a csalánnal benőtt régi kert miatt, és Mihály bácsi ugyancsak mosolyog, valamennyien mosolyognak, egytől egyig, és ez így van rendjén, egyetlen paprikás csirkét vagy rántott pontyot sem sikerült soha közösen elfogyasztaniuk, de a családi albumban reggeltől estig együtt vannak, hétről hétre, évről évre, ezért mondom hát, hogy a családi album nagyszerű találmány, nélküle a család tulajdonképpen nem is létezne, ezért egyáltalán nem mindegy, milyen albumot vesz valaki, a lehető legvaskosabb legyen, hogy azoknak is jusson benne hely, akik majd csak ezután jönnek, családi albumon spórolni csacsiság, áldatlan következményei lehetnek, hiszen azoknak, akik ezután jönnek, olyan érzésük támadhat, hogy nem megfelelő családba kerültek, s bár manapság már régóta a videofelvételek vagy újabban a digitális fényképezés divatja járja, az a legjobb, ha kék bársonnyal bevont albumot vesz valaki, aranyozott kapocscsal, az ilyen mindenkire kellő hatást tesz, mindenki számára azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy simára borotvált, kibodorított, ünneplőbe öltözött, azaz példás emberek közé tartozik, olyan társaság ez, amely arra kényszeríti az újonnan érkezőket, hogy maguk is illően megfésülködjenek, tiszta inget öltsenek, s csak azután fojtsák meg Hedvig nénit a ruhaszárító kötéllel, amit nyugodtan megtehetnek, nem kell aggódniuk miatta, nem történik semmi, bárhogy legyen is, ott maradnak szépen mindnyájan a fehérneműs szekrényben a hálóingek és az új párnahajak között, és mosolyogva fognak szembenézni azokkal, akik utánuk jönnek, mert az albumban még sok az üres lap s a fotográfusok mindennap elkattintják a masinájukat.

Ű
űrsütemény

(Anyu keze) Anyunak fehér a keze és olyan ügyes, hogy csillagokat is tud vele csinálni. Tésztát gyúr, fogja a metszőformát, és sorra gyújtja meg a csillagokat.
A tepsi feneke a sötét égbolt.
– Én rakom fel őket, egyedül én! Ne görbítsétek meg a sarkaikat!
A megsült csillagocskákat anyu leszedi az égboltról és megszórja porcukorral.
– Vehetek belőlük?
– Hát persze.
A csillagocskákat nagyon szeretem. Fénylenek és vanília illatát árasztják. Akárcsak anyu keze. Amikor eloltogatom őket, édesen ropognak a fogam alatt. S már nincsenek is!
Csak a vanília illata marad.

V
vásott gyerekcipők

1. (Karácsony az ablakpárkányon) A piros topánka már várta a karácsonyt. Mind többet hallotta az embereket az utcán beszélni róla. Előbb csak hasasabb táskákkal kezdtek járni, melyekbe a cipellő érthetően nem látott bele, aztán karácsonyfákkal is – erdeifenyővel, lucfenyővel, de közönséges kicsi fenyőkkel is.
Ekkor a piros topánnak eszébe jutottak azok az idők, amikor a balkonon élt egy szekrényben, s egyszer, tél elején sok ember hangja hallatszott ki a lakásból, és nem volt a vendégek számára elegendő szobapapucs. Ezért testvérével, a másik piros cipellővel együtt felkínálták őket a vendégeknek papucs gyanánt, mert könynyűek és puhák voltak, s akár az újak. A látogatás után megfeledkeztek róluk. Már nem vitték vissza őket a kinti szekrénykébe, hanem ott maradtak az előszoba lócája alatt, ahol meghúzódtak a sötétben. A piros topánka itt élte át a karácsonyt; azóta sem tudja feledni azt a gyönyörűséget, a gyertyák sercegését, a lángnyelvek kedves imbolygását, hasonlóképpen az emberek ünnepélyes hangját a gazdagon terített asztal körül. A lóca alatti zugból álomnak tűnt az egész. A piros topánka meg is szúrta magát fémcsatjával, hogy meggyőződjék róla, nem álmodik-e.
Most eszébe jutott mindez és örülni kezdett.
Nem volt ugyanis könnyű a sorsa.
Az akkori karácsony után jött a tél, utána a tavasz – a piros topán a testvérkéjével együtt újra kijárt, még mindig remekül állták a sarat, mutatósak voltak, úgyhogy néha még vasárnap is kimenőre vitték őket, amikor pedig csupa új cipő jár-kel a világban.
Aztán ismét megjött a hideg, és újra az erkély szekrénykéjében találták magukat. A lakásba népesebb vendégsereg nem érkezett, s a többi cipővel együtt néhányszor bizony alaposan átfáztak, úgyhogy a legkellemetlenebb cipőbetegséget is megkapták: lúdbőrösek lettek.
Aztán beköszöntött a nyár, s a piros topánka elveszett. Lejártak a testvérével a folyóhoz fürödni, ahol magas volt a fű, s egy gödörbe belecsúszva már hiába kiabált, amikor keresték. Egy cigánygyerek találta meg s hazavitte a húgának. A kislánynak azonban nem tetszett, hogy az egyik cipője piros, a másik meg kék, ezért az mondta a bátyjának, hogy találjon neki még egy kéket, a pirosat meg eldobta. Éjjel egy dühös kutya jött arra, amely afölötti mérgében, hogy nem kapott vacsorát, meg akarta enni a cipőt. A topán megrémült: bármennyire sanyarú is a sorsa, élni akart még, ezért hát abban reménykedett, hogy a kutyának rosszak a fogai, s ilyen éhesen nincs is ereje hozzá, hogy fölfalja. Három kutyafog kellemetlen szorításában néhány utcával arrébb költözött, egy szárnyas ablakú ház tövébe. Ott a kutya elengedte. Magasan fölötte az ódon utca ege látszott, amely éjszaka sötéten borult föléje, napközben pedig egyre gyorsabban kezdte elveszíteni kék színét – csak fakult, fakult, mígnem beköszöntöttek az első fagyok.
Egy nap a cipő az ablakpárkányon találta magát. Valaki óvatosan kézbe fogta, felemelte a földről s az ablakhoz vitte. Úgy rémlett, hogy az illető kék szemét is megpillantotta, de nem volt benne biztos, nem az eget látta-e maga fölött. De már ott is volt a párkányon, s újra csak egyedül.
Sokáig tartott, amíg megszokta, mert egész életében egészen lent, a földön járt – és itt most, egyszerre ez a magasság. Noha csupán a földszint ablakpárkányán volt, az útra lepillantva szédülés fogta el. Még arról is megfeledkezett, hogy bepillantson a szobába. Egyre hosszabb és hosszabb ideig tekintgetett lefelé, mígnem annyira megbátorodott, hogy most már az embereket is szemügyre vette. Az első gondolata az volt, hogy az emberek feje tetején lépkedhetne, de ezt a kaján gondolatot rögtön elvetette, mert a szívecskéje olyan tiszta volt még, mint egy vadonatúj cipőcsat. Mi több, ismét gyönge szédülés fogta el.
Aztán a magasságot megszokta, s a szédülés is csak ritkán kerülgette, rendszerint akkor, amikor szundikálni akart.
Később az emberek már tömött táskákkal jártak, aztán karácsonyfákkal is, s a piros topánnak eszébe jutott az egykori karácsony. Egyre többet hallotta emlegetni, s az emberek egyre sűrűbben hordták a karácsonyfákat. Aztán abbahagyták. A piros topánka hiába tekingetett az utca egyik végéből a másikba, hogy valakit hátha megpillant. Sötétedés után már csak egyetlen férfi sietett el mellette, aki karácsonyfát vitt. Aztán már senki.
Az esti sötétségben az utca elcsöndesült, gyertyák gyúltak, ezüst díszek csillogtak, s áradt a fenyőfák illata. A piros topán elszomorodott, aztán sírva fakadt, mert tulajdonképpen meg sem fordult a fejében, hogy karácsonykor magára maradhat. Igazságtalannak és egy kicsit helytelennek tartotta ezt, hiszen soha semmi roszszat nem követett el. Peregtek a könnyei a kemény földre, hulltukban megdermedtek és csengéssel töltötték be a kihalt utcát. Valóban fagyott. A piros topánka egész nap örült, örömében nem is vette észre a hideget, de most sírt és szomorkodott, ám mégsem fázott. Ez furcsa, gondolta. Hogy lehet? Hiszen egy fikarcnyi örömöm sincs, ami átmelegítsen. Meglepődésében és hát kíváncsiságból is, végre hátrapillantott.
Az ablak túloldalán, a két üvegtábla mögött egy szoba volt. Fényben állt, így a piros topánka mindent jól láthatott.
Egy fiatal férfi élt ott fiatal feleségével.
Az asztal mellett álltak, és ajándékokat adtak át egymásnak. A piros topánka nem hallotta, mit mondanak, de látta, milyen gyengéden nyílik az ajkuk, s ez már elég is volt neki ahhoz, hogy meglegyintse az ünnepélyességnek az a megejtő hangulata, amikor az emberek egymás szemébe nézve megérintik egymást. Az első közös karácsonya volt ez a fiatal párnak, és sokkal szerényebb ajándéktól is, mint amilyennel most meglepték egymást, boldogan fölfénylett volna az arcuk. A piros topán egyszerre úgy érezte, hogy hallja a szívverésüket. A szobában annyi szeretet, fényesség és nagy-nagy reménykedés, annyi álom és erő, egymásba és az összes jó emberbe vetett hit honolt, hogy a piros cipellő sajnálta, amiért nem tekintett hátra előbb.
Öröme visszatért, s egy cseppet sem fázott. Nézte a fiatal férfit és asszonyát, s boldog elégedettségében szökkent egy picit a keskeny ablakpárkányon.

2. (Vén semmirekellő) Széttaposott, repedezett, vásott gyerekcipők voltak a szemétdombon, azokkal hajigáltátok egymást, kislányok és kisfiúk, és fordítva, mígnem valaki egyszer csak feleségül vett valakit, vagy ha nem, akkor egyszerűen összeadtátok őket, mert már elfáradtatok, vagy az egyik már nagyon akarta, hogy a másik féltékeny legyen rá, szóval evégett is, de te ragaszkodtál volna inkább a harchoz, vagy az egyéni kószáláshoz, mindegy, de ezek (a gyerekek) összeadták magukat szégyenlős nevetgélések közepette. Általában tettél egy utolsó kísérletet, mikor rád került volna a sor, valamelyik kislánynak a lába elé kuporodtál, hogy akkor téged nem kell összeadni senkivel; ez tényleg így történt, zárod le hirtelen, ráeszmélve, hogy csak egy vén semmirekellő hallgat. (És mindez azért jól ki van találva – az embert a hazudozásban semmi nem akadályozza.)
A hazugságot viszont nem mint hazugságot kell elfogadni, hanem mint a beszéd (írás) szépségét!

Z
zárszó

(Forma és tartalom) A meseíró, akit persze így, a vége felé már sokkal találóbb e kusza, csapongó szövegek foltozóvargájának nevezni, sokáig azt hitte, a mese műfajában nem rúghat labdába. Hogy miért kellett ezt gondolnia, miközben a felnőtteknek szóló történetek írásában nem kis gyakorlatra tett szert? Nos, kétéves korában a mi meseírónk elvesztette anyai nagyszüleit, s velük együtt a szülőfalujából Magyarországra kitelepített mintegy negyven családban az összes felnőtt rokonát. Ráadásul apai nagyszüleit meg sem ismerhette, hiszen édesapja már tizenöt évesen teljesen árva volt. Tehát valóban nem férhet hozzá kétség, mennyi nagyszülői simogatás, okítás, társas érintkezésben példát mutató pallérozottság, lelki kulturáltság, finomság és ízlés, rokoni-közösségi élmény, misztikum, szép és pontos beszéd a világ dolgairól stb. telepítődött át Baranyába azokkal, akiknek több mint fél évszázaddal ezelőtt el kellett menniük. S mennyi-mennyi mese, meskete, monda, találós kérdés! Mindezt reménybeli meseírónk gyerekkori jussában megkurtított felnőttként olyan méltánytalannak tartotta, hogy szinte (vénájáig) sértetten azt gondolta: nincs mese! Mármint a lelkében, szívében, tudatának rejtett szögleteiben, ahonnan időnként az üres papírlapra csalogathatna egyet-egyet. Viszont éppen ebbe nem akart beletörődni. Tanúság rá ez a könyvecske, amelynek szövegeibe többek közt olyan kortárs szlovák és cseh meseírók (például Jan Navrátil, Dušan Dušek, Nataša Tanská, Mária Haštová, Ján Uličianský, Olga Hejná, Ondřej Sekora vagy Miloš Macourek) néhány játékos motívumát is beleszőtte, akiknek kis remekeit a rendszerváltást megelőző időkben élvezettel ültette át magyar nyelvre. Néha csak úgy passzióból, de dicséretes igény volt irántuk akkoron a magyar gyermeklapok szerkesztőségeiben is. A felejthetetlen argentin, Julio Cortázar maciját is valószínűleg azért álmodta újra, hogy az ...édia hiánya a reménybeli olvasó számára minél elviselhetőbb legyen. Apropó, meseenciklop mint műfaji megjelölés! Nos, meseírónk hadd vallja be végül azt is, hogy forma és tartalom problémájáról nincs nyugvóponton benne semmiféle teória, teoréma; és őszintén szólva, örül is, hogy nincs. Csupán bizonyos felismerések, ösztönös bizonyosságok vannak benne, melyeknek az a legfőbb ismérvük, hogy egészségesen ellentmondásosak. Vagyis reménytelenek és ígéretesek...

Zs
Zsitamur

(Legalább az esélye) „Nagymamával minden reggel együtt mentünk a sarki boltba – mesélte valahol Sinkovits Péter, akit e szövegek foltozóvargája siet nyomban megkövetni azért, hogy az alább olvasható fantáziaszavának elejét (eredetileg Mutamur) az ábécérend kényszerének engedve némileg megváltoztatta. – Egy napon megkérdeztem tőle, tud-e az ember repülni. Nagyi igenlő választ adott, komolyan és egyértelműen, majd hozzátette, hogy Zsitamur-por kell hozzá. Alig vártam, hogy másnap ismét a boltba érjünk. Tíz deka Zsitamur-port kérek, fordultam az idős elárusítóhoz, határozottan és magabiztosan. Nem tudom, milyen gyors szemjáték zajlott le mögöttem és felettem, de Mangel úr, a boltos – némi keresgélés után – rendkívül udvariasan közölte, hogy a készlet pillanatnyilag kifogyott ugyan, de a jövő héten várnak újabb szállítmányt.
Addigra persze már egészen más foglalkoztatott. Utólag, évtizedek elmúltával jutott csak eszembe ismét a jelenet: tavaszelő színfokozott derűjében haladunk az utcán a vegyeskereskedés felé, a bolt frissen felmázolt padlója, kutatás a sorakozó fiókok rekeszeiben, s hogy meghagyták nekem a hitet, a bizonyosságot, repülni lehet. Igazán nem tudom megítélni, részesültem-e azóta fontosabb ajándékban.
Aki rendet honosít maga körül, nincs már mit keresnie. Egyszer mégis, a magasból, és kedvünk szerint, látni a választott talpalatnyi földet... Na jó, legalább az esélye...!”

Deák Katalin

Franz Kafka a cseh irodalomban

Kafka Prágája – Prága Kafkája

„Hitler előtt, kb. 45-ben (a századfordulón) a világ megérett arra, hogy Franz Kafka megtelepedjék benne. H. u. 45-ben, azaz ma, érdemes megkeresni, és leltár alá vonni ennek a sovány, fekete mutánsnak a fészkét.”1
Ahhoz, hogy ezt a bizonyos „fészket” megtaláljuk, térben Prágába, időben pedig a már kijelölt századfordulóra kell képzeletbeli utazást tennünk.

A megadott koordinátákat követve az Osztrák–Magyar Monarchiában találjuk magunkat, amelynek természetesen Csehország is része volt. Prága lakossága ebben az időszakban (is) három etnikai-vallási csoportból tevődött össze: a csehekéből, a németekéből, illetőleg a zsidókéból. A helyzet persze korántsem volt olyan egyszerű, amilyennek első pillantásra tűnhet. A csehek érthető módon kezdettől fogva tiltakoztak a németek jelenléte ellen, a németeknek pedig meg kellett küzdeniük kisebbségi létükkel. A legnehezebb helyzetben mégis a zsidóság volt.

Bár a zsidó közösség már a tizedik századtól a város lakosságának részét alkotta, a másik két nemzettel való együttélésük mindig is problémát jelentett. Mivel vallásuk és törvényeik szigorúan tiltották a keresztényekkel való érintkezést, valamint a nem zsidó közösségek részéről is különféle retorzióknak voltak kitéve, Európa más városaihoz hasonlóan Prágában is fokozatosan arra kényszerültek, hogy elszigetelődjenek a többségi csoporttól.
A tizennyolcadik század végén aztán lehetőségük nyílott arra, hogy a prágai németség részévé váljanak, méghozzá asszimiláció útján. Ez azt jelentette a számukra, hogy nyelvileg és kulturálisan is alkalmazkodniuk, akklimatizálódniuk kellett a német ajkú lakossághoz. Az asszimiláció valójában két irányban zajlott: a zsidók kisebbik része ugyanis a csehekhez, többségük viszont a németekhez „csatlakozott”. A német kisebbséghez való asszimilálódás pedig újabb negatívumot vont maga után, mégpedig a csehek növekvő antiszemitizmusát.
A tizenkilencedik század közepe táján újabb változás állt be Európában a zsidósággal szembeni attitűdök tekintetében. Az antiszemitizmus új alapokra helyeződött, és már nem (csupán) vallási, hanem faji megkülönböztetést (is) jelentett. A prágai zsidóság szemében ezért egyértelműen a németeket terhelte a felelősség, így „bizalmuk a »civilizált« németekben a »primitív« csehekkel szemben erősen megfogyatkozott, és az asszimiláció alapjában kérdésessé vált”2.
A prágai zsidó közösség tehát sajátos módon a kisebbség a (német) kisebbségben nehéz helyzetébe került, és sem a német, sem a cseh nemzettel nem juthatott közös nevezőre. Eduard Goldstücker szerint ezen körülmények között háromféle alkalmazkodási alternatíva adódhatott a zsidók számára: asszimilálódni – vagy a németekhez, vagy a csehekhez; semlegesnek maradni a csehek és a németek közti konfliktusban; illetőleg végleg elhagyni Prágát.3
Nézzük meg mármost a fentiek ismeretében Franz Kafka helyzetét! Apja cseh anyanyelvű zsidó kereskedő volt, aki házassága révén próbált meg asszimilálódni: német anyanyelvű lányt vett feleségül. Gyerekeik – köztük természetesen Franz is – német nyelvű iskolában tanultak, s bár a cseh nyelvet kiválóan beszélték, anyjuk hatására otthon (is) a németet használták, sőt: Kafka művei is német nyelven születtek.4 Szerzőnk tehát cseh és német nyelvű szülők gyermeke volt, ráadásul zsidó származású, miáltal létét érthető módon nagyrészt a cseh közösségben élő német, ill. a németben élő zsidó kisebbségbe való „bezártsága” határozta meg5. Nem véletlen tehát, hogy – némileg leegyszerűsítve – műveinek egyik legmarkánsabban kifejeződő, jellegzetes alapmotívuma a „helyüket nem találó hősök” folyamatos identitáskeresése – mindez a szorongás, az elidegenedettség és a kiszolgáltatottság létállapotából.

Kafka hatása a cseh irodalomban

„A szakirodalom ennek a lénynek (ti. Kafkának) az életét és halálát a »Kafka-paradigmának« kell, hogy nevezze. Egészen tágan a Hitler halálát övező évszázad egész európai (fehér) művészete kafkai.”6
A fenti állítás kétségkívül igaznak tekinthető a második világháború utáni európai irodalomra. Tekintsük át azonban, hogyan alakult a helyzet a cseh irodalomban, közvetlenül a Kafka 1924-ben bekövetkezett halálát követő évtizedekben!
Tudjuk, hogy a szerző életében csupán néhány írását adták ki. Halála után azonban – Max Brod kezdeményezésére – művei sorra megjelentek, bár hosszú ideig nem váltak széles körben ismertté. A huszadik századi cseh (és általában közép-európai) irodalomról folytatott diskurzus során nem vonatkoztathatunk el a korszak társadalmi-politikai kontextusától, hiszen az nagymértékben befolyásolta az irodalmi élet alakulását (tegyük hozzá: általában nem a legpozitívabb módon). A harmincas évek művészetét ilyen szempontból az egyre terjedő fenyegetettséget jelentő fasizmus elleni tiltakozás határozta meg. Történt mindez az avantgárd irányzatok, elsősorban a szürrealizmus, ill. az expresszionizmus segítségével.
Ha kafkai hatást keresünk ennek az időszaknak az irodalmában, csupán egy-két halovány nyomra bukkanhatunk. Közülük a legszembetűnőbb Egon Hostovský prózája, amelynek a szereplői Kafkáéihoz hasonlóan „félelemtől, valamiféle meghatározatlan bűntudattól, üldözési mániától és különféle kínos helyzetektől szenvednek. Idegenek a társadalomban és a világban, személyiségük kettéhasadt...”7 Elsősorban tehát az énvesztés, az „egyéniség nélküliség”, az elidegenedettség és a bűntudat érzése jelentették az élményt, ami a kafkai prózából más művekbe átszűrődött.
A negyvenes évek sem kedveztek a cseh kulturális életnek. A háború alatt az írók közül sokan üldöztetésnek voltak kitéve vagy koncentrációs táborba kerültek. A háború utáni új Csehszlovák Köztársaság pedig a szovjet hatalmi érdekszféra részét képezte, ami megint csak erősen korlátozta a művészetek, köztük az irodalom mozgásterét. Az 1948-as kommunista hatalomátvétellel az országban kezdetét vette a nyílt diktatúra. A cenzúra már addig is szigorú ellenőrzést gyakorolt a könyvkiadás felett, egészen 1939-től kizárólag a cseh irodalom klasszikusai jelenhettek meg. S a helyzet csak romlott az 1948-tól 1953-ig terjedő időszakban, amikor is a legkeményebb sztálinizmus érája alatt egyenesen a kultúra hanyatlásáról beszélhetünk. A diktatúra hatására az írók egy része emigrációba kényszerült, mások börtönbe kerültek, sokak műveit betiltották.
1951-ben jelent meg Ladislav Štoll Harminc éves harc a cseh szocialista költészetért8 című, írása, amely a szocialista realista stílust, illetőleg a marxista irodalomkritikát és -történetet volt hivatott propagálni, az irodalomértők egyetlen lehetséges útjaként és céljaként. A szerző egyúttal azt is kijelölte, mely irodalmi alkotások tarthatók számon a szocialista irodalmi kánon részeként, vagy – hogy pontosabbak legyünk – inkább azt határozta meg, kik nem tartoz(hat)nak bele. Eszerint minden, az 1920-as évektől született irodalmi mű „burzsoának és népellenesnek” számított. Ami a mi szempontunkból ezt a korlátozást jelentőssé teszi, az elsősorban az a tény, hogy a tárgyalt időszakban – prágai német nyelvű íróként bár, de – Franz Kafka is a betiltott szerzők körét bővítette.
Az enyhülés első jelei Prágában is Sztálin halála után mutatkoztak, s az 1953 és 1964 közötti éveket a cseh kultúra újraéledése jellemezte, ami persze korántsem jelentette a politikától való függetlenedést. Ezt a korszakot tehát az irodalom horizontjának bizonyos fokú kiszélesedése jellemezte, ami lehetővé tette többek között „Kafka irodalmi örökségének aktualizálását is”9. A továbbiakban azt fogjuk megnézni, hogyan is zajlott a folyamat, melynek eredményeképpen Kafka újra bekerült a(z irodalmi) köztudatba.

Liblice ’63: döntés egy életmű sorsa felől

1963-ban, Kafka születésének nyolcvanadik évfordulója „ürügyén” cseh irodalomtörténészek egy csoportja – a már említett Eduard Goldstücker kezdeményezésére – konferenciát rendezett a csehországi Liblicében. A kétnapos (május 27–28.) rendezvény hivatalos célja az volt, hogy „marxista–leninista nézőpontból értékeljék Kafka életművét”10. A meghívottak listáján olyan neves vendégek szerepeltek, mint például a francia Roger Garaudy, az osztrák Ernst Fischer, Anna Seghers, Kurt Krolop, és nem utolsósorban az ekkor már Izraelben élő Max Brod, aki azonban nem vett részt az eseményen – személyes okokra hivatkozva egy szívélyes hangú levélben mentette ki magát. A cseh szervezők közül pedig Goldstücker mellett érdemes még megemlíteni Pavel Reiman és František Kautman nevét.
A konferencián elhangzott előadások, beszédek két fő probléma köré szerveződtek. Az egyik, már említett kérdés az volt, hogyan értékelhető Kafka prózája „1963-as prágai perspektívából”11. A másik, nem kevésbé fontos feladat a szerző életművének a cseh irodalomba történő integrálása volt.
Az első kérdés megválaszolására többen is kísérletet tettek a jelenlevő irodalmárok közül. Pavel Reiman Kafka napjainkban12 című bevezető beszédében arra szólította fel a konferencia résztvevőit, hogy „közösen tekintsék át és értékeljék kritikusan Kafka szövegeit” (13.). Ő maga az életmű fő motívumának a szerző azon gondolatát nevezte, miszerint „az életet törvények uralják, amelyek azonban rejtve maradnak az ember előtt, értelmetlenek és érthetetlenek” (14.). Nagyra értékelte Kafka annak érdekében tett „fáradozásait”, hogy megpróbáljon megoldást találni kora társadalmi problémáira, és „bár a kitűzött feladat meghaladta erőit, művei sok szempontból arról tanúskodnak, hogy sikerült feltárnia néhány alapvető összefüggést” (14.). Reiman továbbá kijelentette, hogy a maga részéről „ellenzi a Kafka-életmű pusztán szociológiai alapú magyarázatát, nem lenne helyénvaló csupán a szerző szociális helyzetéből kiindulni” (14.).
Kafkát ezek után a prágai német nyelvű irodalom olyan nagynevű képviselői mellé állította, mint Egon Erwin Kisch, Max Brod, Rudolf Fuchs és Rilke, ugyanakkor azt is hozzáfűzte, hogy „bár Kafka megmutatta a világ valódi arcát, azonban nem engedte, hogy tovább haladjunk az általunk (értsd: marxista irodalomtudomány által) választott irányba. Ehhez az úthoz új, más irodalom kellett, amely az élet, az öröm kifejezője, mint például Július Fučík művei. Kafkát továbbra is kiadjuk, olvassuk, de nem hisszük el neki, hogy az élet törvényei megismerhetetlenek, és hogy a társadalmi ellentétek leküzdhetetlenek. Az ellentétek ugyanis, amelyeket Kafka feltárt, már nem léteznek, a múlthoz tartoznak.” (20.)
Előadásában Reiman bevezetőjének elméleti vonalát vezette tovább Eduard Goldstücker is13, aki kifogásolta, hogy az irodalomkritikusok a Kafka-életművet addig csupán két nézőpontból próbálták megközelíteni: a szerzővel kapcsolatos individuálpszichológiai szempontok alapján, illetőleg Kafka vallási-egzisztencialista nézeteiből kiindulva. Figyelmen kívül hagyták tehát a „történelmi-társadalmi tényezőt, amely pedig meghatározó mind a szerző egyénisége, mind a művek szempontjából”(22.). Hiszen „Kafka minden főhőse – hívják bár Bendemannak, Samsának, Rabannak, Gracchusnak, Josef K.-nak vagy egyszerűen K.-nak – magát a szerzőt jelenti” (24.). Ily módon ezek a szereplők „elvezetik a kutatót az író személyéhez, pszichológiai jellemzőihez, életkörülményeihez, valamint azokhoz a (személyiségén kívüli) tényezőkhöz, amelyek meghatározták életét” (24.), s ezáltal művészetét is.
Reiman bevezetője, illetőleg Goldstücker beszéde világosan jelzi egyrészt a konferencia résztvevőinek az irodalomkritika tudományterületén belüli hovatartozását, „identitását”, másrészt a háttérből élesen átsejlenek a hatvanas évek marxista irodalomkritikájának elméleti alapvetései is. Mindezek fényében nézzük meg azt is, hogyan értékelték a jelenlevők a cseh irodalom Kafkához való viszonyulását!
František Kautman elsősorban a német megszállást tette felelőssé a Kafka iránti érdeklődés megtöréséért.14 S bár a második világháború utáni években a Franz Kafka és Prága15 című évkönyv mellett egy sor Kafkával kapcsolatos tanulmány is napvilágot látott, a „kultusz időszakában (értsd: 1948–1953, a sztálinizmus legkeményebb évei) a szerző iránti érdeklődés újfent elnémult” (71.), és csak a hatvanas évek elején támadt fel megint, amiben Kautman szerint a „Kafka világirodalmi visszhangjáról érkező híradások is jelentős szerepet játszottak” (71.).
Kautman szerint „a cseh irodalomban nem beszélhetünk Kafka közvetlen hatásáról, hiszen még a német irodalomban sem lehet olyan szerzőt találni a második világháború előtt16, akit joggal Kafka-tanítványnak nevezhetnénk” (71.). Bár a két háború közötti időszak művészeti irányzatai közül elsősorban a szürrealizmus képviselői gyakran hivatkoztak a szerzőre, Max Brod elutasította a feltételezett kapcsolat lehetőségét. Ez az elutasítás azonban csak félig tartható jogosnak. Igaz ugyan, hogy a szürrealisták és Kafka alkotói módszere, világnézete és célja teljesen eltérő volt, ugyanakkor Kafka életkörülményei, főként apjához fűződő problematikus viszonya, jó alapot szolgáltattak művei pszichoanalitikus értelmezéséhez, a pszichoanalízis pedig tudvalevőleg igen közel állt a szürrealistákhoz. Ha megnézzük továbbá Vítězslav Nezval regényeit, megállapíthatjuk, hogy a cselekmény kísértetiessége, látomásossága, illetőleg a valóság és az álmok közti határ átjárhatósága Kafka regénytöredékeihez hasonlóan jelenik meg bennük, s mindez közös kettejük és Dosztojevszkij, ill. a szürrealisták művészetében. (72.)
A második világháború felé közeledve Kautman szerint egyre több művészt kerített hatalmába a fasiszta agresszió keltette iszonyat érzése, ami a „kafkai depreszszióhoz” (72.) hasonlítható. Ezt a közelgő apokalipszis miatti szorongást örökítette meg Lemuria című szürrealista naplójában Vladimír Holan. (72.) „Kafkához hasonlóan Holan szorongása is dacos ellenszegülésben csúcsosodott ki (ld. például K. földmérő esetét), s bár ez a fajta lázadás szociális szempontból céltalan, mégis visszavágást jelent a gerinctelenségnek, ill. a kispolgári alkalmazkodóképességnek.” (73.)
Holan mai szemmel nézve a huszadik század egyik legjelentősebb cseh költőjének nevezhető, költészete többek között a (cseh)szlovákiai magyar irodalom szempontjából is meghatározó jelentőségű, elsősorban magyar nyelven is megjelent válogatáskötetei, a Szavak barlangjában (1972) és az Éjszaka Hamlettel (1983). Verseiben központi szerepet kapnak „a lét problémái, a valóság és az álom, a tudatos és a tudatalatti folyamatok közötti átmenet kérdései”17. Lírája „a titok jegyében fogant (...) szabadságunk problematikusságára döbbent rá bennünket. (...) Itt nincs zene, nincs osztatlan fény, nincs öröm, csak hasított, kegyetlen, sokszor drasztikus képek, a fogalmak szárazon zöngő váza, születő gondolat, falakról hideg koppanással visszahulló kérdések vannak”– írta róla Tőzsér Árpád18. Mindezek a vonások bizonyos szempontból valóban Kafka komorságával rokonítják Holan verseit.
Visszatérve, Kautman19 szerint a „kafkai szorongás” más íróknál is megjelenik (pl. František Halasnál, V. Řezáčnál, M. Hanušnál), a legkifejezőbb módon azonban Jiří Orten költészetében érhető tetten, aki „életével szinte szóról szóra megjeleníti mindazt, amit zseniális módon Kafka előrelátott, megjósolt. Orten költészetében a Kafkánál még ismeretlen bűn (a fasiszta fegyverek alakjában) konkretizálódik.” (73.)
A felsorolt, Kautman által is „valós vagy vélt” jelzővel illetett összefüggések feltárása után az előadó arra a következtetésre jutott, hogy Kafka és az említett írók művei között „mindenekelőtt eszmei és esztétikai problémák párhuzamáról van szó, amit valószínűleg szociális környezetük, életfeltételeik, sorsuk és különleges tehetségük hasonlóságaival magyarázhatunk.” (74.)
S hogy miért volt fontos ilyen részletekbe menően végigkövetnünk Kafka hatástörténetének „marxista–leninista nézőpontú” áttekintését? A válasz egyszerű: Kautman összefoglalójában világosan kirajzolódnak azok az okok, amelyek miatt a hatvanas évek elején Kafka életműve újra a köztudatba kerülhetett. Kautman a következőképpen foglalja össze ezeket: „...Kafka ma is aktuális. Amennyiben életművét úgy értelmezzük, hogy az az emberi kapcsolatok dehumanizálódása ellen vívott harcra való felhívás, akkor hatását üdvözölnünk kell, s ez esetben besorolható kulturális örökségünkbe is.” (74.)
Míg tehát a harmincas évek környékén Kafka prózájából elsősorban az identitás-vesztés/-keresés és a bűntudat érzése szűrődött át a cseh irodalomba, addig a hatvanas évekre ezeken túl inkább a „Kafka, mint a fasizmus jelentette fenyegetés vátesze” (mai szemmel irreális) elképzelés vált elsődleges jelentőségűvé. Ez javarészt természetesen a korszak társadalmi-politikai berendezkedésének az irodalomról folytatott diskurzust is meghatározó/alakító hatásával magyarázható. Ugyanakkor a felvázolt Kafka-kép kialakulásában talán az is közrejátszhatott, hogy a második világháború borzalmainak kontextusából az addig „nehezen olvasható” művek immár könny(ebb)en értelmezhetőnek tűn(het)tek, a ráismerés élményével ajándékozva meg a korabeli befogadót.
A hatvanas évek kritikai realista irodalomfelfogásáról beszélve legalább egy rövid kitérő erejéig feltétlenül meg kell említenünk Lukács György nevét. Érdekes módon a korszak legjelentősebb hatású irodalomtudósa egészen másként vélekedett a Kafka-életműről, mint ahogyan azt fentebb idézett cseh kortársainál tapasztaltuk. Lukács20 óva intett attól, hogy Kafka szövegeit „a fasizmus ördögi világáról alkotott képként” olvassuk. Véleménye szerint Kafka „prófétikus” szorongásában „az ósdi Habsburg-monarchia jelenik meg tapinthatóan valószerű kísértetvilágként” (110.). A szerzőt rendkívüli megfigyelőnek tartotta, aki „a modern kapitalizmus világát” és „az ember alvilági borzalmakkal szembeni tehetetlenségét”, kiszolgáltatottságát nagy szuggesztív erővel képes ábrázolni. Tehetségét és a(z) (világ)irodalomra gyakorolt, máig elsöprő hatását elsősorban abban látta kifejeződni, hogy Kafka a „vak szorongás és páni félelem” életérzését „közvetlenül és egyszerűen, formalista, technicista és modoros ábrázolási eszközök nélkül” fejezte ki. „A megformálásnak ez a módja – Lukács szerint – mintha a jelentős realisták sorába állítaná Kafkát”. (109.).
Ugyanakkor Kafka szövegei valamiféle vallásos ateizmusból táplálkoznak: „a kafkai allegória transzcendenciája a Semmi, istene pedig az Atheos absconditus”, amely rejtett, nem létező, így „kísérteties színezetet kap, mert mint nem létező alapjává válik minden létezőnek” (59.). Lukács pedig éppen allegorikusságukban látta a kafkai szövegek „veszélyét”. Azáltal ugyanis, hogy „a nagyszerű, kifejező részletek szakadatlanul egy transzcendens valóságra utalnak”, nem teljesítik a realizmus eszményét: „nem a saját létük konfliktusainak és fordulatainak sűrítményei – mint a realista művészetben –, hanem végeredményben a felfoghatatlan túlvilág puszta rejtjelei. Vagyis minél nagyobb közvetlen evokatív erejük, annál mélyebb a szakadék, annál súlyosabb az allegorikus meghasonlás lét és értelem között”. Kafka tehát mintegy „tévútra csábító vonzásként”, az avantgárd múló divatjának képviselőjeként van jelen az irodalomnak azon az útján, amely a korszakot Lukács szerint polgári álláspontról akarja kifejezni” (111.).
Míg tehát Lukács György Kafkával szemben a Thomas Mann-i típusú, „minden ízében realista” irodalmat részesítette előnyben, a ’63-as Liblicei konferencia résztvevői kívánatosként üdvözölték a kafkai hatás megjelenését a cseh irodalomban. A továbbiakban megnézzük, mit is jelentett mindez a cseh irodalom sorsának alakulása szempontjából.

A Liblicei konferencia „következményei”

A konferencia hatására a hatvanas években gomba módra elszaporodtak a Kafkával kapcsolatos írások és vélemények. Ezekre az évekre tehető annak a paradigmának a kialakulása is, amelyik Kafka prózáját Jaroslav Hašek Švejkjével állította párhuzamba. Képviselői között elsősorban Karel Kosíkot, František Kautmant, Jindřich Chalupeckýt és Helena Koskovát érdemes megemlíteni. Az elmélet szerint a két szerző közti hasonlóság elsősorban „abszurd felfogásukban, tragikomikus ábrázolásmódjukban”, valamint expresszionista stílusukban mutatkozik meg. Hankó B. Ludmilla jegyzi meg azonban, hogy „az olvasó, aki Kafka regényeit és Hašek Švejkjét is ismeri, a kettő között alapvető különbséget érez. Kafka világát tragikusnak, Hašekét komikusnak érzékeli. Kafka megrázza, Hašek elszórakoztatja az olvasót”21. Az elmélet ennek ellenére sokáig termékenynek bizonyult, s ezt éppen annak az állításnak köszönhette, amit Hankó B. ellene hozott fel. Eszerint Kafka és Hašek életműve „egy érem két – nevezetesen osztrák–magyar – oldalaként foghatók föl. Míg Kafka mindenekelőtt A kastély és A per című regényeiben a régi osztrák világ tragikus aspektusából szemlélődik, a szatirikus Hašek a komikus és groteszk oldalt világítja meg.”22
Kafkát egyébként ebben az időszakban egyéb kortárs írókkal is előszeretettel összehasonlították – elsősorban Rudolf Weinerrel, a cseh expresszionizmus egyik jelentős képviselőjével. A két szerzőt a „titokzatos, felismerhetetlen és elkerülhetetlen bűn jellegzetesen expresszionista motívuma”23 rokonítja egymással. A felfedezhető párhuzamokat valószínűleg „külső tényezőkkel lehet magyarázni: a közös korral, amelyben éltek (...), a hasonló monarchiabeli környezettel, melyben nevelkedtek, zsidó származásukkal, amely mindkettejüknél az elidegenedés érzését fokozta, a századeleji művészeti és irodalmi stílusirányzatokkal, beleértve az expresszionizmust, amely nemcsak hatással volt rájuk, hanem amelyet műveikkel saját maguk is alakítottak”24.
A ’63-as Kafka-konferencia hatásait tárgyalva nem feledkezhetünk meg három, a korabeli Kafka-kép szempontjából jelentős eseményről. Az egyik közülük az 1964-ben megrendezett prágai Kafka-kiállítás, amelynek látogatói a szerző életével és műveivel ismerkedhettek meg, illetőleg olyan kortárs képzőművészeti alkotásokat láthattak, amelyeket valamilyen módon Kafka inspirált. A kiállítás egy-egy kisebb formátumú változata egyébként Bécsben, majd pedig Franciaországban is megtekinthető volt.25
A másik esemény egy újabb, 1965-ös konferencia Liblicében, amelyet a ’63-as ihletett, és amely a prágai német nyelvű irodalommal foglalkozott a tizenkilencedik század végétől a német megszállásig terjedő időszak viszonylatában. A rendezvény fő kérdése az volt, hogy vajon cseh vagy német szerzőnek tekintendő-e egyebek mellett Franz Kafka, Egon Erwin Kisch, Rilke, Franz Werfel, Max Brod stb. A résztvevők végül is közös nevezőre jutottak: a felsorolt írók „nemzetköziek”, mégpedig több ok miatt: egyrészt mindegyiküket nagyfokú humanizmus jellemzi; másrészt egytől egyig világhírnévre tettek szert; továbbá mivel közvetítőknek tekinthetők a cseh és a német irodalom között, s végül azért is, mert egyben ők a német szocialista irodalom előfutárai.26
A harmadik jelentős esemény A per színpadi adaptációja volt, amit a prágai kultúrakedvelő közönség Jan Grossmann-nak köszönhetett, aki 1962 és 1969 között a Színház a korláton igazgatójaként működött. 27

Kafka és a hatvanas évek prózája

A „kafkai” „valódi” továbbvivőit, átörökítőit az a(z) (próza)írói generáció jelenti, melynek képviselői a hatvanas években tűntek fel a cseh irodalom színterén. Legkiemelkedőbb és – méltán – legismertebb tagjai: Bohumil Hrabal, Milan Kundera, Josef Škvorecký, Ladislav Fuks, Arnoš Lustig, Ivan Klíma, Ludvík Vaculík és Věra Linhartová. „Ez a nemzedék abból a »közös«, közép-európai groteszk valóságból, szellemi klímából és irodalmi-kulturális hagyományból vezethető le, amely már Franz Kafka vagy Jaroslav Hašek műveiben is jelen van. A groteszk világ abszurditása az ötvenes évek kommunista valóságában tovább fokozódott.”28
A generáció tagjai közül emeljük ki most a három legismertebbet, s nézzük meg, miként vélekedtek a „nagy elődről”!
Elsőként természetesen Bohumil Hrabalt említjük meg, aki 1967-ben az alábbi prágai írókat a „modern próza ötágú csillagának” nevezte: Deml–Klíma –Weiner–Hašek–Kafka. S a magyarázat: közös bennük „valamiféle óriási kedv az íráshoz, ill. a küldetéstudat”29. Nem sokkal korábban pedig így nyilatkozott: „az utóbbi húsz évem legnagyobb eseménye a Babel műveivel való találkozásom volt, utána a Kafkával való. Mindketten megismételhetetlen jelenségek számomra. Büszke vagyok rá, hogy ugyanabban a városban sétálhatok, ahol dr. Kafka”30.
Másodikként jöjjön Milan Kundera, aki egzisztencialista-filozófiai prózája által ugyancsak a cseh irodalom világhírűvé tételén „fáradozik”. „Közép-Európa válságának és sorsdöntő kérdéseinek hangsúlyozása miatt legkedvesebb huszadik századi írói Hermann Broch, Robert Musil, Franz Kafka és Witold Gombrowitz.”31 Regényei többségében (pl. A nevetés és felejtés könyvében) „Kafka Prágájáról beszél, amely (...) emlékezet nélküli város, olyan város, ahol senki sem emlékszik a múltra.”32 Emellett számos esszében emlékezett meg Kafkáról, amelyekben arra a kérdésre próbál válaszolni, hogy mi is az a „kafkai”.33
Kundera regényei közül a Tréfa című vált az egyik legnépszerűbbé, amelyben a „főhős” és annak története erősen magán hordozza Kafka szövegeinek, elsősorban A pernek a nyomait. Mindkét szöveg egy letartóztatással kezdődik, amely végzetes a főszereplők életére nézve. Míg azonban Josef K. esetében nem ismerjük meg az előzményeket, Ludvík Jahnról tudjuk, hogy élete egy ártatlanul induló tréfa következményeként veszti el folyamatosságát. Mindkét regényt áthatja az abszurd helyzetből adódó szorongás és félelem légköre. „...nem tudok lemondani arról, hogy állandóan próbálkozzam életem megfejtésével (mintha csakugyan rejlene benne valamilyen értelem, jelentés, igazság), nem tudok lemondani erről a szükségletről...”34– mondja Ludvík Jahn hasonlóan Josef K.-hoz, aki addigi élete átvizsgálásával szeretné megtalálni vétkét. Ezzel „beindul a »bűntudat-gerjesztés« gépezete. A vádlott keresi a bűnét.”35 Mindketten szembekerültek egy láthatatlan hatalommal36, mindkettejüket „bezárják saját életük tréfájába”37. Josef. K.-ban azonban fel sem ötlik ártatlanságának lehetősége, viszont hiába keresi a bűnt, a magyarázatot, halálakor is úgy érzi, „szégyene talán még túléli őt”38. Ludvík Jahn ezzel szemben tudatosítja, hogy valójában nem bűnös, éppen ezért egy másik utat választ: a bosszút. Ez viszont ugyanolyan szerencsétlen, abszurd véget ér, mint korábbi „tréfája”, és Ludvík rájön: bármi történt is, az már megtörtént, utólag nem változtathat rajta, „az ember sorsa gyakran jóval a halála előtt véget ér...”39.
Végül, de nem utolsósorban említsük meg Ivan Klíma nevét, aki „inkább Kafka egzisztencialista filozófiai vonalát követi. Kafkához A kastély című színdarabjával közvetlenül is kapcsolódik.”40 Az 1964–65-ben íródott „kafkai dráma”41 főhőse Josef Kán, a földmérő K. fia, aki apjával ellentétben bejut ugyan a kastélyba („korlátlan időre beutalják a kastélyba”42), sorsa azonban apjáéhoz hasonlóan abszurd módon alakul.

Élet és irodalom

Ha végiglapozzuk az egyik legjelentősebb cseh irodalmi folyóirat, a Pla-men hatvanas években megjelent számait, azt tapasztalhatjuk, hogy az 1963-at követő néhány évben ritkaságnak számított az olyan hónap, amikor az aktuális szám nem tartalmazott Kafkával vagy a prágai német irodalommal kapcsolatos írást.
Amint azonban fentebb már leszögeztük: a közép-európai országokban politika és irodalom elválaszthatatlanul összefonódnak, különösen az általunk tárgyalt időszakban. Ebből egyenesen következik, hogy bár az 1968-as „prágai tavasz” a cseh irodalomba is felszabadulást hozott (két hónapig a cenzúra sem működött!43), a forradalom leverését követően a kulturális élet, mint olyan ismét „megszűnt létezni” Prágában. Ezzel együtt természetesen a Kafka örökségét képviselő írói nemzedék is hallgatásra kényszerült, illetőleg tagjai csak szamizdatban vagy külföldi cseh kiadóknál jelentethették meg műveiket.
A hetvenes évek meghatározó jelensége volt a cseh underground mozgalom is, melynek kialakulása elsősorban a költészet szempontjából tartható jelentősnek. Tagjai a fennálló politikai rendszert elutasító fiatal költők voltak, akik főként illegális rockzenekarok számára írtak verseket. A mozgalom keretében születő irodalom elsősorban az amerikai beatnemzedék, a rockzene és a pop-art hagyományának folytatásaként jellemezhető. Jelentős képviselői közé sorolható Jiří Kolář, Egon Bondy, valamint Jáchym Topol.44
A hetvenes évek szigorú cenzúrája csak az 1975-ös helsinki egyezmény hatására enyhült kissé, de igazi oldódás csupán a nyolcvanas évek elején mutatkozott, amikor újra publikálhattak olyan, korábban betiltott szerzők, mint például Hrabal, Seifert és Skácel.45 A cseh próza arculatát tehát továbbra is a hatvanas évek nagyjai, főleg Hrabal, Kundera és Josef Škvorecký hármasa határozta meg. Ekkor jelentek meg például Hrabal olyan jelentős művei, mint a Túlságosan zajos magány, a Sörgyári capriccio vagy az Őfelsége pincére voltam. Kundera pedig több olyan regényét adta ki ebben az időszakban, amelyek méltán alapozták meg világhírét: Az élet máshol van, A nevetés és felejtés könyve, A lét elviselhetetlen könnyűsége, Halhatatlanság.46
Az 1989-ben lezajló „bársonyos forradalom” után aztán a cseh irodalomban is megkezdődött a posztmodern időszaka. Amellett, hogy a „régiek” – tehát Hrabalék – továbbra is alkottak, és műveik végre széles körben hozzáférhetővé váltak az olvasóközönség számára, természetesen új nevek is megjelentek „a cseh Helikonon”. A prózaírók közül többek között Jiří Kratochvíl, Daniela Hodrová, Michal Ajvaz, Vladimír Macura, Petr Rákos nevét említhetjük.47 Az underground mozgalom fentebb felsorolt tagjai közül pedig kiemelendő Jáchym Topol művészete, aki a kilencvenes években prózaíróként is bemutatkozott.

Visszatekintve: a huszadik századi (közép-)európai történelem (és vele együtt a kulturális, irodalmi élet) folyamata kiérdemelte a „kafkai” jelzőt, s bár az eddigiek során a cseh irodalomra fókuszáltunk, természetesen nem csak arra nyomták rá a bélyegüket a mindenkori társadalmi-politikai történések. Nem ok nélkül állítható tehát, hogy „a Hitler halálát övező évszázad egész európai (fehér) művészete kafkai”48. Társadalmi-történelmi helyzet és kultúra, élet és irodalom szoros, erőltetett és abszurd összefonódásának megtapasztalásához nem kell messzire kalandoznunk, elég, ha végigkövetjük a magyar irodalom helyzetének alakulását az első világháború végétől kezdődően. A továbbiakban azt nézzük meg, hogyan alakult 1920-tól a felvidéki „peremkisebbségi”49 magyar irodalom sorsa, és hogy milyen hatások érték a cseh irodalom, illetőleg a századeleji prágai német irodalom részéről.
(Befejezés a következő számban)

JEGYZETEK

1 KEMÉNY István–VÖRÖS István, A Kafka-paradigma. Dialógus-sorozat. Szerk. PÉCSI Györgyi. Bp., Széphalom Könyvműhely, 1993, 21.
2 Eduard GOLDSTÜCKER, Kafka Prágája: történelmi háttér. Európai Utas, 1991, 4. sz., 53.
3 GOLDSTÜCKER, i. m., 50–53.
4 Kafka a német nyelv mellett a csehet is kiválóan ismerte. Nemcsak hivatali levelezését folytatta ezen a nyelven, hanem a legújabb felfedezések szerint cseh nyelvű magánlevelei is fennmaradtak, legalábbis egy, a közelmúltban megtalált, húga barátnőjéhez címzett levél tanúsága szerint. (Az erről szóló híradást ld.: ÚJ SZÓ online, Kultúra rovat, 2004. január 27., www.ujszo.sk)
5 „Prága óriási hátrányt jelentett Kafka számára. El volt szigetelve (kiemelés tőlem – D. K.) a német irodalmi és kiadói világtól, ez pedig végzetesnek bizonyult számára. Kiadói nem sokat törődtek ezzel a szerzővel, akit személyesen alig ismertek. Joachim Unseld, egy nagy német kiadó fia egész könyvet szentel ennek a kérdésnek, s kimutatja: arra, hogy Kafka nem fejezte be regényeit, nincs valószínűbb magyarázat, mint az, hogy senki sem tartott igényt rájuk (a gondolatot nagyon is reálisnak látom). Mert ha egy szerző előtt nincs meg annak a konkrét lehetősége, hogy kiadják kéziratát, semmi sem ösztönzi arra, hogy elvégezze rajta az utolsó simításokat, semmi sem akadályozza meg abban, hogy egy időre félretolja íróasztalán és más munkához kezdjen”– vélekedik a kérdésről Kundera. Milan KUNDERA, Elárult testamentumok. Bp., Európa Könyvkiadó, 1996, 233–234.
6 KEMÉNY–VÖRÖS, i. m., 21.
7 HANKÓ B. Ludmilla–HEÉ Veronika, A cseh irodalom története a kezdetektől napjainkig. Bp., 2003, 693.
8 Ladislav ŠTOLL, Třicet let bojů za českou socialistickou poezii. Praha, 1951. Idézi HANKÓ B.–HEÉ, i. m., 752.
9 HANKÓ B.–HEÉ, i. m., 768.
10 Pavel REIMAN, Előszó. In: Uő. (szerk.), Liblická konference 1963 – Franz Kafka. Praha, 1963, 7.
11 Az idézet alapjául a konferencia egyik előadásának címe szolgált: Eduard GOLDSTÜCKER, O Franzi Kafkovi z pražské perspektivy 1963. In: REIMAN (szerk.) i. m., 21–38.
12 Pavel REIMAN, Kafka a dnešek. In: Uő (szerk.), i. m., 13–20. (A továbbiakban oldalszámokkal hivatkozunk rá a szövegben.)
13 Eduard GOLDSTÜCKER, O Franzi Kafkovi z pražské perspektivy 1963. In: REIMAN (szerk.), i. m., 21–38.
14 František KAUTMAN, Franz Kafka a česká literatura. In: REIMAN (szerk.), i. m., 39–75. (A továbbiakban oldalszámokkal hivatkozunk rá a szövegben.)
15 Az évkönyv címe, amely Kafka életével és prágai tevékenységével kapcsolatos visszaemlékezéseket, elmélkedéseket és dokumentumokat tartalmaz: Franz Kafka a Praha. Prága, 1947. In: KAUTMAN, i. m., 71.
16 Kautman véleménye ellenére természetesen Kafka hatása nagyon is érzékelhető már a második világháború előtt, többek között a magyar irodalomban is, mégpedig elsősorban Németh Andor közvetítése révén. Kimutatható ezen kívül József Attila kései költészetében, valamint Márai Sándor prózájában is – erről bővebben ld. a dolgozat későbbi részeit.
17 HANKÓ B.–HEÉ, i. m., 661-662.
18 TŐZSÉR Árpád, A titok költői. Irodalmi Szemle, Pozsony, 1970, 5. sz., 404.
19 KAUTMAN, i. m., 39–75.
20 LUKÁCS György, A kritikai realizmus jelentősége ma. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985, 17–130.
21 HANKÓ B.–HEÉ, i. m., 624–625.
22 Peter V. ZIMA, Hašek és Kafka: ambivalencia, bírálat és válság. In: FRIED István (szerk.), A Monarchia a századfordulón – Monarchia-irodalmak és irodalmak a Monarchiáról. Szeged, 1991, 23.
23 HANKÓ B.–HEÉ, i. m., 607.
24 Uo. 608.
25 Elis ZDENĚK, Výstava Franze Kafky v Praze. Prága, Plamen, 1964, 8. sz., 166–168.
26 Leoš HOUSKA, Pražská nemecká literatura. Plamen, Prága, 1966, 1. sz., 162–163.
27 HANKÓ B.–HEÉ, i. m., 774.
28 Uo. 786.
29 Hrabal a fentieket a Devaterník című rovatban feltett körkérdésre válaszolta. Plamen, Prága, 1967, 12. sz., 128.
30 Hrabal válasza egy körkérdésre. Plamen, Prága, 1965, 5. sz., 19.
31 HANKÓ B.–HEÉ, i. m., 708.
32 Uo. 805.
33 Pl. Milan KUNDERA, Mindenek mögött. In: Uő A regény művészete. Bp., Európa Könyvkiadó, 1992, 105–123.
34 Milan KUNDERA, Tréfa. Bp., Európa Könyvkiadó, 1996, 197.
35 Milan KUNDERA, Kafka. In: DOBAI Péter (szerk.), Rimbaud Abesszíniában – Esszék. Nagyvilág, 1998, 66.
36 „Európa mintegy hetven éve a per rendszerének uralma alatt él. (...) A totalitárius birodalmak eltűntek, véres pöreikkel együtt, de örökségükként itt maradt a per szelleme, az irányítja a dolgokat”– írja másutt találóan Kundera. Milan KUNDERA, Elárult testamentumok. Bp., Európa Könyvkiadó, 1996, 212.
37 Uo. 67.
38 Franz KAFKA, A per. Bp., Európa Könyvkiadó, 1986, 201.
39 Milan KUNDERA, Tréfa. Bp., Európa Könyvkiadó, 1996, 361.
40 HANKÓ B.–HEÉ, i. m., 828.
41 Uo. 830.
42 Ivan KLÍMA, A kastély. Ford. ZÁDOR Margit. In: A nagy paróka. Mai cseh és szlovák drámák. Bp., évszám nélkül, 162.
43 HANKÓ B.–HEÉ, i. m., 769.
44 Uo. 848–849.
45 Uo. 769.
46 Uo. 854.
47 Uo. 888–889.
48 KEMÉNY–VÖRÖS, i. m., 21.
49 „Szvatkó Pál, az első korszakban született s az első korszakra vonatkozó talán legfontosabb összefoglalás írója megkülönböztet centrális kisebbségeket, amelyek bizonyos regionális központok köré szerveződtek (ilyennek tekintette az erdélyi magyar kisebbséget vagy a szudétanémeteket), és perifériakisebbségeket, például a karéjban a magyar nemzettestre tapadó felvidéki (kiemelés tőlem, D. K.) és kárpátaljai magyarságot, amely a nemzet alaptestének része volt.” FILEP Tamás Gusztáv–TÓTH László, Próbafelvételek – A (cseh)szlovákiai magyar irodalomról 1918–1995. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1995, 24.

Ardamica Zorán versei

nem értem

hajnalodnak az érzések
s reggelre rájuk ül a lélek
komor lesz gyomrom buddhája
rájövök
nem értem
félek

egy koponyából valaki
kanalazza a szépet
a rendőrök elalszanak
rájövök
nem értem
félek

nap messzesége aranylik
lebegnek szürke kékek
magamba szívom szemeid
rájövök
nem értem
félek

este táncol a falakon
keserű feketék lépnek
elém és lassan belém is
rájövök
nem értem
félek

félek a éji hollóktól
dögök bűzétől félek
így telnek beteg nappalok
elmúlnak
nem értem
élek
tetején hómezők

elszürkült fellegek
tetején hómezők
jéghideg fuvallat
hátukon lebegek

habogok hebegek
mondanám az úrnak
segítsen bajomban
agyamban egerek

a szürke megkékül
hang nélkül dadogok
mosolyog az ég rám
valaki mellém ül

hómezők tetején
érezni ilyesmit
jóleső meleg tej
amit ma egy tehén

ingyen nem adna már
az úr meghallgatott
fuvallat földre hoz
kaput világra tár

kaptam új fegyverem
teli van még a tár
bérelt hely odafönn
a csövet lenyelem

látja a gyomromban
legújabb fekélyem
fellegek lovain
sorsom a nyomomban

elszürkült hómezők
fuvallat hátukon
lebegek ólommal
gyomromban jégesők

meleg félszegségben
keresem cellámat
mennyország peremén
lelem részeg végem

hideg a részeg nyelv
dadogott szürkülve
szűkölve agyamban
megszorult még egy elv

lényegtelen élet
halott koponyában
sorsom szürkesége
halvány jeges fényt vet

fényt vet s magot arat
odaföntről látom
nem értem bámulom
nincs bennem akarat

a mennyország meddő
a légben agyhalál
unalmas szürkeség
öt négy három kettő

egy és már ébredek
robban a valóság

fejemben fellegek
szememben vérerek

zsugorodik

tudod úgy átázott a lelkem és
fel is puffadt e nyirkos világban
a szárnyamból a tollak kihulltak
jók lesznek dísznek vagy tán párnákba

tudod úgy tönkrement a testem és
rímeim is ragrímtavak
a fejemből a gondok kihulltak
helyettük már nő egy agydaganat

és felröppen a szívem a fákra
lenéz majd a háborúkra hátha
észreveszik ottan

a zajban és a csöndben utána
angyalok szállnak és mintha fájna
zsugorodik holtan

...ak

A költők és a zenészek
halottak mind
vagy élőhalottak.
A költők és a zenészek
meghaltak mind
vagy elhagyottak.

Sajgó rímeik ritmusa
halálpatak
hamis dallamok hangja
halálhalak
rozsdás húrokon a szavak
véres fogú csüggeteg denevérek
elalszanak.

Száz éve született SZALATNAI REZSŐ

Filep Tamás Gusztáv

Két hazában egy igazsággal...

Szalatnai Rezső irodalomkritikai munkássága

Száz éve született Szalatnai Rezső publicista, irodalomtörténész és esszéíró. Középiskoláit Szakolcán, egyetemi tanulmányait Pozsonyban végezte. 1927-től újságíró, a Magyar Újság, majd A Nap belső munkatársa, később A Reggel és a második Magyar Újság állandó munkatársa lett. 1930 és 1945 között a pozsonyi tanítóképző, majd a magyar és szlovák gimnázium tanára. A Sarló alapító tagjai közé tartozott, 1931 után azonban megvált a Sarlótól. A szlovák állam idején az Esti Újság, majd a Magyar Hírlap közölte antifasiszta cikkeit, melyek egy része a Kisebbségben és igazságban (1970) című kötetében jelent meg.
Életművét megbecsülve, október 19-én emléktáblát lepleztek le Pozsonyban, a Duna Utcai Alapiskola és Gimnázium homlokzatán. Tiszteletére a Szlovákiai Magyar Írók Társasága, a Szlovák Kultúra Múzeuma és a Hagyományok és Értékek Polgári Társulása szimpóziumot rendezett.
Filep Tamás Gusztáv előadásának írott változatát az alábbiakban közöljük.

F. Z.

A felkérés arra vonatkozott, hogy próbáljam meg értékelni Szalatnai Rezső irodalomkritikusi szerepét, az előzetes megbeszélésen viszont eldőlt, hogy reflektálnom kellene az író tíz évvel ezelőtt, hosszú idő után Pozsonyban elsőként megjelent könyvére. Ez a két igény, egymásra vetítve, kissé szűkíti a témát, amit viszont egy másik irányban tágítanék: utalni szeretnék Szalatnai néhány vitatott munkájára, illetve a bírálatokra. De látni fogjuk, hogy e témakörök logikusan illeszkednek egymáshoz.

Ha Szalatnai munkásságának irodalomkritikai, illetve ezen belül is a csehszlovákiai magyar irodalomra vonatkozó hányadát, annak az e pillanatban rendelkezésre álló töredékét akarjuk megvizsgálni, óhatatlanul át kell vágnunk a többi szövegtípus felé vezető szálakat, jóllehet az említett réteg csak teoretikusan választható el a többitől. Szalatnai nem irodalomkritikus volt; ami fontosat mondott író kortársairól, az általában nem önálló esztétikai elemzés, hanem a publicisztika, az esszé, az irodalomtörténet-írás darabja, elágazása, hozadéka; megítélésem szerint ebből származnak a melléfogásai is. Ha csoportosítani akarjuk a könyv alakban megjelent munkáit, akkor, számolva az esetleges kivételekkel, három, egymásba simuló vonulat tűnik szemünkbe. A legterjedelmesebb a tágabb értelemben vett szülőföldet — pontosabban a szülő-alrégiót, városait és más szülötteit, a magyar irodalom- és művelődéstörténet jeles alakjait idéző, a táj szellemét irodalmi dokumentumokon át vallató füzetek-kötetek sora. A másik a több évtizedes publicisztikai tevékenysége során elénk rajzolt freskó, a szinte naplószerű korábrázolás; itt elsősorban két, újságcikkekből összeállított könyve képezi a két határkövet, az 1932-es Van menekvés, illetve a tíz évvel későbbi cikkekből évtizedek múltán öszszeállított Kisebbségben és igazságban (1970, ez képezi a Két hazában egy igazsággal című 1982-es könyve törzsanyagát is). Az első és a második könyvben közölt szövegek között kimutatható az ideológiai eltolódás, de ez főként az eltérő helyzetnek s a változásokkal érkező új információknak köszönhető; a politikai tér változott sokat, amelyben születtek, nem Szalatnainak az eszmékhez való viszonya, s a két helyzetben az élet más-más cikkelye állott érdeklődése homlokterében. A Kisebbségben és igazságban értékét, érvényességét — ez magánbeszélgetésekből tudható — azok közül is sokan elismerik, akik az övétől eltérő esztétikai elképzelések hívei; s a háborús állapotok, a diszkriminációs évek, amelyben az e könyvbe besorolt írások születtek, talán nem teljesen „igazságosan“ emelik ki ezeket a szövegeket a közírói életműből. Szalatnai, amikor teret kapott hozzá, ismereteim szerint az említett változó körülményekhez képest alapjaiban ugyanazt mondta, s egyszer folyamatosságában kellene megvizsgálni az életmű e vonulatát is. Az általam itt most egyszerűen irodalomtörténetinek nevezett munkái közül a legfontosabbak az Arcképek, háttérben hegyekkel. Esszék és emlékezések (1969), a Magyar írók nyomában (1967; ez utóbbi az ifjúságnak íródott, és nem csak a mai Szlovákia területén született klasszikusainkról szól), illetve az egy-egy személlyel kapcsolatos könyvek: A Juhász Gyula hatszáz napja (1962), vagy a Petőfi Pozsonyban (1954), és több kisebb füzet, különlenyomat. Ide kapcsolható — a műfaji másneműség ellenére is — két regénye, az első főhatalomváltás évében játszódó Elindulunk és visszatérünk (1977) és a számos kiadást megért Kempelen, a varázsló, amelynek alapját saját, különlenyomatban is megjelent tanulmánya adta (Kempelen Farkas és az egyetem átköltöztetése Budára, 1959, klny. a Tanulmányok Budapest múltjából 13. kötetéből; egy változata olvasható az Arcképekben is) , amelyben néhány adatból arra a következtetésre jutott: Kempelennek volt kulcsszerepe abban, hogy az egyetemet Nagyszombatból ne Bécsbe, hanem Budára vigyék, s ezzel is sikerüljön megakadályozni, hogy Magyarország provinciává váljék. Kempelenben — s lehet, hogy ilyen szemmel érdemes a regényt, melynek az évforduló alkalmából új kiadása jelenik meg, újraolvasni — a felvilágosult, nemességre emelt, talán harmadgenerációs magyarországi, magát az aprómunka, a lassú építés mellett elkötelező hazafit rajzolja meg. S csak külön szerencse — tekintve a megszólított olvasóközönséget, az ifjúságot —, hogy a tudós a kortársak szerint „az ördöggel cimborált”; a lényeg nem ez. A harmadik irány a kapcsolattörténethez fűződik, ide tartoznak a cseh és a szlovák irodalomtörténetet érintő munkái, köztük a legtöbbet bírált két monográfia (A szlovák irodalom története, 1964, A cseh irodalom története, 1964). E két utóbbi könyvet annak idején komoly szakmai bírálatok érték, amelyek fő tételeit ma is hallhatjuk, ha komparatistákkal beszélünk. Ezekhez hozzászólni ismeretek hiányában nincs módom, de a velük kapcsolatos, részben a kritikai szempontokkal összefonódó ideológiai bírálatokról volna szavam. Rudolf Chmel például így fogalmazott negyed évszázaddal ezelőtt megjelent kapcsolattörténeti munkájában: „Míg Sziklay László szlovák irodalomtörténetének értékelése és vitája során valóban irodalomtudományi problémák vetődtek fel, addig Szalatnai Rezső A szlovák irodalom története (1964) című munkájában a népszerűsítést tűzte ki célul; kétes irodalomtörténeti kritériumaira és nacionalista recidíváira a magyar, de főleg a szlovák kritika figyelmeztetett.”1 Azért utalok erre a korabeli jelenségre, mert valami lerakódott bennük a tudományos gondolkozásban is; az ezzel kapcsolatos tévhiteket azonban jobb lesz eloszlatni. A magam példáját hozhatnám föl: A szlovák irodalom története bennem sem szlovákellenes indulatot nem keltett, sem valamiféle „kultúrfölényt“ nem ébresztett föl, érdeklődést ezen irodalom iránt annál többet, s az író célja e könyvével éppen ez volt, azt hiszem. Hogy nincs benne minden, hogy nem elég kerek a benne megrajzolt kép és hogy több helyütt valószínűleg szubjektív az értékelés, ez nyilván igaz. De hát más területeken is éppen ez különbözteti meg talán a tudományos ismeretterjesztést a szigorúbb szaktudománytól. És ha valaki a két irodalomtörténet nyomán azt találná leírni — szóban hallottam már ilyesmit, s ez bonyolulttá teszi az esetleges végső értékelést, mert ily módon írásban nehezen lehet konkrétan válaszolni rá –, hogy Szalatnai általában filológusként megbízhatatlan, akkor arra kell kérnem e nézet hangoztatóit, hogy vizsgálják meg e szempontból a Juhász Gyula hatszáz napja ezer adatát, s akkor térjünk visssza erre a kérdésre. A szakmaival összefonódó másik bírálati elemmel röviden végezhetünk: Szalatnai nem nacionalista, hanem — a parlamentáris demokrácia korában — szociáldemokrata volt, s valószínűnek tartom, hogy az is maradt volna, ha Magyarországon, illetve lényegében az egész Kárpát-medencében föl nem számolják a szociáldemokráciát. A múltban egyebek között a hungarustudat megnyilvánulásait kereste, 1918-ra visszautalva vélhetően egy megreformált Magyarországban gondolkodott – az októbrizmus örökösének tekintette magát. Amikor két koncepció áll egymással szemben, s az egyik a birodalmon belüli jogkiterjesztést, a másik pedig ugyanennek a birodalomnak a nemzetállamokká való alakítását akarja keresztülvinni, a fogalom klasszikus értelmében nacionalistának ez az utóbbi magatartás tekinthető. Csehek és szlovákok magatartása a magyarokkal szemben 1945–1948 között – beleértve ebbe az ő sorsában bekövetkezett fordulatot is, hogy el kellett hagynia szülőföldjét –, majd a kommunista korszak numerus claususa természetesen válthatta ki indulatait az akkori közhatalom képviselőivel, a szolgálatukba szegődött alkotókkal szemben. A hatvanas–hetvenes évek nemzetiségi sérelmei pedig, amelyeket a fő forrásomként használt, Tóth László összeállította kötet (Magyar magatartás és irodalom Csehszlovákiában, 1994) utolsó előtti, kéziratból közölt, a csehszlovákiai magyar könyvkiadásról szóló írásában csokorba szedett, valóban éltek, s az ezeket kiváltó intézkedések a hatalomgyakorlók szemléletében valóban nem célozhattak egyebet, mint az asszimilációt. Lehet, hogy részkérdések megítélélésében Szalatnai tévedett. De korántsem akkorát, mint azok, akik a Duna-völgyi úgynevezett békét deportálásokkal vélték örökre megoldhatónak.

Végezetül e gondolatmenethez annyit még: ne feledjük, Szalatnai már 1937-ben leírta, hogy „ideje volna” megírni a szlovák és a cseh irodalom magyar történetét. Cseh vonatkozásban ez 1964-ig, az ő könyvének megjelenéséig nem történt meg, sőt azóta is az övé az egyetlen ezen a téren. Ezért én itt csak e könyv magyar bírálóinak felelősségét szeretném hangsúlyozni: ha annyi hibát találtak Szalatnai munkájában, miért nem korrigálták negyven év alatt ezeket a tévedéseket? Szlovák irodalomtörténet volt már magyarul 1964-ben. Ez azonban a szakmának szólt. Szalatnai, eredeti – harmincas évekbeli – szándéka szerint az előítéleteket akarta eloszlatni: „Mindkét oldalon érzik a tiszták, hogy valahol a Kárpátok vagy a Duna táján kínai fal húzódik, egy láthatatlan, de hatásos korlát, mely nemcsak a háború óta, hanem száz esztendeje már konok szankciókkal érezteti nagy hiábavalóságát. A közép-európai kínai fal egyik oldalán él az ismeretlen magyar, a másikon az ismeretlen cseh. Két szellemi és történelmi forma, mely egymás gazdasági és politikai erejét ismeri, de szellemi hagyományairól, méreteiről, főleg azonban irodalmi egyéniségéről, a legigazibb közép-európai nemzeti létélményről, csak elrajzolt képe van. Még a szakemberek, az irodalomtörténészek és hivatásos kritikusok közlései is kölcsönösen hajmeresztő általánosításokat és együgyű képleteket hoznak forgalomba. Nyilván valahol a közlések keletkezésénél ott állott egyszer egy német lexikon, amely a magyarról a csehnek, a csehekről a magyarnak megtévesztő szellemtörténeti adatokat nyújtott. A német vagy osztrák elcsavaró ősközlés pontosan kinyomozható mindkét oldalon; szerepének akár százéves jubileumát ünnepelhetnők meg mostanában.”2

Hogyan kapcsolódnak a föntiek Szalatnai irodalomkritikai munkásságához?

Turczel Lajos az alábbi módon összegezi arról alkotott véleményét: „Szigorú objektivitásra, komplex módszerre és szövegközpontúságra törekvő kritikus volt, s megkérdőjelezte az impresszionista jellegű vagy életrajzi adatokra bazírozó kritikaírást.”3 Ezt az ítéletet az 1989 utáni, kritikai írásokat is tartalmazó, eddig egyetlen Szalatnai-válogatás ismeretében, illetve Szalatnai általam olvasott kritikai írásai alapján nem tudom megerősíteni, bár Turczel szempontjait is érteni vélem. Szalatnai több helyütt is, így például a Wallentinyi Samu szerkesztésében megjelent Új magyar líra 1919–1937. A szlovenszkói és kárpátaljai magyar költők lírai antológiája című válogatás elé írt, Szlovenszkói magyar líra című tanulmányában tételesen is megfogalmazza a szakszerűbb kritika iránti igényt (s erre a tanulmányra – többek között – Turczel hivatkozik is Szalatnai-portréjában). Meg kell azért jegyeznem, hogy alapkutatásokat e mostani előadáshoz nem végeztem, mert úgy tudom, hogy az éppen a mai alkalomra megjelent Szalatnai-kötet számára elkészült egy teljes vagy részleges bibliográfia; Szalatnai eljövendő monográfusának majd abból kell dolgoznia.

Az eddigi ismereteim alapján Szalatnai éppen a megváltó eszméket és a közösséget kifejező gondolatokat kereste, a lélektani problémák e fölfogás szerint súlytalanabbnak, mintegy másodlagosnak bizonyultak. Hogy ezen belül igyekezett tisztázni az értékeket, annak persze számos nyoma, citálható jele van. Tény az is, hogy kedvezőtlen véleményét nem hallgatja el egy-egy szeretett kortársa valamely pályaszakaszáról szólva. De a költő jelentőségét a legtöbbször nem ezek alapján bírálja el, hanem aszerint, hogy a föltételezett közösségi akaratból mennyit tudtak kifejezni, illetve megfogalmazni. Azaz valóban el tudott kerülni számos, az irodalomkritikusokat fenyegető buktatót, másokat viszont tudatosan vállalt. Minden egyéb volt ő ugyanis szándéka, alkata és a helyzet szerint is – közíró, mozgalom-irányító, segélyakció-szervező, ideológus, fordító s a kapcsolattörténet fontos szereplője (Duna-táji magyar gondolkodó, s itt a meghatározás mindhárom eleme egyformán fontos) – csak éppen kritikus nem volt elsőrenden. Azért is idéztem viszonylag hosszan azt, amit a cseh és a magyar irodalom torz kapcsolatáról mondott, mert ebből is világossá válik: az irodalmat közösségi dolognak gondolta, és ezt a Tóth László-féle válogatásba sorolt írásaiból vett idézetekkel bőven alá lehet támasztani. Ennek azonban azon kívül, amit föntebb alkatáról szólva sugallni véltem, még más okai is vannak. S hogy egy tisztán műközpontú kritikaírás szempontjainak képviselőivel is megpróbáljuk megértetni ezt a jelenséget, hát utaljunk arra, hogy ez akkor korszerűnek minősült Európában. Az irodalom társadalmi jelentősége ugyanis nem a magyar szellemi élet kizárólagos nyavalyája, sőt, Szalatnai gondolkodásában e funkció fontossága szerintem nem is a magyar hagyományból ered, csak utólag kapcsolódik össze vele. Az első világháború, majd a versailles-i békerendszer által többszörösen fölrobbantott Európában az egyik általános tendencia az, hogy lezártnak tekintik a lélektani mélyfúrások s a formai kísérletezések korát, társadalmi problémákra érzékenyebb lírát, prózát igényelnek, a modern irodalomtól elsősorban megváltó, elnyomott csoportokat – legyen az osztály, nem, vallás, nemzeti kisebbség – emancipáló és társadalmakat összebékítő új gondolatokat várnak. Lásd erről például Szalatnai nemzedéktársának, Krammer Jenőnek a főleg a Korunkban közölt francia könyvszemléit (Krammer például egy helyütt Proust művét nem valami új nyitányának, hanem a klasszikus francia analitikus lélektani próza zárókövének minősíti), s a korszak francia irodalmának többé-kevésbé általános megítélését, másrészt Szalatnai megjegyzéseit Mécs pályakezdetéről. Hogy ez egy tisztán esztétizáló irodalomszemléletnek nem felel meg, az világos, de a két kiindulópont eleve nem mérhető össze; az esztéta a lehetséges mértékig igyekszik elszigetelni anyagát a kortól, Szalatnai és többi esszéíró publicista kortársa viszont nem akart elvonatkoztatni a nemzedék pályáját többször is keresztező hullahegyektől.

Mindezt nem kell megfejteni; elég, ha fölnyitjuk első könyvét, a Van menekvést, melynek bevezetőjében ott szerepel: „Az író és újságíró azonosult bennem, az esztétikát összekötöttem a szociológiával.”4 Nos, Tóth László e kötet több cikkét is besorolta a válogatásába, s az innen vett szövegek alapján vázlatosan már előttünk is áll Szalatnai irodalomképe.

Amelyben persze tükröződik politikai állásfoglalása is. Nincs módom itt arra, hogy a két világháború közötti szlovenszkói magyar elit aktivistákra és negativistákra való fölosztásáról alkotott véleményemet fejtegessem, arra azonban utalnom kell röviden, hogy e terminusok önmagukban kevéssé alkalmasnak tűnnek föl a szellemi körök, csoportok leírására. Valószínű, hogy külön, a korábbiról leválasztva kell kezelnünk az 1933 utáni aktivizmust, legalábbis másutt vannak a gyökerei, mint amannak. Az irodalom- és eszmetörténeti folytonosság szempontjából azonban figyelemre méltó, hogy az 1938–1944 közötti, erkölcsi értelemben vitán felül ellenzékinek tekintendő szlovákiai magyar magatartást – amely aztán az utókor szemében általános érvényűvé emelkedett – együtt teremtették meg a volt keresztényszocialista negativisták és azok, akik a harmincas években szemben álltak a magyar pártpolitikával, s munkahelyük miatt aktivistának minősültek, mint Szalatnai és Győry Dezső. (Ennek oka röviden az, hogy bár a keresztényszocializmus és a szociáldemokrácia korábban keményen küzdöttek egymással, s e harcokban mindkét részről sok patront pazaroltak el, mindkettő a szocializmus azon változatát képviseli, amely elismeri az emberi személyiség méltóságát, szemben más irányaival, a nemzetiszocializmussal, fasizmussal, bolsevizmussal.)
Tóth László három, különböző korszakokból származó portrét, portrévázlatot közöl Szalatnaitól Győry Dezsőről. Mindhárom meggyőzően bizonyítja, hogy a költő egy nemzedéki életérzést közvetített, de egyik sem győz meg Győry alkotói kivételességéről. Szalatnai számos kritikai megjegyzést fűz e lírához, illetve jelentős mértékben költői epikához, ám azokban a Győry-citátumokban is, amelyeket kiforrott szövegtöredékekként idéz, több a szalma, mint a mag. Az első, a legkorábbi Győryre vonatkozó írásban aztán találunk egy megdöbbentő utalást arra vonatkozóan, hogy a költő a harmincas években pártpolitikától, hatalmi befolyásolástól mentesen dolgozhatott egy napilapnál. A második Magyar Újságról van szó, s bármiként ítéljük is meg a költő és társai ottani működését, bármiféle alkotói szabadságot kaptak is ott esetleg, ha van valami, amit nem minősíthetünk függetlennek, az éppen egy kormányszubvencióból kiadott lap. Az említett, Győryről szóló tanulmány egyébként szintén a „Masaryktól kapott pénzen jelent meg”, s hogy mennyire viszonylagos ennek megítélése is, másutt már magam is említettem; röviden annyit: abból, hogy egy kormány támogat egy folyóiratot – esetünkben a Magyar Figyelőt –, nem következik determinisztikusan az, hogy a szóban forgó folyóirat is támogatja a kormányt; gondoljunk itt a kommunista korszak bármelyik orgánumára – köztudottan mindegyik az állam kezében volt, mégis megjelentek némelyikükben a szellemi ellenállásra buzdító szövegek. Végül hadd említsem meg, van rá példa, hogy utólag Szalatnai is másként ítélt meg egy helyzetet, mint amikor benne élt: a kötetbe sorolt egyik későbbi írásában bírálja az ott már egyöntetűen szervilisnek nevezett aktivizmust. Máskor megmaradnak a régi ellentétek. A hatvanas években „nacionalista szélkakas”-ként jellemzi Szvatkó Pált, s mi tudjuk, hogy ez az ítélet tarthatatlan; máskor Fábryt méltatja maradéktalanul, s talán nem mindenki tudja, hogy ebben Szalatnai nagyvonalúsága is megnyilatkozik: nem a kommunista közíró őt, a szociáldemokratát ért alaptalan bírálatára emlékezik – amelyről azért van egy nyílt utalás a kötetben –, hanem bizonyára az 1945–1947 közötti közös jogvédő tevékenységükre. És amint a kötet más írásaiból kiderül, páratlannak tartja Fábry hatvanas évekbeli szerepét, bár tudatosítja, hogy ehhez a stószi remetének radikálisan el kellett távolodnia dogmatizmusának a harmincas évekbeli formájától. A másik szemléletes példa: fél lábbal még a munkásmozgalomban Szalatnai szigorú bírálója volt Mécs Lászlónak, öregen pedig ő próbálja meg – elsőként – rehabilitálni, rámutatva Mécs pályakezdetének értékeire, s főként arra az irodalomszociológiai tényre, hogy a pap költőnek fontos szerepe volt abban, hogy a modern magyar líra szelídített eszköztára a pódiumokról eljutott a polgári-kispolgári csoportokhoz. De az embernek és költőnek adandó igazságszolgáltatás mellett érvelve is szól Mécs „olcsó és híg versei”-ről, „tömérdek egyenetlen s zavaros képé”-ről. A személyes történetet egy vonatkozásban valóban igyekszik leválasztani a műről – „Az ember sorsa mit sem változtat a költő szerepén” –, s ez akkor is tény, ha a kommunista korszakban közvetlenül a taktikai okok mondatják ezt vele. Tudniillik, azt akarja elérni, hogy Mécs sorsának a rendszer által minősített negatívumai – például a „klerikalizmus” – ne akadályozzák az életmű mérlegre tételét, maradandóbb részének összegyűjtését. A kritikus ugyanis a hatvanas–hetvenes években írott szövegeiben a két világháború közötti csehszlovákiai magyar eszmetörténet rekonstruálására törekszik. Azaz néhányadmagával képviseli a folytonosságot. De hogy mennyire más volt a két világ – az 1945 előtti és az 1945 utáni – mi sem bizonyítja jobban, hogy az egyszemű éjszakások nemzedékéhez már nem talál utat, noha világos emlékei lehettek a költői formák 1920-as évekbeli forrongásairól.

Az, amit Szalatnai irodalomkritikai írásainak közírói hangoltságáról mond-tam, a vele egyívásúakról szólván a legtöbb esetben mégsem érinti az értékítéletet. Az első korszak írói közül általában azokat emeli ki, akik csonka életművükkel is elméletileg folytatható irányt nyitottak a szlovenszkói magyar irodalomban: nekrológot írt Mihályi Ödönről és Jarnó Józsefről. Az 1937-es Wallentinyi-féle antológiában pedig néhány mondattal értőn jellemzi Forbáth költészetét. Nem ezekből az írásokból idézek most, hanem abból, amelyből kiderül, hogy a vitathatatlan értéket akkor is el tudja ismerni, ha az nem az úgynevezett „szlovenszkói költészet” rekvizitumaiból építkezik. Vozári Dezső egyik könyvéről van szó:

„A szlovenszkói magyar lírából és annak viszonylagos bíráló értékeléséből kiemelkedik ez a díjjal is koszorúzott verskötet, s szinte jóleső érzés fogja el az embert csak azért, mert tudja, hogy most abszolút mértékkel nyúlhat egy hazai könyv felé.

Pedig Vozári Dezső nem is igazi szlovenszkói magyar költő, ahogy ez a fogalom és írói arcél sajátos képpé szövődik bennünk, ha Győry Dezsőt, a korai Mécs Lászlót, Forbáth Imrét és Morvay Gyulát olvassuk. Nem politikai költő olyan értelemben, mint ők. Sem Rimaszombat kispolgári és fél-dzsentris borissza világát, sem Nagykapos lírai hitelű falusi magányát nem ismeri, sem a nyitrai ódon falak borúját, sem a peredi sár és babona kusza, istentelen szemhatárát nem érzi soha. Vozári más, sorsszerűen más költő! Whitman, aki azonban fűszálak helyett a felhőkarcolókról énekel.”5 Ez a világ is belefér tehát Szalatnai értékrendjébe, s ha ezt egybevetjük azzal, hogy, mint pályavégi, s a kötetben is olvasható írásaiból kiderül – ha máshonnan nem tudnánk –, a magyar irodalmat egységként tételezi, azt mondhatjuk, hogy általában nem szab meg kötelezően érvényesítendő formai-erkölcsi-tartalmi kritériumokat ahhoz, hogy valakit e költészetbe tartozónak tekintsen, bár a maga líraeszményét mindig vállalja.

Szóljak néhány szót végül az Egyszemű éjszaka költőiről szóló állásfoglalásairól. Ezt a kérdést Tóth László sem kerülte meg, besorolta a kötetbe Szalatnai egyik, az ő nemzedékét, illetve csoportját bíráló írását, a válogatáshoz írott előszavából pedig azt látom, hogy emberileg ma már meg is érti a kritikus indulatát, ha tételeit nem fogadja is el. Köztudott tehát, hogy Szalatnai az Egyszemű éjszaka generációját szigorúan megbírálta, s aki olvasta az ezzel kapcsolatos vita anyagát, azt is megállapíthatta, hogy az új irányzatok eszköztárát nem ismerte, nem értette, nem szerette. (Itt is van azonban kivétel, Mikola Anikó lírájának szépségét megérezte, s a kötetben két helyütt is nagy megbecsüléssel szól róla.) Vitacikkei azonban már végképp nem az irodalomkritikus, hanem egy kisebbségvédő teoretikus szövegei; a kisebbségvédő pozíció juttatja arra a megalapozatlan álláspontra, hogy a realizmus az a megkülönböztetett stílusirányzat, amelyet a kisebbségi irodalomban egyeduralkodóvá kell tenni, s annak a tarthatatlan követelménynek a hangoztatásáig, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom csak szocialista lehet. Aktív kritikusi korszakában ilyet soha le nem írt volna. Itt még nyilvánvalóbb a közírói állásfoglalás: az embereket meg kell szólítani. Szocializmuson – úgy gondolom – egyfajta szociáldemokrata elkötelezettséget érthetett, de ez a fönti igény nyilván így sem vállalható. Szomorú, hogy nem érhette meg a csoport több tagja költészetének kiteljesedését, vagy esetleg energiája nem volt már arra, hogy reflektáljon későbbi műveikre; hét évvel, egy évtizeddel később nyilván értékelte volna Varga Imre több hagyományréteget föltáró munkáit, A medve alászáll darabjait, Tóth László Átkelését, s mindkettejük művelődés-, irodalomtörténeti kutatásait.
Végezetül azonban hadd idézzem egy olyan gondolatsorát, amelynek igazára mindannnyian rábólinthatunk. (A citátum eleje a szlovenszkói magyar irodalom létére vagy nemlétére vonatkozó kérdésekhez kapcsolódik):

„Amiről beszélnek, amiről vitatkoznak, már önmagában hordozza a létezés jegyeit. Pláne, ha irodalom az, egy eleven nemzetrész irodalma. De kortársak munkásságáról van szó; érthető tehát, hogy nehezen kapja meg maradandó és tárgyilagos helyét a magyar szellem mai térképén. Legújabb irodalmunkat ismertető és bíráló művek is (pl. Szerb Antal irodalomtörténete) kurtán-furcsán, vezércikkszerűen bánnak el vele, kitérve jelenségeinek bírálata elől. Ha rokonszenv vagy ellenszenv nyúl hozzá, tizennyolc esztendő óta ez vajmi ritkán volt irodalmi természetű. Rendszerint politikai gondolat vezette. S a kritikátlan dicséret és gunyoros lenézés egyaránt elriasztja tőle az olvasót. Holott végeredményben minden vita ezért van, az olvasóért. Hitet akar ébreszteni benne a szlovenszkói magyar irodalom hitele iránt, lelkesíteni akarja, kitartásra buzdítani, hisz tőle függ. Ne áltassuk magunkat avval, hogy az olvasó amúgy is pártunkon van. Túl soká folyik a vita, s az olvasó alig vett benne részt. Az irodalom mintha csak az írók és irodalmárok magánügye volna itt. A vita olykor elfajul, személyeskedő riadókkal szerveződik, s három-négyévenként rendszeresen megismétlődik.”6

A fentiek az 1937-es antológia előszavából valók. A folytonosság e tekintetben nem Győry megítélésében van jelen, hanem e ma is időszerű állításokban.

JEGYZETEK

1 Rudolf Chmel: Irodalomkritikai visszhangok és kapcsolatok. In uő: Két irodalom kapcsolatai. Tanulmányok a szlovák–magyar irodalmi kapcsolatok köréből. Madách, Pozsony 1980, 134. p. Még határozottabban fejezi ki ezt az álláspontot Chmel ugyanezen kötet egy másik írásában: „A felsorolt esetekben az irodalomtudomány a szűken értelmezett, a kor jegyeit szükségszerűen magán viselő ideológiai koncepciók érdekében lemondott saját statútumáról. Legutóbb ez történt pl. Szalatnai Rezső: A szlovák irodalom története című könyvében is (Budapest 1964), amely a már Magyarországon is népszerűtlen, elavult magyar nacionalizmus szempontjából íródott.” Rudolf Chmel: A szlovák–magyar irodalmi kapcsolatok kutatásának hagyományai és mai helyzete. I. m. 18. p. Természetesen nem szeretném, ha Chmel tudományos és politikusi munkásságát ezek alapján bírálnánk el, de tény, hogy a két idézetet tartalmazó könyv, tárgyköre reprezentatív darabjaként, ott van az Országos Széchényi Könyvtár szabadpolcán, a témát kutatni kezdők az első dokumentumok között belebotlanak.
2 Szalatnai Rezső: A cseh és szlovák irodalom. In: Dallos István–Mártonvölgyi László–Szalatnai Rezső (szerk.): Szlovenszkói magyar írók antológiája. III. köt. Műfordítók. Nyitra 1937, 9. p. (E kötetet Szalatnai valójában egyedül szervezte és állította össze, Dallos és Mártonvölgyi az egész négykötetes munka szerkesztői feladatait látták el.)
3 Turczel Lajos: Szalatnai Rezső (1904–1977). In uő: Arcképek és emlékezések. Madách-Posonium, Pozsony 1997, 109. p.
4 Szalatnai Rezső: Van menekvés.Slov. Grafia, Pozsony 1932, 9. p.
5 Szalatnai Rezső: Vozári Dezső költészete. In uő: Magyar magatartás és irodalom Csehszlovákiában. Cikkek, kritikák, tanulmányok.Válogatta, a szöveget gondozta és a bevezető tanulmányt írta: Tóth László. AB-ART, Pozsony 1994, 42. p.
6 Szalatnai Rezső: Szlovenszkói magyar líra. In Új magyar líra. A szlovenszkói és kárpátaljai magyar költők lírai antológiája 1919–1936. Szerkesztette: Wallentinyi Samu. Kassa, 1937.

„Nem én voltam a kalandor,
hanem a történelem...”

Megkésett beszélgetés Monoszlóy Dezsővel, 80. születésnapja ürügyén

Jó, hogy vannak születésnapok, jeles évfordulók. Ez alkalom arra is, hogy vallatóra fogjuk az írót életéről, munkásságáról, meg arról is, hogyan tekint vissza a megtett útra. Álmaid, vágyaid – írói munkásságod hat évtizedében – mennyire teljesültek?
– Egy idevonatkoztatható korai versemet idézném: „A szivacsostestű Kívánság / mikor egy szerencsés órán / megtelt / a kívánt vízzel / mézzel / és moszattal vágy-kamráiba már egy buboréknyi sóhaj se fért / belátta / a beteljesülés egyszerre hízlal és fogyaszt / és szeretett volna újra / sovány bordái között tág vágyakkal halászni”.
A vágyak, álmok és beteljesülések filozófiai megoldásán sokat töprengtem, a végérvényes konklúzióra egy szlovákiai börtönben döbbentem: Az ember a vágyaiban legyen maximalista és érje be azzal, ami van.

„Fiatal íróként az ember a legfontosabbnak a halhatatlanságot tartja... Később, amikor a születés és halál problémáját is sejti... rájön, hogy a halhatatlanságból semmi haszna nincs” – nyilatkoztad egy beszélgetésben (Keszeli Ferencnek, Nap, 1990). Féltél valaha is az öregségtől, s most, amikor megéled, milyen viszonyban vagy vele? Idekívánkozik az a kérdés is, hogy amikor írsz, gondolsz-e az örökkévalóságra?
– Most se válaszolnék másként, ha a halhatatlanságnak halál az ára, ennyit nem ér meg, még akkor sem, ha az élet – főleg az öregkorban – számos szenvedést kínál. Legfeljebb azzal egészíteném ki, hogy az elviselhetetlent nem kell túlélni. Ennek többször a közelében jártam, legintenzívebben a bécsi Rudolf-kórház betegágyán, félig megbénulva. A fő gond nem is a bénaság volt, hanem az, hogy fejemben összekeveredtek a betűk, egyszóval a kifejezés méltóságától fosztottak meg. Akkor csak a tehetetlenség óvott meg attól, hogy el ne pusztítsam magam. Hosszú hetek, hónapok juttattak el egy új kibontakozási lehetőséghez, amit a Gutaütöttek balladájá-ban így fejeztem ki: „A betűk összekeveredtek / mint a kerge birkák / s ahogy a szavak / zavaros tartalmát megunták / elhatározták / ezentúl a gondolatnak is / fittyet hánynak / hisz ő a közös dajka / akkor a félig-meddig elárult / kisimította őket újra / mert megengedhetetlen / hogy a tudat pusztán / betűkből és szavakból álljon”.
Halhatatlanság, örökkévalóság, és hogy írás közben gondolok-e rá? Időnként. Például Mozaik című kötetem azonos című versében: „Döntöttél istent / testvért házat / veled már senki sem / gatyázhat/ reménytelen / de egymagad vagy / ezt tiszteld / e halhatatlant”.

Tizenéves korodban úgy tervezted, hogy Te leszel az első Nobel-díjas magyar író. Nos, ebben már megelőztek. Viszont a különböző díjak, kitüntetések nem maradtak el. Születésnapodra, Bécsben az Osztrák Köztársaság Nagyérdemrendjét adományozták, Budapesten pedig Márai Sándor-díjjal tüntettek ki. Mit jelentenek számodra ezek és a korábbi kitüntetések (melyek között a professzori cím meg a díszsírhely is megtalálható),és számodra melyik közülük a legkedvesebb?
– 1963-ban, a szegedi „Tiszatáj”-ban jelent meg a következő életrajzi vallomásom, s hogy megjelent, a Tiszatáj és az akkori szerkesztőgárda dicséretére váljon: „...Az irodalommal már kora ifjúságomban összeütközésbe kerültem. Második gimnazista koromban Csokonai Vitéz Mihály Dorottyájának mintájára vígeposzt írtam a tanári karról és osztálytársaimról, amely mindjárt jelentős feltűnést keltett. E sikeren felbuzdulva elhatároztam, hogy hátralevő éveimet kizárólag az irodalomnak szentelem, és hogy én leszek az első magyar író, aki irodalmi Nobel-díjat nyer. Ez a kizárólagossági elv később nem valósult meg. A huszadik századi embersors gondoskodott róla, hogy életpályám ne legyen ilyen egyhangú. Ennek az üdvös gondoskodásnak eredményeképpen voltam tengerész, vizsgálati fogoly, kiadóvállalati igazgató, rádiószerkesztő, bányász, a külügyi osztály előadója, normafelelős, kőműves, vállalati jogász, a bér- és munkaosztály vezetője, számtantanár és profi sakkozó. Mindehhez talán még azt tehetném hozzá, hogy közben szimultán módon az irodalommal is foglalkoztam, lefordítottam vagy harminc kötetnyi verset a cseh és szlovák lírából. Na, meg verset, prózát is írtam, legföljebb azzal a különbséggel, hogy annak idején az asztalfióknak, most pedig az olvasóknak. Ez így röviden „optimista tragédiának” is beillik.
A kitüntetéseknek groteszk természetük van, általában későn érkeznek, nem akkor, amikor igazán örülni lehetne nekik. Ha az életen belül, akkor azért némi simogatást tudnak nyújtani.

Közel negyven köteted jelent meg, termékeny írói munkásságod bizonyítékaként. Műveid közül melyiket tartod meghatározónak, olyannak, amely a magyar irodalom egyetemes értékei közé sorakozhat? Egyáltalán: a költő s a szépíró milyen váltógazdálkodásban működik nálad? A rádiójátékok (számuk félszázra tehető) a túlélésben segítettek, versesköteteid, regényeid híred, neved öregbítik...?
– A kérdés megválaszolása irodalomtörténészek feladata lenne, ha az elmúlt évtizedekben felnőhetett volna közülük olyan ítészi gárda, aki ezt a szerepet, függetlenül a mindenkori politika nyomásától, felvállalni képes. Ennek a hiányában kénytelen vagyok magam tájékozódni, de ez nehéz vállalkozás, mert egy ilyen hoszszú életben szubjektíven is nehéz eligazodni. Valószínűleg ebben az esetben is mások segítségére szorulok. Kabdebó Lórántot idézem, aki a Magyar Hírlapban, 1992-ben így üdvözli az első ízben csonkítatlanul megjelent A milliomos halála című regényemet. „Félelmetes prózaírói bravúr, egy, a valóság és lehetőség határán billegtetett életrajz megismétlése, egyetlen pillanatban újralejátszása... ha a közép-európai tudatot reprezentáló regényt kérnének tőlem, ezt a könyvet feltétlenül az elsők között mutatnám fel.” Vagy egy másik magyarországi kritikus „A szürrealista Gulág” című írásban: „...most is talány, miképp engedte meg úgy csonkított formában is a prágai tavasz letörése után a csehszlovákiai cenzúra e regény megjelenését. Monoszlóy mindent elmondott már akkor erről a nagy történelmi tévedésről, amit sokan csak most mernek leírni, a negatív szelekció dühöngését, a személyiség teljes megsemmisülését, a koholt pereket, a tömegtisztító munkatáborokat, a módszeresen kimért halált, mindent. Igaz, ő nem a dokumentumirodalom eszközeivel dolgozik, mint Szolzsenyicin, inkább a szürrealizmus és az abszurd irányából közelít. Az a világ, amely A milliomos halála utolsó fejezetéből kibomlik, legalább olyan félelmetes, mint Kafkáé, annyira értelmetlen, mint Abe Kobóé, A homok aszszonyában, és annyira abszurd, mint Beckett drámáiban. De minden szörnyűség ellenére van mégis valami megfoghatatlan derű a regényben, amely kizárólag Monoszlóy sajátja, azt érezzük, nem tud olyan emberellenes szerkezet létrejönni, amely végleg le tudná győzni az embert. S ennek semmi más oka nincs, csak az, hogy a homo sapiens mögött ott áll a homo ludens, a játékos ember. Ezt a legsötétebb mélységekből is felsziporkáló derűt nevezném monoszlóyizmusnak.”

Ami már nem a kritikai megméretés történetéhez tartozik: Zs. Nagy Lajos egy találkozásunk alkalmával elmesélte, hogy A milliomos halála kötetbe rejtette el időnként kis dugipénzét, amit leendő fröccsivásra szánt.

A Menekülés Szodomából című regénytrilógiáról a legrangosabb nyugati magyar és német kritikusok mint a Monoszlóy-életmű csúcsáról írtak, méltatták nyelvi-stiláris értékeit, s a modern próza kiemelkedő remekét üdvözölték benne. Haldimann Éva a Neue Zürcher Zeitungban már 1971-ben többek között a következőket írta: „A logikusan kibontakozó cselekményt, a mesét, amely mindaddig tart, amíg az élet egyáltalán még megélhető, nagy lírai tömörséggel és művészi tudatossággal veti papírra az elbeszélő. A meggyőző jelképrendszer a regénynek időtlenséget és térenkívüliséget kölcsönöz, egy örökös végzet érvényességét. Ez a regény a Menekülés regénye. Monoszlóy egész, kétségbeesetten logikus költői világa kiáltás a feneketlen örvényből, amelyből menekvést keres: szellemi Ararátot, amelyben megfogózhat és ahol horgonyt vethet... szeretnénk remélni, hogy ez a jeles tehetség nem marad kirekesztve a mai európai irodalom eleven áramából...” A könyv végül németül is megjelent 1990-ben, Bécsben, s a kiadó mesterműnek, a század kulcsregényének titulálva bocsátotta útjára.
A szerelem öt évszakáról sem szeretnék elfeledkezni. Budai Katalin így ír róla az ÉS-ben: „Ritka szép, csendes, elmélyült, lepkeszövetű írás ez, valahol Kosztolányi és Krúdy mondatzenéjével fuvolázva, gordonkázva, csengettyűzve. Pasztellképek és – végtére – férfiúi szenvedéstörténetek ezek, ám nem az önsajnálat uralkodik el bennük, lovagias szolgálat inkább: a titok, a tünékenység, a változékonyság iránti fogékony alázat.”

Bori Imre ugyanerről a kötetről szólva „A szeretet fáj” című írásában hozzáteszi: „hogy a jó költő kitűnő prózaíró is, azt a Japán szerelem című elbeszélése mutatta meg, s azt is, hogy a magyar novellairodalomban iránya nem szabványos, műveinek karaktere pedig aligha hasonlítható más írók elbeszéléseinek jelleméhez. A rajz tisztasága esetleg Márai Sándort idézheti meg, anélkül természetesen, hogy kettejük valamilyen irodalmi kapcsolatára gondolnunk kellene, az emberi érzés egyetemességének rajzait leljük meg ebben az öt novellában.”
Ami a költő és a szépíró váltógazdálkodását illeti, erre könnyű válaszolni. Verset mindig ír az ember, én legalábbis tízéves koromtól mindmostanáig. Idegen környezetben a felhasználhatóság reménye nélkül, írószerszám és papír nélkül is börtönben, bányában, fejen állva. A nagyobb lélegzetű prózához azonban, ahogy ezt már Zola is megjegyezte, jó, ha van egy asztal, szék, amire le lehet ülni, és ideiglenes fedél az ember feje fölött.

A rádiójátékok a túlélésben segítettek, de ezek irodalmi értékeit a kritika sohasem vitatta. Kiegészítésül talán még annyit, hogy a Tetovált angyalok című kisregényemből Csehszlovákiában film is készült, a vetítésre azonban távozásom miatt már nem került sor. Két másik filmem az osztrák televízióban került bemutatásra.

Költőként kezdted pályafutásod, még nem voltál húszéves, amikor megjelent első versesköteted, Égből üzenek címmel (1941), majd a Gombostűk háborúja (1944), illetve Égetett sienna címmel (1944) egy kisregényed (?). Jogi tanulmányaid egyhangúsága „ösztönzött” az irodalmi tevékenységre, vagy az ösztöneidbe kódolt akarat, illetve az a tény, hogy az irodalom ezekben az években „menekülés” is volt számodra, a „való világ” elől? A bemocskolt fóliáns című versedben írtad, 1944-ben: „Az istenek korában drága pergamenre / valaki legendák üzenetét írta /, azóta tankok és emberek tiporták, / a véres pacnikban szétfolyt a tinta.”
– Vivere non est necesse, navigare necesse est („élni nem szükséges, hajózni szükséges”– szerk.) – ebben a vallomásban tulajdonképpen benne rejlik a kérdés megválaszolhatatlan válasza, vívódón, őszintén és halálig vállalva e magatartást, és természetesen az élet és az írás szétválaszthatatlan természetében is.

Semmi közelebbit nem tudunk családi környezetedről, s arról, mi adta a késztetést arra, hogy egy életre elkötelezd magad az irodalomnak?
– Nagypolgári családból származom, vallottam az akkoriban csöppet sem dicséretemre váló káderlapon. Persze, e meghatározás továbbminősítését angol és német kisasszonyok, házvezetőnők és mások tágították, olyan ellenőrizhetetlen messzeségig, hogy egyik ősöm állítólag török pasa volt, aki a magyaroknak elárulta a várat. Nos, ez csöppet sem dicső cselekedet, szégyelltem is magam egy darabig, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy az állítás semmivel sem bizonyítható. Ettől kezdve arra törekedtem, hogy ha az ősök kutatásában semmi érdemlegesre nem akadok, ne is foglalkozzam vele, és próbáljak azon munkálkodni, hogy a saját életemben ne legyen szégyellnivaló.

Kik voltak a kedvenc íróid, mestereid, példaképeid? Szabó Dezsőt említetted nemrég, mint egykori kedvelt íródat. Viszont a „nyugatosokat”, Kosztolányit, Babitsot, Szabó Lőrincet, illetve Weörest vagy a francia avantgárd hatását gyakrabban emlegették kiritikusaid, annak jeleként is, hogy az ötvenes években a sematizmus mételye nem tudott benned kárt tenni.
– Az elsodort falu fiatalkori olvasmányélményem volt, s ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy valamelyik zsenge írásomat, ha jól emlékszem, az Olvastam Freu-dot, kedves Dezső bátyámnak ajánlással eljuttatom Szabó Dezsőhöz. Aztán valahogy elbátortalanodtam és nem éltem az alkalommal. Szabó Dezső látványos előadásaira azonban szorgalmasan ellátogattam, így végigélvezhettem a többkötetes „Nagy-Pintér” dühöngő szétszaggatásának színpadi mutatványát, valamint annak a kijelentésének is tanúja voltam, hogy amikor Erdélyi József hamvait serbliből fogják kiszórni, ő megdicsőül a magyar nemzet panteonján. Ám Erdélyi József sem maradt adós, aki egy időben személyi titkára volt, s versben válaszolt, amelyben megírta, hogy egy nagy fa megveszik az erdőben, és elhatározza, hogy kiirtja a többi fát, végül saját magát is kivágja, s bokorrá züllik. Nos, az egyik ilyen látványos szereplése közben Szabó Dezső lelépett a színpadról, s elindult egyenesen felém. Én valamelyik lapban olvastam, kikéri magának, hogy valaki senkiházi Dezső bátyámnak szólítsa. Elfelejtettem, hogy a kitétel rám nem vonatkozhat, hiszen azt a bizonyos írást nem juttattam hozzá, nagy zavaromban elindultam a kijárat felé. Szabó Dezsőnek feltűnt gyors távozásom, s nyomomba szegődött: Fiatalúr, hova siet? Már nem emlékszem, mit hebeghettem neki, mindenesetre annyira fellelkesült, hogy meghívott otthonába. Engem nem is az elképesztő rendetlenség zavart, hanem hogy már többrétegű tokával feldíszítve, saját férfiszépségéről beszélt. Tamási Áron is vall Virrasztás című kötetében Szabó Dezsővel való találkozásáról, azt írja, hogy egy nagy szentkép előtt térdepelt, s imádkozás közben köpte le őt a szentkép. Az én kiábrándulásom nem volt ilyen látványos, inkább azt mondhatnám, hogy Szabó Dezső fontosságtudata lassanként elhalványult bennem. Ebben az is közrejátszhatott, hogy sok-sok év múlva, Vajdaság vendégeként, ahová jelenlegi feleségem is követett, előkerestettem Az elsodort falut, amelyhez addig Katalin a szlovákiai magyar iskolákba járva nem juthatott. Ő bele is kezdett a könyv olvasásába, mondván, ez alig olvasható. Megdöbbenve próbáltam tiltakozni, de kénytelen voltam belátni, hogy az írás valamikori frissessége megöregedett.
A kérdés másik része viszont mindenképpen kiegészítésre szorul, legalábbis annyival, hogy első feleségemen keresztül a „nyugatosok” ellentáborába osztályozott írók élgárdáját is megismertem – a pontos szétszálazás nem az én feladatom – a teljesség igénye nélkül Nyírőt, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Szabó Pált, Veres Pétert, Németh Lászlót. Sorolhatnám, de ugyanakkor a Skót Misszióba is rendszeresen ellátogattam, ahol Szerb Antal tartotta előadásait, és Ascher Oszkár egész magyar regényeket mondott fel fejből.

Kalandos életed volt, ezt magad hoztad így össze, vagy csupán „társrendezője” voltál annak, amit a sors reád kimért? Budapest után Pozsony, majd Újvidék, illetve most már több mint húsz éve Bécs következett. Mindig magyar íróként, és sohase másként.
– Erre a kérdésre az ÉS-nek 1994. január 14-én egy teljes oldalon válaszoltam Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem címmel. Dormán László kitűnő vajdasági fotográfus és újságíró ezzel kapcsolatban azt a kijelentést kockáztatta meg, Monoszlóy közel száz éve bolyong a Kárpát-medencében. A Benedek Marcell-féle irodalomtörténelem kevesebb humorérzékkel, de a valóságot jobban megközelítően úgy értékelte ugyanezt: „hányatott élete volt”.

Könnyed stílus és elegancia jellemzi a szlovákul megjelent az Égetett sienna című kisregényedet. Ez a gyatra fordításon is „átüt”. Nem gondoltál soha arra, hogy ezt az „egy szerelem történetét” (eltekintve a hozzásorolt két kisprózától) újra megjelentesd? Megkérdezném azt is, megjelent-e ez a kötet magyarul? A Magyar irodalom lexikona (1965) szerint a Budapesten írt kisregénynek csak a szlovák nyelvű kiadása létezik. (A kötet egyébként szlovákul Siena pálená címmel 1947-ben jelent meg, a – szlovák – Bibliotéka Kiadóvállalat által gondozott sorozatban, Selma Lagerlöf és Balzac társaságában.)
– Örökbefogadó apám dr. Maczke Károly nevét a nevembe szőtt nagy M. betűvel haláláig viseltem. Őt 1920-ban fiatal kúriai bíróként a lakáshivatal elnökségével bízták meg. Erről az időről egyébként Zilahy Lajos írt egyik regényében, A földönfutó városban, hogy az elnök úr a Párisi vagy Váci utca egyik palotájában trónol, mialatt a vagonban lakók ezréről kellene gondoskodnia. A negyvenes évek elején, feltehetően először, kettejük találkozására is sor került. Zilahy mentegetőzött, hogy az akkori színhelyen sohase járt, harmadkézből kapta az értesülést. Apám akkor is aszketikus puritánságáról volt közismert, megbocsátóan legyintett az írói füllentésre. Az Égetett sienna egyébként magyarul is megjelent, a Múzsa Kiadónál, 1944-ben, egy példányával most is rendelkezem, a többi példány sorsáról nem tudok, ha jól emlékszem, a washingtoni Nagy Könyvtárban találkoztam vele utoljára. A szlovák kiadásról homályosan valami olyasmire emlékszem, hogy az egész sorozat egy kommunista, „etikai” szűrőn fennakadt, és zúzdába került. Ami az újramegjelentetésére vonatkozik, aligha tartozik az elsőrendű fontosságúak közé, annyi mást inkább megilletne az újrakiadás lehetősége.

Az Új magyar irodalmi lexikon szerint jogi diplomád (1946) megszerzése után „1946–68 között Pozsonyban mint kőműves, bányász, tengerész, tanár, rádiószerkesztő, kiadóvállalati igazgató” dolgoztál. Nem nagy „szentségtörés”, ha ezeket az állításokat értelmezni szeretnénk? A tengerész és a kiadóvállalati igazgatói munkakör okoz némi tanácstalanságot. Egyáltalán, a tengerész ezeket az éveket juttatja az eszedbe?
– Sorrendi kiegészítésért az irodalmi lexikonhoz fordulni késő, viszont hozzám a szentségtörést is megkockáztatva, kézenfekvőbb igyekezet. A válasz pofon egyszerű: a tengerészet és a kiadóvállalati tevékenység a magyarországi évekhez, a későbbiek Csehszlovákiához tartoznak. A háború éveiben tengerészkadettként olasz hadihajón, a Cyklopson teljesítettem szolgálatot. Tengerészeti élményeimet egy több száz oldalas regényben, az Irány Krétában dolgoztam fel. A kötetet a Cserépfalvy Kiadónál nyújtottam be, de megjelenése már elmaradt, a cenzúra „a német hadviselés érdekeit sérti” megjelöléssel letiltotta és elkobozta.

Életed során bejártad a világot. Milyen élményeid, emlékeid vannak az utazásaidról?
– Gyermekkoromban csak a Magyarországgal szomszédos országokba jutottam el, de a „mi van az Óperencián túl?” kíváncsisága már akkor is bennem élt. Amikor aztán a jászóvári premontreiek gödöllői intézetébe kerültem bentlakóként, s latintanáromtól elhangzott a felejthetetlen mondat „Vivere non est necesse, navigare necesse est”, ez már vitorlákat bontó szándékokat ébresztett bennem. A döntő élmény azonban egy másik személyiséghez kapcsolódik. Osztálytársam volt ugyanis Széchényi István, akit osztályfőnököm rendszerint úgy hívott felelni: „Most álljon fel a legnagyobb magyar silány unokája”. Az így kitüntetetthez Zsiga bácsi, a híres oroszlánvadász néha eljött látogatóba. Ilyenkor nekünk is kijutott az a megtiszteltetés, hogy ámulattal hallgathattuk vadásztörténeteit. Fiúk, mondta, ha egyszer eljuttok Afrikába, meg ne feledkezzetek arról, hogy éhgyomorra whiskyt kell inni! Mondanom sem kell, hogy akkor Afrika nekünk, jómódú diákoknak is igen távolinak tűnt és whiskyt sem ivott egyikünk sem. Amikor jóval később, közel az ötvenhez, Afrikába készültem, már a repülőútra több üveggel vittünk magunkkal. Az, hogy Zsiga bácsi korábbi tanácsa rendkívül hasznosnak bizonyul, a helyszínen kiderült. Negyedmagunkkal, egy fiatal osztrák házaspárral, akik antialkoholisták voltak, indultunk szafárira, a Kilimandzsaro közelében. A számtalan vadállat rémítő közelségében, ők ketten az autó szélébe kapaszkodva igyekeztek könnyíteni magukon, nekünk egy pillanatra sem kellett az oltalmat nyújtó autóból kiszállni.
Más alkalommal is érvényesítettük a „whiskys” tanácsot, amikor Srí Lankába, a volt Ceylonba igyekeztünk, ahol fertőzést megelőző szerepe elbódító, féleleműző hatással gyarapodott. Gazdag bécsi barátaink ugyanis lelkünkre kötötték, hogy még az ötcsillagos szállodában is az ágy alá kell nézni, nehogy fekete mamba vagy egyéb szörnyeteg hátára lépjünk. Nos, mi oda egy rendkívül olcsó utazással érkeztünk, ahol a dzsungel közepében, olyan kunyhókba szállásoltak el bennünket, hogy még az ajtót is csak madzaggal lehetett betámasztani. Az éjszaka kellős közepén, a villanyáramot a monszun eső annak előtte elmosta, s az egyenlítőhöz közel nagyon sötét az égbolt, fejünk fölött egyszer csak mozogni kezdett a kunyhó teteje. Kimásztunk a moszkitóháló alól, amelyen öklömnyi lyukak éktelenkedtek, s riadtan tanakodtunk, földrengés vagy elefántcsorda támadta-e meg otthonunkat. A naponként megismétlődő kalandra váratlanul fény derült. Tetőnkön óriás leguánok szeretkeztek, ez okozta a pokoli felfordulást. De még így is jól jártunk, mert ahol nem rendetlenkedtek, ott a patkányok rágtak szét mindent. Ceyloni történeteimet meg jóformán az összes német nyelvű rádiónál gyümölcsöztettem.

Az idők folyamán aztán Thaiföldre, Honkongba, Kínába és más egzotikus országokba is eljutottam, és persze az európai országokkal sorban megismerkedtem. A Kanári-szigeteket például gyerekként nagyon színesnek, igazi dzsungeli tájnak képzeltem el, vadállatokkal és különleges növényekkel. Amikor aztán odaérkeztem, üregi nyulaknál és az őket üldöző, betanított görényeknél és sovány podingó-kutyáknál egyebet nem láttam. Utóbbiak, ha a vadászat hevében kaktuszba tévedtek, a gonosz növények töviseitől szemük világát is elveszítették. Ezt Utolsó vadászat című elbeszélésemben örökítettem meg. Las Palmasban egy magyar orvosprofesszor is elénk fintorodott, akitől megtudtuk, hogy a Kanári-szigeteknek van olyan nevezetessége is, amivel a turistáknak nem dicsekednek, egy elrejtett járványkórház, ahol a leprásokat tartják.
Még egy utat említenék. Számos amerikai utamon, ahol irodalmi előadásokat tartottam, egyszer Hawaiiba is elkerültem, a rendezők jóhiszemű ígérete szerint pihenésként. Itt azonban csak egy öreg magyarra találtam, aki már réges-rég a szigeten élt, s ahelyett hogy hawai emlékeiről mesélt volna, reggeltől estig sumerológiáról tartott szakbeszámolót. Ráförmedtem, beszéljen végre Hawaiiról. Hosszan elgondolkozott, hát igen, a szigeten elszaporodtak a patkányok, semmilyen módon nem tudták kiirtani őket, kénytelenek voltak monguzokat behozni, de mit ad isten, a monguzok szerelembe estek a patkányokkal, és ettől a patkányok még nagyobbra nőttek. Első hallásra tetszett ez a helyi híradás, de aztán elbizonytalanodtam. Amikor Kanadán keresztül folytattam utam, ott magyar származású zoológussal összekerülve, beszámoltam a hallottakról. Nagyot derült, mondván, ekkora marhasággal még nem találkozott. Egy pszichiáter szánt meg később: „Tudod, mi történhetett? A monguzok valószínűleg a kisebb és tehetetlenebb patkányokat pusztították el, ennek köszönhették testi növekedésüket.”
Mivel zárhatnám a beszámolót? Talán egy versemmel:

Szigliget

Tó a szomszédom dajka tó
vadszőlő hervadt leveleit tépem
permetezem a tetves rózsát
ekkora tér ennyi korlát
mely lépteim ütemét kiméri

valamikor Honkong Hawaii Srí Lanka Kenya
s képzeletben ennél is túlra
az ember végül
a nagy száguldást megunja

kis kertben egyedül ketten
messzebbre érni úgyis lehetetlen

Regényeidben nemcsak a menekülés témája a gyakori, hanem a háború, a fogolytábor élménye is. Tatárjárás című regényedben, melyet az Új Szóban 1968 tavaszán folytatásban közöltem (ezt A milliomos halála „harmadik fugájaként” jellemezted!), ugyancsak megjelenik a téma. A negyvenes években, katonakorba kerülve hol és hogyan vészelted át a háborút? (Kérdem ezt azért is, minthogy társaimmal együtt, tizennégy évesen, 1945 februárjában a nyilasok elhurcoltak bennünket, és volt módunk a háború és a fogolytáborok poklát megismerni...) A regénybeli élmények valósak vagy fikciók?
– Miután az életben sok minden történik akár egyszerre is, az előbbi és utóbbi események sorában átmenetileg az is ide illeszthető, hogy 1944 márciusában feleségül vettem Nemes Nagy Évát, a kolozsvári Nemzeti Színház tagját. Nászútra az akkor Horthy-csúcsnak elnevezett Radványi havasok egyik hegyi szállodájába utaztunk, szánunk nyomán farkascsordától kísérve. Az orosz ágyúk dörgése már odahallatszott. Elhatároztuk, hogy valamiképpen ki kell jutnunk a nagyvilágba. Erre megfelelő hely is ígérkezett, Stockholm, méghozzá a magyar nagykövetség, Ullein-Rewitzkyvel az élén, akihez családi barátság fűzött. A németek eközben megszállták Magyarországot, és a kiutazásra többszöri próbálkozás dacára sem jutott lehetőség, semleges országba a németek az átengedő vízum kiadását elutasították. Fiatal koromban egyszer azt írtam: Az ember sorsa kőbe vésett. Most, vénen, ha nem is vagyok erről teljesen meggyőződve, megnyugtatóan hangzik.
Visszatérve a kérdés fikciós vagy valós magyarázatához, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy erre az Új Szó 1968-ban megjelent, Fónod Zoltánnak adott interjúban szóról szóra válaszolhatok: „A Tatárjárásban a »régen történt« és a »most« egyszerre dualisztikus hangszórókat keres. A háború borzalma nem egy háború borzalma csupán, hanem az ember örökös rettegése a mindenkori háborúkkal szemben. Ezért a regény történésének ebben a szakaszában már nemcsak a jelen riadó jelei szólalnak meg, hanem a múlt, a valamikori tatárjárás krónikás éneke is. A regény hőse a jelen szörnyűségei elől a krónikásénekké vált múlt szörnyűségeihez menekül, mert úgy gondolja, ennek a lapjait bármikor becsukhatja, és akkor a tatár hadak is megállásra kényszerülnek. A regény azonban nem keres absztrakt kiutat, a valóság riadói tovább szólnak. A krónikás ének a jelen kulisszájává, s a belső idő manisszájává válik... A festészet ... dehumanizált fikciója állítólag megtalálta a maga eszperantóját, egy általános és internacionális végső jelzést. Ilyesféle finalitáshoz az írásművészet szerintem sohasem juthat el, mert nem vizuálisan, hanem gondolatilag van az élményhez kötve...” Legyen az valós, vagy képzeleti, a hangsúly azon van, hogyan tudja ezt hitelessé varázsolni.

Szlovákiai munkásságod során a kritika a költészetedet ítélte erőteljesebbnek. Olyannyira, hogy Turczel Lajos egyik kritikájában A villamos alatt című kötet nagy részét „a költő Monoszlóy műhelye” melléktermékének mondta. Igaz, persze az is, hogy a Sivatag című novelláskötet, szorongó és magányos hőseivel, már javított a minősítésen, illetve A milliomos halála című regény – balladisztikus, ironikus hangvételével – nemcsak a világgal való kiegyezés elkerülhetetlenségének a drámája, hanem a korabeli szlovákiai magyar széppróza egyik csúcsteljesítménye is volt. Bármennyire is tudjuk, hogy „nem a kitárulkozás avatja a költőt, írót művésszé, hanem az általános emberi titkok boncolgatásának az ereje, formája és hőfoka” (Illyés Gyula), mégis megkérdezem, hat évtized múltán költőnek vagy szépírónak tartod-e magadat?
– Egész életemben arra törekedtem, hogy az író rangját kiérdemeljem, ha ez sikerült, nagyobb elismerésre nem vágyom.

Gondoltál-e valaha arra, hogy a drámával is szerencsét próbálj? Műveid közül melyiket tartanád érdemesnek arra, hogy színpadra alkalmassá tegyék?
– Tágabb értelemben szeretném becserkészni ezt a kérdést, mindazzal, ami a színpad világával kapcsolatban eszembe jut. Elkalandozón és talán nem is kellő következetességgel. Elsőként, elemista színházi körben a Tejkirály című kezdetleges színpadi műben én a Rum-ot játszottam, ami egyébként nem volt főszerep. Későbbi iskolai előadásokban hasonló feladatokat bíztak rám. A legutolsót a Nováky fogolytáborban, ahol a gonosz sheriffet játszottam. Persze, mindez még csupán tapogatózó megközelítés, s az is, hogy diákünnepélyeken, különböző iskolák elsőszámú szavalójává váltam. Gödöllőn például a premontreiek bennlakójaként a budapesti Zeneakadémián én adtam elő Mécs László verseit, amikor őt hirtelen Párizsba hívták. A dráma minőségi műfajáról is sokat gondolkoztam, időnként más-más értékítélettel, de leginkább úgy, hogy a vers és a próza magasabb rendű. A dráma felé nyílt kíváncsiságom teljesen sohasem szűnt meg, márcsak azért sem, mert mindkét feleségem színésznőként indult el pályáján, első feleségem a Kolozsvári Nemzeti Színháznál, második az akkori komáromi Magyar Területi Színháznál. Személyemhez szóló, közvetlen biztatások is utolértek. Számos színpadi művet lefordítottam különböző nyelvekről magyarra, többek között Nezval Manon Lescaut-ját, és Beke Sándor Emberbotanika címmel a verseimet is színpadra vitte.
Azt is mondhatnám, a színpadra csalogatás csábhangja mindig jelen volt, a komolyabb megkísértések közül említek néhányat. Szabó Magda, irodalmi munkásságom egyik alapos ismerője, egyszer bécsi lakásunkba látogatva nagy lelkesedéssel sorolta azokat az írásaimat, amelyek azonnal színpadra vihetők, sőt hozzátette, hogy számos rendező és színházi szakember ismeretségével rendelkezik, s ezeket irány Bécs, Monoszlóy!, azonnal útra indítja. Ezekből ugyan mindmáig egyik sem ért ide, ellenben a bécsi Auersperg Színház akkori igazgatója, Désy Vilmos azzal állított be hozzám, hogy bármelyik rádiójátékomból küldjek el néhány oldalt, s akkor abból azonnal pénz lesz. Mint később kiderült, a beküldött kézirat pályázatra került, amit megnyertem, előadására azonban nem került sor. Egy jelentős német színház Trisztán és Izolda című rádiójátékomat színpadra akarta vinni azzal a kéréssel, írjak hozzá néhány oldalt, erre azonban nem vállalkoztam.
Kiegészítésül még annyit, hogy egy időben a MATESZ állandó színházi kritikusa voltam, a színházat azzal is segítettem, hogy igyekeztem élenjáró cseh rendezőkkel megerősíteni az akkori építkezés munkáját.

Hogy műveim közül melyiket tartanám érdemesnek arra, hogy színpadra alkalmazzák? Több mint ötven rádiójátékot írtam a német nyelvű rádióknak, ezek közül bizonyára lehetne választani, arról nem is beszélve, hogy nagyregényeim dramatizálása is elképzelhető.

Megalakulásától kezdve munkatársa, majd egyik szerkesztője voltál az Irodalmi Szemlének. Egy időben a Csehszlovák Írószövetség Magyar Szekciójának a titkára is voltál. Hogy emlékezel ezekre az évekre, mit jelentett számodra az Irodalmi Szemle, s az az íróközösség, amelyben éltél, és milyen volt akkoriban az irodalmi élet Szlovákiában?
– Elöljáróban annyit, hogy az ország a prágai tavaszra készült. Én meg voltam győződve arról, hogy ebben a nagy ablaknyitásban a kisebbség számára is nyílik némi rés, és semmiképpen se álljunk kötélnek azoknak, akik szirénhangú ígéretekkel minket ezzel a mozgalommal szembeállítani igyekeznek. Szerencsésen öszszeestek ezek az évek azzal, hogy Dobos László pusztán politikusból irodalom- és irodalompolitikai szervezővé érett, s a pártfórumokon harcolt az Irodalmi Szemle létéért és a sajtó szabadságáért. Az, hogy engem, pártonkívülit harcostársának választott, egyrészt nagyon sikeres együttműködést eredményezett, de tőle nagy politikai bátorságot igényelt. Rám hárult a lap irodalmi minőségének a megőrzése, amellyel szemben a szocrealizmus dühös támadást intézett. Lassanként nemzetközi találkozóvá vált az Irodalmi Szemle, de nemcsak ez történt, más jelentős magyarországi, vajdasági és erdélyi folyóiratokkal kapcsolatot teremtve, a kölcsönös megjelenés és megjelentetés számára kinyílt a lehetőség. Vonatkozott ez természetesen a szlovák és cseh lapokra is, egyre hangsúlyozottabb kölcsönösséggel. Szinte autóbuszokkal hívtuk meg a magyar irodalom, az erdélyi és a vajdasági irodalom kiemelkedő személyiségeit, és a szlovák és cseh írókkal is személyes kapcsolatokra találtunk. Életem egyik legmozgalmasabb időszaka volt ez, írásaim, könyveim folyamatosan jelentek meg. A későbbi magyarországi irodalomkritika értékelései ezeket az éveket tartották az Irodalmi Szemle fénykorának.

Az elmúlt években egyesek megkérdőjelezték Fábry Zoltán szerepét, jelentőségét a kisebbségi magyar irodalmi életben, Szlovákiában. Hogyan emlékezel a Fábryval való együttműködésre, s egyáltalán, Fábryra mint kritikusra és jelenségre a sematizmus elleni harcban?
– Fábry Zoltánnal való személyes megismerkedésem előtt első feleségem, Nemes Nagy Éva eljuttatta hozzá a Csak egyszer élünk verseskötet kéziratát. Ő szinte postafordultával válaszolt, első kritikai észrevételeivel, akkori helyzetemben – talán ezzel a minősítéssel próbálok élni – teljesen rendhagyónak hatott. Azután stószi remeteségét megtagadva, hamarosan felkeresett Páričkova utcai otthonomban és harcot hirdetett a könyv megjelenéséért, mondván, ha ez a kötet nem jelenhet meg, nem érdemes írni. Csodák csodájára végül meg is jelent, az ő és elsősorban számos szlovák író támogatásával (Kostra, Smrek, Lukáč, Štítnický). Én a kötet első példányát a következő sorokkal ajánlottam Fábrynak: „Lelketlen korban tiszta lélek, ki mindig hűen állt a vártán, s e könyvről is mert igazat írni, köszönt-lek Téged, Fábry Zoltán.” Nem sokkal ezután írói köldöttség járt Stószon, és Fábry a küldöttség tagjainak jóhiszemű boldogsággal megmutatta a könyvemet a beleírt ajánlással. A „lelketlen korban” vallomásomat a küldöttség egyes tagjai a szlovák pártközpontnál jelentették, ezért, ha jól emlékszem, egy évre ismét eltiltottak a nyilvános megjelentetéstől.

Fábryval máskor is találkoztam, többek között a Magyar Állami Bábszínház kitűnő pozsonyi szereplésekor, amit együtt néztünk végig. Azt talán fölösleges megemlítenem, hogy a kötet megjelenését nem osztatlan ujjongás fogadta. Az Új Ifjúság (a Csehszlovákiai Ifjúsági Szövetség lapja) Figyelő aláírással, nem is vállalva a külön szerzőséget, egy sebtében összehívott gyűlésen így reagált: „Hát íme a költő filozófiája. Nihilizmus. A hasonlítás kedvéért menjünk vissza az idő előtti századokba. Catullusnak van egy verse, az Ebéd utáni üzenet a ledér lánynak. (Esdeklek Neked édes, Ipsithilla tündöklő gyönyöröm, szívemnek éke, hívj fel engem ebéd utáni szobádba. Itt fekszem tele hassal elterülve, s dárdámnak hegye két ruhát döf át már.) Lehet, hogy nem valami szerencsés párhuzam, de ide kívánkozott nagyon, tekintettel az olyan poétára, aki gondolati lírájában a Csak egyszer élünk felfogását vallja. S befejezésül még valamit a kötet borítólapjáról, a díszes bekötésről, mert ehhez is érteni kell. Lám, itt van az asztalunkon a kommunista Gyurcsó István verseskötete, brosúrafüzetben, egy cseppet sem vonzón, s mellette a Monoszlóy-kötet, pompás kivitelben. Az olvasó legtöbbször vonzó külsejéért vásárolja a könyvet, s a szép kötésű, szépen illusztrált könyvet viszi a könyvtárába. A Monoszlóy-kötet elfogy, a brosúra pedig megmarad. Hogy mi van a fedőlap alatt, az mellékes. Elfogyott, siessünk kiadni még egyszer. Mert ami elfogy, az a költészet...” Persze, az Új Szó sem késik a kiátkozással, ezúttal Gály Iván tollából: „...A betonozó munkásokban hasonló hangot üt meg, amely arról tanúskodik, hogy mi sem áll távolabb tőle, mint a testi munka világa. (Hol itt a vágy és gondolat?) kiált fel, majd következő versében, a Vasraktárban címűben újra feltör belőle a munkára késztetett nyárspolgár hangja: (Mi az, amire vágyhat itt az ember? Tán gondolatra, melyet munkából lopott, vagy a rozsdaporba vésni a nevet, s édesen röhögni, mint a kamaszok)...”

A nagy vihart Fábry próbálta csitítani, de neki sem sikerült. Néhány magyarországi folyóirat igyekezett másképp ítélkezni, például a Kortárs. „Képei, hasonlatai meglepőek, talán bizarrak is néhol, de mindig átérzettek, őszinték. Nem külső keresésből rajzolódnak ki, hanem a lélek megéléséből születnek. Ami kiváló érdeme a költőnek, s nagy szépsége költeményeinek. Erre példának egyik különösen érdekes versszakát idézzük: Párnám rémület habja lepte / míg hajnal nyílt az éj helyén / s langyos nyelvével nyalta bőröm / az élet ez a hű tehén. Talán a rímnél is meghittebben cseng a magyar fülnek az alliteráció, s itt, a harmadik sorban ez a keresetlen hangmuzsika oly szuggesztívvé teszi a képet, hogy az élet meleg fényétől magunknak is belebizsereg a bőre.”
Visszakapaszkodva Fábry személyéhez, s mindjárt azzal is kiegészítve, hogy életútjáról, s kritikai múltjáról addig jómagam sem tudtam sokat, viszont az irányomban tanúsított bátorsága elvarázsolt. Az akkor élő magyar írókat jóformán mind ismertem, sorba bejártam őket, nem fogyva ki Fábry dicséretéből. Megdöbbentett, milyen keveset tudnak róla, még azok is, akikre Fábry hivatkozott. Én azonban nem csüggedtem, s belemélyedtem Fábry tanulmányozásába. Lassanként csalódottan vettem észre, hogy azzal az újkori sematizmussal szembeni harcával, amellyel teljesen egyetértettem, ő fiatalabb korában saját maga sematizmusával harcolt a magyar irodalom remekei ellen. Ez a felismerés mélyen elszomorított. Déry Tibor rideg cikkével már csak később ismerkedtem meg, ahol oktató szigorral szinte diákpadba küldi vissza Fábry Zoltánt a magyar nyelvben való nem kellő jártasságáért.

Gracía Márquez szerint „Minden jó regény rejtvényt ad fel a világról”. Jacques Derrida, a dekonstrukció szellemi „szülőatyja” szerint viszont „nincs semmi szövegen kívüli”. Személy szerint mennyiben érintett meg a posztmodern vagy a „világszerű” és a „szövegszerű” szemlélete s azok a (dekonstrukciós) elméletek, mely – ahogy Kalmár György írta – „önmaga létezése és lehetetlensége közötti eldönthetetlenségben találja meg »identitását«?”
– Legszívesebben mindkét állításra egyforma hevességgel rábólintanék, annál is inkább, mert egy Pilinszky-vers jut az eszembe, amely így végződik: „resurrexit tercia die” (’harmadnapra feltámadott’– szerk.). Amikor először hallottam, fogalmam sem volt, hol van Ravensbrück, de a költemény szavai bennem is fölzúgtak, fölzendültek, s úgy hangzott minden szó, mintha egy gótikus templom oszlopai mögül visszhangozna. Bevallom, minél többször ismételgettem a verssorokat, annál megfoghatatlanabbá vált az anyaga. S mint ahogy akkor sem tudtam pontosan számot adni, mivel is ragadott magával, ma is nehezen tudnám elmagyarázni. A nyolcsoros versben ötször fordul elő az „és” kötőszó, amely egy hosszabb költeményben néha egymagában is lomposan hat, ez a vers azonban mégis feszes és megbonthatatlan. Pedig a rímei sem különösek. Az első versszakban a fák és virág asszonánca gyenge, szinte elcsépeltnek ható összecsengés, és a második versszak latin–magyar ríme is csak a deákos kultúrán nőtt fülnek nyújt igazi meglepetést. A vers tömbjéről azonban leperegnek ezek a méricskélő megfontolások, hangjegyekké olvadnak a betűk, kimondhatatlan hangulatúvá a kimondott mondatok.
Hogy engem személy szerint mennyiben érintett meg a posztmodern, arról valljon inkább első novelláim szlovák fordítója, Karol Wlachovský, aki a posztmodernnel nálam találkozott először és senki másnál.

Kedves színfoltja regényeidnek a nő és a férfi kapcsolata, a csalások és csalatások... Szerelmi és nőügyekben (hőseiddel együtt!) mindent tudsz, mégis kellő mértéktartással, visszafogott módon, szinte jelzésszerűen, szaftos közjátékok nélkül szervezed a „nagyjeleneteket”. Az erotika mai tobzódása idején nem mondod néha magadnak, hogy ejnye, ejnye!?
– A férfi szemérmesebb, mint a nő. Csak ha alaptermészetéből kivetkőzik, akkor tud fertelmesebbé válni. Mindezt persze azzal is kiegészíthetném, hogy a gyönyörű és a disznóság nagyon is egymás mellett fekszenek, mindössze a művészet ízlelő és szaglászó érzékenysége tudja őket egymástól elválasztani. A szerelem öt évszaka egyik kritikusa, Karácsondi Imre Erotikus évszaktöbblet című írásában többek közt így kiált fel: „Igenis, nincs elegem az erotikus irodalomból. Mitől változtam meg így? Olvastam egy könyvet. Ezek szerint vannak még könyvek, amelyek megváltoztatják az embert, melyek tovább íródnak bennünk. Ez is olyan. Szeretnék még a szerzővel együtt ácsorogni Pierre Bonnard nagyméretű képe előtt, a berlini Nemzeti Galériában, s figyelni a történéseket. De a könyveknek egyszer vége, s az életnek is egyszer vége. Az erotika viszont megmarad. Mert mit tagadjuk, erotika nélkül nincs új élet.”
Egyetértek vele, s abban is, hogy a prüdség hiába próbálja leprüsszenteni róla a hímport, ha szerelemből születik, két ember között a kitárulkozás lehetősége szinte végtelen. A párszi vallásban (Zarathusztra tanait követő vallás Indiában – a szerk.) szeretkezés előtt a párok feltérdepeltek és imádkoztak.

Kiváló mesélő, adomázó adottságaid vannak. Baráti beszélgetések során környezeted meggyőződhet arról, élményekben rendkívül gazdag az életed. Az emlékek zuhataga az, ami ilyenkor előtör belőled. Nem gondolod, hogy a több ezer oldal rendezetlen „kézirat” mellett az emlékirat írása még vár Rád? Valahol azt nyilatkoztad, hogy már mindent megírtál. Valóban így igaz ez?
– Thomas Mann prózaírói teljesítményének minősége és mennyisége előtt mindig fejet hajtottam. Amikor azonban arról értesültem, hogy naplót írt, méghozzá olyat, amelyben arról is számot ad, hol ebédelt, mit és mibe került, ez meghökkent. Mikor ért rá? Hány fontosabb gondolatot vetélt el e tevékenysége közben? Arra az engem mind sűrűbben emlékírásra buzdító, s az ezt visszautasító tépelődésemben döbbentem, hogy nekem sem ártott volna egy, a múltat feltérképező és eligazító segítség. Ennek hiányában könnyen összekeverednek az évek és a személyek, és élőkkel, holtakkal szemben egyaránt nagy felelőtlenség a pontatlanság. Növelte aggályomat, hogy a jók és a gonoszok nomenklatúrájával csak akkor igazságos a gazdálkodás, ha az összehasonlításokból senki sem nyer vagy veszít a másik kárára.
Ami a több ezer oldalas rendezetlen kéziratot illeti, gondozásával szóban már többször Csanda Gábort bíztam meg, teszem ezt az örökhagyó szándékomat írásban is, természetesen csupán akkora igénnyel, hogy ha ez rá nem kívánt felelősséget róna, erről életem határain belül nyilatkozzon.
Hogy már mindent megírtam-e? Erre azért nehéz teljes meggyőződéssel rábólintani, mert ahogy ezt már megjegyeztem, verset az ember mindig ír, még olyankor is, amikor előre nem tudja, hogy az valóban verssé válik. Ha ezekből a véletlen és szerencsés pillanatokból valami érdemes is születne, ezt bizonyára boldogan felvállalnám.

Ha a mesebeli jó tündér megkörnyékezne, hogy mondd el neki három kívánságodat, mit kívánnál most tőle?
– Ezzel a kérdéssel már 1967-ben találkoztam, akkor Tóth Elemér volt a kérdező. Az Új Ifjúság számára készített velem interjút. „Ha Te lennél a kérdező, milyen kérdést adnál még Monoszlóynak?” „Azt hiszem, valami meseszerűt kérdeznék tőle – mondtam –, talán azt, ha találkoznál a jótevő tündérrel, mit kérnél tőle.” „És mit kérnél?” „Semmit – válaszoltam –, a beteljesülés ugyanis már nem a költészet feladata. A költészet elégedjen meg azzal, hogy kitalálja a maga tündéreit.”
Most is így gondolom.

* * *
* Úgy alakult, hogy „története” lett ennek a (készülő) beszélgetésnek is. Hónapok izgalma, félelme, keserűsége, személyi drámája árnyékolta ugyanis be a megjelenés lehetőségét. Az író hűséges „őrzőangyala”, Katalin asszony (néhány év alatt immár másodszor!) nézett szembe a pusztító kórral. Tudós orvosok, s Katalin gyógyulásba vetett hite és meggyőződése is segít(het)ett abban, hogy a „remény” napja felvirradt. A magyar írók közgyűlésén (2004 októbere) tört meg a „jég”, s adta az interjúalany áldását a beszélgetésre.

Derűs, boldog, megtartó éveket kívánunk Monoszlóy Dezsőnek és Katalin Asszonynak! (2004)

Fónod Zoltán

Vankó Attila versei

huszonegyedik század

Behunyta a szemét, lesz, ami lesz,
Most nem gondol rá, talán majd rátalálnak,
Mesterségesen lélegeztetik, úgy, ahogy
13 évesen elképzelte – lány adott, dudáló
Kebel, Baywatch cica nyomja a sódert –
Bár tűnne már el, de fogfájásaiban is ott
Mosolyog, kezelgeti az ínyeket, láva a homlokon,
Mászik a tornyokon, fel a beleken,
Végre kezet kéne fogni, önmaga
Idegesíti legjobban, az a lekvár a szájon,
Az a gyümölcs, ami lehet szilva
Vagy barack, vagy tulajdonképpen mindegy
A minden megadta, amit tegnap látott,
Senkinek sem szólta el titkát, közömbös
Marad, igen, egye meg a fene azt a lányt,
Pedig hogy elképzelte, mit, hogyan, mikor,
A terv születése egy jókora élvezet,
Kaján röhej, elégedett pofi, boldog test,
Messze már a kezdet, és ami maradt
Még a zsebben, a szívben, a könyvben,
Gyakran a könnyben,
A katona hátra arca, sárban a lázmérő,
Levágott fecskefej a járdán, csodaszép
Monokli, kiégett villanykörte, rámás csizma
Baba nélkül, kedv nélkül, ima nélkül,
Megismerkedni akart, odadobni a hibáit,
Asztalra fektetni a belül okádó sárkányt,
Műtsék meg, nyomják bele az infúziót,
Tárják fel a titkait, nem tehet ellene semmit,
Tegyék tisztába a gondolatait, végezzék
Ki, támasszák fel, legyen vár, melyet még
Nem rohant le senki, legyen pipacs, virágozzon
Szűzen a réten, álljon vigyázzba, ha jönnek
Érte, ha kérik a vérét, ha csapolják sörét,
Suhancok kacsintása, lányok fenékriszálása
Ébressze fel.

Behunyta szemét, várt.

lelkiismeret

benézett
van-e még belőle
van-e még
nem lett-e hiánycikk
kapható-e
megvehető-e a boltban
merre árulják
milyen áron
kivágva elé
vagy pult alatt
curóért dollárért
csak kapná már el
mondják már azt
igen van
mennyi kell

nem egyszerű ez

végül egy jó ötlet sincs
semmi sem marad belőle
eltűnt mintha meg sem
született volna
talán nem is láttam
nem is fogtam a fejem
ilyent életemben még soha...
vagyis nem egyszerű ez

hiába mondaná józsef attila
van ebben valami felemelő
mint sör után a becherovka
amit igenis kezelni kell
ismerni a szeánsz szabályait
tudni mit mikor és hányszor
mondom nem egyszerű ez
nem jár érte aranyérem
sőt szimpatikus mosoly sem
még egy hölgy puncija
sem kecsegtet jó előre
megvetett ágyon szárad az ihlet
mint trágyadombon
a megdolgozott tyúkeledel
az öröm annyira más

és még mindig akaratlan szavak
lógnak el tőlem

ez egy normál hétvége

csak kés nincs a hátban
fegyver nem durran nem ropog
nem dugja el senki mankóját
csak a talpát fel így megy ez
sokan nem érik el az ágat
hová kössék fel hát
a pizsamát az alsót a bemocskolt
gatyát amiben már nem izzik
az arany amiből már nem lesz kánaán
nem lesz ünnep csak szar tévedés
bélsárban vagyunk nyakig mindenki
ravaszul észreveszi
senki sem panaszkodik kipipálva ügessünk
tovább szokás szerint nyaljuk
ne lássunk ne halljunk ne káromkodjunk
legyünk normálisak nevessünk poénkodjunk
böfögjünk a morbid vicceken lakjunk jól
hugyozzuk ki magunkat tegyünk tésztát
a levesbe maradjunk jól fésültek kifinomultak
úgynevezett intelligensek ne hagyjuk
megzavarni a szabadidőnket dőljünk hátra a fotelbe
igyunk rá egy kancsó sört köszöntsük a világot
heurékával hiszen megint felfedeztük
legkedvesebb önmagunkat

hej de jó lenne már tükörbe is nézni
kedvenc megbocsájtó istenem

Marton Iván versei

Őszi kép

kökény kéklik kökény kéklik
a Nap halványabban fénylik
korán nyugszik korán fárad
nem lóg nyelve a kutyának

a fák alatt halom levél
mindegyik fa halott legény
madarak kik itt maradtak
csendesebbek elhallgatnak

köd úszik az erdő felett
fejem felett varjú lebeg
zizeg a kóró szél fújja
tél lesz újra tél lesz újra

Ősz

játszik söpri a leveleket a szél
fázik a dália és elalél
kutya vonít hangja félelmetes
dereng felhők borítják az eget

de azért még fel-felcsillan a fény
őszben az éltető örök remény
felvértez megerősít ellenáll
s ha felbukkan elűzi a halált

Viera Švenková

Oravai pasztorál

Száznegyvennel megyünk, figyelmeztette a nő aggódva a sofőrt. Az autó rohant az úton, a sötétben ismeretlen táj, a kórházban, élve találom még őt? Látja maga előtt apja szánalomra méltó arcát, nem kellett volna elmennie erre a szolgálati útra, mellette kellett volna lennie, törölgetni izzadt homlokát, hallgatni a betegséggel küzdő szívét. De ez már túl hosszúra nyúlt, nem bírt egyensúlyozni a kötelességek között, melyek azt várták tőle, hogy több helyen legyen egyszerre.
Mikor pirkadatkor megálltak a kórház előtt, a parkból madárcsivitelés hallatszott. Bizonytalan várakozással ment az ajtóba, új nap kezdődik, lehet, hogy valami remény is dereng. Azt az érzést hívogatta magához, amely krízishelyzetekben mindig hamisnak mutatkozik. Megint lekésett valamiről.
Attól a pillanattól kezdve ellepték emlékei, váratlan pillanatokban kapták el őt, mikor sürgős dolga volt, mikor címezte a borítékokat, és rakta beléjük a feketén bekeretezett gyászjelentést, mikor megállapította, hogy a ruhatárában nincs semmi fekete a kisestélyi ruhákon és a kissé frivol blúzokon, trikókon kívül, mikor tudatosította, hogy anyjáról is gondoskodnia kell, aki otthon ül mozdulatlanul, szó nélkül, mint a válás után, mikor apja elment tőlük, ugyanúgy viselkedik, néhány napig nem eszik, nem alszik. Mobilizálni kell legközelebbi barátnőit, kérem, Olga néni, nézze meg anyámat, mélyponton van. Ezt ismerjük, újra az oravai pasztorál van láthatáron, mormogta a legbizalmasabb barátnő, azt a kifejezést használta, mellyel az anya származására és hangulatai megmagyarázhatatlanságára céloztak, bár erre most joga volt, most, hogy végleg elveszítette a férfit, aki negyed évszázaddal ezelőtt elhagyta őt. Olga néninek valamilyen csoda folytán sikerült az anya figyelmét az új kalap felé irányítani, egy gyászoló hölgynek mindenképpen szüksége van egy széles karimájú fekete kalapra, amely a temetésen takarja a kisírt arcot. A szándékosan végtelenre nyújtott vándorlás az üzletekben megfelelő módnak bizonyult, hogy az anya feléledjen mozdulatlanságából.
A temetéshez sok rendeznivaló kötődött, Szása egyre idegesebb volt, továbbra is a legalkalmatlanabb pillanatokban tért vissza a múltba, váratlanul kapták őt el az emlékek, például azok a megszégyenítő percek, mikor anyja kézen fogva húzta őt a jelszavakat skandáló tömegbe, az utcákon autók dudáltak, búgtak a tankok, katonák ültek bennük automatákkal a kezükben, és anyja a szemük előtt szegezte a kerítésre a lepedődarabokat feliratokkal, melyek idegen nyelven utasították a katonákat elmenni, senki nem hívta magukat, nincs itt mit keresniük, menjenek haza! Az anya fehér vászondarabokat erősített nagy piros betűkkel a rácsokra a parkban, és Szása reszketett a félelemtől, mi lesz, ha a katonák lőni kezdenek? Aggódva görnyedt az anyja mellett, aki most mintha nem is törődött volna vele, elkapta őt az oravai pasztorál, előhúzta táskájából a vasból készült gyermektrombitát, melyet szülőföldjéről hozott a lányának karácsonyra, és fújni kezdte, mint egy megszállott. Szása nem tudott szabadulni ettől az emléktől, megbélyegezte egész gyermekkorát, félelmeit, de a szégyen érzését is, hogy ilyen szélsőséges anyja van, aki trombitál itt, mint egy őrült, míg más anyák a függöny mögül figyelik az utcát, vagy nyugodtan állnak a sorokban az üzletek előtt, sietnek haza teli táskákkal – mi lesz, ha kitör a háború, hogy végződik minden. Az anya tudja, hogy az áru fogy a boltokban, valami tartalékot kellene biztosítani. Nincs otthon olajunk, ismeri be, de nem állhatok a mozdulatlan sorban, most, mikor ki kell fejezni az egyet nem értést azzal, ami történik, legalább jelképesen szembeszállni az erőszakkal.
A következő években az anya még drasztikusabb, Szása számára sokkal megszégyenítőbb módját találta ki az ellenállásnak. Holnap május elseje van, megyünk tüntetni, Alexandra, mondta lányának ünnepélyes hangon, komoly esetekben mindig egész nevén szólította őt, jössz velem, Alexandra, mindannyiunknak mennünk kell. A reggel nem ment meg Szása könnyei nélkül, ellenkezett, elutasította magára venni azt a rövid ruhát, melyet gyűlölt, és azt a szörnyű szégyent, melyet az anyja mintha szándékosan hosszú napokig csak erre az alkalomra készített volna – a vastag, barna harisnyát, megszégyenítő, stoppolással teli kis rácsokkal a combján és a térdén. Szása hiába mondta anyjának, hogy a fiókban van más harisnya is, egy új, elegánsan vékony, szilonból készült is. A munka ünnepe politika, kötötte az ebet a karóhoz az anyja, hadd lássa mindenki, hogyan fizeti az állam a dolgozó intelligenciát, a tanárokat, szerkesztőket, lássák meg, milyen nyomorúságosan élünk. Kimentek az utcára, a nap ragyogóan sütött, az emberek igyekeztek a felvonulásra, kicsipekedve, zászlókkal a kezükben, a kislányok masnikkal a hajukban, fehér blúzban, rakott szoknyában, csak Szása abban az undorító, fahéjszínű, egy szomszédasszonytól kapott ruhában és a barna harisnyában, melyen szinte kiabált a fél combtól húzódó és a térden nagy tócsaként szétömlő stoppolás. Szása gyanúsította az anyját, hogy azért stoppolta be a lyukakat különféle színűekre, hogy műalkotása ne kerülje el a figyelmet, hogy mindenki észrevegye, és bár befelé fordította sovány lábait, semmi nem segített, a stoppolás világított csontos térdein, és neki úgy tűnt, senki nem megy el mellette anélkül, hogy ne nézzen rá szánalommal és csodálkozva. Anyja utalt rá kolléganőinek, miről van szó, ma lehetőség van, meg kell mutatni, hogyan megy nekünk! Felvonulni kényszerítenek bennünket, az igen, de ujjongást ne várjanak, én alig húzom a lábam ebben a kitaposott cipőben, a lányom meg, szegény, úgy néz ki, mint egy koldus. Az ünneplés után meghívták az anyát a szakszervezeti bizottságra, és átadtak neki egy borítékot tisztes összeggel, itt van, kedves elvtársnő, anyagi segítség, tudjuk, hogy elvált anyának nem könnyű az élete, vegyél a lányodnak egy rendes kabátot, csizmát. A harisnyát nem említették, de magától értetődően várták, hogy a legközelebbi ünnepélyes felvonulásra, ősszel, a forradalom évfordulóján, a kislány rendes öltözetben jön. Tévedés! Azt gondolják, hogy átvernek, méltatlankodott az anya, mikor újra harisnyát kényszerített Szására – ezúttal pirosat, vastag fekete fonallal megstoppolva. Szásának ez nem is számított, vitte a színes lampiont, nagy örömét lelte benne, a harisnya azért sem zavarta, mert a sötétben, a lampionok színes fénykörei alatt az emberi lábak nem is látszottak. A fiúk a felvonulás alatt álarcot vettek magukra, szörnyekké változtak, a megrémült lányok csapatokban összetartottak. Egy lánynak olló volt a retiküljében, felajánlotta, hogy kivágja a stoppolást a harisnyából, de még rosszabb lett, a fehér bőr még feltűnőbben világított a sötétben, és mikor ezt az anyja észrevette, megijedt, hogy a lánya megfázik, nem érdekelte tovább az ünnepi műsor, gyere, Alexandra, megyünk, fogta kézen a lányát, és hazamentek. Szása egy kicsit sajnálta is, hogy odalett a szórakozás.
Az anya állandóan harcolt valakivel, küzdött, mint egy oroszlán, a házkezelőséggel, a hivatalokkal, néha valami sikerült is neki, az udvaron kiharcolt egy kis területet, minden tavasszal sajátkezűleg ültetett rá virágokat, melyeket aztán egész nyáron öntözni kellett, amit Szása megint anyja parancsára bizonyos szégyenérzettel végzett, miért nem érdekel senkit, hogy az ablak alatt fű van-e vagy piszkos parkoló, miért törődik ezzel épp az ő anyja, mindenbe beleavatkozik, nem,mehet el verekedő fiúk mellett anélkül, hogy rájuk ne szólna, nem szégyellitek magatokat, ketten egy ellen?! Lehetetlen öltözékben járt, összehúzott szoknyában fiatal éveiből, mikor még bizonyára karcsúbb volt, most úgy nézett ki benne, mint a szafaládé, széles csípőjét kinyúlt szvetter takarta, ritka hajában megvillantak a korai ősz hajszálak. Örökké a ház előtt állt a szomszédasszonyokkal beszélgetve, valamiről szenvedélyesen igyekezve őket meggyőzni. A csengők a kapu alatt nem működtek, még mindig drótok álltak ki belőlük, melyeket a szomszédasszonyokkal szaggatott ki, mikor gyorsan meg kellett semmisíteni a névtáblákat, palástolni a nyomokat az emberek után, akik itt laknak, ha a megszállók el akarnák vinni a gyanús személyeket valahová Szibériába.
Szása nem is tudatosította, hogyan lett belőle a harcias beállítottságú anya mellett szürke kisegér, hogyan igyekszik elkerülni mindent, amivel felhívná magára a figyelmet. Gyötörték ismeretlen emberek tekintetei, lehajtotta a fejét, ha anyja barátnői nézegették őt, te már egész kisasszony vagy, Szása, elpirult, mikor észrevették őt a szomszéd fiúk, barátnői között is többnyire hallgatott. Könyvek felett ült, az érettségi várt rá és a felvételi a főiskolára. Felvételi után anyja ismerősei révén megtudta, hogy Szása helytállt a vizsgán egyesre, szaktantárgyakból az első volt a jelentkezők között. Nemsokára azonban értesítés jött, hogy nem vehetik fel őt, mert nem felelt meg a követelményeknek.
Ez az apád miatt van, tépte a haját az anyja, úgy vesznek, mint olyan ember lányát, aki feketelistán van, bár tíz éve elváltunk! Lehetséges ez? A felvételi komisszió élén olyan ember van, akit valaha a barátomnak tartottam, és ő, a gyáva, megenged ilyesmit? Milyenek ma az emberek? Már senkinek sincs gerince? Ne félj, Alexandra, én odamegyek, megmondom nekik, elintézem neked a protekciót, ha másképp nem megy! Arra a karra jártam, van ott egy csomó ismerősöm, rákényszerítem őket, hogy tegyenek érted valamit! Az ország nem engedheti meg magának, hogy pocsékolja a legnagyobb tehetségeket! Én megmutatom nekik! A legjobb volna valakit lefizetni, de honnan venni rá? Ha valakinek felajánlom azt a pár százast a bankból, még megharagszik! Nincs más megoldás, csak kilincselni! Ha elintéztem a virágágyást a parkolón, elintézem az iskolát is a saját gyerekemnek, hiszen jól tudjuk, hogy minden felvételi előtt a legnagyobb elvtársak is ott fényesítik a kilincseket! Azoknak a legnagyobbaknak elég telefonálni, figyelmeztette őt Szása, kellemetlen volt ez neki, nem akart a figyelem középpontjába kerülni. Anyja mindenkinek beszélt a problémáról, akivel találkozott. Ő megmutatja nekik, azoknak a szégyenletes karrieristáknak, akik fojtogatják a legnagyobb tehetségeket, akadályozzák a társadalmat a fejlődésben!
Szása hirtelen rájött, hogy fél az anyjától. Inkább senkitől semmit nem akarni, csak valahová begubózni, és nem felkelteni a figyelmet! Így azon a napon, mikor anyja büszkén tudatta vele, elintéztem, elkezdhetsz távúton tanulni, aztán egy év múlva átlépsz nappali tagozatra, Alexandra végérvényesen elutasította, nem, köszönöm, most protekció, ha befejezem az iskolát, megint protekció, nekem ez nem kell! Anyja sóbálvánnyá változott, az egész nyarat diplomatikus kapcsolatok keresésének szentelte, tönkremegy ennyi erőfeszítés, minden felesleges volt?
Szása azonban nem engedett. Állást talált, végre a saját ura volt, úgy öltözhetett, mint más lányok, este moziba, diszkóba mehetett, és bár tudta, hogy anyja otthon aggódik, nem történik-e a lányával valami, ragaszkodott ahhoz, hogy külön szobájuk legyen, és a békés egymás mellett élés érdekében ne avatkozzanak egymás életébe. Értsd meg, anya, szeretjük egymást, de mások vagyunk, egészen mások, mindkettőnknek megvan a saját élete és a saját világa, el kell kerülnünk a veszekedéseket, az egyet nem értéseket.
Az anya összehúzta magát, Szása a maga makacsságában észre sem vette, hogyan öregszik, hogyan vonul vissza magányába, egyre kevesebb barátnője van, valójában már csak Olga néni maradt, ő is nagyon ritkán mutatkozik, és ha még összejönnek valamilyen alkalomból, az anya állapotain viccelődnek, ó, az a te örök oravai pasztorálod, az az oravai ballada! A kigúnyolt oravai pasztorál a kétségbeesés, az olcsó bor, a sírás és a dühös szidalom a világra keveréke.
Egy napon azonban az anya meglepte a lányát. Szása víkendházban töltötte a hétvégét barátniővel, és mikor vasárnap este hazajött, egy üveg bor mellett találta az anyját a szomszéddal. Képzeld, magyarázta az anya, alig elmentél, elrepedt a radiátor, lavórba fogtam fel a vizet, ami ömlött belőle, nagyobb edény a radiátor alá nem fér, közben elfutottam a kazánházba, de ott hétvégén nincs senki, telefonálok, kopogtatok az ajtókon, üzeneteket hagyok írásban, de hiába, nincs segítség! Két éjjel nem aludtam, ültem a lavór mellett, minden negyedórában kiöntöttem a vizet. Végül megszánt a szomszéd, kétségbeesésemben már azt gondoltam, kiugrom az ablakon, autó alá vetem magam...
Igen, sírva találtam őt, erőtlenül, mondom, szomszédasszony, minek mindjárt kiugorni az ablakon, azt ne csinálja! Az élet gyönyörű, inkább százszor alám esni, mint egyszer autó alá, gesztikulál a férfi szerelőruhában, az anya a megmentőjét látja benne, ittasan mosolyog rá. A következő napokban kiderült, hogy a lakásban sok mindent meg kell javítani, a szomszéd egyre gyakrabban jelent meg, és az anya teljesen megváltozott, eldobta régi melegítőjét, melyet mindig viselt a lakásban azzal az ürüggyel, hogy az az ő generációjához tartozik, a háború utáni kényszerhelyzetben minden gyerek melegítőben járt iskolába, három szín közül választhattak – sötétkék, barna és a legdivatosabb fekete. A melegítő kényelmes, annak, aki kitalálta, éppoly híresnek kellene lennie, mint a párizsi divattervezőknek!
Alexandra nem bírta elviselni a szomszéd látogatásait, úgy döntött, a maga módján fog élni, albérletbe költözött. Az anya a munkások társaságában érdeklődni kezdett a politika iránt, tüntetésekre járt, mindig az előtérben állt, barettsapkában, transzparenssel a kezében hálás alany volt a szenzációéhes operatőröknek. Mikor Szása látta őt a képernyőn, mindig elkeseredett, istenem, ez az asszony, barátnőinek igaza volt, ez nem normális, ez valami egy másik világból, az oravai pasztorál, a kétségbeesés és az őrültség keveréke.
Egy idő után a szomszéd elköltözött egy fiatalabb nőhöz, és az anya újra nem járt ki a lakásból, a tévé előtti fotelben ült kinyúlt, kényelmes melegítőkben, és bámulta a képernyőt, bár nem érzékelte, mi játszódik le ott. Szása tudatosította, hogy nem kellene őt egyedül hagynia, hogy haza kellene mennie a szobájába, de ez már lehetetlen volt, le kellett volna mondania egy kapcsolatról, melynek ugyan nem volt nagy jövője, de már pár éve tartott annak ellenére, hogy Róbert éppolyan bizalmatlan volt a nőkhöz, mint ő a férfiakhoz. Lehet, hogy épp ez a félelem az emberektől kötötte össze őket, melyet mindketten hordtak magukkal, mint egyetlen örökséget, kelengyét a gyermekkorból. Szása jól emlékezett anyja sírásaira, az éjjeli vonításokra a párnába, mikor apja elment otthonról, akkor hallotta azokat a szavakat, én megölöm magam, és megölöm ezt a gyereket is, minek élni, mint érzelmi koldusok, ez nem élet! Te nem vagy koldus, te közönséges zsaroló vagy, mondta neki fölényesen az apa, és az anya összeroskadt. A barátnői biztatták, szedd öszsze magad, nem vagy az első, sem az utolsó, akit elhagyott a férje, valahogy túléled! Nem élem túl, én ebbe egyszer belehalok. Lassan halok meg tőle, fokozatosan, mert úgy hatnak a gyilkos szavak. Olyan ez, mint az átok, Minél jobban úrrá lett rajta a kétségbeesés, annál távolabb került a lányától, akinek azzal kellett törődnie, hogy az anyja egyen valamit, hogy rendesen öltözzön fel, hogy egyáltalán reggel felkeljen munkába. Apjával való találkozásaikkor azonban a kérdésre, hogy vannak, csak rándított a vállán, minden rendben, hogy lennénk? Nem akart neki újabb gondokat szerezni, volt neki elég, új család, kis gyerekek, munkahelyi problémák. Bár jó szakember volt, de megbízhatatlan káder, valamikor halálos bűnt követett el, egy testvéri seregek belépése ellen tiltakozó folyóiratot írt és adott ki. Mindent maga csinált, személyesen, fényképezett, riportokat készített, sőt verseket is írt! Bár Szása emlékezett, anyja elbeszélései emlékezetét állandóan felfrissítették, hogyan jártak akkor utána volt kollégái, te már a pácban vagy, benne vagy, már mindegy, hogy kilencvenkilenc bűnöd van-e vagy kerek száz, vállald ezeket a fényképeket is, ezeket a verseket is, mondd, hogy mindet te alkottad, megmented a családomat, a gyerekeimet, akik főiskolára akarnak menni, egész életemben hálás leszek neked. És az apád vállalta, mindig jólesett neki, ha hősnek érezhette magát, gyenge vállára vett mindent, magáénak vallott mindent, végül egyetlen bűnösként maradt a soktagú szerkesztőségben. A többiek jobban jártak, csakhamar vezető pozíciókba kerültek. Mennyit könyörögtem nekik, hogy apádtól közöljenek valamit, bármilyen álnév alatt, hiszen adósak neki ezzel! Ugyan, nem kockáztathatják állásukat! És apád, szegény, ül valahol begubózva, szövegeket javít, melyeket helytelenül úgynevezett elismert személyiségek írnak, akik nem ismerik a helyesírást sem! És te, Alexandra, megírtátok azt a tollbamondást, hogyan sikerült? Szását háborgatta anyja figyelmessége, a helyesírás ismeretét nem tartotta ilyen fontosnak, de nem akart gondokat, végül is nem sok minden érdekelte, ami elhúzta volna őt otthonról, nem akart mutatkozni a feltűnően öltözködő kortársai között, akiktől szerény öltözetével, szűkszavúságával különbözött. Inkább otthon ült, talán csak unalomból lapozta a tankönyveket, egyre nagyobb érdeklődéssel forgatta a könyveket. Anyja barátnői a lelkére beszéltek, miért jársz olyan szürkén öltözve, Szása, örökké barnában, sötétkékben vagy feketében, hiszen fiatal lány vagy, addig öltözz színesbe, amíg megengedheted magadnak, ne rejtegesd, hogy szép vagy! Én fertőztem meg őt, vallotta be mosolyogva az anyja, fiatal koromban én is sötét melegítőket hordtam, Alexandra ezt tőlem örökölte! Szása meghallgatta ezeket a szavakat, de mikor legközelebb kabátot vett, újra sötétszürkét választott. Anyját ez kihozta a sodrából. Mit fogsz hordani, ha hetvenéves leszel? Nem is fogod tudni, hogy éltél, hogy fiatal voltál! De igen, fogom tudni, vágott vissza anyjának Szása, fogok emlékezni, hogyan viseltem a lampionos felvonuláson piros harisnyát – a forradalom színében, hatalmas, fekete foltokkal! Az más volt, nevetett az anya, az célzatos politikai provokáció volt, az a totalizmus elleni harcnak volt a módszere, de ebből nem következik az, hogy meg kell magad fosztani a fiatalságtól! A fiatalság, az a színek, kedvesem! Az anya hamarosan vett magának egy virágos rózsaszínű blúzt, azt hordta egész idő alatt, mikor a szomszéddal barátkozott, aki a bor mellett szívesen emlékezett arra, hogy nemrég egy híres színésznőnek építettek házat, és a kollégája nála felejtette a nyakkendőjét. Ha ma e világra való a férfi, megkap minden nőt, még az egész nemzet által elismert és istenített dívát is! Az anya csodálattal hallgatta őt, ha már ezen a világon elesik az ember, akkor férfi alá, nevetett ittasan, szívből, még a könnyei is folytak. Mikor azonban a szomszéd elment, és világos volt, hogy már nem jön vissza, az anya adós maradt miatta minden barátnőjének, és bazárokban vagy kéz alatt eladta minden értéktárgyát, még kedvenc könyveit is elhordta antikváriumokba, hogy legyen jó borra valója, mert a ruha lehet olcsó, de az ételnek és főleg az italnak a legjobb minőségűnek kell lennie, ha az ember nem akarja tönkretenni az egészségét.
A szomszéd távozása után Szása fellélegzett, és a legjobb szándékkal hozott anyjának egy kutyát, melyet a menhelyen ajánlottak fel neki. Anyját azonban nem érdekelte az állat, nem fogom őt éheztetni, mondta, jól tudod, hogy néha napokig nem eszem, nincs étvágyam, ilyen megbízhatatlan ember nem vehet magához egy védtelen kutyát! Szásának volt mit tennie, hogy rávegye az anyját, járjon ebédre egy közeli kifőzdébe. Ha vonakodott is, az éhség időnként rákényszerítette, hogy kilépjen a házból. Legalább néha nem vagyok egész nap hálóingben, nevetett az anyja saját tehetetlenségén, melyet Szása lustaságként vetett fel neki.
Norma Róbert gondjaira maradt, aki magához vette őt, sétálni járt vele, és Szásának az volt a benyomása, a kutyával intenzívebben éli át az otthon, a gyökerek érzését, mint partnerével, akivel évek után sem akar összeházasodni. Norma, a fekete állat mély szemekkel, a család kedvence, ha családról nagyon nem lehet beszélni. Bár most, apja halála után Szásának családi gondjai vannak, a temetés, mely elnyeli megtakarított pénze nagy részét, de Róbert ebbe nem szól bele, mindenki a magáéval gazdálkodik, végül is az embernek törődnie kell a szüleivel, főleg ilyen szomorú pillanatban, mikor az utolsó szolgálatról van szó. Amilyen volt, olyan volt, ő volt az apja.
Olga néni törődik az anyjával, segített neki fekete kosztümöt és széles karimájú kalapot szerezni, elküldte őt fodrászhoz, támogatta a temetésen, melynek nem akart vége lenni. Minél inkább bántjuk az embert életében, annál jobban előszedjük koporsója felett az érdemeit, mintha az valamit változtatna, valakinek segítene. Csupa képmutatás, morgolódik az anya az autóban a temetés után, épp azok dicsérték őt, akik segítettek neki a pokolba jutni, akik az ő vállára rakták a saját bűneiket is, akik a sarokba küldték őt, ahonnan nem tudott kikerülni, olyan válságba került, melyből nem tudott kiszabadulni, ezért elment tőlük, ha tehette volna, saját magától is elmegy, kiugrik a saját életéből. Most fontosnak tettetik magukat, még a toron is tudtul adják, milyen jelentős személyiségekről van szó, milyen elismerést érdemlő mű van mögöttük. Régen elfelejtették, hogy mikor az embernek, akit segítettek elfojtani, a legrosszabb volt, találkozáskor inkább elkerülték őt, hogy senki se kapja rajta őket a megbélyegzett birka társaságában. Az anya bosszankodik, és Szása tudja, hogy a legközelebbi ember távozása miatti fájdalom – mindig a legközelebbi ember volt számára és az is marad örökre – utólag jön majd rá, mikor minden megnyugszik, a régi kerékvágásba kerül, mikor minden normális lesz. Az anya elutasítja, hogy részt vegyek a halotti toron, nem fogom nézni azokat az arcokat, rosszul vagyok tőlük! Nem bírom elviselni az úgynevezett barátokat és jó ismerősöket, tudom, hogyan utasítottak el sokan, mikor segítséget kerestem, hogy bejuss a főiskolára! Engem nem csapsz be, Alexandra, tudom, hogy ez téged a mai napig bánt, tudom, hogy ez téged egész életedre kisiklatott, ilyen bűn, nem megengedni az embernek, hogy azt csinálja, ami érdekli, és ez ezeknek a zsíros pofáknak a lelkén szárad! Agyongyötörjük az embert, roncsot csinálunk belőle, és úgy teszünk, hogy nem történt semmi, midenről a politika tehet, felülről kényszerítettek rá bennünket, mindnyájan csak bábuk vagyunk a hatalmasok kezében. Szörnyű hanyatlása az emberiségnek, szorítja össze öklét az anya, melyben könnyektől átázott zsebkendőt tart. Ha nem jössz a torra, mondja Szása, lásd el legalább Normát, nekünk Róberttel sok gondunk van, valószínűleg nagyon későn jövünk haza. Hogyne, ellátom őt, miért ne, az emberiség hanyatlik ugyan, de lehet, hogy a kutyák felemelkednek, dünnyög az anya maga elé, mintha újabb oravai pasztorál közeledne. Mikor bemegy az ajtón, a kutya majd feldönti őt, olyan hevesen üdvözli, ugrál örömében, csóválja a farkát. Az anya leül kedvenc foteljébe a tévé elé, és simogatja az állatot, amely dörgölőzik hozzá, mintha pótolni akarná mindazt az emberi melegséget, melyet nem kapott meg életében.

Öllős Edit fordítása

Godó Ernő versei

Magamban

A lámpákat eloltva, még
Szikrázik szememben a fény
Tompa árnyak mint ecsetvonás
Bolyongva sejtetik táncukat
Mély sötétbe öltözik a bánat
Álmaim határán magamban
Az idő kattogó zajként tapogat
Ráncos gyökeret fon a sorson
Mint harmatcsepp a vágyak
Fagyos pókhálóján virágillattal
Forrón ölelkezve elmerülök
Az élet végtelen tükrében...

Te és Én

Mikor marokba fonódtak ujjaink
Az emlékezet homályos tehetetlensége fáj
Tövises hideg karcol arcomra ráncokat
Reszketve figyelem szavaid mérgét
Könnyed patakja korbácsolja lelkem
Hallgatlak Téged, furcsa nyelven beszélsz
Idegen testek kóbor csókjai, Te és Én
Távolodunk a semmibe...

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

Fried István
Egy ifjú erdélyi bölcselő esszékötete
(Demeter Szilárd: Mondolat)

Napjaink magyar(országi) irodalmaiban nem meglepőek a szerepcserék, a műfaji váltások, a meghökkentő átírások, nem kevésbé az, hogy szinte mindenki igyekszik mást csinálni: színészek írnak, írók csevegnek a televízióban, Agárdy Gábor ikont fest, Tandori Dezső rajzol... Miért lenne feltűnő, hogy egy filozófus végzettségű erdélyi fiatalember immár második, szépirodalmi ihletettségű kötetet ad ki. Az 1976-ban, Szentegyházán született Demeter Szilárd 2001-ben lepte meg (egyelőre inkább csak erdélyországi olvasóit) Tempetőfi naplója című könyvével, amely az erdélyi „neoavantgárd” szerzőinek sorozatában jelent meg, az Előretolt Helyőrség könyvei között; jellemzéséül a sorozatszerkesztő poéta Orbán János Dénes szavait idézem: „Domine Demetrius (...) elmés literátornak bizonyul, ki tudja, hogy nem latinul kell prédikálni a népnek, s hogy jó kedély a pompás társalgás alapja, mind az univerzitásban, mind a kocsmában, a kultúra eme két házában, hol Demetrius jól érzi magát.” Ez a hajdani, középkori életérzésekre emlékeztető karakterizálás látszólag a személyről, a „jópajtás” szerzőről állít ki bizonyítványt, valójában egy olyan nemzedéki „feeling” jelződése, amelynek megélése szétzilálja a műfajhatárokat, és a tudományköziséget mintegy „transzliteráris” cselekvésként tartja számon. Egyszóval úgy bölcselkedik, hogy a szépírás mesterségét sem felejti/felejteti. Ennek számos előnye (meg hátránya) sorolható elő. Ez utóbbiról szólva, csak, ám hangsúlyosan, annyit, hogy a szaktudományi, a filozófiai írásmód, kutatás a háttérbe kerül; és ez bizony sajnálható, hiszen a kolozsvári egyetem magyar bölcselői hagyománya az egyetemalapítás óta szinte töretlennek bizonyult, a legutóbb Bretter György munkássága hozott olyan, megkerülhetetlen értékeket, elképzeléseket, amelyeket tanítványainak egy része a jól ismert történelmi okok miatt Magyarországon visz tovább. A magam részéről szívesen olvasnék a jól képzett, kiváló szervezőként mutatkozó Demeter Szilárdtól kimondottan (és egyoldalúan?) filozófiai értekezéseket, reagálásait a posztmodern és a posztmodernt felváltó(?) fordulatokra. Annál is inkább, mivel ő a figyelemre méltó írásokat közreadó Kellék című (filozófiai tárgyú) lap szerkesztője, valamint a Korunkban szintén hasonló feladatokkal megbízott redaktor. Ezzel azonban már az előny (túl)oldalára léptünk. Hiszen a kevéssé meghatározható műfajú Tempetőfi-kötetet követőleg, íme, itt a második, az Erdélyi Híradó Kiadó által publikált könyv, a Mondolat. A műfaji kérdés itt aligha vetődhet föl, hiszen – miként az előszóból tudható – a még mindig harmincadik életéve alatt járó szerző szerkesztőjétől azt a feladatot kapta, hogy olvasmányairól, reakcióiról kvázi olvasónaplót vezessen, néhány flekkes ötletbörzével szolgáljon; ha napilapról lenne szó, akár tárcáról vagy kis színesről szólhatnék. Mindennek akkor van jogosultsága, ha feltételezhető, miszerint a gyors reagálású, éles eszű, jó tollú szerző a napi időszerűségeket „tálalva” nem ragad le a napi időszerűségeknél, hanem föltárja bennük, általuk a meggondolkodtatót, a távolabbra mutatót. S mi több: létrehoz egy műfajt, ami csak vagy elsősorban őrá jellemző. Hiszen (például) a két világháború közötti (vagy a dualizmus kori) újságírás, mondhatjuk úgy is, szerte a világon, megteremtette a maga szerkesztői, rovatgazdai, kritikusi és glosszaírói személyiségeit, akik miatt vették a lapot (a szó valamennyi jelentésében), s akik kialakították a lap arcélét. Szántó György írta, hogy azért olvasta az Újság című napilapot, mert benne Márai Sándor rovatát, a Műsoron kívül címűt élvezte; a Ligeti Ernő szerkesztette, kéthetenként megjelenő erdélyi lapnak, a Független Újságnak (lehet, hogy a maga nemében a legjobb volt a magyar nyelvterületen) a főszerkesztő írásai adtak többek között rangot. De még a helyi jelentőségű Aradi Közlönybe is érdemes belelapozni, tallózván a vezércikkek között, vagy Szántó György rovatánál elidőzni, hogy egykori magyar írásbeliségből leckét kaphassunk. A Korunk-szerkesztő Kántor Lajos kezdeményezése mindenképpen üdvözlendő, Demeter Szilárdban íráskészsége, messzire tekintése, bölcselői képzettsége alapján ott a jellegadó kolumnista lehetősége, azé a szerzőé, aki kilép a havi feladat-teljesítés „börtönéből”, és témák, szemléletek, könyvek, jelenségek és jelenések, vitahelyzetek és meghatározottságok történéseit a maga „személyes világtörténelme” (ez Márai szava) perspektívájából tekinti. Úgy kezd dialógusba a környezeti, a kisebbségi meg a többségi, a nyelv által meghatározott és a szellemtörténet sugalmazásai felől érkező tényezőkkel, hogy általuk a maga helyzetét éppen úgy tisztázza, mint a kolozs-vári–nagyváradi–szentegyházi horizont összeolvadását és szétválását az értelmiségi szereplehetőségekkel/től. Demeter Szilárd „én-hipertrófiája” (azonban) minden esetben idézőjelbe teendő, a mainapság divattá váló önironikus gesztusoktól kísértetik, személyessége meg az olvasmányok találkozásakor az olvasmányok nyomán formálódó személyes vélemény hangja erősödik föl. Ezáltal a személyiséget nem tölti el a magabiztosság, a magahittség öntudata. Éppen ellenkezőleg, a személyes véleményalkotás esendősége lesz nyilvánvalóvá, vagy ha nem az, az olykor ellentmondásokra késztető nézet támadhatósága. Mert Demeter Szilárd rokonszenvesen elfogult, pontosabban: nem tagadja elfogultságát, ezért alkalmas olvasmánynapló, glossza, tárca, kritika írására. Nem hiszi, hogy egy objektivitásnak feltüntetett álobjektivitás közelebb vihetne a párbeszédhez, a beszélgetéshez (tudván, hogy „egy beszélgetés vagyunk”); ugyanis ez a beszélgetésvágy, a beszélgetés „akarása” hallatja hangjait az egyes írásokban.
Nagyra értékelvén Demeter Szilárd írástudói teljesítményét, de kissé meglepődve vélem fölfedezni az írások mögé rejtőző szerző „szorongását” az „értelmezésben”. S hogy ne rejtélyekben beszéljek. Persze, egyáltalában nem róható föl senkinek, hogy szaktudósként művel egy műfajt, és a szépirodalom alkotójaként egy másikat. Miért ne lehetne egy „Távol-Kelet”-kutató egyben krimiszerző, vagy egy „fő”-rendőr nótaszerző. Számomra ugyan rokonszenvesebbek azok, akiket kettős tehetségként „könyvel el” az irodalom-, a művészet- meg a zenetörténet (hogy a legnagyobbakat említsem: Michelangelo és Goethe, netán E.T. A Hoffmann vagy Kandinsky), ám ha a szépirodalmi regiszterek határai leomlanak, akkor ne meredjen gát a résztudományok vagy tudomány és újságírás között sem (az öszvér is állat, nemcsak a ló). A problémám ott ágaskodik föl, amikor a bölcsész-bölcselő olykor ingerült tudomány- vagy hermeneutika-ellenességéről olvasok: nem egészen értem, mit jelent az „értelmező-irodalom abroncsába belekényszerített olvasás”, például? Nincs szükség értelmezésre? Hogy valóban „abroncs”-e az úgynevezett értelmező-irodalom? Amely nélkül az olvasás kötetlenebb, szabadabb, „értőbb”? Hogy ezt a furcsa mondatot éppen egy kötet ismertetésében olvasom, és az inkriminált mondat maga is az értelmezés egy változata, a bölcselő (feltehetőleg) tudja. Nem egészen jó érv, hogy a szerző egy Márai-mondatot idéz az irodalomtörténeti munka ellenében. Igencsak szokásos, szokványos, hogy költők, írók berzenkednek a kritikusok ellen, Goethétől Arany Jánosig számos példa hozható föl, csakhogy az európai irodalomtörténetet közreadó Babits Mihálytól a Petőfiről monográfiát szerző Illyésig, a Puskinról értelmező könyvecskét közrebocsátó Németh Lászlóig vagy éppen Demetrius mester főszerkesztőjének, a családregénnyel kísérletező Kántor Lajosnak Szabédi-kutatásáig elég sok ellenpélda hozható, mikor is a „pult” másik oldalán álló az egyik oldal tevékenységét végzi. Egy másik helyen Demeter azon gúnyolódik, hogy „törekvő fiatalok doktori disszertációkat írnak, melyeket hál’Istennek senki nem olvas el (hacsak ki nem adják könyv alakban)”. Kedves jó Szilárd! Amikor Mikszáth Kálmán a kritikus Gyulai Pál verseskötetéről szerzett az „értelmező-irodalom” mezejére való írást, valahogy ilyen címmel látta el: Mikor a hóhért akasztják. Márpedig aki a Sapientia Egyetemen tanít, és jó, hogy ott tanít, mert ilyen képzett oktatókra nagy szükség van Nagyváradon és magyar nyelvterületszerte, annak előbb-utóbb meg kell írnia a doktori disszertációt. Önmagáért, a magyar tudományosságért, a szak akkreditációja érdekében, s azért, mert ezt a mesterséget választotta. Én biztosan el fogom olvasni ezt a disszertációt, mert Demeter Szilárd minden sora érdekel; amivel nem értek egyet, azért, amivel egyetértek, azért. Jó, jó, a tudni nem érdemes dolgok tudományán már Hatvany Lajos gúnyolódott, az is igaz, hogy a filológia nemcsak termékenyítő, terméketlen is lehet. Elismerem, a kritikusi fontoskodás riaszthat, de a kritikusi megközelítés, az irodalomtörténeti kutatás mégsem egészen fölösleges. A mindkettőnk által talán nagyra becsült Friedrich Schlegel írta, hogy jó kritikus és a jó kritika az, aki-amely jobban érti a költőt önmagánál. Merthogy ilyen is van. S a Mondolat-kötet ismertetéseinek többsége ilyen. S ami szerfölött örvendetes, hogy e kritikák többsége ízlésesen kiállított, érdekes borítójú kötetben látott napvilágot. Hogy miről van szó a kötetben? A válasz lehet tömör: az egész világról. Elsősorban természetesen a helyi, a gondolkodó erdélyi ifjú értelmiséget foglalkoztató egzisztenciális problémákról, irodalomról és szellemi életről, mindenekelőtt arról, lehet-e, ha igen, miképpen, szellemi életet élni a XX. század végén, a XXI. század elején Romániában, Erdélyben, a világban. Megdöbbentő ellenpontul szolgál Végel László híradása a szerbiai (vajdasági) állapotokról, a „peremvidéki életről”. Ebben a szellemi körképben másolódik egymásra Tarkovszkij filmje és erdélyi elsőkötetesek műve, egy nemtelen vita, egy (engem is) meglepő Kossuth-díj ürügyén meg Rammstein zenéjének dalszövege. Tág perspektíva, szuverén magatartás, alapos érvelés. A Magyarországon és Pozsony vidékén nemigen emlegetett Demeter Szilárd kötetét olvasásra ajánlom.
(Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2004)

MARGÓ

Jakab István

Egység a sokféleségben

A magyarságtudat keresésének gondjai és módjai

A magyarság szónak három, jól elkülöníthető jelentését tüntetik fel az értelmező szótárak. Minket most ezek közül az első érdekel; ez pedig a következő: a magyar embert, népet, nemzetet jellemző sajátságoknak az összessége. Ebben az értelemben használja többek között József Attila ebben a verssorában: „Adj magyarságot a magyarnak” (Hazám). E jelentésnek egyik jelentésárnyalata ez: valakinek, valaminek a magyar volta, jellege.
De ennek az egy, látszólag jól meghatározott jelentésnek a lényegét sem könnyű megérteni, ha arra gondolunk, hogy mi, magyarok is milyen sok tekintetben különbözünk egymástól. Ezt pedig mással nem magyarázhatjuk, csak azzal, hogy különböző arányokban vannak meg bennünk azok a sajátosságok, amelyek a magyar embert, népet, nemzetet jellemzik. Persze, nemcsak ezek a valóban jellemző sajátosságok tehetnek bennünket különbözővé, hanem ezek mellett az általános, nem specifikus sajátosságok is. Ha pl. különbözünk egymástól filozófiai, politikai, társadalmi, gazdasági, tudományos és más felfogás tekintetében, ez már hatással lehet – sőt van – azokra a sajátosságainkra is, amelyeket a magyarság szóval jelölünk. S különböző minőségűvé és mértékűvé teheti-teszi azokat az érzelmeket is, amelyek a fogalomhoz kapcsolódnak. Gondoljunk csak a különböző politikai felfogást, világnézetet valló, egymás iránt gyakran intoleráns magyarokra, akár az anyaország határain belül, akár kívül élnek. Mindegyikükben megtalálhatók azok a sajátosságok, amelyekre a magyarság szó az 1. jelentésében utal, csak különböző arányban és mértékben vannak jelen bennük.
Nemcsak terjedelmes tanulmányt, hanem több kötetből álló művet lehetne arról írni, hogy a mai magyarokban milyen formában-formákban nyilvánul meg a magyarság. Ezért mi ezt a témát csak a felvidéki magyarokra szűkítjük le, sőt ezeknek is csak bizonyos körére. De mivel a mai megnyilvánulási formák nem tekinthetők minden esetben újaknak – sőt gyakran kimutathatóan régi alapokra épülnek –, olykor vissza kell nyúlnunk ezekhez az alapokhoz is.
A felvidéki magyarok – a magukat magyarnak valló és érző személyek – külöböző minőségű és fokú magyarságtudatot hoznak magukkal a családból. Ezt a magyarságtudatot persze az iskola, művelődés (olvasás, színház, film stb.) módisíthatja is. Érdekes azonban megfigyelni, hogy a mai felvidéki fiatalok magyarságtudatának (így magyarságának is) az alakulására nem a mai Magyarország élete, körülményei vannak hatással, hanem inkább a hagyományok, amelyeket részben a családban, részben az idősebbek elbeszéléseiből ismernek meg. Ezek között az első helyet az 1938–45-ös évek eseményei foglalják el. Az iskolai tananyagból – néhány történelemtanár dicséretes törekvése ellenére is – keveset tudnak meg a magyar múltról. Márpedig az érdeklődő, magyarságtudatát alakító ifjaknak minta kell, s keresik az egyéniségükhöz, felfogásukhoz legjobban illő mintákat. S mivel a magyaroknak – ez esetben az anyaország magyarjainak – az életéről, az utóbbi évtizedek alatti történetéről vajmi keveset tudnak, mintául rendszerint az 1945–48-as évek jogtiprásainak hatására mára már megszépült Horthy-korszaknak az a néhány éve maradt, amelyben a Felvidék: az egykori Csehszlovákia déli, magyarlakta területe ismét Magyarország része volt. Hiszen a mai ifjúságnak csak erről tudnak mesélni-beszélni az idősebbek. Ezekből az évekből lehetnek az elődöknek tapasztalataik, tehát ezekről az évekről szerezhetnek tőlük ismereteket a mai fiatalok is. Talán ezzel a ténnyel magyarázhatók az olyan jelenségek is, hogy az ifjúság hangadóbb köreiben nem annyira a liberális eszmék találnak táptalajra, mint inkább a konzervatív nézetek. Olyan szervezetekbe lépnek be, vagy olyan csoportosulásokkal rokonszenveznek szívesebben, amelyek konzervatív eszmékre épülnek, ideológiájuk vagy a Horthy-rendszerben, vagy az azzal rokonszenvező valamelyik egykori csehszlovákiai magyar egyesület, társulás stb. eszmekörében gyökerezik. Ezeknek az ifjaknak a megnyilvánulásaiban olykor a külsőségek dominálnak (pl. Pozsonyban is, Révkomáromban is találkoztam azzal a jelenséggel, hogy nyilvános ünnepélyen piros-fehér-zöld zászlóba burkolózott néhány ifjú, s ezzel hangsúlyozta magyarságát). Sajnos, ez kevésbé meggyőző, mint a cél érdekében végzett hatékony munka.
De nemcsak az ifjaknak, hanem a javakorabelieknek is a Horthy-rendszer évei szolgálnak néha mintául. Még akkor is szívesen nyúlnak oda vissza, ha a közéleti fogalmakat kell megnevezni. Példának egy közelmúltbeli jellemző esetet említhetünk. Közigazgatásunkban a kerületek helyét a megyék foglalják el. Igaz, hogy a megye szó sem a modern közigazgatás stilisztikai tükrözője, s felidézhet hozzá hasonló stílusú régi szavakat, de pl. Magyarországon is használatos még, csak természetesen a fogalom változott meg az idők folyamán (talán nem is egyszer), s vele együtt a tisztségviselőinek több megnevezése is. Szlovákiában sincs arról szó, hogy az új megyék bármilyen vonatkozásban is hasonlítani fognak a régiekhez: különböznek a nevükben, a területük és a közigazgatási rendszerük tekintetében. Nyitra megye (itt a név formailag egyezik a régivel) közgyűlésének magyar nemzetiségű alelnökét a sajtóban több ízben is alispánnak nevezték. Ugyanakkor a felettesét a megyei közgyűlés elnöke szókapcsolattal szokták emlegetni (szerencsére nem tisztelték meg a főispán címmel). Tóth Mihály (2004 júliusában) az Új Szó Kommentár című rovatában – okkal – szóvá tette ezt a jelenséget, s rávilágított arra, hogy az új szlovákiai s a régi magyar történelmi megyéknek a tisztségviselőit fogalmi tekintetben nem lehet azonosítani, tehát a régi nevezékeket sem lehet alkalmazni a mai szlovákiai tisztségviselőkre. Nálunk ma a megyei közgyűlés alelnöke helyettese a megyei közgyűlés elnökének, de az alispán a 16. századtól már nem volt helyettese a főispánnak. Az alispán nevet viselő személy a megye első embere, első tisztségviselője volt; őt valóban a megye választotta. A főispán címet viselő személyt viszont a kormány nevezte ki a megyébe bizalmi, ellenőrző tisztségviselőként. Ma már Magyarországon sem alispán, illetve főispán címet viselő személyek irányítják a megyék munkáját. Az egykori alispán szerepét – ott is, itt is – tulajdonképpen a megyei közgyűlés elnöke tölti be (természetesen a régitől különböző módon), a főispáni tisztséget pedig ott is megszüntették, illetve a megyék ellenőrzési módja megváltozott. Tehát ilyen szempontból is tévedés volt a megyei közgyűlés alelnökét (de mivel ebből elvileg több is lehet, valójában elnökhelyettesét) alispánnak nevezni. Persze, a megyei közgyűlés elnökét sem nevezhetnénk meg az alispán szóval, hiszen a két funkció fogalmi tekintetben is, stilisztikailag is különbözik egymástól. A megyei közgyűlés elnöke a közigazgatás új demokratikus rendszerének kifejezései közé tartozik, az alispán meg tulajdonképpen a feudalizmus idejének jellegzetes eleme. Nem lehet tehát sem a szlovák, sem más idegen nyelvi szavakat, kifejezéseket körültekintés nélkül magyarra fordítani. A szlovák és a magyar elem (szó, kifejezés) csak akkor megfelelői egymásnak, ha mind fogalmi (értelmi), mind pedig stilisztikai (szóhasználati) tekintetben megegyeznek. Ha pedig a szlovákiai és a magyarországi fogalom egyezik egymással, akkor a szlovákiainak a magyar megnevezésére is átvehetjük a magyar nevet.
* * *
Hogy magyarságunk többféle lehet – s nekünk, magunknak kell kialakítanunk az elveinknek, nézeteinknek megfelelő formáját, s nem feltétlenül a közelmúltbeli Horthy-rendszernek a feudálkapitalista elvein alapuló magyarságát kell magunkénak éreznünk – arra hadd hozzam fel az alábbi esetet. 1938-at írtunk. A Felvidék magyarlakta területéről is behívták mozgósítással a férfiak meghatározott korosztályait a csehszlovák hadseregbe. A csehszlovák–magyar határ csehszlovákiai oldalán terepszínre mázolt erődítményeket építettek, hogy védekezzenek az esetleges magyar támadás ellen. Tízéves voltam, de emlékezetemben mély nyomokat hagytak azok az évek. Édesapámnak is be kellett vonulnia tartalékosként, otthon édesanyám, hétéves öcsém, apai nagyapám és nagyanyám várta velem együtt a helyzet jobbra fordulását, reménykedve a háború elkerülésében. Arról szállongtak hírek, hogy Magyarország visszaköveteli a Felvidék magyarlakta részét, sőt némelyek a magyar–lengyel közös határ jogosságát emlegették. Nagyapám – aki Amerikát járt ember volt, több mint 30 évet töltött ott – előttünk soha nem beszélt az ezzel kapcsolatos nézeteiről, arról azonban igen, hogy valamikor, 20 évvel azelőtt a mi vidékünk is Magyarországhoz tartozott, de a csehek (!) az első világháború után megszállták, elfoglalták ezt a területet, és a megalakuló Csehszlovák Köztársasághoz csatolták.
1938. november 2-án, az első bécsi döntés napján a szokott módon tértünk nyugovóra, de néhány óra múlva különös zaj szűrődött be az egyébként csendes falusi utcáról. Férfihangok éltették Magyarországot, Horthy Miklós kormányzót, a magyar hadsereget, s felcsendültek a magyar Himnusz, majd a Szózat hangjai is. Családunk felnőtt tagjai sejtették, hogy a bécsi tárgyaláson született kedvező határozat, s ennek hatására tüntetnek a be nem vonult férfiak, akik a kocsmában szokták hallgatni esténként a rádiót, lesve a híreket. Egyszer csak megzörrent az ablaküveg, valaki azt kiáltotta édesanyámnak: „Ne búsulj, hamarosan hazajön az urad!” Mi akkor annak örültünk a legjobban, hogy hazajön apánk, aki tüzér létére lovasfogatos („trénszekeres”) alakulathoz beosztva lőszert szállított egykori katonatársaival Szlovákia útjain, látszólag tervszerűtlenül.
Időnként meglátogatott bennünket a tanítóm, Szombathy Sándor, részben annak okán, hogy szüleim felesben a református egyházközség tanítói földjeit művelték, részben meg azért, hogy szüleimmel továbbtanulásomról tárgyaljon. Szívesen elbeszélgetett nagyapámmal is, aki az Egyesült Államok Pennsylvania tagállamának McKeesport városában művezető volt egy öntödében. Szó esett az amerikai életről, az amerikai magyarok sorsáról. Nagyapám az ott szerzett keresetével alapozta meg családja anyagi helyzetét, itthon földet vett, házat építtetett. Neki az akkori amerikai körülmények, közéleti viszonyok szolgáltak mintául, számára a társadalmi rendszerek között az ottani demokratikus berendezkedés állt az első helyen. De a cseh legionistáknak a Felvidék magyarlakta területére való bevonulása után pánikba esve, otthagyott csapot-papot; családját és addigi munkájának eredményeit féltve, hazajött. Nagy elhatározás kellett ehhez, mert tudta, hogy pótolhatatlan veszteség fogja érni emiatt. Ez már a negyedik amerikai útja volt, s ő elhatározta, 15 évig nem szakítja meg ottani munkaviszonyát, hogy nyugdíjjogosultságot szerezzen. Az amerikai törvények értelmében ugyanis megvolt erre a lehetősége. De a honvágy és az aggódás nagyobb volt az anyagi biztonság csábításánál, s ő hajóra szállt. Előbb ő is a hívatlan jövevények ellenállóinak táborát szaporította. Megtagadták az adófizetési és egyéb kötelességek teljesítését, de amikor azt látták, hogy sehonnan sem várhatnak segítséget, nincs remény a változásra, fokozatosan beadták a derekukat. Évek múlva viszont azt tapasztalta, hogy az új állam társadalmi rendszere egyre jobban kezd hasonlítani az ő amerikai ideáljához, s kezdett belenyugodni sorsába. Ugyanakkor aggódva és rosszallóan követte a magyarországi politikát, figyelte az ottani kardcsörtetést. De ami leginkább nem tetszett neki, az a hozzá hasonló kisemberek sorsának alakulása volt. Míg itt egyre több egykori vagyontalan falusi ember vált kis- és középgazdává, sőt jómódú földművessé, ott szinte nem tudtak kiemelkedni a zsellérsorból, a földesúri cselédek sorából. Egyre hihetetlenebbé vált az a magyarázat, hogy ennek Trianon az oka. Tagadhatatlan volt, hogy Magyarországot nagy veszteség érte a megcsonkítással, az ásványi kincsek és sok más érték elvesztésével, de ettől még a belső jogviszonyok alakulhattak volna úgy, hogy a nép, a dolgozó emberek javát szolgálják. Ehelyett azonban a nagybirtokosok és a gyárosok uralmát erősítették. S a visszacsatolás után bekövetkező változástól mit lehet várni? Segít-e ez majd Magyarországon, vagy a felvidéki magyarság is az anyaországiak sorsára jut? Mert ha így lesz, akkor ő is hiába töltött Amerikában harminc munkás évet, megjárva előbb a bányák mélyét, majd szenvedve az öntöde hőségétől. Nem volt az könnyű élet, de megfizették a munkájukat, s megbecsülték azt, aki rendesen dolgozott. S ők örültek a megszolgált keresetnek, nem hőbörögtek, nem kívántak lehetetlen dolgokat. Nem tolták a kommunisták szekerét, nem akarták azt a rendszert megváltoztatni, amely keresethez juttatta őket. S amely nemcsak a saját országabelinek, hanem idegenből jöttnek is képes volt munkát biztosítani. Amit a Monarchiához tartozó hazájukról nem mondhattak el.
Éppen ezek a gondolatok foglalkoztatták nagyapámat a nevezetes nap után is, amikor tanítóm megjelent, és lelkendezve mondta neki: „Újra magyarok leszünk, Jakab bácsi.” De őrá nem ragadt át a lelkesedés, s egykedvűen válaszolta: „Én az vagyok most is, tanító úr.” Tanítóm meglepődve kérdezte: „És nem örül annak, hogy visszakerülünk Magyarországhoz?” Mire ő: „Annak igen, csak annak nem, hogy a jelenlegi Magyarországhoz kerülünk vissza.” Majd kifejtette, hogy ő több mint 30 évig élt Amerikában, s 20 évig a Csehszlovák Köztársaságban, de elég jól ismeri a magyarországi viszonyokat is, és aggódik. Mert a 20 év alatt, főként az utóbbi időben nem volt nekünk itt olyan nagyon rossz életünk. Sőt megközelítettük az amerikai életformát is. Ott sem volt ám kolbászból fonva a kerítés: minden centért keményen meg kellett dolgozni. „Akkor maga nem magyar, ha nem örül a visszacsatolásnak” – emelte fel hangját a megbotránkozott tanítómesterem. „De igen, az vagyok, csak nem olyan magyar, amilyenek most Magyarországon uralkodnak. Én rögtön otthagytam Amerikát, amikor meghallottam, hogy ezt a területet elfoglalták a cseh legionisták, mert aggódtam a családomért és a fajtámért. Ezzel elveszettem a nyugdíjjogosultságomat. Csak egy hónappal kellett volna tovább maradnom, s akkor amerikai nyugdíjasként jöttem volna haza. De nem bírtam ki...” Tanítóm szinte kiabálva tett szemrehányást nagyapámnak „helytelen felfogásáért”. Mert nekünk most szent kötelességünk, hogy támogassuk a magyar kormányt céljainak megvalósításában. Dühösen, haraggal távozott tőlünk. Engem nagyon meglepett ez a párbeszéd, illetve vitatkozás. Ekkor figyeltem fel ugyanis arra, nemcsak egyfajta magyar van, azaz nem minden magyar egyforma.
November 10-én megtörtént szülőfalumnak, Nagyráskának a visszacsatolása is. Néhány nap múlva édesapám is hazajött. Aki nem szökött meg a hadseregből, azt hivatalosan átadták a határon a magyar szerveknek. Falunkban magyar katonákat szállásoltak el. Egyik összeütközés a másik után történt a katonák és a falu népe között. Az örömöt kezdte lelohasztani a kiábrándulás. Pedig a magyar szervek igyekeztek a kedvünkbe járni. A falun át vezető országúton néha egy-egy személyautó állt meg, s utasai cukorkát osztogattak a kocsit körülvevő gyerekeknek ilyen feliratos zacskókban „Húszévi cseh keserűség után egy kis magyar édesség”. Egyre gyakrabban hallottam ezt a mondatot a falubeliektől később kiforgatva, ellenkező jelentésben. A katonákkal lezajlott viták során gyakran lettünk „felvidéki kommunisták”. Amikor apám szemrehányást tett egy hetyke fiatal ludovikás hadnagynak, mert valami semmiségért meglökdösött egy idősebb sánta katonát, szintén ezt a „bélyeget” kapta meg. Ő, aki sohasem volt kommunista. Persze hogy viszszavágott, amikor a hadnagy a csehszlovák hadsereget becsmérelte: „Bármilyen volt is az a hadsereg, testi hibás emberekkel nem bánhattak így benne, mert abban ilyenek nem is lehettek katonák.” A legnagyobb élményt és meglepetést azonban tanítóm megnyilatkozása jelentette számomra. Néhány hónap múlva szó szerint ezt mondta házunkban nagyapámnak: „Jakab bácsi, akkor magának volt igaza, amikor összeszólalkoztunk. Mi nem ilyen magyarokat vártunk.” Nagyapám válasza: „Jobban örülnék annak, ha tévedtem volna.” Tanítómnak demokratikus nézetei miatt változott meg a véleménye. Akkor a demokrata magyart kevesen tartották igazi magyarnak. Másféle magyarság volt divatban. (S vajon ma már annak tartják-e?)
Tanítóm csak három év múlva tudta meggyőzni aggodalmaskodó szüleimet, hogy gimnáziumba adjanak. Attól tartottak ugyanis, hogy nem bírják majd a taníttatásommal járó anyagi terheket. Sárospatakra kerültem; de csak a hetedik elemi osztály elvégzése után. Ez az iskola kedvezményeket adott jól tanuló és anyagi segítségre szoruló diákjainak. Jól is éreztem ott magam; nemcsak tanítottak minket, hanem a nevelésünkre is nagy gondot fordítottak, de a tanterv és a tankönyvek anyagát nemigen lehetett függetleníteni a rendszer szellemétől. Esetleg a tanáraink tudtak bizonyos politikai hatásokat tompítani egyéni módszereikkel és ügyességükkel. Legjobban a Magyar fiúk nótás könyve című tankönyvünk egyik dalának szövege maradt meg bennem, éppen megbotránkoztató volta miatt. A címe ez volt: Legyen úgy, mint régen volt! A szöveg – emlékezetem szerint – így hangzott: „Legyen úgy, mint, legyen úgy, mint régen volt! Egyesüljön a magyarral, mind a német, mind az oláh, mind a tót! Legyen úgy, mint régen volt!” „Legyen úgy, mint, legyen úgy, mint régen volt! Süvegelje meg a magyart mind a német, mind az oláh, mind a tót! Legyen úgy, mint régen volt!” Erre a két versszakára emlékezem a „dalnak”. Sem akkor nem értettem, sem ma nem értem, hogyan kívánhatta az akkori magyar uralkodóosztály, hogy egyesüljenek a magyarral azok a nemzetek, amelyeket – a német kivételével – az általuk becsmérlőnek tartott nevükön nevez meg, s ráadásul még azt is elvárja tőlük: süvegeljék meg a magyart. Legyenek alázatosak, engedelmesek. Ezt bizony nagyon elítéltem akkor gyermeki igazságérzetemmel. Vagy talán más is közrejátszott ebben? Például a felvidéki magyar iskola demokratikusabb nevelési módszereinek hatása? Persze, akkor még nem gondolhattam arra, hogy ezt a „magyaros” viszonyulást néhány év múlva százszorosan megtorolják nyelvünk nyilvános használatának megtiltásával, iskoláink bezárásával, kitelepítések és deportálások formájában. De ha történetesen előre láthattam volna is ezeket az embertelenségeket, akkor is elítéltem volna a szomszéd nemzetekhez való ilyen viszonyulást. Nekem feltűnt, hogy magyarországi osztálytársaim közül talán senki sem figyelt fel ennek a dalocskának ellentmondásos voltára, mint ahogy több más olyan jelenség sem tűnt fel nekik, mely rám mély hatást tett. Például egy ünnepélyen történt eset. Március 15-én az ünnepélyt záró Himnusz elhangzása után egy leventeoktatói egyenruhában szívesen díszelgő vidéki tanító – aki fiát, osztálytársunkat jött meglátogatni Patakra – két leventét pofozott meg ott, mert azok a Himnusz éneklése alatt nem álltak vigyázzban. Ezt többen szinte természetesnek tartották, de ha kevesen is, akadtak, akik nem helyeselték. Elsősorban azért, mert úgy ítélték meg, inkább feltűnési vágy volt a „tanító úr” indítéka, mintsem nevelési szándék. Engem viszont az ilyen „nevelési módszer” hozott ki a sodromból.

* * *
Visszatérve témánkhoz: nem egyetlen válfaja létezik tehát a magyarságnak: a Horthy-rendszerre jellemző magyarság. Voltak akkor is, ott is demokratikus érzelmű emberek, de azok nem hallathatták megtorlás nélkül szavukat. S ha mi most példáért akarunk Magyarország felé fordulni, akkor nem feltétlenül abban a rendszerben kell keresnünk azt, ami magyar, csak azért, mert mi – tájékozatlanságunk miatt – éppen azt ismerjük, elődeink azzal álltak állampolgári kapcsolatban (sőt még miközülünk is az idősebbek). Persze a Rákosi-időkre jellemző sajátosságok még kevésbé tekinthetők helyesen értelmezett nemzetieknek, magyaroknak, hiszen az a rendszer a „szovjet példa” terjesztésében még a szocialista Csehszlovákiát is felülmúlta. Ha kevés is a lehetőség az újabb magyar történelemben a korszerű magyarság sajátosságainak felderítésére, azért akadnak rövidebb időszakok, amelyekből meríthetünk. Például a háború utáni koalíciós időszaknak Tildy Zoltán és Nagy Imre nevével fémjelzett szakasza, de az ötvenhatos események ideje is, és természetesen a rendszerváltás utáni évek józanabb irányzatai között is találunk hasznosítható példákat, mintákat. El kell ismernünk, hogy sem a 20. század második fele, sem pedig a 21. század eleje nem kedvez igazán a nemzeties politizálásnak, sőt gátolja azt. A 2. világháború után a szocializmus építésének időszaka a nemzetköziség perspektíváját tűzte a magyarok elé is azzal a biztatással, hogy olyan világ épül, amelyben a nemzetek egyenrangúak lesznek, és nem a nemzeti szempontok lesznek az elsődlegesek. (S a valóságban a szovjetorosz hegemónia épült.) A 21. század eleje még az Európai Unióhoz csatlakozás időszaka, amelyben a csatlakozástól várjuk a nemzeti problémák megoldását, bár tudjuk, hogy a „határok légiesítésén” kívül aligha számíthatunk sokkal többre.
Napjaink nemzeties politizálásában sokszor írják le és mondják ki a magyaregység, magyarösszetartás szavakat, nemcsak általános értelemben, hanem kisebbségi vonatkozásban is, főképpen arra utalva, hogy e szavak valóságtartalma hiányzik közéletünkből. Nem tudunk összefogni, egységbe kovácsolódni. S minderről olyan korholó hangnemben írnak és szólnak, mintha a magyaregységnek valamiféle állandó tulajdonságának kellene lennie a magyarságunknak mint sajátosságnak. De vajon lehet-e ez valójában? Lehet-e az, amikor a magyarságot (mint népet) oly sok szempont osztja meg?
Valamikor, a régi időkben, a nemzetté válás, a nemzeti érdekekért folytatott harcok idején talán nem volt ez az igény irreális, de ma, amikor a politikai felfogások (pártérdekek), világnézeti különbségek stb. még az anyaországi magyarok magyarságát is meghatározzák, az állandó vagy tartós magyaregység kialakításának igénye csak önáltatás. Persze, szükség volna rá, és szükség is van olykor. Vannak helyzetek, amikor össze kell fognunk, hogy elérjünk, kiharcoljunk valamit. Napjaink történetében (politikájában) is többször adtuk már jelét az összefogásnak. Sajnos, ma már meg kell elégednünk ennyivel: az egységbe kovácsolódás időleges jellegével. A magyarságunk kialakításához szolgáló minták megválasztása – látjuk –, nem is olyan könnyű, egyszerű dolog. A régebbi minta már idejétmúlt, sőt feudális jellegű, a mai minták viszont „tarkák”, sokfélék. A mai magyarországi pártok, polgári tömörülések különböző arányokban és formákban teszik programjuk részévé a nemzeti ügyet. Igaz, teljesen egyik sem hagyja ki programjából, még talán a legkozmopolitább csoportosulás sem. Már csak taktikából sem. Tetszésünk és ízlésünk szerint választhatunk tehát onnan is mintát, de ha tanácsolhatunk, akkor ne a régieket, idejétmúltakat részesítsük előnyben! S ne feledkezzünk meg a mi sajátos helyzetünkről se! De a mintákat nem kell mechanikusan elfogadni. Csak tájékozódásul szolgáljanak! S a szerzett információkhoz a saját felfogásunkat hozzáadva kialakíthatjuk egyéni magyarságfelfogásunkat.
Írásomban szándékosan kerülöm a konkrét pártpolitikai szempontok propagálását. De természetesen a demokratikus alapelvekre épülő magyarságtudat kialakításának ajánlása a célom. Azt azonban, hogy ezek az alapelvek milyen mértékben és formában szolgáljanak nézetei alapjául, mindenki maga döntse el! A liberális polgári demokráciától kezdve a tisztességes szociáldemokráciáig elég széles a paletta. Mindenki azt a színt választhatja vagy színárnyalatot keverheti ki magának, amelyik neki megfelel. Minél demokratikusabb és minél kevésbé provinciális lesz a mi magyarságunk, annál nagyobb hasznára lehetünk vele mind nemzetünknek, mind nemzeti kisebbségünknek.

Vörös Ilona

Fürge

Az unokák már nagyon várták a Mikulást. Azt hiszem, valamennyi gyerek így van ezzel ebben a korban. Mivel mindkét fiú már iskolás volt, az ajándékok komplikáltabb részét latolgatták kíváncsian, mi is lesz az.
Végre eljött a nagy nap, azaz annak az estéje. A szokásos piros papírba csomagolt ajándékok között volt egy csomagolás nélküli nagyobb doboz is, melynek a fedele csak lazán volt lezárva. Ám ez a fedél is megmozdult, és egy rövid, fehér szőrű, fekete pettyes kutyus kukucskált ki belőle. Csillogó nagy szemeivel az ott guggoló két fiút nézte. Az unokák örömükben nagyot rikkantottak, apát, anyát csókolva mondtak köszönetet ezért a nagyon kedves ajándékért.
A zaj hallatán a kutyus újra a doboz fenekére kuporodott, onnét vették elő a fiúk és felváltva, szaporán simogatták, becézgették. A kutyus végül megértette, hogy jelenlétét öröm veszi körül, erre ő is kifejezte örömét, foltot eresztve a plüss-szőnyeg mintázatára. Oda se neki! Most örül kutya, gyerek, s kergetőzés, gyakori sikongás, vidám ugatás lett úrrá a lakásban. Ám ebbe is bele lehet fáradni és jól meg lehet éhezni.
A család az asztalhoz ült, a kutyus a szőnyegre, ahonnét nagy szemekkel figyelte az éhes társaságot, s rövid vakkantásokkal jelezte, hogy ő is megéhezett.
Anyuka egy műanyag tálacskát teli töltött meleg étellel, de a kutyus azt egy pillanat alatt megette, és újra vakkantott. Alig győzte a mama az ételt újra kiosztani. Végül így fakadt ki: Jaj de fürge vagy az evésben! A gyerekeknek tetszett a f ü r g e szó, úgy döntöttek, hogy ezzel a kutya névadása is megtörtént. Ezután így nevezték az új jövevényt. Hathetes létére hamar elsajátította saját nevét, sőt, több rövid szót is megtanult.
A napok gyorsan teltek, s Fürge lassan megszokta a házirendet. Karácsonyi látogatóba már ő is eljött a családdal. Jó ösztönével felismerte, hogy itt nekem kell jeleznie, hogy az ő részére is tálaljak. Azt is bebizonyította, hogy nevének teljes mértékig megfelel, mert a tálacska nálunk is gyorsan és többször kiürült.
A tavasz jötte bonyodalmat keltett Fürge körül. Az történt, hogy a kutyus, kutyává nőtt, szép ebbé fejlődött, s kinőtte a panelház lehetőségeit. Gondot okozott, hogy ezután hol legyen elhelyezve.
Némi tanácskozás után úgy döntött a család, hogy egy nagy udvarral rendelkező idősebb rokonnál helyezik el Fürgét. Így is történt. A nagyobbik unoka ezután is vállalta a kutya nevelését, sétáltatását. Ám ez a séta kevésnek bizonyult. Fürge a nap java részében az udvart járta széltében-hosszában, beleértve az udvari virágágyást is. Ezzel újabb bonyodalmat keltett. A vége az lett, ha nem viszik el a kutyát, ők szélnek eresztik, mert hiába fenyítik, Fürge nem érti meg, hogy a virágágyás nem sétatér.
Így került Fürge az egyik kutyakedvelő fiatal házaspár kertes házába, ahol szívesen tartózkodott. A család, a nagyfiú, ezután is sétáltatták, időnként autóval kirándulásra is magukkal vitték. Így ismerkedett meg Fürge az autózás tengeri betegségével. Valahogy nehezen viselte a technika eme vívmányát. Azért az autózás számára mindig tartogatott valami jót is. Ilyenkor aránylag huzamosabb ideig lehetett együtt a családdal, és neki az volt az igazi öröm.
Mivel a család apraja-nagyja cserkész, így Fürge a nyári cserkésztáborokba is eljutott. Itt volt aztán vidám az élet. A sok fiatal, mind a barátja lett Fürgének. Viszonzásul a barátságért, a cserkészeknek besegített az éjjeli őrségbe. A táborozások végén, minden folytatódott a régi mederben, azaz a kertes házban.
Ez időben a gyerekek nagyapja komolyan megbetegedett. Egy reggel, a fiatal házaspár telefonon jelezte, hogy a kutya nem akar kijönni az óljából és gyakran hoszszasan vonít. Ezen az estén meghalt a nagyapa. Fürge őt is ismerte, finom kutyalelke a szomorú eseményt előbb megérezte, mint mi, a hozzátartozói.
Ekkor kezdtem Fürgére jobban odafigyelni, magatartását elemezni. Az azelőtt hallott kutyahistóriákat hittem is, meg nem is. Most, közelről figyelve ezt a nemes fajkutyát, igazat adtam az eddig alig hitt kutyadicséreteknek.
Többször én is a családdal tartottam a hétvégi kutyás sétákon. Ilyenkor nem volt szükség pórázra. Első örömében a mezőn, többször körülszaladta kis csoportunkat, élvezve a futást, a póráz nélküli szabadság örömét. Öt-hat perces vidám futás után családtagként csatlakozott hozzánk. Laza csoportban vonultunk, én, a sor végén, így lehetőségem volt őt figyelni. Fürge mindenki mellett 2-3 percig haladt, fel-felnézve a kiválasztott személyre, lesve annak beszédét, esetleges utasítását. Aztán egy másik személlyel törődött, szinte matematikai pontossággal, mindenkivel azonos időt eltöltve, majd újra kezdte a kísérést a sor elejéről. Bárki mellett haladt, pofija boldogságot, elégedettséget sugárzott. Szinte jobban szeretett minket, mint mi őt! Nagyon sajnáltam, hogy így tud szeretni, igazi kutyahűséggel és maradék nélküli odaadással.
Egy alkalommal a fiamat egy üzemőr hívta telefonon. Azt tudatta vele, hogy Fürge nála van. A kutya nyakörvének azonosító száma alapján kereste ki a fiam telefonszámát. Most azért hívja, hogy tudja, hol veheti át a kutyáját.
A nagyfiú és az apja azonnal odamentek. Fürge erős vasketrecben ült, fejét mélyen lehajtva, nagy alázattal. A mellette levő ketrecben csaholó, az üzemi őrséghez tartozó hatalmas farkaskutyák voltak.
Fürge – a vesztőhelyről – kiszabadulva, a kapun túl jutva, leghamarabb visszatartott szükségletét végezte el. Csak ezután tett bocsánatkérő mozdulatokat, s azt végül meg is kapta.
Kiderült, hogy Fürge férfikorba lépett, nőstények utáni ösztönétől hajtva a kerítés alatt nyílást kapart. Kijutva nagyokat kószált, így került az üzemőr kezére.
Sajnos, ez az udvarlási láz többször is kószálásra késztette Fürgét. Ezek után a fiatal házaspár nem tudott a kutya biztonságáért kezeskedni, így máshová kellett áthelyezni Fürgét.
Egy idős néni, aki nagy udvarral, kerttel rendelkező házban lakott, vállalta Fürge elhelyezését. A néni még örült is, hogy nem lesz egyedül. Fürge részére a nagy udvaron egy óriási dróthálós ketrecet készítettek. Persze, ha valamelyik tagja a családnak ott tartózkodott, akkor Fürge szabadon lehetett az udvaron. A nagyfiú innét is elvitte sétálni, sőt, mint fajkutyával, fedeztetést is végeztetett.
Az unoka ahogyan növekedett, úgy nőttek a feladatai is. Többször én helyettesítettem a kutya gondozásában, csak a sétáltatást nem vállaltam, mert a kutya erősebb volt, mint én. Az udvaron játszottam vele, persze a magam módján lassacskán. Érdekes volt, hogyan biztatott Fürge engem a gyorsabb mozdulatokra, szinte csodálkozva szemlélte lassúságomat. Ugyanis az unoka az ő gyors kívánalmainak mindig eleget tett.
Fürge ottlétemkor egyedül is nagyokat nyargalt az udvaron. Ilyenkor dicsértem és biztattam őt, amit szinte nevető pofival vett tudomásul.
Sajnos a néni megbetegedett, a testvére magához vitte más városba. A porta, ha a családtagok elmentek, üres lett, ezt Fürge nem szerette. Mikor ott tartózkodtam, kertészkedtem a közelében, beszéltem hozzá, csillogó szemmel tudatositotta. Ha azonban indulásom jeleztem: – Fürge, megyek haza – szemei bánatosak lettek. Ilyenkor magamhoz szorítottam, simogattam, ő a kezem nyalta és szorosan simult hozzám. Nagyon rossz volt őt otthagyni.
A közelében tartózkodva azt is megfigyeltem, ha autófékezést hallott, mindjárt a kaput nézte, nem a fiam jön-e érte és viszi valami tüneményes helyre.
Ugyancsak megérezte a 4 és a 6 órát is, mert ilyenkor az unokák jártak hozzá. Ezért fürkésző szemmel leste a kaput, szinte bűvölte, hogy nyíljon már ki. Ám, ha a kapu nem nyílt ki, nagyon bánatos és szomorú volt. Nekem ezt többször végig kellett néznem, különösen akkor, ha a család a szabadságát valahol messze töltötte.
Ezt az időszakot volt a legnehezebb elviselni Fürgének is, és nekem is. Ilyenkor kizárólag csak az udvaron történő játékkal és sok-sok finom eledellel tudtam egyedüllétét elviselhetővé tenni. Mire a család megérkezett, nem győzték csodálni, hogyan gömbölyödött ki az amúgy szép, nyurga eb.
Együttlétem Fürgével nem múlt el nyomtalanul. Értelmi és érzelmi kötődése irántam nőtt, amit a család is észrevett. – Egyik családi közös sétán, rövid ideig én is velük voltam. Mikor jelezték, hogy hosszabb sétára indulnak, akkor már nem tartottam velük, így elbúcsúztam tőlük. A fiúk Fürgével pillanatok alatt leszaladtak a völgybe. A domb tetejéről kiáltottam oda: – Fürge, megyek haza! Erre a kutya, mint a nyíl, futott hozzám, hogy elbúcsúzzon kéznyalással, dörzsöléssel, s fogadja búcsú simogatásomat, majd visszafutott a többiekhez. Azt hiszem, kevés állat, akár kutya is, tud ilyen magas fokon, már szinte emberi értelmet idéző módon, érzelmet kifejezni.
Egy este a kutyás udvar szomszédja telefonált, hogy Fürge az utcán van. A fiam rögtön ment és a kutyát a helyére vitte, akkor vette észre, hogy a ketrecet valaki kinyitotta. Ez a kieresztés, telefonálás másodszor is megtörtént, de akkor a kutyán már nem volt ott a nyakörve. Harmadik telefonálás után, hogy Fürge az utcán van, már hiába mentek, mert mire odaértek, a kutya már sehol sem volt.
Keresték egész éjjel. Keresték másnap. A keresésbe barátok is bekapcsolódtak, s harminc kilométeres körzetben hetekig keresték, de hasztalanul, Fürgének nyoma veszett. Addig nem is sejtettük, hogy Fürge eltűnhet, annyira valóságos volt a jelenléte. Ahogyan azt sem hittük volna, hogy hiánya ilyen fájó lesz.
A valamennyiünk által nagyon szeretett, s a most elveszett Fürgét a család csaknem gyászolta.
Emléke ma is ott él bennünk egy nemes, nagyszerű, szép és hűséges kutya alakjában.

Rigó

Félreértés ne essék, nem madárról van szó. A lovunk neve volt Rigó, amely a Laci nevű lóval igásfogatot képezett a gazdaságban.
Nem véletlen, hogy sok év után is fel-feltűnik Rigó az emlékezetemben. Különös példánya volt a fajtájának. Külleme alapján kapta a Rigó nevet, ami alatt szőre fekete színe értendő. Ám viselkedése nevezetessé tette.
Szép tartású, jó járású, arányos termetű, eszes herélt ló volt. Szinte véteknek számított igába fogása, előkelőbb feladat is lehetett volna a jussa. Ám, ő erről mit sem tudva, igáslói feladatát a legteljesebb mértékig hűen teljesítette.
Szerettem őt nézni az istálóban, de csak tisztes távolságból. Ám sokszor megfigyeltem munkaközben is, terhet húzva. Pl. a megrakott kocsin ülve, ahonnét biztonságos és jó rálátásom volt. Nos, már ott, a megrakott kocsi tetejéről szinte bámultba ejtett igyekezete, viselkedése. Ha pedig különösen nehéz munkát végzett, az ilyen munkánál apám is mellé állott, biztatásul zabláját fogva, akkor szinte a megfeszülésig volt képes erőlködni, így késztetve a másik lovat is a szorgalmas munkára. Nos, éppen ezért, a szorgalma miatt került hozzánk. Elődje, Ilka, egy ledér, kimondottan lusta kanca volt. A nehéz munkát meg sem várta. Már az út irányából tudta tapasztalatból, hogy milyen munka következik. Jó előre megkötötte magát, és se előre, se hátra, egy tapodtat sem mozdult. Csúfot csinált belőlünk. Végül apám kifogta a hámból és csak egy lóval haladtunk tovább. Ezért Ilka eladásra került, remélem, virsli lett belőle.
A vásárban apám, már ugyancsak gondosan válogatott, így esett a választása Rigóra. Nem is csalódott benne! Amennyivel kevesebb jó emléket hagyott Ilka, annál több örömet szerzett Rigó.
Rigóhoz kötődnek gyerekkori kirándulásaink is. Abban az időben, ha apám azt mondta, hogy kocsival megyünk a fürdőbe, akkor nem autóra gondoltunk mint ma, hanem lovas kocsira.
Az ilyen kirándulásra már előtte levő nap felkészültünk. Édesanyám sütött-főzött, a ruháinkat készítette ki, segédletünkkel. Édesapám a fiúkkal rövid vágású kocsit vett elő és azt kitisztította. Odakészítette a puha fonású széles üléseket is.
Utazáskor az első ülésre ült édesapám és két bátyám, a hátsó ülésre édesanyám és én a nővéremmel. Az elemózsiás kosár a kocsi aljára került a puha szénára, együtt az üvegekkel, amelyekbe a fürdőből csevicét szándékoztunk hozni. A kocsi saroglyájába pedig a lovak eledelét készítette.
Sajnos, az ilyen kirándulások csak egynaposak lehettek, az otthoni állatok miatt. Még így is meg kellett kérni az egyik rokont, hogy reggel engedje ki az állatokat a csordába, kondába és este fogja be azokat.
Tudva, hogy csak egynapos a kirándulás, még nagyobb volt az öröm. Igyekeztünk minden pillanatát élvezettel, szeretettel eltölteni.
Korán reggel indultunk. Rigó fekete szőre tükörsima volt, a reggeli napfény megcsillant rajta. A járása olyan volt, mint a parádés lóé, amely hintót húz maga után. A fejét magasan tartotta, pofáját leszegte, talán tudatosan parádézott, s párja kénytelen volt mozdulatait követni.
A fürdőt toronyirányt, mezei úton céloztuk meg. Így rövidebbre sikeredett az út, a lovaknak jobban esett a járás, nekünk pedig szebb volt. A mező virágai, az erdő hűvöse és jó illata, a sok-sok madár, lepke, itt-ott megugró vad. Nem győztünk a természet szépségeiben gyönyörködni, annak ellenére, hogy mind ez nekünk, a természet közelében élőknek, szinte naponta adva volt, s oda is Rigó vitt minket.
A fürdőbe érkezve, elsőként a szállásba álltunk be. A lovakat apám leszerszámozta és a kocsiderékhoz kötötte, időnként megetette, megitatta.
Szüleinkkel megvásároltuk a fürdőjegyeket, és felfedezőútra indultunk. A parkban nagy kerti lugas állott. Itt asztalok, székek voltak, kellemesen megreggeliztünk. A lugas másik fele képezte a táncteret, ahol délután már szólt a zene, ezt is tervbe vettük nagylány nővérem kedvéért. Felkerestük a forrás kútját is, ahol majd hazaindulás előtt feltöltjük az üvegeket. Jó volt így együtt mindent körbejárni, a szerény és kis lehetőségeknek nagyon örülni.
Közben kinyitott a fürdő. Itt gyógyhatású kádfürdőt lehetett venni. Mi gyerekek egyszer fürödtünk, élveztük a fura barnás, kissé buborékos vizet. A szüleink ismételt fürdőre is jelentkeztek, de közben szünetet tartottak.
Mivel ragyogó idő volt, így felmentünk a várhegyre, ahová szerpentines gyalogút vezetett. Jó kilátás nyílott a környékre, élvezettel szemlélődtünk. Leérve, szüleink újra fürdőt vettek. Mi addig nélkülük a parkban sétáltunk, aztán a sétány lócájáról figyeltük a közben megsokasodott vendégsereget, majd a falu utcáján nézelődtünk. Azt vettük észre, hogy a helybelieknek mi vagyunk a vendégek. Erre az alkalomra édesanyánk gondosabban ügyelt öltözékünkre. Ez tűnt fel az ottani gyerekeknek, ezért néztek hosszasan minket.
Délután már együtt ment a család zenét hallgatni, táncot nézni. A nővéremet többször is táncolni vitték, nagyon boldog volt. Közben megvacsoráztunk, s lassan útra keltünk. Rigó hazafelé is parádés lépésekkel vitt bennünket.
Azután újra jöttek a hétköznapok. Nekem az iskola, apáméknak Rigóval együtt a munka.
Már benne jártunk az őszben, az utcán tócsák csillantak a bágyadt napsütésben. Iskolából igyekeztem haza, mikor kocsizörgést hallottam, majd a nevemen szólított egy ismerős hang. Andris bácsi volt, apám testvére. Azt mondta: – Mondd meg otthon, hogy apukád később jön haza a fuvarból. Baj érte a Rigót, szegény elpusztult. – Aztán a kocsi zörögve tovább haladt. Engem a hír villámcsapásként ért, szinte megbénultam. Nehéz volt elhinni, hogy Rigó nincs többé.
Lassú léptekkel mentem haza. Két dolog miatt voltam bánatos. Az egyik, a már ismert valóság, hogy Rigó elment. A másik, hogy ezt a szomorú hírt hogyan közöljem anyámmal. Ő nem volt olyan erős természetű, mint én, lám, most sem sírok, csak a lelkem sajog. Ám anyukám olyan fájdalmasan tud sírni…
Már a kapunk elé értem, a házunk ajtaja nyitva lehetett, mert kihallatszott édesanyám és nővérem vidám éneke.
Nagyon megörültem. Úgy gondoltam, ha baj lenne Rigóval, nem énekelnének, talán Andris bácsi tévedett. Ez a naiv elképzelés adott némi kibúvót, hogy ne kelljen a rossz hírt közölnöm. El is hallgattam, nem adtam át az üzenetet.
Apukám csak délután érkezett meg, egy ló húzta a kocsit, s rajta összehajtogatva ott volt Rigó szép fekete szőrű bőre lenyúzva.
Anyukámat nővéremmel kaptuk el, mert elájult. Felocsúdva pedig úgy sírt, ahogyan azt előre elképzeltem.
Rigó kimúlásának részleteire nem került sor, így nem tudtam meg. Talán jobb is volt így... Lassan, mint sok mást, ezt is elfelejtettük. A mindennapi munka nem enged sok időt az ellágyulásra.
Apukám, hogy újra dolgozhasson, más lovat vásárolt. Annak azonban a nevére sem emlékszem. Akkor bizonyára tudtam, de nem fűzött semmi hozzá, így kiesett az emlékezetemből. Lovakkal többé nem törődtem, nem alakítottam ki velük szorosabb kapcsolatot. Azon az őszön már középiskolás lettem, s az teljesen lekötött.
Ám a történet Rigóról most nem rég folytatódott. Megözvegyült, más városban élő bátyámat időnként felkeresem. Ahogyan az ilyenkor szokás, nosztalgiázunk. Többek között Rigóról is beszéltünk. Ő mondta el, mi is történt akkor vele.
Azon az őszön fát fuvaroztak apámék az egyik elég meredek, erdővel borított hegyről. Már többször is megtették azelőtt azt az utat. Kemény munka volt embernek, állatnak egyaránt, de nem lehetetlen. Akkor azonban nagy, áztató eső után voltak. A lejtőről lejövet a szekér megcsúszott, a Laci ló veszélyt sejtve kiugrott a hámból. Rúgásával kilazította a kocsi fékezését. Az egész rakomány szekerestül, fástul, fék nélkül Rigóra maradt. Ezt már sem ereje, sem hihetetlen készsége nem volt képes megtartani. A rakomány rázuhant, és maga alá temette. Szekér, fahasábok a meredek lejtőn sodorták Rigót, majd fának ütközve megállt. A közelben levő erdész lőtte le, a szenvedő, teljesen összetört lovat.
Drága Rigó, talán jobb lett volna, ha elmúlásod részleteit soha nem ismerem meg.

Eseménynaptár

November

1889. XI. 6-án született Robert Musil osztrák író
1674. XI. 9-én hunyt el John Milton angol költő
1949. XI. 11-én született Dúdor István festőművész
1914. XI. 13-án született Határ Győző író
1664. XI. 18-án hunyt el Zrínyi Miklós költő, hadvezér
1894. XI. 20-án hunyt el Anton Grigorjevics Rubinstein orosz zeneszerző,
karmester
1694. XI. 21-én született Voltaire francia író, költő
1819. XI. 22-én született Baróti Szabó Dávid költő, műfordító, nyelvész
1869. XI. 22-én született André Gide Nobel-díjas francia író
1929. XI. 22-én született Görgey Gábor író, költő
1864. XI. 24-én született Henri de Toulouse-Lautrec francia festő
1899. XI. 25-én született Szenes Piroska író
1904. XI. 25-én született Urr Ida költő
1969. XI. 25-én született Juhász Katalin költő
1924. XI. 29-én hunyt el Giacomo Puccini olasz zeneszerző
1874. XI. 30-án született Sir Winston Churchill irodalmi Nobel-díjas
angol államférfi, történész
1944. XI. 30-án hunyt el Szomory Dezső író, színpadi szerző

Napló

Szimpózium és emléktábla Szalatnai Rezső tiszteletére
Szalatnai Rezső 100. születésnapja tiszteletére emléktáblát avattak Pozsonyban, a Duna Utcai Alapiskola és Gimnázium homlokzatán. A táblaleleplezést megelőzte Szalatnai Rezső író, közíró, irodalomtörténész és tanár munkásságának méltatása. Az avatón részt vett az író lánya, Szalatnai Judit is. Szalatnai Rezső 1945/46-ban (a magyar iskolák bezárása miatt!) a Duna utcai szlovák nyelvű leánygimnáziumban, a mai magyar alapiskola és gimnázium épületében tanított, ez adta lényegében az alkalmat az emléktábla elhelyzésére.
Az ünnepséget követően Pozsonyban a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma épületében került sor arra a szimpóziumra, melyet a Magyar Írók Társasága, az em-lített intézmény és a Hagyományok és Értékek Polgári Társulása rendezett. A tanácskozáson Mayer Judit (Szalatnai Rezső, a tanár és az ember), Bárczi Zsófia (Szalatnai Rezső és Peéry Rezső levelezése), Filep Gusztáv Tamás (Szalatnai Rezső szlovákiai magyar vonatkozású irodalomkritikai munkássága), valamint Miklósi Péter és Végh László tartott előadást. Miklósi Péter bemutatta Szalatnai új esszékötetét, Végh László pedig a Bibliotheca Hungarica Szalatnai-gyűjteményéről tájékoztatott.

Duba Gyula a Pozsonyi Casinóban
Nagy sikerű irodalmi estet tartottak október 14-én, a Pozsonyi Casinóban. Az est vendége Duba Gyula József Attila-díjas író volt, beszélgetőtársa pedig Tőzsér Árpád Kossuth-díjas költő. A jó hangulatú, teltháznak örvendő rendezvényen Duba Gyulát a nyelvhez, a faluhoz, a városhoz, különösen Pozsonyhoz fűződő viszonyáról, emlékeiről faggatta a beszélgetőtárs. A bevezető előadást Duba írásművészetéről Bárczi Zsófia író tartotta.
Az öt évvel ezelőtt újjászervezett Pozsonyi Casino rendezvényeit a pozsonyiak szívesen látogatják.

Elhunyt Jacques Derrida filozófus
Életének 74. évében egy párizsi kórházban október 8-án elhunyt Jacques Derrida francia filozófus. Halálát hasnyálmirigyrák okozta. A XX. századi filozófia nagy alakja mindenekelőtt a dekonstrukció-elmélet megalkotásával tette le névjegyét a gondolkodás történetében. Hírnevét nemcsak hazájában, hanem külföldön, főként az Egyesült Államokban alapozta meg: díszdoktora volt több amerikai egyetemnek. A számos kitüntetéssel elismert tudóst 1993-ban a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen „honoris causa” doktorrá avatták. (MTI)

Esterházy Béke-díjas
Esterházy Péter október 10-én átvette a német könyves szakma Béke-díját, amelyet személyében – Konrád György után – másodszor kapott meg magyar író.
A Harmonia Caelestis és a Javított kiadás szerzője rangos közönség, mintegy 700 díszvendég, köztük Horst Köhler német államfő jelenlétében azt mondta, hogy az irodalmat nem díjak miatt művelik. Az irodalom nem a tolerancia, hanem a szenvedély és a szeretet birodalmába tartozik. Szeretettel azonban nem lehet társadalmat alkotni, ahhoz nem elég megbízható. Az irodalom nem a béke követe, ha egyáltalán valamié, akkor a szabadságé. A szabadság azonban egyszer békét, máskor háborút akar. Michael Naumann, egykori kulturális miniszter, a Die Zeit című hetilap társkiadója, Esterházy méltatója azt emelte ki, hogy a díjazott munkásságának fő témája: az idő és a történelem. Esterházy mindent tud, csak hazudni nem. A Harmonia Caelestis folytatására, a Javított kiadásra utalva Naumann kiemelte Esterházy bátorságát. Tisztelettel adózott Esterházy fordítóinak, lektorainak, kiadóinak is, akik „műveit a magyar nyelv luxusnegyedéből korunk világirodalmába” vezették át. Petra Roth, Frankfurt főpolgármestere páratlan európai nyelvművésznek és gondolkodónak nevezte Esterházy Pétert.