Irodalmi Szemle

Irodalom / kritika / társadalomtudomány

2004.  október, 10. szám

 * * * * * *

Tartalom

450 éve született Balassi Bálint

Balassi Bálint

Ó nagy kerek ég...

Ó nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség,
csillagok palotája,
Szép zölddel béborult, virágokkal újult
jó illatú föld tája,
Csudákat nevelő gállyákat viselő
nagy tenger morotvája!

Mi haszon énnekem hegyeken völgyeken
bujdosva nyavalognom,
Szörnyű havasokon fene párduc módon
kietlenben bolyognom,
Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban
holtig csak nyomorognom?

Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit
mi haszon, hogy bejárom?
Emberek nem lakta földön ily régólta
mi jutalmomot várom?
Ha mindenütt éget szerelem engemet,
mind búm, kínom csak károm.

Sokszor vadászással, szép madarászással
én mind csak azon voltam,
Hogy nagy szerelmemet, ki forral engemet,
szüvemben mint megoltsam,
De semmit nem nyertem vele, sőt vesztettem,
mert inkább égtem, gyúltam.

Mert valahol járok s valamit csinálok,
elmémben mind ott forog
Julia szép képe, gyönyörű beszéde,
lelkem érte forr, buzog,
Valahova nézek, úgy tetszik szememnek
hogy mind előttem mozog.
Noha felmetszette szüvem közepette
Cupido neki képét
Gyémánt szép bötűkkel maga két kezivel,
de mégis szép személét
Nézni elűz engem, noha nyilván érzem,
hogy csak vallom gyötrelmét.

Más kegyes is engem szeret, de én őt nem,
noha követ nagy híven,
Azért mert az Isten csodául nagy bölcsen
csak Juliára éppen
Minden nagy szépséget ez földen úgy szerzett,
hogy senki szebb ne legyen.

Ó én reám dihüdt, elvesztemre esküdt
igen hamis szerelem!
Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz
utánam szerelmessen?
S mire kedvem ellen gyújtasz ahoz engem,
aki megnyerhetetlen?

De te törvényidnek, noha csak vesztenek,
kételen kell engednem,
Zsámolyul vetettéd, rabjává ejtettél
mert Juliának engem,
Kínját, hiszem csuda, hogy mintha jó volna,
oly örömest viselem.

Mint az lepentőcske gyertyalang közibe
magát akartva üti,
Nem gondolván vele, hogy gyertyalang heve
meg is égeti, süti,
Szüvem is ekképen Julia szenében
magát örömmel fűti.

Hatalmas szemei, haragos beszédi
engem noha vesztenek,
De minden szépségnél, minden szerelemnél
mégis inkább tetszenek,
Rajta esik, hal, vész lelkem s csak az nehéz,
hogy tart számkivetettnek.
De ám akar meggyen velem bár szerelem,
szabad legyen már vele,
Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe,
hogy az mint felmetszette
Juliát szüvemben, szintén úgy versemben
is tessék meg szép képe.

Hideg levén kivől, égvén penig belől
Julia szerelmétül,
Jó hamar lovakért járván Erdél földét
nem nagy fáradság nélkül,
Ezt öszverendelém, többé nem említvén
Juliát immár versül.*

Ez az Juliáról szerzett énekeknek az vége
*(Változata megjelent a Szép magyar Comoedia I. felvonásának 4. jelenetében.)

Tőzsér Árpád

A drámaköltő Balassi Bálint 450. születésnapjára

A négyes számjeggyel végződő esztendők nálunk mindig kettős Balassi-évfordulók is: ki ne tudná, hogy az első par excellence, nem társadalmi-történelmi, hanem nyelvi-formai és egzisztenciális indíttatású költőnk 1554-ben született és 1594-ben halt meg.
Az idei, a 2004-es év azonban nem egyszerű Balassi-évfordulókat nyújt: október 20-án 450 éve lesz, hogy a nagy poéta megszületett, május 30-án pedig 410 éve volt, hogy meghalt. Kerek jubileumok kínálják tehát megint az alkalmat, hogy a kivételes költői életmű kihívásaira fokozott mértékben odafigyeljünk.
Balassi Bálintra persze kerek évfordulók nélkül is eléggé odafigyel az írótársadalom és az olvasóközönség. Ő talán az egyetlen olyan alakja az irodalmi régiségünknek, akiről a szakma rendszeresen konferenciákat rendez, nevét intézmények, irodalmi díjak viselik, verseit modern igricek éneklik, hivatásos és amatőr versmondók szavalják.
S mégis! Ha a könyveket megtöltő Balassi-bibliográfiát tanulmányozzuk, legalább egy szempontból joggal lehet hiányérzetünk: a drámaíró Balassiról alig néhány alaposabb tanulmány szól.
S többnyire abban a néhányban is van valami meg nem fogalmazott csalódottság. Mintha a drámaíró Balassi ázsiója 1958-ig, a Szép magyar Comoedia teljes szövegének a megismeréséig nagyobb lett volna, mint utána, mintha a szakma többet várt volna az 1958-ig lappangó műtől!
Nem, nincs az leírva sehol, hogy a drámaíró Balassi halványabb tehetség lett volna, mint a költő Balassi, de az a tény, hogy a drámája iránt megnyilvánuló érdeklődés a költészete kultuszához viszonyítva szinte elenyésző, hogy a Comoediá-nak új, mai színpadi bemutatója szinte elképzelhetetlen, s az a nyílt aláértékelés, amellyel a kutatók a Comoedia-fordító/szerző Balassi forrásszövegét, az olasz Amarillit általában kezelik [talán az Amarilli címére mondva el mindazt, amit a Comoediáról akarnának elmondani, valahogy úgy, hogy Balassi módosításai, betoldásai mindenhol kitűnőek, s az egész Comoedia is sokkal jobb lehetne, de a „színtelen” (Eckhardt Sándor) forrásszöveg lehúzza] – nos mindez, azt hiszem, jelez valamit.
Az alábbiakban a Szép magyar Comoedia és forrásszövege drámai és költői értékeiről lesz szó, arról, hogy a nagyon is tudatosan dolgozó, s feltehetően a kor más pásztordrámáit is ismerő Balassi miért éppen Cristoforo Casteletti Amarillijét választotta ki magyarításra, s végül arról, hogy a Comoedia külön drámai műként, de Balassi költői életművének a szerves részeként is értékelhető.

* * *
A teljes Comoedia első és máig legalaposabb kutatója, Eckhardt Sándor jelenti ki az Amarilliről, hogy az „... egy másodrangú olasz pásztorjáték...”.1 Amadeo di Francesco, aki az Amarilli, illetve a Comoedia problematikájának könyvterjedelmű monográfiát szentelt, részben megerősíti Eckhardt véleményét: „... Balassi Bálint a pásztorjáték-műfajnak egy – az irodalomtörténetben perifériára szorult – termékével került kapcsolatba”.2 S egyúttal tagadja, hogy a költő a művet tudatosan választotta ki fordításra: „Balassi találkozása Casteletti pásztorjátékával... véletlenszerű lehetett, nem pedig tudatos erőfeszítés, irodalmi tájékozódás gyümölcse”.3
Az Amarilli esztétikai értékeiről később ejtünk szót. Szóljunk itt most Balassi választásának „véletlenszerűségéről”, esetleg tudatosságáról.
Közvetlen bizonyítékunk természetesen sem az előbbire, sem az utóbbira nincsen, éppen úgy csak feltételezhetjük az egyiket, mint a másikat. De ha meggondoljuk, hogy Balassi mennyire otthon volt az olasz irodalomban, hogy mi mindent ismer belőle, mennyit fordít, s az antik Propertiustól, Ovidiustól Petrarcán keresztül a szintén olaszországi, de újlatinul író Marullusig és Angerianusig mennyi közvetlen olasz hatás mutatható ki a verseiből4, akkor nehezen tudjuk elképzelni, hogy az olasz pásztorjáték-irodalomból éppen csak az egyetlen Amarillivel „találkozott” volna (s az is csak a véletlen műve lett volna), s nem ismerte például Torquato Tasso Aminta című művét.
Ez utóbbi verses pásztordráma ugyanis a XVI. század világirodalmában a műfaj legismertebb darabja, s szinte a kor valamennyi hasonló műfajú alkotásának az archetípusa. Balassi Comoediája azonban nem csak ilyen alapon hozható összefüggésbe vele.
Ismert, hogy a magyar Comoedia, az olasz mintájától eltérően, lendületes, színes prózában írt ajánlással („Az erdéli nagyságos és nemes asszonyoknak”5), tartalomismertetéssel és Prologussal kezdődik, s hogy ez az utóbbi (mármint a Prologus) tulajdonképpen nem más, mint egy sajátos komédiaelmélet és a szerelem hatalmának a dicsérete. Arra azonban az Amarilli és a Comoedia kapcsolatát kutató szakemberek már kevésbé figyeltek föl, hogy a szerelemnek mint irodalmi témának ez az elméleti fogantatású apológiája az Amarilliből teljességgel hiányzik (nemcsak prológusként, hanem a corpusból is), Tasso Amintája viszont (rendszerint a Kar vagy a bölcs Elpinus szájába adva a szöveget) lépten-nyomon él vele. S a Balassi-féle szerelem-istenítés meglepően emlékeztet Tasso hasonló jellegű szövegeire.
Pars pro toto hasonlítsuk össze az Ajánlás és a Prologus néhány sorát az Aminta ötödik felvonásának az első soraival.
Comoedia:
„Vegye Kegyelmetek is jó néven (mármint a Comoediát, T. Á.)... mikor az Világbíró szerelemnek győzhetetlen nagy hatalmát érzitek magatokon...”. „Tudom, mit mondnak az szapora szűvek ellenem, tudni illik, hogy... ezekkel csak botránkozást csinálok...”. Pedig: „Az szerelem... az ifjú embernek gyakorta sok jóknak oka... erőseket, bátort, bolondokot, eszeset, resteket meggyorsít, részeget megjózanít...”.
Aminta:
„Valósággal az a törvény, amellyel Ámor az ő birodalmát igazgatja mind örökké, nem kemény, nem is igazságtalan; és az ő gondviseléssel és szent titkokkal teljes munkáit igazságtalanul kárhoztatja valaki. Ó, mennyi mesterségekkel és esméretlen útakon viszi ő az embert a bóldogságra...”.6
Igaz, Tasso verses szövegét Csokonai prózai fordításában idézzük itt, de a gondolatvezetést a próza nem változtatta meg, sőt: a két érvelés között még akkor is feltűnő a hasonlóság, ha tudjuk, hogy a kor mennyire azonos sémákban gondolkodott a szerelemről.
De ha Balassi ismerte Tasso Amintáját, akkor máris feltehetjük magunknak a következő kérdést: mikor a költő elhatározta, hogy „... a Comedia-szerzést új forma gyanánt előveszi”, azaz a magyar irodalomban a szórakoztató dráma, a „szép magyar komédia” műfaját megteremti, miért nem az ismertebb Amintát vette mintának, s miért a kevésbé ismert, sőt alig elismert Amarillit?
Azt hiszem, ezt a kérdést is Balassi segítségével a legcélravezetőbb megválaszolnunk.
Úgy általában mindnyájan tudjuk hát, hogy a Prologus tulajdonképpen Balassi drámaírói ars peticája kíván lenni, de nem tudok róla, hogy ezt az ars peticát valaki részletesebben is megpróbálta volna kibontani a költő előszavából és drámaszövegéből. Én sem vállalkozom rá, mert a feladat valószínűleg meghaladná az erőmet, de néhány észrevételt azért megkockáztatok e kérdésben.
Balassi a komédiát olyan műformának tartja, amely szórakoztat („az szomoróknak is örömet s víg kedvet hozna”), mégpedig úgy, hogy a „Világbíró szerelemről” szól („tisztességes” vagy „megtiltott” „szerelem vagyon benne”), arról a szerelemről, amely lehet „tekinetetnélküli”, azaz pusztító erejű („... tudok ollyanokot, kik... sem az Istent, sem az lelkeket, sem gyermekeket, sem életeket, sem tisztességeket, sem nemzeteket, sem hírt, sem Embert nem tekinthetnek az ő szerelmekben...”), de lehet olyan „indulat” is, amely „... az ifjú embernek gyakorta sok jóknak oka, mert ha részeges, elhagyja az részegséget, csak azért hogy az józansággal inkább kedvét lelhetné szerelmének s tisztességes volta miatt gyűlelségben ne essék nála. Ha gondviseletlen s tunya, ottan tisztán jár, frissen, szépen s mindenre gondvisel, hogy meg ne jegyezze és gyűlölle az szeretője, ha undok s mocskosan viseli magát... Az féleként (félénket) penig mi teszi bátorrá, midőn csak szembenlételért, vagy egy távol való beszélgetésért is olly veszedelemre szerencsére ereszti magát, ki életében tisztességében jár?”
Mindezt röviden átfogalmazva azt is mondhatnánk: a Balassi-féle komédia a szerző szándéka szerint úgy szórakoztat, hogy a szerelemről, arról a „nagy vágyakozásról”, „indulatról” szól, amely az ember számára szinte a jelleme megváltozásával egyenlő. Tehát: szerelem, szórakozás, jellemváltozás – Balassi számára ezek a komédia karakterjegyei.
Nem tudhatjuk, honnan vette, milyen olvasmányaiból szűrte le „komédiaelméletét”, de a dolog természetéből következően az a valószínűbb, hogy nem egyetlen darab ismeretéből. De ha mégis, akkor az az egyetlen mű bizonyára nem az Aminta volt, s nem is a pásztorjáték-irodalom egyéb klasszikus alkotásai, mert azokban „jellemváltozást” hiába keresett volna.
Tudom, túlhajtom a dolgot, de akkor is kimondom: Balassi a fentebb vázolt komédiaelképzelésével sokkal közelebb áll Shakespeare vígjátékaihoz, mint Tasso vagy Casteletti pásztorjátékaihoz. Persze ő Shakespeare-t nem olvashatta, drámáit nem láthatta, de az általa ismert darabok közül bizonyára azt választotta ki fordításra, amelyik az elvárásainak a leginkább megfelelt.
De azért ha Tasso és Casteletti szóban forgó darabjaiban is a változtató szerelmet és általában a változást keressük, akkor azt kell mondanunk, hogy az irodalomtörténetek által Tasso-epigonként jegyzett Casteletti művében több a legalább kicsit motivált, hihető jellemváltozás, mint a Tassóéban. Persze mindkettő pásztorjáték, lényegük a társadalmi determináción inneni természeti élet, az idill, jellegzetes figuráik a pusztán a szerelmi vágyakozásukban élő s valami légies természet-szcenériában mozgó pásztorok és nimfák, de míg Tasso szinte minden autonómiát megtagad figuráitól, azok teljesen az ő kénye-kedve szerint mozognak (a néző érzése szerint véletlenszerűen), addig Casteletti alakjaiban van bizonyos mértékű öntörvényűség. (Emlékezzünk: a későbbi drámaelméletek száműzik a drámából a véletlent. A pásztorjáték viszont a motiválatlan véletlenek halmaza. Talán ma már elsősorban ezért annyira idegen a számunkra.)
Hasonlítsuk össze például Tasso Amintáját (főhősét) a Casteletti-mese főhősével, Credulóval. (Credulo Balassinál = Credulus.) Aminta Silvia szerelmét akarja elnyerni, Credulo Amarilliét. (Amarilli Balassinál = Julia, illetve Angelica.) Aminta és Credulo pásztorok, Silvia és Amarilli nimfák. Aminta is, Credullo is szó szerint halálra kesergi magát a viszonzatlan szerelemben, de míg Aminta kicsit „öncélúan”, pusztán elkeseredésében akar meghalni, addig Credullo számára az öngyilkosság eszköz, ezzel a tettével akarja kikényszeríteni Amarilli szerelmét.
Selvaggio (Balassinál Sylvanus), Credulo barátja, szintén szerelemre lobban Amarilli iránt, mikor azonban megtudja, hogy Credulo Amarilli miatt meg akarja ölni magát (a szerelmes pásztor először egy szikláról készül leugrani, de aztán eláll szándékától, mert ott, úgymond, senki se látná; másodszor egy késsel akar végezni magával, de előbb nem felejti el felvésni egy fára a halála okát, hogy legalább halálában maga felé fordítsa Amarilli szívét), szóval Selvaggióban győz a reneszánsz idején a szerelemmel egyenlő értékű barátság érzése, kicsavarja Credulo kezéből a kést, lemond Amarilliről.
Könnyen el lehet képzelni az olvasmányaiban a saját szerelem- és drámafelfogását kereső Balassit: 1589 elején-telén az Amarillit olvassa. Már tudja, hogy korábbi szerelméről, Losonczi Annáról, a gazdag özvegyről végleg le kell mondania, s pénztelenség és földönfutás vár rá. Olvasás közben megérlelődik benne a felismerés, hogy Credulo szerelmi kesergése tulajdonképpen az övé is, ő is úgy bujdosik a nagy mindenségben, szerelmi bánatában, kietlen, havas hegyek között, ahogy Credulo az antik pásztorok örök erdejében. Olaszul olvassa a szöveget: „Che mi rileva errar per gli hermi boschi / Fra rupi, pruni, e sterpi...”7, de magyarul érti, s önkéntelenül abba a ritmusba foglalja, amely számára már régen minden szöveget otthonossá, sajátjává tesz: „Mi haszon énnekem hegyeken völgyeken / bujdosva nyavolognom”.
Esetleg eszébe jut Tasso Amintája is (ha valóban ismerte persze), akaratlanul összehasonlítja a kettőt, s az összehasonlítás világosságánál még inkább megtetszik neki Credulo: Aminta céltalan, férfiatlan siránkozásával nemigen tud mit kezdeni, Credulo kicsit számító, céltudatos szerelmi panaszait jobban megérti. Nem, nem akarja ő már újrakezdeni Losonczi Anna, a „háládatlan” özvegy szerelmi ostromát, de meg akarja menteni a viszonyból, ami menthető, s amit csak ő tud megmenteni: a „vágyakozásából”, az „indulataiból” született költészetét, „haszonra” akarja fordítani a „nyavalgó bujdosás” keservét, s a belőle írt verseit fel akarja vésni valamiféle képzeletbeli nagy fára, hogy az üzenetüket egyszer majd még Anna is elolvashassa. Valahogy úgy, ahogy Credulo vési fel az Amarillinek szánt szerelmi végrendeletét egy valódi fára (amit költőnk aztán később így versel meg: „Credulus búában, / itt ez nagy pusztában / azért ölé meg magát...”). Vagy ahogy Selvaggio-Sylvanus énekli ki a szívében élő kedvese szépségét (hogy most már a „versében is tessék meg szép képe”).
Apropó: Selvaggio.
Ennek a figurának az ősminta Amintában Satyrus (azaz egy szatír) felel meg, aki szintén vágyakozik Silvia után, de éppen csak befut a darabba, erőszakot akar elkövetni Silvián, aztán dolgavégezetlenül kifut a darabból. Jelenetének sem előzménye, sem következménye nincs a cselekményben. Ezzel szemben Selvaggio szinte igazi, változó, s a cselekményt is megváltoztató drámai figura. Vét a barátság erkölcsi törvénye ellen: szemet vet barátja szerelmesére, aztán mikor Credulo meg akarja ölni magát, győz benne a barátság érzése, lemond Amarilliről, kicsavarja Credulo kezéből a kést, s Amarilli a dulakodásukra figyel föl, látja meg a fába vésett verset, kezd vitába Credulóval, s a vita során derül ki, hogy Credulo tulajdonképpen Amarilli korábbi szerelmese.
Selvaggio jelenléte tehát a drámában egyrészt valódi „előrevivő motívum”, másrészt a figura maga Balassi számára – Credulo ellenpárjaként – egy másik, férfiasabb cselekvési mintát: a számvetés és a változás „programját” kínálja. (Nem lehet véletlen, hogy a két nagy erejű monológot, a Balassinál később az Ó nagy kerek kék ég szavakkal kezdődő, helyenként rapszódiai zaklatottságú szerelmi elégiát s az ún. echós verset nem Credulo, illetve Credulus, hanem Selvaggio, illetve Sylvanus mondja.) Credulo képtelen változásra, képtelen lemondani Amarilliről, keserűségére egyedül a halált tartja orvosságnak. Selvaggiónak az ilyenfajta halálról az a véleménye, hogy hiábavaló, a meghódítandó nimfa csak nevetne rajta, s Credulót bolondnak tartaná. Ő, Selvaggio, képes megváltozni s a szerelem helyett inkább a szeretetet, a barátságot választani.
Pontosan úgy, ahogy Balassi is éppen változni igyekszik! Már formálódik benne az Annának szánt „elbocsátó szép üzenet” (talán nem tűnik túl hatásvadászónak a XVI. és XX. századi két nagy vers ilyenfajta egymás mellé állítása!), valószínű, hogy ekkor már „öszve is voltak rendelve”, azaz ciklusba voltak fogva korábbi versei (s az Amarilli cselekménye, összefüggő monológrendszere csak felerősítette benne a cikluselvhez való vonzódást), egy méltó záró vers hiányzik még, amellyel lezárhatná magában a hiába való szerelem korszakát, s „többé nem említvén Juliát immár versrül”, visszatérhetne a barátaihoz, jó katonáihoz.
Nem, nem hiszem, hogy „Balassi találkozása Casteletti pásztorjátékával... véletlenszerű” volt, nagyon is egybe vág itt minden ahhoz, hogy meg ne forduljon a fejünkben a „tudatos... irodalmi tájékozódás”, a keresés gyanúja. Csak aki keres, aki több lehetőség között válogat, találhat olyan valamit, ami annyira megfelel a céljának, mint amennyire az Amarilli megfelelt Balassi céljainak. Költőnk nagyon is tudatosan választotta meg mintáit, nagyon nagy választék ismeretében dolgozott, fordította, írta verseit8 ahhoz, hogy feltételezzük: éppen az új műfaj, a dráma szerzésében bízta magát a véletlenre.
Nagyon elképzelhető viszont, hogy Balassi eredetileg csak verset akart írni az Amarilliből, s csak fokozatosan érlelődött meg benne az egész dráma lefordításának, megmagyarításának a gondolata.
Amadeo di Francesco a már idézett művében meggyőzően kifejti és dokumentálja, hogy „A vers (az Ó nagy kerek kék ég..., T. Á.) ... bizonyos értelemben, a drámafordítási munka egészének a visszhangja: nem csupán az I. felvonás IV. jelenetének az újradolgozása, hanem valóságos szintézise mindazoknak az új költői törekvéseknek, melyek a Casteletti pásztorjátékával való találkozás hatására keletkeztek”9. A monográfus főleg a bolyongás, a kedvesnek a szerelmes férfi szívébe „felmetszett” képe, valamint a „lepentőcske” (pillangó) motívumát emeli ki mint olyan mozzanatokat, amelyek bár a dráma különböző helyein fordulnak elő, Balassi korábbi költészetének hasonló mozzanataival felerősödve, azokkal egyetlen szintézisben és teljesen új versalakulatban szervesülve, az I. felvonás IV. jelenetének megfelelő helyére kerültek.
Az észrevétel kitűnő és több mint érdekes, mert felveti azt a (Francesco által meg nem fogalmazott) lehetőséget is, hogy a költőt a dráma első olvasása, tanulmányozása során a jelzett rész ragadta meg a leginkább, s esetleg ezt a részt fordította le legelőször. S tette ezt talán azzal a szándékkal, hogy Selvaggio természethez forduló szerelmi panaszának hatásos jelenetébe beledolgozza a dráma teljes motívumrendszerét, s azt saját kozmikus „indulataival” és „vágyakozásával”, valamint a már korábban kialakított költői eszközeivel, metaforarendszerével hiperbolizálva, saját versként, az éppen befejezett Júlia-ciklus végére helyezi.
E mellett a lehetőség mellett több tény- és szövegérv is szól. Vegyük őket sorra:
– az I. felvonás IV. jelenetének szóban forgó Selvaggio-monológjából teljességgel hiányzik a Balassi-vers mindenséget megszólító első strófája („Ó nagy kerek kég ég, dicsőség, fényesség, / csillagok palotája...” stb.); meg lehet azonban a strófa kozmoszát feleltetni az I. felvonás I. jelenetében, az első Credulo-monológban megképződő hajnal-nappal-éjszaka-hold-ég-csillagok kiszögellésű kozmikus térrel; így lesz a dráma kezdete a vers kezdete is; egyetlen példa a megfelelő eredeti (olasz) szöveg kozmikus kiterjedéseire és költői szépségére: „Ma quando poi ti veggio aprir il cielo / Al novo giorno, e discacciar le stelle”10 (saját fordításomban: „De mikor látom, hogyan nyitod meg az égboltot / a holnapi nap előtt, leterelve róla a csillagokat...”);
– a monológ mint a Comoedia (azaz az Amarilli-magyarítás) teljes motívumrendszerének a szintézise Balassi szövegében, az I. felvonás IV. jelenetében valahogyan nincs a helyén; a dráma elején vagy végén tudnánk neki funkciót elképzelni, itt nem; a lírai összefoglalásnak ez az (adott helyen való) funkciótlansága csak úgy érthető/értelmezhető, hogy a már előzetesen kész vers utólagosan került oda;
– a Júlia-ciklus végén álló Ó nagy kerek kék ég kolofonjának az adataiból („Jó hamar lovakért járván Erdél földét...” stb.) az irodalomtörténészek általában azt a következtetést vonják le, hogy a költő a Comoediát is (akárcsak a verset) Erdélyben, 1589 telén fordította-írta11; a dráma ajánlása (ha feltételezzük, hogy a fordítással azonos időben született) mást mond: „Akarám azért ez Comedia-szerzést új forma gyanánt elővenni, hogy az ott bent (ti. Erdélyben, T. Á.) való ifjak az ide ki valókat az versszerzésben nem csak követték...” stb.; a magyarul tudók számára ebből szerintem egyértelműen következik, hogy a Comedia-szerzés már Magyarországon esett („ide ki”); az Ó nagy kerek kék ég mint a Júlia-ciklus utolsó darabja Erdélyben íródott, de maga a drámafordítás/magyarítás később, s Magyarországon történt.

* * *
Mi volt hát előbb: a tyúk vagy a tojás?
Casteletti drámája hívta életre Balassiban a drámaírót, vagy az eredendően drámai alkatú költő monumentális drámai-költői gesztusai mozdították meg, indították a végtelenbe az egyébként talán provinciális, avatag művet?
S egyáltalán: Balassi Bálint az alkata szerint vajon nem inkább drámaíró, mint költő?
Látszólag ezeket a meddő kérdéseket feszegetem a fenti fejtegetéseimben, de valójában csak egy dolog izgat: a költő egyetlen, teljes egészében ránk maradt drámája, s annak előképe, ősformája, az Amarilli c. olasz pásztorjáték nem érdemelne-e vajon tőlünk, kései Balassi-kutatóktól sokkal-sokkal nagyobb figyelmet, mint amilyet eddig szenteltünk neki?
Közvetve persze a „Mi volt előbb, s ki volt előbb?” kérdések is ezt a problémát célozzák.
Befejezésül foglaljuk hát össze a kérdéskört.
Ha a dráma részletes, alapos ismeretében olvassuk el újra az Ó nagy kerek kék ég... kezdetű, ma is nagy hatású, s talán általában véve is legsúlyosabb Balassi-opust, szintézisverset, amelyről tudjuk ugyan, hogy a Selvaggio-monológ fordítása, mégis szuverén Balassi-versnek tartjuk, meghökkenünk a pontos egyezéseken: költőnk szövegének valóban nincs szinte egyetlen tartalmi motívuma sem, amely ne volna megfeleltethető a Casteletti-dráma cselekményének valamely motívumával. Még az olyan kifejezetten Balassi-toposznak érzett fordulatról is, mint a „Más kegyes is engem szeret, de én őt nem” egykettőre kiderül, hogy a „más kegyes” eredetileg bizony nem más, mint a Selvaggio által (részben Amarilli kedvéért) elhagyott Galathea, aki minden eszközzel a kedvese visszahódításán munkálkodik.
De: a vers korábban ránk gyakorolt hatása ezzel egyáltalán nem kisebbedik, hanem éppen hogy nagyobbodik, mintegy új, hogy úgy mondjam: egy plusz reneszánsz dimenziót nyer, jelzi, hogy abban a korban, a korábbi koroktól eltérően, a szerelemben már feltétlen követelmény a kölcsönösség: nem lehet valaki boldog a partnere rovására.
A Comoediában Balassinak szinte az egész korábban kialakított poétikája, motívumrendszere aktivizálódik, ráépül a forrásszövegre, s ezzel felülírja, más jelentéssíkokba tolja azt – Amadeo di Francesco ezt is helyesen látja és dokumentálja.
De: azt jelenti-e ez vajon, hogy Balassi ilyenféleképpen egy „másodrangú” pásztorjátékot nemesített meg, tett gazdagabbá, emelt föl?
Nem hiszem. Sokkal inkább arról a szövegközi viszonyról van itt szó, amelyet a mi, mai szóhasználatunk az irodalmi hagyomány és az élő irodalmiság dialógusának nevez, amely dialógus során az irodalom szakadatlanul újra írja magát, s közben az új az átírt réginek az életképességét is jelzi. Casteletti és Balassi dialógusában nem alá- és főlérendeltségi viszony dolgozik, hanem a hagyomány és az élő irodalmiság termékeny kapcsolata: a Comoedia számunkra az Amarilli értékét is bizonyítja és tovább élteti.
Casteletti 1580-ban írja az Amarillijét. Ekkor a pásztorjáték műfaja még nagyon a kezdetén áll a történetének (a műfaj igazi fénykora talán nem is a reneszánsz, hanem a rokokó), de a római drámaíró máris módosít az ősformán. Az ő játéka, hogy úgy mondjam, realistább, mint az 1573-ban írt Tasso-féle Aminta. Balassit (a pásztorjáték alapképletén, tehát a kesergő, panaszkodó szerelmes s a természetben való bujdosás motívumain túl) feltehetően éppen ez a „realizmus” (főleg Selvaggio reális helyzetfelismerése és képessége a változásra) ragadta meg leginkább, s ezt „írta fölül” a szerelem neoplatonista képzetével, amely szerint (s Baldassare Castiglione, a reneszánsz nagy szószólója szavaival) „A szerelem egyfajta vágyakozás a szépség élvezetére”.12 (Emlékezzünk a Prologus szövegére: „A szerelem... egy igen nagy kívánság”, mondja a szerelemről Balassi csaknem szó szerint azt, amit Castiglione.)
Casteletti Amarillije a pásztorjáték műfaját a reneszánsz „realizmusa” felé tolja, s mint ilyennek is fontos helye, megkülönböztetett jelentősége van a kor egyéb pásztorjátékai között.
Azaz: az Amarillinek természetesen a Comoediától függetlenül is van (olasz és világirodalom-történeti) jelentése és jelentősége, de a Comoedia – számunkra, magyarok számára – más plusz jelentésekkel is gazdagítja. S vice versa: a Comoedia az Amarilli eredeti kontextusának a jelentéseivel sokkal gazdagabb, mintha csak önmagában szemlélnénk és fogadnánk be.
S végül:
A Balassi-irodalom az ún. Maga kezével írott könyv, illetve az abba gyűjtött versek csoportosítása alapján feltételezi, hogy a költő 1589 tavaszán-nyarán száz versből álló lírai önéletrajzot tervezett. A mű, sajnos, nem készült el, s csak találgathatjuk, hogy végső formájában mit tartalmazott volna. De ha elgondoljuk, hogy akkor Balassiban még igen frissek a drámafordítás/írás élményei, s tulajdonképpen már a Comoediában is körvonalazódik egyfajta drámai Balassi-önéletrajz, s a költő viharos élete és életműve önmagában is inkább drámai, mintsem lírai történetet kínál, nem lehet kizárni, hogy a száz vers rendje is inkább a dráma, mintsem a líra természetéhez igazodott volna. Bizonyos jelek (például a költő házassága előtti „vétkeit” megvalló Bocsásd meg Úristen... című opus és a válása után a Júlia ostromát újra kezdő Méznél édesb szép szók... kezdetű vers egymásmellettisége, amely egymásmelletiségről Klaniczay Tibor azt írja, hogy az „önkritika kritikája”13, azaz a szenvedély, a lélek drámája, belső konfliktus a javából) már a kész részekben is felfokozott drámaiságról vallanak.
Azaz: Balassinak a költői műve is drámai, s a drámája is lírai. S nem lehet eldönteni, hogy az életműben mi az előbbre való: a líra vagy a dráma.
S persze nem is kell eldönteni.
Balassi Bálint egy személyben nagy formátumú drámai költő és drámaköltő.
S nekünk természetesen egyszerre kellene ünnepelnünk és tovább éltetnünk a drámai költőt és a drámaköltőt.

Gál Sándor

a jövőtlenség éjszakája

1
az idő árnyéka a kőben
az éjszaka törvénye beteljesült
a láthatatlan magasság
önmagát lengi körül
kihalt sasok rikoltása zeng
csontölyvek sikonganak
befelé gyűrődik a hangok éke
mintha távoli mezőség libegne
őszi fátyoltakaró ezüstjében

hiányoznak erdőből a fák
folyómederből a hullámzó vizek
s a napból hiányzik a fény

látomások emelkednek
szópiramisok jelek
a megmaradás
kőbe írt üzenetei
valami tapintható
az egyszer voltról
embertől származó
ősmozdulat az ittlét
bizonyítéka és bizonyossága

amit felépítettek
elromolhatatlan egésszé
kontinensnyi magánnyá
hogy a mindenkori tudás
akárha sziklaodúban is
de megmaradjon

erről szólt mindig a törvény
a továbbadható biztonságról
a megtartható és egybefogható
ölelés szépségéről
az érintés fenséges erejéről
hogy lobogjon lánggal a tűz
hogy süljön sercegve a hús
az éhséget csillapító

az időtlenségbe fellebegve
mindig ugyanazt az utat járjuk
kövek között leégett horhasok
vad járta üszögsötétjében
port vető sivatagok
perzselő dűnéin át
a kicserepesedett emberi ajkak
szelid tavakról hűs kutak
vizéről álmodnak lázzal verten

nézzétek hát mi a maradék
mit omlasztott rommá
az utolsó utáni pillanatban
a hatalmas isten teremtménye

én láttam még az élő óceánt
ahogy csendjével és méltóságával
megölelte a parti fövenyt
s ahogy az opálos magasságot
hatalmával magához igézte
hallgattam ahogy mélységeiben

 

s a szomjúságot amikor a megrepedt
dobhártya mögül előszivárgott a vér
s az orr likából is megcsordult
pirosan

mintha nem is az én időm emléke
alakulna jelenné újra és újra
tapintható érzékelhető
mostani valóvá amelyben
az égő emberi hús s a párolgó
ekrazit édeskés szaga száll lebegve
kitöltvén az éjszaka vitorláit

átváltozik a havazás színe is
hull a magasból valótlan fekete
pernyeeső
elégett emberi hanvakat
sodor az éj
a feláldozottak
pihekönnyű hangtalan énekét

és ma már nem tudom ki a
szerencsésebb azok közül
akik abban a korban születtek
aki temetett vagy akit temettek

mert megéltem a sírásó sorsát is
a lópokrócba göngyölt névtelenek
temetését árokparton kertek végén
és megéltem a gödrök
rögtönzött nyugvóhelyek magányát
majd a kihangolást és az újratemetést
májusi orgonaözönben

5
meddig folytatható az emlékezés
mi áll mögötte milyen erő
lám a történelem történetét
magához láncolta a pusztító idő
benne s általa múlik el
maga az elmúlás is
érzitek-é a szikár fennsík
leheletét azt a hűvösséget
amely a karszt köveit belengi
ami a megfehéredett csontok
üregeit át- és átjárja
különös hangokat röppentve
a sötétség tengercsendje fölé

mindazt ami az anyai nyelvben élt
ami az én szívemnek nyelvében élt

„égve és tisztítva”
„évezredek
akaratára írok”
most voltam százezer éves

Aich Péter

A hágó

Verőfényes nap volt, az autóbusz búgva kúszott a meredek sziklák mentén, újabb kilátások felé kanyargott. A meddő köznapi stressz után jólesik az ilyen várakozás, látni végre valamit vagy gyönyörködni a tájban. Az emberek sűrű lelkes sóhajok közepette a fejüket jobbra-balra kapkodták, ugyan mit csodáljanak meg előbb, melyik feledhetetlen látnivalót, amelyet nem tudnak majd visszaidézni, az élmények összekeverednek utólag, elvont képek az emlékezetben. Csak N. Mihály úr ült csöndesen, mereven maga elé meredt, különös szorongás nyugtalanította. Esetleg megállhatnánk, szólalt meg végül, szemében a hegyek árnyéka bujdosott. Az idegenvezető elöl ült a sofőr mellett, hátra nem nézett. Már közel vagyunk a csúcshoz, mondta, ne feledjük, mai célunk átlépni a hágót, s eljutni a túlsó völgybe. Igen, a hágó, hagyta rá N. Mihály úr, akit valaki doktor úrnak kezdett szólítani, az a fehér hajú idős úr, mint egy doktor, biztosan az, a hágó, a cél, gondolta, mindig ugyanaz, csak néha szem elől tévesztjük. Szomszédja a hegyek varázsától elragadtatva üresen nézett rá, kissé káprázott a szeme, elvakította az ég kékje s a felhők fehérje, rosszul van, doktor úr, kérdezte formális udvariassággal, s tekintete elsiklott fölötte a következő kanyar felé, igaza van, tette hozzá lapos lelkesedéssel, ezt lassan kell élvezni, tulajdonképpen minden sarkon megállhatnánk, ha úgy vesszük, nézze, milyen gyönyörű, ó. Semmi baj, mondta N. Mihály úr, talán csak a légnyomás, hogy ilyen magasra emelkedtünk. Magas a vérnyomása, kérdezte a szomszéd érdektelenül, de ezúttal nem nézett feléje, mert az újabb kanyar elvonta a figyelmét, egy doktor csak tudja, mit kezdjen a magas vérnyomásával. Halk megjegyzése, hogy esetleg szünetet tarthatnának, megpihenve egy kanyarban, még a csúcs előtt, az emelkedő szerpentinjeihez hasonlóan, mintha a természet sugallta lappangó hangulatot fejezte volna ki, mégis észrevétlen helyeslést váltott ki, akár a lassú dagály, előbb csak ketten, utána többen is szóltak, van abban valami, talán ha mégis, valóban megállhatnánk korábban, vélekedtek végül mások is, nem kell sietni, hiszen gyönyörködni jöttünk, nemde? Nehogy kicsússzunk az időből, próbálkozott még az idegenvezető. Van itt egy kilátó a hágó előtt, szólalt meg ekkor a sofőr, ott esetleg lehetne, annyi belefér.
A társaság alpesi kiránduláson volt, az utazási iroda külön ajánlata, természetesen az időjárás garanciája nélkül, de szerencséjük volt, sütött a nap, hatalmas gomolyfelhők díszítették az eget, az útvonal pazar élményekkel kecsegtetett. Egy szakaszon, miután elindultak, ködös volt, téveteg, elfojtott gondolat, de fönt a magasban, a felhők fölött szinte kilépni kívánkozott az ember az elterülő dunyhára, eltaposni a rossz emlékeket, egy lépés a szikla pereméről, s beleveszel a fehér rengetegbe, lebeghetsz, úszhatsz, köd előttem, köd utánam, de csakhamar fölszállt a pára, elfújta a szél, akár a rossz emlékeket. N. Mihály gondolatai velük kalandoztak, arra eszmélt, hogy görcsösen szorítja az ülőke sarkát, s nem képes elereszteni, miért éppen most, szólalt meg akaratlanul. Mit mond, doktor úr, kérdezte a szomszéd, semmi, semmi, intett N. Mihály úr, hiszen hogyan magyarázná meg, a kirándulók csoportja véletlenszerű, ahogy ez egy társasutazásnál lenni szokott, igaz, közben futólag megismerkedtek, mégis idegenek, mit mondjon hát, s mi változna, csak a köd és a napsütés, a távolból fölrémlő képek.
Néhány kanyar után tényleg előbukkant a kilátó. A meredek lejtő az egyik oldalon hirtelen ellaposodott, az út kiszélesedett, néhány autó már ott parkolt, sőt egy busz is. A pihenő előtt kisebb sétány, a korlát mellett a mély völgy felé nézett néhány pad, meghívó a merengő ábrándokra. Az emberek kitódultak, elvegyültek a már ott tartózkodó bámészkodók társaságába, elővették fényképezőgépüket, kattogtattak, sétálgattak, nyújtózkodtak, közhelyeket hadartak sóhajtozva.
N. Mihály úr is lekászálódott, lassan, utolsóként, s kissé körülményesen, de ez senkinek sem volt föltűnő, nem figyeltek rá. Persze, ha sokáig ül az ember, elgémberednek tagjai, ezért tesz jót a mozgás. N. Mihály megvárta, míg a többiek elszélednek, s egy távolabbi üres pad felé fordult, jobb lesz mégis leülni újra. Jobb keze zakója bal belső zsebe felé tévedt, mintha csak a cigarettatárcáját keresné, baljával kissé rendszertelenül hadonászva egyensúlyozott. Leroskadt a padra, mélyen lélegezni próbált, akadozva szuszogott, talán csak ritka itt a levegő. Tekintete a hegyláncon nyugodott meg, ha kinyújtja kezét, ujjával végigjárhat az összes csúcson, mindig a csúcsok érdekelték, a kilátások, az utóbbi időben elméletileg inkább, s most, amikor ezt megtehette volna, s a hegyormokra összpontosítani igyekezett, mintha kifordult volna sarkából a szeme. Igaz, egy-két lépésnyire tőle egy hölgy élvezte a kilátást, szinte kővé válva, átszellemülten meredt a távolba, őmiatta nem láthatta jól a völgyet s a szirteket, de nem nyugtalankodott emiatt, megszokta, hogy mindig akadnak zavaró körülmények, úgy érezte, ez most hozzátartozik a homályosuló képhez.
A hölgyet egy koppanás zavarta meg, mintha valaki követ hajított volna mögéje, ugyan ki dobálózik itt, gondolta bosszankodva, s hátrafordult. Ekkor pillantotta meg N. Mihály urat, amint feje a pad támláján pihen; teste oldalra billent, jobb keze még mindig zakója bal belső zsebében. Az előbb még nem volt itt, tudatosította magában, mikor jöhetett, mióta nézem itt, amit innen úgysem látni, e csúcsok, istenem, nem ezek az igaziak, vajon elaludt ez az ember a padon? Nem volt biztos benne, talán mégsem alszik, otthon, a folyó partján ő is gyakran így szokott ülni, csukott szemmel többet lát, időtlenül kalandozhat, igézheti az álmokat s a könnyeket, mosolyogva, kivirul a föveny, föltámad a víz, szikrázik a Nap, a káprázatok mintha föléledtek volna, testet öltöttek, ez nem lehet igaz, tévedek bizonyára. Mihály, szólalt meg végül bizonytalanul, te vagy az, Mihály? N. Mihály úr szeme valójában félig nyitva volt, de ezt a hölgy nem látta jól, azt sem, vajon rá néz-e, a lábánál heverő égboltra, vagy inkább maga elé, baljós sejtelem sugallta, hogy szeméből csillagok szállnak el, az egész Göncölszekér, tétován, a válla fölött, vajon hova tart. A hölgy úgy látta, Mihály ajka görcsös igyekezettel összecsukódik, majd újra kinyílik, a nevét vélte hallani: Miriam…! — s a kurta szellő a hegyek felől fölragadta az üzenetet, magával vitte, ellepte vele a völgyet.
Micsoda véletlen találkozás az eszmélés végén, téveteg, elfojtott gondolat botlott N. Mihályba, megfoghatatlan, akár a köd. Miriam! Már el is felejtettelek. Majdnem. Nem gondoltam rád, sokáig nem jutottál eszembe. Csak az előbb. Hogyhogy? Vajon miért? S mi végből vagyok most itt? Nem haragszol? Szeméből a Göncölszekér egyik kereke bocsánatkérőn támolygott Miriam lába elé. Úgy tűnt, csak azért találta ki ezt az alpesi kirándulást, hogy nyomába léphessen, öntudatlanul. Az emléke nyomába. Holott nem gondolt rá, árnyak űzték, s mikor adódott a lehetőség, élt vele, hogy kilépjen zárkája falai közül, úgy érezte, hosszú idő után ismét utaznia kell valahova, mindig utazunk, többnyire lélekben, a gondolatok galaxisai körül, de most úgy vélte, fizikailag kéne, még egyszer, míg megteheti, egyedül nem akart, túl körülményesnek tartotta, így, egy társasutazással megjárja, nem kell hotelekkel és restikkel bajlódnia, a busz pedig elviszi a megadott célhoz, legalább az. Így képzelte valahogy. A dolgok persze mindig sokkal bonyolultabbak. Eltervezte, ugye, hova megy, már akkor is, azaz nem tervezte el túl pontosan, ez az igazság, mert nem lehetett. Adódott a lehetőség, szinte véletlenül. A határok zárva, amióta az eszét tudta, mert olyan volt a világ, nem gondolt rá, hogy valaha elindul, otthon szövögette álmait a határtalanról. Virtuális magaslatokról tekintett a világra, elvonatkoztatott napkeleti bölcs, bár barátainak ő volt a „papa”, ellátta őket gondjukban, semmis bajukban, útbaigazította, ha kellett, csak önmaga számára nem talált kiutat, szűk volt a mellény, amit viselni kényszerült, melyik bolygóról jöttél, papa, heccelődtek vele, valójában nem értett szót senkivel, mindig a távolból, rejtélyes hegyekből jött, talán mert önmagához túl közel állt. Kapóra jött a lehetőség szétnézni messzibb tájakon, persze ezt nem így személyesen értette senki, a levegő volt a lényeg, a levegőváltozás, földúsítani vérkeringését a böjthöz, s a rokonok és ismerősök látogatása, akiket nem ismert, csak tudott néhányukról, most újak is szóba kerültek, elmehetnél e távoliakhoz, földrajzi értelemben, meg szellemileg, sejtette, igaz, inkább jelképesen, hiszen más világban élnek, vajon miről beszélget majd velük, hasonló fajták, nyugtatták, legföljebb odébbállsz a következőhöz, majd írunk, hogy jelentkezel, fiatal vagy, nem árt meg szétnézni. Így alakult az egész, a tantik boldogok voltak, mi újság nálatok, mondd el, amit levélben nem lehet, örvendeztek, örülünk, hogy megismerhettünk, lelkendeztek, s néha úgy tűnt, valóban örülnek, nagyon kedves volt, írták később, de hiszen csak röviden maradt, s órákig bolyongott az ismeretlen városokban, szagolta a más levegőt.
Így került a legtávolabbra szakadt ismerőshöz a szülők ifjú korából, a sajátos ízlésű Ervin bácsihoz. Ekkor látta először, s csak annyit tudott róla, hogy eléggé szűkszavú, mert két-három évente ha egy levelet írt, szinte sok volt, sosem olvasta azokat, végül nem neki írt, meg olyasmiről, amit nem ismert, mert hiszen a határ, ugyebár, amióta az meglett, Ervin bácsi nem lépte át, elvből, vagy ki tudja miért, amit otthon a levelekből megbeszéltek, eléggé unalmasnak tűnt a világ fölfedezése korszakában, mit is kezdjen egy ilyen sosem látott emlékkel, amely nem volt az övé. A nyúlfarknyi felszínes előítélet viszont igaznak bizonyult, egy-két udvariassági kérdés után (hogy hívnak tulajdonképpen, és mit csinálsz) nem sokat törődött vele, átvette az üdvözleteket, amit a ritka levelekkel úgyis megkapott, enynyi volt az egész, na meg az, hogy meddig maradsz, ez világos beszéd, megértette, hogy nem túl sokáig tartanak igényt rá, érthetően, hiszen nem hotelba jött. Majd Miriam megmutatja neked a várost, mondta szárazon, s ezzel elbocsátotta a szobába, ahova elszállásolták.
Letette a táskát a szoba közepére, körülnézett. Nem sok látnivaló volt rajta, sok ilyen szobát látott már, hasonló fajták, tényleg. Ám ha ez a Miriam is olyan lesz, mint Ervin bácsi, az almák végül nem szoktak túl messze gurulni, jobb lesz, ha mielőbb odébbáll. Pedig örült a találkozásnak, mindegyiknek örült, már csak a kíváncsiság miatt is. Otthon megmondták, Ervin bácsi sajátos lélek, na de fiatalkori ismerős, és nem szakadt meg a kapcsolat, őseim múltja az én múltam is, hátha megtudok valamit magamról. Mindez természetesen elméleti kérdés, mivelhogy valójában teljesen idegen számára ez az Ervin bácsi, most látom először, ő is engem, még udvariasságból sem örül a találkozásnak, csak udvariasan rideg, na de miről beszéljen velem, közös élményünk nincs, s úgy látszik, nem is lesz. Megpróbált ugyan egy kissé humorizálni, csakhogy az nem jött be, a szellemeskedésről nyilván más fölfogása van. Aztán megjött Miriam, mosolygósan, ki tudja, miért, mert komor arcok fogadták, s Mihály kétkedő tekintete. Miriamot azonban nem lehetett megtéveszteni, már itt sem vagyunk, mondta, nem túl lelkesen, na de mit fogunk teketóriázni, gyerünk, ha már itt vagy. Visszafogott tekintete azonban hamarosan kinyílt, tapogatózó nyilak szeméből akár a nyitott tenyér, kiolvasta belőlük a vonalak értelmét, az áramkör szinte azonnal beindult, téves kapcsolás kizárva, Mihálynak csodálkozni sem volt ideje, a vonal egyik végén ő, a másikon Miriam, kétségtelenül, minden szót tisztán lehetett érteni, hova csöppentem, gondolta Mihály, mert úgy tűnt, mindazt, amit Miriam mutatott neki, látta már, amerre jártak, már voltak egyszer, emlékeztek, ismerős tájak, ködből kivetkőző csúcsok bontakoztak ki, szellemek, igézetek léptek hozzá, szemébe néztek. Tényleg, mondta Miriam, amikor odatévedt a tekintete, amin Mihály bámészkodott, s Mihály tudta, hogy a lány most az ő szemével látja, amit már régen ismer, mert másképp sütött ezúttal a Nap. Hogyhogy, kérdezte. A gondolatok határtalanok, mondta Miriam, de csak ritkán találkoznak, elképzeltem álmodat. Saját ábrándomat nehezebb kitalálnom, szólt Mihály. Arra mások vannak, nevetett Miriam, de Mihály ezt nem tartotta olyan mulatságosnak, torkán akadt a szó, a váratlan gondolat szívbillentyűjébe botlott. Az áramlások, úgy tűnt, már eleve szinkronban voltak, a teremtés óta, csak nem tudtak róluk, az örvények egyforma mélységben húztak, szédítő döbbenet, mikor megszólal az akkord minden átmenet nélkül, holott egyáltalán nem önkényesen, ellenkezőleg, mindez természetes, ezerévnyi borús ég után napsütés, a rendeltetés végzete. Mihály mély lélegzetet vett, mintha fojtogatták volna mostanáig, sóhajnak is beillett, a vér a biztonság tudatában egyenletesen keringett ereiben, s a sejtelem, miután megbotlott, fölállt, odébbállt, mintha ott sem lett volna, nem történt semmi, semmi új az égvilágon, minden már eleve így volt. Gyere, törte meg a csöndet Miriam, vacsorára várnak, ha nem jövünk idejében, megvadulnak. Kérdőn nézett a lányra. Korán szoktunk vacsorázni, magyarázta, de aztán még elmegyünk. Összenéztek, nevettek hazáig, a lány játékosan a fiúba karolt, úgy csöngettek be, eljátszották bolondságból az idegen látogatót. Jó estét, mondta, én vagyok, Miriam, Ervin urat keressük, otthon van? Ervin bácsinak leesett az álla, a meglepetés sikerült, egy szót sem szólt, mintha befagyott volna, a vacsora alatt sem. Még elmegyünk, mondta Miriam aztán, s elhadarta, mi mindent kell még megmutatnia, s Ervin bácsi nem ellenkezett, nyilván nem ocsúdott fel még a karonfogós érkezés hökkenetéből.
Kimentek a folyócska partjához, a fű szélére ültek, lábuk a fövenyen. Nyár volt, meleg volt, a Nap még aránylag magasan, gyerekek ugrándoztak körülöttük, bennük pedig a tetszhalott gondolat. Bolondoztak, ingerkedtek, mintha nem is egy napja, hanem születésüktől kezdve ismernék egymást, nem vagyunk véletlenül testvérek? Apád eléggé meglepődött, mosolygott Mihály, s némi gondterheltség vegyült a hangjába. Apám néha túl szigorú, hárította el Miriam kedveszegetten a megjegyzést, s arra gondolt, hogy megint számon kéri majd tőle gondolatait, amelyek szerinte az övéivel eleve ellentétesek, jobb hát, ha ő dönt, nem a lánya. Elhallgattak, érezték, tisztázni kell a dolgot. Mögöttük megszólalt egy templom harangja, hívogatón, biztatóan, torokba szorult szív, majd elhalt a kongás, szívükben visszhangzott. Mit rajzolsz, kérdezte végül Miriam, pedig inkább ne kérdezte volna, halasztható esetleg, reménykedett reménytelenül, elodázható talán a rügyek kivégzése mégis, mert sejtette, mi lesz a válasz, a harang üzenete. Mihály egy kis ággal négy hegyes kúpot vésett a fövenybe, jobb és bal oldalán hosszabb lábbal. Tudod, mi ez, tette föl a találós kérdést, holott nem kérdezett, állítás volt inkább. Igen, például, bólintott Miriam — vagy? Ekkor Mihály két lapos körívvel összekötötte a két M lábát. Ez a korona, mondta. Kedves vagy, súgta Miriam, én is, hiszen tudod. Minek mondja ezt? Úgy képzelte, az lesz a csúcs, ha úgy beszélhet majd valakivel, mint most Mihállyal, minden gátlását feledve, komolyan, s nevetve, lába előtt hever a világ, s aztán kiderül, hallgatni még jobb vele. Furcsa, az ember a csúcsokról álmodozik, mégis meglepődik, ha ott találja magát. Mindig váratlan az. Szétnézni is fél, mert hátha elszédül, hátha álom mindez csupán. Pedig az álommal is szembe kell nézni, Mihály messziről jött, ő is messze van, túl messze. Ahhoz hol vannak az ívek? Én is tudom, hogy határaink fölött nincsenek hidak, válaszolt Mihály a ki nem mondott kérdésre. A csúcsok mentén mindig a szakadék, tette hozzá Miriam, szende mosolyában az enyészet zsarátnoka pislogott. Bárhonnan indulsz, fölívelsz, folytatta Mihály, s az alkonyodó Nap felé nézett. Alig jött, már lebukik. Mindjárt a vízbe pottyan. Megfullad. Miriam nem mozdult, de Mihály érezte, valami mégis mozdul, benne, bennük, köztük, vagy inkább mozdulna, de nem teheti, önmagába roskad, s nem mer segítségért kiáltani. Ki hallaná meg? Nem jutunk át a megszabott határokon, szigorúan őrzik. De szabadok vagyunk, áltatták egymást, mert választani és dönteni tudunk. Gondolod, hogy másutt is vannak csúcsok? Nem tudom, de majd ha a hegyekben jársz, gondolj néha rám. Az égre a Hold kúszott, ragyogott, mintha ő volna a Nap, megtévesztő kulissza. Rendben, szólalt meg végül Mihály, gyerünk, mert a szüleid valóban nyugtalanok lesznek. Nem törülöd le, mutatott Miriam féltőn a korona felé. Minek, majd átcsap rajta egy hullám, s megőrzi emlékét, jó helyen lesz.
Szinte megkönnyebbülten tértek vissza, hogy a varázslat után kimondták a kimondhatatlant, s elhallgatták a könnyeket. A házban csönd volt, a szülők, úgy látszik, aludtak már. Betértek még Mihály szobájába, leültek egymással szemben, immár ömlött belőlük az ige, a koronáról nem esett több szó. Ekkor váratlanul megjelent Ervin bácsi. Azonnal az ágyba, parancsolt a lányára, te pedig takarodj, otthon mondd meg, hogy kidobtalak, amiért el akartad csavarni Miriam fejét. Indulatos volt, zord és hajthatatlan, becsapta maga mögött az ajtót, talán nem is a határok, összegezett később Mihály, sokkal inkább a vasfüggöny a fejünkben.
N. Mihály a padról, félig ülve, félig feküdve, már majdnem lecsúszott, feje a támlára billent, koronás fő hajolt föléje, s néven szólította. A folyócska, jutott még eszébe, partra sodorta a koronát, elhagyott szigeten. Hát nem veszett el? Érdekes. Már régen föladta. Pedig egyfolytában azt kereste, csökönyösen, olykor rátalálni vélt, a láthatáron fölrémlett körvonala, aztán mindig lámpát gyújtottak, s eltűnt a látomás. Egy sebtében odalármázott orvos fölhajtotta szemhéját, zseblámpával a pupilláját ellenőrizte. Volt egyáltalán korona, létezhet-e, próbálkozott az illanó lélek, s azzal vigasztalódott, a színpadon is mosolyognak, s elhisszük azt, pedig csak úgy tesznek, mi is csak úgy teszünk, miért nem hisszük hát? A gondolat testet öltött, tömeggé vált, körüllengte, de mindig valamelyik szívbillentyűjébe botlott, s a gondolat volt a csökönyösebb. A folyócska lankás partjáról nem messze nyílt a kilátás, mégis meglátta a napnyugtát. Most a Nap — hol van a Nap? Ha minden igaz, dél körül jár az idő, a hágón akartak átjutni, a csúcsra, s odaátra, a völgy szelíd biztonságába, a Nap tehát fölötte kéne legyen, igen, fölötte, koronája van és nevén szólítja, magához inti, a folyócska a völgyben párába burkolózik, a Nap is, s a görcs, a billentyűk tájékán, az örökkévaló görcs, igen, az is, mintha távolodna, egy messzi mosolyba, mit csinál tulajdonképpen a padon, amikor a mosoly száll, száll, messze a hegyek fölé, a kilátások sötétségbe burkolóznak.
Hiába, mondta az orvos, hiába, ismerte valaki? Igen, gondolta a hölgy, vagyis — és itt megakadt, fölrémlett benne a folyócska, a föveny, a víz tükrében a korona, ha egyszer teszem azt, amit nem lehet, amit nem szabad, állítólag, s átlépem a tiltott határokat, lelkünk szögesdrótját, bár nem látom az út végét, s az utat sem, csak a hegyeket, sugarak tündököltek rajta, miért akartuk így, régen volt, jaj, talán mégis kellett volna, ajkáról leolvastam. Visszafordult, a távolba meredt, vajon merre szállt az illanó, elárvult gondolat. Ismerte valaki, kérdezte újra az orvos, valami WW, a pecsétgyűrűjére ezt vésték.

Köszöntjük a hetvenéves Pomogáts Bélát

„... a forrongások korát éljük...”
Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtudóssal

Idestova másfél évtizede amolyan egyszemélyes intézménye vagy az irodalomnak és a kultúrának, a kisebbségi irodalmak és kultúra esetében különösen. Az Anyanyelvi Konferencia, a Magyar Írószövetség, majd az Illyés Közalapítvány Kuratóriumának elnökeként Téged találnak meg azok, akik segítséget, támogatást, méltányosságot keresnek. Azt kell mondanom, jó állóképességgel rendelkezel, a bizalom felvértez, de a támadásokkal szemben is edzett vagy! Te magad hogyan éled meg ezt a „státust”?

– Nem könnyen, időnként kifejezetten nehezen viselem azokat a terheket, amelyek az utóbbi egy-másfél évtizedben a vállamra kerültek. Korábban ugyanis évtizedeken keresztül: 1965-től kezdve, midőn a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa lettem, egészen a rendszerváltásig nem vettem részt a közéletben. Nem voltam párttag, korábban az ifjúsági szövetségnek sem voltam tagja, csupán szakszervezeti tag voltam, valamikor a nyolcvanas évek elején meg is választottak az intézet szakszervezeti elnökének, illetve a hetvenes évek végén felvett tagjai közé a Magyar Írók Szövetsége. A nyolcvanas évek elején Lőrincze Lajos meghívott az Anyanyelvi Konferencia munkatársai közé, a Nyelvünk és Kultúránk című folyóirat szerkesztőségébe, majd 1985-ben a veszprémi konferencián (az amerikai magyar küldöttek, elsősorban Nagy Károly egyetemi tanár kezdeményezésére) beválasztottak a Védnökség tagjai közé (akkor még ez a testület irányította az anyanyelvi mozgalmat). Mindez azonban nagyon kevés elfoglaltsággal járt, így időm nagy részét a könyvtárban és az íróasztalnál töltöttem: céduláztam és tanulmányokat írtam a huszadik század magyar irodalmáról. Boldog idők voltak, hiszen békében éltem, igaz, időnként „rám szállt” a kulturális politika, Aczél György kiváltképpen utált, az is előfordult, hogy közölték velem: rákerültem a publikálástól eltiltottak listájára. Ez azonban csak rövid ideig tartott. Sokat dolgoztam tehát, és elégedett voltam azzal a „filosz” életformával, amelynek kegyelme folytán egyre-másra születtek a kézirataim. Igaz, nem minden jelent meg akkor, legalábbis könyvformában, nemegyszer ma is abból élek, hogy előkeresem a tizenöt-húsz esztendős dossziékat.

No, a nyolcvanas évek végén mindez megváltozott. 1987-ben Lezsák Sándor meghívására jelen voltam és felszólaltam az első Lakiteleki Találkozón, s a rendszerváltozást követve megnyílt előttem a politikai pálya lehetősége is: 1989 végén a Magyar Demokrata Fórum képviselőnek jelölt. Nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy a politikusi státus: ennek szüntelen taktikázást és megalkuvást kívánó fegyelme nem való nekem. Így azután az irodalmi és a kulturális életben vállaltam szerepet: 1992-ben megválasztottak Lőrincze Lajos utódjaként az Anyanyelvi Konferencia (akkor választott nevén: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) elnökének, azóta két alkalommal is újraválasztottak, 1995-ben a Magyar Írószövetség elnökének, ezt a tisztséget két cikluson keresztül viseltem, 2002-ben pedig felkértek az Illyés Közalapítvány elnökének. Sohasem magam kerestem ezeket a tisztségeket, legutóbb is a kisebbségi magyarság képviselői, olyanok, mint Markó Béla, Sütő András, Tőkés László, Dobos László vettek rá arra, hogy vállaljam az Illyés Közalapítvány elnökségét. A bizalom valóban felvértez, mert persze időnként akadnak támadóim is, olyanok, akiknek írószövetségi elnökként nem szereztem Kossuth-díjat vagy az Illyés Közalapítvány elnökeként nem tudtam pár millió forintot a zsebébe dugni. Időnként nagyon elegem van a magyar közéletből, hiszen az utóbbi tíz esztendőben annyi ostobaságot és aljasságot kellett tapasztalnom, hogy időről-időre megkísért a teljes visszavonulás gondolata. Gyakran kell fegyelmeznem magam, ehhez az ad erőt, hogy a közéleti tisztségeket nem karrierlehetőségnek, hanem szolgálatnak tekintem. Időnként dicsekszem azzal, hogy a magyar közélet legtöbb szereplőjével ellentétben én inkább költök a tisztségeimmel együttjáró feladatokra, és nem keresek rajtuk. Másoktól eltérően én például a saját autómon járom a Kárpát-medencét, évente nagyjából negyvenezer kilométert vezetek, és eszembe se jutott, hogy valaha „szolgálati gépkocsim” legyen.

Kompromisszumot kereső alkat vagy, a sor elején azonban a „rebellis múltad” áll. 1956 októberének magyar forradalma idején egyetemistaként vettél részt az eseményekben, s talán az sem véletlen, hogy 1959-ben internáltak. Hogyan emlékezel ezekre az évekre, tudatos vállalás volt ez, vagy egyfajta „sodródás” a történelmi viharban?

– Nem voltam „rebellis”, csak éppen utáltam a diktatúrát, és lelkesen fogadtam az 1956-os forradalmat. Úgynevezett „középosztálybeli” családból származom, a budapesti Piarista Gimnáriumban tanultam, voltak keserves családi tapasztalataim az 1945-ös szovjet megszállás és a Rákosi-féle rémuralom körül, de nem voltam ellenálló alkat. Ötvenhat októberében viszont boldog önfeledtséggel vettem részt az egyetemi hallgatók tüntetésén, majd tevékenykedtem az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság peremén, később a Mefesz (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) vezetésében, egészen 1957 január közepéig, midőn ez a szervezet gyakorlatilag megszűnt.
Nem tartoztam a forradalom vagy az ellenállás fontos szereplői és hősei közé, ennek ellenére 1959-ben letartóztattak, majd kéthavi vizsgálati fogság után, minthogy semmivel sem tudtak volna bíróság elé állítani, internáltak a tököli internálótáborba. 1960. április 4-én az amnesztia következtében feloszlatták a tábort, én május közepén szabadultam, s ezután még egyesztendei rendőri felügyelet következett. Nehéz éveket kellett megélnem, csak 1965 őszén térhettem vissza abba a szakmai körbe, ahol 1957 őszén a pályámat megkezdtem. Ekkor lettem az Irodalomtudományi Intézet segédmunkatársa, később munkatársa, osztályvezetője, 1992 és 1996 között igazgatóhelyettese. Ötvenhatos szereplésemet azonban sohasem bántam meg, az elviselt megtorlást is ép lélekkel éltem át, az volt a véleményem, hogy minden tisztességes magyar embernek legalább fél évet el kellene töltenie egy kommunista börtönben, hogy igazából megtapasztalja a rendszer lényegét. Igyekeztem őrizni ötvenhatos emlékeimet, és amidőn 1988-ban Vásárhelyi Miklós, Göncz Árpád, Hegedős B. András, Litván György és mások létrehozták a Történelmi Igazságtétel Bizottságot, megtiszteltetésnek tartottam, hogy meghívtak a testület tagjai közé. Életem egyik legnagyobb és legszebb élménye volt Nagy Imre és társainak 1989-es újratemetése: akkor azt hittem, visszakaptuk elorozott történelmünket. Azóta persze igen sok közéleti csalódás ért, és be kellett látnom, hogy 1956 emléke ugyanúgy a politikai manipulációk eszköztárának része lett, akár a kiegyezés után az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc emlékezete.

Rendkívül termékeny irodalomkritikus és irodalomtörténész vagy. Talán csak Te tudod, hány műved jelent meg eddig. A sor elején az 1982-ben megjelent Az újabb magyar irodalom című köteted áll. Köteteddel, melyet „áttekinthető kézikönyvnek” neveztél, megelőzted a hatkötetes „spenót” (az akadémiai A magyar irodalom története) II. és III. folytatásának (tehát az 1945 utáni irodalommal foglalkozó) köteteit. Hogyan fogadta kötetedet a korabeli kritika, s hogyan reagáltak azok a kutatók, akik „monopóliumként” tekintettek a kortárs magyar irodalom történetének megírására?

– Az első könyvem 1968-ban a Kuncz Aladárról írott kismonográfiám volt, amely Bodnár György és Czine Mihály baráti segítségével jelent meg az Irodalomtudományi Intézetben szerkesztett Irodalomtörténeti Füzetek című könyvsorozatban. Ezután még nyolc kisebb-nagyobb könyvem került a nyilvánosság elé, és csak ekkor, 1982-ben Az újabb magyar irodalom című összefoglalás. Ezt a könyvet a Gondolat Kiadó irodalmi vezetőjének: Pók Lajosnak a felkérésére írtam, valójában rövid áttekintésként, még az akadémiai kézikönyv előtt. Kaptam igen jóindulatú és méltányos bírálatokat, és természetesen kaptam néhány esetben elmarasztalást is, többnyire olyanoktól, akik úgy érezték, hogy ők maguk nem eléggé nagy terjedelemben kaptak helyet a bemutatott írók között. A kollégium, tehát az irodalomtörténész-szakma képviselői általában rokonszenvvel nyugtázták vállalkozásomat. Ma már persze én is túljutottam ezen a könyvön, mára egészen másként írnám meg, hiszen akkor több mint ezer magyar írót említettem meg, holott ennyi magyar író egyszerűen nem létezik, elvégre nem nevezhetünk mindenkit írónak, aki könyveket ír és jelentet meg. Ma nem vállalkoznék ilyen összefoglalás létrehozására, de ha mégis, nem szerepeltetnék benne kétszáz írónál többet (ez is igen nagy szám és igen nagylelkű kritikai szűrőre vall).

Merész „fegyverténynek” számított A nyugati magyar irodalom 1945 után című kötet megjelenése (1986), melyet Béládi Miklóssal és Rónay Lászlóval együtt írtatok. Elsősorban a téma volt „pikáns”, hisz a magyar irodalom részeivel szemben is (erdélyi, felvidéki stb.) tartózkodóan szemérmes volt a korabeli kulturális politika. Milyen volt a kötet fogadtatása?

– Ezt a könyvünket is eléggé vegyes visszhang fogadta. Magyarországon inkább kedvező, az emigrációban viszont voltak indulatos bírálatok. Ámbár a mértékadó szerzők, például Borbándi Gyula a müncheni Új Látóhatárban vagy Rónai Zoltán a római Katolikus Szemlében igen pozitív véleményt adott. Ebben az esetben is azok voltak indulatosak, akik szerepeltetésükkel elégedetlenek voltak. Maga a könyv természetesen a kompromisszumok Scyllája és Charibdise szorításában jött világra: minthogy mi Béládi Miklóssal, akinek máskülönben is igen nagy érdemei voltak a nyugati magyar irodalom hazai recepciójának előkészítésében, és Rónay Lászlóval olyan összefoglalást szerettünk volna adni, amely minél teljesebben és hitelesebben mutatja be a nyugati világ (az emigráció) magyar irodalmát. Ennek akkor nem volt egyértelmű irodalompolitikai fogadtatása, minthogy alig voltunk túl azokon az időkön, amikor a nyugati magyarság még ellenségnek számított.
Elmondok minderről egy történetet. Mi hárman 1984-ben leadtuk a könyv kéziratát a Gondolat Könyvkiadónak, ahol Róna Judit, a szerkesztő igen gondosan megszerkesztette az anyagot. Nyolcvanöt nyarán aztán eljutott hozzám a kiadó jelzése, miszerint a pártközpontból valaki „lektorálta” a kéziratot, és azt a kívánságát fejezte ki, hogy mindazokat az írókat, akik nem kifejezetten szépirodalommal foglalkoznak, tehát például Kovács Imrét, Szabó Zoltánt, Borbándi Gyulát és így tovább, ki kell hagyni a könyvből, mert politikailag nem felelnek meg a hazai kulturális politika által támasztott követelményeknek. (Valóban nem kívántak a kádárista hatalom utasításainak engedelmeskedni.) Nem sokkal ezután zajlott Veszprémben, tekintélyes nyugati magyar részvétellel, az Anyanyelvi Konferencia. Lőrincze Lajos, a Védnökség elnöke beszámolójában megemlítette, hogy kiadás előtt áll hármunk kézikönyve a nyugati magyar irodalomról. Utána odamentem Rátki Andráshoz, a pártközpont kulturális osztályának vezetőjéhez, és közöltem vele, hogy sajnos korrigálnom kell Lőrincze Lajos bejelentését, mert a könyv kiadását a pártközpont által támasztott feltételekkel nem tudjuk vállalni. Ő azt javasolta, várjak egy kis időt, beszél az illetékesekkel, és megpróbálja visszavonatni a korlátozó határozatot. Így is történt, a cenzorok lemondtak arról, hogy radikálisan kiheréljék a kéziratot, és a könyv néhány hónappal később megjelent. Vagyis megzsaroltam a pártközpont illetlékesét – erre még büszke is lehetnék. Mindazonáltal a nyugati (emigrációs) bírálók szóvá tették, hogy a könyv nem elég bátor, persze könnyű volt Párizsban vagy New Yorkban bátornak lenni a kommunista kulturális politikával szemben. Az is kétségtelen, hogy jóllehet a mi könyvünk éppen két évtizede készült el, azóta sem írta meg senki a nyugati magyar irodalom történetét.

Az írói érzékenység kérdése nem ismeretlen a számodra. Mióta világ a világ, ez mindig téma volt. A Tükörben megjelent cikkedben (1983 májusában) nemcsak azt említed, hogy volt olyan „érdemes irodalmi riporter”, aki mellőzése miatt már-már „lovagias elégtételt” követelt, hanem Komlós Aladárt is idézted, aki egy szellemes esszéjében a „dicsőség fegyenceinek” nevezte azokat, akik – ahogy írod — „nemcsak alkotni vágynak, hanem megbecsülést és hírnevet is akarnak szerezni”. Az írói érzékenység manapság mennyiben meghatározója az irodalmi életnek?

– Írói érzékenység mindig volt és mindig lesz, és persze nemcsak a kevésbé elismert és ezért érzékenyebb, időnként frusztrált írók érzékenyek, hanem a legnagyobbak is. Közismert például Babits Mihály vagy Németh László érzékenysége, ugyanakkor kevés olyan kiváló írót ismertem, aki ne kifejezetten érzékenyen, sőt gyanakvóan reagált volna a könyveiről szóló írásokra. Ilyen kivétel volt például Nagy László. Amikor az írószövetség elnöke voltam, igen sok olyan tünettel találkoztam, amely beteges és mulatságos érzékenységre vallott. Megint szolgálok egy történettel. Egyszer egy október 23-i írószövetségi fogadáson (minden esztendőben megünnepeltük a magyar forradalom évfordulóját) odajött hozzám egy derék, de nagyon is középszerű költő, és szemrehányást tett nekem azért, hogy az írószövetség nem szerzett neki kitüntetést. „De hiszen ott fityeg a kabátodon” – mondottam. „Igen – volt a válasz –, de ez csak kiskereszt.” „Miért, mit érdemelnél?” – kérdeztem. „Nagykeresztet!” – hangzott a válasz. „Ugyan – mondottam –, nagykeresztet eddig csak Antall József kapott, ő is csak a halálos ágyán.” „Vedd tudomásul – hangzott az önérzetes válasz –, Antall Józsefet nem lehet velem egy napon említeni.” Ez bizony már a kóros önértékelési zavarok világába tartozott, s különösen bántó volt közvetlenül néhány esztendővel az általam igen nagyra becsült miniszterelnök korai és tragikus halála után. Amióta nem vagyok írószövetségi elnök, és irodalmi bírálatokat is ritkábban jelentetek meg, ezekkel az önértékelési zavarokkal ritkábban találkozom.

Rendkívül széles az a regiszter, melyet munkásságod felölel. Déry Tibor, Radnóti, Márai, a magyar avantgárd, az erdélyi magyar irodalom és a transzszilvanizmus, a tárgyias költészet, Takáts Gyula, Jékely Zoltán, a magyar girondisták, a népi líra stb. mind megfér egymás mellett. Van egyáltalán „kedves” témád, vagy az a „kedves”, amit éppen írsz? Feltehetően könnyen írsz?

– Valóban nem írok nehézkesen, és csak annak következtében csökkent a korábban megszokott teljesítményem, hogy nagyon elfoglal a közéleti munka, korábban az írószövetség, mostanában az Illyés Közalapítvány élén. Régi és ma is tudatosan vállalt „vesszőparipám”, hogy inkább az irodalmi, a szellemi, az emberi minőség, mint valamilyen irányzat mellett kötelezzem el magam. Ez sajnos nem általános szokás a „szekértáborokba” gyülekező magyar irodalomban (nem volt szokás a két világháború közötti korszakban sem, amidőn például a Nyugat és az avantgárd tábora kölcsönösen igen kevés megértést tanúsított egymás iránt). Ma is elcsodálkozom azokon a feltűnő igazságtalanságokon, amelyeket különben nagyszerű szellemek tolla nyomán kiváló íróknak kellett elszenvedniök.
Nekem az volt az egyik igen korán kialakult és mindig határozottan képviselt meggyőződésem, hogy nem irányzatok, hanem értékek szerint kell gondolkodni és ítélkezni, és ezért ma is értetlenül és idegenkedve figyelem azt a „kanonizációs” zűrzavart és helyezkedést, amely a magyar irodalom értékeinek befogadása körül zajlik. Léteznek kritikusok, akik állandóan át szeretnék rajzolni az irodalom térképét, és eközben hajlamosak arra, hogy a legnagyobb nemzeti, szellemi, erkölcsi, irodalmi értékeket megtagadják. Így marad ki időnként a jelenlegi „kánonokból” például Babits Mihály, Illyés Gyula, Németh László, Déry Tibor, Nagy László vagy Juhász Ferenc. Nekem mindez nagyon ellenszenvesnek, ráadásul ostobaságnak tetszik, és irodalomtörténetírói pályámon ezért törekedtem arra, hogy különböző, időnként egymás ellen kijátszott értékeket is felmutassak, például Kassák Lajost és Németh Lászlót, Márai Sándort és Déry Tibort vagy éppen Nagy Lászlót és Juhász Ferencet. A magyar kultúra, egyáltalán a magyar nemzet nincs abban a történelmi biztonságban, hogy állandóan egymás ellen vívott irodalmi (vagy éppen ideológiai és politikai) polgárháborúkban kötelezzük el magunkat. A katolikus hagyományban nőttem fel, mint szóltam róla, Piarista Gimnáziumban tanultam, és Sík Sándor nevelt arra, hogy a „katolikus kötőszó” nem a „vagy”, hanem az „és”, s az ennek megfelelő szellemi-erkölcsi stratégia nem a kirekesztés, hanem az összefogás.

A magyar irodalom posztmodern korszaka a hetvenes évek közepén adta le a névjegyét a magyar irodalomban. Béládi Miklós nemcsak azt írta Esterházy Péter 1979-ben megjelent Termelési regényéről, hogy „szinte csoda számba megy” kötet, mely a „mérce magasra helyezése, az ígéret valóra váltása”, hanem (vállalva, hogy „más irodalmi eszmerendszerben” nevelkedett) „belátta” azt is, hogy „egy irodalmi korszak kezd végérvényesen lezárulni, hogy helyet adjon a következőnek... ami nem más, mint a magyar irodalom jövője”. Az irodalmi kánonok kérdésében talán csak a szocialista realizmus volt annyira kizárólagos, mint a posztmodern irányzat. Hogy élted meg ezt az új irányzatot, s miben látod a hozadékát a magyar irodalom egésze számára?

– Komlós Aladárt idézted az előbb, tőle én nagyon sokat tanultam, főként az irodalomtörténet-írás etikáját illetően (a másik mesterem, még az egyetemen, pedig Bóka László volt, ők – Komlós és Bóka – különben elszántan utálták egymást, jóllehet mindketten szociáldemokraták voltak 1945 és 1948 között!). Nos, Komlós Aladártól tanultam meg azt, hogy egy irodalomkritikus egy idő után már nehezen tudja befogadni és értelmezni az irodalmi folyamat legújabb eredményeit. Erre utal különben a kérdésedben Béládi Miklóstól idézett kijelentés is. Nekem valójában a huszadik századi magyar irodalom adott igazán személyes élményt és feladatot, olyan írók, mint Ady Endre, Babits Mihály, Krúdy Gyula, Illyés Gyula, Németh László, Kós Károly, Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, Juhász Ferenc, Sütő András és még nagyon sokan. Úgy gondolom, át tudtam élni és meg tudtam érteni azt a szellemiséget, amelyet a Nyugat három nemzedéke, a „klasszikus” avantgárd (Kassák Lajos és köre), a népi irodalom, az Újhold köre, a második világháború utáni szellemi megújulás irodalma kínált, be tudtam fogadni természetesen a határon kívül kifejlődött kisebbségi és nyugati magyar irodalmat is, sőt a „posztmodern”-nek nevezett literatúra igen sok eredményét (például Esterházy Péter, Nádas Péter, Krasznahorkai László, Lengyel Péter, Grendel Lajos munkásságát) is. Azt azonban észreveszem magamon, hogy a legújabb törekvések már kevésbé érintenek meg, nem is vagyok közöttük otthonos: értsék meg és értelmezzék ezeket a fiatal irodalomkritikusok.

A modern irodalomelméleti felfogás szerint „a nyelv szavai közvetlenül sohasem a valóságot érik el, hanem mindig csak a kommunikációs partnert” ezért „a műalkotás kijelentései sem a valóságra vonatkoznak, hanem csupán az értelmező közösségek alkotta kulturális egységben érvényes cselekvési és kommunikációs rendszerekben nyernek jelentést”. E szerint „az irodalmi szöveg egyetemessége... nem a világra-, hanem a kommunikációra-vonatkoztatott-ságában érzékelhető”. Kulcsár Szabó Ernő szavai ezek. A „világszerű” és a „szövegszerű” dolgában mi a személyes véleményed?

– Valójában az, amit Kulcsár Szabó Ernőtől idézel (akit különben nagyra becsülök és személyesen is kedvelek, a modern magyar irodalomról írott 1993-as könyvéről igen elismerő bírálatot jelentettem meg annak idején!), az egy korábban is szélesebb körben elfogadott igazság kissé kacifántos „posztmodern” megfogalmazása. Azt mindig is tudtuk, hogy az irodalmi alkotások nem olyan módon ábrázolják vagy fejezik ki a valóságot, mint a mindenképpen szigorú objektivitásra törekvő tudomány, hanem egy „értelmező közösség kommunikációs rendszerében nyernek jelentést”. Tudta ezt például az európai irodalom történetéről képet adó Babits Mihály vagy a magyar irodalom történetét író Szerb Antal is, csak erről a tudásáról kevésbé kifonomult „metanyelven” adott számot. Azt akarom mondani tehát, hogy nekem ezzel a „posztmodern” irodalomtudományi kommunikációval és „metanyelvvel” semmi bajom, csak éppen jobban szeretem az értelmezésnek és a beszédmódnak azokat a hagyományait, amelyeket például Babits Mihály és Szerb Antal, vagy hogy szélesítsem a kört, Halász Gábor, Cs. Szabó László, Keresztúry Dezső, Komlós Aladár, Bóka László és Sőtér István képviselt, amelyet az én közvetlen szakmai és baráti környezetemben Béládi Miklós, Bodnár György, Tamás Attila, Kenyeres Zoltán, Rónay László és Görömbei András használ(t). Vagyis igen nagy fontosságot tulajdonítok annak a hagyományos felfogásnak, amely értelmében a magyar irodalom mindig is a nemzeti élet „tükre” és „letéteményese” volt, azaz ebben az értelemben inkább „világszerű”, mint „szövegszerű”, következésképp olyan nyelvet kell használnia, amelyet az értelmes és tanult nemzeti közösség minden különösebb nehézség nélkül követni tud.

Hol tart ma – véleményed szerint – a magyar irodalom, azonkívül, hogy a kánonok együttélése hovatovább természetes kezd lenni. Milyen új iskolák, irányzatok vannak manapság a startvonalon vagy dörömbölnek a Parnasszuson?

– A magyar irodalom ma, ahogy én látom, egy lázas, de még nem kiforrott korforduló körülményei között él. A huszadik századnak, mondjuk: Ady Endre és Nagy László, Móricz Zsigmond és Kertész Imre között mindenképpen vége van, a huszonegyedik század pedig: Esterházy Péterrel, Nádas Péterrel és másokkal együtt már régebben elkezdődött, legalábbis az irodalomban. Egyelőre a forrongások korát éljük, ahogy ezt élték elődeink a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján a magára találó Ady és Móricz előtt. Ezért aztán a mai kor irodalma kissé szegényesebbnek, szürkébbnek, magánérdekűbbnek tetszik, akárcsak az 1890 és 1908 közötti magyar irodalom. Kiváló íróink vannak, mindenekelőtt a prózaírók között, de nem látom azokat a nagyszerű és gazdag (több tucat jelentékeny alkotó személyiséget felmutató) vonulatokat, mint amilyeneket a Nyugat, a népi irodalom, az Újhold, a Nagy László–Juhász Ferenc-féle költészet, végig a huszadik század magyar irodalma hozott. Átmeneti korban élünk (ez persze ócska közhely, és mindig el lehet mondani), különben nemcsak az irodalomban, hanem a magyar közéletben, társadalomban, gondolkodástörténetben is. Csak remélni tudom, hogy a most észlelt változások nem irodalmi kultúránk leépülését hozzák el, hanem valamiféle új kibontakozást, akárcsak 1980-ban a Nyugat, a harmincas években a népi irodalom vagy 1945 után az új magyar költészet, amely egyfelől Pilinszky Jánossal és Nemes Nagy Ágnessel, másfelől Nagy Lászlóval és Juhász Ferenccel a huszadik század második nagy költői forradalmának eredménye volt. Egy évszázadban két nagy költői forradalom maga is az irodalom hatalmas életerejét tanúsítja, a magyar irodalom eme hagyományos életerejének a jelenben vagy közeli jövőben sem szabad kifulladnia.

Milyennek ítéled a nemzeti kisebbségi irodalmak helyzetét, kik és mely művek jelentik számodra ezen irodalmak erejét, a tehetség bizonyítékait? Erdély – a két világháború közötti korszakkal szemben – megőrizte-e vezető szerepét, s menynyiben zárkózott fel hozzá a Felvidék vagy a Vajdaság, illetve Kárpátalja?

– A kisebbségi magyar irodalmak mára a nemzeti irodalom természetes részeivé váltak: értékrendjük egységesült, ma valóban elmondhatjuk, hogy a magyar irodalomnak egységes értékrendje van, emellett intézményeik többé-kevésbé betagolódtak az egyetemes magyar irodalom intézményi rendszerébe. Ámbár ezen a téren még van javítani való, ugyanis a Magyarországgal szomszédos országokban (Szlovákiában, Kárpátalján, Erdélyben, Vajdaságban) megjelenő magyar könyvek és irodalmi folyóiratok ma, sajnálatosan, kevésbé vannak jelen a magyarországi köztudatban (olvasói tudatban), mint másfél évtizeddel ezelőtt. Akkor a megjelenő könyvek, voltaképpen a magyar–csehszlovák, a magyar–román vagy a magyar–jugoszláv közös könyvkiadási egyezménynek köszönhetően szélesebb körben jutottak el a magyarországi könyvpiacra, és az irodalmi folyóiratok, így a pozsonyi Irodalmi Szemle, a kolozsvári Utunk, a marosvásárhelyi Igaz Szó vagy az újvidéki Híd könnyebben voltak beszerezhetők (előfizethetők) Budapesten, Szegeden, Miskolcon, Debrecenben, Pécsett, mint manapság. Mindennek a könyv- és folyóiratbeszerzés rendezetlensége az oka: Magyarországon ma jóval drágábban lehet megrendelni egy határon túl megjelenő magyar folyóiratot, mint egy hazait. A kölcsönös elérhetőség méginkább nehéz a kisebbségi magyar irodalmi régiók között, úgy vélem például, hogy egy Pozsonyban élő magyar aligha tud hozzájutni a Csíkszeredában vagy Marosvásárhelyen megjelenő magyar könyvekhez és folyóiratokhoz. A magyar részirodalmak mindazonáltal és nem minden erőfeszítés nélkül túljutottak egy olyan egységesülési folyamaton, amelynek köszönhetően ma már valóban a több országban élő magyar nemzeti irodalomról beszélhetünk, és ez az egységesülés az európai uniós integráció következtében, remélhetőleg, tovább fog fejlődni az előttünk álló időszakban.
Igen sok kiváló – a magyar nemzeti irodalom egyetemességében is méltó szerepet betöltő – magyar író él a Magyarországgal szomszédos országokban. Mondjak néhány nevet? A Felvidéken Dobos László, Duba Gyula, Tőzsér Árpád, Cselényi László, Gál Sándor, Grendel Lajos, Erdélyben Sütő András, Szabó Gyula, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Király László, Markó Béla, Kovács András Ferenc (Erdélyből többen átköltöztek Magyarországra még a diktatúra idején, így Beke György, Pusztai János és Csiki László), Kárpátalján Balla D. Károly és Vári Fábián László, a Vajdaságban Tolnai Ottó és Végel László. Több Kossuth-díjas van közöttük, és olyan kiváló, az egész magyarság által nagyra be-csült művek fűződnek hozzájuk, mint Sütő András szociográfikus regénye: az Anyám könnyű álmot ígér, Szilágyi István történelmi regénye: a Hollóidő, Dobos László regénye: az Egy szál ingben vagy Grendel Lajos regénye: az Éleslövészet. Valóban ma is Erdélyé a vezető szerep, mindazonáltal a többi Kárpát-medencei magyar régió irodalma is felzárkózott a nemzeti irodalom egyetemes értékrendjéhez, ráadásul ezek az irodalmak még mindig őrzik a közösségi felelősségvállalásnak azt az erkölcsi ethoszát, amelyről a magyarországi irodalom egy része mintha lemondana. Meggyőződésem szerint ma is tanulságos az a vélemény, amelyet Európaiság és regionalizmus című szép esszéjében 1930-ban Babits Mihály fogalmazott meg a kolozsvári Erdélyi Helikon olvasói számára. „A mai Emberség sorsának gyökeréhez bizonnyal annak az irodalomnak van legtöbb kilátása hozzáférkőzni – állapította meg Babits –, amely Nemzet és Ember viszonyát legforróbban átéli önmagában; s a kulturális válság gyökeréhez az ér, amelyiknek számára a saját partikulárizmusa legvitálisabban vált problémává. S itt van a kis irodalmak reménye, hogy fontosat és izgatót mondhassanak ma, amikor a nagyok is alig tudnak ilyesmit mondani. S itt elsősorban a magyar szellemé: melyet különleges helyzete s egész története predesztinált, hogy különös intenzitással élje át az emberi és regionális kultúra összeütközésének akut drámáját.”

Az irodalomtörténet-írásban érvényesek-e még Horváth János szavai: „Magától a szemlélet tárgyától kell tanácsot kérnünk, s arra szabnunk gondolatmenetünket. (...) Kérdezzük meg saját anyagunkat, akkor lesz irodalomtörténeti szintézisünk nemcsak tárgyi hűségű, hanem magyar is egyúttal.”

– Magam is sokat tanultam Horváth Jánostól, nagyhírű könyveit, amelyek a régi magyar irodalommal foglalkoztak (A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Az irodalmi műveltség megoszlása), még egyetemista koromban szereztem be egy Múzeum körúti antikváriumban. És természetesen elfogadom az általad idézett megállapítást is, amely a magyar irodalomtörténet-írás kívánatos módszertanát, avagy mondhatnám így is: kívánatos etikáját foglalja össze. Valóban, az irodalomtörténet-írás nem létezhet sem az irodalom

Az akadémiai irodalomtörténet a hatvanas évek közepén, kiegészítései pedig 1982-ben, 1986-ban és 1990-ben jelentek meg – 1975-ös korszakzárással. Jogos tehát a szakma elmarasztalása, hogy hiányzik a korszerű irodalomtörténet, s negyedszázad pedig teljességgel hiányzik. A megjelenő irodalomtörténetek (ezek közé tartozik Kulcsár Szabó Ernő kötete is) jobbára „mazsoláznak”, nem szólva arról, hogy a kisebbségi irodalmak „kifelejtődnek”, mintha külön világ lenne, s nem az egyetemes magyar irodalom részei. Vannak-e jelei annak, hogy valami készül, s ha igen, milyen elképzelésekkel és mikor lesz a szándékból kötet?

– Az én véleményem szerint is itt volna az ideje egy új nagyszabású magyar irodalomtörténeti összefoglalásnak, hiszen más közép-európai nemzetek esetében ilyen összefoglalás nem negyedszázadonként, hanem inkább évtizedenként aktuális. Ráadásul a hatvanas-nyolcvanas években készült szintézis, legalábbis ennek a modern magyar irodalommal foglalkozó kötetei részben elavultak, minthogy a mára teljességgel idejét múlt marxista–leninista irodalomelmélet hagyta rajtuk a nyomát. Valamikor a nyolcvanas évek elején Sőtér István tervezett egy új (ezúttal háromkötetes) akadémiai szintézist, ezt azonban az ő váratlan halála, majd a politikai események sorozata meggátolta. Úgy tudom, mostanában ismét folyik valamiféle tervezgetés egy új szintézis körül. Még a Sőtér István által kezdeményezett új összefoglalás idején felvetődött az a kérdés, hogy a kisebbségi magyar irodalmak milyen szerkezeti helyet kapjanak az összefoglaláson belül. Magam (és ennek akkor hangot is adtam a Literatura című akadémiai folyóiratban) azt a véleményt képviseltem, hogy az irodalmi folyamat leírását két nézőpontból, két szerkezeti egységben kellene megoldani. Egyrészt külön kellene tárgyalni az irodalomnak mint intézménynek a történetét, ez foglalkozna az irodalmi élettel, az irodalompolitikával, a nyilvánosság műhelyeivel, és itt külön-külön lehetne foglalkozni a magyarországi, a szlovákiai, az erdélyi, a vajdasági és a többi magyar részirodalom intézménytörténetével. Másrészt viszont közös szerkezetben kellene elhelyezni az egyes írókat és műveket, tehát nem országok, hanem nemzedékek és irányzatok szerint. Ez azt jelenti, hogy például a magyarországi Sánta Ferenc, az erdélyi Sütő András, a felvidéki Dobos László és Duba Gyula ugyanabban a fejezetben kap helyet. Ugyanígy a magyarországi Csoóri Sándor és Fodor András, az erdélyi Kányádi Sándor és a szlovákiai Gál Sándor vagy a modernizmus költőiként a magyarországi Orbán Ottó, az erdélyi Szilágyi Domokos és a felvidéki Tőzsér Árpád. Természetesen csak példák gyanánt említem ezeket a kategóriákat és neveket.

Azt azonban semmiképpen sem hiszem, hogy ennek a korszerűbb irodalomtörténeti összefoglalásnak egy úgynevezett „akadémiai kézikönyv” keretében kellene megvalósulnia. Inkább úgy gondolom, hogy több olyan összefoglalást kellene kezdeményezni, amely egyetlen vagy csak három-négy szerző munkája nyomán ad képet a magyar irodalom történetéről. Igazából egy új Szerb Antalra lenne szükség, de hol van egy olyan irodalomtudós vagy esszéíró, akinek hozzá hasonlóan szerves víziója lenne irodalmunk nyolc évszázados történetéről és mai eredményeiről?

Mellesleg említem, bár nem mellékes, hogy a kisebbségi irodalmakról megjelenő, szakmai felkészültséggel készült tanulmánykötetekről, irodalomtörténetekről, lexikonokról hallgat a magyarországi szaksajtó. Szabó Dezső nótája jut eszembe: Ki tanyája, ez a nyárfás...?

– Már szóltam arról, hogy a kisebbségi magyar irodalmak mára jótékonyan betagozódtak a magyar nemzeti irodalom egészébe, a nyolcvanas évek óta, vagyis negyedszázad óta tart ez a folyamat. Mindezt nem lehet elmondani a kisebbségi magyar irodalomtörténet-írásról, amelynek eredményei még jórészt ismeretlenek. Vannak kisebbségi magyar tudósok, akik mára méltó helyet kaptak a magyarországi (az egyetemes) magyar tudományos életben, ilyen például a Széchenyi-díjban is részesült erdélyi Benkő Samu és Kántor Lajos, illetve a vajdasági Bori Imre. A felvidékiek, például Turczel Lajos, Csanda Sándor, Koncsol László, Szeberényi Zoltán és te magad azonban nem kaptak kellő figyelmet és elismerést. Mások is hasonló helyzetban vannak, például az újvidéki Bányai János, aki jelenleg egyike a legszínvonalasabb és legtermékenyebb magyar irodalomtudósoknak. De az irodalomtörténeti és irodalomkritikai munkák recepciója különben is teljességgel esetleges, szinte megszűnt. A magyarországi folyóiratok, például az írószövetség hivatalos lapja: a Kortárs következetesen távol tartja magát attól, hogy irodalomtudományi műveket ismertessen (ehelyett botrányokra vadászó cikkeket közöl). Például az én első könyvemről, a Kuncz Aladár pályáját feldolgozó kismonográfiáról éppen tíz, olykor tanulmányszámba menő recenzió jelent meg, a tavaly ősszel megjelent, Juhász Ferenc költészetével foglalkozó vaskos tanulmánygyűjteményemről viszont egy sem.

Bármely jelentős mű minősítésekor mindenekelőtt értékelésre törekszik a kritikus. Itt kérdezném meg, hol tart ma a magyar irodalomkritika? Milyen dilemmákkal küszködik az új évezred elején?

– A magyar irodalomkritika ma szomorú válságban van. Tíz-húsz esztendeje egy jelentékenyebb verseskönyvről vagy regényről, mondjuk Nemes Nagy Ágnes, Somlyó György, Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István, Orbán Ottó, Mészöly Miklós, Szabó Magda, Galgóczi Erzsébet, Csurka István, Moldova György új könyveiről tizenöt-húsz kritika is napvilágot látott, ma jó esetben egy vagy kettő, és ez is csak akkor, ha a recenzióval megtisztelt szerző a folyóiratszerkesztővel és a recenzenssel ugyanabba a politikai „szekértáborba” tartozik.
A hagyományosan nagy múltú és hatalmas irodalom- és nemzetnevelő szerepet vállaló, betöltő magyar kritikai irodalom mára rendkívüli módon elszegényedett és elszürkült, ebben a tekintetben még szomorúbb a helyzet, mint a méltán elmarasztalt marxista–leninista irodalomkritika dominanciája idején. Mert akkor is voltak hiteles és mértékadó kritikusok, például a már többször emlegetett Béládi Miklós, Bodnár György, Kenyeres Zoltán, Rónay László vagy B. Nagy László, Fülöp László, Márkus Béla, Görömbei András, Erdélyben Kántor Lajos, Láng Gusztáv, a Vajdaságban Bori Imre, Bányai János és persze nálatok is azok, akiket emlegettem az előbb. Hozzájuk hasonló irodalomkritikus ma egyszerűen nem létezik. Már csak annak következtében sem, hogy a kritikai minősítésben szüntelenül ott lábatlankodik a napi politika, talán jobban, mint két évtizede az ideológia. Miért is írnék én egy baloldali íróról jó kritikát? Miért is foglalkozzam egyáltalán egy jobboldali író könyvével? Ezek a kérdések ott rejtőznek a kritikai munka hátterében és megrontják az irodalom recepcióját. Talán egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb korszaknak kell elkövetkeznie ahhoz, hogy ismét Halász Gábor-i, Komlós Aladár-i, Béládi Miklós-i színvonalú magyar kritikai irodalom legyen. Erre egyelőre várni kell.

Történelem jelen időben – ez a címe egyik tanulmánykötetednek (2001), melyben politikai, történelmi, társadalmi témákkal foglalkozol – az irodalmiak mellett. Így talán nem tűnik provokációnak, ha politikai „vizekre” viszlek. A politika napjainkban keresztül-kasul szántja az életünket. A politikai érdekek ma már ott vannak nemcsak a közéletben, hanem az irodalomban, művészetben, talán még a szerelmesek között is. Megosztják a barátokat, megrontják a közéletet... A pártérdekek gátlástalanságának ki vagy mi szabhat határt, saját lelkiismeretünkön kívül? Hol az a „csillag” – melyet Babits Mihály emleget —, amelyet (nemcsak az írónak, hanem) minden etikus lénynek is követnie kell(ene)? A rontás miért épülhet be agysejtjeinkbe? Talán már a gyermekeink is ezzel a méreggel születnek, emlékeztetve József Attila szavaira: „...halált hozó fű terem / gönyörűszép szívemen”?!

– Mindig érdekelt a politika, azonban 1989 előtt, kivéve 1956 őszének és telének néhány kegyelmi, ugyanakkor tragikus élményekkel terhes hónapját, sohasem volt sem kedvem, sem lehetőségem, hogy a közéletben szerepet vállaljak. Ezért igen nagy érdeklődéssel figyeltem és nem minden öröm nélkül kapcsolódtam be a magyar közéletbe a nyolcvanas évek végén és természetesen a rendszerváltozás után. Már beszéltem arról, hogy a közvetlen politikai szerepvállalástól okkal elment a kedvem 1990 elején, midőn láttam az általános tülekedést a hatalom és persze a pénz körül. Ezért kerestem helyet a kulturális közéletben és a magyar–magyar kapcsolatok gondozásában. Ezután már némi gyanakvással figyeltem a politikát, azonban akkoriban még nem is képzeltem, hogy milyen hihetetlen ostobaságok és aljasságok felől kell majd tapasztalatokat szereznem a soron következő másfél évtizedben.

Minden politikai pártban találtam természetesen jószándékú és tisztességes embereket, így a szocialisták között Medgyessy Pétert és Tabajdi Csabát, a szabad demokraták között Mécs Imrét és Dornbach Alajost, a magyar demokraták között Dávid Ibolyát és Csapody Miklóst és a Fideszben is vannak, főként vidéken rokonszenves emberek, például Bonyhád képviselője: Potápi Árpád, akivel az Illyés Közalapítvány kuratóriumában együtt dolgozom. Úgy általánosságban a magyar politika mégsem a szolgálatról, hanem a hatalomról és a pénzről szól. Kevés az olyan politikai személyiség (ilyenek is főként a rendszerváltás kezdetén léptek fel), aki a magyar nép iránt érzett feltétlen elkötelezettsége és ugyanakkor európai tájékozottsága nyomán vállalna szerepet a közéletben. Ilyen volt például Antall József, Göncz Árpád és Vásárhelyi Miklós. Őrájuk ma is igen nagy szükség volna a jelenben, midőn a közélet, úgy tetszik hatalmi és nyerészkedési manipulációkkal telítődött, és az új magyar demokrácia – ami történelmi értelemben tragikus fejlemény – kezdi lejáratni magát a magyar nép többsége előtt.
Ráadásul a politikai elit rátelepedett a kultúrára és ezen belül az irodalomra is, hovatovább nem az számít, hogy ki milyen szellemi értékeket produkál, hanem hogy melyik párt vagy pártvezér környezetéhez tartozik. Közismert dolog, hogy a magyar (magyarországi) irodalom korábban oly magas erkölcsiséggel működő lelki egysége felbomlott, holott ennek az egységnek igen nagy szerepe volt a diktatórikus rendszer ellen viselt küzdelemben, és irodalmunk ma a pártérdekek kiszolgáltatottságába került. Ez is oka annak, hogy a magyar irodalom a jelenben egyszerűen képtelen eleget tenni azoknak a szellemi és morális követelményeknek, amelyeket a válságba került nemzeti élet állít elé, és nem tudja hatékonyan vállalni azt a közösségi képviseletet, amely történelmének egyik meghatározó erkölcsi értéke volt. Meggyőződésem, hogy az irodalom igen alapos, radikális, sőt kegyetlen önvizsgálatára volna szükség, ennek az önvizsgálatnak a következtében lehetne ismét helyreállítani és megerősíteni irodalmunk nemzeti pozícióját. Ehhez, persze olyan eszményekre, közösségi eszményekre volna szükség, amelyeket minden áramlat, minden „szekértábor” vállalni tud. Hogy az általad idézett Babitscsal érveljek magam is: józan értelemre és biztos morálra volna szükség ahhoz, hogy a magyar irodalmi életben tapasztalt feszültségeket feloldjuk. Az írástudók árulása című, 1928-ban keltezett vallomásos esszéjében írta Babits: „Az Ész és Erkölcs tehetetlensége ejt kétségbe a vak Ösztönökkel szemben? Nézz körül, s gondold meg, mit vitt már végbe, micsoda erőt fejtett ki, micsoda győzelmeket aratott, micsoda civilizációt alkotott ez az Ész és morál állat voltunk őserkölcse óta, mely a bellum omnium contra omnes volt! De még ha nem is volna így, még ha semmi reményünk sem volna, s joggal veszítenéd el minden hitedet a Morál és Igazság erejében: bizonnyal akkor is inkább illik az Írástudóhoz a Világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlan áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát – míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit.” Figyelemre méltó gondolat ez a jelenben is.

Az egység – a sokféleségben szinte korparancsa lett napjaink fejlődésének. Klaus Mann írta annak idején: „Ahhoz, hogy Európa elkerülje bukását, kettős posztulátummal kell együtt élnie. Őriznie kell az európai egység tudatát, el kell mélyítenie azt a tudatot, hogy Európa oszthatatlan egész, ugyanakkor életben kell tartania az európai stílusok és hagyományok sokszínűségét. Európa olyan értékes, de igen komplikált harmónia, amelyben a disszonanciák úgy találnak egymásra, hogy nem szüntetik meg egymást és önnagukat.” Hogyan látod e gondolatok alapján a nemzet egységét otthon és a határokon túl? Milyen elvekre épülhet szellemében, szándékaiban, törekvéseiben az új évezred magyar kulturális politikája?

– A mai idők egyik drámai tapasztalata éppen az, hogy a magyarság (a 14 millió magyar) szellemi, lelki, kulturális egységének, vagyis a Trianon után megsérült „kulturális nemzet” egységének helyreállítására létrejött egy lehetőség: a demokratikus berendezkedés által és az európai integráción belül, ugyanakkor ennek az egységnek a gyakorlati megvalósításától talán messzebb vagyunk, mint másfél évtizede. A magyarság egységét politikai „lövészárokháborúk” számolták fel, és a mindenütt, tehát nemcsak Magyarországon, hanem a kisebbségi magyar társadalmakban is kifejlődött „Kulturkampf” igen nagymértékben rombolta azt a virtuális nemzeti egységet, amelynek helyreállítására mindig is törekedett a magyar irodalom, amelynek helyreállítása az európai integráció révén már-már kézzelfogható közelségbe került. Ezért valóban szükség volna egy új nemzeti és kulturális stratégiára, a „kulturális nemzet” helyreállításának stratégiájára. Hogy ennek a stratégiának mik lesznek az alkotóelemei, és miképpen képzelhető el megvalósítása, ez egyelőre nemigen tudható. Kialakításához mérsékelni kell a politikai pártok „állóháborúját”, oldani kellene az irodalmi életen belül kialakult feszültségeket, például azokat, amelyek a Magyar Írószövetség látványos meggyengüléséhez, jóformán széteséséhez vezettek. Az egymással viszálykodó feleknek önmérsékletet kellene tanúsítaniok. Mindenesetre meg lehetne szervezni néhány alkalmi ankétot, konferenciát, amely a kulturális nemzeti egység létrehozásának stratégiáját próbálja kialakítani. Ennek a párbeszédnek alkalmas kerete lehetne a Magyar Tudományos Akadémia, az írószervezetek valamiféle összefogása, akár az Anyanyelvi Konferencia. Egy olyan terem, ahová mindenki belépőt kap és mindenki el is jön, még akkor is, ha nem szívesen áll szóba néhány másik emberrel, aki a teremben található.

Fábry Zoltán írta 1968 áprilisában: „...a kisebbség mindig űzött, hajszolt lesz: megpróbáltatás, kísértés, terror alanya és tárgya... Csak aki magyarként megmarad ez űzöttségben, maradhat meg emberként az embertelenségben is.” Arról a kisebbségről van szó, melyet mai szóhaszálattal határon túlinak mondanak, holott mindig egyetemes magyar volt! Véleményed szerint a magyar nemzetpolitika menynyiben veszi figyelembe a megváltozott helyzetet, s az évtizedek kilátástalanságaival szemben mennyire tudatosítják az illetékesek, hogy: „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll”?

– Természetes dolog, hogy a mindenkori magyar kormányok nemzetpolitikában gondolkodnak, ez különben az 1989–1990-es rendszerváltozás egyik fontos előfeltétele és eredménye volt. Ez a nemzetpolitika azonban jelenleg nem kiérlelt, nem egyetemleges és nem hatékony. Ezért Fábry Zoltán és persze mások: Kós Ká-roly, Krenner Miklós, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Balogh Péter, Sütő András, Dobos László, Gál Sándor nemzet- és kisebbségpolitikai fejtegetései ma is időszerűek. A Kárpát-medencében kisebbségi helyzetben élő magyar közösségek kezelésének stratégiája is újragondolásra vár, már csak annak következtében is, hogy léteznek olyan magyar közösségek (Szlovákiában és Szlovéniában), amelyek máris jelen vannak az európai integráció intézményrendszerében, mások (Romániában, Horvátországban) belátható időn, mondjuk négy-öt esztendőn belül maguk is az unió részesei lesznek, megint mások (Kárpátalján vagyis Ukrajnában és Szerbiában) pedig ki tudja, mikor kerülnek az unió polgárai közé. Ezek a fejlemények új nemzetpolitikai koncepció kialakítását sürgetik. Éppen ezért igen veszedelmesek a kisebbségi magyar politikai életben újabban, mindenekelőtt budapesti ösztönzésre létrejött konfrontációk és még ennél is veszedelmesebb az, hogy a budapesti kisebbségpolitika jóformán alárendelődött a politikai pártok érdekeinek. Ez a rendszerváltás első kormánya idején még nem így volt, akkor, mindenekelőtt Antall József politikai bölcsességének köszönhetően, sikerült egyfajta nemzeti konszenzust kialakítani. Ennek az új konszenzusnak a stratégiáját kellene most józan vitákban, nem pártpolitikusi, hanem értelmiségi eszközökkel megfogalmazni. Ehhez azonban az kellene, hogy a magyarországi politikai elit képes legyen bizonyos erkölcsi magaslatra emelkedni, arra a magaslatra, ahol a konszenzusképzés egyáltalán elképzelhető. Ilyen erkölcsi magaslat jelenleg nem létezik.

Az elmúlt másfél évtizedben más lett körülöttünk a világ. A kedvező változások mellett azonban jócskán vannak veszteségeink is. A korábbi évtizedek hihetetlen nyeresége volt a közös könyvkiadás intézménye, mely nálunk 1953-tól a rendszerváltás utáni évig a magyar kultúra gyarapodását segítette. Manapság nemcsak a könyvek, irodalmi folyóiratok sem jutnak el rendeltetési helyükre, a könyvtárakba, iskolákba, egyetemi tanszékekre, hanem a kisebbségi és a nemzeti irodalom is – az olvasóközönség egy része és az intézmények elszegényedése miatt – hovatovább fantomirodalom lesz. Mit lehet tenni annak érdekében, hogy a szellem napsugara eljusson oda, ahol arra a nemzeti identitás meg a megmaradás érdekében feltétlenül szükség lenne rá?

– Az előbb beszéltünk már arról, hogy a kisebbségi magyar irodalom ma jóval nehezebben jut el a teljes magyar (tehát magyarországi és utódállamokbeli) nyilvánosság elé, mint másfél évtizede, holott ez az irodalom természetszerűleg ma izgalmasabb, mint az egypártrendszer által annak idején erősen korlátozott erdélyi vagy felvidéki magyar irodalom. Valójában, erre már régebben rá kellett döbbennem, az irodalom a máskülönben általam is lelkesen üdvözölt rendszerváltozás egyik nagy vesztese (egy másik ilyen vesztes pedig az a kisember, aki a kilencvenes években látnivalóan a nyomor emberhez méltatlan helyzetébe került). Miközben luxuskiállítású és igen drága könyvek, közöttük kiváló nyugati munkák magyar kiadásai öntik el a könyvpiacot, az élő magyar irodalom (és tudományos irodalom) méltatlanul kiszolgáltatott helyzetbe került. Holott sorsának radikális megjavításához pusztán arra lenne szükség, hogy a kulturális kormányzat visszaforgassa a könyv- és folyóirattámogatásba azoknak a forintmilliárdoknak egy szerény részét, mondjuk tíz százalékát, amelyeket a könyvkereskedelem forgalmi adója révén szerez. Nem először adok hangot ennek a panaszomnak.
A magyar irodalom másik nagy vesztesége – az irodalmi életen belül tapasztalható megoszlások és konfliktusok mellett – éppen az, hogy ez az irodalom ma igen nehezen jut el az olvasóhoz. Valamikor egy kiváló regény, mondjuk Németh László, Déry Tibor, Örkény István, Galgóczi Erzsébet művei, többtízezer példányban fogytak el, ma egy új magyar regény talán ha ezres példányszámot ér el, korábban egy nagyszerű verseskötet, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nagy László költészete, többezres példányszámban került a versszerető olvasóközönség elé, ma egy költő örül, ha új kötetét néhány száz példányban jelenteti meg a kiadó (és természetesen honoráriumról szó sem lehet!). A magyar irodalmi kultúra következésképp, ne szégyelljük kimondani, ma válságban van, és egyelőre mintha alig gondolkodnának azon az illetékesek, hogy ezt a válságot miként lehetne feloldani.

A magyar irodalomnak, és ezen belül a kisebbségi irodalmaknak milyen esélyük van arra, hogy az egyesült Európában a globalizáció kihívásaival szemben az egyetemesség ügyét éppúgy segítsék mint a nemzeti megmaradásét? Kik azok, akik a magyar irodalomból jelen vannak abban a kanonizációs rendszerben, amelyet a közmegegyezés „világirodalomnak” nevez?

– Erre a kérdésre azért nehéz válaszolni, mert egyrészt az irodalmi polémiákban az irodalomtörténészek, az irodalomkritikusok között nincs olyan közmegegyezés, amely egy mindenki számára elfogadható irodalmi kánont hozna létre. Másrészt pedig azért, mert aligha lehet egy íróról (vagy csak nagyon kevésről) azt mondani, hogy „része a világirodalomnak”. (Ámbár igen sokan vannak az élő magyar irodalom köréből is, akik önmagukat világirodalmi jelenségnek tekintik.) A kis irodalmak alkotói közül máskülönben is viszonylag kevesen jutnak el abba a körbe, amelyet a „világirodalom” alkot. Nagyjából tudomásul kell vennünk, hogy a világirodalom bizony a nagy nyelvek: az angol, a német, a francia, az olasz, a spanyol, az orosz irodalom legjobbjait, legtöbbet fordított és olvasott szerzőit jelenti. Ritkán került egy-egy holland, svéd, dán, norvég, finn, portugál, cseh, szlovák, szerb, horvát, román és persze magyar író a világirodalom oly igen áhított piedesztáljára.

A mi irodalmunknak egyetlen olyan képviselője van, akit mindenhol a világirodalom részének ismernek el, természetesen Petőfi Sándorra gondolok. Mellette azonban számos olyan írónk is létezik, aki többé-kevésbé szerepet kapott a nagyvilág irodalmi tudatában: a 19. században Jókai Mór, Eötvös József és Mikszáth Kálmán, a 20. században Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula, Németh László, Déry Tibor, Szabó Magda, Mészöly Miklós és Juhász Ferenc. A kisebbségi írók közül több helyen is ismerik Kós Károly, Dsida Jenő, Sütő András, Kányádi Sándor, Dobos László, Tőzsér Árpád nevét. A magyar irodalom mindazonáltal – a keserves csalódások ellenére is – lassanként megjelenik a nyugati irodalmi köztudatban, mondhatnám, a világirodalom peremén. Így az utóbbi időben Krúdy Gyula, Márai Sándor, Szerb Antal és a kortárs írók közül Konrád György, Eörsi István, Esterházy Péter, Nádas Péter, Krasznahorkai László, Grendel Lajos és mindenekelőtt az irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre, aki jótékony szerepet tölthetne be abban, hogy más magyar írók előtt is egyengeti az utat. Bízni szeretnék abban, hogy európai integrációnk nagymértékben meg fogja könnyíteni irodalmunk nyugat-európai befogadását, ahogy ez történt néhány esztendeje a finn irodalom esetében.

Válságát éli egykori munkahelyed, a Magyar Írók Szövtesége, melynek elnöke voltál. Ma is feltehető a kérdés, melyet egy évtizede (a Magyar Napló hasábjain) megfogalmaztál: Miért oly megosztott a korábban oly sokszor példás egységet felmutatni képes írótársadalom? Miért ássák egyre mélyebbre ... a lövészárkokat... a magukba gabalyodott szekértáborok?

– Az imént beszéltem már arról, hogy a magyar irodalom szellemi, lelki, erkölcsi egysége felmorzsolódott a rendszerváltozást követő ideológiai és politikai küzdelmek során. Annak ellenére, hogy a zsarnoki rendszerrel szemben hatékony szellemi fegyverként használt irodalmi egység (1956-ban is, a nyolcvanas években is!) történelmi szerepet töltött be, és mint az új eszmék műhelye kifejezetten hozzájárult a kommunista rendszer fellazításához, majd megbuktatásához. Az irodalom belső szolidaritásának megtörése – és emellett nem egy személyes írói ambíció – okozta azt, hogy már a kilencvenes években több új írószervezet jött létre, és ezek többnyire az írószövetség ellenében próbálták meghatározni saját identitásukat és törekvéseiket.
Ez a folyamat mára teljes mértékben kibontakozott, mi több, hiszterializálódott, azaz figyelmen kívül hagyta az ésszerűség követelményeit. Kétségtelenül hibát követett el a Magyar Írószövetség, midőn vezetősége képtelen volt kezelni azt a konfliktust, amely az esztendő elején Döbrentei Kornél valóban elfogadhatatlan köztéri felszólalása nyomán kialakult. De hibát követtek el azok is, akik a kiiratkozási kampányt kezdeményezték, és a nagy történelmi hagyományokat képviselő írószövetséget megpróbálták (és nem is siker nélkül) lejáratni. Mindebben a történetben szomorú szerepet kaptak kisebb csoportok és személyek ambíciói is. Mára a helyzet kétségtelenül elmérgesedett, s azokat a hangokat, például néhány erdélyi írótársunk: Kántor Lajos és Gálfalvi György hangját, amelyek szerették volna értelmes mederben tartani a diskurzust, és csillapítani a szenvedélyeket, valójában egyik oldalon sem hallgatták meg. Nem hiszem, hogy az irodalmi életben mára kialakult „állóháború” dicső fejezetként fog bevonulni literatúránk történetébe

Szép, kerek évforduló ez a mostani! Milyen érzések környékeznek a férfikor eme felejtésre érdemes stációján? Eddigi életed során jóformán mindent megkaptál, amit a szakmában el lehetett érni. Az MTA doktora vagy, Széchenyi-díjas, híred, neved, rangod, kutatói, közéleti, irodalomkritikusi és irodalomtudósi munkásságod írásaid, könyveid légiói bizonyítják. Milyen terveid, elképzeléseid vannak, mi az, amit még meg kell írnod?

– Olykor magam is meglepődöm azon, hogy milyen sok elismerést hozott számomra a mögöttem lévő másfél évtized. Van egy kisebb faládikám, valóságos asztalosremek (a feleségemtől kaptam ajándékba), ez mára megtelt díszes plakettekkel és oklevelekkel – Kassán is megkaptam a Fábry Zoltán-díjat két esztendeje. Mindennek természetesen örülök, hiszen korábban, a rendszerváltozás előtt, szinte minden hivatalos elismerés messze elkerült. A kis ládika azonban nem jelenti azt, hogy most már visszavonulva csak emlékeimmel és a pihenéssel foglalkozom. Időm nagy részét leköti az Illyés Közalapítvány és az Anyanyelvi Konferencia élén végzett munka, mindazonáltal vannak irodalomtörténet-írói terveim. Tanulmányaim válogatásait sorra rendezem sajtó alá, nemcsak Budapesten, hanem például a Csíkszeredában működő Pallas-Akadémia Kiadónál is. Igazgatója, Tőzsér József jó barátom, és mindig várja tőlem az újabb kéziratot. Szeretnék persze nagyobb vállalkozásokba is belefogni, így évek óta tervezek egy nagyobb összefoglalást az erdélyi magyar irodalom több mint nyolc évtizedes történetéről (sok mindent megírtam ebben a tárgyban, ezeket fel tudom használni az összefoglalásban is) és egy másik könyvet, amely azzal foglalkozna, hogy az 1956-os magyar forradalom miként tükröződött a magyar költészetben és elbeszélő irodalomban. Ezt a munkámat a forradalom közelgő ötvenedik évfordulójára szeretném elkészíteni. Remélem, lesz hozzá erőm és időm.

Nagy utazó vagy, bebarangoltad a világot, Magyarok között a nagyvilágban (2003) ez a címe egyik utolsó kötetednek. Legtöbbet persze a „végeken” jártál, Erdélyben, a Felvidéken és a Vajdaságban. Mi volt az egyik legkedvesebb és legemlékezetesebb élményed?

– Valóban viszonylag sokat jártam a világban, voltam Európa szinte valamennyi országában, jártam Egyiptomban, Üzbegisztánban, Kínában, háromszor is az Egyesült Államokban és Kanadában, és mire ez az interhú eljut az olvasókhoz, már haza is tértem Szibériából, ahol a manysik és hantik (legközelebbi nyelvrokonaink) földjén egy finnugor írótalálkozón vettem részt. A leggyakrabban azonban természetesen a Kárpát-medencében utazom, sorra látogatva a magyar közösségeket, kulturális összejöveteleket, diáktáborokat (az Anyanyelvi Konferencia és az Illyés Közalapítvány ad erre megbizatást).

Rengeteg emlékezetes és kedves élményem akad: egy alkalommal húsvéti prédikációt tarthattam a párizsi magyar katolikusok templomában, máskor magyarórát a New York-i magyar hétvégi iskolában kisdiákok számára, legutóbb életem soráról faggattak az Anyanyelvi Konferencia révfülöpi ifjúsági táborában a nyugati világból és a Kárpát-medencéből érkező résztvevők, ünnepi beszédet mondtam Jókai Már komáromi szobra előtt és házavatót az alsólendvai Bánffy Központban, a muravidéki magyarok otthonában. Mindez igen felemelő érzés volt, tulajdonképpen vigasztalást ad azokra az elkeserítő tapasztalatokra, amelyekre különben a magyar közéletben teszek szert. Ilyen alkalmakkor érzem igazán, hogy munkámnak, utazásaimnak, feladatvállalásomnak értelme van.

Ha kéznél volna egy jó Tündér, mit súgnál most neki?
– Napokig tudnék neki jótanácsokkal szolgálni, különben inkább közügyekben, mint személyes dolgaimban, nem hiszem, hogy a Tündérnek minderre lenne ideje. Így inkább csak megsimogatnám a fejét és elköszönnék tőle. Várnak Kolozsváron, Pozsonyban, Szabadkán: sürgetőek a dolgaim.

Fónod Zoltán

Drága nagyhatalmam!

Az itt következő versek a pozsonyi Comenius Tudományegyetem Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszéke ún. vers-szemináriuma hallgatóinak vizsgafeladatai. Változatok főleg a szonettre, kísérleti szövegek, mondhatnám: tollpróbák, de máris pontosan mutatják, hogy a szerzőik érzik a nyelv
önmozgását, jelentésgeneráló hatalmát (nagy hatalmát!), a kötött szövegnek azt a fajta sajátos
szubjektum- és objektum-köztességét, amelyről Paul Valéry ezt írta: „A verssor esetlegessége
kijavítja a terv hamis biztonságát”.
Kívánok nekik sok új, csak verssel meghódítható gyarmatot!

Tőzsér Árpád

 

Dobry Judit

Téli séta kettesben

Ne várj csodát, éles szilánk az éj,
ró belénk új, véres sárkánymesét.
Sikolt a tél, már nem talál a mély
újabb határt, elhagy reményt, vesét.

Ne fogd időd kezét, ne félj, ha tán
magának kér ez a fehér világ,
ha vég süvít át űr zúzos falán,
nem élet olvad itt, csak jégvirág.

Ki jár illó varázsigék nyomán?
Minket bűvös körbe zár a ledér
hold, kihívó ránc feslik homlokán.

Az út a sötét ég alatt letér,
téged egy fényes másik tűbe fűz,
kettőnkben két külön mesét betűz.
Csernák Annamária
Szonett

Törött csellóra írt, sötétlila,
holt ibolyákból szőtt rapszódia,
öregek fekete karácsonya,
tömjénfüsttől hamuszínű az A.

Nyári szivárványoktól pilla kék,
angyal szárnyával írott tinta ég,
rég halott szülők még beszélni se
tudó gyermeke: ez a néma E.

Vérborban fürdik az U és az I,
vad dalt akarnak épp kiáltani,
de ráhajlik szájukra egy tuja.

A két sötétbarna O arcodon,
mennyekhez nyit tért nekem – két rokon
ablak, templom két kapuja.

 

Papp Melinda

Drága nagyhatalmam!

Halom, ma is gusztust kaptál a szerzésre.
Keresd gyarmatodat: északon, délen.
Előre, nagy lendülettel! Tudom,
harcra vágysz, győzelemre.
Pásztázod a térképet, s keresed az ideálist,
a nemesércekkel megáldott terepet,
amiből hasznot nyerhetsz, miután birtoklod,
mi büszkeséggel tölti el már úgyis büszke éned.

Egyedi, páratlan drágakő, csak hozzád tartozó!
Uralkodhatsz fölötte, irigyelve
minden nemzet által. De a harc roncsoló.

Tiéd a préda, nem törődsz gyarmatod állapotával.
Gondolván, van még elég felfedezetlen föld
a térképen. A nagyhatalom sosem tudja, mit vállal.

Mezei Anita

Kiütés

Gottfried Benn motívumokra

A műtőasztalon kiterítve,
nehéz, tompító fájdalmak között
érzem, hiányzanak bőröm
puhácska süppedései.

És az a sok belső, édes, átadó felület!
Itt vérvesztés van és testvesztés,
elveszett térdkalácsok, foszló anyalepények,
borzas szívek, se-szájak, se-bordák.

Itt nincs görög szobor, csak koponya,
csontok, szilánkmozaik, nyálkás massza.
Túrnék agytekervényeim hullámaiba.

Utórezgések, feleslegesen nyilalló áramütések,
már mind csak közösségünk védjegyei.
A műtő vakító fényében bevégeztetett.

Vaszily Tímea

Lidérci sík

A fű alatt, a rét alatt hegyes kis Í-k
sikítanak. Hozzá, ha gyönge talpad ér,
kibuggyan s perdül rőt Ö-ként a márga vér,
s szétgurul a nedves füvön. Lidérci sík.
Benne tó, mélyzöld, hűvös Á – kitárt torok,
magába nyel sok tetszhalott árva leányt.
Száz karral fon át, ringat, a fenékre ránt,
a görcsbe rándult testek Ó-ján sás-hurok.

Kék E-t álmodnak tisztult egek,
sápadt arcokra naptenyér simul.
Sötétben lopakszik a rettenet.

A szembogárban félelem feszül,
szürke U búvik meg a bőr alatt,
s vízre hajlik száz sejtelmes alak.

 

Csölle Zsuzsa

Versek cím nélkül

Az én értelmező szótáram sok-soklapos.
Így történhetett meg, hogy a „gyanakszik”
és „gyűlöl” nás-más lapokra került.
Persze, van, akinek csupán
egy lap az imakönyve.
Így tudnak ők egyszerre gyűlölni
és szeretni.

*
Magamra maradtam.
Magam vagyok magamnak,
de velem nem sokra megyek.
*
A dog-ma ugyanaz, min tegnap.
Ezeréves törvény-örvény.

*
Magamba roskadok.
(Hova máshová?)
Hitemet keresem
kétségek és háromságok között.

Ígéret

Sírok, mint mindig, csak most jobban.
Bajban vagyok, mint mindig, csak most jobban.
Féltelek, mint mindig, csak most jobban.
Szeretlek, mint mindig, csak most jobban.
Ígérem: meghalok, csak most jobban.

Százdi Sztakó Zsolt

Orhosz, a vak szobrász

Részlet az „Elbeszélések könyvéből”

A műteremben egyhangúan visszhangoztak a kalapácsütések, ahogy a kalapács újra és újra lesújtott, és a véső mindig újabb darabkákat pattintott le a gránitból. Minden ütés után az anyag felsikoltott, mintha élne, lélegezne és szenvedne. Csak fül kellett hozzá, hogy meghallja a gránit jajongását, ahogy megsiratott minden darabkát, amitől meg kell válnia, és irgalomért könyörgött. A szobrász azonban azért van, hogy megküzdjön az anyaggal, és beletetoválja az álmait, az érzéseit, az egész életét. Az ember ősi küzdelme ez a természettel, egy naponta megújuló dráma, ami pár négyzetméteres műteremben játszódik le. Mert a homo sapiens a teremtés első pillanatától, mióta kiűzetett a paradicsomból, azóta törekszik rá, hogy leigázza a természetet, de tiszta pillanataiban azt is belátja, hogy ebben a küzdelemben ő sosem győzhet, mert ha győz, az azt jelenti, hogy vele együtt ő is elpusztul. Orhosz minden ütése nyomán alakult az anyag, hogy a lelkében megálmodott mű elkészüljön. A mű, amely különbözött minden más műtől, amelyet csakis ő hozhatott létre, mivel ő is különbözött minden más szobrásztól. Vak volt, és ez a fogyatékossága volt az, amiből ő erényt tudott kovácsolni. Még egész kicsi volt, ha jól emlékszik, hétéves, amikor eldöntötte, ha megnő, szobrokat fog csinálni. A szomszédjukban lakott egy sírkőkészítő, és ő minden szabadidejében ott lebzselt. Beleszeretett abba a hangba, amit a véső ad ki, amikor a kalapács lesújt rá. Kezdetben még senki se vette komolyan, hiszen ki hallott már vak szobrászról, de ő rendületlenül járt át a szomszédba, és figyelte a mester és segédeinek a munkáját. Nemsokára már annyira kifinomult a hallása, hogy pusztán a hang alapján megtudta állapítani, hogy melyik ütés volt elhibázott. Egész skáláját különböztette meg a különféle ütésfajtáknak a hangjuk alapján. Egyszer aztán eljött a nap, amikor a mester vésőt adott a kezébe, és egy darab követ, és amikor látta, hogy ő se tehetségtelenebb a segédeinél, felajánlotta a szüleinek, hogy felveszi segédjének. A szülei kaptak az ajánlaton, hiszen milyen jövő várhatott egy vak fiúra. Csakhogy egy idő után őt már nem elégítette ki, hogy angyalfejeket faragjon. Valami többre, valami igazabbra vágyott, ami nem rabszolgamunka. Ki akarta faragni mindazt, amit a lelkében megálmodott, megmutatni azt, amit nem láthatott senki más, csakis ő.
Lelkében már rég elkészült a szobor és tisztán látta a legapróbb részleteket is, így aztán arra sem volt szüksége, hogy lássa, engedte, hogy a keze vezesse. Időnként abbahagyta a munkát, és végigsimított a félig kész szobron, hogy érezze az ujjaiban az anyagot, és ellenőrizze a munkát, amit eddig végzett.
Hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül, a levegőbe saját verítéke szagával a finom női parfüm illata vegyült. Halk szuszogást is hallott, mint amikor valaki hosszabb séta után szaporábban szedi a levegőt:
– Ki vagy?
Semmi válasz, csak a légzés lesz szaporább. Elindul a hang irányában, újabb kérdés, amire egy gyönge sóhaj a válasz:
– Ki vagy?
– A főiskoláról jöttem, szobrászatot tanulok, és egy kiállításon voltam, ahol két szobrodat is láttam. Öregebbnek gondoltalak.
– És most csalódtál?
A lány nem válaszolt, hanem pár lépést tett Orhosz felé:
– Te valóban vak vagy?
– Mutassam meg a leleteimet?
A válasz kicsit élesebbre sikerült, mint szerette volna, amit a másik is észrevett:
– Bocsáss meg, nem szerettem volna tapintatlan lenni. Csak tudod, hihetetlen, hogy valaki, aki nem lát, alkotta azokat a szobrokat.
– És azt ki mondta, hogy nem látok? Vak vagyok, de azért éppúgy látok, mint te vagy más.
A lány nem válaszolt rögtön, és mikor válaszolt, a hangjában kacérság csendült:
– Akkor mondd meg, hogy milyen vagyok!
– Szép vagy.
– Ez túl általános. Azt mondd meg, hogy milyen a szemem!
Orhosz nem válaszolt mindjárt, hanem elhúzta kezét a lány arca előtt:
– A szemed kék, olyan kék, mint a tenger, a hajad pedig fekete.
– Te aztán tényleg varázsló vagy, nemhiába beszélik, hogy az ördöggel cimborálsz.
– Az emberek sok mindent kitalálnak, ha nem értenek valamit. Ebben a csodálatos nyelvben két szó is van annak a kifejezésére, hogy valaki nem lát, vak és világtalan. Aki vak, még nem feltétlenül világtalan, és a világtalan se feltétlenül vak.
Elhallgatott, és zavart csend állt be kettejük közt. A lányt kezdetben zavarta, hogy a másikkal nem tud másképp kontaktust teremteni, csak szavak segítségével, de ezt hamar megszokta:
– Idefelé jövet megkergetett egy kutya.
– Nagyon megijedtél?
– Nagyon, és mindjárt Cerberosz jutott eszembe, aki az alvilág kapuját őrzi, ő pedig téged őriz.
– Nem szeretem, ha munka közben zavarnak, és a félkész munkáimat se mutatom meg senkinek, ezért vigyáz rám az a félelmetes dög.
– És mégis bejutottam hozzád.
– Mit csináltál volna, ha nem veszem észre, hogy itt vagy?
– Csak néztelek volna. Nem mindenkinek adatik meg, hogy a mestert alkotás közben lássa, talán még fényképeket is készíthettem volna, a lapok vették volna, mint a cukrot. De áruld el, miből jöttél rá, hogy van itt valaki?
– A parfümödből megéreztem, hogy itt vagy.
– És most kidobsz?
– A kutya kint vár az ajtó előtt, és biztos, hogy megenne, ha most kimennél, így aztán maradhatsz.
Így történt, hogy a lány ott maradt, és Orhosz azt is megengedte neki, amit senki másnak, hogy nézze munka közben, sőt, egy idő után már nem is tudott dolgozni, ha a lány nem volt ott. A múzsájának hívta, akinek a jelenléte ott vibrált a levegőben, és megtermékenyítette az ő alkotó képzeletét. Szüksége volt a lányra, de ugyanakkor szenvedett is, mert tudta, hogy egyszer el fogja veszíteni, és az végzetes lesz számára. Most azonban még ott volt, és jelenléte inspirálta őt, még akkor is, ha semmitmondó csacskaságokról beszéltek, amelyeket csak a helyzet tett fontossá:
– Szép a mosolyod.
– Mikor láttál te engem mosolyogni?
– Mindig. Egyszerűen elképzelem, hogy mosolyogsz. Nem nehéz elképzelnem. Jobban ismerlek téged, mint te magad. Olyan a lelked, mint egy ártatlan gyermeké. Ezért is szeretlek.
– Szeretsz? Ezt még nem mondtad.
– Mert a nyilvánvaló dolgokat nem kell kimondani.
– De, azokat kell a leggyakrabban kimondani.
Más alkalommal történt, hogy a lány figyelte Orhoszt munka közben, aki egy-szer csak abbahagyta a munkát, és a lányhoz fordult:
– Nem szeretnéd kipróbálni, hogy milyen érzés vakon szobrot készíteni? Gyere ide, és hunyd be a szemed, majd én vezetem a kezed.
A lány odaállt a szoborhoz, Orhosz pedig mögéje, és gyöngéden vezette a kezét. Eleinte élvezte a helyzetet, hogy egy új világot fedezett fel, ami eddig rejtve maradt előtte. Boldog volt, aminek halk sikkantásokkal adott kifejezést. Egyszer csak ellökte Orhosz kezét és eldobta a vésőt:
– Mi az, mi történt?
A lány felzokogott:
– Csak pár percig volt csukva a szemem, de pánikba estem és muszáj volt kinyitni. Képtelen lennék vakon élni.

A felkelő nap sugarai kellemesen melengették az arcát, és a kert fáin a madarak fáradhatatlanul koncerteztek, és csivitelésükben egy kellően kifinomult fül akár egy Mozart-szimfónia dallamait is felfedezhette. Orhosz hátradőlt a nádszéken, és teleszívta a tüdejét levegővel. Szerette ezeket az órákat, amikor még minden aludt körülötte, csak ő és a madarak voltak ébren. Elképzelte, hogy Szent Ferenc is ilyenkor prédikálhatott elragadtatásában a madaraknak. Mert ez az óra alkalmas arra, hogy az ember lelkét feltöltse szeretetenergiával, amiből aztán egész nap gazdálkodhat. Ilyenkor gyakran idézte fel Szent Pál himnuszát a szeretetről, amit személy szerint a világirodalom egyik legmegrázóbb alkotásának tartott.
Orhosz hitetlen volt, és ez fájt neki. Pedig gyerekkorában vallásos szellemben nevelték, és első mesterénél is minden vasárnap azzal kezdődött, hogy templomba mentek. De aztán jött a kamaszkor, a lázadások kora, amikor az ember minden ellen lázad, és úgy érzi, hogy a világ személyes ellensége, ezért tehát az is, aki mindezért felelős. Ez volt az a kor, amikor már felnőtt próbált lenni, de még nem volt elég érett ahhoz, hogy válaszokat is találjon a kérdéseire, ezért aztán mindenért Istent okolta. Azóta lepergett két évtized, és bár akkori kérdéseire jórészt megtalálta a válaszokat, de a hitét nem kapta vissza, amit szívből sajnált. Néha megpróbált imádkozni, de a második mondat után feladta. Képtelen volt feloldódni az imában, és a szavak úgy koppantak, mint abban a példabeszédben a terméketlen talajra hullt magok... Orhosz a ház felé fordította fejét, mintha valami zajt hallott volna. A lány ott aludt fent a szobában, mikor felkelt mellőle, még békésen szuszogott, és éppen a másik felére fordult. Most is, mint mindig, kellemes izgalom bizsergette, ha ölelkezéseikre gondolt, amelyek ahhoz hasonlítottak, mint mikor két magasfeszültségű vezetéket összeérintenek, és a keletkező szikrákban minden megsemmisül. Az ilyen kisülések után aztán hosszú percekig félájultan feküdtek egymás mellett, és csak liegtek. Orhosz ilyenkor a lány testének illatát szívta magába, és ez az illat annyira felkorbácsolta szenvedélyét, hogy vágya újra ágaskodott. Rájött, hogy a másik szexuálisan úgy vonzza magához, mint dürrögés idején az elvakult hím fajdkakast a nőstény. Azonban nemcsak testi vonzalom volt az, ami gúzsba kötötte, hanem a lány egész lénye. Mióta csak felbukkant az életében, azóta vált annak természetes részévé, hogy el se tudta képzelni, hogyan élhetett addig nélküle, sőt, már abban is kételkedett, élt-e egyáltalán azelőtt, hogy őt megismerte.
Voltak azelőtt is nőügyei, sőt, a nőket mindig izgatta az olyan fogyatékosság, amely kinövi kereteit, így aztán neki sem okozott gondot alkalmi partnert szerezni, de hosszú távra egyetlen nő se maradt mellette, mert megrémítette őket az az élet, ami mellette várna rájuk. Most érezte először annak lehetőségét, hogy egy nő kitartson mellette, és most ő rémült meg. Az a remete életforma, amiben az idők folyamán megrögzült, most pánikba esett arra a gondolatra, hogy feloldódjon egy másik akaratban. Egyszerűen pánikba esett a gondolatra, hogy másnak is helyet adjon maga mellett.

Bár még mindig nagyon korán volt, de a nap azért már éreztette erejét, hogy mi lesz pár óra múlva, és bár Orhosz sose látta a napfelkeltét, elképzelései voltak róla. Úgy képzelte el, mint a tüzet, amit gyerekkorában megérintett, és bár utána egy hétig kórházban volt, de azóta volt fogalma a tűzről, és a vörös szín is, ami azelőtt csak egy szó volt, így kapott valami értelmet. A napról is hasonló elképzelései voltak, mint a tűzről. Egy óriás, izzó golyót képzelt el, ami vörös színben izzik. A napfelkeltét pedig úgy képzelte el, mint mikor a tűz fokozatosan lábra lap, és elborít mindent.
Gyerekkorában még reménykedett benne, hogy egyszer látni fog. Az orvosok hitegették, hogy megoperálják a szemét, és ő hitt nekik, és még az is előfordult, éjszaka azt álmodta, hogy lát, annyira vágyott látni azokat a dolgokat, amelyeket addig csak elképzelt. Legjobban a napfelkeltét szerette volna látni, amiről annyi csodálatos dolgot hallott másoktól. Már kiskamasz volt, amikor vége szakadt az álmodozások korának, és egy professzor kijelentette, hogy sose fog látni. Akkor átsírta az egész éjszakát...
Hirtelen egy kéz simította végig az arcát, és a lány szája a szájára tapadt. Orhosz átölelte a lány karcsú testét, és nem engedte el egy hosszú pillanatig, amíg a csók tartott. A lány a köntös alatt nem viselt semmit, és Orhosz úgy szívta magába az illatát, mint kokainisták a drága port. Ez az illat felgyújtotta a vérét, de a lány elhúzódott tőle, majd homlokon csókolta:
– A múzsa csókja! – mondta játékosan.
– Te játszol velem – mondta ő szemrehányóan.

Orhosz már második napja ki se tette lábát a műteremből, lázasan dolgozott, ami a lányt megdöbbentette, mert most látta először, hogy valaki ennyire fanatikusan vesse bele magát a munkába. Először csak órákig simogatta a kőtömböt, pont úgy, mint őt szokta cirógatni ölelkezéseik után. Ujjaival szinte becézgette a hideg követ, és amikor szólt hozzá, nem reagált, vagy ha mégis, csak értetlenül nézett rá, mintha valahol máshol járt volna, és most még a szavak értelmének a megfejtése is túlontúl bonyolult feladat volna a számára.
Egy nap látogatója érkezett, régi barátja, a híres kritikus, aki azt jött megnézni, hogy barátja min dolgozik: „Orhosz, a munka megszállottja, még nem tudtam úgy jönni, hogy ne munka közben találjam.”
A szobor már majdnem kész volt, és Orhosz éppen az utolsó simításokat végezte, amikor barátja belépett a műterembe. Döbbenten állt meg a bejáratnál, Orhosz csak izgatott szuszogásából tudta, hogy van ott valaki:
– Ki van itt?
– Én, barátom – nyögött fel a másik.
– Miért nem szólaltál meg?
– Megnémultam, mint mikor a sixtusi kápolna freskóit láttam először, és elbűvölt Michelangelo géniusza. Te tudod, hogy mi a véleményem a mai szobrászatról, és hogy szerintem az ókori görögok óta fél kezemen meg tudnám számolni a remekműveket, de ez közülük egy.
Orhosz tudta, hogy barátja nem sűrűn osztogat ilyen bókokat, sőt, kifejezetten vitriolos tollú kritikus volt, aki nemigen lelkesedik, sokkal inkább fanyalog, ezért aztán különösen jólestek neki barátja szavai:
– Ez a szobor új értelmet ad annak a szónak, hogy szerelem, és csak gratulálni tudok annak a nőnek, aki ezt kihozta belőled. Ő már látta?
– Így készen még nem.
– Ez a legszebb szerelmi vallomás, amit egy nő férfitól kaphat – dörmögte a barátja, és körbejárta a szobrot, miközben az ínyencek elragadtatásával csettintgetett. – Ha teológus lennék, most azt mondanám, hogy ez a szobor maga a szentségtörés, hiszen Szűz Mária óta nőt még így nem idealizáltak. Ilyenek lehettek azok szobrok, amelyek a görög templomokban voltak, és a keresztények pogányságként üldöztek, mert az embert isteni szférába emelte, ahol szerintük csak Istennek volt helye.
Orhoszt ezek az utolsó szavak megzavarták és megdöbbentették. Lehetséges volna, hogy valaki ennyire félreértse a szándékát? Nem, nem, nem értheti őt, a legkevésbé se értheti. Hiszen ő sose tartotta a karjában őt, sose csókolta, hisz ő nem is érezte bőrének az illatát, és sose tartotta őt a karjában a gyönyör önkívületében, és nem suttogott szerelmes szavakat a fülébe, hiszen ő sose hallotta a gyönyörtől sírni, hát akkor hogyan is érthetné meg, amit ezzel a szoborral mondani akar. Ez a szobor csak nekik kettőjüknek jelenthet valamit, a külső szemlélőnek csak egy szép műtárgy lehet, semmi több. De ha őszinték akarunk lenni, minden művész így van ezzel, a saját alkotását csak ő értheti igazán, a külső szemlélő legfeljebb belemagyarázhat mindenfélét, különféle teóriákat állíthat fel, de az alkotás pillanatát nem hozhatja vissza. Mert az alkotás maga valamiféle varázslat, és a varázslat pillanatai megismételhetetlenek, egyediek...
– Kiállításra már gondoltál?
– Nem, ez még meg se fordult a fejemben.
– Minél előbb ki kell állítani – döntötte el a kérdést ellentmondást nem tűrően a másik. – Az embereknek látniuk kell a szobrot. Szembesüljenek csak vele, és biztosíthatlak, hogy meg fogja őket rázni ez a találkozás. Majd én intézkedem, hogy megfelelő helyre kerüljön. Orhosz nem volt benne biztos, hogy ezt akarja, de barátjának nem lehetett ellenállni. Akkor volt elemében, ha intézkedni kellett, mert szerinte minden művész éhen halna, ha nem volna mellette valaki, aki gyámolítsa.
Azon nyomban el is búcsúzott barátjától, hogy tárgyaljon egy ismerősével, akinek a galériájában pont megfelelő hely lenne a szobornak. Orhosz pedig egyedül maradt a kétségeivel.

A lány ezeket a pillanatokat szerette a legjobban, amikor Orhosz megengedte, hogy bepillantson az életébe, és ne pusztán a szerelme legyen. Ma reggel valahogy jókedvűen ébredt, és maga ajánlotta fel neki, hogy kísérje el egy órára, ahol vak gyerekeket tanít szobrászkodni, és most itt volt, és látta, ahogy önfeledten játszik velük. Most nem Orhosz volt, az országosan elismert szobrász, hanem egy közülük, aki élvezi a hozzá hasonlóak társaságát, és a lány csak most döbbent rá, hogy mitől is fél, amikor nem engedi bepillantani a világába. A külvilág számára ő Orhosz, a vak szobrász, a híresség, aki kuriózum a látók világában, mert szép szobrokat csinál, és erre nem minden vak ember képes. Csakhogy Orhosz, a művész mellett ott van Orhosz, a vak ember, akinek megvan a saját világa, és erre már nem kíváncsiak az emberek. Orhosz, a vak ember ugyanolyan magányos, mint meganynyi vak társa, mert az emberek csak Orhoszra, a művészre kíváncsiak...
Orhosz élvezte az agyag nedvességét, ahogy formálódik a keze alatt, és a gyerekek örömét, hogy ők is létre tudnak hozni valamit. Már évek óta járt közéjük, de még mindig meghatotta, hogy milyen euferisztikus öröm az nekik, ha az agyagból tiszta formát tudnak létrehozni. Ilyenkor ki kell égetni az agyagot, és fűnek-fának eldicsekszenek, hogy azt ők csinálták. Ilyenkor visszaemlékezett arra, amikor neki sikerült az első angyalkafejet megformáznia, és visszapergette az emlékeit, hogy vajon azóta átélt-e olyan örömet, és be kellett vallania, hogy nem. Ezt az örömet senki más nem értheti, csak az, akinek a saját korlátaival kell megküzdenie, hogy létrehozzon valamit...
Ekkor eszébe jutott a lány, aki minden bizonnyal ott áll, és nem érti, hogy mért játszik ezekkel a vak gyerekekkel, talán még ki is neveti. Vagy talán már nincs is ott, és elment, hogy valami szórakozás után nézzen, vásároljon, vagy csak úgy kirakatokat nézzen? Nem, ezt nem szerette volna:
– Itt vagy? – kérdezte.
– Igen, itt vagyok – hangzott a lány válasza, és a vállára tette a kezét.

Ott állt a műterem magányában a szobor előtt, ami, tudta, most szemrehányóan néz rá azért, amit tenni készül. Éjszaka volt, a szobrot pár óra múlva elszállítják, hogy aztán az emberek tekintetükkel beszennyezzék a hófehér márványt. Igen, úgy érezte, hogy csak meggyaláznák a szobrot az értetlen tekintetek, amelyek csak egy műtárgyat látnának benne, és nem emlékművet, szerelmük emlékművét, ami tegnap véget ért. Úgy érezte, hogy szerelmük elmúltával a szobornak sincs tovább létjogosultsága, mert úgyse lenne más, mint márványba vésett fájdalom, az ő fájdalmáé. A fájdalmas emlékektől pedig a legjobb úgy megszabadulni, hogy gyökerestül tépjük ki azokat. Éppúgy, mint mikor a naplóból kitépjük azokat a lapokat, amelyek a fájdalmas emlékeket rögzítik. Tudta, hogy amire most készül, az őrültség, és talán már holnap bánni fogja, de ugyanakkor azt is tudta, meg kell tennie, mert lehet, hogy a következő pillanatban nem lesz hozzá ereje.
Megérintette a szobor hideg márványarcát, amely mintha még most is őrizte volna a lány bőrének melegét, és folytak a könnyei, miközben elővette a kalapácsot és a vésőt. Meg kell tennem, meg kell tennem, egyre csak ez zakatolt a fejében, és ezt a hangot még a véső zaja se tudta elnémítani...

Duba Gyula

Mednyánszky

Mindig vágytam megismerni művét, elmélyedni a teremtő valóságban, szellemi világban, melyet a neve jelent. Vannak alkotók, akiknek az ereje – sejtelmes gyökeret ver bennünk, élni kezd bensőnkben s már nem hagy el. Tudatunk részévé válhat anélkül, hogy mélységét, értékvilágát bizalmasan ismernénk. Mednyánszky – gyakran a fogalom is elég, úgy véljük, tudjuk, mit jelent! S ez részben igaz. Ismereteinket és tudásunkat nagyrészt a fogalmak szintjén birtokoljuk. Másrészt viszont öncsalás! Míg tudni véljük a fogalmak jelentését, tartalmi mélységük gyakran ismeretlen marad. Vélt tudásunk aztán hiányos és felületes. A festő neve is így élhetett bennem. Hiányos teljességben, közelről sem birtokoltan. Elégedetten, hogy sokat tudok róla, s nem sejtve, hogy igazi mélységét nem ismerem! Lexikális tudásunk számos címszavával így lehetünk. Reménytelen eset? Aligha, mert a vele kapcsolatos nyugtalanság állandóan bennem munkált s az elégedetlenség is! Ösztönösen vártam, hogy az idő majd megrendezi a vele való termékenyebb találkozást. Mindez azonban valahol a mélyben történt bennem, ahol a lehetséges dolgok gomolyognak, a véletlenre bízva magukat, hogy végül is a felszínre törnek vagy a homályban maradnak.
A találkozásra valószínűleg ösztönösen készültem. Amikor a múlt század hetvenes éveiben kezembe került az antikváriumban Malonyai Dezső Mednyánszky című monográfiája, azonnal megvettem. Később Kállai Ernő Mednyánszky című művével találkoztam, ezt is megszereztem. (Érdekes, hogy mindkét szerző fogalomként kezeli a nevét!) Mednyánszky László Naplója (1960-ban kiadva) a kilencvenes évek „zsákmánya” lett. De még ez sem minden! Egy pompás képét is utamba sodorta a véletlen, azóta naponta szembenézek a komor tekintetű, kalapos legénnyel. Az érdemi találkozás azonban váratott magára. Pedig közben, valamikor a nyolcvanas évek közepén kiállítást is láttam hazai képeiből. Azóta úgy vélem, a bizalmas találkozásokat az idő érleli, élmények és tapasztalatok, megsejtett mélységek kellenek hozzá, hogy létrejöjjön! Nem elég tudni a nagy festőkről, hanem életművüket is látni kell! Megérezni azon vonásaikat, amelyek világlátásban és létérzékelésben rokoníthatnak velük. Nemrégen állt elő ilyen alkalom. Mednyánszky-életmű-kiállítás Pozsonyban. A premierje Budapesten volt, közös összeállítás és szervezés keretében onnan hozták ide, jelentős része innen Bécsbe megy. Háromszáznál több olajkép, grafikák és akvarellek száz felett, naplók, vázlatok és noteszek, fényképek és írásos dokumentumok. Hatalmas anyag a tágabb régió állami képtáraiból és magángyűjteményeiből. Összefogja mindhárom város történelmi korát és társadalmi méreteit. Megjeleníti az egyre legendásabbnak tűnő Monarchiát! Mednyánszky életműve halála után majd egy évszázaddal időszerűbb és izgalmasabb, mint valaha. S magyarabb...!

2
Nagyméretű képeken, ám kisebbeken is képes megjeleníteni a természet monumentalitását. Döbbenetes erővel érzékelteti a jelenségek anyagi méreteit és kozmikus súlyát. Létszemlélete eredendően drámai és mélyértelmű. Hangulatai pedig, amelyek a számára adott téridőből erednek, legtöbbször komorak, borongók, gyakran melankolikusak, tragikus árnyaktól súlyosak. A Tátrai táj című képén az előtérben folyóvíz szigettel, mögötte a túlsó part keskeny kopár földsávja, elemien egyszerű jelenség. Felettük, mintha irdatlan súlyával rajtuk ülve, terpeszkedik az óriás hegység. Vedlett oldalú, iszonyú tömeg, havas csúcsa piszkosszürke felhőkbe ér. Mintha a felhők is koszlottak, érdektelenül színtelenek lennének, nincs a képen tenyérnyi üde szín. Üres táj, ember sehol. A látvány a kietlenné vált roppant anyagot sugallja, valamiféle elemien zord tragikumot. Lényegesen melegebb és érzéstelibb a Tavaszi eső után a Tátra alatt című kép. Színvilága árnyaltabb és derűsebb. Az előtér tágas, rőtbe menő világosbarna-sárgás mezőségen fakón szürkéskék patak kanyarját mutatja, a hegyek jóval távolabb vannak. Rózsaszínbe menő kék árnyalatokkal magasodnak, a távlat mintha mérsékelné monumentalitásukat. Tömegük súlyát is csökkenti az előttük elterülő, majd félképnyi lapály, mely kora tavasziasan sárgás, néhány rőt árnyalatot felvillantó fa és bokor mintázza. Az ég is színesebb, sötétebben kékesen lilás, mint a hegyek. A táj magányos komorságát megfoghatatlanul oldott hangulat tompítja, talán a színek nyájas derűje sugallja meg a nagyobb távlat, melyben a tekintet szabadabban él és a szem messzebb lát. A Hegyi tó viszont élettel derűs kép! Ennek is víz – a hegyi tó – az előtere, mögötte a túlsó part félkaréját friss színű, sárgászöld lombú fák teszik vidámmá, s felettük a hegyóriás a kedélyes hangulatban mintha derűsen mosolyogna! A havas hegyoldal sem tűnik fagyosnak, és a hófoltok a magasban is mintha a levegő ragyogó kékjébe olvadnának, jó érzést keltve zárja le a látványt a felhők kékesszürke távlata. A mozdulatlan, súlyos természet most nem komor, s a fák játékosan felvillanó árnya a víztükrön jókedvre derít. Nem így, sőt éppen ellenkezően a Mocsaras táj! A hegyvilág átláthatatlan zártsága után a magyar róna végtelenje! A kép Mednyánszkynak a szolnoki művésztelepen való munkája során keletkezhetett. A víz, itt is a víz az egyik természeti elem, tükrét a kép aljától széles út szürkésbarna sávja metszi. Az úton lovasszekér és asszonyi alakok távolodnak, mintha a végtelenbe tartanának, ahol az út világosan fénylő horizontba ér. Az égbolt magas, a kép felső kétharmada, lombtalan fák sziluettje rajzolódik ki rá. Világos a magasság, szinte fehér, alantasabban sötétebb kékes árnyalatok. A kép hangulata nyugodalmas csendet és elhagyatottságot áraszt az alakok jelenléte dacára is, s valamiféle roppant mozdulatlanságot. A szekér ellenére nincs dinamizmus a képben, csak komor kietlenség és valamiféle kozmikus súly, mely a világra nehezedik. Más, mint a hegyek nyugalma, ám nem kevésbé elemi adottságnak tűnő és monumentális. Lelke van a tájnak, talán kevésbé tragikus, mint a hegyvilágé, de nyomott hangulatú, s a hangulat mélyén drámaiság feszül. Hegyvilág és rónaság! Mednyánszky színérzékelésében és festői látásában Kárpát-medencei teljesség érvényesül!
Valamiféle reneszánsza bontakozik a gondolatnak, hogy az emberré válásban és népi jellemben a tájnak szerepe lehet. Mintha lelke lenne a természetnek s a tájnak spirituális ereje, amely képes formálni és meghatározni lakói lelkületét. Környezetünk nemcsak kulisszája életünknek, hanem tanítója is, alakítója érzékelésünknek, éghajlati törvényei és tagoltsága folytán, keménysége súlyával vagy látványai misztériumával, sajátos valóságával morális és esztétikai értékeket, látomásos képzeletet és szépízlést ültet belénk. Mednyánszky életművének is döntő vonása, hogy az egykori felső-magyarországi táj nevelte! S a látványon túl az a sorsélménye is, hogy ez a táj a történelmi folyamatosság hordozója, és a múlt iránti érzékenységre késztette őt. Gyerekkorának és fiatal éveinek helyszínei: Beckó és Nagyőr! A híres-hírhedt várrom és kastély Trencsén közelében, és a Szepességben a nagyőri ősi Mednyánsz-ky-vár és -kastély. Két ősi fészkük, Beckó „stiborida” örökség, ahol a festő született, míg a másikat I. Ferdinándtól kapta jutalmul egy törökverő Mednyánszky-ős. A táj pátoszához, fenségéhez tehát a nemzeti történelem „fensége” társul!
Az Alföld, a magyar róna eszményét Petőfi úgy beépítette a nemzettudatba, hogy már-már szimbólumává vált a magyar földnek. Az erdélyi havasok világát regényírók tárták elénk, Tamási Áron, Nyíró József nyomán már-már mitikus élettere a székelységnek. A felföldi hegyvilágnak, a Tátrának festői vannak, Mednyánsz-ky mellett Katona Nándor, Szepesi Kuszka Jenő, Palugyai Zoltán, a szlovákoknál Martin Benka. Az erdélyi havasokon egyszerű emberek laknak, székelyek élnek elemien és egyszerűen hősies életet, ott küzdenek sorsukkal csodák és misztikus természeti jelenségek közepette, legendák és nemes emberi sorsok földjén. A Felföldön Benka inkább a színes népéletet festi, Mednyánszky azonban a roppant méreteiben mutatkozó és rideg fenségében egyedülálló természetet örökíti meg, melynek tragikuma mellett szinte elvész az ember. Igen, a zord északi hegységeket, a hófödte csúcsokat, a beláthatatlan rengetegeket és tiszta hegyi tavakat (tengerszemeket), a magányos szirtek várromainak világát és a szűk völgyekben rohanó patakokat, szurdokok közt igyekvő folyókat Mednyánszky művészete hozza a nemzettudatba. S egyben sajátos lelki elemeket és érzésbeli viszonyulást: a zord fenség bámulatát – Petőfit, tudjuk, nem hatotta meg! –, de szorongást is, miszticizmusra való hajlamot, mely a tarajos csúcsok közé zárt világ átláthatatlanságából és sejtelmeiből ered. S mindezzel az együttérző emberségnek olyan nagyvonalúan szolidáris példáját, amely a nehéz természeti körülmények között élő népek tulajdona. Mert a hegy nemcsak fenség, hanem akadály is, a zártság és megközelíthetetlenség, a magány záloga, s a rengeteg erdő sem csupán buja zöld tömeg és szemet pihentető szépség, hanem sejtelmes félhomály, nyugtalanító halk roppanások, szorongató magányérzet és vélt veszélyeket rejtő titokzatosság. A zord tél, mely szobába parancsolja az embert, a dermesztő fagy és maró téli szél, a hideg, melyben halkan reccsenve megpendülnek a fák ágai, a nehéz létforma és a távlatok hiánya sem a derűs életfelfogás ösztönzői. A gyorsan illanó nappalok és hosszú éjszakák túl sok magányos órát s a történelmi sorscsapások számos képzelgést és sok veszélyérzetet zúdítanak az ittlakókra. Bár a megközelíthetetlenség és zártság védő természete is kétségtelen. Miért, hogy – alighanem a tatárjárás után – a nemzet hatalmi erőit képviselő főúri családok idők során itt kerestek otthont, visszahúzódva e vad világba, védettséget és háborítatlan együttlétet találva? Mondhatnánk jószerével, hogy annyi vár, ahány hegycsúcs, és ahány nehezen megközelíthető völgy vagy dombhajlat, annyi kastély, az ember évszázadok során a táj őrző-védő erejében bízott itt, s talán nem csalódott!
Mednyánszky művészlelke érzékenyen őrzi és hatalmas megjelenítő erővel kifejezi a természeti és történelmi mítoszok világát. A táj „lelkével” furcsa viszonyban van az ember, szülőföldünkkel együtt élünk és megszokjuk, annyira otthonos már, hogy szinte semmit nem jelent. Akkor válik érdekessé és fontossá, amikor elhagyjuk, majd idegen környezetben felsejlik ismét, immár elveszítve, ám nosztalgikus vággyal ismét kívánva! Az új tájak egzotikumaikkal hatnak ránk, szépnek véljük, pedig talán csak új számunkra, vonzásuk is úgy fejeződik ki, hogy összevetjük a lelkünkben élő tájakkal. Az „ősminta” a szülőföld marad, s azok a természeti helyzetek és belénk épült tájelemek, amelyek eszmélésünkre hatottak. A következő gondolat alighanem több, mint feltételezés: valami ősi élmény emléke sejlik fel bennünk, amikor a Mednyánszky-képeken a hegyvilág tragikumát látjuk, nem is személyes élmény, valami egyetemesebb emlékkép, mintha a génjeinkben hordoznánk, s a képek láttán felidéződik és megérint. Az emberiség ősi és elemi élménye a természettel, az egykori élmény, melyről már nem tudhatunk, oly távoli gyökérzetű, ember voltunkból fakad. Mednyánszky nem a táj képét adja vissza, hanem a természet ősi mivoltát, a hegyek és erdőségek lényegét, ezen iszonyú anyagi tömegek benső feszültségét és minőségét, s azokat az erőket, amelyek létrehozták és uralják őket. Tudatosítja bennünk a drámaiságuk és tragikumuk értelmét, melyet jelentenek számunkra, s ami sejtésként bennünk él képein. Az az örök művészi erő munkál, amely a látvány, megjelenítése révén a mélységekre utal, emberi méreteket ad a természeti jelenségeknek, végső soron tehát a földi létet és az emberi sorsot jeleníti meg!
De nemcsak a természeti elemekkel, hanem a színekkel is így vagyunk! Bizonyára látásunk kezdeteivel tartanak élő kapcsolatot és közeli rokonságban vannak hangulatainkkal és érzéseinkkel. Közhelyes elméletet nem szeretnék fabrikálni, ám a gondolat segítségével utalnék arra, hogy Mednyánszky mennyire a festő szemével nézett és mily mértékben látta színekben és formákban a világot! Realizmusának művészi témája a tárgyi-dologi valóság, melynek megjelenése sajátos színvilág! Példaként álljon itt a Naplójából két idézet! „Naplemente Ótátrafüreden. A síkság zöld, a távoli hegyek és az ég széle berlini kék. A levegő fent meleg rózsaszínű. A háttér szivárványos. Az előtérben a házak és fák mélybarna színűek, de a naplemente, vagy inkább a reflexek színében világítanak.” Majd alább: „Kolpach. Kristálytiszta levegő. A sziklák árnyékai intenzív kékek, a legapróbb részletek is láthatók. A szürke árnyalatok pompásak és sokfélék. A kristálytiszta vízben napsugarak tündöklő hálója. A fenéken világos, élénk színű kavicsok.” S végül: „Útban Csorba felé. Napsugaras délután. A hegyek általában sötétek és fenyegetőek voltak. Az előtérben erdő s festői bozót. Rendkívül színes. Azután magasabban a törpefenyők sötétzöld bársonya. Később melegszürke zöldes görgeteg. A nap lement. Súlyos felhőtömegek. A hegyek sötétek. (Krivány) Sötét az erdő, és sötét a tükrözése is a tóban. A sötét víztükrön hirtelen ezüstös csíkok támadnak. Szélbarázdálta, apró, fodros hullámok.” Tucatjával idézhetnék hasonló, szépíróhoz méltó színképeket és hangulatokat!
Mednyánszky meghatározó valóságeleme és alapfogalma a hangulat. Olyan léthelyzet és lelkiállapot, amely a teljes embert tükrözi. Hangulatai drámaiak, gyakran sejtelmesek, melankolikusak, mint a hegyvilágban az őszvégi vagy téli ködök, látomásai életesen tragikusak. A színei is nagyrészt komorak, általában sötétek, rőtbe menő barnák és mélykékek változatai, a telt mélyzöldek és opálos szürkék, alig találunk képein piros színt vagy fűzöldet. Kevés a sárga is, inkább a fehér, s a sötét tónusok egészen a feketéig. Képi világa többször homályos, mint napfényes, inkább a szürkületet ismeri és szereti, kevésbé a derűs ragyogást. Rőt árnyalataival fényei tiszta szépségén is kísért valamiféle őszies bánat, és a hideg kékek fagyos ragyogásában a dermedt téli fenség. A világot színekben látta és láttatja, képein azonban ritkán ragyog ránk a játékos életöröm. Inkább a lélek szenvedését tükrözik, bölcsen méltóságos sorstudattól és a borús szemlélődős eleve elrendeltségétől fűtöttek.

 

3
Történelmi évszázadait nemcsak a Felföld, hanem a Mednyánszkyak is a nehéz sors jegyében élték. Szó esett már a lengyel ősről és a „stiborida” rokonságról, fél évezredet átlépve szóljunk a 19. századiakról! A festő nagyapja, Mednyánszky József báró a napóleoni hadjáratokban harcolt és Franciaföldről hozta a szép Richer Eleonórát feleségül. Malonyai írja, hogy francia lány, akit „idegen földön, két ütközet között gyűrűzött el a magyar levente.” Három fiúk lett, László, Eduárd, a festő apja és Cézár. Mindhárman részt vettek a szabadságharcban. Az eredetileg bécsi testőr, László lett az első, akit Haynau Pozsonyban felakasztatott. Cézár papként harcolt Görgey seregében, Világos után – mint halálra ítélt – anyja segítségével kimenekült az országból, kalandos útja során Ausztráliába jutott, és végül az ötvenes években Hiereben halt meg tragikusan. Eduárd is Görgeynél szolgált, a bukás után, ugyancsak anyja segítségével s egy komáromi certifikátum birtokában Beckóra vonulhatott vissza, és sok nyugtalanítás után nőül vette Szirmay Mária Annát. A vidék népére is áldásosan ható, nagy szaktudással gazdálkodott és nevelte két gyermekét, Lászlót és Margitot. A lány utóbb a tudós Czóbel István felesége lett, Nagyőrön élve később könyvet írt László bátyjáról, a festőről.
„Ritka műveltségű, nagy eszű, hatalmas akaratú magyar asszony lett a francia lányból”, írja Malonyai a festő édesanyjáról. Francia vér került általa az évszázados Mednyánszky-törzsbe, új szín és örökletes minőség a domináns magyar jelleg gyűjtőedényébe! László gyenge testalkatú, betegségekre hajlamos gyereknek született, mindentől óvták, szorongó állapotaiban képzelgő lett, s már kiskorában ügyesen rajzolt. Talán árnyakat látott suhanni a beckói kastély rideg falai között, a szobákban szellemek motoztak, melyek közt szorongásos és magányos, melankolikus hajlamokkal terhelt kamasszá nőtt. Fiatalemberként testileg fejlett és jó alakú ifjú, ám lelkileg túlérzékeny és gyenge idegzetű, a magányérzet tovább él benne, és sajátos szabadságvággyal, a kötöttségek levetkezésének az igényével, csavargóösztönökkel párosul. Szokatlan tulajdonságai az egyszerű emberekhez való vonzódását, konvenciómentes közvetlenségét eredményezik. Legkedvesebb fiatalkori pajtása János, a kocsisgyerek, sok időt tölt vele az istállóban a lovak mellett. Naplójában emlékezik rá, mily nehezen búcsúzott tőle, amikor a legényt katonának vitték, s szinte élete végéig felemlegeti barátságuk emlékét. De köztudott róla, hogy sokat csavarog a hegyekben, az erdőben erdészekkel, vadőrökkel és favágókkal lakik. A természetben érezte magát szabadnak! A táj egyszerű népe, mellyel barátkozik, szlovák környezet, talán innen (is) a sajátos „szláv melankólia” műveiben! Az ősi lengyel „génekhez” az élő emberi környezet hatása járul. Kállai Ernő Mednyánszky-monográfiájában találunk erre feltételezett, ám természetesnek tűnő utalást: „...nem annyira a Mednyánszkyak lengyel származása, mint inkább az a körülmény fontos, hogy a család évszázadokon át a felvidéki szlovákok között élt. Ez a környezet mélyreható lelki következményekkel járt.” S a felismerés alátámasztására Mednyánszky egyik legjobb barátjának, Justh Zsigmondnak, akinek alakos portréját remekül megfestette, a kor kiváló írójának Fuimus című regényéből idéz egy párbeszédet Czobor (Mednyánszky) Ádám és Márfay (Justh) Gábor között:
„Családjaink elszlávosodtak. Igen, dacára, hogy bizonyosan tudjuk, hogy családjaink soha szlávokkal nem keveredtek, mégis jellemvonásaikban, főbb tulajdonságaikban majd mind tótok a mi jó atyánkfiai.
– De hogyan lehetséges ez, nem értem?
Adaptáció útján. Őseink századok és századok folyamán tót udvarral, tót cselédséggel vették körül magokat. Tisztjeik, várnagyaik, kulcsárjaik – szeretőik mind tótok voltak. E környezet aztán bizonyos tulajdonokat fejlesztett ki náluk, meg olyan tulajdonok ragadtak át róluk, amelyeknek nagy része szláv. Ezek közül aztán nem egy átöröklődött.”
A regénybeli párbeszédhez Kállai hozzáteszi: „Mednyánszky Lászlóban a nem kalandra, birtokbavételre szomjazó, hanem a misztikus honvágytól ostorozott bolyongás szláv lelkialkatra vall. Ugyancsak szláv az a testvéresülésre vágyó, mély lelki alázat, mellyel a természet, főleg pedig a szenvedő ember képe elé járul.” A „természet” okán visszautalnék, amiről már szóltam, a táj meghatározó jellegére, érzésformáló erejére. Ehhez járul a családi vonatkozások révén megélt és morálisan érvényes történeti létszemlélet és az elmúlt évszázadok magyar üzenete, ami a szlovák népi közeggel való érintkezés és együttélés során sajátos plebejus realizmussá érlelődik. Előttünk áll, akár „felvidéki géniusznak” is nevezhetnénk, Mednyánszky lelkülete! Azoknak a művészi-szellemi erőknek a természete és minősége, amelyek rendhagyóan szabálytalan, ám roppant termékeny és eredményes alkotói sorsa osztáyosává tették. Közhely, hogy állandóan utazott, gyakran egyenesen „csavargott”, mint kedvelt csavargói, állandó nyugtalanság űzte. Ennek oka – Naplója tanúsága szerint – az emésztő kíváncsiság és szívós keresés, amellyel művészete alanyait és tárgyait kutatta, mintha önmagát is keresné közben, a festészet és az élet értelme egyaránt érdekelte és emésztette. A természet bámulata és az elemi jelenségekkel szembeni érzékenysége vihette az egyszerű emberekhez, már kamaszkorában – szóltunk róla – kereste őket, hozzájuk ragaszkodott, későbbi utazásai során az élet mélyén élőket figyelte. Az elemi dolgok és ösztönös emberi vonások, az egyszerű értékek érdekelték, talán azért, mert valahol a lelke mélyén maga is elemien emberi volt!
A bensőjéből következő együttérzésnek és megbecsülésnek a visszfényét érezzük arcképein. Rendre egyszerű emberek képmását festette meg, a festőiséget kereste bennük, a természetes önérzet és egyszerű méltóság festőiségét. Szlovák, dalmát, magyar és olasz legények, különféle nációk fiai, ám mintha egyféle típus lennének: kemény nézésű és komoly tekintetű, önérzetes fiatal férfiak! Különös és attraktív külsejűek, de igazán festői mintha a jellemük, a lelkük lenne. Nem mosolyognak, mintha nem ismernék a könnyed derűt – Mednyánszky sem! –, önérzetesen komolyak, a közös népi vonást érezzük bennük, a lelki önérzet és természetes méltóság nyugalmát, melyek az egyszerű emberek tulajdonai. Markáns fiatal arcuk mosolytalanul is valamiféle szilárd jóérzést tükröz, elemien kemény határozottságot. A tiszta emberség festőiségének nevezhetnénk! De hasonló érzéssel nézhetjük a festő barátjának, Justh Zsigmond írónak alakos portréját is! A képen őszi fák alatt nemesarcú fiatal férfi ül a kerti padon. Kalapja, némi avarral fedve, a lábánál. Finom vonású keskeny arca, apró világos szakálla s különösen mély és okos tekintete artisztikussá teszi: a szellem arisztokratája! Komoly nézése mintha kissé fáradt lenne, de tekintetében annyi a nyugodt öntudat és értelem, egész testtartásában annyi okos fölény, hogy az első gondolatunk: az őszi kertben szép emberi jelenség! Idős apját is megfestette, Báró Mednyánszky Eduárdot! Idős szakállas férfi arcéle vásznon. Nyugodt vonások, nincs kihangsúlyozott részlet, az öregség komor egysége, mégis úgy érezzük: sok gondot élhetett át ez az ember, szenvedett, de jó és igaz maradt!
Csavargóképei döbbenetesek, az élet legmélyét és az ösztönös emberi lét primitívségét sugallják. A festő teremtő munkájában a természet zord fensége és misztériuma párhuzamában az emberi lét már-már misztikus döbbeneteit. Látványuk óhatatlanul Dosztojevszkijt juttatja eszünkbe! Mednyánszkynak nagy sikere volt ezekkel a képekkel 1897-ben a párizsi George Petit Galériában megrendezett kiállításán. A művészetekben a kor a naturalizmus, a barbizoni természetfestők, majd a bontakozó impresszionisták ideje. Ő is részt vett ezekben a kezdeményezésekben, együtt dolgozott festőikkel, mégsem tartozik közéjük. Alkatilag és eleve többet akart tőlük: választ kapni emberi létproblémákra és nem (csak) festői kérdéseket megoldani! Az ő művészi dilemmái nem látványbeliek, sem csupán szín- és formakultúrát érintők, hanem sokkal mélyebbek, ontológiai természetűek és létfilozófiai értelműek! Párizsi sikere is ebből fakad: a döbbenettől, melyet a feltárt emberi mélység keltett! Az ösztönvilág vadsága, melyet felfedett. S amellyel nemcsak Dosztojevszkijt idézi meg, hanem alighanem Freudot is megelőlegezi.
Mintha már utána lenne az élet mélyén való csavargásainak! Ebből a környezetből már sok kedves ismerősét elveszítette. Nagyon közelről látta és személyesen is mélyen átélte a szenvedést. „A sors elítélt engem arra, hogy társadalmunk minden árnyoldalát ösmerjem, mert hozzáfűzött egy csoport szegény emberhez, kiket megszerettem s kikért mindent kész volnék megtenni, s kiket tán egyszer mégis megbosszulok?” – kérdi magától Naplójában 1898 februárjában. Aztán fél évvel később: „Megfogott az őszi délután költőisége. Tisztán csendülő levegő. Mellettük festői szekerek (fuvarosok) mentek szembe a nappal. Ekkor hirtelen látomásom támadt. Egy szekeret láttam sebesültekkel. Ugyanúgy mentek szembe a délutáni nappal.
Ehhez ilyen háttér való, nyugodt, ferde napsugarak irányában.
A természeti jelenségek költői volta talán még sohsem hatott rám ennyire. Napszakok, évszakok stb. És azok a nagy és legnagyobb drámák a számunkra érzékelhető környezetben.
A második tényező az ember, aki a hatások alatt áll, szenved és élvez. Aki köztünk és mind a végtelen nagyság között művészileg az összekötő hidat alkotja.
Az allegória ez idő szerint valamely tetszőleges gondolat sablonos megtestesítése. A hangulatok közrevonása révén ezeket a sémákat költőivé és elevenné lehetne tenni.”
Érezzük a szellemi minőséget, amely az alkotóművészt áthatja? Mednyánszky nem(csak) azért kiváló festő, mert formákban érez és színekben látja a világot, hanem mert emellett mélyen érző lírikus és filozófiai értelemben is hiteles gondolkodó! Nem elvont szépségeszményt keres, az ember létének költői pátoszát fejezi ki! A hangulatban a lelket keresi s az adott pillanatban az embert. Alkatából és életszemléletéből következik, hogy ezt az embert nem övezi felszabadult derű, nem mosolyog, a hangulata komor, mert legtöbbször drámai helyzetet él át. A mélységhez méltó tragikumot, ahol ezek az emberek élnek, gyakran a sors kivetettjei, máskor munkások vagy kallódó kocsmai alakok, mindnyájan létük tragikumának a jegyeit viselik! Már képei címe is a fogalom síkján nevezi meg a témát, Mednyánszky felfogásában a hangulat fogalommal meghatározható, elvontsága ellenére is életes, elemi tényt, valós jelenséget tükröz. A Verekedés után című kép fiatal csavargója riadtan visszanéz, mintha üldözőit várná, a Leselkedőkön az öreg a veszély irányába mutat, s a fiatalabb, mintha elszántan várná a bekövetkezőket, töprengve figyel. A Csavargók az éjszakában két alakja mint két tanácstalan ragadozó, a Lincselésen az áldozat mintha már megadta volna magát sorsának, ám két pribékje könyörtelen. A Rablótámadáson a kalapos mögött háttal álló alak maga a megtestesült s elszánt kegyetlenség, ahogy mellen ragadja cilinderes áldozatát, aki szinte belevész az éjszakába, ám arca s különösen a szeme olyan iszonyatot tükröz, hogy a kép címe Iszonyat is lehetne! Az Ágrólszakadt mezítlábas, ülő fiatal csavargója az emberi tehetetlenség példája, míg az Éjszakába figyelő komor magányossága csupa fenyegetettség s egyben fenyegetés. Az Ajtót nyitó rendhagyó kép, nem tudhatjuk, honnan jön és hová nyit be, a nyíló ajtó fényében ránk tekintő alak árnya nyugtalanságot keltő talány. Ahogy a Halódó is, fekvő alsóteste homályba vész, mintha már nem lenne, a felsőből kitűnnek a tehetetlen kezek s a távozó arca fényben él még, a legvilágosabb mély ráncokkal barázdált homloka, arra utalva, hogy a test már megadta magát az elmúlásnak, a szellem – a lélek – még, amely az öreg arcon él és a bánatos szemekben ül. Az Útonálló szinte arctalan, terpeszben álló mezítlábas, erősen kontúros s mégis sejtelmes alak, kezében husánggal, mintha a nyugtalan vonalakkal villózó éjszakában az alaktalan, árnyszerű sorsszerűség réme várakozna. A képek párizsi sikere 1897-ben? A kor a pozitivizmus, a gondolat ideje. S a tények realizmusáé. A festészet a fénytörés játékát és a formák szerkezetének szépségeit keresi, a látvány újszerű harmóniájának törvényeit kutatja. Mednyánszky is „színekben lát”, ám tragikus érzékenységével és gondolati elmélyültségének drámaiságával olyan kegyetlen, oly brutális őszinteséggel állítja a látványt, az élet mélyén kallódó Embert a párizsi művészközönség elé, hogy képeinek nyers és mégis tiszta, humánus művészi ereje sokkolhatta közönségét!

4
Czóbel Istvánné Margit, a festő testvére fivéréről szólva, erősen panaszkodva arról ír, hogy Mednyánszkyt állandóan olyan emberek veszik körül, akik nem méltók barátságára, mert számítóan kihasználják! Idézzünk könyvéből egy jellemző részletet! Gondoskodó apja 1875–76 telére Párizsban műtermes lakást bérel fiának. „A lakbért előre kifizette tavaszig. Kályhát rakatott, kőszénről, lámpáról stb., minden kényelemről gondoskodott, minden képzelhető jóval ellátta. A lakás címét megírta Lászlónak, és számára egy bankban nagyobb összeget deponált, hogy a telet gondtalanul tölthesse. Ezután siettünk a Rivierára. László egyre késett. Mikor végtére megérkezett Párizsba, a lakásában egy fiatal festő barátját találta, aki ott már egy nagy képbe kezdett. És élvezte a Lászlónak szánt kényelmet. László őt bennhagyta, pénzét pedig a bankból kivette és egy másik barátjának adta oda. Írni restellt édesatyjának, aki oly szerető gonddal készítette elő fia telelését. És így pár arannyal a zsebében ment neki a hideg nedves párizsi télnek. Egy raktárszerű, üvegtetős alkotmányt bérelt ki egy hátsó udvarban. Ezt fűteni nem lehetett, nem is volt miből, a víz befolyt, végig a falakon. Itt festett, itt lakott, a földön hálva, fázva. A rongyszedőkkel a szegények konyhájára járt enni.”

Kézenfekvő lehetne feltenni a kérdést, milyen „bűntudat” élhetett benne, miért akarta barátait – idéztük már – „egyszer majd megbosszulni?” Miféle „vezeklő” vonása ez, talán származásával szemben? Aligha. Inkább alkati vonása, jellemkérdés! De művészetével mindenképp összefügg. Könnyű lenne azt mondani, bohémtermészet, de helytelen, mert mélyebb annál. Annak a morális-filozófiai eszmerendszernek a következménye, melyet él. Innen az élet mélyét járó alázata, az elesettek megértése, nyugtalan csavargásai, rendezetlen élete. Ez viszi őt olyan – természeti és kallódó – emberek közé, akiknek világában megérezheti a „határtalan horizontokat”. Ebben a tenyészetszerű és szerencsétlen embervadonban leli meg lelki rokonait, akikkel kapcsolatban, ám magáról (is) szólva írja Naplójában: „Bujdosunk a földi téreken.” Kurdi Bálint katonával Bécsben találkozik – 1881-ben –, később „Nyulinak”, fiának nevezte őt, és életre szóló barátságot kötött vele. Megismerkedett a szüleivel, részt vett a lakodalmán és egész életében anyagiakkal segítette, s annak halála után élete végéig emlékezett rá. De az a társaság is jellemző rá, amelyet bizalmasan „Akváriumnak” hívott. Élén „Karcsival” (Bettelheim Károly tönkrement kereskedő), csupa léhűtő és kallódó alak, élősdi felelőtlen társaság, Mednyánszky pénzzel és jó szívvel segíti őket, bizonyára szánalomból! Másrészt a saját mulattatására is, mert jól érzi magát közöttük. Talán a hangulatra és élethelyzetekre, tapasztalatként és témaként is szüksége volt művészetének. Ekkor már szerződése van a Wolfner Kiadóval, hogy anyagi helyzetét rendezze. Wolfnerék látatlanban megvették minden képét, s ellenszolgáltatásként rendezték gondjait és ellátták őt előleggel. Munkájához így némi nyugalmat nyert. Érdemes Naplójából idézni, mint kötött ismeretségeket! Temesváron történt: „A Belváros mellett láttam egy igen festői embert egy katonával befelé menni, leszálltam – a villamosról –, hogy jobban lássam a dolgot, megelőztem a parkban és megszólítottam őket, adtam egy kis útravalót és visszafordultam. Egy lócán ült egy fiatalember, kissé kopott, kissé csavargós, megismerkedtünk, neve Mészáros. Egyik szeme fel volt dagadva. Elkísért a villamosig. Délután elmentem, hogy a délelőtt látott motívumot lerajzoljam, új ismerősömmel találkoztam az első hídon. Együtt mentünk, találtunk jó helyet, lerajzoltam egészen pontosan.” Látni művei közt néhány férfiaktot, nőit kevésbé, sem csendéletet. Velejéig művész, ám nem a szakmai kísérletezés, hanem az ember helye és tárgyi világa a természetben köti le figyelmét. A festés szellemi önmegvalósítás számára, egész lényét kifejező létforma. Számos bölcseleti megfigyelést, filozófiai mélységű felismerést találunk Naplójában! „A primitív érzéki szeretet (vágy) hasonló a többi primitív szenvedélyhez, csak egy kissé lágyabb, melegebb. Az önzetlen szeretet nem kíván venni, csak inkább maga-magát odaadni. A nyíló virág hatását kelti... A gyűlölet egy neme a szuggesztiónak. Venni, rombolni akar, összetételeiben gyakran látható együtt a félelemmel, kárörömmel, irigységgel, utálattal, lenézéssel. Az ijedtség ez, passzív kegyetlenség (szadizmus). Ez a legélesebb kifejezése a kéjvágynak. Gyűlölettel, de még inkább gyűlölet nélkül tipikus... A fizikai szenvedés eltorzulással jár. A lelki szenvedés nemesítőleg hat. A harag többnyire eltorzít. De van nemes harag is, ez imponál. Van csak hangulat különféle fokozatban...” (1917. február 10.) A lélektani megfigyelések mögött érezzük a művészt, aki arcot, indulatot, szenvedélyt fest meg, a látványt elemzi. Nemcsak színekben lát, hanem hangulatokban (érzésekben) is szemlélődik, s gyakran – mint többnyire alakos képein, de a tájképeken is – fogalmakat fest, mint szürkület, tavaszi táj, leskelődés, ágrólszakadtság, hóolvadás, végtelen... Bölcselkedő gondolkodásában bőven találunk keleti buddhista elemeket (pl. inkarnáció), ezt a fajta miszticizmust és nyugalmas szemlélődési hajlamot vállalja írásaiban, ahogy a szkeptikus, passzív bölcselkedést is. S emellett... igen, a homoszexuális árnyat is, melyet Másságnak nevez, és amely esetében – szerintünk – inkább férfikapcsolatokat kereső vágy, érzésbeli és morális sajátosság, mint biológiai-nemi szenvedély. Thomas Mann esetében az ilyen kötődést homoerotikus barátságnak nevezik. Mednyánszky így vall erről: „Az első ember (paraszt), aki azután feltűnt nekem, egy szép magurai ember volt. Ezáltal megnyílt előttem azon demokratikus hajlamok sorozata, melyet én elvből eredetinek hittem, s amely inkább fiziológiai különösségen alapult... a Démosszal órákig tudok mulatni s az érzés oly tökéletes biztosan vezet. A társalgásban is egész határozottan kitűnik ezen irány. A középműveltségű emberrel nem, mert gondolatai nem érdekelnek, érzése pedig tökéletesen hideg marad. A művelt emberrel azután eszmecsere, mely élvezetes, úgy mint élvezetes a tisztán érzésre bezírozott társalgás a Démosszal.” (1895. december 14.)

5
Bonyolult, rendhagyónak is mondható vonásokból áll Mednyánszky művészi ereje, lelkületének összetétele. Jut hely benne született adottságainak és a táj sugallatának, felvállalt gondolati iránynak és ösztönösségnek, állandó tisztaságra való törekvésnek és valamiféle alaktalan bűntudatnak, művészi tárgyilagosságnak és emberi részvétnek. Művészetének ember- és természetközpontúsága élete utolsó szakaszában, alkotómunkája delelőjén összegeződik az első világháború frontjain. Ezt megelőzően Naplója már jelzi festői-gondolati beérését. „A művészet, úgy mint a költészet, profetikus. A modern művészetnek új elemekre van szüksége, mely által mélyebbé és jelentősebbé válik. A művészet célja nem csupán mulattatni, ez léha, materialista blazírtság. Minden szándékosság megköt, ez igaz, de minden szándékosság nélkül is van logika egy logikus művészi egyéniség alkotásaiban.” (1909). „Eddigi művészi törekvéseimben csupán az érzés, hogy úgy mondjam, a véletlen vezetett. Amit künn a természetben láttam, belső, önálló folyamatokat indított meg... Április utolsó napjai és május eleje, amelyeket Beckón töltöttem, hoztak először öntudatosságot művészi gondolkodásomban. A művészet ugyan az objektív természetből merítve, de csak a szubjektív egyéni látással kezdődik.” (1916. május, vasárnap) S amikor kikerül a frontra, visszaint neki az egykori táj! „Rengeteg emléket (fiatalkoromtól is) a Szepességről frissített fel az, amit itt láttam. Ez hatványozta lépten-nyomon a benyomások élénkségét és erejét. A nagy hegyek, a hómezők, a kis alpesi tavak háborús zamattal. A festőinek ez igazán kivonata volt.” (Villach, 1916. augusztus 12.) Majd egy évvel később! „Ma pompás hangulatban voltam, reggeltől fogva régi emlékekben éltem. Egészen szepességi reminiszcenciák töltöttek el. Az olasz állásokat rajzoltam le. Vidéki hangulat, nagyszerű képtárgy, többnyire felhős és mégis napos hangulat, igazi szepességi reggel, az ellenséges srapnellek kissé háborús hangulatot keltenek.” (1917. július 8.)
Mednyánszky mint hadi festő, ill. rajzoló dolgozott a harctéren sajátos alakulatban (Kunstgruppe – hadi művészcsoport). A fronthelyzetben és katonai fegyelemben is művész marad! „Tegnap erős lövöldözés volt, különösen délután. Több gránát explodált egészen közel. Este remek holdvilág (telehold), most ismét a 464. üteg helyét fogom tanulmányozni. Ott találtam eddig a legremekebb és egyszersmind a legharciasabb képtárgyakat... Érdekes a kavernaélet. Mikor este jöttek az ellenséges repülők és bombákat dobtak, az összes legénység a kavernába menekült. Igen érdekes képek voltak, gyertya vagy egy-egy füstös lámpa fényénél 8-9 óra tájban este. Éppen vacsoránál ültünk, mikor kezdődött a nagy ropogás-recsegés...” (1917. október 2.) Mitha képtelen lenne félni, talán mert magára nem gondol, mintha csak a képtárgyak kötnék le a figyelmét. Genthon István írja róla: „A háború sem egyéb festői motívumnál, legalább is annak, kinek minden érzékszerve a szemébe összpontosult s már nem is tudott egyébről, csak színekről és formákról.”
Hozzá kell tennem, hogy a háború kezdetén önként jelentkezett frontszolgálatra, de harcolni nem engedték, nem volt rá alkalmas. Lelkületét ismerve, mégse várjunk tőle csataképeket, ütközetek poklát és hősiességet, jószerével még vért sem, hiszen a piros színt nem kedveli. Ahogy a millennium emelkedett hangulatában és történelmi pátosza légkörében sem festett a dicső múltból jeleneteket – bár tudjuk, a Feszty-körképhez természeti elemeket érintő tanácsokkal szolgált, s festett is –, sem a magyar népéletből színes zsánerképeket, amely valóság akkor és később festőnemzedékeket ihletett! A háború számára a természet része és az emberi lét mélypontja, cselekvő részesei vagy inkább elszenvedői egyszerű emberek. Frontélményeit megjelenítő képein az esélytelenné váló életről való látomásai jelennek meg. A háború emberi és festői probléma, az ember megalázása és szenvedése kerül előtérbe, az egyetemes emberiesség alkonya. Nem annyira a vér, a halál ideje, sokkal inkább az elembertelenedésé. A mezőn fekvő elesett sem vértócsában fekszik, kietlen szürkeségben kallódó tárgyként hever, a végső tehetetlenségbe zuhant test döbbenetes nyugalmát mutatja. A dermedt havas tájban a hóban elhagyottan gyötrődő harcosok feküsznek, máshol a fagyos ködben lehorgasztott fejű hadifoglyok állnak csapatban. A katonatábor képe sem erőt sugall, hanem valami esetlegességet, a nehéz sors kilátástalan szürkeségét. A vonuló trénoszlop mintegy a semmibe, a végzet elébe húzó szekerek monotóniája. A lövészárok képe a nehéz várakozás csendjét, a tüzelőállásban lévő ágyuk a megmerevedett, súlyos nyugtalanságot tolmácsolják. Enyészet című képén már-már ködössé válva két fekvő tetem, egészek még s mégsem valósak, szinte felbomolva, mintha már nem lennének. Döbbenetes a Behavazott katonatemető! Kopár havas dombos lapályon jobbra és balra néhány egyszerű fakereszt senyvedő fűcsomókkal, kórókkal övezve. Kissé távolabb a harmadik keresztcsoport, elveszni látszó, mintha máris eltűnnének a kietlen tájban. A táj hangulatos kilátástalanságot, mindentől elfeledettséget sugall, istentől elhagyatottságot! Nemcsak a megölt test, hanem a kihunyt lélek is az irdatlan magány és gyilkos fagy martaléka! Mednyánszky a háborúban a kegyetlen természetben kallódó ember tragédiáját és az emberiesség nagy kudarcát látta. Annak az elemi emberi büszkeségnek és önérzetnek a megcsúfolását, amit még az élet legmélyén, csavargóinál is megtalált.
Emberi következetessége és művészi eltökéltsége zseniális természetű és valóságképében kozmikus méretű. Csontváryval vethetnénk össze, aki úgyszintén szepességi indíttatású kortársa. Azonos kort érnek meg és egyszerre halnak, magányuk monumentalitásában és művészi sorsuk öntörvényűségében rokon típusok, igen, a „felföldi géniusz” reprezentánsai. Míg Csontváry csupa színes fényözön és ragyogóan derűs életigenlés, Mednyánszky színei nagyrészt komorak, hangulatai gyakran melankolikusak. Sejtelmesek, mint az őszi és téli ködök, színvilága elemien drámai, látomásai tragikusak. Beckón írja Naplójában 1917. augusztus 19-én, vasárnap: „A háború folytán számos materialisztikus tévedés csúszott bele gondolkodásomba, ellentmondásokba kerültem önmagammal. A régi világom bizonyos vonatkozásban összedőlt egy fél óra alatt anélkül, hogy engem fájdalmasan érintett volna: valószínűleg azért, mert ezen régi gondolatvilágom már csak mesterségesen volt még fenntartható: még ragaszkodtam hozzá, ámbár éreztem már régóta, hogy nem bírja ki a szigorú kritikát és ellentmondásokkal van tele. Őszi évek gondolkodásának és sok töprengésnek az eredménye...” Aztán másnap, Szent István napján, hétfőn írja: „Úgy érzem magamat, mintha már meghaltam volna és csak vissza-visz-szajárnék a régi házamba, a régi földi énembe. A vágyakozás visszafelé megszűnt. Bizalommal és megnyugvással várom a jövendőket. Mindinkább hiszem, hogy ami volt, az enyém marad, és az, ami jön, a múltaknak kiegészítője...”
Bécsben halt meg, 1919. április 19-én temetik a bécsi központi temetőben. Kállai írja: „A magyarság társadalmi és nemzeti katasztrófáját, melyet évtizedekre rettegve előre látott, még életben találta. De ahhoz már nem volt ereje, hogy a forradalom kavargó drámája szemtanúja és festője lehessen. Ágynak dőlt és többé nem is kelt már fel. Lelke 1919. április 17-én rázta le magáról a nehéz és zavaros földi álmot, hogy az örök vándorlást más, talán jobb csillagzatú létformában folytassa. Hozzátartozói a politikai zavarok miatt későn értesültek haláláról. Koporsóját csak néhány bécsi ismerőse meg egypár véletlenül odavetődött, bámész idegen kísérte a zentralfriedhofbeli szegényes sírhoz.”

Öllős Edit versei

MÉGIS

záptojásban úszkál a lelkem
mégis értelmiségi fórumra kívánkozik
a vers szakadék szélén
a sors fintorain siránkozik

már egyre több a lépcsőfok közöttünk
mégis rám kacsintasz
a súgólyuk üres és penésszel teli
a felelősség zűrzavara bábeli

mit akarhatok még?
az igénytelenség cintányérját
összecsapkodni soha nem elég!

REMÉNY

egy üres papírlap látványa előtted
fájóbb lehet
mint egy nyakleves magadtól
cselekvésre szólít fel
tükröt állít eléd
egy cseppet merítve az óceánból
távolodik a part
a lélek cseppfolyóssá válik
a szavak cicomázzák magukat

a sarokban pók mászik
mire hálót sző
véget ér a tél

ELMÉLET

A keresés tárgya legyen a tárgytalan vágy!
A vágytalanság tárgya legyen a várakozás!
(A lét csak türelmes várakozással elviselhető.
A szomjat mindig látótávolságon kívül kell helyezni.)

HOGYAN

ha már Istentől sem várod
hogy befejezze gondolataidat
nincs mitől tartanod
a szalmaszál a felszínen tart
és már a szomjat se érzed

így van esélyed a túlélésre

 

A TEHETETLENSÉG TÖRVÉNYE

szavak akár levegő a léggömbben
(a mondat végén a léggömb szétpukkad)
mindig azt figyeljük
ami mellettünk hangzik el
a lélek ostorcsapásai
befelé irányulnak
(idézőjelek nélkül nincs érzés –
ez a relativitás tétele)

JANUÁR

Ördögi körök hada a küzdelem.
Hát mégis Istené lenne a győzelem?

ÉRZÉS

Feltépni a sebeket,
hadd sajogjanak,
(még több) szigort magadnak,
hadd (ne) fogyatkozzanak!
(Karikatúrát a világról –
lelépni a tapétáról!)

VÁZLAT

nyár kellős közepén
gondolj a télre
rémálmaidat tedd félre
a pózokat rejtsd
a fiók mélyére
meglátod
a gondolat máris
nem hatol olyan mélyre

ÉLEDEZŐ OPTIMIZMUS

A tér és az idő elől nincs menekvés.
A gondolat hatalma nagyobb mint az Érzés.
Isten létét elfogadni feltétel nélkül,
s hálát adni akkor is,
ha a lélek szédül.

REALITÁS

a hajó gyomrában
fürdőköpenyben
máris száraz(abbnak tűnik)
a szárazföld

ÍRNI

Hittérítő szándékkal is elkezdhető.
Pók a sarokban, kacaj a horizonton túl,
üdvrivalgás a lélekben.
Aminek kell, úgyis megmarad a képzeletben.

* * *
Összecsapni tenyeredet,
rámosolyogni felebarátaidra –
az ajándák egy gyémántból
készült karóra.

* * *
Hetet-havat összehordani,
a napfelkeltére álomban mosolyogni,
s míg tart az eszmélet,
előkerül minden lelet.

* * *
Az ösztönre hallgatni
(a tudatot félredobni),
a szomjból lejjebb adni,
az ellentábort felháborítani.

* * *
A rózsa töviseit kitépdesve
lépni félre megnyugvást keresve.
Így lesz jó, meglátod,
s ha akarod, te is hallod!

Kulcsár Ferenc

Bede Viktor esete Vlagyimir Iljiccsel

Olvasom, hogy 1923 egyik hamvazó őszi reggelén
titokzatos férfiú lépte át a Kreml
szentséges kapuját, bebocsátást nyervén az új cárhoz,
Vlagyimir Iljicshez. Bede Viktor volt a férfiú neve,
foglalkozása pedig lelkipásztor, az egyetemes egyház
lélekterelő szolgája. Még Párizsból ismerte Iljicset,
a kávéházi traccsolások idejéből, gondolom,
amikor is mindenféle urak, anarchisták, újságírók,
eretnekek, szakadárok, forradalmár fémöntők
és szakácsok kezdegették megváltani a világot.
Bede Viktor ekkor még újságíróként rohangált
keresztül-kasul Párizs parázs gyomrában,
gyulladásos, roppant tüdejében, ám miután az
első nagy-nagy háború az istennek sem bírta
megváltani a világot, Bede Viktor „elment” papnak,
Párizs helyett, gondolta, békésebb lesz a paplak.
Nem világos, titokzatos férfiúnk
miért is ment a Kremlbe, egykori
kenyeres pajtását óhajtotta netán látni,
vagy megkívánta győzni a vérengzőt,
vonja vissza undorító parancsát – „Lőjetek ki
minél több papot, lehetőleg minél több ember
szemének láttára” –, esetleg egyéb célja volt látogatásának…
Egy biztos, a vatikáni napilap, a Ľ Osservatore Romano
közreadta később Bede Viktor emlékezéseit,
ezt írva benne titokzatos férfiúnk
a Leninnel való találkozásról: „Látom, mondta Lenin,
száz év múlva itt már csak
egyetlenegy hatalom lesz – a szovjet,
és egyetlenegy vallás – a katolikus. Valóra válik
mindkettőnk ideája, az enyém és az öné is.”
Hát nem furcsa? Ráadásul hátborzongató is,
hiszen Vlagyimir Iljics így kezdi mondatát: Látom…
Dodonai jós lett volna, orákulum,
Nostradamus-fajzat vagy próféta? Esetleg
osztatlan, mint Isten, akinek tudása
független az elkövetkezőktől? Titok.
Annál is inkább, mert most 2003-at jegyez a naptár,
s leteltével az Iljics jósolta száz évnek,
ki tudja még, ajjaj, micsoda lesz itten,
mily csuda dolgokat fundál ki az Isten!

A Nobel fiú esete Bertha Kinskyvel

Emanuel Nobelius, bizonyára nevének – Velünk az Isten! –
sugallatára, kétszáz évvel ezelőtt költözött
Angliából Svédországba. Caroline Andriette,
Emanuel Nobelius bájos felesége – na és hát az egek –
négy gyermekkel ajándékozza meg, közöttük a harmadikkal,
Alfreddel, örvendezve Emanuel a mennyei sereggel.
A harmadik fiú, a majdnem a legkisebb,
mint a félmesében, kilencéves éppen, amikor
– újracsak az atya nevének sugallatára –
átvergődik a család Szentpétervárra. A torpedókkal
és aknákkal bíbelődő papa Oroszhonban hadigyárat alapít,
csodaszereivel segítve a „krimit”, a dicsőséges és furfangos
háborút, a krimit… Alfred pedig, a harmadik,
a jó fejű és beteges gyerek, kerül, amibe kerül,
tizenhét évesen a korlátlan lehetőségek,
pontosabban a korlátolt eshetőségek hazájába kerül.
Mindhiába, hiába, két év múltán vissza-
kényszerül Európába, az öreg kontinensre,
s Franzensbadban lesz a fürdő páciense, kúráltatva
kóros nyavalyáit – készülve, hogy megtegye,
amit atyja áhít. Az orvoslások után tehát
Pétervárott találja megintelen magát
– így döntöttek a bájos moirák –, s III. Napóleon
közbenjárására százezer aranyfrank kerül tarsolyába,
explodálószerek kifundálására. Alfrednek, mint a
mesében, szerencséje van, egy szép napon megpillantja:
a nitroglicerint a kovaföld beszippantja. Így születik meg
a dinamit s egy multinacionális világvállalat
röpke pár év alatt, kaukázusi olajjal dúsítva persze.
Dúsgazdag lesz Alfred, övé a robbanó világmárka,
mindhiába, mindhiába. A békekollokviumokat
konstituáló, háborúellenes könyveket kreáló
Bertha Kinsky grófnéhoz fűződő szerelme
reménytelen szerelem lesz mindvégig,
hiába az ezer fohász, felható az égig,
hiába az ezer édesgető levél, kárhozatok, megtérések,
semmi sem segél: az istenített asszony
Artur Gudakker Suttner bárónak nyújtja
édes, édes, édes kezét. Megírja hát Alfred
a végrendeletét, intézkedve, vagyonából többek között
az kapjon díjat évente, „aki a legtöbbet tette
vagy a legjobban működött közre a népek
testvériségéért, az állandó hadseregek megszüntetéséért,
valamint a békekongresszusok megrendezéséért,
követeléséért”. S miután Nordstjarn lovagja,
a dinamit s az élet poétája mindezt így szépen
a világra testálja, reménytelen depresszióba hull.
Cipeli napjait családtalanul, boldogtalanul,
látomások gyötrik, rémképek, mint akinek szívére
a lópatás ördög rálépett, arról álmodik egyre,
halála után, a sírban magához tér, feltámad,
s miután bánata a világra árad, a levegőtlen koporsóban
megfullad. Azt kéri hát közel- s távollátóitól,
hőszigetelt sírjába a levegőnek legyen szabad árama,
s találtassék benne ivóvíz és élelem, gyógyszeriskátula.
Mindhiába, hiába, hiába, tisztes koporsóban
távozik Alfred a túlvilágra, tisztességes szertartással,
megható és magasztos egyházi búcsúztatással.
Elhangzik a temetésén: Alfred, a halott valóban
magához tér a végső hazában, az élet végleges
dimenziójában, hiszen Isten nem a holtak,
hanem az élők Istene. A pacifista grófnő,
Bertha Kinsky pedig Nordstjarn lovagjának,
a dinamit feltalálójának halála után nemsokára
meghatódott arccal, édes könnyek között
a béke Nobel-díj fénykoszorújába öltözött.

Szeberényi Zoltán

„... a kagylóba került homokszem
csak szenvedés árán válhat igazgyönggyé...”

Dobos László Egy szál ingben című regénye a közeljövőben
a Madách-Posonium Kiadó Magyar Antaeus Könyvek sorozatában
jelenik meg. Az alábbiakban a kötet utószavát közöljük.

Az olvasó akkor jár el helyesen, ha Dobos László Egy szál ingben c. regényének az elolvasása után, friss olvasói élmények birtokában veszi szemügyre a jelen utószavunkban foglaltakat.
Az utószó műfajának az a célja és küldetése, hogy közelebbről megvilágítsa a tárgyalt mű alkotójának munkásságát, főbb vonalakban vázolja az életmű helyét az irodalom időbeli folyamatában és értékrendjében, s hitelt érdemlően meghatározza a mű esztétikai értékét és súlyát az életmű egészében. Tudományos eredményekre támaszkodva minősít, nem helyettesítheti azonban a komplex kritikai értékelést, az irodalomtörténeti portrét, az alkotó személyes életútjára is kiterjedő öszszefoglalást.
Dobos László (1930) mint személyiség persze egyébként sem szorul bemutatásra, nevét, munkásságát az egész magyar nyelvterületen ismerik. Politikai és irodalomszervező tevékenységét s a terjedelemre aránylag kicsi, de jelentőségében, értékeiben kiemelkedő írói életművét a szakma és az olvasók egyaránt elismerik.
Szépírói indulása a hatvanas évek elejére esik, de azt megelőzően már az irodalmi és kulturális élet számos területén munkálkodott. Az ötvenes években sokáig kritikusként, irodalomszervezőként, az irodalmi publicisztika és kulturális közírás kiemelkedő művelőjeként tartották számon. A második világháború és az azt követő „magyar pokoljárás” után lassan újraszerveződő szlovákiai magyar nemzetiségi irodalom és kultúra fejlődési folyamatában, az indulás és a kibontakozás emberpróbáló küzdelmeiben kifejtett sokrétű tevékenysége, főként az Irodalmi Szemle megindításában játszott szerepe és évtizedes főszerkesztői munkássága az akkori szlovákiai magyar irodalmi élet egyik legfőbb fegyverténye volt.
Írónk a hangsúlyozottan etikai alapokon nyugvó irodalomszemléletét és elveit eleinte Fábry Zoltán nyomán formálta, a Fábry által megfogalmazott vox humana-eszme egyik legkövetkezetesebb éltetője és továbbfejlesztője volt. Elsőként szorgalmazta a hagyományfeltárás szükségességét és a zsdanovi esztétikában gyökerező „szocialista realizmus” merev dogmáival szemben a művészi igény, az „irodalmiság” követelményét. Írásainak műfaji skálája a glosszától a reflexión át az esszétanulmányig terjedt. Elemző kritikái, írószövetségi beszámolói, vitahozzászólásai, irodalmi-kulturális helyzetjelentései, a szélesebb összefüggéseket, a szellemi élet rejtettebb kérdéseit feltáró és elemző, az írói felelősség fontosságát hangoztató írásai irodalmunk és kultúránk történetének tartalmas dokumentumai. Sajnálatos, hogy Dobos tudományos és közírói tevékenysége dokumentumainak csak egy része olvasható könyv alakban (Gondok könyve, 1983; Teremtő küzdelem, 2000).
Szépprózai, főként regényírói bemutatkozása a hatvanas évek legelején meglepetésként hatott, bár nem minden előzmény nélkül történt. Az ötvenes évek második felében írt irodalmi riportjaiban az igen erős társadalmi-szociológiai és politikai erudíció mellett már érezhető volt bizonyos fokú eltolódás a belletrisztikus szemlélet és formai megoldások felé (pl. a Komáromi pillanatfelvétel; a Bort, búzát, békességet!; s a Végek dicsérete stb. című írásaiban). Az is tény azonban, hogy első novelláiban is (Én, Fekete János; Áldozat; Valakihez tartozni kell) sok a riportszerűség, a riportra jellemző műfaji sajátosság. Mégis ezekben a riportokban és riportszerű, szociológiai anyaggal sűrített elbeszélésekben kell látnunk későbbi sikeres regényeinek előzményeit.
Első regényének (Messze voltak a csillagok, 1963) szokatlanul kedvező volt a kritikai-olvasói visszhangja. Ebben a műben Dobos a debütáló írókra egyáltalán nem jellemző biztonsággal oldotta meg krónikási és művészi feladatát. Szuverén módon bánik anyagával és a magyar epikai hagyomány eszközeivel. Hatalmas, jórészt a közvetlen környezetéből származó élményanyagra és gazdag élettapasztalatokra támaszkodik: „Élményem a megaláztatás: gyermek- és ifjú éveim legszebb történeteit elsötétíti ez a szó. Mindegy, hogy engem ért sérelem vagy családom, rokonságom, esetleg környezetem valamelyik tagját. A megalázottság beidegződik: él, hat nemzedékeken át. Tucatnyi embersors görcsölődik belém, oktalanul tragikus sorsoké.” Az epizódokból felépülő regénycselekmény központi alakja egy egyszerű, köznapi ember, akinek sorsa, öröme és szenvedései mások akaratának függvénye. A történelmi folyamatokat értetlenül szemléli, következményeit elszenvedi. A „kisember” típusának megtestesítője, aki sohasem teheti azt, amit szeretne. A háború poklából menekülve döbben rá az élet értékére, megismételhetetlenségére, a morális és emberi magatartás szükségességére. A háború embertelen szörnyűségeire és maradandó következményeire emlékező és emlékeztető regény kritikai éle leginkább az elidegenedés, az emberi közöny és feledékenység ellen irányul. A kissé mozaikszerűen szerkesztett, de erőteljes, ízes nyelven, minden hivalkodás és példálódzás nélkül megírt regény hatásosan sugallja legfőbb mondanivalóját: a háborút nem lehet büntetlenül elfelejteni.
A Messze voltak a csillagokból az is világosan kisejlik, hogy íróját egyetlen központi téma foglalkoztatja: az ember egyéni és közösségi sorsa, a szenvedés és megalázottság okozta lelki traumák életnyomorító következménye. Nem véletlen, hogy Dobos regényeit általában az ún. „sorsregények” kategóriájában tartják számon.
Már ebben a regényben is fokozott hangsúlyt kap a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség háborút követő sorsa, jellempróbáló kálváriája, de központi témává, az egész művet átszövő problémává mindez a második regényében emelkedik. A Földönfutók (1968) már a címével is a hazátlanságot, az otthontalanságot sugallja. Két főalakja (a pilóta és az író-narrátor) találkozásai és beszélgetései köré Dobos felrajzolja a szlovákiai magyarság háború alatti és utáni megpróbáltatásait, egyéni és közösségi tragédiáit, máig ható traumáit. A regény – korszerű szerkezeti megoldásaival, az idősíkok gyakori váltásával, a filmszerű vágásokkal, hiteles jellemábrázolásával és környezetrajzával, atmoszférájával – nemcsak az író, hanem az egész korabeli szlovákiai magyar próza egyik legjelentősebb és legbátrabb alkotása.
A Földönfutók is – akárcsak a Messze voltak a csillagok – énregény, a narráció itt jórészt egyes szám első személyben történik, ami a visszatekintés egyik nagy hagyományokkal bíró módja. Az önkifejezés, a vallomásosság az epikai anyagot annyira átszövi, hogy az helyenként líraivá színeződik. (Ilyenkor a megszokott hűvös elbeszélői kategóriák némák maradnak, nem visznek közelebb a lényegi mondanivalóhoz.) Emlékek ömlenek, élmények patakzanak, s a tudattartalom tarka mozaiktömege lassan két sors közös folyamává egyesül: a helyét nem lelő magyar diák és a sorsüldözött szlovák pilóta találkozása, kölcsönös, kegyetlenül őszinte feltárulkozása szimbolikus, szinte mitologikus mélységeket világít meg, s teszi kétségtelenné a szlovák és magyar nép egymásrautaltságának történelmi szükségszerűségét és kikerülhetetlenségét.
A háborút követő kaotikus helyzet egyaránt kínálja a felemelkedés és az elzüllés lehetőségét. A magyar iskolák híján kallódásra ítélt diák a csempészek között találja magát. Sorsának buktatói korántsem egyediek, általános, az egész háború utáni nemzetiségi fiatalságra kiterjedő érvénnyel bírnak. Elég belehallgatni hősünk monológjába, hogy meggyőződjünk róla: „Két pont közt vergődik életem: az idegenség és az otthon. Mindkettő bizonytalan. Nincs állandóság egyikben sem: estéről reggelre kelünk. Reménykedünk és félünk egyszerre. Kinek van igaza ebben a kavargásban? Az idejött idegeneknek? Ki lesz ítélőbírája a vészjósoló fenyegetéseknek? A fegyver vagy az értelem? Lélegezni is nehéz itt, indulatokat és bosszú tüzét szívom magamba minden lépésben. Talán annak lesz igaza, akinek mindez jobban fáj.”
A regényben a valóság és jelképiség vegyül szervesen, szinte mitológiai atmoszférává sűrűsödve. Hitelesen és plasztikusan rajzolódik ki belőle az író alapállása, emberi-művészi tartása, a szülőföld, a felnevelő közösség, az önmagára eszmélés közege iránti hűség és szeretet, az igaz ügy iránti elkötelezettség. A Földönfutók méltán keltett a szerző első regényét is meghaladóan kedvező visszhangot.
Dobos László harmadik regénye – Egy szál ingben, 1976 – rendhagyó körülmények között született. Amint azt már elmondtuk, az író kezdettől fogva aktív résztvevője volt társadalmi-politikai és kulturális életünknek. Ez a tevékenysége az úgynevezett Prágai Tavasz idejében tetőzött. A történelmi jelentőségű reformmozgalomban magas közéleti tisztségeket vállalt (a megújuló Csemadok elnöke, a szlovák reformkormány tárca nélküli minisztere, parlamenti képviselő, az 1969-ben létrejött Madách Könyv- és Lapkiadó alapító igazgatója). A forradalom eltiprása után a megtorlás nem maradt el. Dobost a hatalom megfosztotta minden tisztségétől, s az általa alapított könyvkiadó műszaki osztályára száműzte. Kezdetét vette a „konszolidáció” néven elhíresült időszak, amely szigorú ideológiai megszorításokban, az alkotói szabadság megnyirbálásában, az írói munkának a „megbízhatóság és párthűség”, az „elkötelezettség” függvényévé tételében, a pártszervek mindenhatóságában, valamint sokak üldöztetésében és elhallgattatásában nyilvánult meg. Dobos írószövetségi tagságát felfüggesztették, őt magát teljes közlési tilalommal sújtották, íróként hosszú évekig meg sem szólalhatott.
Ezekben a testet-lelket nyomorító időkben kezdte írni regényét (mintegy az asztalfióknak) Dobos László. A regény a rendkívül kedvezőtlen alkotói légkör ellenére is elkészült, s 1976-ban megjelent.
S ahogy a kagylóba került homokszem csak szenvedés árán válhat igazgyönggyé, Dobos küzdelme is meghozta gyümölcsét. Ma már irodalomtörténeti közhely, hogy az Egy szál ingben nemcsak az író életművének a csúcsát jelenti, hanem a szlovákiai magyar próza egyik – az egyetemes magyar irodalom dimenzióiban szintén elismert – kiemelkedő teljesítménye is. Méltán sorolható az erdélyi Sütő András, Bálint Tibor, Szilágyi István, a vajdasági Gion Nándor, a hazai Duba Gyula, Grendel Lajos legjobb művei mellé. Megjelenése idején olyan neves kritikusok, irodalomtörténészek szóltak róla elismerően, mint Balogh Edgár, Szalatnai Rezső, Görömbei András, Czine Mihály, Pomogáts Béla, Alexa Károly, Koncsol László, Duba Gyula és még sokan mások.
S a kedvező kritikai visszhangot nem a kisebbségben élők iránti szolidaritás, elnéző együttérzés motiválta. Az Egy szál ingben valóban művészi módon kidolgozott, a modern és a hagyományos elbeszélő formák frappáns ötvözetéből építkező, kiérlelt, gondosan megformált alkotás. Tematikája, a benne foglalt történelmi-társadalmi, térbeli-időbeli viszonyok, az esemény- és cselekményhálózat s a szerző mitologikus és moralizáló hajlama sok szállal kötődik az előző két regényééhez. (Dobos egyik kritikusa egyenesen „szabálytalan trilógiának” nevezte a három regényt.)
A mű a szerző minden korábbi írásánál messzebbre hatol vissza a történelmi időben. 1918-tól, a felvidéki magyarság kisebbségbe szorulásának kezdetétől követi hősei sorsának alakulását. Három generáció életének tükrében bőséges ismereteket közöl és plasztikus, hiteles képet rajzol nemzetiségi közösségünk társadalmi helyzetéről, sorsáról, hányatott történelmének fordulatairól. A mű terjedelme, átfogó, szintetizáló jellege, a felvonultatott típusok tömege révén szinte nemzetiségi önismeretünk enciklopédiájának tekinthető. Összefoglaló alkotás, a szó legszorosabb értelmében szintézisregény. A kisebbségi sors monumentális tablója, általános érvényű egyedi történet, amely műfajilag a leginkább megközelíti a Fábry Zoltán megálmodta „szlovákiai magyar regényt”.

Ahogy az olvasó is tapasztalhatta, a regény többszálú cselekménye két idősíkban, a jelen és múlt relációiban bontakozik ki. A múlt a gyermek- és ifjúkor, a felnőtté válás időszaka. A színhely egyrészt a szülőföld, a festői Bodrogköz, az író szűkebb (családi) és tágabb (faluközösségi) környezete a maga tipikus alakjaival, másrészt Pozsony és környéke. A cselekmény jelene az ötvenes-hatvanas évek, főleg a csallóközi nagy árvíz ideje (1965). S mindezt egy faluról városba sodródott, nem kis nehézségek árán értelmiségivé, városi polgárrá váló író-narrátor közvetíti.
Egy gazdag tudattartalom oldódik epikummá, élmények, emlékek, emlékfoszlányok állnak össze laza regényszerkezetté az emlékezés mechanizmusa és a szabad asszociáció szeszélyei szerint. Az író maradéktalanul megfelel azoknak a korszerű prózaírói igényeknek, amelyeket maga fogalmazott meg kortársai számára még aktív kritikusi korszakában: „Minden kor megköveteli és keresi a maga korszerű kifejezési formáit és eszközeit... Ma már nem elég az őstehetség, a népi okosság s az ösztönös megérzés sem szemléletben, sem nyelvben. Prózánk nyelvét a dinamikusabb kifejezési formák felé kell továbbfejleszteni: a környezet, a társadalom jellemzése mellett jelentős szerepet kap a lélek és a tudat sajátos belső törvényeinek a kutatása és ábrázolása. A hosszadalmas leírások helyét ma már a dinamikus cselekmény, a cselekvés, párbeszéd, a belső monológ, a tudatmetszet stb. veszi át.” (1962).
Az Egyszál ingben lapjain fél évszázad szlovákiai magyar társadalmának jellemző alakjai és meghatározó eseményei bukkantak föl, többnyire parabolisztikus jelleggel. A nagy dunai árvíz hullámai úgy sodorják maguk alá Csallóköz falvait, ahogy a történelem gázol keresztül a védtelen kisemberek életén, kínt és szenvedést, kiheverhetetlen lelki sérüléseket hagyva maga után. Nem lehet pontosabban megfogalmazni a regény célját és indítékait, mint ahogy az író maga megtette egyik szülőföldvallomásában: „Harmadik regényemben... is egyén és történelem, közösség és történelmi mozgás viszonyát kutatom. Azt próbálom megmutatni, hogy milyen emberarcokat, tartásokat, lelkiállapotokat szül a folytonos terelés, az állandóan változó helyzet. Követtem olyan sorsok nyomát, amelyek párhuzamosan futottak az idővel – volt látszatörömük, valójában a hatalmat szolgálták ki. Emberi fennmaradásukért tették. Szolgálatért maradni: nem új képlete a történelemnek. E magatartás szüntelen, minden helyzetben újratermeli önmagát. Szükség van rájuk: besúgókra, börtönőrökre, sokféle hivatalnokra, az álmukban is szalutálókra, az idő lakájaira. Az ilyen életeknek van egy csúcsra futásuk, aztán – amint leszolgáltak, csörgő medáliákkal – a hosszú foszlás ideje jön. Nyomon követtem az élet egy szál ingeseit, a történelem meztelenjeit, a közmunkára mindig kiparancsolhatókat. Azt az embert, akinek testébe évszázadok során kalapálták az alázatot, az engedelmességet, a meghajlást...” (1977–1978).
A kisebbségi-nemzetiségi témakörtől látszólag diametrálisan eltér a szerző Hólepedő (1979) című regénye. Ebben a tőle megszokott széles társadalmi-történelmi körkép és mélyre hatoló szondák helyett egy szerencsétlenül járt leány belső világával, lelki kataklizmáival, az életben maradásáért folytatott ádáz küzdelmével ismerkedhettünk meg.
Az egyéni sorstragédia azonban ebben az esetben is közösségi tanulságokkal szolgál, a parabolisztikus jelleg nyilvánvaló. Az autóbalesetet szenvedett tanítónő a kórházi ágy „hólepedőjén” gondolja végig életét. Szüntelenül visszatérő gondolata, hogy megrokkant testtel és lélekkel miként tér majd vissza az emberek közé. Hogyan küzdi le a kényszerű magányt, a kirekesztődést. A történetben nem nehéz meglátni a párhuzamot az író és mások helyzetével az 1968–1969-et követő megtorlások idején, kétség és remény közt vergődve a társadalmi élet perifériáján.
Dobos László következő regénye, a Sodrásban (1984) lényegében az Egy szál ingben egyik cselekményszálának a regénnyé fejlesztése. Az író itt ismét tág horizontot nyit. Az ötvenes évek elejének eseményei és sajátos társadalmi-politikai légköre, tipikus alakjai, ma már történelemmé távolodó történései bontakoznak ki hősei sorsában. A hazai magyar írók közül elsőnek szerzőnk tesz kísérletet ebben az erősen önéletrajzi ihletésű műben az 1948 februárja után formálódó kisebbségi magyar (humán) értelmiség sorsának, emberi-társadalmi körülményeinek részletesebb feltárására. Most nem elvont példázatot, történelmi parabolát ír, hanem egy ifjú házaspár magánéletének tükrében, mindennapi megélhetési gondjain átszűrve idézi fel a közelmúlt eseményeit. A fészekrakás eufóriájában élő fiatalok hétköznapjain át tükrözi azt a bonyolult kort, amelyet a személyi kultusz idejének szoktunk nevezni. Mintegy három év történéseinek, történelmi és társadalmi zajlásának és nagyszámú szereplőjének a megidézésével sikerült felvillantani valamit a kor szelleméből, sajátos hangulatából, sokszor nyomasztó atmoszférájából.
A Sodrásban nem hibátlan regény. Az író túlságosan vallomásos jellegűre hangolta mondanivalóját, s ez csökkenti a mese általános érvényét. Hiányzik az érzelmi távolságtartás, az elbeszélő az optimálisnál nagyobb mértékben tapad az egyedi tapasztalatokhoz, keveset merít a közösségi emlékezetből. A regény az elbeszélő főhős életanyagára, közvetlen tapasztalataira épül. Az ő tudatán áramlik keresztül szinte minden információ. Az ő visszaemlékezései, eszmefuttatásai, aszszociációi és reflexiói révén bontakoznak ki az olvasó előtt nemcsak az ifjú emberpár társadalmi beilleszkedési problémái, hanem a házasságukig vezető út főbb állomásai és sorsuk történelmi összetevői is. A regény főhőse ebben az esetben is a népből jött kisebbségi magyar értelmiségi típusa, aki illúzióiban erősen megfogyatkozva, de töretlen hittel kerül ki az emberi-történelmi megpróbáltatásokból.
Dobos László – ismereteink szerint – időben legfrissebb szépprózai műve egy ifjúsági regény, pontosabban: egy, a felnőttekhez (is) szóló „meseregény”, amelynek központi témája és problémája a vegyes házasságból született gyermekek kettős „honossága” vagy inkább kettős „hontalansága”; a két irányból zuhogó, egymásnak ellentmondó hatások konfliktust, lelki sérüléseket gerjesztő következménye. A kis viking (1990) címen megjelent mű a norvég apától és magyar anyától született, élete első évtizedének vége felé járó Lars történetét tárja elénk.
A kisregényben külső és belső küzdelmeiről maga a főhős tudósítja az olvasót, ami számos műfaji problémát vet fel. Az író igyekszik következetesen a gyermek tudatvilágához igazítani mondanivalóját, a narráció szintjét, de gyakran áthágja annak hiteles kereteit, teherbíró képességét, pszicho-fiziológiai lehetőségeit, s a hősnek sokszor a gyermeki képességek határait meghaladó teljesítményeket tulajdonít.
Ami a regényben új: a szerző a norvég és magyar nép mesevilágán, szokás- és magatartásrendszerén keresztül kísérli meg a két világ, a szinte áthatolhatatlan hálóvá sűrűsödő ellentétrendszer közelítését, összekapcsolását egy bimbózó gyermeki tudatban. S az eredmény: egy olvasmányos és tanulságos regény, amely sok szempontból meghaladja a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom átlagos színvonalát.
Dobos László a kispróza műfajában is ért el sikereket. A drámai szerkesztésű novella műformáját kerüli, inkább a terjedelmes, lassúbb kifejlésű elbeszélést, a váratlan fordulatoktól mentes, a meditációra is alkalmat adó történeteket kedveli. Legjobb ilyen jellegű írásai az Engedelmével (1987) című kötetben láttak napvilágot.
A fent elmondottak talán felerősítik kicsit a szakma és az olvasók azon véleményét, miszerint Dobos László életműve nemcsak szűkebb nemzetiségi közösségünk, hanem az egyetemes magyar irodalom és kultúra maradandó értéke is. Méltán jutalmazták az író nemzetmegtartó, alkotói és közéleti munkásságát rangos művészeti és társadalmi díjakkal (Madách-díj, a Magyar Köztársaság Elnöki Érdemérme, Kossuth-díj, Pribina-díj).
Irodalmunk és kultúránk nagy vesztesége, hogy a szépíró Dobos László az utóbbi évtizedekben a korábbinál jóval ritkábban hallatja hangját.

L. Erdélyi Margit

A gondolat szabadsága és veszedelmeidrámában

(Sütő András: Csillag a máglyán című drámájának interpretációja)

„Mert az álmainkért is felelősek vagyunk”1

A Csillag a máglyán című dráma Sütő András történelmi tetralógiájának második darabja. Az 1973-ban megírt Egy lócsiszár virágvasárnapja után az 1974-es évben, mintegy folytatásként, elkészült a Csillag a máglyán is. Ahogy az Egy lócsiszár virágvasárnapja című darab a reformáció korának társadalmi-politikai törekvéseivel és a Luther Márton-i szellemiség bemutatásával nyújtotta az alapos korrajzot – mint a történelmi dráma korpuszát –, úgy a Csillag a máglyán is a XVI. századi reformáció korának részletes képét rajzolja meg. A dráma szövegében pontos utalást találunk az 1533-as év eseményeire, a reformáció második hullámára. Mindkét mű esetében hitvitázó drámáról is beszélünk, de míg az elsőben a vita súlypontjai Luther Márton és Kolhaas Mihály sok tekintetben eltérő szemléletére támaszkodtak, a másodikban Kálvin János és Szervét Mihály szellemi összeütköztetésének vagyunk tanúi. Míg Luther és Kálvin az intézményesített hit, rend és tudatos életértékek pártolói voltak, addig Kolhaas és Szervét – az ő híveikként ugyan – a szabadság, a jog, az érzelmek vonalán sejdítették a szellemi progresszió lehetőségét.
A két értékrend összeegyeztethetetlen volt, mert az előzőek értékhierarchiája szorosan kapcsolódott a tekintélyelvűséghez, a hatalomhoz, így törvényszerűen konfrontálódott az utóbbiak humánpárti magatartásával. A két dráma immanens világa voltaképpen egy folytatólagos vita a hatalom hívei és a szabadon gondolkodók között, másképp pedig Kolhaas és Nagelschmidt, illetve Kálvin és Szervét önmegvalósító törekvései között. A nagy dialógus résztvevői közül elveiért, tetteiért az egyikük mindkét drámában halálra ítéltetik.
E Sütő-drámákban a tragikum megerősített pozícióit a kor diktatórikus jellege ugyanúgy támogatja (hatalmi harcok, akasztások, autodafék) mint a főhősök esztétikai vagy etikai szempontból kiérlelt magatartásmintái: magasztos eszmék hívei ők, s kiváló emberi tulajdonságokkal rendelkeznek. Megrajzolt személyiségszerkezetükben a Maslow-féle motiváció2 felsőbb szintjei dominálnak: a szeretet és a valahová tartozás szükséglete, a megbecsülés és az önértékelés szükséglete, de mindezek fölött az önmegvalósítási szükséglet. Az esszéisztikus, filozofikus írói stílus mindkét mű jellemzője ugyan, de az események s a történet síkján mozgalmasabb konstrukciójú az Egy lócsiszár virágvasárnapja, egyben intenzívebben elkanyarodik az emóciók esztétikailag színes és lélektanilag kifejtett ábrázolása felé. A Csillag a máglyánban jóval visszafogottabb a lirizáltság, az érzelmek ábrázolása, de felerősödik benne az intellektualizáltság mértéke s egyben az epizáltság is, noha ezáltal nem annyira a drámai jelleget erősíti az író, hanem inkább szinte eszszéisztikus stílusát.
Sütő András, akár az Egy lócsiszár virágvasárnapjában, huszonegy névvel látja el ezúttal is a dialógusok, replikák sorát, noha kívülük a csoportosan, a tömegesen vagy személytelenül szereplők is fel vannak tüntetve. Ilyenek a poroszlók, a fegyőrök, a prédikátorok, a genfi polgárok, a bakó. A dráma végi jegyzetben felsorolt dramaturgiai célzatú írói változtatások is érintik a szereplők beazonosítását, illetve leginkább az alkotói licenciát példázzák, pontosítva a történelmi dráma műfaji elvárásainak és a valós történelmi eseményeknek lehetséges és jellemző elkülönböződéseit. Sütő maga jegyzi meg tehát, hogy: „Szervét nem sorolható Kálvin ifjúkori barátai közé; Szervétnek Kálvinhoz írott leveleit nem Fárel, hanem Guillaume de Trie juttatta el az inkvizíció embereinek; De la Fontaine, Kálvin genfi titkára sohasem volt a vienne-i érsekség jegyzője; Kálvint – amidőn Párizsból Copus rektorral együtt menekülnie kellett – nem Navarrai Margit fegyveresei mentették meg; életének ez későbbi fordulata, mikor is Ferrarában Renáta hercegnő mentette ki az inkvizíció karmaiból stb. Az is köztudomású, hogy Kálvin felesége, Idelette de Bure 1553-ban, a genfi Szervét-pör esztendejében már nem élt.” (282.) Később talált dokumentumok alapján az író megbizonyosodott, hogy valóban szorosabb kapcsolat volt Kálvin és Szervét között.
A dráma szereplőinek névsorát Kálvin János vezeti, utána pedig Szervét Mihály következik. A művilág nyelvi formációiban e két név előfordulása, replikáik és közös dialógusaik nagyban túlszárnyalják az összes többit, hisz ők ketten vitatják meg legbensőbb szellemi, lelki hányódásaikat. A pontosított drámai tér- és időkategóriák is zömében hozzájuk kötődnek. A fenti sorrendiség azonban megbomlik olykor a művilág célzatos konstrukciója miatt, hiszen a végeláthatatlan és befejezettnek nem remélhető diskurzus során a bohém, kamaszosan álmodó Szervét, a kreatív képzeletű tudós-művész egyértelműen a magasztosság és tragikusság értékminőségébe lép. Kálvin erős személyisége ezalatt az eredendően pozitív tulajdonságai ellenére is sok vitatható jegyet hagy maga után. Ezt támasztja alá az író találó címválasztása is, amely árnyalatnyi misztikus töltettel – szimbólumként – a reformáció legújabb eszméinek bukásaként értelmezhető, kifejező metaforaként pedig a visszavonhatatlan emberi tragédiát mondja ki: csillag a máglyán, Ember a halálban.
A dialógusok beszerkesztése felborítja a drámai műnemtől elvárt dramaturgiai arányokat és mértéket. Azért lehetséges ez a komponálási teleológia, mert a műnem diszkrepanciájaként is említhető epikai jelleg a dráma elején hosszadalmasra sikeredett. A két főhős diszkussziója a második felvonás során mind racionális, mind emocionális szempontból erősen megemeli a tenziót. A két személyiség gondolkodása, viszonyulása egyre kiélezettebb lesz, akaratlanul is megcélozva a kontraszthatást, illetve a visszavonhatatlanul manifesztálódó ellenzéki magatartásokat. (Lásd az érvek/cáfolatok sorát.) A tulajdonképpeni drámai szituáció által evokált feszültségteremtés csak a harmadik felvonásban alapszik dinamikus jelen idejű viszonyváltozáson. Az elmondottak jegyében tehát a kompozíciós összkép a következő: A három felvonásos dráma első felvonásában két képbe vannak elrendezve a párbeszédek; a képek, itt is, a továbbiakban is részletes szerzői utasításokkal nyitódnak. A második felvonás bírósági tárgyalása az eszmei kontrasztok jegyében zajlik, míg a harmadikban újra kifejezőnek mondhatjuk a helyhez kötődő stációváltások sorát, amelyek közt ismétlődés is van (A börtönben, A tárgyalóteremben, A börtönben, A tárgyalóteremben, A szószék, Champel mezeje). A drámabeli tér funkcionáltatása ez utóbbi esetben már a címadás, a megnevezés okán is hangsúlyosabb, sőt előreutalásos is.

„Veled csak úgy érzem magam biztonságban,
ha ketten vagyunk.”

Az első instrukció, amely legfőképp a színpadi megoldásra, a tér hangulati, szimbolikus elemeire ad motivációt, a fiatal Kálvin párizsi albérleti szobáját írja le, majd látszólag másodlagos információként a két főhős bemutatását is alapozza: „Szegényes bútorzat: vaságy, szék, íróasztal, szekrény, karos gyertyatartó gyertyacsonkokkal; az olvasás áldozatai. A falon kezdetleges kézirajz: piros szív egy nyitott tenyéren. (...) Odakint tüntetés zajlik, melynek időnként Dávid-zsoltár a kísérő dallama. (...) A fiatal Kálvin – arcán az eljövendő nagy reformátor szigorával, melyet néha felold mégis az ifjúság csupaszív kedélye – az ablakból figyeli az utcai eseményeket. A kopogást nem hallja. Szervét lép be vékonyan öltözve, üveg borral a kezében. Szónoki pózba vágja magát, köhint.” (187.)
Az informatív bevezetés, a párizsi kép, s a röpke bemutatás már utalás is lehetne az elkövetkező „baráti” párbajra, ha nem volnánk valamelyest tájékozottak a történelmi háttér objektív tényeiről. Két nagyság szellemi összecsapásáról szól maga a dráma, amelynek műnemi objektivációjában fundamentumot képeznek a valóságos történelmi–ideológiai folyamatok: a párizsi tüntetés, Copus rektor székfoglaló beszédének ünneplése az egyetemi ifjúság által. Copus beszédét, mint hamar kiderül, Kálvin írta meg. Szervét diadalittasan, vörös borral és cirkalmas dicsérettel gratulál barátjának, majdan szobrot kíván emeltetni neki. Kálvin viszont óvatoskodva, szerénykedve fogadja a szenvedélyes lázadó és álmodozó szavait. A személyi intim szférát is érintő beszélgetésük meggyőz szoros, baráti kapcsolatukról, hiszen Szervét legféltettebb álmai és tettei kerülnek terítékre: legfőképpen az, hogy szerelmes a királynőbe, Navarrai Margitba, akit csupán álmában látott még, és az, hogy akasztott emberek hulláit lopja el, hogy felboncolja azokat, mert orvosként kutatja a szív és a vérkeringés titkait. Visszatérő, legrejtettebb álmairól is beszél, a legfélelmetesebbről is; a tűzről, a máglyáról, amelyről érzékletes képet fest, mert mindig magát látja a lángok között: „Az égő hús bűze csapott meg. Még élő, rángatózó zsigerek, izmok, vérerek látványa, hajbűz, körömszag, vakító fehér csontok ...” (190–191.)
Kálvint megdöbbenti az irtóztató álomkép, s hol betegnek, hol poétikusnak mondja barátját, és eltanácsolja az orvosi tudománytól: „Foglalkozz filozófiával, vallástudománnyal”. (192.). Szervét erre további félelmeiről beszél, s arról, hogy nem akar senkivel hadakozni: „Félelmetes minden, amihez hozzányúl az ember.” (192.) „Mert gondolkodom – tehát félek.” (194.). Következésképp a félelem vakmerősége és iróniája, hogy „máglyára testált” könyvet ír, hogy akasztottakat boncol, hogy támadja a pápát, holott tisztában van ezek következményeivel. A kételyek „pondróhadjárata” van az agyában. Komoly vagy humorosnak szánt elszólásai, pl.: „Ha majd egyházat alapítok.” (193.), később „Magam is szobrot óhajtok.” (195.) abban a pillanatban felkeltik Kálvinban a féltékenységet és a gyanakvást barátja, a lehetséges rivális iránt. Megjelent tehát egy apró motívum, amely potenciálisan magában hordja / hordhatja a drámai szituációt. A „hétagyú”, racionális és öntudatos Kálvin, az általa képviselt eszme megszállott védelmezője egy pillanat alatt felismeri a lehetséges ellenfelet barátjában, akit eddig bohém álmodozónak, játékos elmének tartott: „Nem azt tanácsolom, hogy egyházat alapíts, hanem hogy írjál. Miféle egyházat akarsz te létrehozni?” (193.) Az események a dráma természetének megfelelően felgyorsítják az előbb említett motívum kibontását: Copus rektort letartóztatják, a tüntető diákokat korbáccsal verik szét. Megszámlálhatatlanok a följelentők. „A falak is besúgók.” (196.) A két elhivatott ifjút is menekülésre szólítják fel. Kálvin és Szervét Lucanius és De Villanovus álnéven mutatkozik be a hitnyomozónak. La Forge, Kálvin házigazdája (akit két hét múlva megégetnek) ijedtében akaratlanul is kimondja Kálvin nevét. Kálvin álnevének azonosításakor azonban váratlanul Szervét jelentkezik, hogy mentse barátját, ámde Kálvin keményen visszautasítja Szervét gesztusát: „Tiltakozom, hogy a nevemet bárki bitorolja. Kálvin csak egy van. Rendelkezzék velem.” (204.) – szól a hitnyomozónak. Amikor Szervét a Szentháromság tévelygéseiről szóló könyvet – a világfelforgató eszmék tárházát is – magáénak vallja, a hitnyomozó azzal utasítja el, hogy arról nem érkezett feljelentés. Kálvin pedig tagadja a könyv létezését, egy beteg elme lázálmainak mondja, és mivel „komolytalan” dologról van szó, így sem hívei, sem ellenségei nem lehetnek. Szervét továbbra is Kálvinnak említi magát, vadul védekezik, mondván, hogy hamarosan milliónyi tömeg lesz híveinek tábora. A vitának Kálvin vet véget, amikor aláírásával azonosítja magát a hitnyomozó előtt. Így azonnal letartóztatják őt, Kálvin szavaival fogalmazva, törvényes keretek között folytatják a törvénytelenséget. Szer-véthez intézett búcsúszavai a még baráté: „Isten áldjon, Mihály. Sosem fogom megérteni: miért csináltad ezt. Kérve kérlek, vigyázz magadra.” (206.)
Kálvin és Szervét az a tipikus drámai figura, amely minden helyzetben tudatosítja az életanyag nyújtotta drámai tétet, a misztikum valamely predesztinációját, az „élet vagy halál”-féle választási kényszert, az „ember saját sorsának kovácsa” diktátumát. Szervétre az intencionális és dialogikus nyitottság3, az emberi világra, illetve a másik ember gondolataira való természetes ráhangolódás a jellemző, akár olyannyira is, hogy a másik énje (jobbik változata), esetleg saját „ellenzéke” is lehet. Furcsa paradoxon, de ketten együtt oldhatják meg az érték, az eszme megcélzott győzelmét.

 

„Ha nő – királynő legyen, ha lélek:
a vérben keresendő.”

A drámabeli második kép részletes információkat ad a kor emberének félelmetes világáról. Sütő András epizódszereplői is mind betöltik funkciójukat a mű nyelvi formációiban. Egyfelől naivan, őszintén informálnak a környezetről, a kisember nézeteiről, észjárásáról, a dráma prospektív aktusairól, nem sejtve azt, hogy a hatalom a véleményt ugyanúgy bünteti, mint a bármely neki nem tetsző tettet; másfelől a drámai státusok közvetlen viszonyulásrendszerében is betöltik feladatukat. Veronika, az egyik nőszereplő a bírósági termet takarítja; az ő ura „legalább tízévi börtönre valót vélekedett össze” (209.). Veronika nyíltan beszél a börtönbeli kínzásokról, a kisemberek hatalomellenes nézeteiről, a barátok feljelentéséről, a besúgók minősítéséről. Naiv magatartása abszurdba csap át azáltal, hogy nyitott dialogizálása éppen a börtön bűnügyi termében zajlik, éppen De la Fontaine bíróval. Őszinteségi rohamában részletesen beszámol arról, hogy az ura szerint „még a templomok is alá vannak ásva a besúgók patkányjárataival.” (209.), de a följelentéseket meg lehet szüntetni a följelentőhivatalok bezárásával, „ahol szétverik a varjúfészket, a varjak oda nem szállnak vissza ...” (209.) Egy pillanattal később jön rá, és mondja ki: „Atyaságos isten! Följelentettem az uramat ...” (209.)
Veronika, akárcsak a dráma másik nőszereplője, Idelette, figyelemmel kíséri Kálvin és Szervét ügyét. Idelette, Kálvin felesége funkciójában rokona más Sütő-drámabeli nőfiguráknak (Lisbeth, Mária), akik a lelkiismeret, a békesség, az igazság támogatói, s olyan emberi értékek képviselői, amelyeket a konfliktushelyzetben állók mindegyike elfogad, nagyra tart vagy éppen vágyik rá. Mindegy, hogy naivak vagy kifinomultak e nők, a művilágban ők képviselik a mérleg nyelvét. Valós voltukban gondos vagy gyászoló anyák (Kálvinék gyermekei meghaltak), és szerelmetes feleségek, akiknek önzetlen szeretete férjük becsületének, méltóságának is őrzője (Lisbeth, Idelette). A vágy megtestesítőiként pedig Minervák és Vénuszok keverékéből született lények, akiknek bölcsessége és szépsége az Énekek énekét idézi, akiknek látásához „Ikarosztól kell szárnyakat kölcsönözni” (Lisbeth, Navarrai Margit).
A börtönéből bíróság elé vezetett Szervét Mihály tíz évvel öregebbnek látszik ugyan, de lélekben nem tört meg. Ory, a vallási főinkvizítor, De la Court vizsgálóbíró és Arzellier társaságában vallatja a vádlottat, a Kálvin kiszabadításával vádolt Szervétet, akinek érveit a bíróság rendre megkérdőjelezi, s bizonyítékokkal is előállnak, miszerint Kálvin árulta el barátját. Ory utolsó megjegyzésére, azaz hogy Szervét nem ellensége Kálvinnak, hanem annál is rosszabb, az „ellenzéke”, Szervét már megtörten válaszol: „Semmije sem vagyok immár. Barátja voltam.” (219.). A bírák miután végeztek a szerzővel, az olvasókat akarják üldözőbe venni. Csupán a második felvonás eseményei folytán tisztázódik, miként kerültek Szervét levelei a bíróság kezébe.

„Isten szavát egy dárdával nem árt megtoldani.”

A második felvonás bevezető instrukciójában a már Párizsban látott Kálvin-szimbólum a piros szív nyitott tenyéren – újra látható, igaz, egy ellentmondásos helyzetben, a reformáció genfi főhadiszállásán. Kálvin és titkára, La Fontaine a reformáció jelen helyzetét vitatják, miként terjed Európa egyéb országaiban is, illetve a Kálvin személyét érintő katolikus és libertinus támadásokat emlegetik, majd La Fontaine beszámol a bűnösökről és bűneik megtorlásáról is. Ekkor jelenti be érkezését Szervét, akit Veronika férje (La Fontaine manipulációja révén) megszöktetett a börtönből. Kálvin semmiképp sem kívánja őt fogadni, de Szervét hívatlanul is belép, hogy számonkérje Kálvinon a följelentést. Miután tisztázódik, hogy a leveleket Kálvin tudta nélkül Fárel juttatta el az inkvizícióhoz, időnként szinte a régi oldott hangnemben beszél a két barát. Az eszmecsere vége azonban egyértelműsíti, hogy Kálvin Szervét felfogását tévelygésnek tartja és veszélyesnek is, mert az megkérdőjelezi a reformáció eddigi vívmányait. Kálvin nem kéri őt, hogy mellé álljon, de nem kívánja jelenlétét sem, mert kötelességének és jogának tartja a refomáció ellenségeit üldözni, következésképp a barátját is. Szervét könyvét, a Restitútiót is elutasítja, mondván, hogy tartalma eretnekség, s Genfnek csupán egy könyve lehet, a Szentírás. Szervét replikáiban igyekszik barátját ráébreszteni, mennyire rabja lett a hatalomnak, mennyire mereven értelmezi és kezeli a saját szempontú igazságait, s végül, hogy összeesküvés van készülőben ellene. Elégedetlenek az emberek, mert Genfben túl gyakran emlegetett szó a kötelesség és a tilos. Kálvin ugyanis betiltotta a feltűnő ruházat viselését, a fehérbor fogyasztását (amely a vörösnél erősebb); tilos a fiataloknak bizonyos helyeken enyelegni, s olyan nevet választani, amely nem szerepel a Bibliában; a férfiaknak ajánlott a Kálvin-szakáll viselése; ellenőrzik a levelezést; az egyház dolgairól pedig csak a tanácsülésen szabad beszélni. Mindezeket az intézkedéseket természetesen követik a följelentések és azok következményei. Megtörtént, hogy ha valaki elaludt a templomban, a börtönben ébredt fel. Ott a foglyokat annyira kínozták, hogy le kell őket kötözni, nehogy öngyilkosok legyenek. Ha valaki Kálvint képmutatónak merte nevezni, azért kivégezték. A kisebb-nagyobb (kvázi-)vétségekért hetvenhat száműzetést, tizenhárom akasztást, tíz lefejezést és harmincöt máglyahalált utaltatott ki a reformáció nevében.
Kálvin a vita során a reformáció tizenháromezer mártírját állítja szembe a fent felsorolt számokkal, s gondolkodásának dogmatikus jegyét is elárulja egyik legnyomósabb érvének említésével: „az egyszer megtalált igazságban kételkedésnek többé nincs helye, különben az ördögéi vagyunk.” (235.) Közben Szervét váltig bizonygatja neki, hogy ő nem ellensége, csak reformere a kálvini tanoknak, és nem tartja célravezetőnek, ha a hitből kényszerhitet, a hívőből álhívőt kovácsolnak a diktatórikus intézkedések. A lázadók követelései még inkább mélyítik a kétféle meggyőződés közötti ellentétet, csakúgy mint a Szervétre kötődő, mondhatni logikus történésreláció, miszerint a főinkvizítor le akarja őt tartóztatni s máglyahalálba küldeni. Kálvin menti barátját, amikor elküldi a hitnyomozót, kijelentve, hogy Szervét nála van letartóztatásban. Szervét ekkor megkönyebbülve folytatná az ismét baráti hangra váltott vitát, de Kálvin azonnal tisztázza a félreértést, merthogy valóban le van tartóztatva, ha nem vonja vissza a Restitutiót, melyben nézetei összeegyeztethetetlenek Genf törvényeivel, márpedig ő a törvényt képviseli. Genf törvényeire hivatkozik Szervét is, amikor kijelenti, hogy a vádlónak is be kell vonulnia a börtönbe, nyilvános vitában kell megmérettetniük, s az ítélet azt illeti, akinek nem lesz igaza.

„... a nyomtatott betű veszélyesebb
a golyós fegyvernél.”

A harmadik felvonás első jelenete egy közös börtöncellában játszódik. Kálvin ott is dolgozik, jelentéseket, fölmentéseket, leveleket ír, hadsereget szervez. A kívülről jövő hírekkel igen elégedetlen, ugyanis helyette az irányítást Fárel vette kézbe, aki gátlástalanul és tekintet nélkül hajtja végre az agresszív intézkedéseket. Prostituáltakat, hamiskártyásokat enged szabadon, hogy besúgók legyenek, majd ezek munkája nyomán a kivégzések következnek. Történik mindez a piros szív nyitott tenyéren jelkép jegyében.
Kálvin és Szervét vitája a börtönben is folytatódik, s Kálvin már azzal is vádolja Szervétet, hogy könyve terjesztésével maga is híveket hajszol, hiszen minden sora „piros pecsét az olvasó lelkében.” (249.) „Könyvet írtam, nem harci programot. Nem törvényeket.” (249.) – tiltakozik Szervét a támadás ellen, hiszen pusztán a lelkiismerete és legjobb tudása szerint cselekedett, nem szőtt összeesküvést senkivel. Amikor mindketten megbilincselve indulnak a város utcáira, Idelette, Kálvin felesége, a súlyosan beteg asszony könyörög férjének, ne menjen bilincsbe verve a sokadalomba, félő, hogy tőrbe csalják, s a vesztébe rohan; elveszti méltóságát, tekintélyét, végül csak a szégyen marad, ha tisztességtelenül viszi véghez a Szervét elleni ítéletet.
Idellette-ről elmondtuk korábban, hogy férjének mintegy a második fele, mintha lelkiismerete volna, toleranciára és igazságosságra szólítja fel őt, hogy a már kivívott emberi nagyságához méltó maradjon. Ő az, aki legjobban ismeri férjét, s tudja, hogy szélsőséges, már-már hiteltelen viselkedésével félelmét és rettegését leplezi. Voltaképpen azért cselekszik Szervéttel kapcsolatosan is saját hatalmának befolyásolása által, mert már egyértelműen a riválist látja a barátban. Élesbe forduló vitájukban patetikusan mondja feleségének a következőket: „Ha igazam akadálya a helyzetem, akkor a levegőbe röpítem magam, és a visszahulló húscafatjaimmal érvelek az egész világ ellen. Ellened is, Idelette, ha már így vélekedel ...”. (251–252.) „Teneked az igazat már csak az meri megmondani, aki nagyon gyűlöl, s aki nagyon szeret.” (252.) – jegyzi meg az asszony. Kálvin, amióta Szervét újra megjelent, s nyilván a túlhajszoltság miatt is, álmatlanságban szenved, a börtönben még sírni is látta őt az őr. Közben tudatosítja Idelette igazát, hogy szabadon kellene engednie Szervé-tet, úgy gondolja, hogy most a másik az erősebb, mert kész meghalni az igazáért, amúgy sincs senkije, semmije csak a saját élete. Kálvin úgy véli, kettejük közül neki kell életben maradnia, hogy szét ne essen az a szellemi építmény, amelyet ő éveken át hozott létre. Mindezekből az is következik, hogy az ő élete fontosabb Szer-véténél, legalábbis ő fontosabbnak tartja, noha szégyelli magát emiatt.
Idelette kitart amellett, hogy mindkettejük élete egyaránt fontos, hogy mindketten legyenek bilincstelenül, és csak nyílt vitában szabad Genf lakossága előtt vitázniuk, Szervétnek is állíttasson szószéket, hogy szabadon védje magát. Csupán ily módon nem éri folt Kálvin becsületét, majd kisvártatva kétségbeesve, sírva kiáltja: „Úristen! János! János! Káin bélyegét látom az arcodon, tiszta, szép arcodon.” (254.) A halálosan beteg asszony véghez viszi, hogy Szervétről is levegyék a bilincset, indoka principiálisan nem tűr ellentmondást: „A kényszerben az ember elveszíti az arcát.” (255.) Miután végre mindkét férfi arcát „fényesnek” látja, Szervéthez is szeretettel fordul: „Szánd meg magad, szánd meg őt is, ne ellenkezz. Egyetlen élet jutott csak osztályrészedül, te szegény Szervét Mihály.” (255.)
A következő jelenet a tárgyalóteremben játszódik. Baloldalt Kálvin sötét ruhás prédikátorai demonstrálják a hatalom szigorát, jobboldalt pedig a perrinisták – világosabb polgári öltözékben – az új forradalmi eszmék, a toleráns gondolkodás híveiként foglalnak helyet. Középen ül Fárel, az államtitkár, ekkor már szinte mindenese Kálvinnak és De la Fontaine, a jegyzőkönyvet vezető kaméleonpolitikus és hivatalnok. Szervét a bíróság előtt állva visszavonja a genfi hatalmi rendszerről mondott véleményét, s iróniával megtoldott mondatai darázscsípésként hatnak különösen Fárelre: „Visszavonom, s nem csupán amit mondtam: amit láttam is.” (256–257.) Perrin, a forradalmár polgárok vezére megfélemlítést/kínzatást sejt Szervét vallomása mögött, és követeli az eljárás megszüntetését, sőt azt, hogy mindenki szabadon, lelkiismerete szerint beszélhessen, azaz szüntessék meg az evangélium szolgálatának kinevezett zsarnokságot. Amikor veszedelmesnek mondott könyvét emlegetik Szervétnek, ő nekirontana Fárelnek, ha a fegyőr ki nem vinné a teremből. Duplán sérti őt a rákényszerített helyzet, ugyanis ő csak Kálvint ismeri el vitapartnerének, mások érvelését meggyalázásnak tartja: „Igazgyöngyöt ne vess disznók elé, ne zabáltass föl a szolgáiddal.” (259.) – kiáltja kifelé menet Kálvinnak. Perrin számonkérésére és Lutherre hivatkozására Kálvin keményen válaszol: nem akar belháborút, nem akar a katolikusok torkába besétálni. Időközben Szervét Mihály magánvádlójaként Kálvin helyett De la Fontaine jelentkezett, állítólag kivédeni azt, hogy a vádlottal valaha is együttműködött volna, és most vállalt szerepétől a felmentését várja.
Szervét a börtönben magába roskadva imádkozik Istenhez, életének e keserű óráiban a gondolkodó ember jogait, a gondolat világosságát, a szellemi értékeket akarja menteni. Hamar felismeri, hogy miután könyveit elégették, olvasóit megfélemlítették, a templomot Fárel-félékkel tömik meg, nem sok esélye marad a győzelemre, még ha szellemi fölényben volna is. Kálvin azt tanácsolja barátjának, mondja ki a hatbetűs életmentő szót: revoco, azaz vonja vissza könyvében hirdetett tanait az első betűtől az utolsóig. Kálvin indoklása Szervét számára is egyértelműsíti a helyzetet, magánemberként lehet, hogy barátok, de a politikai, az egyházi, azaz a közéleti szempontok szerint ellenségekké lettek. Kálvinnak kötelessége a reformáció védelmében kíméletlenül fellépni minden „gondolati járvány” ellen, amely a kálvinizmust gyengíti, következésképp Szervét ún. eltévelyedéseit is kénytelen ide sorolni, annál is inkább, mert már híveinek tábora egyre gyarapszik: a perrinisták nyíltan felvállalták az ő tanait, s akadhat még nagy számban támogatója a hallgató tömegben is. Szervét hajlandósága némi kompromisszumra még kiút is lehetne a végzetes tragédiából. Ugyanis arra még képes volna, hogy önmagát megtagadja, de legnagyobb rettegésében is képtelen arra, hogy a könyvéről, a gondolatairól lemondjon. „... a folytatásod lehettem volna ...” (270.) mondja Kálvinnak, és mi haszna a könyv visszavonásának, amely már saját életet él, inkább barátjának ajándékozza, sorolja be saját művei közé. Kálvin határozott visszautasítására ismét az irtózatos máglyahalál képe asszociálódik benne, már korábban is sejthettük, hogy nem ok nélkül.
A tárgyalótermi újabb jelenetben egyértelművé válik a helyzet, miszerint Kálvin helyett Fárel vette kézbe az események irányítását. Utasítása értelmében Szervétet, mint eretneket a templomba nem vezethetik be, maradjon a börtönben. A szószékre tehát Kálvin megy föl egyedül, és pontról pontra haladva védi meg hatalmi rendszerét, támadja Szervétet eretnek gondolkodása miatt, sőt azért is, hogy nem jelent meg a templomban nyílt vitában védeni magát. Persze nehéz azt elhinni, hogy éppen ő ne tudná, mi lehetett barátja távolmaradásának oka.
A vonatkozó további drámaszöveg sajátos polifonikus beszerkesztése azt az illúziót kelti az olvasóban, hogy szimultán érzékeli az élet és halál kérdésével kapcsolatos eseményeket. Az egy színpadi térbe szerkesztett háromféle hely és helyzet egyidejű manifesztálása dinamikus feszültségteremtést eredményez. A drámaírói bravúr szcenikai hozadéka is egy az egyben kiolvasható a térkomponálás módozataiból. Amíg Kálvin a templom szószékéről zengi érveit saját hívei körében, addig Szervét cellájában kétségei, félelmei és haragja közepette követeli Kálvintól, mindenkitől, hogy győzzék meg arról, hogy tévedett. Közben Fárel már diktálja a bírósági jegyzőkönyvet La Fontaine-nak: „Szervét Mihály pöre az Úrnak 1553-ik esztendejében október 26-án véget ért. A vádlott nyílt bevallásai a vádiratban foglalt pontok mindenikét igazolták ...” (275.)
Champel mezején már visszavonhatatlnul peregnek az események. Harangzúgásban vonul a máglyához a tömeg. Az emelvényen ülnek a prédikátorok, Fárel sietve átadja Darlot szindikátusnak felolvasni az ítélet szövegét, miszerint az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében Szervét Mihály karóhoz láncolva, könyveivel együtt elevenen, lassú tűzzel megégettessék. Szervét tiltakozásának és könyörgésének: „Gyilkos kéz a könyvemet ne érintse.” ... „ ne tűzre, palloshalálra ítéljetek” (279.) nincs foganatja, mert a hatbetűs szót: revoco ebben a helyzetben sem akarja kimondani: „Lelkem ez a könyv. Meg nem gyalázhatom.” (279.) – mondja, és úgy tűnik, végszóként. Amikor Kálvin váratlanul megérkezik, megtörten magyarázkodik az elébe boruló Szervétnek, mert nem a gyávaság, hanem Idelette halála tartotta vissza. Szervét az utolsó szó jogán még elmondja Kálvinnak: „én is közületek való vagyok. Hozzád tartozom, aki vesztemnek oka vagy.” (280.) Kálvin súlyos mondata a történések visszavonhatatlanságát sugallja: „Ha százszor igazad lenne: akkor sem hagyhatom el az EGÉSZET annak RÉSZE miatt, aki ma te vagy, holnap én lehetek. Magánbántalmakért sohasem üldöztelek – magam is üldözött vagyok. ... Isten kegyelmét kívánom neked.” (281.)
Veronika virágot dob a máglyára, ismét kimondja az egyszerű emberek igazságát: rossz csillagzat alatt született doktor Szervét, a barátai helyett az ellenségeihez kellett volna menekülnie. Szervét végképp tudatosítja, hogy vége az álmodozásainak, vágyálmainak, reményeinek, s a legnagyobb tanulság az, hogy sosem volt elég éber, hogy nyitott szemmel kellett volna aludnia, nyitott szemmel kell aludniuk az embereknek. A dráma utolsó instrukciója a szcenírozásnak ad kitűnő nyomatékot azzal, hogy megszólal a Gályarabok éneke, s megszólalnak Genf harangjai: csillag van a máglyán, Szervét Mihály lassú tűzhalálban pusztul el.

„A halál és a kétely ellen nincs orvosság”.

A Csillag a máglyán című dráma két nagy egyéniség szellemi összecsapását fejti ki egy szinte megszakíthatatlanul folyó vita formájában. Kálvin János és Szervét Mihály összetett személyiség, kettejük barátsága és rivalizálása történelmet formált, emberek életét, halálát befolyásolta, a sajátjukét is. A dráma szerkezete főleg e két névre kötve jelenítődik meg a dialógusok során. Az epizódszereplők, bármely súlyos közvetlen vagy közvetett befolyásolást/viszonyulást is provokálnak, bármely nagyerejű véleményt demonstrálnak, a dráma szövegében viszonylag kevés teret kapnak. Ennek ellenére a szereplők interperszonális viszonyulásrendszere4 a dráma belső világában világosan kimutatható, s alábbi ábránk ennek kíván hangsúlyt adni, elsősorban az általunk részletesebben kifejtettek függvényében.

Mivel a dráma két domináns hos karakterrajzára épül, az o jellemzésük felvázolását tartjuk fontosnak. Utaltunk rá, hogy már a dráma elején kapunk némi vázlatot a két hos ifjúkori magatartásáról. Kálvin visszafogottan ünnepel, pedig övé a dicsoség a Copusnak írt beszéd sikere miatt, de már ekkor is a nagy reformer szigora sugárzik fiatal arcáról, nem tud feloldódni, valóságosan ünnepelni, ahogy azt Szervét teszi, boldog játékos, fiatalos hangulatában. A két teljesen különbözo viselkedés, amely a nyitottság, oszinteség vagy éppen a magábazárkózottság jegyében érvényesül, felnottkorukban is végig nyomon követheto a dráma lapjain. Míg Szervét mindig a valódi arcát mutatja, nyíltan felvállalva emberi gyarlóságait egész életében és halála elotti perceiben is, addig Kálvin magára eroltetett rigorózusságával a nagy reformer szerepét felvállalva, mintegy maszk mögé bújva oldja meg közéleti és magánéleti döntéshelyzeteit. A két hosnek éppen elkülönbözodései folytán lehet egyaránt igaza, merthogy a nézopontjaik, az indíttatásaik teljességgel eltéroek. Közös bennük azonban a tragikum állandó közelsége egész életük során, s emellett az is, hogy mindketten egy szellemi forradalom képviseloi, annak megvalósítása jelenti életük értelmét. Különböznek azonban viszonyulásaik a valós eseményekhez és különböznek emberi tulajdonságaik is, legfoképpen a hatalom aurájában megnyilvánulva, mert amíg az egyik a hatalom birtokosaként akar az igazság erkölcsi magaslatain maradni, addig a másik a hatalom üldözöttjeként kénytelen helytállni.
Kettejük szembekerülése hamar nyilvánvalóvá válik, hiszen a hit kérdésében sem azonos a véleményük. Kálvin a kétely nélküli hitet tudja csak elfogadni és hirdetni, amellett nehezményezi, hogy muvére, az Istitutióra, barátja egy Restitutióval tudna válaszolni, melyben már felmutatja gondolkodásának másságát. Szervét a kételkedés embere, ez viszi ot elore (meggyozodése szerint másokat is), ez ad neki erot ahhoz, hogy rettegései ellenére hullákat raboljon és boncoljon azért, hogy kutassa és felfedezze az emberi vérkeringés rejtelmeit. Gyermekkora óta rettegi a tüzet, irtózat fogja el a korban olyannyira elterjedt máglyaégetésektol, legszörnyubb álmaiban mégis újra meg újra megéli azt. Szervét ösztönösen is poéta és tudós, nagy muveltségét azonban csak a szabad vizsgálódás, a szabad gondolkodás jegyében képes érvényesíteni. Nem turi a behatároltságot, az eroszakot, a dogmatizmust. Mindamellett oszinte, önfeláldozó barát; kételyeit, amelyek újabb és újabb továbbgondolásainak forrásai, nem eltitkolja, hanem éppen kinyilvánítja barátja elott. A gyermekien naiv és tiszta, álmodozó típus persze éppen vakmero elgondolásai és önveszélyes nyitottsága folytán életveszélyt jelent magára és másokra nézve is az autodafék korában. Nemcsak az említett vonásokat ismeri fel benne Kálvin, a barátja, hanem azt is, hogy zsenialitása vitathatatlan, hogy Restitutiójának érvei megdönthetik az o nehezen kivívott hatalmát, különösképpen akkor, ha tömeg is csatlakozik hozzá. Persze, ez a lehetoség vitájuk kezdetén még kizárt, hiszen Szervétet alig ismerik, de a késobbi események meghozzák, hogy egyre többen vonzódnak a szervéti tanokhoz. Kálvint nem aggasztják saját uralmának hibái: a tolerancia és a nyitottság hiánya, a máshogy gondolkodók elfogadásának kizárása. Hasonlóan viszonyul ellenségeihez, mint hozzá viszonyult a katolicizmus annak idején. Hatalma megerosítésére törekszik, rendteremtésre, amely egyre inkább egy szigorú bezárt világot jelent a bírák, a poroszlók, a följelentok világát. E terror ellen lázadozik a genfi polgár, lázadoznak a perrinisták, mert védeni kívánják szelídségükhöz, szabad akaratukhoz való jogukat.
Kálvin tehát nemegyszer az adódó helyzetek szorításában kénytelen cselekedni, gyakran nem lehet ura önnön elképzeléseinek. A hatalom uraként, az aktuális politika diktátuma alapján olyan döntésekre is kényszerül, amelyeket magánemberként nem fogadna el. A drámai történések elorehaladása, a két hos vitája meggyoz bennünket arról, hogy Kálvin a történelmi szerepnek kíván megfelelni. A választott profil, a nagy Reformer maszkja egyre inkább eltakarja emberi arcát, felerosíti célratöro magatartását s egyben sekélyesíti érzelemvilágát. Ezt a folyamatot még a tiszta jellemu, szeretett Idelette sem tudja megállítani. Kálvin már a kezdetektol tisztában van saját nagyságával, saját lehetoségeivel. Keménységét, pragmatizmusát az az egyértelmu meggyozodés diktálja, miszerint neki van igaza, miszerint az o útja a járható út, miszerint a részdolgokat föl lehet és kell áldozni a nagy egész érdekében. Az Istenhez és a hithez való viszonya is eltéro Szervététol. Elvei sorában olykor a külsoségek vigyázása, a látszat megorzése, de legfoképpen az óvatos körültekintés és a ráció méltósága dominál. Copus beszédének megírásakor a várható hatás miatt már elore megfogalmazta tiltakozásait is, tudván, hogy az inkvizíció a gondolatbeli árnyalatokat jobban bünteti, mint a rablógyilkosságot. A késobbi politikai helyzetekben, Genf uraként, tudatosan készül minden lépésre, amely eloreviszi a reformáció ügyét. A rend és a szabályok híve, s nem véletlenszeruen válogatja meg és fogadja fel munkatársait, illetve segítotársait, akik ? s lehet, hogy ot ez sem éri meglepetésként ? tetteikben függetlenítik magukat tole, s az o beleegyezése nélkül is drasztikusan végrehajtják a korabeli szellemi dogmák és saját érdekeik diktátumát.
Szervét egyedül van, nincs felesége, nincsenek gyermekei, ennek ellenére intenzív érzelmi életet él. Noideálja nem más mint a királyno, Navarrai Margit, akivel csak álmában találkozik. Képzelete messze kiemeli ot a valóságból. Álmaiban hol boldog, mert szerelmes és tudós felfedezo, hol iszonyodik, mert máglyahalálban látja magát. Igazi énje vágyaiban, képzeloerejében, tiszta érzelmeiben s világos gondolkodásában tükrözodik. Támogatói alig akadnak, s ezek is foleg nok ? Idelette, Veronika ? a tolerancia, az érzelmek, a szókimondás megtestesítoi, s miután megismerik Szervét elveit, a perrinisták is. A szabadság, a nyitott szellemiség, a szólásszabadság megszállottja e fohos. Orvos és kutató létére nemcsak a való világ, hanem a transzcendencia sem hagyja nyugton. Tisztában van a gondolkodás veszélyeivel, az eltévelyedés lehetoségeivel, de nem adja fel. Személyisége a humánum minden bonyolultságát demonstrálja, hozzávéve a misztikum szféráit is. Emberi gyengeségeit is felvállalja, bevallja félelmeit, retteg attól, hogy ha megkínozzák, képtelen lesz helytállni. Csalafintaságra is képes volna a ?menteni a menthetot? jegyében, mégsem gondoljuk ot erkölcstelennek. Idealista, életénél is fontosabbnak tartja a ?magzatának?, könyvének megmaradását: a tiszta, ellenzo nélküli gondolkodás érvényét, a lehetoség megmaradását. Kettejük vitájának elhalasztását kéri, s azt is, hogy tunjenek el Kálvin közelébol a poroszlók, zárják ki a fizikai eroszak lehetoségét. Egyetlen társ létezik számára a szellemi vitában, s az Kálvin, másokat nem tart megfelelo szintu partnernek. Irtózik a Fárel-féle agresszív, üvölto hatalmaskodóktól s a La Fontaine-féle köpönyegforgató manipulátoroktól, a kegyetlen Oryktól ? szóba állni sem kíván velük. Mindezeket Kálvin is tudja róla, a körülmények folytán a vita mégis elmarad, és Szervét mégis a Fárelek és La Fontainek kezébe kerül a végso ítéletnél. Kálvin vétke nem csupán a körülmények kényszere, ugyanis a szigorú Reformer a nagy élethelyzetben hagyta kicsúszni kezébol az irányítást. Az ember maszkja sem tökéletes.
Kálvin kituno intellektus, abszolutizálja az igazságot, azt keresi és védi, nézopontja egyértelmusíti számára a világot, össze tudja egyeztetni hitét és politikai nézeteit, pragmatikus rendezoje a szellemi és közéleti történéseknek. Természetesnek tartja, hogy a hatalom eszköz legyen a kezében célja megvalósítását tekintve. Hitében kizárólagos, ezt szem elott tartva érvel, cáfol, replikázik, illetve hideg fejjel dönt és cselekszik: büntet és jutalmaz, de leginkább büntet. Szervét elfogadja Kálvin hatalmi törekvéseit, alkalmasnak tartja rá, ?hétagyúnak? mondja ot, aki nagy dolgokra képes, noha emberi hibái is vannak: túlzottan célratöro és bemerevült, érzelemvilága beszukült, ot is félelmek gyötrik, akár Szervétet. Szervét viszont nem a hatalom elvárásainak akar megfelelni, Jézust asszociáló magatartási modellje hitébol és legbelso meggyozodésébol való, innen származtatja céljait is. Küzdelmei így óhatatlanul összetettebben, többféle síkon realizálódhatnak: harcol a diktatórikus hatalmi rendszer ellen, amely közvetlenebb formában Kálvin bemerevült elveiben jut érvényre, és ugyanolyan erovel harcol saját erkölcsi kételyei ellen is. Ez utóbbit az áldozatra kész baráti viszonyulása motiválja, mivelhogy a nézetkülönbségek ellenére is óvja és védi ezt a barátságot, ami neki többet jelent minden hatalomnál.
Kálvin a történelmi-politikai történések folytán egyre inkább státussá növi ki magát. Szinte azonossá lesz a tanokkal, amit a reformáció hirdet, amelyeket o egyértelmuen képvisel, mégpedig a kálvinizmussal. Nem csoda tehát, hogy esetében ?az ember? bizonyos értelemben háttérbe szorul, s dominánssá válik az ügy, a tanítás, amit képvisel. Megítélésünk szerint a Kálvin?Szervét-konfliktus kapcsán a drámai szituáció kibontása egyre inkább a Státus és az Ember ellenpontozott helyzetérol szól. A megoldás törvényszeruen hozza tehát az Ember elbukását a Státusszal szemben. Pontosítva azt is mondhatjuk, hogy a történelem Kálvint igazolta, a reformáció vívmányai mára egyértelmuen elfogadott egyetemes értékek lettek. Az egy szál magában ? a tömegesen elfogadott eszme megváltoztatásáért ? küzdo ember tragikus bukása tehát evidencia volt. Szervét Kálvin egyenrangú partnerévé akkor válhatott volna, ha o és tanai szintén státusi rangra emelkednek a tömegek támogatása által, ha o is vállalja a vezeto szerepét. Ennek akadálya volt azonban a tény, hogy e kultivált drámai hos magasabb rendu princípiumok megszállottja volt, nemigen tartott kapcsolatot a külvilággal. Tiszta ideológiája, potenciálisan bármennyire elfogadható lett volna a tömegek számára, o nem törodött eszméi közrebocsátásával. (Lásd az ábrán megrajzolt viszonyrendszer mennyiségi mutatóit.)
Szervét stációi a dráma során mind-mind a tragikum jegyében érvényesülnek. A végso ítéletet megelozoen is szolgáltatott okot a konzisztóriumnak a kivégzésre, a halálos ítéletre. Élete nagy paradoxona, hogy a katolicizmusnak hátat fordítva, alapjában véve a kálvinizmussal megegyezo, mintegy annak továbbgondolt tanait hirdetve jutott el a kivédhetetlen kirekesztésig, a tragédia végso pontjára. A dráma történelmi korpusza elénk tárja, s maga a drámaszöveg kifejti azt a fontos ismertanyagot, miszerint az evangélium tanai, amelyek a ?piros szív nyitott tenyéren? szimbólum jegyében indultak, idoközben a hatalmi gépezet muködése folytán, a tiltások, a följelentések, a kínzatások folytán ellenkezo elojelet kaptak a tömegek szemében. Szervétnek ez is komoly lelkiismereti gondot okozott. Sorsának tragikus végkifejletét Süto András gondosan elokészíti, a tragikum kibontását a feszültségteremtés függvényében gradálja a muben. Noha mindkét drámai fohos végso soron ugyanabba a domináns esztétikai minoségbe sorakoztatható be, tudniillik a tragikusságba, mégis különbséget kell tennünk a motiváló funkciójú etikai vétségek és erények aspektusainak vizsgálatakor. A hirdetett vagy kivívott eszme pedig ? mint láthatjuk ? sokarcúsága és bonyolultsága folytán nem törvényszeruen azonos az igazsággal, különösen nem, ha annak valakik kisajátítói lehetnek. Meggyozodésünk azonban, hogy a megszületett érték ezúttal is öntörvényuen tovább él, hogy szolgálja a szellemet, a világot.

 

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

Az irodalmi siker természetrajza

Elek Tibor: Fényben és árnyékban című kötetéről

Mint minden gyűjteményes kritikakötetnek, a Fényben és árnyékban címűnek is az ad értelmet, hogy a folyóiratban publikált vagy konferencián előadott bírálatok, esszék, interjúk stb. megpróbálják fölvenni a versenyt az idővel. Komoly kihívás ez. Sikerül-e, sikerülhet-e a szerzőnek nyolc-kilenc esztendő írásait egymás mellé sorakoztatva hiteles és olvasható irodalomkritikusi összegzést, esetleg hitvallást építenie?

Az irodalmi siker természetrajza alcímet viselő kötet – amely nyilvánvalóan csak egy bizonyos, meghatározott szempontú válogatás Elek Tibor 1996–2004 közti kritikusi-irodalomtörténészi munkásságából – inkább hitvallást sugall, mint összegzési igényt, s mint ilyen, erősen személyes hangú munka. Nemcsak azért, mert Elek tisztában van a műbírálói helyzetből adódó természetes korlátokkal (például a bármely irányú érintettség kikerülhetetlen szubjektivitásával), és ezeket bátran föl is vállalja, hanem azért is személyes, mert könyvében kifejtett alapos, végiggondolt nézeteit olvasva fokozatosan elhomályosulnak a céltárgyak, az általa firtatott eredeti irodalmi művek, s végül csak a kritikus marad. Pontosabban az ő csak ilyen módon megfogalmazható credója. Egy irodalomkritikus ugyanis elsősorban más művek, más szerzők és más kritikusok relációjában értelmezhető, önmagában aligha. Hiába szól tehát ez a barátságosan vaskos könyv az irodalomkritika általános helyzetéről, felvállalható alapállásokról, egymásnak feszülő kánonokról meg a betegesen szekértáborosodott magyar irodalmi közéletről, hiába veséz ki körülbelül ötven ismert és kevéssé számon tartott írót-költőt, s folytat le egy tucatnál is több beszélgetést – végül minden Elek Tiborhoz tendál. A Nyitányban az ő aktuális kritikusi hozzáállását olvashatjuk, a Szólók és dialógusokban ő tárulkozik föl esszéíróként, három további részben (Prózai futamok, Lírai dallamok, Kritikus akkordok) ő mond bátor véleményt, a Duettekben és a Kánonokban ő beszélget figyelmesen, legvégül pedig még meg is interjúvolják.

Elek Tibor nagyon sok mindenről ír a cím metaforikus és az alcím tudományos igényű keretein belül, köztük olyan, számomra meglepő problémáról is, mint például a szociográfia mint zsáner ellehetetlenülése (a Mi az, amiben élünk? című kerekasztal-beszélgetésben Csoóri Sándor, Oláh János és Rott József részvételével, valamint az utóbbi A pokol orma c. regényével kapcsolatban). Mindazonáltal válogatásában határozottan kijelöl egy vagy talán két uralkodó témakört, nevezetesen a művészi siker szinte kiszámíthatatlan viszonylagosságát, az ún. mérvadó kánonok dölyfösségét, s főleg a határon túli irodalom gyűjtőfogalom alá sorolható problémahalmazt mint negligált, valós értékeihez képest nem kellően megbecsült jelenséget. Személy szerint ezt az utóbbi témát a könyvben hangsúlyosabbnak érzem, mint a sikerét, még akkor is, ha a Német Zoltán által 2003-ban készített interjúból kiderül, hogy a határon túli magyar irodalomhoz kapcsolódó ,,terminológiai vitát feleslegesnek és kicsit köldöknézőnek” látja ma már. Hiába utal rá időnként, mintha az ő olvasata semmivel sem lenne több, mint bárki másé, Elek Tibor nagyon széles tájékozottságát, kiterjedt kapcsolatrendszerét és mélyen empatikus műértelmezéseit semmiképpen nem lehet az ,,átlagolvasóéval” összevetni. Egységben látva (de bevallottan nem átlátva) a magyar irodalmat, képes tanulmányaiban szintézisszerű megközelítéseket fölvetni, mint az Összegzés a kárpátaljai magyar irodalomról, Az Irodalmi Szemle a 90-es években vagy a Párbeszédben a határon túli magyar irodalommal c. írásaiban. Közben pedig fegyelmezi magát és nem tematizálja erőszakosan a ,,határon túliságot”. Éppenséggel ez a magatartás teszi, hogy személyes megfogalmazásai helyenként általános érvényt kaphatnak, még ha nem kell is velük feltétlenül egyetérteni. Példának okáért, van-e jelentősége, hogy valaki csak ,,egy magyarországi olvasó” (Az Irodalmi Szemle a kilencvenes években, 162. o.)? Van-e jelentősége, honnan olvas az ember? S van-e annak, hol/honnan ír? Meg van-e, ha éppen műbírálatot ír? Ezek közül a kérdések közül nem mindegyikre ad választ. Az utolsóra például igen, amennyiben Koncz István költészetének értelmezésekor vagy Grendel Lajos regénystílusával kapcsolatban Elek Tibor számos regionális és periferikus szempontot tud, ismer, de nem azzal mér. Viszont már az a distinkció, hogy valaki csak ,,egy magyarországi olvasó”, éppenséggel erősíteni látszik azt a képzetet, hogy a művek, pályák és irodalmi folyamatok megítélésében igen is nagy jelentősége van, ki mikor kinek a művéről hol és honnan ír véleményt vagy bírálatot. Nem irodalmi életünk szánalmas relativizációját bátorítja ezzel? Esetleg mégsem minden olvasat legitim, ahogy azt érteni vélem a kötetkezdő tanulmányból?

A könyv másik fele (az eredetileg tervezett második kötet), amely a Beszélgetések kortárs magyar írókkal műveikről címet viseli, noha teljesen más műfaj, hasonlóan elmélyült és érdekfeszítő, mint az első rész. A kortárs magyar irodalom jeles alkotóival – többek között Gergely Ágnessel, Nagy Gáspárral, Gion Nándorral, Darvasi Lászlóval, Závada Pállal, Buda Ferenccel, Papp Tiborral, Esterházy Péterrel – folytatott beszélgetései szinte kivétel nélkül olyan termékeny dialógusok, amelyeknek eredményeként Elek képes, ha nem is teljesen föltárni, de jól láthatóvá tenni a megnevezett írók s rajtuk keresztül irodalmunk bizonyos szeletének külső és belső hajtóerőit. Kérdései túlnyomó mértékben a kötetcímben kitűzött szándékot tükrözik, és főleg az alkotói lelkületre, az írói személyiség és a művek összefüggéseire vonatkoznak, amiből egy érdekes körkép kerekedik ki írók műhelytitkairól, motivációiról, a termékenyebb, energikusabb Kiss Ottótól a hallgatagabb Szilágyi Istvánig, a ,,moder és tradicionális személetet ütköztető” beregszászi származású Szepesi Attilától Grendel Lajos ,,abszurdisztáni formanyelvének” mozgatórugóiig, vagy a Rakovszky Zsuzsának feltett, a költői és prózaírói eltérő belső érlelési folyamatokat firtató kérdésekig. Ugyanakkor a belső hatások mellett Elek Tibor nem becsüli le a külső körülmények (összirodalmi folyamatok, kiadói érdekek stb.) összejátszását sem, mi több, lényegi, meritórius tényezőnek tekinti ezeket, különösen az alkotások sikerességének meghatározásakor. Ezek a bonyolult és problematikus összefüggések talán legjobban a Zalán Tiborral folytatott, többszörösen is rendhagyó ,,Különös(en) posztmodern (ön)reflexiós beszélgetés”-ben olvashatók, ahol is Zalán az alkotói módszerek, stratégiák mellett nagyon nyílt véleményt mond a magyar irodalmi közélet visszásságairól.

A számomra legolvasmányosabb helyeken a két (fentebb megjelölt) fő problémakör egymásba kapcsolódik. Az irodalmi rivaldafénybe kerülés receptje ugyanis ugyanúgy megszerezhetetlen, ahogy eldönthetetlen a ,,Van-e, s ha igen, milyen a határon túli magyar irodalom?” vitája – hiába sorol fel Elek Tibor imponálóan sok pro és kontra érvet, hiába közli Bányai János, Bertha Zoltán, Kántor Lajos, Szakolczay Lajos és Tőzsér Árpád izgalmas disputáját ,,A »határon túli magyar irodalom« integrációjának kérdései”- ről. A sikerhez több kell, mondják többen is, de hogy mire gondolnak, az csak a sorok között derül ki. Amíg a vele készült interjúban Závada Pál azt nyilatkozza a Milota kapcsán, hogy: ,,Azon pedig egyáltalán nem érdemes gondolkodni, hogy az előző könyvnél mi vezetett sikerre. Irodalmi mű esetében ha akarná se tudná az ember előre kikalkulálni, hogy milyen fogások, technikák alkalmazása esetén adnak majd el belőle több példányt” (300. o.), addig mások erősebben fogalmaznak, és többek között befolyásos klikkekről, ,,baráti kapcsolatok és csoportérdekek” szövevényéről (Elek Tibor, 22. o.), sajtóbeli suttogó kiszorítósdiról, sőt egyenesen brancsszellemről (Szakolczay Lajos, 438. o.) beszélnek, Tőzsér Árpád pedig nem kevésbé provokatívan továbbdobja a labdát, mondván, ő is szívesen meghallgatná Nádas Péter, Esterházy Péter, Balassa Péter vagy Kulcsár Szabó Ernő véleményét a határon túliságról (438. o.).

A műbírálói szerep (?), feladat (?) vállalásának az is része, hogy a kritikus sisakfölcsapva és manír nélkül ír egy olyan kötetben, amelyet feltehetőleg elsősorban (szintén kritikus) szakmabeliek olvasnak (szintén kritikusan). Mint ahogy az is, hogy tisztában van az irodalomkritika gyakorlati haszontalanságával, hogy nem titkolja el kedvenceit (Gion Nándor, talán), sőt még azt sem szégyelli bevallani, hogy időnként a kritikust is környezete irányítja, azaz témaválasztása alkalom-adtán nem teljesen autonóm (,,[Koncz István] költészete természetét, sem értékeit nem ismertem, s ha nem kapok a szerkesztőtől egy szelíden erőszakos felkérést...”, 178. o.). Noha én a Fényben és árnyékbant inkább kitárulkozásnak vélem, azért az összegzésre való igény is tetten érhető benne. ,,Ha az irodalmi mű és az olvasó közötti közvetítésre vállalkozom, akkor például nem idegeníthetem el a témától a lehetséges befogadóimat azzal, hogy olyan szaktudományos tolvajnyelvet használok, amiből leginkább csak az én roppant felkészültségem, tudós voltom vagy annak a látszata derül ki…” – szögezi le a szerző, akiben él a szándék, hogy minden esztétikai pluralizmus mellett némi rendet próbáljon teremteni a fogalmak között. Elek Tibor rendszerint nagyon világosan fogalmaz; ezt teszi, amikor kritikát ír, amikor elméleti problémákat boncolgat, ha kérdez, sőt még akkor is, amikor vele beszélget Németh Zoltán. Szerintem általában sikerrel teszi: ő képes jól érthető feliratokat tűzni oda, ahova mások posztmodern halandzsákat falfirkálnak. És ezáltal is erősödik irodalomkritikusi credója és kreditje. (Kalligram, 2004)

Vajda Barnabás

MÚLT ÉS TÖRTÉNELEM

Popély Gyula

A szervezkedő felvidéki magyar pedagógustársadalom (4)

d) A harmincas évek Csehszlovákiájában

Amíg a Magyar Tanügy a harmincas évek elején – fulladozva bár, de még ereje végső megfeszítésével is – részben kormánytámogató, részben baloldali és osztályharcos vizeken evezett, a Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület pályája szépen ívelt fölfelé. Az ún. „haladók”, a „progresszívak” hangzatos, de tartalom nélküli szólamai miben sem befolyásolták a Tanítóegyesület működésének irányvonalát.
Bizonyos belső változások az idő múlásával azonban a már tíz éve működő Tanítóegyesület kebelén belül is megfigyelhetők voltak. Ez mindenek előtt abban nyilvánult meg, hogy 1932-től a Magyar Tanító egyre merészebb hangvételű folyóirattá vált, miközben szakmai színvonala is növekedőben volt. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy a Tanegyesület 1931. november 21-ei kassai központi gyűlésén a leköszönt Banai Tóth Pál helyett az agilis Boross Bélát jelölték a lap főszerkesztői posztjára.1 Az 1932. év januárjától valóban az új főszerkesztő állt a Tanegyesület folyóirata élén.
Boross Béla szerkesztésében a Magyar Tanító vitathatatlanul merészebb és „politikusabb” folyóirattá vált, mindazonáltal hangzatosan deklarálta „politikamentességét”. A lap igyekezett minden vonatkozásban kidomborítani a magyar tanítóság pótolhatatlan szerepét a kisebbségi életben. Ezen igyekezete közben azonban minduntalan hivatkozott a Tanítóegyesület és annak folyóirata törvénytiszteletére. Mégis leginkább a felvidéki magyar tanítóságra háruló missziós nemzetmentő feladatok vállalásának erkölcsi kötelességtudatát erősítette.
„A magyar tanítónak a kisebbségi magyarság általános politikai, kulturális és gazdasági helyzetét tekintve fontos missziója van” – fejtegette például Boross főszerkesztő a Magyar Tanítóban 1933 januárjában. „A szlovenszkói magyar tanító, lapunk és egyesületünk égisze alatt nem fejthet ki úgynevezett »politikai« tevékenységet, de ilyen idézőjeles gyakorlatot az egyesületen kívüli életben sem tanácsos és nem is érdemes folytatnia. Mindamellett nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy köztársaságunkban a magyar tanítóság képviseli azt a társadalmi réteget, mely észszerű, egészséges politikai magatartásával bizonyságát adta egyfelől az állam és törvényei iránti tiszteletének, másfelől, munkája révén, jogot nyert arra, hogy a magyar kultúrértékek megbecsülőjének, s a magyar műveltség lelkes, önzetlen, őszinte agitátorának tekintsék.”2
Boross Béla főszerkesztő a jelek szerint tökéletesen tudatában lehetett annak, hogy kisebbségi helyzetben az elszakított nemzetrész minden jellegű társadalmi, kulturális és gazdasági erőkifejtése bizonyos tekintetben politikai töltettel is bír, lett légyen szó akár szervezett, akár spontán megnyilvánulásról. A cél ilyen helyzetben – kimondva vagy kimondatlanul – mindenki számára világos és érthető: küzdelem a megmaradásért, a nemzeti identitást biztosító anyanyelv és saját kultúra védelmezése, a nemzeti alapon történő gazdasági összefogás és egymás kölcsönös támogatása. A deklarált „politikamentesség”, a napi politikától való távolmaradás ellenére tehát az életét öntudatosan és következetesen élő kisebbségi magyar egyén, szervezet vagy tágabb közösség már helyzete lényegéből kifolyólag is akarva-akaratlanul „benne van” a politikában, elvégre már puszta létezése, valamint nyelvi, kulturális és tudati különbözősége önmagában véve is tömény politikum.
A Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület, valamint a Magyar Tanító népszerűségének befolyásáról tanúskodik többek között a kárpátaljai magyar tanítóság részéről megnyilvánuló ragaszkodás is. Az 1928. november 10-én alakult Podkarpatszka Ruszi Magyar Tanítóegyesület 1933. július 3-án Beregszászon megtartott közgyűlése határozatilag kimondta, hogy „a legszorosabb kapcsolatban kíván együttműködni a testvér Szlovenszkói Ált. Magyar Tanítóegyesülettel”. A beregszászi közgyűlésen arról is döntés született, hogy a Podk. Ruszi Magy. Tanítóegyesület 1933 szeptemberétől a Magyar Tanítót saját hivatalos lapjának is tekinti, és azt minden tagja számára megrendeli.3
A harmincas évek első felében a Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület több figyelemre méltó pozitív kezdeményezéssel lepte meg a felvidéki magyar közvéleményt. Az 1932. július 3–4-én Léván megtartott III. egyetemes nagygyűlésnek például a magyar tanítóképzés ügye volt a központi témája. A gyűlés résztvevői többek között határozatban mondták ki, hogy a Tanítóegyesület vezetői felirattal fordulnak az iskolaügyi és nemzetművelődési miniszterhez. Újból kérelmezni fogják, hogy ígéretéhez híven a pozsonyi tanítóképző intézet párhuzamos magyar osztályaiból hozzanak létre egy önálló magyar tanintézetet, de olyat, amelynek minden évben meglesz mind a négy osztálya.4 Az 1932. október 20-án Galántán megtartott előértekezleten például fontos elvi döntés született egy „tanítói könyvkiadó szövetkezet” megalakításáról.5 És valóban, gondos előkészítő munkálatok, valamint az alapszabályok kidolgozása után 1933. április 6-án Galántán kimondták a Magyar Tanítók Szövetkezeti Könyvesboltja elnevezésű szövetkezet megalakulását. Elnökévé Kovács Alajos negyedi tanítót, a Tanítóegyesület elnökét, alelnökévé pedig Berényi Gyula galántai tanítót választották meg.6
Az alapszabályok értelmében a szóban forgó szövetkezet célja a következő: „tankönyvek, tan- és irodaszerek, irodalmi és zeneművek, újságok, folyóiratok, nyomtatványok, művészeti tárgyak kiadása, vagy azok kiadásának elősegítése saját, vagy idegen számlára, másrészt tankönyvek, egyéb könyvek, nyomtatványok, művészeti tárgyak, tan- és irodaszerek eladása és terjesztése, és az ezúton elérhető haszonból a magyar tanítók szociális és kulturális intézményeinek támogatása és létesítése”. Az alapszabályok a továbbiakban azt is kimondták, hogy az így létrehozott szövetkezet belép a pozsonyi Központi Szövetkezetbe (Ústredné družstvo), valamint a galántai Hanza Szövetkezeti Áruközpontba, s ez utóbbival „szoros működési kapcsolatot tart fönn”.7
A harmincas évek első felében az ún. Magyar Tanítók Háza megépítése és üzembe helyezése volt a Tanítóegyesület egyik leginkább látványos és sikeres akciója.
A Tanítók Háza megépítésének ügye 1925. július 2-án, a Tanítóegyesület Léván megtartott első országos nagygyűlésén került első ízben javaslat formájában a plénum elé. Beterjesztője Seidl János, a Tanítóegyesület egyik alelnöke volt. Az 1925. szeptember 24-én Érsekújvárott megtartott központi gyűlés létrehozott egy szakbizottságot az indítványban felvetett téma megvitatására és a teendők megállapítására. Ez a bizottság 1926. március 7-én tartotta meg első összejövetelét Komáromban.8 Majd a Tanítóegyesület 1926. június 10-én Losoncon megtartott központi gyűlésén Szlovenszkói Magyar Tanítók Háza Alapszervezete néven létrehoztak egy testületet, amelynek feladatává vált a Pozsonyban felállítandó tanítói létesítmény körüli munkálatok felügyelete.9 Közben évek múltak el, de a megépítendő Magyar Tanítók Háza ügye nem sokat mozdult előre. Végre 1934. július 3-án sor került a Ház alapkőletételére.10 A felmerülő anyagi és egyéb problémák rendezésére a Tanítóegyesület központi választmánya azonban 1934. november 3-ra kénytelen volt összehívni Galántára egy rendkívüli értekezletet, amelynek egyetlen napirendi pontja a Magyar Tanítók Háza ügye volt. Itt olyan határozat született, hogy az építkezést szövetkezeti vállalkozás formájában kell folytatni. Ennek megfelelően a központi választmányi értekezlet résztvevői mindjárt ki is mondták a Magyar Tanítók Háza Szövetkezet megalakulását, elfogadták annak alapszabályát és megválasztották vezetőségét. Elnökké Kovács Alajost, a Tanítóegyesület elnökét, alelnökké pedig Árendás Józsefet választották.11
Az építkezési munkálatok ettől számítva már aránylag gördülékenyen haladtak. A Magyar Tanító 1935 júniusában már arról számolhatott be, hogy felépült a Magyar Tanítók Háza, amely „ez év szeptemberében megnyitja kapuit, s az otthon melegével várja a családi fészekből idegenbe szakadt tanítógyerekeket”.12
Az 1935. esztendőben a Tanítóegyesület több megmozdulásából a Léván július 6-án megtartott IV. egyetemes nagygyűlés volt a legjelentősebb. Szakmai szempontból ezen az volt a leginkább figyelemre méltó, hogy Ocsovay Imre losonci tanító, a Gömör-Nógrád Tanítómegye elnöke előadást tartott a tanítók továbbképzéséről. Előadása végén Ocsovay a következő határozati javaslatot terjesztette a nagygyűlés elé:
1. A tanítók akadémiai kiképzése intézményesen oldandó meg.
2. Az Egyesület kebelében Kultúrbizottság szervezendő.
3. A tanítók intézményes továbbképzéséhez a Csehszlov. Magyar Tudomá-nyos Társaság, a Csehszlovákiai Magyar Dalosszövetség és a Csehszlovákiai Magyar Testnevelő Szövetség közreműködését kérik fel.
4. A továbbképzés anyagi és erkölcsi támogatására kérje fel az Egyesület az államot és az egyházakat.
5. A Kultúrbizottságba meghívja a 3. pontban felsorolt intézmények, az állam és az egyházak kiküldötteit.
6. Az év szeptemberében kezdődő hathatós előkészítés után a továbbképzés 1936 nyarán feltétlenül megkezdődjék.
7. A Kultúrbizottságba kiküldöttek költségeit fele-fele részben viseljék a kp. és a járásköri pénztárak.
8. Az anyagiak biztosítására a kp. pénztár mellett Kultúralap teremtendő, melyben a kp. pénztár hozzájárulásán kívül minden, e célra érkezett adományok kezeltessenek.
9. A Kultúralap segélyezésére felhívja a tartományt, a járásokat és a falvak vezetőségeit.
10. A Kultúrtanács elnöke mellé előadó megválasztását javasolja.
Ocsovay Imre határozati javaslatát a nagygyűlés résztvevői egyhangúlag elfogadták.13
Ezeknek az alapelveknek volt köszönhető, hogy 1936 nyarán Pozsonyban valóban megszervezhető volt három továbbképző tanfolyam, amelyen hozzávetőlegesen 200 magyar tanító vett részt.14
A Tanítóegyesület leglátványosabb rendezvénye az 1935. esztendőben azonban a közadakozásból felépített Magyar Tanítók Házának ünnepélyes felavatása volt 1935. augusztus 28-án Pozsonyban, a Hegyiliget melletti Hroboň utca 11-ben.15
Amint arról már szóltunk, a Tanítóegyesület keretén belül 1930 augusztusában külön szakosztályként országos énekkar alakult Heckmann Imre lévai igazgatótanító mint karnagy vezetésével. Az énekkart a hatóságok azonban 1935 tavaszán feloszlatták, arra való hivatkozással, hogy a Tanítóegyesület alapszabálya ilyen szakosztály működését nem teszi lehetővé.16 Ezért vált szükségessé a külön jogalanyisággal bíró, önálló egyesületként bejegyzett Szlovenszkói Magyar Tanítók Országos Énekkarának megalakítása. Erre a lépésre 1935. április 17-én került sor Léván. A SZMTOÉ elnökévé ugyancsak a Tanítóegyesület elnökét, Kovács Alajost választották meg. Az alelnök Beluch Imre, karnagy pedig az addigi karvezető, a lévai Heckmann Imre lett.17
Az évek múlásával a Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület tehát méltán érezhette, hogy szervezetük a felvidéki magyarság társadalmi és kulturális életén belül egyre fontosabb, szinte nélkülözhetetlen tényezővé válik. A havonként kétszer megjelenő folyóirata, a Magyar Tanító pedig párját ritkító módon élvezhette az egész magyar pedagógustársadalom osztatlan elismerését.
Amikor a Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet kiadásában megjelenő irodalmi, művészeti, kritikai és társadalmi folyóirat, a Magyar Írás 1935 januárjától rendszeresítette a Szlovenszkói magyar kultúrszemle című rovatát, ennek keretében mindjárt kezdetben Boross Bélának, a Magyar Tanító felelős szerkesztőjének is helyet biztosítottak, hogy a nevezett lapban néhány oldalnyi terjedelemben számoljon be a Tanítóegyesület, valamint annak folyóirata addigi tevékenységéről. Boross igyekezett is minél kielégítőbb módon eleget tenni ennek a felkérésnek, és ismertetője végén mintegy konklúzióként a következőket szögezte le: „A Szloven-szkói Általános Magyar Tanítóegyesület tizennégy éves történetével bebizonyította, hogy Szlovenszkó magyarságának jelentős kultúrtényezője. Országos megmozdulásai eseményszámba mennek. Résztvett a magyarság minden nevezetes kulturális mozgalmában, s közreműködése nem a reprezentálásban merül ki, hanem alkotó munkát jelent. Az egyesület nélkül a magyar kultúra fejlesztésében pozitív eredményekre számot tartó kezdeményezés el nem képzelhető, mert tagjainak hatalmas tábora a szlovenszkói magyar falu művelődését és a magyar ifjúság, a magyar jövő nevelését intézményesen vezeti és irányítja.”18
A tények ismeretében bátran leszögezhetjük, hogy Boross Béla idézett beszámolójában semmi dicsekvés vagy túlzás nem volt. Értékelése és megállapításai nagyon is helytállóak voltak. A Tanítóegyesület és a Magyar Tanító akkor már másfél évtizedes érdemdús tevékenysége önmagáért beszélt.
Amikor 1936 januárjában a Magyar Tanító tizenhatodik évfolyamának első számát bocsátotta útjára a szerkesztőség, Boross Béla felelős szerkesztő újból jogos büszkeséggel szögezhette le: „A tizenhatodik újév küszöbén már talán nincs szükség arra, hogy a Magyar Tanító a társadalom előtt meglobogtassa mocsoktalan zászlaját, s hivatkozzék azokra az eredményekre, melyeket a Sz. Á. M. T. E. és az egész magyar kisebbség szolgálatában elért...”19
A Tanítóegyesület rendszeres évi központi gyűlései hagyományosan a felvidéki magyar tanítóságot és oktatásügyet leginkább érintő és bántó gondok bemutatóivá váltak. Az 1936. július 2-án Léván megtartott központi gyűlés egyik kiemelt problémája például a magyar polgári iskolákkal kapcsolatos hiányosságok számbavétele volt. A Tanítóegyesület polgári iskolai szakosztályának elnöke, Somogyi István, valamint titkára, Bakonyi István a központi gyűlés elé terjesztett jelentésükben felhívták rá a figyelmet, hogy a polgári iskolai szaktanítók erkölcsi és anyagi elismertsége rendkívül alacsony, aminek következtében kevés a megfelelő képesítéssel rendelkező pedagógus ezekben a tanintézetekben. A jelentés szerint az alkalmazásban lévő 153 magyar nemzetiségű polgári iskolai tanítóból csak 62-nek van meg a képesítése, ellenben 91 kellő képesítés nélkül működik. A Tanítóegyesület polgári iskolai szakosztálya többek között azt is nehezményezte, hogy a három évfolyamos polgári iskola fölé szervezett egyéves tanfolyam státusa rendezetlen, és ezért kívánatosnak vélte annak átalakítását az iskola szerves negyedik évfolyamává. A szlovák polgári iskolák párhuzamos magyar tagozatainak különválasztása és önálló magyar iskolákká való szervezése – magyar igazgatók vezetése alatt – ugyancsak a Polgári Iskolai Szakosztály által felvetett, sürgősen megoldandó kérdések között szerepelt.20
Kovács Alajos elnök irányításával a vezetőség minden adandó lehetőséget kihasznált arra, hogy az iskolaügyi kormányzat felé valamilyen módon közvetítse a felvidéki magyar tanítóság és oktatásügy legégetőbb személyi, szakmai és nemzeti elvárásait. Erre 1936. november 7-én nyílt újabb lehetőség Komáromban. Emil Franke iskolaügyi és nemzetművelődésügyi miniszter ugyanis ezen a napon – szlovákiai körútja során – Komáromba is ellátogatott. A miniszter többek között látogatásával megtisztelte a bencés gimnáziumot, a város polgári iskoláit, valamint a római katolikus elemi népiskoláit.
A Szlovákiai Általános Magyar Tanítóegyesület vezetősége ügyesen kihasználta ezt az alkalmat, és Kovács Alajos elnök vezetésével egy hattagú küldöttség kereste fel a minisztert, akinek átnyújtották az erre az alkalomra készült memorandumukat. Ebben többek között kérték a tanítóképzés megreformálását, s ennek folyományaként az externista képesítő vizsgák eltörlését, valamint egy kétéves pedagógiai akadémia felállítását, amelynek keretében megvalósítható lett volna a tanítóság főiskolai képzése.21
* * *
Az önmagát eleitől fogva „politikamentes” egyesületnek hirdető Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület az 1938. esztendő nagy politikai hullámverésének közepette ugyancsak politikai jellegű lépések megtételére szánta el magát. A Tanítóegyesület központi vezetőségének 1938. május 25-én Léván megtartott ülésén Kovács Alajos elnök javaslatára döntés született arról, hogy öszszeállítanak egy terjedelmes memorandumot, amelyet megküldenek az Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztériumnak, a Nemzetgyűlés mindkét házának, valamint a politikai pártoknak. Kovács Alajos elnök azzal indokolta javaslata beterjesztését, hogy mivel küszöbön állanak a nemzetiségi statútum körüli tárgyalások, a magyar tanítóságnak is meg kell fogalmaznia a maga elvárásait, számba kell vennie a magyarság oktatásügyi sérelmeit, amelyeket a hatalomnak majd orvosolnia kell.22
A memorandum rövidesen valóban el is készült és azt 1938. július 15-i számában a Magyar Tanító is teljes terjedelmében leközölte. A memorandum bevezető része – mintegy az utána következő követelések preambulumaként – szükségesnek tartotta megindokolni e terjedelmes emlékirat összeállításának és a tanügyi kormányzathoz való benyújtásának szükségességét:
„A Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület, mely a szlovákiai magyar kultúra hivatásos munkásait egyesíti magában, közel két évtizedes fennállása óta szüntelenül azon fáradozik, hogy a szlovenszkói magyar kultúra leghatékonyabb tényezőinek, a magyar népoktatásügynek és a magyar tanítóságnak anyagi és erkölcsi érdekvédelmét a legnagyobb energiával és áldozatkészséggel szolgálja.
E nemes céljaink elérése és megvalósítása érdekében számtalan emlékiratot nyújtott át az illetékes kormánytényezőknek.
Ezekben az emlékiratokban előterjesztett sérelmek és kívánságok némelyike megoldást nyert, azonban még mindig nagy a száma azoknak a panaszoknak és orvoslásra váró sérelmeknek, amelyeknek megoldását az egyesület ismételt előterjesztéseinek dacára sem tudta elérni.
Egyesületünk a csehszlovákiai nemzetiségi statútum tárgyalásaival kapcsolatban időszerűnek találja, hogy ezeket a megoldásra váró sérelmeket és kívánságokat, melyek a szlovákiai magyar kultúrának békés fejlődését és a kultúra hivatásos munkásainak, a magyar tanítóságnak lelki megnyugvását vannak hivatva szolgálni, összefoglalja és a tárgyalásokra hivatott tényezők elé juttassa.
Egyesületünk e jogos kívánságainak teljesítését bizton reméli, mert ezeknek megoldása fogja képezni biztosítékát a Szlovákiában élő magyar nemzetiség nyugodt és békés fejlődésének és az itt élő más nemzetiségekkel való harmonikus együttélésének. Már pedig ez a mai rendkívüli komoly és sorsdöntő időben elsőrendű államérdek.
A Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület az 1938. május 25-én Léván tartott központi gyűlésen hozott határozata alapján a megoldásra váró panaszokat és sérelmeket az alábbi pontokba foglalta össze:23
Az összesen 26 pontból álló „Mit kíván a szlovákiai magyar tanítóság?” címet viselő emlékirat felölelte a felvidéki magyar pedagógustársadalomnak mind nemzeti, mind kulturális és oktatásügyi, mind pedig szociális és érdekvédelmi követeléseit. Szó volt benne a magyar nemzetiségű gyermekek kizárólagos anyanyelvi iskoláztatásának törvényes biztosításáról, a magyar iskolákban alkalmazható tanerők és iskolaigazgatók kötelezően magyar nemzetiségéről, magyar gyermekmenhelyek felállításáról, az anyanyelvi hitoktatásról, a magyar iskolák igazgatásáról, a magyar kerületi polgári és gazdasági iskolák felállításáról, magyar óvodák létesítéséről, a tanítóképzés reformjáról, a hiányos magyar közép- és szakiskolai hálózat kiegészítéséről, valamint önálló magyar egyetem felállításáról, a magyar iskolák, tanulók és tanszemélyzet méltányos anyagi ellátásáról, a magyar iskolákban használatos tankönyvek felülvizsgálatáról, az iskolai könyvtárak megfelelő kibővítéséről, a még mindig állampolgárság nélküli tanítók ügyének méltányos rendezéséről stb.24
A memorandum publikálásával párhuzamosan a Tanítóegyesület lapjának felelős szerkesztője, Boross Béla szükségesnek látta még azt is kidomborítani a Magyar Tanító idézett számában írt vezércikkében, hogy a 26 pont között úgymond nincs egyetlenegy sem, amely szinte egy „tollvonással” ne volna teljesíthető. Véleménye szerint ez az emlékirat egyik legnagyobb pozitívuma. „Mert miről is van szó a nemzetiségi reform megalkotásánál?” – tette fel a szónoki kérdést a szerkesztő. „Arról, hogy egyrészt az engedékenység túlzott érvényesülésével ne veszélyeztesse az állam a maga szuverenitását, másrészt pedig a biztosított jogok valóban kielégítsék a nemzetiségeket. Nos, a magyar tanítóság követelései – amelynek öntudatosságáról és gerincességéről a legszélesebb magyar nyilvánosság is elismeréssel nyilatkozott – a józan ítélet szerint, maradéktalanul megvalósíthatók államunk jelenlegi alkotmányának határain belül.”25
Sziklay Ferenc, az Egyesült Magyar Párt Kultúrreferátusának vezetője a Tanítóegyesület memorandumának közzététele után ugyancsak elismerő szavakkal értékelte azt a gigászi munkát és küzdelmet, amelyet ez a pedagógusszervezet már csaknem két évtizede folytat a magyar tanítóság, valamint az egész felvidéki magyar oktatásügy érdekében. Szerinte a Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület „a legpontosabban, legeredményesebben működő magyar szervezetünk”. A Magyar Tanítót „mintaszerűen szerkesztett pedagógiai szaklap” jelzővel látta el, a Magyar Tanítók Szövetkezeti Könyvesboltját Galántán pedig olyan gazdasági vállalkozásnak nevezte, amely „példát mutathat más testületeknek”. Sziklay elismerő szavai a Tanítóegyesület memorandumának hatására szinte kiapadhatatlanul folytak a Prágai Magyar Hírlap hasábjain megjelent vezércikkéből.
„Az egymástól elszigetelten, kereken hétszázötven, apróbb-nagyobb magyar falu tanítói, akik külön-külön teljesen ki lehetnek szolgáltatva a meg nem értésnek vagy türelmetlenségnek, a SzÁMTE által lesznek egységgé, szellemi fronttá, kollektív erővé” – írta lelkesedve a Kultúrreferátus vezetője az Egyesült Magyar Párt központi napilapjában. „A SzÁMTE által minden tanító lelkében kifejlődött közösségtudat ma férfias nyíltsággal, elszántan ki mer állni a fórumra, s a mintegy másfélezer főnyi hatalmas tömeg meg meri mondani, mi a feltétele »a szlovákiai magyar kultúra békés fejlődésének, s a magyar kultúra hivatásos munkásai, a magyar tanítóság lelki megnyugvásának«. – Színt mer ma vallani, hogy biztosítani kívánja »a Szlovákiában élő magyar nemzetiség nyugodt és békés fejlődését és az itt élő más nemzetiségekkel való harmonikus együttélést«, mert »ez a mai rendkívül komoly és sorsdöntő időben elsőrendű államérdek«.”26

 

* * *
Az 1938. év oszén lezajlott történelmi folyamatok azonban idoszerutlenné tették a Tanítóegyesület nyáron közzétett 26 pontjának teljesítését a csehszlovák államhatalom részérol. A nemzetiségi statútumról folyó tárgyalások is fölöslegesekké váltak, mivel ekkor már aránylag elorehaladott állapotban volt a muvileg létrehozott Csehszlovák Köztársaság régen esedékes és törvényszeru agóniája. Persze 1938 szeptemberében még annak rendje és módja szerint elkezdodött a köztársaság megalakulása utáni huszadik tanév, mindenki érezte azonban a közelgo nagy történelmi átalakulás eloszelét.
?Húsz év óta az itteni magyar népiskolák legelso feladata, hogy a kisebbségi magyar nép ifjúságának nagy tömegeit megtartsa a magyar nemzeti állományban? ? írta Boross Béla a Magyar Tanítóban az új tanév küszöbén. ?A természetes és mesterséges kisebbségi jogok keretein belül, valamint a törvények védelme alatt, a magyar iskola elsorendu kötelességének tartotta és tartja továbbra is, hogy a magyar nyelv áldott esojével, s a magyar nemzeti szellem élteto melegével megnevelje és idoállóvá tegye a magyarság sarjadékát.? Boross szerint a felvidéki magyar oktatásügyben a nemzeti öntudat erosítését kell továbbra is a legfontosabb irányelvnek tartani. Szerinte ?ennek az irányelvnek fokozott mértékben kell érvényesülnie különösen most, amikor a nemzetiségi tárgyalásoktól nemzeti életünk medrének igazságos kijelölését várjuk?.27
A felvidéki magyar tanítóság utolsó jelentosebb megmozdulása az akkor már erosen agonizáló köztársaságban az volt, hogy erélyesen visszautasította a nagyrocei járási tanfelügyeloség kísérletét, amely azt célozta ? immár 1938 októberében ?, hogy a magyar tanítóság úgymond tegyen lojalitási nyilatkozatot a bomladozó Csehszlovák Köztársaság mellett. A röpirat formájában terjesztett felhívást egy ún. akcióbizottság jegyezte, amelynek állítólagos tagjai azonban a legmélyebb anonimitásban maradtak.
A Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület 1938. október 21-én kelt közleményében tiltakozott a nagyrocei állami tanfelügyeloség megtéveszto kezdeményezése ellen. Határozottan felszólította a nevezett hivatalt, hogy ?nevezzen meg csak egyetlen magyar tanítót is, aki ebben az akcióban részt vesz, vagy aki a röpirat felhívásának eleget tenni hajlandó?. A Tanítóegyesület közleménye egyértelmuen leszögezte, hogy a magyar tanítóság az elmúlt 20 év alatt boséges tanúje-lét adta nemzethuségének, és természetesen ?ezekben a sorsdönto napokban? is tudatában van nemzetneveloi felelosségének. ?Mégis kérünk benneteket ? szögezte le a Tanítóegyesületnek a magyar tanítósághoz címzett 1938. október 21-i felhívása ?, továbbra is megvetéssel forduljatok el az egységünket még ma is megbontani akaró idegen célok szolgálatában álló elemektol.?28
Lám, az alapszabálya értelmében ?politikamentes? Tanítóegyesület és annak hivatalos lapja a változó politikai és társadalmi légkörben képes volt minden nehézség nélkül oszintén, ?politikusan? megnyilvánulni, és levetve magáról az addig nagyon is indokolt elovigyázatosság kényszerzubbonyát, nyíltan állást mert foglalni a nemzeti eszme mellett a felvidéki magyar nemzetrész és a csehszlovák államiság összeegyeztethetetlennek bizonyuló konfliktusában.

Jegyzetek A X/1. d fejezethez

1. (bb.): Központi gyűlés Kassán. Magyar Tanító, 1931. december 10., 585–598. old.
2. Boross Béla: Új esztendő – új lendület. Magyar Tanító, 1933. január 1., 1–4. old.
3. Kormos Gerő: A Podk. Ruszi Magyar Tanítóegyesület közgyűlése. Magyar Tanító, 1933. szeptember 1., 540–542. old.
4. (bb.): Egyesületünk kettős ünnepe. Magyar Tanító, 1932. július 15., 513–535. old.
5. Boross Béla: A Felvidéki... i. m. 671. old.
6. Galántán megalakult a „Magyar Tanítók Szövetkezeti Könyvesboltja”. Magyar Tanító, 1933. április 15., 267–268. old.
7. A „Magyar Tanítók Szövetkezeti Könyvesboltja Galánta” alapszabályai. Magyar Tanító, 1933. május 1., 300–309. old.
8. Vízváry Vilmos: A Tanítók Háza története. Magyar Tanító, 1935. január 1., 15–16. old.
9. Központi gyűlés. Magyar Tanító, 1926. június 15., 320–331. old.
10. Vízváry Vilmos: A Tanítók Háza története. Magyar Tanító, 1935. március 1., 141–143. old.
11. Rendkívüli központi gyűlés Galántán. Magyar Tanító, 1934. november 15., 682–684. old.
12. M. T. H. Magyar Tanító, 1935. június 1., 330–331. old.
13. Negyedik egyetemes nagygyűlés. Magyar Tanító, 1935. augusztus 1., 451–465. old.
14. Boross Béla: Magyar tanító a Kárpátok alatt. (Kézirat a szerző birtokában.) 53. old.
15. (bb.): Veni sancte a pozsonyi Hegyiliget tövében. Magyar Tanító, 1935. szeptember 1., 489–498. old.
16. Boross Béla: A Felvidéki... i. m. 672–673. old.
17. (bb.): Új keretek közt alakult meg a Szlovenszkói Magyar Tanítók Országos Énekkara Léván. Magyar Tanító, 1935. május 1., 271–273. old.
18. Boross Béla: A Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület a magyar kultúra szolgálatában. Magyar Írás, 1935. január, 70–75. old.
19. (bb.): A tizenhatodik évfolyam küszöbén. Magyar Tanító, 1936. január 1., 1–2. old.
20. Központi gyűlés Léván. Magyar Tanító, 1936 július, 405–432. old.
21. V. K.: Az iskolaügyi miniszter Komáromban. Magyar Tanító, 1936. november 15., 701–702. old.
22. Szepesi Gyula: Központi vezetőségi gyűlés Léván. Magyar Tanító, 1938. június 15., 325–332. old.
23. Mit kíván a szlovákiai magyar tanítóság? Magyar Tanító, 1938. július 15., 395–398. old.
24. Uo.
25. (bb.): Nemzetiségi reform és a magyar tanítóság. Magyar Tanító, 1938. július 15., 389–391. old.
26. Sziklay Ferenc: A magyar tanító dicsérete. Prágai Magyar Hírlap, 1938. július 17., 1–2. old.
27. (bb.): A huszadik szeptember. Magyar Tanító, 1938. szeptember 1., 517–519. old.
28. A magyar tanítókhoz! Magyar Tanító, 1938. október, 606. old.

 

Eseménynaptár

Október

1904. X. 2-án született Graham Greene angol regényíró
1909. X. 2-án született Margita Figuli szlovák írónő
1864. X. 5-én hunyt el Madách Imre költő, drámaíró
1929. X. 6-án született Karol Tomiš szlovák irodalomtörténész
1909. X. 9-én hunyt el Gyulai Pál irodalomtörténész, író, költő, kritikus
1949. X. 9-én született Kulcsár Ferenc költő
1924. X. 12-én hunyt el Anatole France Nobel-díjas francia író
1914. X. 13-án született Alfonz Bednár szlovák író
1934. X. 14-én született Hervay Gizella költő
1844. X. 15-én született Friedrich Nietzsche német filozófus, író
1849. X. 17-én hunyt el Fréderic Francois Chopin lengyel zeneszerző
1894. X. 18-án született Déry Tibor író
1854. X. 20-án született Arthur Rimbaud francia költő
1934. X. 22-én született Pomogáts Béla irodalomtörténész
1904. X. 23-án született Szalatnai Rezső író, irodalomtörténész
1974. X. 23-án hunyt el Lengyel Menyhért drámaíró
1879. X. 26-án született Fedák Sári színésznő
1759. X. 27-én született Kazinczy Ferenc költő, író, nyelvújító, irodalomszervező
1844. X. 28-án hunyt el Kisfaludy Sándor költő, író
1954. X. 28-án hunyt el Nagy Lajos író

Napló

Balassi-konferencia Losoncon
Balassi Bálint és kora címmel háromnapos tanácskozást rendezett szeptember végén a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Neves magyarországi és szlovákia magyar irodalomtörténészek, történészek emlékeztek Losoncon a kiemelkedő reneszánsz költőre. Előadást tartott – többek között – Szabó András, Kovács Sándor Iván, Várkonyi Gábor, Orlovszky Géza, Ács Pál és Csehy Zoltán. A rendezvény védnöke Hiller István magyar és Rudolf Chmel szlovák kulturális miniszter. A tanácskozás színhelye a losonci Vigadó és a Kármán József Alapiskola volt. Isteni játék címmel – kísérőprogramként – a füleki Apropó Kisszínpad szeptember 24-én mutatta be műsorát, egy nappal később Balassi-emlékfát ültettek, este pedig zenés irodalmi műsorra került sor.

Szörényi László Pozsonyban
A Szlovákiai Magyar Írók Társasága szeptember 23-án, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézet székházában vendégül látta Szörényi László irodalomtörténészt, egyetemi tanárt, az MTA Irodalomtörténeti Intézetének igazgatóját. A Pozsonyi Páholy című vitadélután keretében a vendég a magyar irodalom és a határon túli irodalmak helyzetéről tartott előadást, melyet jó hangulatú vita követett. A vitavezető Tőzsér Árpád volt.

Három új Corvina a Granvelle-hagyatékban?
Monok István, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója a besanconi tudományos tanácskozást követően számolt be arról, hogy 98 százalékos a valószínűsége annak, hogy további három könyvvel bővült az ismert Corvinák száma. A Besanconban őrzött kódexekről állítható, hogy Mátyás király könyvtárához tartoztak. A tanácskozás keretében magyar és francia kutatók tekintették meg a kelet-franciaországi városban az ún. Granvelle-hagyatékot, melyben a „Corvina-gyanús” műveket találták. A hagyaték a maga korában Franciaország egyik legjelentősebb reneszánsz könyvtárának számított. Mátyás király híres könyvtárának állományát jelenleg kétezer kötetre becsülik, ezeknek alig egytizede ismert. Ezek a kötetek több európai országban (Magyarország, Franciaország, Törökország, Ausztria), valamint Észak-Amerikában vannak szétszóródva. A mostani felfedezés művelődéstörténeti szenzációnak számít.

Új alapszabályzat és új választmány
A Szlovákiai Magyar Írók Társasága szeptember 25-én Pozsonyban, a Brämer-kúriában tartotta rendkívüli közgyűlését. Napirenden az új alapszabályzat elfogadása, az elnök és a választmány tagjainak,valamint a bizottsági tagoknak megválasztása szerepelt, hároméves időszakra. Az utóbbi években egyébként ellenőrző- és etikai bizottság nélkül működött a szervezet. Az új szervezeti szabályzat szerint az elnököt közvetlenül a közgyűlés választja és alája rendelt a titkár szerepköre. Sem az elnök, sem a titkár nem tagja a héttagú választmánynak.
A szervezet új/régi elnöke Hodossy Gyula lett. A választmány tagjai: Németh Zoltán, Szászi Zoltán, Ardamica Zorán, Barak László, Csanda Gábor, Juhász R. József és Balázs F. Attila. Az etikai bizottságba Mészáros Andrást, M. Csepécz Szilviát és Pénzes Istvánt választották, a pénzügyeket pedig Csicsay Alajos, Motesíky Árpád és Zirig Árpád felügyeli. A 116 tagot képviselő szervezetből 42 személy vett részt a közgyűlésen.