Irodalmi Szemle

Irodalom / kritika / társadalomtudomány

2004.  október, 10. szám

 * * * * * *

Tartalom

450 éve született Balassi Bálint

Balassi Bálint

Ó nagy kerek ég...

Ó nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség,
csillagok palotája,
Szép zölddel béborult, virágokkal újult
jó illatú föld tája,
Csudákat nevelő gállyákat viselő
nagy tenger morotvája!

Mi haszon énnekem hegyeken völgyeken
bujdosva nyavalognom,
Szörnyű havasokon fene párduc módon
kietlenben bolyognom,
Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban
holtig csak nyomorognom?

Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit
mi haszon, hogy bejárom?
Emberek nem lakta földön ily régólta
mi jutalmomot várom?
Ha mindenütt éget szerelem engemet,
mind búm, kínom csak károm.

Sokszor vadászással, szép madarászással
én mind csak azon voltam,
Hogy nagy szerelmemet, ki forral engemet,
szüvemben mint megoltsam,
De semmit nem nyertem vele, sőt vesztettem,
mert inkább égtem, gyúltam.

Mert valahol járok s valamit csinálok,
elmémben mind ott forog
Julia szép képe, gyönyörű beszéde,
lelkem érte forr, buzog,
Valahova nézek, úgy tetszik szememnek
hogy mind előttem mozog.
Noha felmetszette szüvem közepette
Cupido neki képét
Gyémánt szép bötűkkel maga két kezivel,
de mégis szép személét
Nézni elűz engem, noha nyilván érzem,
hogy csak vallom gyötrelmét.

Más kegyes is engem szeret, de én őt nem,
noha követ nagy híven,
Azért mert az Isten csodául nagy bölcsen
csak Juliára éppen
Minden nagy szépséget ez földen úgy szerzett,
hogy senki szebb ne legyen.

Ó én reám dihüdt, elvesztemre esküdt
igen hamis szerelem!
Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz
utánam szerelmessen?
S mire kedvem ellen gyújtasz ahoz engem,
aki megnyerhetetlen?

De te törvényidnek, noha csak vesztenek,
kételen kell engednem,
Zsámolyul vetettéd, rabjává ejtettél
mert Juliának engem,
Kínját, hiszem csuda, hogy mintha jó volna,
oly örömest viselem.

Mint az lepentőcske gyertyalang közibe
magát akartva üti,
Nem gondolván vele, hogy gyertyalang heve
meg is égeti, süti,
Szüvem is ekképen Julia szenében
magát örömmel fűti.

Hatalmas szemei, haragos beszédi
engem noha vesztenek,
De minden szépségnél, minden szerelemnél
mégis inkább tetszenek,
Rajta esik, hal, vész lelkem s csak az nehéz,
hogy tart számkivetettnek.
De ám akar meggyen velem bár szerelem,
szabad legyen már vele,
Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe,
hogy az mint felmetszette
Juliát szüvemben, szintén úgy versemben
is tessék meg szép képe.

Hideg levén kivől, égvén penig belől
Julia szerelmétül,
Jó hamar lovakért járván Erdél földét
nem nagy fáradság nélkül,
Ezt öszverendelém, többé nem említvén
Juliát immár versül.*

Ez az Juliáról szerzett énekeknek az vége
*(Változata megjelent a Szép magyar Comoedia I. felvonásának 4. jelenetében.)

Tőzsér Árpád

A drámaköltő Balassi Bálint 450. születésnapjára

A négyes számjeggyel végződő esztendők nálunk mindig kettős Balassi-évfordulók is: ki ne tudná, hogy az első par excellence, nem társadalmi-történelmi, hanem nyelvi-formai és egzisztenciális indíttatású költőnk 1554-ben született és 1594-ben halt meg.
Az idei, a 2004-es év azonban nem egyszerű Balassi-évfordulókat nyújt: október 20-án 450 éve lesz, hogy a nagy poéta megszületett, május 30-án pedig 410 éve volt, hogy meghalt. Kerek jubileumok kínálják tehát megint az alkalmat, hogy a kivételes költői életmű kihívásaira fokozott mértékben odafigyeljünk.
Balassi Bálintra persze kerek évfordulók nélkül is eléggé odafigyel az írótársadalom és az olvasóközönség. Ő talán az egyetlen olyan alakja az irodalmi régiségünknek, akiről a szakma rendszeresen konferenciákat rendez, nevét intézmények, irodalmi díjak viselik, verseit modern igricek éneklik, hivatásos és amatőr versmondók szavalják.
S mégis! Ha a könyveket megtöltő Balassi-bibliográfiát tanulmányozzuk, legalább egy szempontból joggal lehet hiányérzetünk: a drámaíró Balassiról alig néhány alaposabb tanulmány szól.
S többnyire abban a néhányban is van valami meg nem fogalmazott csalódottság. Mintha a drámaíró Balassi ázsiója 1958-ig, a Szép magyar Comoedia teljes szövegének a megismeréséig nagyobb lett volna, mint utána, mintha a szakma többet várt volna az 1958-ig lappangó műtől!
Nem, nincs az leírva sehol, hogy a drámaíró Balassi halványabb tehetség lett volna, mint a költő Balassi, de az a tény, hogy a drámája iránt megnyilvánuló érdeklődés a költészete kultuszához viszonyítva szinte elenyésző, hogy a Comoediá-nak új, mai színpadi bemutatója szinte elképzelhetetlen, s az a nyílt aláértékelés, amellyel a kutatók a Comoedia-fordító/szerző Balassi forrásszövegét, az olasz Amarillit általában kezelik [talán az Amarilli címére mondva el mindazt, amit a Comoediáról akarnának elmondani, valahogy úgy, hogy Balassi módosításai, betoldásai mindenhol kitűnőek, s az egész Comoedia is sokkal jobb lehetne, de a „színtelen” (Eckhardt Sándor) forrásszöveg lehúzza] – nos mindez, azt hiszem, jelez valamit.
Az alábbiakban a Szép magyar Comoedia és forrásszövege drámai és költői értékeiről lesz szó, arról, hogy a nagyon is tudatosan dolgozó, s feltehetően a kor más pásztordrámáit is ismerő Balassi miért éppen Cristoforo Casteletti Amarillijét választotta ki magyarításra, s végül arról, hogy a Comoedia külön drámai műként, de Balassi költői életművének a szerves részeként is értékelhető.

* * *
A teljes Comoedia első és máig legalaposabb kutatója, Eckhardt Sándor jelenti ki az Amarilliről, hogy az „... egy másodrangú olasz pásztorjáték...”.1 Amadeo di Francesco, aki az Amarilli, illetve a Comoedia problematikájának könyvterjedelmű monográfiát szentelt, részben megerősíti Eckhardt véleményét: „... Balassi Bálint a pásztorjáték-műfajnak egy – az irodalomtörténetben perifériára szorult – termékével került kapcsolatba”.2 S egyúttal tagadja, hogy a költő a művet tudatosan választotta ki fordításra: „Balassi találkozása Casteletti pásztorjátékával... véletlenszerű lehetett, nem pedig tudatos erőfeszítés, irodalmi tájékozódás gyümölcse”.3
Az Amarilli esztétikai értékeiről később ejtünk szót. Szóljunk itt most Balassi választásának „véletlenszerűségéről”, esetleg tudatosságáról.
Közvetlen bizonyítékunk természetesen sem az előbbire, sem az utóbbira nincsen, éppen úgy csak feltételezhetjük az egyiket, mint a másikat. De ha meggondoljuk, hogy Balassi mennyire otthon volt az olasz irodalomban, hogy mi mindent ismer belőle, mennyit fordít, s az antik Propertiustól, Ovidiustól Petrarcán keresztül a szintén olaszországi, de újlatinul író Marullusig és Angerianusig mennyi közvetlen olasz hatás mutatható ki a verseiből4, akkor nehezen tudjuk elképzelni, hogy az olasz pásztorjáték-irodalomból éppen csak az egyetlen Amarillivel „találkozott” volna (s az is csak a véletlen műve lett volna), s nem ismerte például Torquato Tasso Aminta című művét.
Ez utóbbi verses pásztordráma ugyanis a XVI. század világirodalmában a műfaj legismertebb darabja, s szinte a kor valamennyi hasonló műfajú alkotásának az archetípusa. Balassi Comoediája azonban nem csak ilyen alapon hozható összefüggésbe vele.
Ismert, hogy a magyar Comoedia, az olasz mintájától eltérően, lendületes, színes prózában írt ajánlással („Az erdéli nagyságos és nemes asszonyoknak”5), tartalomismertetéssel és Prologussal kezdődik, s hogy ez az utóbbi (mármint a Prologus) tulajdonképpen nem más, mint egy sajátos komédiaelmélet és a szerelem hatalmának a dicsérete. Arra azonban az Amarilli és a Comoedia kapcsolatát kutató szakemberek már kevésbé figyeltek föl, hogy a szerelemnek mint irodalmi témának ez az elméleti fogantatású apológiája az Amarilliből teljességgel hiányzik (nemcsak prológusként, hanem a corpusból is), Tasso Amintája viszont (rendszerint a Kar vagy a bölcs Elpinus szájába adva a szöveget) lépten-nyomon él vele. S a Balassi-féle szerelem-istenítés meglepően emlékeztet Tasso hasonló jellegű szövegeire.
Pars pro toto hasonlítsuk össze az Ajánlás és a Prologus néhány sorát az Aminta ötödik felvonásának az első soraival.
Comoedia:
„Vegye Kegyelmetek is jó néven (mármint a Comoediát, T. Á.)... mikor az Világbíró szerelemnek győzhetetlen nagy hatalmát érzitek magatokon...”. „Tudom, mit mondnak az szapora szűvek ellenem, tudni illik, hogy... ezekkel csak botránkozást csinálok...”. Pedig: „Az szerelem... az ifjú embernek gyakorta sok jóknak oka... erőseket, bátort, bolondokot, eszeset, resteket meggyorsít, részeget megjózanít...”.
Aminta:
„Valósággal az a törvény, amellyel Ámor az ő birodalmát igazgatja mind örökké, nem kemény, nem is igazságtalan; és az ő gondviseléssel és szent titkokkal teljes munkáit igazságtalanul kárhoztatja valaki. Ó, mennyi mesterségekkel és esméretlen útakon viszi ő az embert a bóldogságra...”.6
Igaz, Tasso verses szövegét Csokonai prózai fordításában idézzük itt, de a gondolatvezetést a próza nem változtatta meg, sőt: a két érvelés között még akkor is feltűnő a hasonlóság, ha tudjuk, hogy a kor mennyire azonos sémákban gondolkodott a szerelemről.
De ha Balassi ismerte Tasso Amintáját, akkor máris feltehetjük magunknak a következő kérdést: mikor a költő elhatározta, hogy „... a Comedia-szerzést új forma gyanánt előveszi”, azaz a magyar irodalomban a szórakoztató dráma, a „szép magyar komédia” műfaját megteremti, miért nem az ismertebb Amintát vette mintának, s miért a kevésbé ismert, sőt alig elismert Amarillit?
Azt hiszem, ezt a kérdést is Balassi segítségével a legcélravezetőbb megválaszolnunk.
Úgy általában mindnyájan tudjuk hát, hogy a Prologus tulajdonképpen Balassi drámaírói ars peticája kíván lenni, de nem tudok róla, hogy ezt az ars peticát valaki részletesebben is megpróbálta volna kibontani a költő előszavából és drámaszövegéből. Én sem vállalkozom rá, mert a feladat valószínűleg meghaladná az erőmet, de néhány észrevételt azért megkockáztatok e kérdésben.
Balassi a komédiát olyan műformának tartja, amely szórakoztat („az szomoróknak is örömet s víg kedvet hozna”), mégpedig úgy, hogy a „Világbíró szerelemről” szól („tisztességes” vagy „megtiltott” „szerelem vagyon benne”), arról a szerelemről, amely lehet „tekinetetnélküli”, azaz pusztító erejű („... tudok ollyanokot, kik... sem az Istent, sem az lelkeket, sem gyermekeket, sem életeket, sem tisztességeket, sem nemzeteket, sem hírt, sem Embert nem tekinthetnek az ő szerelmekben...”), de lehet olyan „indulat” is, amely „... az ifjú embernek gyakorta sok jóknak oka, mert ha részeges, elhagyja az részegséget, csak azért hogy az józansággal inkább kedvét lelhetné szerelmének s tisztességes volta miatt gyűlelségben ne essék nála. Ha gondviseletlen s tunya, ottan tisztán jár, frissen, szépen s mindenre gondvisel, hogy meg ne jegyezze és gyűlölle az szeretője, ha undok s mocskosan viseli magát... Az féleként (félénket) penig mi teszi bátorrá, midőn csak szembenlételért, vagy egy távol való beszélgetésért is olly veszedelemre szerencsére ereszti magát, ki életében tisztességében jár?”
Mindezt röviden átfogalmazva azt is mondhatnánk: a Balassi-féle komédia a szerző szándéka szerint úgy szórakoztat, hogy a szerelemről, arról a „nagy vágyakozásról”, „indulatról” szól, amely az ember számára szinte a jelleme megváltozásával egyenlő. Tehát: szerelem, szórakozás, jellemváltozás – Balassi számára ezek a komédia karakterjegyei.
Nem tudhatjuk, honnan vette, milyen olvasmányaiból szűrte le „komédiaelméletét”, de a dolog természetéből következően az a valószínűbb, hogy nem egyetlen darab ismeretéből. De ha mégis, akkor az az egyetlen mű bizonyára nem az Aminta volt, s nem is a pásztorjáték-irodalom egyéb klasszikus alkotásai, mert azokban „jellemváltozást” hiába keresett volna.
Tudom, túlhajtom a dolgot, de akkor is kimondom: Balassi a fentebb vázolt komédiaelképzelésével sokkal közelebb áll Shakespeare vígjátékaihoz, mint Tasso vagy Casteletti pásztorjátékaihoz. Persze ő Shakespeare-t nem olvashatta, drámáit nem láthatta, de az általa ismert darabok közül bizonyára azt választotta ki fordításra, amelyik az elvárásainak a leginkább megfelelt.
De azért ha Tasso és Casteletti szóban forgó darabjaiban is a változtató szerelmet és általában a változást keressük, akkor azt kell mondanunk, hogy az irodalomtörténetek által Tasso-epigonként jegyzett Casteletti művében több a legalább kicsit motivált, hihető jellemváltozás, mint a Tassóéban. Persze mindkettő pásztorjáték, lényegük a társadalmi determináción inneni természeti élet, az idill, jellegzetes figuráik a pusztán a szerelmi vágyakozásukban élő s valami légies természet-szcenériában mozgó pásztorok és nimfák, de míg Tasso szinte minden autonómiát megtagad figuráitól, azok teljesen az ő kénye-kedve szerint mozognak (a néző érzése szerint véletlenszerűen), addig Casteletti alakjaiban van bizonyos mértékű öntörvényűség. (Emlékezzünk: a későbbi drámaelméletek száműzik a drámából a véletlent. A pásztorjáték viszont a motiválatlan véletlenek halmaza. Talán ma már elsősorban ezért annyira idegen a számunkra.)
Hasonlítsuk össze például Tasso Amintáját (főhősét) a Casteletti-mese főhősével, Credulóval. (Credulo Balassinál = Credulus.) Aminta Silvia szerelmét akarja elnyerni, Credulo Amarilliét. (Amarilli Balassinál = Julia, illetve Angelica.) Aminta és Credulo pásztorok, Silvia és Amarilli nimfák. Aminta is, Credullo is szó szerint halálra kesergi magát a viszonzatlan szerelemben, de míg Aminta kicsit „öncélúan”, pusztán elkeseredésében akar meghalni, addig Credullo számára az öngyilkosság eszköz, ezzel a tettével akarja kikényszeríteni Amarilli szerelmét.
Selvaggio (Balassinál Sylvanus), Credulo barátja, szintén szerelemre lobban Amarilli iránt, mikor azonban megtudja, hogy Credulo Amarilli miatt meg akarja ölni magát (a szerelmes pásztor először egy szikláról készül leugrani, de aztán eláll szándékától, mert ott, úgymond, senki se látná; másodszor egy késsel akar végezni magával, de előbb nem felejti el felvésni egy fára a halála okát, hogy legalább halálában maga felé fordítsa Amarilli szívét), szóval Selvaggióban győz a reneszánsz idején a szerelemmel egyenlő értékű barátság érzése, kicsavarja Credulo kezéből a kést, lemond Amarilliről.
Könnyen el lehet képzelni az olvasmányaiban a saját szerelem- és drámafelfogását kereső Balassit: 1589 elején-telén az Amarillit olvassa. Már tudja, hogy korábbi szerelméről, Losonczi Annáról, a gazdag özvegyről végleg le kell mondania, s pénztelenség és földönfutás vár rá. Olvasás közben megérlelődik benne a felismerés, hogy Credulo szerelmi kesergése tulajdonképpen az övé is, ő is úgy bujdosik a nagy mindenségben, szerelmi bánatában, kietlen, havas hegyek között, ahogy Credulo az antik pásztorok örök erdejében. Olaszul olvassa a szöveget: „Che mi rileva errar per gli hermi boschi / Fra rupi, pruni, e sterpi...”7, de magyarul érti, s önkéntelenül abba a ritmusba foglalja, amely számára már régen minden szöveget otthonossá, sajátjává tesz: „Mi haszon énnekem hegyeken völgyeken / bujdosva nyavolognom”.
Esetleg eszébe jut Tasso Amintája is (ha valóban ismerte persze), akaratlanul összehasonlítja a kettőt, s az összehasonlítás világosságánál még inkább megtetszik neki Credulo: Aminta céltalan, férfiatlan siránkozásával nemigen tud mit kezdeni, Credulo kicsit számító, céltudatos szerelmi panaszait jobban megérti. Nem, nem akarja ő már újrakezdeni Losonczi Anna, a „háládatlan” özvegy szerelmi ostromát, de meg akarja menteni a viszonyból, ami menthető, s amit csak ő tud megmenteni: a „vágyakozásából”, az „indulataiból” született költészetét, „haszonra” akarja fordítani a „nyavalgó bujdosás” keservét, s a belőle írt verseit fel akarja vésni valamiféle képzeletbeli nagy fára, hogy az üzenetüket egyszer majd még Anna is elolvashassa. Valahogy úgy, ahogy Credulo vési fel az Amarillinek szánt szerelmi végrendeletét egy valódi fára (amit költőnk aztán később így versel meg: „Credulus búában, / itt ez nagy pusztában / azért ölé meg magát...”). Vagy ahogy Selvaggio-Sylvanus énekli ki a szívében élő kedvese szépségét (hogy most már a „versében is tessék meg szép képe”).
Apropó: Selvaggio.
Ennek a figurának az ősminta Amintában Satyrus (azaz egy szatír) felel meg, aki szintén vágyakozik Silvia után, de éppen csak befut a darabba, erőszakot akar elkövetni Silvián, aztán dolgavégezetlenül kifut a darabból. Jelenetének sem előzménye, sem következménye nincs a cselekményben. Ezzel szemben Selvaggio szinte igazi, változó, s a cselekményt is megváltoztató drámai figura. Vét a barátság erkölcsi törvénye ellen: szemet vet barátja szerelmesére, aztán mikor Credulo meg akarja ölni magát, győz benne a barátság érzése, lemond Amarilliről, kicsavarja Credulo kezéből a kést, s Amarilli a dulakodásukra figyel föl, látja meg a fába vésett verset, kezd vitába Credulóval, s a vita során derül ki, hogy Credulo tulajdonképpen Amarilli korábbi szerelmese.
Selvaggio jelenléte tehát a drámában egyrészt valódi „előrevivő motívum”, másrészt a figura maga Balassi számára – Credulo ellenpárjaként – egy másik, férfiasabb cselekvési mintát: a számvetés és a változás „programját” kínálja. (Nem lehet véletlen, hogy a két nagy erejű monológot, a Balassinál később az Ó nagy kerek kék ég szavakkal kezdődő, helyenként rapszódiai zaklatottságú szerelmi elégiát s az ún. echós verset nem Credulo, illetve Credulus, hanem Selvaggio, illetve Sylvanus mondja.) Credulo képtelen változásra, képtelen lemondani Amarilliről, keserűségére egyedül a halált tartja orvosságnak. Selvaggiónak az ilyenfajta halálról az a véleménye, hogy hiábavaló, a meghódítandó nimfa csak nevetne rajta, s Credulót bolondnak tartaná. Ő, Selvaggio, képes megváltozni s a szerelem helyett inkább a szeretetet, a barátságot választani.
Pontosan úgy, ahogy Balassi is éppen változni igyekszik! Már formálódik benne az Annának szánt „elbocsátó szép üzenet” (talán nem tűnik túl hatásvadászónak a XVI. és XX. századi két nagy vers ilyenfajta egymás mellé állítása!), valószínű, hogy ekkor már „öszve is voltak rendelve”, azaz ciklusba voltak fogva korábbi versei (s az Amarilli cselekménye, összefüggő monológrendszere csak felerősítette benne a cikluselvhez való vonzódást), egy méltó záró vers hiányzik még, amellyel lezárhatná magában a hiába való szerelem korszakát, s „többé nem említvén Juliát immár versrül”, visszatérhetne a barátaihoz, jó katonáihoz.
Nem, nem hiszem, hogy „Balassi találkozása Casteletti pásztorjátékával... véletlenszerű” volt, nagyon is egybe vág itt minden ahhoz, hogy meg ne forduljon a fejünkben a „tudatos... irodalmi tájékozódás”, a keresés gyanúja. Csak aki keres, aki több lehetőség között válogat, találhat olyan valamit, ami annyira megfelel a céljának, mint amennyire az Amarilli megfelelt Balassi céljainak. Költőnk nagyon is tudatosan választotta meg mintáit, nagyon nagy választék ismeretében dolgozott, fordította, írta verseit8 ahhoz, hogy feltételezzük: éppen az új műfaj, a dráma szerzésében bízta magát a véletlenre.
Nagyon elképzelhető viszont, hogy Balassi eredetileg csak verset akart írni az Amarilliből, s csak fokozatosan érlelődött meg benne az egész dráma lefordításának, megmagyarításának a gondolata.
Amadeo di Francesco a már idézett művében meggyőzően kifejti és dokumentálja, hogy „A vers (az Ó nagy kerek kék ég..., T. Á.) ... bizonyos értelemben, a drámafordítási munka egészének a visszhangja: nem csupán az I. felvonás IV. jelenetének az újradolgozása, hanem valóságos szintézise mindazoknak az új költői törekvéseknek, melyek a Casteletti pásztorjátékával való találkozás hatására keletkeztek”9. A monográfus főleg a bolyongás, a kedvesnek a szerelmes férfi szívébe „felmetszett” képe, valamint a „lepentőcske” (pillangó) motívumát emeli ki mint olyan mozzanatokat, amelyek bár a dráma különböző helyein fordulnak elő, Balassi korábbi költészetének hasonló mozzanataival felerősödve, azokkal egyetlen szintézisben és teljesen új versalakulatban szervesülve, az I. felvonás IV. jelenetének megfelelő helyére kerültek.
Az észrevétel kitűnő és több mint érdekes, mert felveti azt a (Francesco által meg nem fogalmazott) lehetőséget is, hogy a költőt a dráma első olvasása, tanulmányozása során a jelzett rész ragadta meg a leginkább, s esetleg ezt a részt fordította le legelőször. S tette ezt talán azzal a szándékkal, hogy Selvaggio természethez forduló szerelmi panaszának hatásos jelenetébe beledolgozza a dráma teljes motívumrendszerét, s azt saját kozmikus „indulataival” és „vágyakozásával”, valamint a már korábban kialakított költői eszközeivel, metaforarendszerével hiperbolizálva, saját versként, az éppen befejezett Júlia-ciklus végére helyezi.
E mellett a lehetőség mellett több tény- és szövegérv is szól. Vegyük őket sorra:
– az I. felvonás IV. jelenetének szóban forgó Selvaggio-monológjából teljességgel hiányzik a Balassi-vers mindenséget megszólító első strófája („Ó nagy kerek kég ég, dicsőség, fényesség, / csillagok palotája...” stb.); meg lehet azonban a strófa kozmoszát feleltetni az I. felvonás I. jelenetében, az első Credulo-monológban megképződő hajnal-nappal-éjszaka-hold-ég-csillagok kiszögellésű kozmikus térrel; így lesz a dráma kezdete a vers kezdete is; egyetlen példa a megfelelő eredeti (olasz) szöveg kozmikus kiterjedéseire és költői szépségére: „Ma quando poi ti veggio aprir il cielo / Al novo giorno, e discacciar le stelle”10 (saját fordításomban: „De mikor látom, hogyan nyitod meg az égboltot / a holnapi nap előtt, leterelve róla a csillagokat...”);
– a monológ mint a Comoedia (azaz az Amarilli-magyarítás) teljes motívumrendszerének a szintézise Balassi szövegében, az I. felvonás IV. jelenetében valahogyan nincs a helyén; a dráma elején vagy végén tudnánk neki funkciót elképzelni, itt nem; a lírai összefoglalásnak ez az (adott helyen való) funkciótlansága csak úgy érthető/értelmezhető, hogy a már előzetesen kész vers utólagosan került oda;
– a Júlia-ciklus végén álló Ó nagy kerek kék ég kolofonjának az adataiból („Jó hamar lovakért járván Erdél földét...” stb.) az irodalomtörténészek általában azt a következtetést vonják le, hogy a költő a Comoediát is (akárcsak a verset) Erdélyben, 1589 telén fordította-írta11; a dráma ajánlása (ha feltételezzük, hogy a fordítással azonos időben született) mást mond: „Akarám azért ez Comedia-szerzést új forma gyanánt elővenni, hogy az ott bent (ti. Erdélyben, T. Á.) való ifjak az ide ki valókat az versszerzésben nem csak követték...” stb.; a magyarul tudók számára ebből szerintem egyértelműen következik, hogy a Comedia-szerzés már Magyarországon esett („ide ki”); az Ó nagy kerek kék ég mint a Júlia-ciklus utolsó darabja Erdélyben íródott, de maga a drámafordítás/magyarítás később, s Magyarországon történt.

* * *
Mi volt hát előbb: a tyúk vagy a tojás?
Casteletti drámája hívta életre Balassiban a drámaírót, vagy az eredendően drámai alkatú költő monumentális drámai-költői gesztusai mozdították meg, indították a végtelenbe az egyébként talán provinciális, avatag művet?
S egyáltalán: Balassi Bálint az alkata szerint vajon nem inkább drámaíró, mint költő?
Látszólag ezeket a meddő kérdéseket feszegetem a fenti fejtegetéseimben, de valójában csak egy dolog izgat: a költő egyetlen, teljes egészében ránk maradt drámája, s annak előképe, ősformája, az Amarilli c. olasz pásztorjáték nem érdemelne-e vajon tőlünk, kései Balassi-kutatóktól sokkal-sokkal nagyobb figyelmet, mint amilyet eddig szenteltünk neki?
Közvetve persze a „Mi volt előbb, s ki volt előbb?” kérdések is ezt a problémát célozzák.
Befejezésül foglaljuk hát össze a kérdéskört.
Ha a dráma részletes, alapos ismeretében olvassuk el újra az Ó nagy kerek kék ég... kezdetű, ma is nagy hatású, s talán általában véve is legsúlyosabb Balassi-opust, szintézisverset, amelyről tudjuk ugyan, hogy a Selvaggio-monológ fordítása, mégis szuverén Balassi-versnek tartjuk, meghökkenünk a pontos egyezéseken: költőnk szövegének valóban nincs szinte egyetlen tartalmi motívuma sem, amely ne volna megfeleltethető a Casteletti-dráma cselekményének valamely motívumával. Még az olyan kifejezetten Balassi-toposznak érzett fordulatról is, mint a „Más kegyes is engem szeret, de én őt nem” egykettőre kiderül, hogy a „más kegyes” eredetileg bizony nem más, mint a Selvaggio által (részben Amarilli kedvéért) elhagyott Galathea, aki minden eszközzel a kedvese visszahódításán munkálkodik.
De: a vers korábban ránk gyakorolt hatása ezzel egyáltalán nem kisebbedik, hanem éppen hogy nagyobbodik, mintegy új, hogy úgy mondjam: egy plusz reneszánsz dimenziót nyer, jelzi, hogy abban a korban, a korábbi koroktól eltérően, a szerelemben már feltétlen követelmény a kölcsönösség: nem lehet valaki boldog a partnere rovására.
A Comoediában Balassinak szinte az egész korábban kialakított poétikája, motívumrendszere aktivizálódik, ráépül a forrásszövegre, s ezzel felülírja, más jelentéssíkokba tolja azt – Amadeo di Francesco ezt is helyesen látja és dokumentálja.
De: azt jelenti-e ez vajon, hogy Balassi ilyenféleképpen egy „másodrangú” pásztorjátékot nemesített meg, tett gazdagabbá, emelt föl?
Nem hiszem. Sokkal inkább arról a szövegközi viszonyról van itt szó, amelyet a mi, mai szóhasználatunk az irodalmi hagyomány és az élő irodalmiság dialógusának nevez, amely dialógus során az irodalom szakadatlanul újra írja magát, s közben az új az átírt réginek az életképességét is jelzi. Casteletti és Balassi dialógusában nem alá- és főlérendeltségi viszony dolgozik, hanem a hagyomány és az élő irodalmiság termékeny kapcsolata: a Comoedia számunkra az Amarilli értékét is bizonyítja és tovább élteti.
Casteletti 1580-ban írja az Amarillijét. Ekkor a pásztorjáték műfaja még nagyon a kezdetén áll a történetének (a műfaj igazi fénykora talán nem is a reneszánsz, hanem a rokokó), de a római drámaíró máris módosít az ősformán. Az ő játéka, hogy úgy mondjam, realistább, mint az 1573-ban írt Tasso-féle Aminta. Balassit (a pásztorjáték alapképletén, tehát a kesergő, panaszkodó szerelmes s a természetben való bujdosás motívumain túl) feltehetően éppen ez a „realizmus” (főleg Selvaggio reális helyzetfelismerése és képessége a változásra) ragadta meg leginkább, s ezt „írta fölül” a szerelem neoplatonista képzetével, amely szerint (s Baldassare Castiglione, a reneszánsz nagy szószólója szavaival) „A szerelem egyfajta vágyakozás a szépség élvezetére”.12 (Emlékezzünk a Prologus szövegére: „A szerelem... egy igen nagy kívánság”, mondja a szerelemről Balassi csaknem szó szerint azt, amit Castiglione.)
Casteletti Amarillije a pásztorjáték műfaját a reneszánsz „realizmusa” felé tolja, s mint ilyennek is fontos helye, megkülönböztetett jelentősége van a kor egyéb pásztorjátékai között.
Azaz: az Amarillinek természetesen a Comoediától függetlenül is van (olasz és világirodalom-történeti) jelentése és jelentősége, de a Comoedia – számunkra, magyarok számára – más plusz jelentésekkel is gazdagítja. S vice versa: a Comoedia az Amarilli eredeti kontextusának a jelentéseivel sokkal gazdagabb, mintha csak önmagában szemlélnénk és fogadnánk be.
S végül:
A Balassi-irodalom az ún. Maga kezével írott könyv, illetve az abba gyűjtött versek csoportosítása alapján feltételezi, hogy a költő 1589 tavaszán-nyarán száz versből álló lírai önéletrajzot tervezett. A mű, sajnos, nem készült el, s csak találgathatjuk, hogy végső formájában mit tartalmazott volna. De ha elgondoljuk, hogy akkor Balassiban még igen frissek a drámafordítás/írás élményei, s tulajdonképpen már a Comoediában is körvonalazódik egyfajta drámai Balassi-önéletrajz, s a költő viharos élete és életműve önmagában is inkább drámai, mintsem lírai történetet kínál, nem lehet kizárni, hogy a száz vers rendje is inkább a dráma, mintsem a líra természetéhez igazodott volna. Bizonyos jelek (például a költő házassága előtti „vétkeit” megvalló Bocsásd meg Úristen... című opus és a válása után a Júlia ostromát újra kezdő Méznél édesb szép szók... kezdetű vers egymásmellettisége, amely egymásmelletiségről Klaniczay Tibor azt írja, hogy az „önkritika kritikája”13, azaz a szenvedély, a lélek drámája, belső konfliktus a javából) már a kész részekben is felfokozott drámaiságról vallanak.
Azaz: Balassinak a költői műve is drámai, s a drámája is lírai. S nem lehet eldönteni, hogy az életműben mi az előbbre való: a líra vagy a dráma.
S persze nem is kell eldönteni.
Balassi Bálint egy személyben nagy formátumú drámai költő és drámaköltő.
S nekünk természetesen egyszerre kellene ünnepelnünk és tovább éltetnünk a drámai költőt és a drámaköltőt.

Gál Sándor

a jövőtlenség éjszakája

1
az idő árnyéka a kőben
az éjszaka törvénye beteljesült
a láthatatlan magasság
önmagát lengi körül
kihalt sasok rikoltása zeng
csontölyvek sikonganak
befelé gyűrődik a hangok éke
mintha távoli mezőség libegne
őszi fátyoltakaró ezüstjében

hiányoznak erdőből a fák
folyómederből a hullámzó vizek
s a napból hiányzik a fény

látomások emelkednek
szópiramisok jelek
a megmaradás
kőbe írt üzenetei
valami tapintható
az egyszer voltról
embertől származó
ősmozdulat az ittlét
bizonyítéka és bizonyossága

amit felépítettek
elromolhatatlan egésszé
kontinensnyi magánnyá
hogy a mindenkori tudás
akárha sziklaodúban is
de megmaradjon

erről szólt mindig a törvény
a továbbadható biztonságról
a megtartható és egybefogható
ölelés szépségéről
az érintés fenséges erejéről
hogy lobogjon lánggal a tűz
hogy süljön sercegve a hús
az éhséget csillapító

az időtlenségbe fellebegve
mindig ugyanazt az utat járjuk
kövek között leégett horhasok
vad járta üszögsötétjében
port vető sivatagok
perzselő dűnéin át
a kicserepesedett emberi ajkak
szelid tavakról hűs kutak
vizéről álmodnak lázzal verten

nézzétek hát mi a maradék
mit omlasztott rommá
az utolsó utáni pillanatban
a hatalmas isten teremtménye

én láttam még az élő óceánt
ahogy csendjével és méltóságával
megölelte a parti fövenyt
s ahogy az opálos magasságot
hatalmával magához igézte
hallgattam ahogy mélységeiben

 

s a szomjúságot amikor a megrepedt
dobhártya mögül előszivárgott a vér
s az orr likából is megcsordult
pirosan

mintha nem is az én időm emléke
alakulna jelenné újra és újra
tapintható érzékelhető
mostani valóvá amelyben
az égő emberi hús s a párolgó
ekrazit édeskés szaga száll lebegve
kitöltvén az éjszaka vitorláit

átváltozik a havazás színe is
hull a magasból valótlan fekete
pernyeeső
elégett emberi hanvakat
sodor az éj
a feláldozottak
pihekönnyű hangtalan énekét

és ma már nem tudom ki a
szerencsésebb azok közül
akik abban a korban születtek
aki temetett vagy akit temettek

mert megéltem a sírásó sorsát is
a lópokrócba göngyölt névtelenek
temetését árokparton kertek végén
és megéltem a gödrök
rögtönzött nyugvóhelyek magányát
majd a kihangolást és az újratemetést
májusi orgonaözönben

5
meddig folytatható az emlékezés
mi áll mögötte milyen erő
lám a történelem történetét
magához láncolta a pusztító idő
benne s általa múlik el
maga az elmúlás is
érzitek-é a szikár fennsík
leheletét azt a hűvösséget
amely a karszt köveit belengi
ami a megfehéredett csontok
üregeit át- és átjárja
különös hangokat röppentve
a sötétség tengercsendje fölé

mindazt ami az anyai nyelvben élt
ami az én szívemnek nyelvében élt

„égve és tisztítva”
„évezredek
akaratára írok”
most voltam százezer éves

Aich Péter

A hágó

Verőfényes nap volt, az autóbusz búgva kúszott a meredek sziklák mentén, újabb kilátások felé kanyargott. A meddő köznapi stressz után jólesik az ilyen várakozás, látni végre valamit vagy gyönyörködni a tájban. Az emberek sűrű lelkes sóhajok közepette a fejüket jobbra-balra kapkodták, ugyan mit csodáljanak meg előbb, melyik feledhetetlen látnivalót, amelyet nem tudnak majd visszaidézni, az élmények összekeverednek utólag, elvont képek az emlékezetben. Csak N. Mihály úr ült csöndesen, mereven maga elé meredt, különös szorongás nyugtalanította. Esetleg megállhatnánk, szólalt meg végül, szemében a hegyek árnyéka bujdosott. Az idegenvezető elöl ült a sofőr mellett, hátra nem nézett. Már közel vagyunk a csúcshoz, mondta, ne feledjük, mai célunk átlépni a hágót, s eljutni a túlsó völgybe. Igen, a hágó, hagyta rá N. Mihály úr, akit valaki doktor úrnak kezdett szólítani, az a fehér hajú idős úr, mint egy doktor, biztosan az, a hágó, a cél, gondolta, mindig ugyanaz, csak néha szem elől tévesztjük. Szomszédja a hegyek varázsától elragadtatva üresen nézett rá, kissé káprázott a szeme, elvakította az ég kékje s a felhők fehérje, rosszul van, doktor úr, kérdezte formális udvariassággal, s tekintete elsiklott fölötte a következő kanyar felé, igaza van, tette hozzá lapos lelkesedéssel, ezt lassan kell élvezni, tulajdonképpen minden sarkon megállhatnánk, ha úgy vesszük, nézze, milyen gyönyörű, ó. Semmi baj, mondta N. Mihály úr, talán csak a légnyomás, hogy ilyen magasra emelkedtünk. Magas a vérnyomása, kérdezte a szomszéd érdektelenül, de ezúttal nem nézett feléje, mert az újabb kanyar elvonta a figyelmét, egy doktor csak tudja, mit kezdjen a magas vérnyomásával. Halk megjegyzése, hogy esetleg szünetet tarthatnának, megpihenve egy kanyarban, még a csúcs előtt, az emelkedő szerpentinjeihez hasonlóan, mintha a természet sugallta lappangó hangulatot fejezte volna ki, mégis észrevétlen helyeslést váltott ki, akár a lassú dagály, előbb csak ketten, utána többen is szóltak, van abban valami, talán ha mégis, valóban megállhatnánk korábban, vélekedtek végül mások is, nem kell sietni, hiszen gyönyörködni jöttünk, nemde? Nehogy kicsússzunk az időből, próbálkozott még az idegenvezető. Van itt egy kilátó a hágó előtt, szólalt meg ekkor a sofőr, ott esetleg lehetne, annyi belefér.
A társaság alpesi kiránduláson volt, az utazási iroda külön ajánlata, természetesen az időjárás garanciája nélkül, de szerencséjük volt, sütött a nap, hatalmas gomolyfelhők díszítették az eget, az útvonal pazar élményekkel kecsegtetett. Egy szakaszon, miután elindultak, ködös volt, téveteg, elfojtott gondolat, de fönt a magasban, a felhők fölött szinte kilépni kívánkozott az ember az elterülő dunyhára, eltaposni a rossz emlékeket, egy lépés a szikla pereméről, s beleveszel a fehér rengetegbe, lebeghetsz, úszhatsz, köd előttem, köd utánam, de csakhamar fölszállt a pára, elfújta a szél, akár a rossz emlékeket. N. Mihály gondolatai velük kalandoztak, arra eszmélt, hogy görcsösen szorítja az ülőke sarkát, s nem képes elereszteni, miért éppen most, szólalt meg akaratlanul. Mit mond, doktor úr, kérdezte a szomszéd, semmi, semmi, intett N. Mihály úr, hiszen hogyan magyarázná meg, a kirándulók csoportja véletlenszerű, ahogy ez egy társasutazásnál lenni szokott, igaz, közben futólag megismerkedtek, mégis idegenek, mit mondjon hát, s mi változna, csak a köd és a napsütés, a távolból fölrémlő képek.
Néhány kanyar után tényleg előbukkant a kilátó. A meredek lejtő az egyik oldalon hirtelen ellaposodott, az út kiszélesedett, néhány autó már ott parkolt, sőt egy busz is. A pihenő előtt kisebb sétány, a korlát mellett a mély völgy felé nézett néhány pad, meghívó a merengő ábrándokra. Az emberek kitódultak, elvegyültek a már ott tartózkodó bámészkodók társaságába, elővették fényképezőgépüket, kattogtattak, sétálgattak, nyújtózkodtak, közhelyeket hadartak sóhajtozva.
N. Mihály úr is lekászálódott, lassan, utolsóként, s kissé körülményesen, de ez senkinek sem volt föltűnő, nem figyeltek rá. Persze, ha sokáig ül az ember, elgémberednek tagjai, ezért tesz jót a mozgás. N. Mihály megvárta, míg a többiek elszélednek, s egy távolabbi üres pad felé fordult, jobb lesz mégis leülni újra. Jobb keze zakója bal belső zsebe felé tévedt, mintha csak a cigarettatárcáját keresné, baljával kissé rendszertelenül hadonászva egyensúlyozott. Leroskadt a padra, mélyen lélegezni próbált, akadozva szuszogott, talán csak ritka itt a levegő. Tekintete a hegyláncon nyugodott meg, ha kinyújtja kezét, ujjával végigjárhat az összes csúcson, mindig a csúcsok érdekelték, a kilátások, az utóbbi időben elméletileg inkább, s most, amikor ezt megtehette volna, s a hegyormokra összpontosítani igyekezett, mintha kifordult volna sarkából a szeme. Igaz, egy-két lépésnyire tőle egy hölgy élvezte a kilátást, szinte kővé válva, átszellemülten meredt a távolba, őmiatta nem láthatta jól a völgyet s a szirteket, de nem nyugtalankodott emiatt, megszokta, hogy mindig akadnak zavaró körülmények, úgy érezte, ez most hozzátartozik a homályosuló képhez.
A hölgyet egy koppanás zavarta meg, mintha valaki követ hajított volna mögéje, ugyan ki dobálózik itt, gondolta bosszankodva, s hátrafordult. Ekkor pillantotta meg N. Mihály urat, amint feje a pad támláján pihen; teste oldalra billent, jobb keze még mindig zakója bal belső zsebében. Az előbb még nem volt itt, tudatosította magában, mikor jöhetett, mióta nézem itt, amit innen úgysem látni, e csúcsok, istenem, nem ezek az igaziak, vajon elaludt ez az ember a padon? Nem volt biztos benne, talán mégsem alszik, otthon, a folyó partján ő is gyakran így szokott ülni, csukott szemmel többet lát, időtlenül kalandozhat, igézheti az álmokat s a könnyeket, mosolyogva, kivirul a föveny, föltámad a víz, szikrázik a Nap, a káprázatok mintha föléledtek volna, testet öltöttek, ez nem lehet igaz, tévedek bizonyára. Mihály, szólalt meg végül bizonytalanul, te vagy az, Mihály? N. Mihály úr szeme valójában félig nyitva volt, de ezt a hölgy nem látta jól, azt sem, vajon rá néz-e, a lábánál heverő égboltra, vagy inkább maga elé, baljós sejtelem sugallta, hogy szeméből csillagok szállnak el, az egész Göncölszekér, tétován, a válla fölött, vajon hova tart. A hölgy úgy látta, Mihály ajka görcsös igyekezettel összecsukódik, majd újra kinyílik, a nevét vélte hallani: Miriam…! — s a kurta szellő a hegyek felől fölragadta az üzenetet, magával vitte, ellepte vele a völgyet.
Micsoda véletlen találkozás az eszmélés végén, téveteg, elfojtott gondolat botlott N. Mihályba, megfoghatatlan, akár a köd. Miriam! Már el is felejtettelek. Majdnem. Nem gondoltam rád, sokáig nem jutottál eszembe. Csak az előbb. Hogyhogy? Vajon miért? S mi végből vagyok most itt? Nem haragszol? Szeméből a Göncölszekér egyik kereke bocsánatkérőn támolygott Miriam lába elé. Úgy tűnt, csak azért találta ki ezt az alpesi kirándulást, hogy nyomába léphessen, öntudatlanul. Az emléke nyomába. Holott nem gondolt rá, árnyak űzték, s mikor adódott a lehetőség, élt vele, hogy kilépjen zárkája falai közül, úgy érezte, hosszú idő után ismét utaznia kell valahova, mindig utazunk, többnyire lélekben, a gondolatok galaxisai körül, de most úgy vélte, fizikailag kéne, még egyszer, míg megteheti, egyedül nem akart, túl körülményesnek tartotta, így, egy társasutazással megjárja, nem kell hotelekkel és restikkel bajlódnia, a busz pedig elviszi a megadott célhoz, legalább az. Így képzelte valahogy. A dolgok persze mindig sokkal bonyolultabbak. Eltervezte, ugye, hova megy, már akkor is, azaz nem tervezte el túl pontosan, ez az igazság, mert nem lehetett. Adódott a lehetőség, szinte véletlenül. A határok zárva, amióta az eszét tudta, mert olyan volt a világ, nem gondolt rá, hogy valaha elindul, otthon szövögette álmait a határtalanról. Virtuális magaslatokról tekintett a világra, elvonatkoztatott napkeleti bölcs, bár barátainak ő volt a „papa”, ellátta őket gondjukban, semmis bajukban, útbaigazította, ha kellett, csak önmaga számára nem talált kiutat, szűk volt a mellény, amit viselni kényszerült, melyik bolygóról jöttél, papa, heccelődtek vele, valójában nem értett szót senkivel, mindig a távolból, rejtélyes hegyekből jött, talán mert önmagához túl közel állt. Kapóra jött a lehetőség szétnézni messzibb tájakon, persze ezt nem így személyesen értette senki, a levegő volt a lényeg, a levegőváltozás, földúsítani vérkeringését a böjthöz, s a rokonok és ismerősök látogatása, akiket nem ismert, csak tudott néhányukról, most újak is szóba kerültek, elmehetnél e távoliakhoz, földrajzi értelemben, meg szellemileg, sejtette, igaz, inkább jelképesen, hiszen más világban élnek, vajon miről beszélget majd velük, hasonló fajták, nyugtatták, legföljebb odébbállsz a következőhöz, majd írunk, hogy jelentkezel, fiatal vagy, nem árt meg szétnézni. Így alakult az egész, a tantik boldogok voltak, mi újság nálatok, mondd el, amit levélben nem lehet, örvendeztek, örülünk, hogy megismerhettünk, lelkendeztek, s néha úgy tűnt, valóban örülnek, nagyon kedves volt, írták később, de hiszen csak röviden maradt, s órákig bolyongott az ismeretlen városokban, szagolta a más levegőt.
Így került a legtávolabbra szakadt ismerőshöz a szülők ifjú korából, a sajátos ízlésű Ervin bácsihoz. Ekkor látta először, s csak annyit tudott róla, hogy eléggé szűkszavú, mert két-három évente ha egy levelet írt, szinte sok volt, sosem olvasta azokat, végül nem neki írt, meg olyasmiről, amit nem ismert, mert hiszen a határ, ugyebár, amióta az meglett, Ervin bácsi nem lépte át, elvből, vagy ki tudja miért, amit otthon a levelekből megbeszéltek, eléggé unalmasnak tűnt a világ fölfedezése korszakában, mit is kezdjen egy ilyen sosem látott emlékkel, amely nem volt az övé. A nyúlfarknyi felszínes előítélet viszont igaznak bizonyult, egy-két udvariassági kérdés után (hogy hívnak tulajdonképpen, és mit csinálsz) nem sokat törődött vele, átvette az üdvözleteket, amit a ritka levelekkel úgyis megkapott, enynyi volt az egész, na meg az, hogy meddig maradsz, ez világos beszéd, megértette, hogy nem túl sokáig tartanak igényt rá, érthetően, hiszen nem hotelba jött. Majd Miriam megmutatja neked a várost, mondta szárazon, s ezzel elbocsátotta a szobába, ahova elszállásolták.
Letette a táskát a szoba közepére, körülnézett. Nem sok látnivaló volt rajta, sok ilyen szobát látott már, hasonló fajták, tényleg. Ám ha ez a Miriam is olyan lesz, mint Ervin bácsi, az almák végül nem szoktak túl messze gurulni, jobb lesz, ha mielőbb odébbáll. Pedig örült a találkozásnak, mindegyiknek örült, már csak a kíváncsiság miatt is. Otthon megmondták, Ervin bácsi sajátos lélek, na de fiatalkori ismerős, és nem szakadt meg a kapcsolat, őseim múltja az én múltam is, hátha megtudok valamit magamról. Mindez természetesen elméleti kérdés, mivelhogy valójában teljesen idegen számára ez az Ervin bácsi, most látom először, ő is engem, még udvariasságból sem örül a találkozásnak, csak udvariasan rideg, na de miről beszéljen velem, közös élményünk nincs, s úgy látszik, nem is lesz. Megpróbált ugyan egy kissé humorizálni, csakhogy az nem jött be, a szellemeskedésről nyilván más fölfogása van. Aztán megjött Miriam, mosolygósan, ki tudja, miért, mert komor arcok fogadták, s Mihály kétkedő tekintete. Miriamot azonban nem lehetett megtéveszteni, már itt sem vagyunk, mondta, nem túl lelkesen, na de mit fogunk teketóriázni, gyerünk, ha már itt vagy. Visszafogott tekintete azonban hamarosan kinyílt, tapogatózó nyilak szeméből akár a nyitott tenyér, kiolvasta belőlük a vonalak értelmét, az áramkör szinte azonnal beindult, téves kapcsolás kizárva, Mihálynak csodálkozni sem volt ideje, a vonal egyik végén ő, a másikon Miriam, kétségtelenül, minden szót tisztán lehetett érteni, hova csöppentem, gondolta Mihály, mert úgy tűnt, mindazt, amit Miriam mutatott neki, látta már, amerre jártak, már voltak egyszer, emlékeztek, ismerős tájak, ködből kivetkőző csúcsok bontakoztak ki, szellemek, igézetek léptek hozzá, szemébe néztek. Tényleg, mondta Miriam, amikor odatévedt a tekintete, amin Mihály bámészkodott, s Mihály tudta, hogy a lány most az ő szemével látja, amit már régen ismer, mert másképp sütött ezúttal a Nap. Hogyhogy, kérdezte. A gondolatok határtalanok, mondta Miriam, de csak ritkán találkoznak, elképzeltem álmodat. Saját ábrándomat nehezebb kitalálnom, szólt Mihály. Arra mások vannak, nevetett Miriam, de Mihály ezt nem tartotta olyan mulatságosnak, torkán akadt a szó, a váratlan gondolat szívbillentyűjébe botlott. Az áramlások, úgy tűnt, már eleve szinkronban voltak, a teremtés óta, csak nem tudtak róluk, az örvények egyforma mélységben húztak, szédítő döbbenet, mikor megszólal az akkord minden átmenet nélkül, holott egyáltalán nem önkényesen, ellenkezőleg, mindez természetes, ezerévnyi borús ég után napsütés, a rendeltetés végzete. Mihály mély lélegzetet vett, mintha fojtogatták volna mostanáig, sóhajnak is beillett, a vér a biztonság tudatában egyenletesen keringett ereiben, s a sejtelem, miután megbotlott, fölállt, odébbállt, mintha ott sem lett volna, nem történt semmi, semmi új az égvilágon, minden már eleve így volt. Gyere, törte meg a csöndet Miriam, vacsorára várnak, ha nem jövünk idejében, megvadulnak. Kérdőn nézett a lányra. Korán szoktunk vacsorázni, magyarázta, de aztán még elmegyünk. Összenéztek, nevettek hazáig, a lány játékosan a fiúba karolt, úgy csöngettek be, eljátszották bolondságból az idegen látogatót. Jó estét, mondta, én vagyok, Miriam, Ervin urat keressük, otthon van? Ervin bácsinak leesett az álla, a meglepetés sikerült, egy szót sem szólt, mintha befagyott volna, a vacsora alatt sem. Még elmegyünk, mondta Miriam aztán, s elhadarta, mi mindent kell még megmutatnia, s Ervin bácsi nem ellenkezett, nyilván nem ocsúdott fel még a karonfogós érkezés hökkenetéből.
Kimentek a folyócska partjához, a fű szélére ültek, lábuk a fövenyen. Nyár volt, meleg volt, a Nap még aránylag magasan, gyerekek ugrándoztak körülöttük, bennük pedig a tetszhalott gondolat. Bolondoztak, ingerkedtek, mintha nem is egy napja, hanem születésüktől kezdve ismernék egymást, nem vagyunk véletlenül testvérek? Apád eléggé meglepődött, mosolygott Mihály, s némi gondterheltség vegyült a hangjába. Apám néha túl szigorú, hárította el Miriam kedveszegetten a megjegyzést, s arra gondolt, hogy megint számon kéri majd tőle gondolatait, amelyek szerinte az övéivel eleve ellentétesek, jobb hát, ha ő dönt, nem a lánya. Elhallgattak, érezték, tisztázni kell a dolgot. Mögöttük megszólalt egy templom harangja, hívogatón, biztatóan, torokba szorult szív, majd elhalt a kongás, szívükben visszhangzott. Mit rajzolsz, kérdezte végül Miriam, pedig inkább ne kérdezte volna, halasztható esetleg, reménykedett reménytelenül, elodázható talán a rügyek kivégzése mégis, mert sejtette, mi lesz a válasz, a harang üzenete. Mihály egy kis ággal négy hegyes kúpot vésett a fövenybe, jobb és bal oldalán hosszabb lábbal. Tudod, mi ez, tette föl a találós kérdést, holott nem kérdezett, állítás volt inkább. Igen, például, bólintott Miriam — vagy? Ekkor Mihály két lapos körívvel összekötötte a két M lábát. Ez a korona, mondta. Kedves vagy, súgta Miriam, én is, hiszen tudod. Minek mondja ezt? Úgy képzelte, az lesz a csúcs, ha úgy beszélhet majd valakivel, mint most Mihállyal, minden gátlását feledve, komolyan, s nevetve, lába előtt hever a világ, s aztán kiderül, hallgatni még jobb vele. Furcsa, az ember a csúcsokról álmodozik, mégis meglepődik, ha ott találja magát. Mindig váratlan az. Szétnézni is fél, mert hátha elszédül, hátha álom mindez csupán. Pedig az álommal is szembe kell nézni, Mihály messziről jött, ő is messze van, túl messze. Ahhoz hol vannak az ívek? Én is tudom, hogy határaink fölött nincsenek hidak, válaszolt Mihály a ki nem mondott kérdésre. A csúcsok mentén mindig a szakadék, tette hozzá Miriam, szende mosolyában az enyészet zsarátnoka pislogott. Bárhonnan indulsz, fölívelsz, folytatta Mihály, s az alkonyodó Nap felé nézett. Alig jött, már lebukik. Mindjárt a vízbe pottyan. Megfullad. Miriam nem mozdult, de Mihály érezte, valami mégis mozdul, benne, bennük, köztük, vagy inkább mozdulna, de nem teheti, önmagába roskad, s nem mer segítségért kiáltani. Ki hallaná meg? Nem jutunk át a megszabott határokon, szigorúan őrzik. De szabadok vagyunk, áltatták egymást, mert választani és dönteni tudunk. Gondolod, hogy másutt is vannak csúcsok? Nem tudom, de majd ha a hegyekben jársz, gondolj néha rám. Az égre a Hold kúszott, ragyogott, mintha ő volna a Nap, megtévesztő kulissza. Rendben, szólalt meg végül Mihály, gyerünk, mert a szüleid valóban nyugtalanok lesznek. Nem törülöd le, mutatott Miriam féltőn a korona felé. Minek, majd átcsap rajta egy hullám, s megőrzi emlékét, jó helyen lesz.
Szinte megkönnyebbülten tértek vissza, hogy a varázslat után kimondták a kimondhatatlant, s elhallgatták a könnyeket. A házban csönd volt, a szülők, úgy látszik, aludtak már. Betértek még Mihály szobájába, leültek egymással szemben, immár ömlött belőlük az ige, a koronáról nem esett több szó. Ekkor váratlanul megjelent Ervin bácsi. Azonnal az ágyba, parancsolt a lányára, te pedig takarodj, otthon mondd meg, hogy kidobtalak, amiért el akartad csavarni Miriam fejét. Indulatos volt, zord és hajthatatlan, becsapta maga mögött az ajtót, talán nem is a határok, összegezett később Mihály, sokkal inkább a vasfüggöny a fejünkben.
N. Mihály a padról, félig ülve, félig feküdve, már majdnem lecsúszott, feje a támlára billent, koronás fő hajolt föléje, s néven szólította. A folyócska, jutott még eszébe, partra sodorta a koronát, elhagyott szigeten. Hát nem veszett el? Érdekes. Már régen föladta. Pedig egyfolytában azt kereste, csökönyösen, olykor rátalálni vélt, a láthatáron fölrémlett körvonala, aztán mindig lámpát gyújtottak, s eltűnt a látomás. Egy sebtében odalármázott orvos fölhajtotta szemhéját, zseblámpával a pupilláját ellenőrizte. Volt egyáltalán korona, létezhet-e, próbálkozott az illanó lélek, s azzal vigasztalódott, a színpadon is mosolyognak, s elhisszük azt, pedig csak úgy tesznek, mi is csak úgy teszünk, miért nem hisszük hát? A gondolat testet öltött, tömeggé vált, körüllengte, de mindig valamelyik szívbillentyűjébe botlott, s a gondolat volt a csökönyösebb. A folyócska lankás partjáról nem messze nyílt a kilátás, mégis meglátta a napnyugtát. Most a Nap — hol van a Nap? Ha minden igaz, dél körül jár az idő, a hágón akartak átjutni, a csúcsra, s odaátra, a völgy szelíd biztonságába, a Nap tehát fölötte kéne legyen, igen, fölötte, koronája van és nevén szólítja, magához inti, a folyócska a völgyben párába burkolózik, a Nap is, s a görcs, a billentyűk tájékán, az örökkévaló görcs, igen, az is, mintha távolodna, egy messzi mosolyba, mit csinál tulajdonképpen a padon, amikor a mosoly száll, száll, messze a hegyek fölé, a kilátások sötétségbe burkolóznak.
Hiába, mondta az orvos, hiába, ismerte valaki? Igen, gondolta a hölgy, vagyis — és itt megakadt, fölrémlett benne a folyócska, a föveny, a víz tükrében a korona, ha egyszer teszem azt, amit nem lehet, amit nem szabad, állítólag, s átlépem a tiltott határokat, lelkünk szögesdrótját, bár nem látom az út végét, s az utat sem, csak a hegyeket, sugarak tündököltek rajta, miért akartuk így, régen volt, jaj, talán mégis kellett volna, ajkáról leolvastam. Visszafordult, a távolba meredt, vajon merre szállt az illanó, elárvult gondolat. Ismerte valaki, kérdezte újra az orvos, valami WW, a pecsétgyűrűjére ezt vésték.

Köszöntjük a hetvenéves Pomogáts Bélát

„... a forrongások korát éljük...”
Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtudóssal

Idestova másfél évtizede amolyan egyszemélyes intézménye vagy az irodalomnak és a kultúrának, a kisebbségi irodalmak és kultúra esetében különösen. Az Anyanyelvi Konferencia, a Magyar Írószövetség, majd az Illyés Közalapítvány Kuratóriumának elnökeként Téged találnak meg azok, akik segítséget, támogatást, méltányosságot keresnek. Azt kell mondanom, jó állóképességgel rendelkezel, a bizalom felvértez, de a támadásokkal szemben is edzett vagy! Te magad hogyan éled meg ezt a „státust”?

– Nem könnyen, időnként kifejezetten nehezen viselem azokat a terheket, amelyek az utóbbi egy-másfél évtizedben a vállamra kerültek. Korábban ugyanis évtizedeken keresztül: 1965-től kezdve, midőn a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa lettem, egészen a rendszerváltásig nem vettem részt a közéletben. Nem voltam párttag, korábban az ifjúsági szövetségnek sem voltam tagja, csupán szakszervezeti tag voltam, valamikor a nyolcvanas évek elején meg is választottak az intézet szakszervezeti elnökének, illetve a hetvenes évek végén felvett tagjai közé a Magyar Írók Szövetsége. A nyolcvanas évek elején Lőrincze Lajos meghívott az Anyanyelvi Konferencia munkatársai közé, a Nyelvünk és Kultúránk című folyóirat szerkesztőségébe, majd 1985-ben a veszprémi konferencián (az amerikai magyar küldöttek, elsősorban Nagy Károly egyetemi tanár kezdeményezésére) beválasztottak a Védnökség tagjai közé (akkor még ez a testület irányította az anyanyelvi mozgalmat). Mindez azonban nagyon kevés elfoglaltsággal járt, így időm nagy részét a könyvtárban és az íróasztalnál töltöttem: céduláztam és tanulmányokat írtam a huszadik század magyar irodalmáról. Boldog idők voltak, hiszen békében éltem, igaz, időnként „rám szállt” a kulturális politika, Aczél György kiváltképpen utált, az is előfordult, hogy közölték velem: rákerültem a publikálástól eltiltottak listájára. Ez azonban csak rövid ideig tartott. Sokat dolgoztam tehát, és elégedett voltam azzal a „filosz” életformával, amelynek kegyelme folytán egyre-másra születtek a kézirataim. Igaz, nem minden jelent meg akkor, legalábbis könyvformában, nemegyszer ma is abból élek, hogy előkeresem a tizenöt-húsz esztendős dossziékat.

No, a nyolcvanas évek végén mindez megváltozott. 1987-ben Lezsák Sándor meghívására jelen voltam és felszólaltam az első Lakiteleki Találkozón, s a rendszerváltozást követve megnyílt előttem a politikai pálya lehetősége is: 1989 végén a Magyar Demokrata Fórum képviselőnek jelölt. Nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy a politikusi státus: ennek szüntelen taktikázást és megalkuvást kívánó fegyelme nem való nekem. Így azután az irodalmi és a kulturális életben vállaltam szerepet: 1992-ben megválasztottak Lőrincze Lajos utódjaként az Anyanyelvi Konferencia (akkor választott nevén: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) elnökének, azóta két alkalommal is újraválasztottak, 1995-ben a Magyar Írószövetség elnökének, ezt a tisztséget két cikluson keresztül viseltem, 2002-ben pedig felkértek az Illyés Közalapítvány elnökének. Sohasem magam kerestem ezeket a tisztségeket, legutóbb is a kisebbségi magyarság képviselői, olyanok, mint Markó Béla, Sütő András, Tőkés László, Dobos László vettek rá arra, hogy vállaljam az Illyés Közalapítvány elnökségét. A bizalom valóban felvértez, mert persze időnként akadnak támadóim is, olyanok, akiknek írószövetségi elnökként nem szereztem Kossuth-díjat vagy az Illyés Közalapítvány elnökeként nem tudtam pár millió forintot a zsebébe dugni. Időnként nagyon elegem van a magyar közéletből, hiszen az utóbbi tíz esztendőben annyi ostobaságot és aljasságot kellett tapasztalnom, hogy időről-időre megkísért a teljes visszavonulás gondolata. Gyakran kell fegyelmeznem magam, ehhez az ad erőt, hogy a közéleti tisztségeket nem karrierlehetőségnek, hanem szolgálatnak tekintem. Időnként dicsekszem azzal, hogy a magyar közélet legtöbb szereplőjével ellentétben én inkább költök a tisztségeimmel együttjáró feladatokra, és nem keresek rajtuk. Másoktól eltérően én például a saját autómon járom a Kárpát-medencét, évente nagyjából negyvenezer kilométert vezetek, és eszembe se jutott, hogy valaha „szolgálati gépkocsim” legyen.

Kompromisszumot kereső alkat vagy, a sor elején azonban a „rebellis múltad” áll. 1956 októberének magyar forradalma idején egyetemistaként vettél részt az eseményekben, s talán az sem véletlen, hogy 1959-ben internáltak. Hogyan emlékezel ezekre az évekre, tudatos vállalás volt ez, vagy egyfajta „sodródás” a történelmi viharban?

– Nem voltam „rebellis”, csak éppen utáltam a diktatúrát, és lelkesen fogadtam az 1956-os forradalmat. Úgynevezett „középosztálybeli” családból származom, a budapesti Piarista Gimnáriumban tanultam, voltak keserves családi tapasztalataim az 1945-ös szovjet megszállás és a Rákosi-féle rémuralom körül, de nem voltam ellenálló alkat. Ötvenhat októberében viszont boldog önfeledtséggel vettem részt az egyetemi hallgatók tüntetésén, majd tevékenykedtem az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság peremén, később a Mefesz (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) vezetésében, egészen 1957 január közepéig, midőn ez a szervezet gyakorlatilag megszűnt.
Nem tartoztam a forradalom vagy az ellenállás fontos szereplői és hősei közé, ennek ellenére 1959-ben letartóztattak, majd kéthavi vizsgálati fogság után, minthogy semmivel sem tudtak volna bíróság elé állítani, internáltak a tököli internálótáborba. 1960. április 4-én az amnesztia következtében feloszlatták a tábort, én május közepén szabadultam, s ezután még egyesztendei rendőri felügyelet következett. Nehéz éveket kellett megélnem, csak 1965 őszén térhettem vissza abba a szakmai körbe, ahol 1957 őszén a pályámat megkezdtem. Ekkor lettem az Irodalomtudományi Intézet segédmunkatársa, később munkatársa, osztályvezetője, 1992 és 1996 között igazgatóhelyettese. Ötvenhatos szereplésemet azonban sohasem bántam meg, az elviselt megtorlást is ép lélekkel éltem át, az volt a véleményem, hogy minden tisztességes magyar embernek legalább fél évet el kellene töltenie egy kommunista börtönben, hogy igazából megtapasztalja a rendszer lényegét. Igyekeztem őrizni ötvenhatos emlékeimet, és amidőn 1988-ban Vásárhelyi Miklós, Göncz Árpád, Hegedős B. András, Litván György és mások létrehozták a Történelmi Igazságtétel Bizottságot, megtiszteltetésnek tartottam, hogy meghívtak a testület tagjai közé. Életem egyik legnagyobb és legszebb élménye volt Nagy Imre és társainak 1989-es újratemetése: akkor azt hittem, visszakaptuk elorozott történelmünket. Azóta persze igen sok közéleti csalódás ért, és be kellett látnom, hogy 1956 emléke ugyanúgy a politikai manipulációk eszköztárának része lett, akár a kiegyezés után az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc emlékezete.

Rendkívül termékeny irodalomkritikus és irodalomtörténész vagy. Talán csak Te tudod, hány műved jelent meg eddig. A sor elején az 1982-ben megjelent Az újabb magyar irodalom című köteted áll. Köteteddel, melyet „áttekinthető kézikönyvnek” neveztél, megelőzted a hatkötetes „spenót” (az akadémiai A magyar irodalom története) II. és III. folytatásának (tehát az 1945 utáni irodalommal foglalkozó) köteteit. Hogyan fogadta kötetedet a korabeli kritika, s hogyan reagáltak azok a kutatók, akik „monopóliumként” tekintettek a kortárs magyar irodalom történetének megírására?

– Az első könyvem 1968-ban a Kuncz Aladárról írott kismonográfiám volt, amely Bodnár György és Czine Mihály baráti segítségével jelent meg az Irodalomtudományi Intézetben szerkesztett Irodalomtörténeti Füzetek című könyvsorozatban. Ezután még nyolc kisebb-nagyobb könyvem került a nyilvánosság elé, és csak ekkor, 1982-ben Az újabb magyar irodalom című összefoglalás. Ezt a könyvet a Gondolat Kiadó irodalmi vezetőjének: Pók Lajosnak a felkérésére írtam, valójában rövid áttekintésként, még az akadémiai kézikönyv előtt. Kaptam igen jóindulatú és méltányos bírálatokat, és természetesen kaptam néhány esetben elmarasztalást is, többnyire olyanoktól, akik úgy érezték, hogy ők maguk nem eléggé nagy terjedelemben kaptak helyet a bemutatott írók között. A kollégium, tehát az irodalomtörténész-szakma képviselői általában rokonszenvvel nyugtázták vállalkozásomat. Ma már persze én is túljutottam ezen a könyvön, mára egészen másként írnám meg, hiszen akkor több mint ezer magyar írót említettem meg, holott ennyi magyar író egyszerűen nem létezik, elvégre nem nevezhetünk mindenkit írónak, aki könyveket ír és jelentet meg. Ma nem vállalkoznék ilyen összefoglalás létrehozására, de ha mégis, nem szerepeltetnék benne kétszáz írónál többet (ez is igen nagy szám és igen nagylelkű kritikai szűrőre vall).

Merész „fegyverténynek” számított A nyugati magyar irodalom 1945 után című kötet megjelenése (1986), melyet Béládi Miklóssal és Rónay Lászlóval együtt írtatok. Elsősorban a téma volt „pikáns”, hisz a magyar irodalom részeivel szemben is (erdélyi, felvidéki stb.) tartózkodóan szemérmes volt a korabeli kulturális politika. Milyen volt a kötet fogadtatása?

– Ezt a könyvünket is eléggé vegyes visszhang fogadta. Magyarországon inkább kedvező, az emigrációban viszont voltak indulatos bírálatok. Ámbár a mértékadó szerzők, például Borbándi Gyula a müncheni Új Látóhatárban vagy Rónai Zoltán a római Katolikus Szemlében igen pozitív véleményt adott. Ebben az esetben is azok voltak indulatosak, akik szerepeltetésükkel elégedetlenek voltak. Maga a könyv természetesen a kompromisszumok Scyllája és Charibdise szorításában jött világra: minthogy mi Béládi Miklóssal, akinek máskülönben is igen nagy érdemei voltak a nyugati magyar irodalom hazai recepciójának előkészítésében, és Rónay Lászlóval olyan összefoglalást szerettünk volna adni, amely minél teljesebben és hitelesebben mutatja be a nyugati világ (az emigráció) magyar irodalmát. Ennek akkor nem volt egyértelmű irodalompolitikai fogadtatása, minthogy alig voltunk túl azokon az időkön, amikor a nyugati magyarság még ellenségnek számított.
Elmondok minderről egy történetet. Mi hárman 1984-ben leadtuk a könyv kéziratát a Gondolat Könyvkiadónak, ahol Róna Judit, a szerkesztő igen gondosan megszerkesztette az anyagot. Nyolcvanöt nyarán aztán eljutott hozzám a kiadó jelzése, miszerint a pártközpontból valaki „lektorálta” a kéziratot, és azt a kívánságát fejezte ki, hogy mindazokat az írókat, akik nem kifejezetten szépirodalommal foglalkoznak, tehát például Kovács Imrét, Szabó Zoltánt, Borbándi Gyulát és így tovább, ki kell hagyni a könyvből, mert politikailag nem felelnek meg a hazai kulturális politika által támasztott követelményeknek. (Valóban nem kívántak a kádárista hatalom utasításainak engedelmeskedni.) Nem sokkal ezután zajlott Veszprémben, tekintélyes nyugati magyar részvétellel, az Anyanyelvi Konferencia. Lőrincze Lajos, a Védnökség elnöke beszámolójában megemlítette, hogy kiadás előtt áll hármunk kézikönyve a nyugati magyar irodalomról. Utána odamentem Rátki Andráshoz, a pártközpont kulturális osztályának vezetőjéhez, és közöltem vele, hogy sajnos korrigálnom kell Lőrincze Lajos bejelentését, mert a könyv kiadását a pártközpont által támasztott feltételekkel nem tudjuk vállalni. Ő azt javasolta, várjak egy kis időt, beszél az illetékesekkel, és megpróbálja visszavonatni a korlátozó határozatot. Így is történt, a cenzorok lemondtak arról, hogy radikálisan kiheréljék a kéziratot, és a könyv néhány hónappal később megjelent. Vagyis megzsaroltam a pártközpont illetlékesét – erre még büszke is lehetnék. Mindazonáltal a nyugati (emigrációs) bírálók szóvá tették, hogy a könyv nem elég bátor, persze könnyű volt Párizsban vagy New Yorkban bátornak lenni a kommunista kulturális politikával szemben. Az is kétségtelen, hogy jóllehet a mi könyvünk éppen két évtizede készült el, azóta sem írta meg senki a nyugati magyar irodalom történetét.

Az írói érzékenység kérdése nem ismeretlen a számodra. Mióta világ a világ, ez mindig téma volt. A Tükörben megjelent cikkedben (1983 májusában) nemcsak azt említed, hogy volt olyan „érdemes irodalmi riporter”, aki mellőzése miatt már-már „lovagias elégtételt” követelt, hanem Komlós Aladárt is idézted, aki egy szellemes esszéjében a „dicsőség fegyenceinek” nevezte azokat, akik – ahogy írod — „nemcsak alkotni vágynak, hanem megbecsülést és hírnevet is akarnak szerezni”. Az írói érzékenység manapság mennyiben meghatározója az irodalmi életnek?

– Írói érzékenység mindig volt és mindig lesz, és persze nemcsak a kevésbé elismert és ezért érzékenyebb, időnként frusztrált írók érzékenyek, hanem a legnagyobbak is. Közismert például Babits Mihály vagy Németh László érzékenysége, ugyanakkor kevés olyan kiváló írót ismertem, aki ne kifejezetten érzékenyen, sőt gyanakvóan reagált volna a könyveiről szóló írásokra. Ilyen kivétel volt például Nagy László. Amikor az írószövetség elnöke voltam, igen sok olyan tünettel találkoztam, amely beteges és mulatságos érzékenységre vallott. Megint szolgálok egy történettel. Egyszer egy október 23-i írószövetségi fogadáson (minden esztendőben megünnepeltük a magyar forradalom évfordulóját) odajött hozzám egy derék, de nagyon is középszerű költő, és szemrehányást tett nekem azért, hogy az írószövetség nem szerzett neki kitüntetést. „De hiszen ott fityeg a kabátodon” – mondottam. „Igen – volt a válasz –, de ez csak kiskereszt.” „Miért, mit érdemelnél?” – kérdeztem. „Nagykeresztet!” – hangzott a válasz. „Ugyan – mondottam –, nagykeresztet eddig csak Antall József kapott, ő is csak a halálos ágyán.” „Vedd tudomásul – hangzott az önérzetes válasz –, Antall Józsefet nem lehet velem egy napon említeni.” Ez bizony már a kóros önértékelési zavarok világába tartozott, s különösen bántó volt közvetlenül néhány esztendővel az általam igen nagyra becsült miniszterelnök korai és tragikus halála után. Amióta nem vagyok írószövetségi elnök, és irodalmi bírálatokat is ritkábban jelentetek meg, ezekkel az önértékelési zavarokkal ritkábban találkozom.

Rendkívül széles az a regiszter, melyet munkásságod felölel. Déry Tibor, Radnóti, Márai, a magyar avantgárd, az erdélyi magyar irodalom és a transzszilvanizmus, a tárgyias költészet, Takáts Gyula, Jékely Zoltán, a magyar girondisták, a népi líra stb. mind megfér egymás mellett. Van egyáltalán „kedves” témád, vagy az a „kedves”, amit éppen írsz? Feltehetően könnyen írsz?

– Valóban nem írok nehézkesen, és csak annak következtében csökkent a korábban megszokott teljesítményem, hogy nagyon elfoglal a közéleti munka, korábban az írószövetség, mostanában az Illyés Közalapítvány élén. Régi és ma is tudatosan vállalt „vesszőparipám”, hogy inkább az irodalmi, a szellemi, az emberi minőség, mint valamilyen irányzat mellett kötelezzem el magam. Ez sajnos nem általános szokás a „szekértáborokba” gyülekező magyar irodalomban (nem volt szokás a két világháború közötti korszakban sem, amidőn például a Nyugat és az avantgárd tábora kölcsönösen igen kevés megértést tanúsított egymás iránt). Ma is elcsodálkozom azokon a feltűnő igazságtalanságokon, amelyeket különben nagyszerű szellemek tolla nyomán kiváló íróknak kellett elszenvedniök.
Nekem az volt az egyik igen korán kialakult és mindig határozottan képviselt meggyőződésem, hogy nem irányzatok, hanem értékek szerint kell gondolkodni és ítélkezni, és ezért ma is értetlenül és idegenkedve figyelem azt a „kanonizációs” zűrzavart és helyezkedést, amely a magyar irodalom értékeinek befogadása körül zajlik. Léteznek kritikusok, akik állandóan át szeretnék rajzolni az irodalom térképét, és eközben hajlamosak arra, hogy a legnagyobb nemzeti, szellemi, erkölcsi, irodalmi értékeket megtagadják. Így marad ki időnként a jelenlegi „kánonokból” például Babits Mihály, Illyés Gyula, Németh László, Déry Tibor, Nagy László vagy Juhász Ferenc. Nekem mindez nagyon ellenszenvesnek, ráadásul ostobaságnak tetszik, és irodalomtörténetírói pályámon ezért törekedtem arra, hogy különböző, időnként egymás ellen kijátszott értékeket is felmutassak, például Kassák Lajost és Németh Lászlót, Márai Sándort és Déry Tibort vagy éppen Nagy Lászlót és Juhász Ferencet. A magyar kultúra, egyáltalán a magyar nemzet nincs abban a történelmi biztonságban, hogy állandóan egymás ellen vívott irodalmi (vagy éppen ideológiai és politikai) polgárháborúkban kötelezzük el magunkat. A katolikus hagyományban nőttem fel, mint szóltam róla, Piarista Gimnáziumban tanultam, és Sík Sándor nevelt arra, hogy a „katolikus kötőszó” nem a „vagy”, hanem az „és”, s az ennek megfelelő szellemi-erkölcsi stratégia nem a kirekesztés, hanem az összefogás.

A magyar irodalom posztmodern korszaka a hetvenes évek közepén adta le a névjegyét a magyar irodalomban. Béládi Miklós nemcsak azt írta Esterházy Péter 1979-ben megjelent Termelési regényéről, hogy „szinte csoda számba megy” kötet, mely a „mérce magasra helyezése, az ígéret valóra váltása”, hanem (vállalva, hogy „más irodalmi eszmerendszerben” nevelkedett) „belátta” azt is, hogy „egy irodalmi korszak kezd végérvényesen lezárulni, hogy helyet adjon a következőnek... ami nem más, mint a magyar irodalom jövője”. Az irodalmi kánonok kérdésében talán csak a szocialista realizmus volt annyira kizárólagos, mint a posztmodern irányzat. Hogy élted meg ezt az új irányzatot, s miben látod a hozadékát a magyar irodalom egésze számára?

– Komlós Aladárt idézted az előbb, tőle én nagyon sokat tanultam, főként az irodalomtörténet-írás etikáját illetően (a másik mesterem, még az egyetemen, pedig Bóka László volt, ők – Komlós és Bóka – különben elszántan utálták egymást, jóllehet mindketten szociáldemokraták voltak 1945 és 1948 között!). Nos, Komlós Aladártól tanultam meg azt, hogy egy irodalomkritikus egy idő után már nehezen tudja befogadni és értelmezni az irodalmi folyamat legújabb eredményeit. Erre utal különben a kérdésedben Béládi Miklóstól idézett kijelentés is. Nekem valójában a huszadik századi magyar irodalom adott igazán személyes élményt és feladatot, olyan írók, mint Ady Endre, Babits Mihály, Krúdy Gyula, Illyés Gyula, Németh László, Kós Károly, Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, Juhász Ferenc, Sütő András és még nagyon sokan. Úgy gondolom, át tudtam élni és meg tudtam érteni azt a szellemiséget, amelyet a Nyugat három nemzedéke, a „klasszikus” avantgárd (Kassák Lajos és köre), a népi irodalom, az Újhold köre, a második világháború utáni szellemi megújulás irodalma kínált, be tudtam fogadni természetesen a határon kívül kifejlődött kisebbségi és nyugati magyar irodalmat is, sőt a „posztmodern”-nek nevezett literatúra igen sok eredményét (például Esterházy Péter, Nádas Péter, Krasznahorkai László, Lengyel Péter, Grendel Lajos munkásságát) is. Azt azonban észreveszem magamon, hogy a legújabb törekvések már kevésbé érintenek meg, nem is vagyok közöttük otthonos: értsék meg és értelmezzék ezeket a fiatal irodalomkritikusok.

A modern irodalomelméleti felfogás szerint „a nyelv szavai közvetlenül sohasem a valóságot érik el, hanem mindig csak a kommunikációs partnert” ezért „a műalkotás kijelentései sem a valóságra vonatkoznak, hanem csupán az értelmező közösségek alkotta kulturális egységben érvényes cselekvési és kommunikációs rendszerekben nyernek jelentést”. E szerint „az irodalmi szöveg egyetemessége... nem a világra-, hanem a kommunikációra-vonatkoztatott-ságában érzékelhető”. Kulcsár Szabó Ernő szavai ezek. A „világszerű” és a „szövegszerű” dolgában mi a személyes véleményed?

– Valójában az, amit Kulcsár Szabó Ernőtől idézel (akit különben nagyra becsülök és személyesen is kedvelek, a modern magyar irodalomról írott 1993-as könyvéről igen elismerő bírálatot jelentettem meg annak idején!), az egy korábban is szélesebb körben elfogadott igazság kissé kacifántos „posztmodern” megfogalmazása. Azt mindig is tudtuk, hogy az irodalmi alkotások nem olyan módon ábrázolják vagy fejezik ki a valóságot, mint a mindenképpen szigorú objektivitásra törekvő tudomány, hanem egy „értelmező közösség kommunikációs rendszerében nyernek jelentést”. Tudta ezt például az európai irodalom történetéről képet adó Babits Mihály vagy a magyar irodalom történetét író Szerb Antal is, csak erről a tudásáról kevésbé kifonomult „metanyelven” adott számot. Azt akarom mondani tehát, hogy nekem ezzel a „posztmodern” irodalomtudományi kommunikációval és „metanyelvvel” semmi bajom, csak éppen jobban szeretem az értelmezésnek és a beszédmódnak azokat a hagyományait, amelyeket például Babits Mihály és Szerb Antal, vagy hogy szélesítsem a kört, Halász Gábor, Cs. Szabó László, Keresztúry Dezső, Komlós Aladár, Bóka László és Sőtér István képviselt, amelyet az én közvetlen szakmai és baráti környezetemben Béládi Miklós, Bodnár György, Tamás Attila, Kenyeres Zoltán, Rónay László és Görömbei András használ(t). Vagyis igen nagy fontosságot tulajdonítok annak a hagyományos felfogásnak, amely értelmében a magyar irodalom mindig is a nemzeti élet „tükre” és „letéteményese” volt, azaz ebben az értelemben inkább „világszerű”, mint „szövegszerű”, következésképp olyan nyelvet kell használnia, amelyet az értelmes és tanult nemzeti közösség minden különösebb nehézség nélkül követni tud.

Hol tart ma – véleményed szerint – a magyar irodalom, azonkívül, hogy a kánonok együttélése hovatovább természetes kezd lenni. Milyen új iskolák, irányzatok vannak manapság a startvonalon vagy dörömbölnek a Parnasszuson?

– A magyar irodalom ma, ahogy én látom, egy lázas, de még nem kiforrott korforduló körülményei között él. A huszadik századnak, mondjuk: Ady Endre és Nagy László, Móricz Zsigmond és Kertész Imre között mindenképpen vége van, a huszonegyedik század pedig: Esterházy Péterrel, Nádas Péterrel és másokkal együtt már régebben elkezdődött, legalábbis az irodalomban. Egyelőre a forrongások korát éljük, ahogy ezt élték elődeink a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján a magára találó Ady és Móricz előtt. Ezért aztán a mai kor irodalma kissé szegényesebbnek, szürkébbnek, magánérdekűbbnek tetszik, akárcsak az 1890 és 1908 közötti magyar irodalom. Kiváló íróink vannak, mindenekelőtt a prózaírók között, de nem látom azokat a nagyszerű és gazdag (több tucat jelentékeny alkotó személyiséget felmutató) vonulatokat, mint amilyeneket a Nyugat, a népi irodalom, az Újhold, a Nagy László–Juhász Ferenc-féle költészet, végig a huszadik század magyar irodalma hozott. Átmeneti korban élünk (ez persze ócska közhely, és mindig el lehet mondani), különben nemcsak az irodalomban, hanem a magyar közéletben, társadalomban, gondolkodástörténetben is. Csak remélni tudom, hogy a most észlelt változások nem irodalmi kultúránk leépülését hozzák el, hanem valamiféle új kibontakozást, akárcsak 1980-ban a Nyugat, a harmincas években a népi irodalom vagy 1945 után az új magyar költészet, amely egyfelől Pilinszky Jánossal és Nemes Nagy Ágnessel, másfelől Nagy Lászlóval és Juhász Ferenccel a huszadik század második nagy költői forradalmának eredménye volt. Egy évszázadban két nagy költői forradalom maga is az irodalom hatalmas életerejét tanúsítja, a magyar irodalom eme hagyományos életerejének a jelenben vagy közeli jövőben sem szabad kifulladnia.

Milyennek ítéled a nemzeti kisebbségi irodalmak helyzetét, kik és mely művek jelentik számodra ezen irodalmak erejét, a tehetség bizonyítékait? Erdély – a két világháború közötti korszakkal szemben – megőrizte-e vezető szerepét, s menynyiben zárkózott fel hozzá a Felvidék vagy a Vajdaság, illetve Kárpátalja?

– A kisebbségi magyar irodalmak mára a nemzeti irodalom természetes részeivé váltak: értékrendjük egységesült, ma valóban elmondhatjuk, hogy a magyar irodalomnak egységes értékrendje van, emellett intézményeik többé-kevésbé betagolódtak az egyetemes magyar irodalom intézményi rendszerébe. Ámbár ezen a téren még van javítani való, ugyanis a Magyarországgal szomszédos országokban (Szlovákiában, Kárpátalján, Erdélyben, Vajdaságban) megjelenő magyar könyvek és irodalmi folyóiratok ma, sajnálatosan, kevésbé vannak jelen a magyarországi köztudatban (olvasói tudatban), mint másfél évtizeddel ezelőtt. Akkor a megjelenő könyvek, voltaképpen a magyar–csehszlovák, a magyar–román vagy a magyar–jugoszláv közös könyvkiadási egyezménynek köszönhetően szélesebb körben jutottak el a magyarországi könyvpiacra, és az irodalmi folyóiratok, így a pozsonyi Irodalmi Szemle, a kolozsvári Utunk, a marosvásárhelyi Igaz Szó vagy az újvidéki Híd könnyebben voltak beszerezhetők (előfizethetők) Budapesten, Szegeden, Miskolcon, Debrecenben, Pécsett, mint manapság. Mindennek a könyv- és folyóiratbeszerzés rendezetlensége az oka: Magyarországon ma jóval drágábban lehet megrendelni egy határon túl megjelenő magyar folyóiratot, mint egy hazait. A kölcsönös elérhetőség méginkább nehéz a kisebbségi magyar irodalmi régiók között, úgy vélem például, hogy egy Pozsonyban élő magyar aligha tud hozzájutni a Csíkszeredában vagy Marosvásárhelyen megjelenő magyar könyvekhez és folyóiratokhoz. A magyar részirodalmak mindazonáltal és nem minden erőfeszítés nélkül túljutottak egy olyan egységesülési folyamaton, amelynek köszönhetően ma már valóban a több országban élő magyar nemzeti irodalomról beszélhetünk, és ez az egységesülés az európai uniós integráció következtében, remélhetőleg, tovább fog fejlődni az előttünk álló időszakban.
Igen sok kiváló – a magyar nemzeti irodalom egyetemességében is méltó szerepet betöltő – magyar író él a Magyarországgal szomszédos országokban. Mondjak néhány nevet? A Felvidéken Dobos László, Duba Gyula, Tőzsér Árpád, Cselényi László, Gál Sándor, Grendel Lajos, Erdélyben Sütő András, Szabó Gyula, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Király László, Markó Béla, Kovács András Ferenc (Erdélyből többen átköltöztek Magyarországra még a diktatúra idején, így Beke György, Pusztai János és Csiki László), Kárpátalján Balla D. Károly és Vári Fábián László, a Vajdaságban Tolnai Ottó és Végel László. Több Kossuth-díjas van közöttük, és olyan kiváló, az egész magyarság által nagyra be-csült művek fűződnek hozzájuk, mint Sütő András szociográfikus regénye: az Anyám könnyű álmot ígér, Szilágyi István történelmi regénye: a Hollóidő, Dobos László regénye: az Egy szál ingben vagy Grendel Lajos regénye: az Éleslövészet. Valóban ma is Erdélyé a vezető szerep, mindazonáltal a többi Kárpát-medencei magyar régió irodalma is felzárkózott a nemzeti irodalom egyetemes értékrendjéhez, ráadásul ezek az irodalmak még mindig őrzik a közösségi felelősségvállalásnak azt az erkölcsi ethoszát, amelyről a magyarországi irodalom egy része mintha lemondana. Meggyőződésem szerint ma is tanulságos az a vélemény, amelyet Európaiság és regionalizmus című szép esszéjében 1930-ban Babits Mihály fogalmazott meg a kolozsvári Erdélyi Helikon olvasói számára. „A mai Emberség sorsának gyökeréhez bizonnyal annak az irodalomnak van legtöbb kilátása hozzáférkőzni – állapította meg Babits –, amely Nemzet és Ember viszonyát legforróbban átéli önmagában; s a kulturális válság gyökeréhez az ér, amelyiknek számára a saját partikulárizmusa legvitálisabban vált problémává. S itt van a kis irodalmak reménye, hogy fontosat és izgatót mondhassanak ma, amikor a nagyok is alig tudnak ilyesmit mondani. S itt elsősorban a magyar szellemé: melyet különleges helyzete s egész története predesztinált, hogy különös intenzitással élje át az emberi és regionális kultúra összeütközésének akut drámáját.”

Az irodalomtörténet-írásban érvényesek-e még Horváth János szavai: „Magától a szemlélet tárgyától kell tanácsot kérnünk, s arra szabnunk gondolatmenetünket. (...) Kérdezzük meg saját anyagunkat, akkor lesz irodalomtörténeti szintézisünk nemcsak tárgyi hűségű, hanem magyar is egyúttal.”

– Magam is sokat tanultam Horváth Jánostól, nagyhírű könyveit, amelyek a régi magyar irodalommal foglalkoztak (A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Az irodalmi műveltség megoszlása), még egyetemista koromban szereztem be egy Múzeum körúti antikváriumban. És természetesen elfogadom az általad idézett megállapítást is, amely a magyar irodalomtörténet-írás kívánatos módszertanát, avagy mondhatnám így is: kívánatos etikáját foglalja össze. Valóban, az irodalomtörténet-írás nem létezhet sem az irodalom

Az akadémiai irodalomtörténet a hatvanas évek közepén, kiegészítései pedig 1982-ben, 1986-ban és 1990-ben jelentek meg – 1975-ös korszakzárással. Jogos tehát a szakma elmarasztalása, hogy hiányzik a korszerű irodalomtörténet, s negyedszázad pedig teljességgel hiányzik. A megjelenő irodalomtörténetek (ezek közé tartozik Kulcsár Szabó Ernő kötete is) jobbára „mazsoláznak”, nem szólva arról, hogy a kisebbségi irodalmak „kifelejtődnek”, mintha külön világ lenne, s nem az egyetemes magyar irodalom részei. Vannak-e jelei annak, hogy valami készül, s ha igen, milyen elképzelésekkel és mikor lesz a szándékból kötet?

– Az én véleményem szerint is itt volna az ideje egy új nagyszabású magyar irodalomtörténeti összefoglalásnak, hiszen más közép-európai nemzetek esetében ilyen összefoglalás nem negyedszázadonként, hanem inkább évtizedenként aktuális. Ráadásul a hatvanas-nyolcvanas években készült szintézis, legalábbis ennek a modern magyar irodalommal foglalkozó kötetei részben elavultak, minthogy a mára teljességgel idejét múlt marxista–leninista irodalomelmélet hagyta rajtuk a nyomát. Valamikor a nyolcvanas évek elején Sőtér István tervezett egy új (ezúttal háromkötetes) akadémiai szintézist, ezt azonban az ő váratlan halála, majd a politikai események sorozata meggátolta. Úgy tudom, mostanában ismét folyik valamiféle tervezgetés egy új szintézis körül. Még a Sőtér István által kezdeményezett új összefoglalás idején felvetődött az a kérdés, hogy a kisebbségi magyar irodalmak milyen szerkezeti helyet kapjanak az összefoglaláson belül. Magam (és ennek akkor hangot is adtam a Literatura című akadémiai folyóiratban) azt a véleményt képviseltem, hogy az irodalmi folyamat leírását két nézőpontból, két szerkezeti egységben kellene megoldani. Egyrészt külön kellene tárgyalni az irodalomnak mint intézménynek a történetét, ez foglalkozna az irodalmi élettel, az irodalompolitikával, a nyilvánosság műhelyeivel, és itt külön-külön lehetne foglalkozni a magyarországi, a szlovákiai, az erdélyi, a vajdasági és a többi magyar részirodalom intézménytörténetével. Másrészt viszont közös szerkezetben kellene elhelyezni az egyes írókat és műveket, tehát nem országok, hanem nemzedékek és irányzatok szerint. Ez azt jelenti, hogy például a magyarországi Sánta Ferenc, az erdélyi Sütő András, a felvidéki Dobos László és Duba Gyula ugyanabban a fejezetben kap helyet. Ugyanígy a magyarországi Csoóri Sándor és Fodor András, az erdélyi Kányádi Sándor és a szlovákiai Gál Sándor vagy a modernizmus költőiként a magyarországi Orbán Ottó, az erdélyi Szilágyi Domokos és a felvidéki Tőzsér Árpád. Természetesen csak példák gyanánt említem ezeket a kategóriákat és neveket.

Azt azonban semmiképpen sem hiszem, hogy ennek a korszerűbb irodalomtörténeti összefoglalásnak egy úgynevezett „akadémiai kézikönyv” keretében kellene megvalósulnia. Inkább úgy gondolom, hogy több olyan összefoglalást kellene kezdeményezni, amely egyetlen vagy csak három-négy szerző munkája nyomán ad képet a magyar irodalom történetéről. Igazából egy új Szerb Antalra lenne szükség, de hol van egy olyan irodalomtudós vagy esszéíró, akinek hozzá hasonlóan szerves víziója lenne irodalmunk nyolc évszázados történetéről és mai eredményeiről?

Mellesleg említem, bár nem mellékes, hogy a kisebbségi irodalmakról megjelenő, szakmai felkészültséggel készült tanulmánykötetekről, irodalomtörténetekről, lexikonokról hallgat a magyarországi szaksajtó. Szabó Dezső nótája jut eszembe: Ki tanyája, ez a nyárfás...?

– Már szóltam arról, hogy a kisebbségi magyar irodalmak mára jótékonyan betagozódtak a magyar nemzeti irodalom egészébe, a nyolcvanas évek óta, vagyis negyedszázad óta tart ez a folyamat. Mindezt nem lehet elmondani a kisebbségi magyar irodalomtörténet-írásról, amelynek eredményei még jórészt ismeretlenek. Vannak kisebbségi magyar tudósok, akik mára méltó helyet kaptak a magyarországi (az egyetemes) magyar tudományos életben, ilyen például a Széchenyi-díjban is részesült erdélyi Benkő Samu és Kántor Lajos, illetve a vajdasági Bori Imre. A felvidékiek, például Turczel Lajos, Csanda Sándor, Koncsol László, Szeberényi Zoltán és te magad azonban nem kaptak kellő figyelmet és elismerést. Mások is hasonló helyzetban vannak, például az újvidéki Bányai János, aki jelenleg egyike a legszínvonalasabb és legtermékenyebb magyar irodalomtudósoknak. De az irodalomtörténeti és irodalomkritikai munkák recepciója különben is teljességgel esetleges, szinte megszűnt. A magyarországi folyóiratok, például az írószövetség hivatalos lapja: a Kortárs következetesen távol tartja magát attól, hogy irodalomtudományi műveket ismertessen (ehelyett botrányokra vadászó cikkeket közöl). Például az én első könyvemről, a Kuncz Aladár pályáját feldolgozó kismonográfiáról éppen tíz, olykor tanulmányszámba menő recenzió jelent meg, a tavaly ősszel megjelent, Juhász Ferenc költészetével foglalkozó vaskos tanulmánygyűjteményemről viszont egy sem.

Bármely jelentős mű minősítésekor mindenekelőtt értékelésre törekszik a kritikus. Itt kérdezném meg, hol tart ma a magyar irodalomkritika? Milyen dilemmákkal küszködik az új évezred elején?

– A magyar irodalomkritika ma szomorú válságban van. Tíz-húsz esztendeje egy jelentékenyebb verseskönyvről vagy regényről, mondjuk Nemes Nagy Ágnes, Somlyó György, Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István, Orbán Ottó, Mészöly Miklós, Szabó Magda, Galgóczi Erzsébet, Csurka István, Moldova György új könyveiről tizenöt-húsz kritika is napvilágot látott, ma jó esetben egy vagy kettő, és ez is csak akkor, ha a recenzióval megtisztelt szerző a folyóiratszerkesztővel és a recenzenssel ugyanabba a politikai „szekértáborba” tartozik.
A hagyományosan nagy múltú és hatalmas irodalom- és nemzetnevelő szerepet vállaló, betöltő magyar kritikai irodalom mára rendkívüli módon elszegényedett és elszürkült, ebben a tekintetben még szomorúbb a helyzet, mint a méltán elmarasztalt marxista–leninista irodalomkritika dominanciája idején. Mert akkor is voltak hiteles és mértékadó kritikusok, például a már többször emlegetett Béládi Miklós, Bodnár György, Kenyeres Zoltán, Rónay László vagy B. Nagy László, Fülöp László, Márkus Béla, Görömbei András, Erdélyben Kántor Lajos, Láng Gusztáv, a Vajdaságban Bori Imre, Bányai János és persze nálatok is azok, akiket emlegettem az előbb. Hozzájuk hasonló irodalomkritikus ma egyszerűen nem létezik. Már csak annak következtében sem, hogy a kritikai minősítésben szüntelenül ott lábatlankodik a napi politika, talán jobban, mint két évtizede az ideológia. Miért is írnék én egy baloldali íróról jó kritikát? Miért is foglalkozzam egyáltalán egy jobboldali író könyvével? Ezek a kérdések ott rejtőznek a kritikai munka hátterében és megrontják az irodalom recepcióját. Talán egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb korszaknak kell elkövetkeznie ahhoz, hogy ismét Halász Gábor-i, Komlós Aladár-i, Béládi Miklós-i színvonalú magyar kritikai irodalom legyen. Erre egyelőre várni kell.

Történelem jelen időben – ez a címe egyik tanulmánykötetednek (2001), melyben politikai, történelmi, társadalmi témákkal foglalkozol – az irodalmiak mellett. Így talán nem tűnik provokációnak, ha politikai „vizekre” viszlek. A politika napjainkban keresztül-kasul szántja az életünket. A politikai érdekek ma már ott vannak nemcsak a közéletben, hanem az irodalomban, művészetben, talán még a szerelmesek között is. Megosztják a barátokat, megrontják a közéletet... A pártérdekek gátlástalanságának ki vagy mi szabhat határt, saját lelkiismeretünkön kívül? Hol az a „csillag” – melyet Babits Mihály emleget —, amelyet (nemcsak az írónak, hanem) minden etikus lénynek is követnie kell(ene)? A rontás miért épülhet be agysejtjeinkbe? Talán már a gyermekeink is ezzel a méreggel születnek, emlékeztetve József Attila szavaira: „...halált hozó fű terem / gönyörűszép szívemen”?!

– Mindig érdekelt a politika, azonban 1989 előtt, kivéve 1956 őszének és telének néhány kegyelmi, ugyanakkor tragikus élményekkel terhes hónapját, sohasem volt sem kedvem, sem lehetőségem, hogy a közéletben szerepet vállaljak. Ezért igen nagy érdeklődéssel figyeltem és nem minden öröm nélkül kapcsolódtam be a magyar közéletbe a nyolcvanas évek végén és természetesen a rendszerváltozás után. Már beszéltem arról, hogy a közvetlen politikai szerepvállalástól okkal elment a kedvem 1990 elején, midőn láttam az általános tülekedést a hatalom és persze a pénz körül. Ezért kerestem helyet a kulturális közéletben és a magyar–magyar kapcsolatok gondozásában. Ezután már némi gyanakvással figyeltem a politikát, azonban akkoriban még nem is képzeltem, hogy milyen hihetetlen ostobaságok és aljasságok felől kell majd tapasztalatokat szereznem a soron következő másfél évtizedben.

Minden politikai pártban találtam természetesen jószándékú és tisztességes embereket, így a szocialisták között Medgyessy Pétert és Tabajdi Csabát, a szabad demokraták között Mécs Imrét és Dornbach Alajost, a magyar demokraták között Dávid Ibolyát és Csapody Miklóst és a Fideszben is vannak, főként vidéken rokonszenves emberek, például Bonyhád képviselője: Potápi Árpád, akivel az Illyés Közalapítvány kuratóriumában együtt dolgozom. Úgy általánosságban a magyar politika mégsem a szolgálatról, hanem a hatalomról és a pénzről szól. Kevés az olyan politikai személyiség (ilyenek is főként a rendszerváltás kezdetén léptek fel), aki a magyar nép iránt érzett feltétlen elkötelezettsége és ugyanakkor európai tájékozottsága nyomán vállalna szerepet a közéletben. Ilyen volt például Antall József, Göncz Árpád és Vásárhelyi Miklós. Őrájuk ma is igen nagy szükség volna a jelenben, midőn a közélet, úgy tetszik hatalmi és nyerészkedési manipulációkkal telítődött, és az új magyar demokrácia – ami történelmi értelemben tragikus fejlemény – kezdi lejáratni magát a magyar nép többsége előtt.
Ráadásul a politikai elit rátelepedett a kultúrára és ezen belül az irodalomra is, hovatovább nem az számít, hogy ki milyen szellemi értékeket produkál, hanem hogy melyik párt vagy pártvezér környezetéhez tartozik. Közismert dolog, hogy a magyar (magyarországi) irodalom korábban oly magas erkölcsiséggel működő lelki egysége felbomlott, holott ennek az egységnek igen nagy szerepe volt a diktatórikus rendszer ellen viselt küzdelemben, és irodalmunk ma a pártérdekek kiszolgáltatottságába került. Ez is oka annak, hogy a magyar irodalom a jelenben egyszerűen képtelen eleget tenni azoknak a szellemi és morális követelményeknek, amelyeket a válságba került nemzeti élet állít elé, és nem tudja hatékonyan vállalni azt a közösségi képviseletet, amely történelmének egyik meghatározó erkölcsi értéke volt. Meggyőződésem, hogy az irodalom igen alapos, radikális, sőt kegyetlen önvizsgálatára volna szükség, ennek az önvizsgálatnak a következtében lehetne ismét helyreállítani és megerősíteni irodalmunk nemzeti pozícióját. Ehhez, persze olyan eszményekre, közösségi eszményekre volna szükség, amelyeket minden áramlat, minden „szekértábor” vállalni tud. Hogy az általad idézett Babitscsal érveljek magam is: józan értelemre és biztos morálra volna szükség ahhoz, hogy a magyar irodalmi életben tapasztalt feszültségeket feloldjuk. Az írástudók árulása című, 1928-ban keltezett vallomásos esszéjében írta Babits: „Az Ész és Erkölcs tehetetlensége ejt kétségbe a vak Ösztönökkel szemben? Nézz körül, s gondold meg, mit vitt már végbe, micsoda erőt fejtett ki, micsoda győzelmeket aratott, micsoda civilizációt alkotott ez az Ész és morál állat voltunk őserkölcse óta, mely a bellum omnium contra omnes volt! De még ha nem is volna így, még ha semmi reményünk sem volna, s joggal veszítenéd el minden hitedet a Morál és Igazság erejében: bizonnyal akkor is inkább illik az Írástudóhoz a Világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlan áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát – míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit.” Figyelemre méltó gondolat ez a jelenben is.

Az egység – a sokféleségben szinte korparancsa lett napjaink fejlődésének. Klaus Mann írta annak idején: „Ahhoz, hogy Európa elkerülje bukását, kettős posztulátummal kell együtt élnie. Őriznie kell az európai egység tudatát, el kell mélyítenie azt a tudatot, hogy Európa oszthatatlan egész, ugyanakkor életben kell tartania az európai stílusok és hagyományok sokszínűségét. Európa olyan értékes, de igen komplikált harmónia, amelyben a disszonanciák úgy találnak egymásra, hogy nem szüntetik meg egymást és önnagukat.” Hogyan látod e gondolatok alapján a nemzet egységét otthon és a határokon túl? Milyen elvekre épülhet szellemében, szándékaiban, törekvéseiben az új évezred magyar kulturális politikája?

– A mai idők egyik drámai tapasztalata éppen az, hogy a magyarság (a 14 millió magyar) szellemi, lelki, kulturális egységének, vagyis a Trianon után megsérült „kulturális nemzet” egységének helyreállítására létrejött egy lehetőség: a demokratikus berendezkedés által és az európai integráción belül, ugyanakkor ennek az egységnek a gyakorlati megvalósításától talán messzebb vagyunk, mint másfél évtizede. A magyarság egységét politikai „lövészárokháborúk” számolták fel, és a mindenütt, tehát nemcsak Magyarországon, hanem a kisebbségi magyar társadalmakban is kifejlődött „Kulturkampf” igen nagymértékben rombolta azt a virtuális nemzeti egységet, amelynek helyreállítására mindig is törekedett a magyar irodalom, amelynek helyreállítása az európai integráció révén már-már kézzelfogható közelségbe került. Ezért valóban szükség volna egy új nemzeti és kulturális stratégiára, a „kulturális nemzet” helyreállításának stratégiájára. Hogy ennek a stratégiának mik lesznek az alkotóelemei, és miképpen képzelhető el megvalósítása, ez egyelőre nemigen tudható. Kialakításához mérsékelni kell a politikai pártok „állóháborúját”, oldani kellene az irodalmi életen belül kialakult feszültségeket, például azokat, amelyek a Magyar Írószövetség látványos meggyengüléséhez, jóformán széteséséhez vezettek. Az egymással viszálykodó feleknek önmérsékletet kellene tanúsítaniok. Mindenesetre meg lehetne szervezni néhány alkalmi ankétot, konferenciát, amely a kulturális nemzeti egység létrehozásának stratégiáját próbálja kialakítani. Ennek a párbeszédnek alkalmas kerete lehetne a Magyar Tudományos Akadémia, az írószervezetek valamiféle összefogása, akár az Anyanyelvi Konferencia. Egy olyan terem, ahová mindenki belépőt kap és mindenki el is jön, még akkor is, ha nem szívesen áll szóba néhány másik emberrel, aki a teremben található.

Fábry Zoltán írta 1968 áprilisában: „...a kisebbség mindig űzött, hajszolt lesz: megpróbáltatás, kísértés, terror alanya és tárgya... Csak aki magyarként megmarad ez űzöttségben, maradhat meg emberként az embertelenségben is.” Arról a kisebbségről van szó, melyet mai szóhaszálattal határon túlinak mondanak, holott mindig egyetemes magyar volt! Véleményed szerint a magyar nemzetpolitika menynyiben veszi figyelembe a megváltozott helyzetet, s az évtizedek kilátástalanságaival szemben mennyire tudatosítják az illetékesek, hogy: „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll”?

– Természetes dolog, hogy a mindenkori magyar kormányok nemzetpolitikában gondolkodnak, ez különben az 1989–1990-es rendszerváltozás egyik fontos előfeltétele és eredménye volt. Ez a nemzetpolitika azonban jelenleg nem kiérlelt, nem egyetemleges és nem hatékony. Ezért Fábry Zoltán és persze mások: Kós Ká-roly, Krenner Miklós, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Balogh Péter, Sütő András, Dobos László, Gál Sándor nemzet- és kisebbségpolitikai fejtegetései ma is időszerűek. A Kárpát-medencében kisebbségi helyzetben élő magyar közösségek kezelésének stratégiája is újragondolásra vár, már csak annak következtében is, hogy léteznek olyan magyar közösségek (Szlovákiában és Szlovéniában), amelyek máris jelen vannak az európai integráció intézményrendszerében, mások (Romániában, Horvátországban) belátható időn, mondjuk négy-öt esztendőn belül maguk is az unió részesei lesznek, megint mások (Kárpátalján vagyis Ukrajnában és Szerbiában) pedig ki tudja, mikor kerülnek az unió polgárai közé. Ezek a fejlemények új nemzetpolitikai koncepció kialakítását sürgetik. Éppen ezért igen veszedelmesek a kisebbségi magyar politikai életben újabban, mindenekelőtt budapesti ösztönzésre létrejött konfrontációk és még ennél is veszedelmesebb az, hogy a budapesti kisebbségpolitika jóformán alárendelődött a politikai pártok érdekeinek. Ez a rendszerváltás első kormánya idején még nem így volt, akkor, mindenekelőtt Antall József politikai bölcsességének köszönhetően, sikerült egyfajta nemzeti konszenzust kialakítani. Ennek az új konszenzusnak a stratégiáját kellene most józan vitákban, nem pártpolitikusi, hanem értelmiségi eszközökkel megfogalmazni. Ehhez azonban az kellene, hogy a magyarországi politikai elit képes legyen bizonyos erkölcsi magaslatra emelkedni, arra a magaslatra, ahol a konszenzusképzés egyáltalán elképzelhető. Ilyen erkölcsi magaslat jelenleg nem létezik.

Az elmúlt másfél évtizedben más lett körülöttünk a világ. A kedvező változások mellett azonban jócskán vannak veszteségeink is. A korábbi évtizedek hihetetlen nyeresége volt a közös könyvkiadás intézménye, mely nálunk 1953-tól a rendszerváltás utáni évig a magyar kultúra gyarapodását segítette. Manapság nemcsak a könyvek, irodalmi folyóiratok sem jutnak el rendeltetési helyükre, a könyvtárakba, iskolákba, egyetemi tanszékekre, hanem a kisebbségi és a nemzeti irodalom is – az olvasóközönség egy része és az intézmények elszegényedése miatt – hovatovább fantomirodalom lesz. Mit lehet tenni annak érdekében, hogy a szellem napsugara eljusson oda, ahol arra a nemzeti identitás meg a megmaradás érdekében feltétlenül szükség lenne rá?

– Az előbb beszéltünk már arról, hogy a kisebbségi magyar irodalom ma jóval nehezebben jut el a teljes magyar (tehát magyarországi és utódállamokbeli) nyilvánosság elé, mint másfél évtizede, holott ez az irodalom természetszerűleg ma izgalmasabb, mint az egypártrendszer által annak idején erősen korlátozott erdélyi vagy felvidéki magyar irodalom. Valójában, erre már régebben rá kellett döbbennem, az irodalom a máskülönben általam is lelkesen üdvözölt rendszerváltozás egyik nagy vesztese (egy másik ilyen vesztes pedig az a kisember, aki a kilencvenes években látnivalóan a nyomor emberhez méltatlan helyzetébe került). Miközben luxuskiállítású és igen drága könyvek, közöttük kiváló nyugati munkák magyar kiadásai öntik el a könyvpiacot, az élő magyar irodalom (és tudományos irodalom) méltatlanul kiszolgáltatott helyzetbe került. Holott sorsának radikális megjavításához pusztán arra lenne szükség, hogy a kulturális kormányzat visszaforgassa a könyv- és folyóirattámogatásba azoknak a forintmilliárdoknak egy szerény részét, mondjuk tíz százalékát, amelyeket a könyvkereskedelem forgalmi adója révén szerez. Nem először adok hangot ennek a panaszomnak.
A magyar irodalom másik nagy vesztesége – az irodalmi életen belül tapasztalható megoszlások és konfliktusok mellett – éppen az, hogy ez az irodalom ma igen nehezen jut el az olvasóhoz. Valamikor egy kiváló regény, mondjuk Németh László, Déry Tibor, Örkény István, Galgóczi Erzsébet művei, többtízezer példányban fogytak el, ma egy új magyar regény talán ha ezres példányszámot ér el, korábban egy nagyszerű verseskötet, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nagy László költészete, többezres példányszámban került a versszerető olvasóközönség elé, ma egy költő örül, ha új kötetét néhány száz példányban jelenteti meg a kiadó (és természetesen honoráriumról szó sem lehet!). A magyar irodalmi kultúra következésképp, ne szégyelljük kimondani, ma válságban van, és egyelőre mintha alig gondolkodnának azon az illetékesek, hogy ezt a válságot miként lehetne feloldani.

A magyar irodalomnak, és ezen belül a kisebbségi irodalmaknak milyen esélyük van arra, hogy az egyesült Európában a globalizáció kihívásaival szemben az egyetemesség ügyét éppúgy segítsék mint a nemzeti megmaradásét? Kik azok, akik a magyar irodalomból jelen vannak abban a kanonizációs rendszerben, amelyet a közmegegyezés „világirodalomnak” nevez?

– Erre a kérdésre azért nehéz válaszolni, mert egyrészt az irodalmi polémiákban az irodalomtörténészek, az irodalomkritikusok között nincs olyan közmegegyezés, amely egy mindenki számára elfogadható irodalmi kánont hozna létre. Másrészt pedig azért, mert aligha lehet egy íróról (vagy csak nagyon kevésről) azt mondani, hogy „része a világirodalomnak”. (Ámbár igen sokan vannak az élő magyar irodalom köréből is, akik önmagukat világirodalmi jelenségnek tekintik.) A kis irodalmak alkotói közül máskülönben is viszonylag kevesen jutnak el abba a körbe, amelyet a „világirodalom” alkot. Nagyjából tudomásul kell vennünk, hogy a világirodalom bizony a nagy nyelvek: az angol, a német, a francia, az olasz, a spanyol, az orosz irodalom legjobbjait, legtöbbet fordított és olvasott szerzőit jelenti. Ritkán került egy-egy holland, svéd, dán, norvég, finn, portugál, cseh, szlovák, szerb, horvát, román és persze magyar író a világirodalom oly igen áhított piedesztáljára.

A mi irodalmunknak egyetlen olyan képviselője van, akit mindenhol a világirodalom részének ismernek el, természetesen Petőfi Sándorra gondolok. Mellette azonban számos olyan írónk is létezik, aki többé-kevésbé szerepet kapott a nagyvilág irodalmi tudatában: a 19. században Jókai Mór, Eötvös József és Mikszáth Kálmán, a 20. században Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula, Németh László, Déry Tibor, Szabó Magda, Mészöly Miklós és Juhász Ferenc. A kisebbségi írók közül több helyen is ismerik Kós Károly, Dsida Jenő, Sütő András, Kányádi Sándor, Dobos László, Tőzsér Árpád nevét. A magyar irodalom mindazonáltal – a keserves csalódások ellenére is – lassanként megjelenik a nyugati irodalmi köztudatban, mondhatnám, a világirodalom peremén. Így az utóbbi időben Krúdy Gyula, Márai Sándor, Szerb Antal és a kortárs írók közül Konrád György, Eörsi István, Esterházy Péter, Nádas Péter, Krasznahorkai László, Grendel Lajos és mindenekelőtt az irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre, aki jótékony szerepet tölthetne be abban, hogy más magyar írók előtt is egyengeti az utat. Bízni szeretnék abban, hogy európai integrációnk nagymértékben meg fogja könnyíteni irodalmunk nyugat-európai befogadását, ahogy ez történt néhány esztendeje a finn irodalom esetében.

Válságát éli egykori munkahelyed, a Magyar Írók Szövtesége, melynek elnöke voltál. Ma is feltehető a kérdés, melyet egy évtizede (a Magyar Napló hasábjain) megfogalmaztál: Miért oly megosztott a korábban oly sokszor példás egységet felmutatni képes írótársadalom? Miért ássák egyre mélyebbre ... a lövészárkokat... a magukba gabalyodott szekértáborok?

– Az imént beszéltem már arról, hogy a magyar irodalom szellemi, lelki, erkölcsi egysége felmorzsolódott a rendszerváltozást követő ideológiai és politikai küzdelmek során. Annak ellenére, hogy a zsarnoki rendszerrel szemben hatékony szellemi fegyverként használt irodalmi egység (1956-ban is, a nyolcvanas években is!) történelmi szerepet töltött be, és mint az új eszmék műhelye kifejezetten hozzájárult a kommunista rendszer fellazításához, majd megbuktatásához. Az irodalom belső szolidaritásának megtörése – és emellett nem egy személyes írói ambíció – okozta azt, hogy már a kilencvenes években több új írószervezet jött létre, és ezek többnyire az írószövetség ellenében próbálták meghatározni saját identitásukat és törekvéseiket.
Ez a folyamat mára teljes mértékben kibontakozott, mi több, hiszterializálódott, azaz figyelmen kívül hagyta az ésszerűség követelményeit. Kétségtelenül hibát követett el a Magyar Írószövetség, midőn vezetősége képtelen volt kezelni azt a konfliktust, amely az esztendő elején Döbrentei Kornél valóban elfogadhatatlan köztéri felszólalása nyomán kialakult. De hibát követtek el azok is, akik a kiiratkozási kampányt kezdeményezték, és a nagy történelmi hagyományokat képviselő írószövetséget megpróbálták (és nem is siker nélkül) lejáratni. Mindebben a történetben szomorú szerepet kaptak kisebb csoportok és személyek ambíciói is. Mára a helyzet kétségtelenül elmérgesedett, s azokat a hangokat, például néhány erdélyi írótársunk: Kántor Lajos és Gálfalvi György hangját, amelyek szerették volna értelmes mederben tartani a diskurzust, és csillapítani a szenvedélyeket, valójában egyik oldalon sem hallgatták meg. Nem hiszem, hogy az irodalmi életben mára kialakult „állóháború” dicső fejezetként fog bevonulni literatúránk történetébe

Szép, kerek évforduló ez a mostani! Milyen érzések környékeznek a férfikor eme felejtésre érdemes stációján? Eddigi életed során jóformán mindent megkaptál, amit a szakmában el lehetett érni. Az MTA doktora vagy, Széchenyi-díjas, híred, neved, rangod, kutatói, közéleti, irodalomkritikusi és irodalomtudósi munkásságod írásaid, könyveid légiói bizonyítják. Milyen terveid, elképzeléseid vannak, mi az, amit még meg kell írnod?

– Olykor magam is meglepődöm azon, hogy milyen sok elismerést hozott számomra a mögöttem lévő másfél évtized. Van egy kisebb faládikám, valóságos asztalosremek (a feleségemtől kaptam ajándékba), ez mára megtelt díszes plakettekkel és oklevelekkel – Kassán is megkaptam a Fábry Zoltán-díjat két esztendeje. Mindennek természetesen örülök, hiszen korábban, a rendszerváltozás előtt, szinte minden hivatalos elismerés messze elkerült. A kis ládika azonban nem jelenti azt, hogy most már visszavonulva csak emlékeimmel és a pihenéssel foglalkozom. Időm nagy részét leköti az Illyés Közalapítvány és az Anyanyelvi Konferencia élén végzett munka, mindazonáltal vannak irodalomtörténet-írói terveim. Tanulmányaim válogatásait sorra rendezem sajtó alá, nemcsak Budapesten, hanem például a Csíkszeredában működő Pallas-Akadémia Kiadónál is. Igazgatója, Tőzsér József jó barátom, és mindig várja tőlem az újabb kéziratot. Szeretnék persze nagyobb vállalkozásokba is belefogni, így évek óta tervezek egy nagyobb összefoglalást az erdélyi magyar irodalom több mint nyolc évtizedes történetéről (sok mindent megírtam ebben a tárgyban, ezeket fel tudom használni az összefoglalásban is) és egy másik könyvet, amely azzal foglalkozna, hogy az 1956-os magyar forradalom miként tükröződött a magyar költészetben és elbeszélő irodalomban. Ezt a munkámat a forradalom közelgő ötvenedik évfordulójára szeretném elkészíteni. Remélem, lesz hozzá erőm és időm.

Nagy utazó vagy, bebarangoltad a világot, Magyarok között a nagyvilágban (2003) ez a címe egyik utolsó kötetednek. Legtöbbet persze a „végeken” jártál, Erdélyben, a Felvidéken és a Vajdaságban. Mi volt az egyik legkedvesebb és legemlékezetesebb élményed?

– Valóban viszonylag sokat jártam a világban, voltam Európa szinte valamennyi országában, jártam Egyiptomban, Üzbegisztánban, Kínában, háromszor is az Egyesült Államokban és Kanadában, és mire ez az interhú eljut az olvasókhoz, már haza is tértem Szibériából, ahol a manysik és hantik (legközelebbi nyelvrokonaink) földjén egy finnugor írótalálkozón vettem részt. A leggyakrabban azonban természetesen a Kárpát-medencében utazom, sorra látogatva a magyar közösségeket, kulturális összejöveteleket, diáktáborokat (az Anyanyelvi Konferencia és az Illyés Közalapítvány ad erre megbizatást).

Rengeteg emlékezetes és kedves élményem akad: egy alkalommal húsvéti prédikációt tarthattam a párizsi magyar katolikusok templomában, máskor magyarórát a New York-i magyar hétvégi iskolában kisdiákok számára, legutóbb életem soráról faggattak az Anyanyelvi Konferencia révfülöpi ifjúsági táborában a nyugati világból és a Kárpát-medencéből érkező résztvevők, ünnepi beszédet mondtam Jókai Már komáromi szobra előtt és házavatót az alsólendvai Bánffy Központban, a muravidéki magyarok otthonában. Mindez igen felemelő érzés volt, tulajdonképpen vigasztalást ad azokra az elkeserítő tapasztalatokra, amelyekre különben a magyar közéletben teszek szert. Ilyen alkalmakkor érzem igazán, hogy munkámnak, utazásaimnak, feladatvállalásomnak értelme van.

Ha kéznél volna egy jó Tündér, mit súgnál most neki?
– Napokig tudnék neki jótanácsokkal szolgálni, különben inkább közügyekben, mint személyes dolgaimban, nem hiszem, hogy a Tündérnek minderre lenne ideje. Így inkább csak megsimogatnám a fejét és elköszönnék tőle. Várnak Kolozsváron, Pozsonyban, Szabadkán: sürgetőek a dolgaim.

Fónod Zoltán

Drága nagyhatalmam!

Az itt következő versek a pozsonyi Comenius Tudományegyetem Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszéke ún. vers-szemináriuma hallgatóinak vizsgafeladatai. Változatok főleg a szonettre, kísérleti szövegek, mondhatnám: tollpróbák, de máris pontosan mutatják, hogy a szerzőik érzik a nyelv
önmozgását, jelentésgeneráló hatalmát (nagy hatalmát!), a kötött szövegnek azt a fajta sajátos
szubjektum- és objektum-köztességét, amelyről Paul Valéry ezt írta: „A verssor esetlegessége
kijavítja a terv hamis biztonságát”.
Kívánok nekik sok új, csak verssel meghódítható gyarmatot!

Tőzsér Árpád

 

Dobry Judit

Téli séta kettesben

Ne várj csodát, éles szilánk az éj,
ró belénk új, véres sárkánymesét.
Sikolt a tél, már nem talál a mély
újabb határt, elhagy reményt, vesét.

Ne fogd időd kezét, ne félj, ha tán
magának kér ez a fehér világ,
ha vég süvít át űr zúzos falán,
nem élet olvad itt, csak jégvirág.

Ki jár illó varázsigék nyomán?
Minket bűvös körbe zár a ledér
hold, kihívó ránc feslik homlokán.

Az út a sötét ég alatt letér,
téged egy fényes másik tűbe fűz,
kettőnkben két külön mesét betűz.
Csernák Annamária
Szonett

Törött csellóra írt, sötétlila,
holt ibolyákból szőtt rapszódia,
öregek fekete karácsonya,
tömjénfüsttől hamuszínű az A.

Nyári szivárványoktól pilla kék,
angyal szárnyával írott tinta ég,
rég halott szülők még beszélni se
tudó gyermeke: ez a néma E.

Vérborban fürdik az U és az I,
vad dalt akarnak épp kiáltani,
de ráhajlik szájukra egy tuja.

A két sötétbarna O arcodon,
mennyekhez nyit tért nekem – két rokon
ablak, templom két kapuja.

 

Papp Melinda

Drága nagyhatalmam!

Halom, ma is gusztust kaptál a szerzésre.
Keresd gyarmatodat: északon, délen.
Előre, nagy lendülettel! Tudom,
harcra vágysz, győzelemre.
Pásztázod a térképet, s keresed az ideálist,
a nemesércekkel megáldott terepet,
amiből hasznot nyerhetsz, miután birtoklod,
mi büszkeséggel tölti el már úgyis büszke éned.

Egyedi, páratlan drágakő, csak hozzád tartozó!
Uralkodhatsz fölötte, irigyelve
minden nemzet által. De a harc roncsoló.

Tiéd a préda, nem törődsz gyarmatod állapotával.
Gondolván, van még elég felfedezetlen föld
a térképen. A nagyhatalom sosem tudja, mit vállal.

Mezei Anita

Kiütés

Gottfried Benn motívumokra

A műtőasztalon kiterítve,
nehéz, tompító fájdalmak között
érzem, hiányzanak bőröm
puhácska süppedései.

És az a sok belső, édes, átadó felület!
Itt vérvesztés van és testvesztés,
elveszett térdkalácsok, foszló anyalepények,
borzas szívek, se-szájak, se-bordák.

Itt nincs görög szobor, csak koponya,
csontok, szilánkmozaik, nyálkás massza.
Túrnék agytekervényeim hullámaiba.

Utórezgések, feleslegesen nyilalló áramütések,
már mind csak közösségünk védjegyei.
A műtő vakító fényében bevégeztetett.

Vaszily Tímea

Lidérci sík

A fű alatt, a rét alatt hegyes kis Í-k
sikítanak. Hozzá, ha gyönge talpad ér,
kibuggyan s perdül rőt Ö-ként a márga vér,
s szétgurul a nedves füvön. Lidérci sík.
Benne tó, mélyzöld, hűvös Á – kitárt torok,
magába nyel sok tetszhalott árva leányt.
Száz karral fon át, ringat, a fenékre ránt,
a görcsbe rándult testek Ó-ján sás-hurok.

Kék E-t álmodnak tisztult egek,
sápadt arcokra naptenyér simul.
Sötétben lopakszik a rettenet.

A szembogárban félelem feszül,
szürke U búvik meg a bőr alatt,
s vízre hajlik száz sejtelmes alak.

 

Csölle Zsuzsa

Versek cím nélkül

Az én értelmező szótáram sok-soklapos.
Így történhetett meg, hogy a „gyanakszik”
és „gyűlöl” nás-más lapokra került.
Persze, van, akinek csupán
egy lap az imakönyve.
Így tudnak ők egyszerre gyűlölni
és szeretni.

*
Magamra maradtam.
Magam vagyok magamnak,
de velem nem sokra megyek.
*
A dog-ma ugyanaz, min tegnap.
Ezeréves törvény-örvény.

*
Magamba roskadok.
(Hova máshová?)
Hitemet keresem
kétségek és háromságok között.

Ígéret

Sírok, mint mindig, csak most jobban.
Bajban vagyok, mint mindig, csak most jobban.
Féltelek, mint mindig, csak most jobban.
Szeretlek, mint mindig, csak most jobban.
Ígérem: meghalok, csak most jobban.

Százdi Sztakó Zsolt

Orhosz, a vak szobrász

Részlet az „Elbeszélések könyvéből”

A műteremben egyhangúan visszhangoztak a kalapácsütések, ahogy a kalapács újra és újra lesújtott, és a véső mindig újabb darabkákat pattintott le a gránitból. Minden ütés után az anyag felsikoltott, mintha élne, lélegezne és szenvedne. Csak fül kellett hozzá, hogy meghallja a gránit jajongását, ahogy megsiratott minden darabkát, amitől meg kell válnia, és irgalomért könyörgött. A szobrász azonban azért van, hogy megküzdjön az anyaggal, és beletetoválja az álmait, az érzéseit, az egész életét. Az ember ősi küzdelme ez a természettel, egy naponta megújuló dráma, ami pár négyzetméteres műteremben játszódik le. Mert a homo sapiens a teremtés első pillanatától, mióta kiűzetett a paradicsomból, azóta törekszik rá, hogy leigázza a természetet, de tiszta pillanataiban azt is belátja, hogy ebben a küzdelemben ő sosem győzhet, mert ha győz, az azt jelenti, hogy vele együtt ő is elpusztul. Orhosz minden ütése nyomán alakult az anyag, hogy a lelkében megálmodott mű elkészüljön. A mű, amely különbözött minden más műtől, amelyet csakis ő hozhatott létre, mivel ő is különbözött minden más szobrásztól. Vak volt, és ez a fogyatékossága volt az, amiből ő erényt tudott kovácsolni. Még egész kicsi volt, ha jól emlékszik, hétéves, amikor eldöntötte, ha megnő, szobrokat fog csinálni. A szomszédjukban lakott egy sírkőkészítő, és ő minden szabadidejében ott lebzselt. Beleszeretett abba a hangba, amit a véső ad ki, amikor a kalapács lesújt rá. Kezdetben még senki se vette komolyan, hiszen ki hallott már vak szobrászról, de ő rendületlenül járt át a szomszédba, és figyelte a mester és segédeinek a munkáját. Nemsokára már annyira kifinomult a hallása, hogy pusztán a hang alapján megtudta állapítani, hogy melyik ütés volt elhibázott. Egész skáláját különböztette meg a különféle ütésfajtáknak a hangjuk alapján. Egyszer aztán eljött a nap, amikor a mester vésőt adott a kezébe, és egy darab követ, és amikor látta, hogy ő se tehetségtelenebb a segédeinél, felajánlotta a szüleinek, hogy felveszi segédjének. A szülei kaptak az ajánlaton, hiszen milyen jövő várhatott egy vak fiúra. Csakhogy egy idő után őt már nem elégítette ki, hogy angyalfejeket faragjon. Valami többre, valami igazabbra vágyott, ami nem rabszolgamunka. Ki akarta faragni mindazt, amit a lelkében megálmodott, megmutatni azt, amit nem láthatott senki más, csakis ő.
Lelkében már rég elkészült a szobor és tisztán látta a legapróbb részleteket is, így aztán arra sem volt szüksége, hogy lássa, engedte, hogy a keze vezesse. Időnként abbahagyta a munkát, és végigsimított a félig kész szobron, hogy érezze az ujjaiban az anyagot, és ellenőrizze a munkát, amit eddig végzett.
Hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül, a levegőbe saját verítéke szagával a finom női parfüm illata vegyült. Halk szuszogást is hallott, mint amikor valaki hosszabb séta után szaporábban szedi a levegőt:
– Ki vagy?
Semmi válasz, csak a légzés lesz szaporább. Elindul a hang irányában, újabb kérdés, amire egy gyönge sóhaj a válasz:
– Ki vagy?
– A főiskoláról jöttem, szobrászatot tanulok, és egy kiállításon voltam, ahol két szobrodat is láttam. Öregebbnek gondoltalak.
– És most csalódtál?
A lány nem válaszolt, hanem pár lépést tett Orhosz felé:
– Te valóban vak vagy?
– Mutassam meg a leleteimet?
A válasz kicsit élesebbre sikerült, mint szerette volna, amit a másik is észrevett:
– Bocsáss meg, nem szerettem volna tapintatlan lenni. Csak tudod, hihetetlen, hogy valaki, aki nem lát, alkotta azokat a szobrokat.
– És azt ki mondta, hogy nem látok? Vak vagyok, de azért éppúgy látok, mint te vagy más.
A lány nem válaszolt rögtön, és mikor válaszolt, a hangjában kacérság csendült:
– Akkor mondd meg, hogy milyen vagyok!
– Szép vagy.
– Ez túl általános. Azt mondd meg, hogy milyen a szemem!
Orhosz nem válaszolt mindjárt, hanem elhúzta kezét a lány arca előtt:
– A szemed kék, olyan kék, mint a tenger, a hajad pedig fekete.
– Te aztán tényleg varázsló vagy, nemhiába beszélik, hogy az ördöggel cimborálsz.
– Az emberek sok mindent kitalálnak, ha nem értenek valamit. Ebben a csodálatos nyelvben két szó is van annak a kifejezésére, hogy valaki nem lát, vak és világtalan. Aki vak, még nem feltétlenül világtalan, és a világtalan se feltétlenül vak.
Elhallgatott, és zavart csend állt be kettejük közt. A lányt kezdetben zavarta, hogy a másikkal nem tud másképp kontaktust teremteni, csak szavak segítségével, de ezt hamar megszokta:
– Idefelé jövet megkergetett egy kutya.
– Nagyon megijedtél?
– Nagyon, és mindjárt Cerberosz jutott eszembe, aki az alvilág kapuját őrzi, ő pedig téged őriz.
– Nem szeretem, ha munka közben zavarnak, és a félkész munkáimat se mutatom meg senkinek, ezért vigyáz rám az a félelmetes dög.
– És mégis bejutottam hozzád.
– Mit csináltál volna, ha nem veszem észre, hogy itt vagy?
– Csak néztelek volna. Nem mindenkinek adatik meg, hogy a mestert alkotás közben lássa, talán még fényképeket is készíthettem volna, a lapok vették volna, mint a cukrot. De áruld el, miből jöttél rá, hogy van itt valaki?
– A parfümödből megéreztem, hogy itt vagy.
– És most kidobsz?
– A kutya kint vár az ajtó előtt, és biztos, hogy megenne, ha most kimennél, így aztán maradhatsz.
Így történt, hogy a lány ott maradt, és Orhosz azt is megengedte neki, amit senki másnak, hogy nézze munka közben, sőt, egy idő után már nem is tudott dolgozni, ha a lány nem volt ott. A múzsájának hívta, akinek a jelenléte ott vibrált a levegőben, és megtermékenyítette az ő alkotó képzeletét. Szüksége volt a lányra, de ugyanakkor szenvedett is, mert tudta, hogy egyszer el fogja veszíteni, és az végzetes lesz számára. Most azonban még ott volt, és jelenléte inspirálta őt, még akkor is, ha semmitmondó csacskaságokról beszéltek, amelyeket csak a helyzet tett fontossá:
– Szép a mosolyod.
– Mikor láttál te engem mosolyogni?
– Mindig. Egyszerűen elképzelem, hogy mosolyogsz. Nem nehéz elképzelnem. Jobban ismerlek téged, mint te magad. Olyan a lelked, mint egy ártatlan gyermeké. Ezért is szeretlek.
– Szeretsz? Ezt még nem mondtad.
– Mert a nyilvánvaló dolgokat nem kell kimondani.
– De, azokat kell a leggyakrabban kimondani.
Más alkalommal történt, hogy a lány figyelte Orhoszt munka közben, aki egy-szer csak abbahagyta a munkát, és a lányhoz fordult:
– Nem szeretnéd kipróbálni, hogy milyen érzés vakon szobrot készíteni? Gyere ide, és hunyd be a szemed, majd én vezetem a kezed.
A lány odaállt a szoborhoz, Orhosz pedig mögéje, és gyöngéden vezette a kezét. Eleinte élvezte a helyzetet, hogy egy új világot fedezett fel, ami eddig rejtve maradt előtte. Boldog volt, aminek halk sikkantásokkal adott kifejezést. Egyszer csak ellökte Orhosz kezét és eldobta a vésőt:
– Mi az, mi történt?
A lány felzokogott:
– Csak pár percig volt csukva a szemem, de pánikba estem és muszáj volt kinyitni. Képtelen lennék vakon élni.

A felkelő nap sugarai kellemesen melengették az arcát, és a kert fáin a madarak fáradhatatlanul koncerteztek, és csivitelésükben egy kellően kifinomult fül akár egy Mozart-szimfónia dallamait is felfedezhette. Orhosz hátradőlt a nádszéken, és teleszívta a tüdejét levegővel. Szerette ezeket az órákat, amikor még minden aludt körülötte, csak ő és a madarak voltak ébren. Elképzelte, hogy Szent Ferenc is ilyenkor prédikálhatott elragadtatásában a madaraknak. Mert ez az óra alkalmas arra, hogy az ember lelkét feltöltse szeretetenergiával, amiből aztán egész nap gazdálkodhat. Ilyenkor gyakran idézte fel Szent Pál himnuszát a szeretetről, amit személy szerint a világirodalom egyik legmegrázóbb alkotásának tartott.
Orhosz hitetlen volt, és ez fájt neki. Pedig gyerekkorában vallásos szellemben nevelték, és első mesterénél is minden vasárnap azzal kezdődött, hogy templomba mentek. De aztán jött a kamaszkor, a lázadások kora, amikor az ember minden ellen lázad, és úgy érzi, hogy a világ személyes ellensége, ezért tehát az is, aki mindezért felelős. Ez volt az a kor, amikor már felnőtt próbált lenni, de még nem volt elég érett ahhoz, hogy válaszokat is találjon a kérdéseire, ezért aztán mindenért Istent okolta. Azóta lepergett két évtized, és bár akkori kérdéseire jórészt megtalálta a válaszokat, de a hitét nem kapta vissza, amit szívből sajnált. Néha megpróbált imádkozni, de a második mondat után feladta. Képtelen volt feloldódni az imában, és a szavak úgy koppantak, mint abban a példabeszédben a terméketlen talajra hullt magok... Orhosz a ház felé fordította fejét, mintha valami zajt hallott volna. A lány ott aludt fent a szobában, mikor felkelt mellőle, még békésen szuszogott, és éppen a másik felére fordult. Most is, mint mindig, kellemes izgalom bizsergette, ha ölelkezéseikre gondolt, amelyek ahhoz hasonlítottak, mint mikor két magasfeszültségű vezetéket összeérintenek, és a keletkező szikrákban minden megsemmisül. Az ilyen kisülések után aztán hosszú percekig félájultan feküdtek egymás mellett, és csak liegtek. Orhosz ilyenkor a lány testének illatát szívta magába, és ez az illat annyira felkorbácsolta szenvedélyét, hogy vágya újra ágaskodott. Rájött, hogy a másik szexuálisan úgy vonzza magához, mint dürrögés idején az elvakult hím fajdkakast a nőstény. Azonban nemcsak testi vonzalom volt az, ami gúzsba kötötte, hanem a lány egész lénye. Mióta csak felbukkant az életében, azóta vált annak természetes részévé, hogy el se tudta képzelni, hogyan élhetett addig nélküle, sőt, már abban is kételkedett, élt-e egyáltalán azelőtt, hogy őt megismerte.
Voltak azelőtt is nőügyei, sőt, a nőket mindig izgatta az olyan fogyatékosság, amely kinövi kereteit, így aztán neki sem okozott gondot alkalmi partnert szerezni, de hosszú távra egyetlen nő se maradt mellette, mert megrémítette őket az az élet, ami mellette várna rájuk. Most érezte először annak lehetőségét, hogy egy nő kitartson mellette, és most ő rémült meg. Az a remete életforma, amiben az idők folyamán megrögzült, most pánikba esett arra a gondolatra, hogy feloldódjon egy másik akaratban. Egyszerűen pánikba esett a gondolatra, hogy másnak is helyet adjon maga mellett.

Bár még mindig nagyon korán volt, de a nap azért már éreztette erejét, hogy mi lesz pár óra múlva, és bár Orhosz sose látta a napfelkeltét, elképzelései voltak róla. Úgy képzelte el, mint a tüzet, amit gyerekkorában megérintett, és bár utána egy hétig kórházban volt, de azóta volt fogalma a tűzről, és a vörös szín is, ami azelőtt csak egy szó volt, így kapott valami értelmet. A napról is hasonló elképzelései voltak, mint a tűzről. Egy óriás, izzó golyót képzelt el, ami vörös színben izzik. A napfelkeltét pedig úgy képzelte el, mint mikor a tűz fokozatosan lábra lap, és elborít mindent.
Gyerekkorában még reménykedett benne, hogy egyszer látni fog. Az orvosok hitegették, hogy megoperálják a szemét, és ő hitt nekik, és még az is előfordult, éjszaka azt álmodta, hogy lát, annyira vágyott látni azokat a dolgokat, amelyeket addig csak elképzelt. Legjobban a napfelkeltét szerette volna látni, amiről annyi csodálatos dolgot hallott másoktól. Már kiskamasz volt, amikor vége szakadt az álmodozások korának, és egy professzor kijelentette, hogy sose fog látni. Akkor átsírta az egész éjszakát...
Hirtelen egy kéz simította végig az arcát, és a lány szája a szájára tapadt. Orhosz átölelte a lány karcsú testét, és nem engedte el egy hosszú pillanatig, amíg a csók tartott. A lány a köntös alatt nem viselt semmit, és Orhosz úgy szívta magába az illatát, mint kokainisták a drága port. Ez az illat felgyújtotta a vérét, de a lány elhúzódott tőle, majd homlokon csókolta:
– A múzsa csókja! – mondta játékosan.
– Te játszol velem – mondta ő szemrehányóan.

Orhosz már második napja ki se tette lábát a műteremből, lázasan dolgozott, ami a lányt megdöbbentette, mert most látta először, hogy valaki ennyire fanatikusan vesse bele magát a munkába. Először csak órákig simogatta a kőtömböt, pont úgy, mint őt szokta cirógatni ölelkezéseik után. Ujjaival szinte becézgette a hideg követ, és amikor szólt hozzá, nem reagált, vagy ha mégis, csak értetlenül nézett rá, mintha valahol máshol járt volna, és most még a szavak értelmének a megfejtése is túlontúl bonyolult feladat volna a számára.
Egy nap látogatója érkezett, régi barátja, a híres kritikus, aki azt jött megnézni, hogy barátja min dolgozik: „Orhosz, a munka megszállottja, még nem tudtam úgy jönni, hogy ne munka közben találjam.”
A szobor már majdnem kész volt, és Orhosz éppen az utolsó simításokat végezte, amikor barátja belépett a műterembe. Döbbenten állt meg a bejáratnál, Orhosz csak izgatott szuszogásából tudta, hogy van ott valaki:
– Ki van itt?
– Én, barátom – nyögött fel a másik.
– Miért nem szólaltál meg?
– Megnémultam, mint mikor a sixtusi kápolna freskóit láttam először, és elbűvölt Michelangelo géniusza. Te tudod, hogy mi a véleményem a mai szobrászatról, és hogy szerintem az ókori görögok óta fél kezemen meg tudnám számolni a remekműveket, de ez közülük egy.
Orhosz tudta, hogy barátja nem sűrűn osztogat ilyen bókokat, sőt, kifejezetten vitriolos tollú kritikus volt, aki nemigen lelkesedik, sokkal inkább fanyalog, ezért aztán különösen jólestek neki barátja szavai:
– Ez a szobor új értelmet ad annak a szónak, hogy szerelem, és csak gratulálni tudok annak a nőnek, aki ezt kihozta belőled. Ő már látta?
– Így készen még nem.
– Ez a legszebb szerelmi vallomás, amit egy nő férfitól kaphat – dörmögte a barátja, és körbejárta a szobrot, miközben az ínyencek elragadtatásával csettintgetett. – Ha teológus lennék, most azt mondanám, hogy ez a szobor maga a szentségtörés, hiszen Szűz Mária óta nőt még így nem idealizáltak. Ilyenek lehettek azok szobrok, amelyek a görög templomokban voltak, és a keresztények pogányságként üldöztek, mert az embert isteni szférába emelte, ahol szerintük csak Istennek volt helye.
Orhoszt ezek az utolsó szavak megzavarták és megdöbbentették. Lehetséges volna, hogy valaki ennyire fé