Irodalmi Szemle

Irodalom / kritika / társadalomtudomány

2004.  szeptember, 9. szám

 * * * * * *

Tartalom

• Ardamica Zorán versei
• Grendel Lajos - Mátyás király New Hontban 9.
• Hogya György - Istent látni, és meghalni
• Bodnár Éva versei
• Szalay Zoltán - Egy tisztességes polgár a csatornában
• Öllős Edit alkotásai
• Gágyor József versei
• Antalík József versei
• Szeberényi Zoltán - Csend és kiáltás...(Mikola Anikó emlékére)
• Lengyel T. Tamás versei
• Duba Gyula - Hangulatok 2.
• Mács József - Mikszáthfalvai Zs. Nagy Lajos
• KÖNYVRŐL KÖNYVRE
• Popély Gyula - A szervezkedő felvidéki magyar pedagógustársadalom (3.)
• MARGÓ / Tragédia / A csodaharcsa
• Eseménynaptár
• Napló

Ardamica Zorán versei

vérgyöngyvér

Amikor a költő szíve
megreped,
gyöngyvércsöppek
hullanak mindenre:
megannyi méla barnásvörös
fáradt szó
s élénkpiros lázadó vers.

Amikor a vers szíve
meghasad,
vérgyöngyök
pattognak a márványpadlón:
ősi, becses családi ékszer –
nyakékcsöppek görögnek
minden irányba.

Amikor a költészet
szíve szétrobban,
dalok szívják vérgyöngyök
szétfröccsent vérét
cseppenként:
művészt ölő alkotásvámpír.
S összeáll a ritmus, a dallam,
a cseppek gügyögésének
harmóniája
gyöngyszemekből fonott
nyakék érrendszerré.
Soraid vörös golyócskák,
megcsillannak
a halál híg vizének
felszíne alatt.

rabszolgavágy

lassan kifogy belőlem a tinta
a hegyem is kopott
és köpött is pacákat
mintha
már nem volnék jó semmire
pedig az ujjak még markolásznak
s meleg zsebekbe tolnak
nem szemétdombra

szolgaálmaim
kérlek töltsetek újra
pár kriglit szívesen lehajtanék
aztán fejem lehajtanám
s átadnám homlokom
a papír simogatásának

csak élhessek még
élhessek
sorsom kedvéért
kék vonalak tonnás kváderjeit tolva
én a rabszolga

Szonett-töredék

halott cigányok koldulnak az utcán
öreg zsidók dobnak pénzt nekik
a járdákon rég megfagytak az álmok
ami maradt azt széttéphetik

Grendel Lajos

Mátyás király New Hontban 9.

(regényrészlet)

New Hontot látni, és meghalni, gondolta Schiller Mihály némi fensőbbséges gúnnyal, amikor Fedor lefékezte a Volkswagent a tilost jelző közlekedési lámpánál a Fő utca alsó végében. Bár a városban ez volt az egyetlen villanyrendőr, még ez is fölösleges luxusnak tűnt, szinte hivalkodásnak, hiszen oly gyér volt a forgalom. Mint egy szakállas-borzas kolduson a selyem nyakkendő, gondolta Schiller Mihály. Aztán mégis összeszorult egy pillanatra a szíve. Mint amikor az ember sok év múltán viszontlátja hajdani kedvesét egy másik férfi oldalán, s hirtelen tanácstalan lesz, hogy félrefordítsa-e a fejét, vagy mégis menjen oda hozzá, s motyogjon el bátortalanul egy-két közhelyet. Schiller Mihály csúnyának találta New Hontot, csúnyábbnak, mint valaha, ugyanakkor ez a csúfság mégiscsak az ő városa volt, s az is marad örökké. Nem örült a viszontlátásnak, s eleinte a megbízást is vissza akarta adni. Ám az ilyesmi nem szokás ezekben a körökben. Sem a finnyásságnak, sem az érzelgősségnek itt nincs helye, mert bizalmatlanságot és gyanakvást kelt. De azért elmondta útközben Fedornak, hogy New Hont a szülővárosa. Az ukrán sofőrt aligha érdekelte a dolog, neki még a neve sem volt valódi, ahogy a papírjai sem. Nem kedvelték egymást, s ennek az volt az előnye, hogy Schiller Mihálynak nem kellett vele beszélgetnie az úton.

A célszemélyt Nagy Dávidnak hívták, jelentéktelen figura volt, viszont elkövette azt a hibát, hogy fontosnak képzelte magát, s az ilyen alakok előbb-utóbb keresztezik valakik útját. Előfordul, hogy valóban fontos emberekét. Schiller Mihály nem ismerte, mert a célszemély csak nemrég költözött New Hontba. Fedor sem ismerte, viszont ismerte az orosz, aki most Schiller Mihály egykori lakásában húzta meg magát, így először az oroszt kellett fölkeresniük. Szép, csöndes őszi este ígérkezett, már korán alkonyodott, s a Volkswagen sem keltett különösebb feltűnést a városban. Fedort navigálni kellett, s bár az ukrán nem szerette, ha dirigálnak neki, most mégis kénytelen volt tűrni. Schiller Mihály néhány ismerős arcot is megpillantott az utcán, de nem mindegyik illető nevére emlékezett. Milyen gyorsan lesz mindenből múlt, gondolta melankolikusan.

Fedor lent maradt a kocsiban, Schiller Mihály egyedül ment föl a lakásba. Furcsa, gyomorszorító érzés volt becsöngetni a lakásba, amely valaha az övé volt. Mégsem lett volna szabad elvállalnom a megbízást, gondolta egy pillanatra. Töméntelen bűn van, csak bűn, gondolta aztán. Fiatal nő nyitott ajtót, bizonyára az orosz kurvája. Amolyan se szép, se csúnya nő. Schiller Mihálynak egy pillanatra Maca jutott az eszébe. Annyit hallott csak felőle, hogy állítólag valahol Olaszországban „dolgozik”. A lakásban alig volt bútor, a falak csupaszok, de azért Schiller Mihály emlékezete hibátlanul működött, s képzeletben a helyszínt visszavarázsolta régi valójába. A gyomorszorítás nem múlt el, inkább erősebb lett. Ide soha többé... Soha, gondolta. Az orosz a nappaliszoba közepén ült egy ütött-kopott széken, tévét nézett, s úgy nyújtott kezet Schiller Mihálynak, hogy közben épp csak arasznyira emelkedett föl ültéből. Feszült volt az arca és kellemetlen a tekintete. A nő kisomfordált a konyhába, az orosz pedig az ablak felőli kanapéra mutatott, hogy oda Schiller Mihály lerakhatja a cókmókját. Tört szlováksággal az orosz egyelőre csak annyit közölt vele, hogy előbb végignézi a filmet.

– Aztán dolgozunk egy keveset – mondta titokzatosan.

A képernyőn két platinaszőke nő veszekedett oroszul, majd az egyik platinaszőke pofon vágta a másik platinaszőkét. Karattyolásukból Schiller Mihály egy mukkot sem értett, az orosz arcáról azonban a pofont követően eltűnt a feszültség. Az orosz arca földerült és kigömbölyödött, olyasfajta öröm hullámzott végig rajta, mint kisgyerekek arcán egy jól sikerült csíny végén. Egyszeriben mókás és bohócos lett az arca, csöppet sem félelmetes. Infantilizmus és valami nyárspolgári együgyűség kerekedett ki rajta, ami a megtalált belső derűből és kiegyensúlyozottságból származhatott. Schiller Mihályt azonban nem tévesztette meg a látszat, tudta jól, kihez van szerencséje. Elvégre én sem látszom veszélyesnek, gondolta. A nő whiskyt hozott be tálcán, de csak két poharat. Nem csak a kurvája, a cselédje is, gondolta Schiller Mihály. Kombinált módszer, nem rossz. De Maca nem tűrte volna.

– Akkor most dolgozunk – mondta az orosz, miután koccintottak, s egy fiókból fényképeket szedett elő.

A fényképeket a célszemélyről készítették a minap, persze úgy, hogy a célszemélynek erről fogalma sem volt. Fintorai, gesztikulációja, hamiskás tekintete és még hamiskásabb mosolya alapján Nagy Dávid színes egyéniség lehetett, aki köny-nyen be tudja hízelegni magát mind a nők, mind befolyásos pártfogók bizalmába. Az is látszott rajta, hogy önbizalomban nem szenved hiányt. Az ilyenekről mondja a világ, hogy sokra viheti még. De azért néha téved a világ. Mint most is, gondolta elégedetten Schiller Mihály, s egyik pillanatban rokonszenvesnek, a másikban határozottan ellenszenvesnek találta a célszemélyt. Pufók arcával, huncut tekintetével, csokornyakkendőjével akár kabarészerzőnek vagy konferansziénak is nézhette volna az ember. Persze mit keresne egy kabarészerző New Hontban? Témát, találta meg a helyes választ nyomban Schiller Mihály. Aztán ahogy újra meg újra átnézte a képeket, a célszemély hol Al Caponét juttatta az eszébe, hol egy amerikai filmszínészt, akinek a neve azonban nem jutott az eszébe. Ezeké most a világ, gondolta irigykedve. Bárkié, aki szemfüles. Az orosztól megtudta még, hogy a célszemély elvált ember, van egy hétéves fia, de az asszony és a gyerek nem New Hontban élnek, és nem is érdekesek nekünk. Továbbá a célszemély szenvedélyes kártyás vagy inkább hamiskártyás.
– Egy okostóni – mondta az orosz váratlanul magyarul.
Schiller Mihály elnevette magát.
– Hol tanulta ezt a szót?
Az orosz elbiggyesztette az ajkát.
– Az ember mindenfélét megtanul, ha sokat utazik a világban – mondta most már szlovákul.
Schiller Mihály már nem volt zöldfülű, megtanulta, hogy az ő pályájukon nem illik kíváncsiskodni, senki sem veszi szívesen, ha valaki a titkai körül szimatol. A kíváncsi ember nem él sokáig. Ez nem diákbuli, hogy csak úgy barátkozgassunk. Amióta így kiokosították, Schiller Mihály nagyot nőtt a saját szemében.
– Most mi lesz? – kérdezte amolyan vérprofi hangon. Legalábbis ő ilyennek hallotta a hangját, amióta olyan nagyot nőtt a saját szemében.
– Elmegyünk a kávéházba, és megnézzük az okostónit. Az okostóni minden este odajár kártyázni – mondta az orosz.
A kávéházba Fedor is velük tartott, hogy a bevonulásuknak nagyobb súlya legyen. Szerencséjük volt, éppen megüresedett az egyik asztal a táncparkett mellett. A célszemélyre egyelőre várni kellett. Schiller Mihálynak újra összeszorult a gyomra, többen is felismerték őt, köztük Erik, aki főpincérré avanzsált, meghízott, és lomhábban mozgott, mint valaha. Schiller Mihályt egy kicsit feszélyezte, hogy kigyúrt, bamba képű társai szemlátomást nem New Hont-i szabvány szerint készültek, s így őt abba a gyanúba keverhetik, hogy holmi alvilági társasággal szűri öszsze a levet. Kétségtelenül hátrányára vált a fiúknak, hogy más időzónában pottyantotta le őket a gólya. A rámeredő tekintetek azonban az első, felismerő pillantást követően – biztos, ami biztos – kerülték az övét. Kivéve az egyik, homályba vesző sarokasztalnál ülőkét. Schiller Mihály Király elvtársat vélte felismerni ott, majd Bolyki elvtársat, végül Terpitkó elvtársat is. Alig hitt a szemének. Fölfoghatatlannak tűnt a számára, hogy ezek még élnek. Márpedig, hacsak nem kísértetek voltak, kétségtelenül éltek, s ehhez még nagy magabiztosan sört is fogyasztottak, ami, Schiller Mihály tudomása szerint, szellemalakokra nem jellemző. Király elvtárs pedig intett neki, hogy ülne oda az asztalukhoz. A nagy kérdés az volt, vajon Király elvtárs fejében az észak újra északra van-e.
– Jó estét! – mondta kimérten.
– Nicsak, a Döbrögi-gyerek! – csóválta a fejét hitetlenkedve Király elvtárs. – Egy időben sokat emlegettek téged a városban. Ne csodálkozz, hiszen olyan hirtelen tűntél el. Mindenféle pletykák keringtek rólad. Azt mondták, felvitte az Isten a dolgodat. Mások meg azt, hogy fehér létedre cigányvajda lettél. Meg azt is, hogy Brazíliában élsz azzal a rossz útra tévedt, helyes leánykával, s ott ugyanazt csináljátok nagyban, amit itthon kicsiben. Nos hát, mi az igazság? Látom, szép öltönyöd és szép nyakkendőd van. Tehát nem mehet rosszul a sorod.
– Dolgozom – mondta Schiller Mihály.
– Az, bizony, nagy szó manapság – vakkantott közbe Terpitkó elvtárs.
– Na és mit csinálsz? – érdeklődött Bolyki elvtárs.
Ez egy kicsit fogas kérdés volt, még az olyan vérprofinak is, mint Schiller Mihály.
– Afféle adóbehajtó vagyok – mondta, s érezte, hogy kicsit alábbszállt a fensőbbséges hangja.
– Afféle? – húzta föl a szemöldökét Király elvtárs.
– Sokféle adó van manapság – szögezte le erre Schiller Mihály.
– Az már igaz, a kurva anyjukat – hördült föl Terpitkó elvtárs. – Szégyen, hogy ide jutottunk.
Schiller Mihály szemernyi kedvet sem érzett ahhoz, hogy ideológiai vitákba bonyolódjék ezzel a csontbrigáddal.
– Na és hol van Sirotka elvtárs? – kérdezte nem is annyira udvariasságból, csak azért, hogy másfelé terelje a beszélgetést.
– A temetőben – nyekkent meg újra Terpitkó elvtárs.
Úgy látszik, mégis van Isten, gondolta Schiller Mihály. De azért ő is illendően lesütötte a szemét egy pillanatra.
– Egy világ omlott össze benne, és maga alá temette őt – mélázott el Király elvtárs
– Pocsék világ ez – toldotta meg Király elvtárs szavait Bolyki elvtárs.
– Engem azért szeretnek az emberek – derült föl mégis Király elvtárs arca. – Most már szeretnek. Most...
– Amikor már látják... – bólintott Terpitkó elvtárs. – De hát ilyenek az emberek.
– Ilyenek – mondta Bolyki elvtárs is. – Gyarlók és hálátlanok, amikor jól megy a soruk. De – fordult oda Király elvtárshoz – azt hiszem, mennünk kellene, felség. – És az utolsó szónál rákacsintott Schiller Mihályra. – Beatrix már nyugtalan lesz. Azonkívül a pátensen is dolgozni kell holnap.
– A pátensen... – dünnyögte elrévedve Mátyás király, s megragadta Schiller Mihály karját. – Amint látod, fiam, minden napom, minden órám, minden percem ki van számítva. Te pedig csak hajtsd be könyörtelenül az adókat minden kurafin, aki megpróbál a népen élősködni. Lehet, hogy az igazság most szünetel, de meglátod, egyszer még üt az órája.
– Erről én is meg vagyok győződve – sietett biztosítani egyetértéséről Mátyás királyt Schiller Mihály. – Most is egy csirkefogót jöttünk lefülelni, felség.
Mátyás király elégedettnek látszott.
– Tudtam én mindig, fiam, hogy te a lelked mélyén rendes gyerek vagy. Örülök, hogy viszontláttalak, örülök, hogy jó útra tértél, a munkádhoz töretlen hitet és kitartást kívánok... Az audienciát ezennel befejezettnek tekintem. Induljunk hát, Rozgonyi és Kanizsa.

Schiller Mihály meghajolt, és sietős léptekkel visszament az asztalához a huszadik század végébe. Fedornak és az orosznak fogytán volt már a türelme, mert a célszemély továbbra sem mutatkozott, ahogy a kártyapartnereinek sem volt se híre, se hamva.
– Úgy látszik, hiába jöttünk – mondta Schiller Mihály.
Az orosz kizártnak tartotta, hogy Nagy Dávid bármit is megneszelt volna a készülő akcióból, vagy hogy elutazott volna. Inkább közbejöhetett neki valami, s ezért lefújta a kártyapartit. Fedor röhincsélt az orosz tanácstalanságán: mi jöhetett közbe? Biztos egy kurva! Neki nem sürgős. Szabad ember, azt hiszi, azt csinál, amit akar. Az orosz csúnyán nézett rá.
– Utoljára még játszik vele egyet a sors – mondta erőltetett nyugalommal.
– Jól átvert minket – állapította meg Schiller Mihály.
– Nyugalom – mondta az orosz. – Holnap eljövünk újra. Te pedig telefonálsz, hogy várni kell egy kicsit. De szállítjuk őt, arra esküszöm.
Hát éppen ez volt az, amit Schiller Mihály a legkevésbé kívánt: még egy napot New Hontban tölteni, és a tetejében még magyarázkodni is. Kimagyarázni az oroszt, amiért elszúrta a dolgot.
– Menjünk a francba – mondta. – Aludni akarok. – S intett Eriknek, hogy kéri a számlát.
Erik New Hont-i tempóban hozta a számlát, vagyis nem törte kezét-lábát a nagy igyekezettől, s hozzá még, Schiller Mihálynak úgy rémlett, sunyin is pislogott, meg kétértelműen vigyorgott, meg az is eszébe jutott Schiller Mihálynak, hogy Erik bizonyára még mindig lenézi őt a régi dolgok miatt, Maca miatt, hogy bizonyára úgy gondolja, ő még mindig az a senki, akibe bárki beletörölheti a cipőjét.
– Megismersz, Erik? – kérdezte.
A főpincér nem nézett a szemébe.
– Hát persze – mondta. – Bár ön már nagyon régen nem járt mifelénk.
– Nocsak, mióta magázódunk?
– A főnök utasítása – mondta Erik. – Munka közben tilos a bizalmaskodás. Vége a régi egyenlősdinek. New Hontban is haladnunk kell a korral.
Ez a beszéd tetszett Schiller Mihálynak.
– Nagyon okos főnököd van – mondta. – De, tudod, ez kevés. Ez csak a minimum. A tisztaságra és a kifogástalan modorra is ügyelni kell.
– Igyekszem – mondta Erik.
– Nem hinném – kötözködött tovább Schiller Mihály. – Nincs rendesen kipucolva a cipőd és az inggallérod is piszkos.
Erik röpke pillantást vetett a cipőjére, majd barátságtalan hangon azt mondta:
– Azt hiszem, téved, uram.
Schiller Mihály néhány decibellel fölhangosította magát.
– Látod, a jó modor is hiányzik belőled. A vendégnek, jobb helyeken, nem illik visszapofázni. Azonkívül súlyfölösleged van, lassú vagy, és azt hiszem, beképzelt is vagy. Nem fog ez jól végződni, Erik.
– Igenis – mondta a főpincér, de azért nem vágta haptákba magát, s az arcáról le lehetett olvasni, hogy valójában mit is gondol. Schiller Mihály egy fillérrel sem toldotta meg a számlára hanyag kézírással fölfirkált összeget.
– Borravalót most nem kapsz, Erik – mondta. – Talán majd legközelebb, ha újra erre járok, és te is följavítottad magadat.
Eriknek a szeme sem rebbent, s látszott, megkönnyebbül, hogy elkotródhat végre az asztaltól. Fedor és az orosz vajmi keveset értettek Schiller Mihály és a főpincér konverzációjából, csak annyit vettek észre, hogy incidens van. Kedvtelve és gyakran használták ezt a szót, szókincsükben előkelő helyen állt. Incidens, incidens, bólogatott Schiller Mihály, azt azonban már nem kötötte az orrukra, hogy miközben Eriket baszogatta, erekciója lett. Egy nő kellett volna, aki most sürgősen segít rajta. De se nő, se célszemély, úgy látszik, ma semmi nem jön össze, gondolta, ez egy ilyen nap. Az idióta Király elvtárs van meg az üresség, a tompaság, s valami nagy fáradtság és csömör a végén, hogy mire is ez az egész. Bankot kellene rabolni. Az mégsem ilyen lélektelen, unalmas robot, abban legalább van izgalom, vagányság, meg az ember az agytekervényeit is munkára kénytelen fogni.
– Na gyerünk! Utálom ezt a helyet – adta ki a parancsot, mert ebben a pillanatban, itt és most, ő volt a parancsnok.
Az orosz kurvája vacsora helyett teát és sós mogyorót szolgált föl, meg maradt még valami whisky is délutánról, azt nyomban elpusztították. Schiller Mihály kikövetelte, hogy a hálószobában alhasson, mármint ott, ahol a hálószobája volt valaha, amikor még az övé volt ez a lakás. Az orosz hosszas győzködésére sem hitte el, hogy ez a lakás egykor az övé volt, egyre csak valami Alkibiadészt emlegetett, ami nyilván alvilági álnév volt. Végül is mindegy. Schiller Mihály ilyen csekélységből nem akart presztízskérdést csinálni, s az orosz végül mégiscsak engedett az unszolásának. Úgy gondolhatta, jobb lesz, ha nem ugrál túlságosan, mert ő szúrta el ma este a dolgot, s ha holnap is elszúrja, nagyon ráfázhat. Fedort a konyhában helyezték ideiglenes nyugalomra egy keskeny matracon, amelyről lecsordult az ukrán hatalmas hasa. De hát a rangsort, a hierarchiát ilyenkor is tiszteletben kellett tartani. Ezen a ranglétrán, itt és most, Schiller Mihály állt a legmagasabb fokon, ami azonban nem jelentette azt, hogy bármit megengedhet magának. Az orosz kurváját, például, bármennyire is szerette volna, nem ráncigálhatta be az ágyába. Az orosz ezért, érthető módon, megneheztelt volna rá, s neheztelését különféle módokon juttathatta volna kifejezésre. Akár radikális módon is. Úgy, hogy előveszi a borotváját, s egyetlen lendületes suhintással elvágja Schiller Mihály torkát. És Schiller Mihály hiába volt az orosz főnöke, mindenki az orosznak adott volna igazat, mert az erkölcsi és bajtársias szempontok ilyenkor többet nyomnak a latban, mint a formális hierarchia. Ilyen esetekben nemcsak megengedett, hanem kötelező is a borotvák és hasonló szerszámok nem rendeltetésszerű használata.
Schiller Mihály ezért újragerjedt erekciójának letörésére az önkielégítés jól bevált terápiáját alkalmazta, majd szinte rögtön álomba ernyedt. Álomnak kezdetben nem volt kellemetlen, még csak különösebben bizarr sem. Schiller Mihály futballmeccset nézett egy óriási stadionnak a lelátójáról. A stadion egy kicsit a budapesti Népstadionra emlékeztetett, de nagyobb volt annál, zöld gyepszőnyege szinte vakított, s a huszonkét játékos, a bíró és a partjelzők pöttöm figuráknak látszottak a pályán, mintha egy toronyház tetejéről nézné őket. Schiller Mihály azonban így is tudta, hogy a sok izgő-mozgó figura közül az a fürge sárgamezes, aki egyik gólt a másik után lövi, Pelé. Hát mégis elkerült New Hontból, hát mégis híres lett. Örült neki, de azért összeszorult egy kicsit a szíve, hogy lám, Pelének sikerült, ő meg csak úgy teng-leng céltalanul a világban, egyszer csak hipp-hopp megöregszik és meghal, és nem hagy emléket maga után. Ugyanolyan nyomtalanul fog eltűnni a föld színéről, amilyen nyomtalanul élt.
A meccs után, a kijáratnál, a folyamként hömpölygő embertömegben Maca sodródott mellé. Schiller Mihály évek óta nem látta, mégis azonnal megismerte, és Maca is őt. Maca majd kibújt a bőréből örömében, hogy viszontláthatja, Schiller Mihály pedig szorosan megölelte.
– Gyere – mondta Maca. – Menjünk az öltözők felé.
Pelé is örült a viszontlátásnak, szinte semmit nem öregedett, csak a szeme lett öregebb és a pillantása gyanakvóbb.
– Tulajdonképpen hogy kerültök ti ide? – kérdezte Schiller Mihály.
Maca izgatott volt, és hadarva beszélt.
– Pelé megszöktetett. Eljött utánam, és megszöktetett. Csodálatos ember. Megmentette az életemet. Most már bevallhatom, hogy régóta szerettük egymást, csak titkoltuk előtted. Nem akartunk megbántani. Ugye, nem haragszol?
Schiller Mihály összeszorította a fogait.
– Nem.
– És te? Te mért nem szöksz el?
– Gyáva vagyok.
– Én segítek rajtad – erősködött Maca. – El tudlak bújtatni. Pelének van egy olyan rejtekhelye, ahol senki nem talál meg. Meg van egy ismerősünk, aki úgy átmaszkíroz, hogy még a szeretőd sem ismer meg.
– Így van – bólogatott Pelé. – Gyere velünk.
S meg sem várták, amíg Schiller Mihály válaszol, hanem kétfelől barátságosan belékaroltak, és betuszkolták egy nem messze parkoló limuzinba, amelyben büfé is volt szendvicsekkel és whiskyvel. Mindenféle zegzugos külvárosi utcákban hajtottak olyan őrült gyorsan, hogy Schiller Mihály ijedtében inkább behunyta a szemét. Egy kétemeletes, öreg bérház előtt álltak meg, amely akár New Hontban is állhatott volna. Az ablakokban sötét volt, a háznak vedlett a fala.
– Nem valami barátságos hely – állapította meg Schiller Mihály.
– De biztonságos – tódította Maca.
– Egy tucat rendőr őrzi mindenfelől – bizonygatta Pelé.
Schiller Mihály rájött, hogy tőrbe csalták, de a meneküléshez nem érzett elég erőt magában. Lépcsőkön vitték lefelé egy alagsori folyosó végébe. Annyi ereje sem volt, mint egy szúnyognak. Vasajtó csapódott ki előtte csörömpölve, őt pedig belökték valami sötét, dohos verembe.
Akkor fölébredt.
De nem a megkönnyebbülés érzésével, mint lidérces álmok után máskor. Amit az álomból fölmerülve hirtelen érzett, inkább valami végtelen, letargikus beletörődés volt, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Izmai annyira ellazultak, hogy pehelykönnyűnek érezte a testét a paplan alatt. Valahol a szoba sarkában egy vekker ketyegett. Schiller Mihály meggyújtotta a lámpát az ágya mellett. Háromnegyed három múlt öt perccel. Szomjas volt, a konyhában jó alaposan meghúzta a szódavizes flakont. Fedor meg sem moccant a matracon. A másik szobában az orosz és a kurvája versenyt horkoltak. Schiller Mihálynak kiment az álom a szeméből, semmi kedve nem volt visszafeküdni. Nadrágot és pulóvert húzott a pizsamájára, fölvette a ballonkabátját, és kiosont a lakásból. Az orosz bennehagyta a kulcsot a zárban, a kaput pedig, akárcsak régen, most sem zárták be éjszakára.
Oldalt a Volkswagen sötét tömbje fémesen csillogott a szemerkélő esőben. Schiller Mihályba, mint éles fájdalom, hasított bele a vágy, hogy a volán mögé üljön, és őrült sebességgel, mint az álombeli limuzin, elhajtson a vak világba. Az öngyilkosságnak ez egy lassú, de biztos módja lett volna. Csakhogy ahhoz előbb föl kellett volna törnie a kocsit. Némi vesződséggel bizonyára sikerült is volna. De mire elhatározta volna magát, az előbbi heves vágy, amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is lobbant. Élvezettel szippantotta magába a friss, nedves földszagú levegőt, s tett néhány tétova lépést a másik irányba. Nem akart messzire elkóborolni, de aztán egyre jobban kezdte élvezni ezt a magányos éjszakai sétát, s egyszer csak a belvárosban találta magát, amely ugyanolyan néptelen volt ebben az órában, mint a csöppnyi lakótelep. Azaz...
Azaz a templom mögötti sikátor odvas sötétjében, embermagasságban, mintegy tizenöt-húsz méterre tőle, megpillantott egy ufót, amely éppen őfelé mozgott. Ahogy közelebb ért hozzá, kiderült, hogy nem ufó, hanem csak egy világos kalap. A kalapnak nemsokára a gazdája is láthatóvá vált. A kalap gazdáját Király elvtársnak hívták. Úgy suhant el Schiller Mihály mellett, mint egy látomás, káprázat. A városháza felé vezető bekötő utca irányába tartott, s annyira el volt merülve magába, mint a holdkórosok. Reggel Schiller Mihály azt sem tartotta lehetetlennek, hogy csupán álmodta ezt az éjszakai kalandot is, mint Macát és Pelét a limuzinnal.
Schiller Mihály későn kelt, az orosz és Fedor lármáztak a konyhában, a nő valamit főzőcskélt.
– Rossz hírem van – mondta az orosz. – Az okostóni kórházba került. Bevérzett a gyomra. Állítólag a járási kórházban kezelik.
Schiller Mihály titokban örvendett a rossz hírnek.
– Akkor itt semmi dolgunk többé – mondta, s úgy tett, mintha bosszantaná a dolog. – Szerencsés fickó ez a mi emberünk.
– Azt nem mondanám – dünnyögte az orosz. – Marad itt nyűgnek a nyakunkon.
– A nyakadon – javította ki a nő.
Az orosz fölkelt, és hatalmas pofont kevert le a kurvájának.
– Téged nem kérdeztelek.
A nő bőgve kiszaladt a konyhából. Fedor vigyorgott.
– Na, tűzzünk innen – mondta.
Schiller Mihály megölelte az oroszt.
– Sajnálom, hogy így sült el a dolog – mondta. – Én majd otthon mindent kivasalok. Nem lesz probléma.
– Köszönöm – mondta az orosz.
– Azt hiszem, legközelebb valaki mást küldenek. Ez nálunk így szokás – mondta Schiller Mihály. – Mindig van újabb ügy, amíg az ember él. S mindig a legújabb a legsürgősebb.
Aztán a visszaút New Hontból sehová. Fedor fütyörészett. Nem mondta, de mégis nyilvánvaló volt, hogy neki sem fűlt a foga ehhez az ügyhöz. Ámbár tiszta ügyek nincsenek, ahogy tiszta emberek sem. Ez a világrengető felismerés valami bamba, tocsogós egykedvűségbe ringatta Schiller Mihályt. Délutánra kitisztult az idő, s benne mindenkinek jutott egy darabka égbolt. És mindenfelé csak az állandósult ideiglenesség. Schiller Mihály örülni nem tudott neki, de lassan megtanulta elfogadni.

Hogya György

Istent látni, és meghalni

PHILALETHES: „Minthogy azonban tökéletesen öntudatlan állapotban semmiféle időmértékünk sincs, hát minekünk tökéletesen mindegy, hogy míg mi abban a halálos álomban feküdtünk, addig a tudatos világban három hónap, vagy tízezer év telt-e el. Mert felébredésünkkor szép szóra ezt is, amazt is el kell hinnünk. És így neked közömbös lehet, hogy egyéniséged három hónap vagy tízezer év múlva adódik-e vissza.”
(A. Schopenhauer)

„Minthogy az egyén elsősorban önmagának a leszármazottja, múltbeli mivoltában pedig önmagának az őse, ezért igazi benső alkatának kibontakozása is a maga műve.”
(Hindu gondolat)

…és amikor egy idegen ház küszöbéhez érek, mindig eszembe jut, ahogy Gayomart* elrejtett gyémántját – az ő lelkét – kerestem. Az első emberi lelket, amelyet itt, az én századomban, az én életemben szerettem volna tetten érni. Sajnos, csak álmomban sikerült. Abban az álmomban, amelyben egy hatalmas madár üldögélt a vállamon és rekedtes hangján azt vetette a szemre, hogy részeg vagyok. Pedig közben úgy éreztem, kőből van a testem, és képtelen vagyok megmozdítani akár a kisujjamat is.
Igyekeztem az álmot a lehető legpontosabban lejegyezni, ám később elolvasva ugyanazt éreztem, amit valószínűleg te is érzel, miközben ezeket a sorokat olvasod: A szavaknak és gondolatoknak ezt a tetszés szerinti sorrendjét, egy szerencsétlen, hitehagyott lélek szinkretisztikus eklektizmusa hozta létre. Ám bármennyire is álomszerűnek tűnik mindaz, amit olvasol, a legképtelenebb és legkegyetlenebb valóságot tárja eléd. S mindezt azzal a nyilvánvaló megállapítással, hogy az időközben világméretűvé nőtt lélek olykor határtalan megvetéssel mutatja meg önmagát. A Lélek, amelyet nem én találtam meg, hanem ő talált meg engem, egészen egyszerűen azért, mert szüksége van a testemre, amely az övétől eltérő sűrűségének és lényegének köszönhetően képes továbbítani az ő információit.
A Lélek, ami láthatatlan és érthetetlen a számomra. Sőt mi több, felfoghatatlan és megközelíthetetlen, értelmezhetetlen és követhetetlen. Ráadásul mindent tud rólam. Az információit hihetetlen precizitással adagolja, s a legagyafúrtabb módon juttatja el hozzám mindazt, amit közölni akar. És én nem tehetek mást, mint elfogadom a szabályait, amelyek olyanok lettek számomra, mint a szentírás. „A szentírás nem magyarázza meg a dolgok másodlagos okait, hanem egyszerűen elmondja őket abban a rendben és stílusban, amely a legnagyobb erővel bírhatja hódolatra az embereket, különösen pedig a műveletlen embereket. Célja nem az ész meggyőzése, hanem a képzelet lekötése és rabul ejtése” – mondotta volt Spinoza, pedig ő ugye még mit sem tudhatott az én századom számítógépének képzeletet rabul ejtő képességéről. Arról a képességéről, amelynek segítségével tetszés szerinti, látszólag teljesen összefüggéstelen tényeket és adatokat sorol fel vagy csoportosít, miáltal hódolatra bírja az embereket. Különösen a műveletlen embereket...
Ebben a különös történetben különös kapocs köti össze a látszólag különös szereplőket. Hatim Tai, Timaiosz, Barbelo, Porphyrius, Cowper és Uriel da Costa* mellett számtalan láthatatlan szereplő segít megértetni a kulcsszavakat, ami például az utóbb említett Uriel da Costa esetében a küszöb. Hiszen, amikor da Costát elítélik, vállalja hogy végigfekszik a zsinagóga küszöbén és hitközségének tagjai végigtapossanak rajta. Aztán hazamegy és öngyilkos lesz. (Nem a zsinagógában!) Ugye te is látod, hogy a kulcsszó a küszöb, amely alá Gáspár Antonio Chi* – ugyanebben a történetben, hiszen nincs is „másik” történet – elrejtette népének szent könyveit. Da Costa zsinagógájának küszöbe tehát úgy aránylik a Feliratok Templomának* küszöbéhez, miként Gaspar Antonio Chi nagybátyja aránylik Mikóhoz. A matematika tudományára csak azért van e helyt szükség, mert a megértés folyamatában könnyebben megtisztítható az önmagára való utalásoktól, mint mondjuk a filozófia. Az esetlegesnek tűnő aránypárra pedig azért, mert segít közelebb jutnunk a tökéletes négyeshez. Az isteni tökéletesség hármasát (Atya, Fiú, Szentlélek) a világi élet teljességének négyesévé fokozzuk, hiszen Barbelo szerint is: „Az Isten négy”. Vagy akár Timaiosz felvetésére reagálva: „Egy, kettő, három – de hol a negyedik?”
Mert a négyes számnak megkülönböztetett szerepe van. Mert a négyes a tökéletes. És ez axióma.
Miként a matematikában a helyettesítés módszere segít abban, hogy minden kijelentés magától értetődő legyen, ugyanúgy érdekes megvizsgálni, vajon egy-egy történelmi helyzetben egy másik személyiség helyettesítésével egyértelművé válik-e a (történelmi) helyzet megváltoztathatatlansága?
Az eutaxia – a körülmények megfelelő figyelembevétele és a lelki tényezők összhangja – számomra kathékon – kötelesség—, így fel kell, hogy készítselek bizonyos véletlenszerűnek és időben egybeesőnek tűnő események szinkronicitására, amelyek nemcsak az én tudatomban jelentek meg, hanem valamilyen formában utat találtak az ősképek forgatagához is.
A contradictio in adiectót pedig teljességgel kizárhatod, hiszen gyakran megtörténik, hogy egy-egy fogalom vele összeegyeztethetetlennek tűnő jelzőt kap, miként egy-egy álom is. Az ember azonban gyakran rákényszerül, hogy a véletlenszerűnek vélt eseményeket, jelen esetben álmokat, éppen időbeni egybeesésük miatt próbálja meg összeilleszteni, megérteni, sőt mi több, megmagyarázni. Idővel tehát minden a helyére kerül, és ha megérted a történet logikáját, esetleg megtalálod az utat saját félelmedhez is…
…mert ez a félelem okozta, hogy én, aki tehát a történet akaratlan és tehetetlen közvetítője és tolmácsolója vagyok, sokáig abban a hitben éltem az életemet, hogy az nem tart tovább, mint 30-35 évig. Meg voltam róla győződve, hogy rövid életű leszek, és nem is akartam sokáig élni. Talán éppen ezért is volt siralmas az életem, képtelen voltam érvényesülni, s valójában semmi sem szerzett örömet. Lelki depresszióban szenvedtem, állandó szorongások kínoztak, képzelgéseimről és komplexusaimról pedig ne is beszéljek… Sajnos még csak nem is értettem nyomorult helyzetemet, valamint szomorúságom okát, és nem leltem helyemet ebben a monoton, megváltoztathatatlan világban.
Komor gondolataim közül néha felmerült anyai nagyanyám öccse, Mikó, akit gyermekkoromban gyakran nógattam és korholtam, hogy ne igyon már annyit, ő viszont csak megvetően nézett a világra – s némi jóindulattal rám, a tizenéves fiúra —, és sokatmondóan hallgatott. Érdekes módon – mire alkoholizmusának és kétkedésének legfelső fokára jutott – szájának alsó része állandóan előremeredt, mint az ősi maja sztéléken ábrázolt alakok ajka, s látni engedte az alsó ajak belső, rózsaszín peremét. Ettől aztán egy feledhetetlen grimasz vésődött az arcára, amely elárulta a világról és környezetéről alkotott véleményét. Bár nem hittem, hogy nagybátyám sokat tudhat a világról, s alkoholizmusának komolyabb, mélyebb okai lehetnek. Sőt, hajlamosabb voltam feltételezni, hogy egyáltalán nincs véleménye a világról. Talán ezért is tudta könnyedén kijelenteni, hogy: „Ha a sivatagból elfúj a szél egy marék homokot, semmi sem változik: a sivatag sivatag marad, a marék homok pedig csak egy marék homok.” És talán ezért volt könnyebb tagadnia is…
A főtéren – már ebben is van valami érdekes törvényszerűség – a mozi épülete szinte szemben helyezkedett el a kis dombon magasodó templommal. Mikó napközben a templomban, az angyalkák és a szentek körül segédkezett, porolta a szőnyegeket, takarított, esténként pedig a moziban vetítette a filmeket. Ma már nem is csodálkozom, hogy nehezen tudta elviselni az életet, amelyben két, néha egymásnak ellentmondó világ – a vasárnapi misék és az esti filmek illúziója – veselkedett egymásnak, s valójában egyiknek sem volt köze az ő életéhez. Tulajdonképpen inni is akkor kezdett el igazán, mikor munka nélkül maradt. Képtelen volt feldolgozni a helyzetet, amelybe belekerült: egyik világ sem adott neki mankót ahhoz, hogy nélkülük is megálljon a lábán. Személyiségének képe valahogy mégis belém ivódott, megmaradt, annak ellenére, hogy nem akad egyetlen komoly beszélgetés sem, amelyre emlékeznék, csak maga a tény, hogy gyakran meghallgatott. Mert hallgatni is jókat tudtunk kettesben. Azonban a kisembernek ez a nyegle hányavetisége és cél nélküli tagadása, amellyel mindezek után a világot megvetette, határozottan imponált nekem. Egy elemi erőt feltételezett, amelynek létéről nekem fogalmam sem lehetett abban a korban. Ugyanis már akkor eluralkodott rajtam egy belém oltott (vagy örökölt?) félelem, melyet, azóta sem tudok kiheverni, az egzisztenciális félelem. Mi lenne, ha azt tenném, amit ő? Mit szólnának ez emberek? Megélnék-e? Én is imádtam a filmeket, de soha nem engedtem meg, hogy világuk eluralkodjék az életemen. A képzeletemben olykor eljátszottam egy-egy hős szerepét, de az életemet nem a hősök határozták meg. Gyermeki felületességem – értsük ez alatt tapasztalatlanságomat és tudatlanságomat – eredményeként nem köteleztem el magam semmi – s végképp nem valami ideológia – mellett, s mikor tizenévesen megszólított egy csodálatosan szép nő a vonatban, s hosszabb beszélgetés után megkérdezte, vajon miért nem hiszek Istenben, ostoba, magabiztos mosollyal nem válaszoltam neki. Ettől persze sokkal rosszabb volt, hogy sokáig önmagamnak sem…
…Mikót tehát egyszerű, felületes alkoholistának tartottam, s mit sem sejtettem még akkor magáról a félelemről és az alázatról. Az alázatról, ami pedig sok mindennek az alapja. Hogy honnan vettem magamnak a bátorságot, hogy ítélkezzem bárki fölött is? Nos ugyanaz a közösség, amely a félelmet nevelte belém, belém oltotta a gyors és kíméletlen ítélkezés ostobaságát is, amelynek egyik megnyilvánulási formája éppen a közösségből kinézett egyének elítélése volt. De hát ahhoz is idő kell, hogy azzal találkozzunk, aminek megértésére bensőnkben megértünk…
…negyvenéves lett, mire megérett arra a találkozásra, melyről egész életében álmodozott. Edgar utolsó története akkor kezdődött, amikor a valaha kifogástalan öltözetű, sokat és rendszeresen tornázó fiatalember rongyosan és halálos részegen arccal előre beleesett az egyik baltimorei utca pocsolyájába, és az elfogyasztott alkohol és a pocsolya vize miatt kómába esve négy napig a halállal küzdött. „Elmémnek mindig mélabús a színezete, és olyan, mint némely pocsolya, amely, bár fekete és rothadt a vize, fényes nappal a nap sugarait ragyogtatja tük-rén.” – írta Edgar egyik kedvelt kortársa Cowper, s lám a pocsolya most álnokul és komiszul nem a nap sugarait, hanem a baltimorei utca lámpáinak hamis fényét verte vissza.
Nem messze munkanélküli csavargók egy csoportja egy szurkos hordóban papírokat égetett. Különböző újságokat és könyveket szedtek össze, s a hatalmas lángok mellett bárgyú pofával, egykedvűen nézték, mint égnek el az egykor Edgar által szerkesztett Brodway Journal megsárgult lapjai.
Edgar kómába esett, és bár nem sokan törődtek vele, az a pár ember is tisztában volt azzal, hogy nem sokat tehetnek érte, és a „baleset” valószínűleg pontot tesz az alkoholista író utolsó történetének végére. Ráadásul olyan „hozzáillőnek”, megérdemeltnek vagy inkább kiérdemeltnek vélték.
Ebben az állapotban, magára hagyottan, kiutáltan és megvetetten, mikor képtelen volt megmozdítani akár a kisujját vagy a szempilláját is, agya tovább működött, és furcsa képek jelentek meg benne. Negyven évének minden addigi törekvése – amellyel a nyílt világ képeit és fogalmait kívánta befogadni —, mint egy hatalmas áramlat visszafelé fordult, és lassan befelé kezdett szivárogni. Egy hatalmas, mozgó kozmosz lódult meg és indult el, amelyet agya, mint egy fekete lyuk elnyelni készült. Ugyanakkor olyan képek jelentek meg szemei előtt, amelyekről addig tudomása sem volt, s mintha nem is az ő általa összegyűjtött tudásanyagot tükröznék. Európai műveltsége, amelyre amerikaiként oly büszke volt, ebben a kavargó univerzumban csak sziporkaként jelent meg, s kezdetben az, ami ebben a jelenetben értelmezhetővé vált számára, csak a kavargás befelé irányuló mozgása volt.

Majd egy hatalmas, kör alakú helyiségben lebegett, mintha csak egy illuzionista mutatványában szerepelne, s teste, mint egy iránytű mágneses mutatója forgott körbe-körbe. A falakon tükörlapok sorakoztak, s mintha mindegyiken egy-egy emberalak állt volna. Olyan érzése lett, mintha ismerné őket, de a mozgás miatt nem láthatta tisztán az arcukat.
… A csodákban akkor kezdett hinni, mikor megismerte Andát. Ott, a kertben, a holdvilág mellett, hófehér ruhában, szomorúan, mint egy álom. Bár akkor csak pár szót váltottak, attól kezdve kapcsolatukat egy megmagyarázhatatlan öszszetartozás határozta meg, mintha testvérek, sőt mi több, ikerlelkek lennének, akik pontosan érzik, mire van szüksége a másiknak. Olyan közelinek érezte Anda lelkét, mintha maga a Szentlélek közelítene hozzá. „A toll tehetetlenül hull ki remegő kezemből. Amíg a te drága neved a tárgy, bár te kérsz rá, nem tudok írni – nem tudok beszélni, se gondolkozni, jaj, hogy érezni se tudok; mert nem érzés az, hogy állok mozdulatlanul az álmok tágra nyílt kapujának aranyos küszöbén s elragadtatva nézek bele a ragyogó fasorba, és az, amit reszketve látok jobbra, látok balra és az egész úton végig, bíborszínű párában messze-messze, ahol a távlat végződik – te vagy az, csupán te!” – írta Andáról, mert – idővel – Anda adta meg neki az igazi boldogságot és – végül – az igazi kínt. Andával tudott utoljára felszabadultan beszélgetni, önfeledten és igazán boldogan szeretkezni, és belé volt igazán szerelmes.
Mikor megismerte Andát, akkor már gyakorlatilag feladta az életét és feleségét, Elmirát. (Elmira az az első nagy szerelem, akit csak hosszú évek elteltével kap meg az ember, és akkor jön rá, hogy bár felesége nagyon jó háziasszony, törődik és gondoskodik, sőt mi több, elnézi a férje hibáit, de teljesen immúnis az irodalommal szemben.)
Mint férj, és mint író kemény alkoholizmussal küzdött, minek köszönhetően már-már arra is képtelennek tűnt, hogy alaposan sorra vegye, mit kívánt életében elérni, s mi volt az, amiről lemondott. Bár az „eredmény” akár tragikusnak is tűnhet, ő úgy érezte, mindent elért, amit kívánt: újságszerkesztő lehetett, irodalmi műfajt teremtett, s lám, részegen és toprongyosan is megszerezte Anda szerelmét…
Andáét, aki a kezdetekben az elérhetetlent jelentette számára, már-már valamilyen szentléleki megtestesülést, amely egyszerre jelentette a nőnek, mint fizikai személynek a fogalmát és egy elvont, metafizikai szimbólumot is. Míg Elmira maga volt a hétköznapi biztonság, aki felkarolta őt, és segített neki átlábolni a mindennapi megélhetés megalázó érdektelenségén, addig Andát olyan eszményi tulajdonságokkal ruházta fel a képzelete, amelyeket képtelen volt saját magának megmagyarázni. Miként azt is képtelen volt megmagyarázni, hogy miért küzd állandó depresszióval, s miért érzi magát oly nyomorultnak. Sajnos a feleség minden igyekezete sem volt képes feloldani férje érdektelenségét, s bár Edgar a nő gondoskodásáért és a neki is köszönhető kisebb sikerekért hálás volt, de sohasem az önfeledt, rajongó szerelem érzésével, hanem inkább a hála és tisztelet – számára megalázó – baráti odaadásával, miközben rettenetesen szégyellte is magát azért, amit tett.
… rettenetesen szégyellte magát azért, amit tenni készült, ám Gaspar Antonio Chi sorsa azon a napon dőlt el, amikor Diego de Landa püspök elrendelte az autodafét az országban, amelyet addig „u luumil cutz yetel cek”-nek, azaz a pulykakakasok és szarvasok országának neveztek. Égett emberi hús szaga fojtogatta a levegőt, kopaszra nyírt vagy szégyensapkába bújtatott megfélemlített emberek bujkáltak el az őserdőkbe, s korbácsolástól vérző, megkínzottak sikolyai szálltak az ég felé, mikor de Landa – a pogány istenhittel leszámolandó – máglyákra rakatta az ősi szent könyveket.
Pedig Landa volt az az ember, aki bevezette Gaspar Antoniót a kereszténység világába, s akit éppen a tanultak miatt atyai társának fogadott el. Egy művelt és főleg megbízható társnak, akit feltétel nélkül követhet, akár az Istent. Akiben ugyanúgy megtalálható volt – és ez nem csak Gasparral szemben – egy bizonyos tiszteletet és hódolatot kiváltó távolságtartás is, amely szintén rányomta bélyegét a kapcsolatukra.
…Amikor Edgar, az író először látta álmában a kísérteties piramisokat és a fekete ruhás alakot, aki feszes tartással nézte a könyvek lángjait, zavarta, hogy csak a férfi hátát láthatja, ám tökéletesen „emlékezett” az indián Gaspar megütközött, csalódott arcára. Felfoghatatlan volt számára, honnan, miféle forrásból fakadhat az álom, miféle kapcsolat lehet közte és egy megkeresztelkedett indián között, és főleg miért magától értetődő számára a jelenet, ám feltételezte, hogy valami oka csak van ennek az állandóan visszatérő jelenségnek, és így csendes beletörődéssel szemlélte az őt kísértő képeket. Annak ellenére, hogy nem bírta az alkoholt, már ekkor gyakran nézett a pohár fenekére, és néha szándékosan leitta magát, hogy rémálmaiból merítve újabb és újabb rémtörténeteket tárjon az olvasók elé. Ebben az állandóan ismétlődő álomban Diego de Landa, Yucatan püspöke kitartó rendszerességgel égeti el a maja szent könyveket, miközben Gaspar Antonio Chi, a jezsuitáknál nevelt indián, megrökönyödve szemléli mindezt. Talán az állandó ismétlődés hatására történt, hogy néha arra ébredt, Itzamna isten papagája ül a vállán, és csőrével az ő kőkemény szívét akarja kivájni. Ilyenkor Edgar még abban sem volt bizonyos, vajon Diego de Landa égette-e a könyveket és Gaspar segített neki, vagy fordítva, Gaspar égette saját népének könyveit, és de Landa volt az, aki csendesen szemlélte az indián hitbuzgóságát…
…a környezete – a jezsuita papok – által beléoltott kezdeti hitbuzgóság nem lankadt benne, és Gaspar Antonio minden igyekezetével azon volt, hogy Jézus követőjévé váljék. Őszinte lélekkel kívánta hirdetni a szeretetet, s örömmel látta, hogy népének vezére, Na Chi Cocom fejedelem is így döntött, és követendőnek és elfogadhatónak tartotta ezt az utat. Bár Jézus véráldozata rokonnak tűnt népének véráldozatával, a keresztények által hirdetett szeretet eszméjét sokkal békésebbnek és emberibbnek találta, mint azokat a szertartásokat, amelyeken nagybátyját – a fejedelem testvérét – is nemegyszer tetten érte. Tanúja volt, amint Don Juan (Na Chi Cocom felvett keresztény neve) titokban emberáldozatot mutatott be isteneinek, s ettől nagyon csalódottnak és nagyon árvának érezte magát. S ettől még inkább Jézushoz menekült, neki sírta el bánatát és az ő jóságos tekintete vezette tovább életútján. Ekkor történt az eset, amelytől azóta sem tud szabadulni: egyik lázas éjszakáján, álmában megjelent neki Isten. Ám a vállán a szent papagáj ült, és Gaspar Antonio nem értette az álmot. Kétely támadt benne, vajon nem Itzamna isten üzent-e ily módon neki? És elbizonytalanodott.
Később már nem volt annyira bizonyos abban, hogy mit is látott, de kitartott azon állítása mellett, hogy Istent látta… még később pedig már egyre kevésbé volt biztos abban, hogy valóban Istent látta, s csak a bátortalan vágy maradt meg benne.
Talán éppen ennek a bizonytalanságnak és a Diego de Landa részéről megnyilvánuló megmagyarázhatatlan és néha nehezen elviselhető distanciának köszönhető, hogy Gaspar – bár kétségek által gyötörve – nem árulta el rokonait, és nem szólt de Landának egy szót sem azokról a pogány szertartásokról és áldozatokról, amelyeket a megkeresztelkedett nagybátyja és a halacs vinik(fejedelem) hoztak Itzamna isten tiszteletére.
Úgy gondolta, idővel és türelemmel megváltoztatja nagybátyját, de azért gyakran korholta őt amiatt, hogy Jézusba vetett hite nem elég őszinte. Nagybátyja csak megvetően nézett a világra – némi jóindulattal rá, a tizenéves fiúra –, és sokatmondóan hallgatott. Érdekes módon szájának alsó része állandóan előremeredt, amitől idővel úgy is maradt, s látni engedve az alsó ajak belső, rózsaszín peremét. Ez azóta történt, hogy a kezdeti – spanyol hódítókkal szembeni – ellenállás után fogságba esett, és más választása nem lévén, meg kellett ígérnie, hogy áttér a keresztény hitre, különben meghal. A fejedelem is, és Gaspar nagybátyja is elvállalta a feltételt, sőt látszólag jó képet vágva, együtt is működtek a hódítókkal, segítettek összeszedni népük szent könyveit. Gaspar nem hitte, hogy nagybátyja – az addig a keresztény térítőktől tanultak alapján – sokat tudhat a keresztény világról, de akkor még ő sem tudott sokat a félelemről és az alázatról, ami sok mindennek az alapja. Azzal azonban tisztában volt, hogy ha elmondaná de Landának, kinek áldoznak rokonai, azzal a halálos ítéletüket írná alá. Diego de Landát ugyanis különböző feljelentések alapján visszahívták Spanyolországba, hogy tegyen jelentést az Indiai Tanácsnak a kegyetlenségeiről, ám ő provinciálisként elutazott Landa püspökként érkezett vissza, és attól fogva maga volt az Isten a Yucatan félszigeten. Így Gaspar a régi maja könyvek latin betűs másolása mellett inkább a hitélet kérdéseivel kötötte le magát, s további összefüggéseket keresett népének ősi könyvei és az Újtestamentum között. Jézus véráldozata még gyermekkorában annyira megfogta (tizennégy éves kora óta keresztény papok nevelték), hogy egész életében valami ehhez foghatót akart megvalósítani…
Az autodafé hatására azonban szinte minden összedőlt a lelkében. Landa hűvös pillantása, kérlelhetetlen hangja meggyőzte arról, hogy reménytelen vállalkozás lenne akár csak megpróbálni is ellenkezni a nagyhatalmú főpappal. Egyre pontosabban ismerte fel Landa ördögi tervének részleteit. A maják régi, szent könyveinek másolása nem arra irányult, hogy megmentse, hanem hogy összeszedje és elégesse őket…
…egyre gyakrabban érezte, hogy a szent könyveket össze kellene szednie, és el kellene égetnie. Az egyetlen, ami Andában zavarta, s amit kapcsolatuk elején nem értékelt kellően, az a nő Jézussal való kapcsolata volt. Ha róla beszélt, egyfajta vallásos áhítat és távolságtartás lett jellemző a viselkedésére, ami egyrészt dühítette Edgart, másrészt fokozta a nő iránti vonzalmát. Ennek érdekében hazudta azt, hogy álmában megjelent neki Isten, ami nagy hatást tett a nőre. Ami persze csak részben volt igaz, hiszen akkoriban „másfajta” istenekkel álmodott, akik véres áldozataikkal borzolták az életét. Az áldozat nyelvén áthúzott zsinórról lecsepegő vér koppanását még akkor is hallani vélte, mikor már teljesen leizzadva magához tért, és riadtan lihegve pislogott a plafonra. Itzamna isten kőszobra és a vállán ülő quacamayo papagáj képe többször is megkísértette őt álmában. Ám mikor végül verset írt a kőből készült isten vállán ülő madárról, jobbnak látta más nevet adni az istenségnek és a madárnak, hiszen bölcsebbnek találta olyan szimbólumok használatát, amelyeket évezredek óta milliók tekintenek érvényesnek.
Az Andával való kapcsolatban fejlődtek ki a látomásai, amelyek egyrészt szerelmes verseit szülték, másrészt az alkoholnak köszönhetően azok a rémálmok, amelyeket még írásaiban sem mert közölni, mert számára és kora emberének számára is teljességgel érthetetlennek, s kegyetlenségükben hihetetlennek tűntek. Viszont ekkor fogalmazta meg legnehezebb rejtvényeit is. Szívesen foglalkoztatta olvasóit rejtvényekkel, ám azokat, amelyek „indián” álmaiban fogantak, senki sem tudta megfejteni….
…bizonyos lehet benne, hogy ezt a tettét senki sem fogja megfejteni, gondolta elégedetten, miközben több mint hetven lépcsőfokon mászott fel a hatalmas kőből készült gúla tetején helyezkedő Feliratok templomához. „Vid videre Christum transgiguratum? Ascende in montem istum, disce cognoscere te ipsum” (Látni akarod a megdicsőült Krisztust? Menj föl erre a hegyre, tanuld meg megismerni önmagad!) – mondta neki Diego de Landa, és ő nem felejtette el a tanításokat: felmegy a hegyre, de a saját népének hegyére és a saját népének istenét fogja meglátni, pontosabban ő maga lesz népének megmentője, Jézusa!
Gaspar Antonio ügyet sem vetett az épület falait díszítő hatalmas lapokra, melyeken féldomborművek és különböző jelek sorakoztak. A menet megállt a templom bejárata előtt, majd a papokat kivéve mindenki fél térdre ereszkedett. Szemlesütve vártak a temetés előtti szertartásra. Na Chi Cocom fejedelem megállt az áldozati edény előtt, amelyben már ott lapultak a vért felfogni hivatott papírdarabok (a vér az ember lelke, s az elégetett papírral visszakerül az égbe), majd a szertartást szolgáló díszített obszidián késsel előbb a nyelvét döfte át, melyből aztán a rajta áthúzott és az edénybe vezetett zsinóron lassan csepegni kezdett a vér. Majd a péniszét készült megvágni. Gaspar lopva felnézett és megpillantotta a férfi mereven álló péniszét. Sisakja miatt csak földtől derékig láthatta a fejedelem testét, de így legalább az ő szemeit sem láthatta senki. Az egyik erős marok megfogta a hímtagot, a másik pedig a késsel hatalmas sebet ejtett rajta. Vesszejéből vörös vér fröccsent ki.
A szertartást követően Gaspar a halott nagybátyját kísérő papok között lépegetve, közvetlenül a fejedelem háta mögött, lassan bement a templomba, majd a már felemelt, gondosan csiszolt kőlapok alatti üregbe ereszkedtek. Huszonkét lépcsőfokon lefelé haladva a hatalmas gúla belsejében lévő halotti kamrába jutottak, ahol már elkészítve állt a hatalmas szarkofág. Miután elhelyezték benne a nagybátyját, Gaspar segített belerakni a magával hozott útravalókat. A szokásos kagylóhéjakon, gyöngyökön kívül Gaspar két kis szobrot is behelyezett nagybátya mellé. Lopva a küszöböt alkotó kőlapokra pillantott. Csak ő és társai tudták, hogy előző nap már elrejtette alattuk a Landától visszaszerzett elégetésre váró könyvek nagy részét. Nem tudta, nem tudhatta, hogy idővel, esetleg sok-sok évvel később bejut-e valaki ebbe a sírkamrába, mivel azonban nagybátyja a halacs vinik fejedelem öccse nem volt pap, és így nem tehetett mellé könyveket (könyveket csak papok mellé tettek), ő egy ládában negyedmagával már előző nap elrejtette mindazokat a könyveket, amelyeket hasznosnak ítélt. A három ifjú most itt van mellette, és mindannyian tisztában vannak azzal, hogy innen már élve nem jutnak ki. A hagyományok szerint őket is feláldozzák. A könyveket azonban mégsem de Landa égeti el!
…Bár irtózott még a gondolatától is, most már sajnálta, hogy a könyveket nem égette el! Andával való kapcsolatában feltört és eluralkodott benne egy kisebbrendűségi érzés. Kiszolgáltatottnak és esetlennek érezte magát, szegénynek, piszkosnak, elhanyagoltnak, és főleg bűnösnek. Kínozta a tudat, hogy adott esetben képtelen lenne eltartani a nőt, s anyagi korlátai, pontosabban a pénzhiány újabb korlátokat vetítettek képzelete elé. Anda műveltsége, szellemessége, kedvessége és közvetlensége pontosan annak a világnak a képét tükrözte vissza, amelyet bár megálmodni képes volt, elérhetetlennek és megvalósíthatatlannak tartott. Ez az a világ, „amely mindenütt a mienk fölött áll; amelyben az élet törvényei fel vannak függesztve, vagy átalakítva; amely az ég és föld között lebeg, az absztrakcióban, álomban, a szimbólumban; amelyben a lények úgy elmosódnak, mint a fantasztikus alakok, melyeket a felhőkben látunk, s melyek hó- és aranyöltönyükben szeszélyesen, felváltva hullámzanak és változtatják alakjukat”.
A testi és lelki beteljesülésnek ez a tökéletes kettőssége már eleve jelezte számára, hogy ezek után már nincs más érzés, nincs több boldogság, nincs élet, nincs semmi. Érezte a törvényszerűen közelgő tragédiát, hiszen egész életében fizetnie kellett minden apró boldogságért. Keményen, következetesen és visszavonhatatlanul megfizetett minden percért, amelyet boldogan tölthetett: erre a „sors” nagyon odafigyelt. „Tudta”, hogy Anda Isten ajándéka, ami után már elképzelni sem lehet szebb és felülmúlhatatlanabb jövőt, de nem tudhatta, és még álmában sem gondolta volna, hogy ez ilyen tragikusan ér majd véget.
Későn jött rá, hogy egész életében egyfajta Istennel folytatott játék részese volt, amely játékban Isten újra és újra bebizonyította neki mindenhatóságát. Nem volt olyan, s lett légyen az bármi, aminek létét, lehetségességét, megvalósíthatóságát, bizonyíthatóságát ne úgy mutatta volna meg neki, hogy ugyanannak az ellenkezője is igaz ne legyen. Ebben a játékban mindent megkapott, amiről lemondott, s mindent elveszített, amit fontosnak talált… Leegyszerűsítve: utólag ismerte fel, hogy teljesültek olyan álmai, amelyekről azt hitte elérhetetlenek, és bukott el partit pókerrel a kezében.
…ebből következett – és Edgar meg volt róla győződve —, hogy Isten most is pusztán az ő bosszantására tette, amit tett. Amíg Andát meg nem ismerte, nem érdekelte őt sem a múlt, sem a jelen. „Az én életem csupa szeszély volt, impulzió, szenvedély, a magányosság kedvelése, s a jövőre mohón vágyódtamban az egész jelennek megvetése.” Úgy érezte, minden addigi szenvedésének célja Anda elérése volt, a nő, akit nem szeretni, de imádni kell. Aki testiségével, kedvességével és figyelmességével annyira elbűvölte, hogy gondolkodás nélkül otthagyta volna Elmirát. Ám Anda ebbe nem egyezett bele. Lassan átvette Edgar gondolkodásának irányítását, kitöltötte, s meghatározta minden napját. Valóban találóra sikeredett az általa megfogalmazott elnevezés: Anda = Isten ajándéka. De vajon kiérdemeltem-e, vagy megérdemlem-e ezt az ajándékot? És egyáltalán: ki vagyok én, tette fel a kérdést, miközben reggel a tükörbe nézett, s bután mosolyogva nem felelt önmagának. Néha egyszerre több Edgar is visszanézett rá a tükörből, s úgy érezte, képtelen mindegyiknek felelni. Eddig egy megmagyarázhatatlan félelem miatt nem szólalt meg, ám most már érezte, hogy elkerülhetetlen a válaszadás. Az az igazság, hogy Anda halálával kikerült a nő bűvköréből, és átfutott az agyán, hogy talán nem is ő szerette Andát, hanem egyfajta elvont esztelen szerelem imádta az elvont „meztelen” nőt.

Megkönnyebbülést érzett, s mellékessé vált Elmira is, és minden, amit eddig tett. Apróságnak tűnt fel saját részegessége, aljassága, gerinctelensége, gyengesége és kiszolgáltatottsága. Üreseknek tűntek fel legszebb versei, gyerekesnek a rémnovellái. Mindez csak megtévesztés volt. Szavak, amelyek nem takartak megélt élményt, nem mondtak igazat, és nem hordoztak magukban semmi mélyet… sőt mi több, ekkor már Anda halálát is másként látta: Aznap reggel még tükörbe sem nézett, úgy indult el otthonról. Félelmei már annyira elhatalmasodtak rajta, hogy csak egy jó adag pálinka segített neki abban, hogy elinduljon. Már mindentől félt. Félt kimenni az utcára, mert attól tartott, valami rossz történhet vele, félt megszólítani egy idegen embert, mert lélekben felkészült rá, hogy az illető valamelyik általa írt rémtörténetének megtestesült alakja, és félt bármire gondolni, mert álmaiból csak véres emlékek feleltek a legegyszerűbb gondolatra is. Sőt mi több, a félelem és valami megmagyarázhatatlan türelmetlenség már olyannyira eluralkodott rajta, hogy a legképtelenebb dolgok jutottak eszébe, s a hozzá intézett legegyszerűbb kérdésekre, a legképtelenebb és legvadabb válaszok születtek meg az agyában. Néha inkább nem válaszolt, csak nézett, mert a válasz, amely felötlött benne – érezte –, nem e világból való. Véres, rémítő álmai teljesen eluralkodtak az elméjén, s idővel már az is megfordult a fejében, vajon képes-e még nevén nevezni a dolgokat? Vajon nem azok az álombeli hasonlatok és szimbólumok okozták-e a zavart a fejében, amelyeket oly nagy szeretettel használt? Vajon nem emiatt iszik-e állandóan? Vajon nem álmai felelősek-e mindazért a változásért, amelyen eddig átment? Ám legfőképp attól félt, hogy örökre elveszítheti Andát.
Lassú, bizonytalan léptekkel indult el, és maga sem tudta, mi vezérelte a vörös téglafalú templomhoz. Szerette volna, ha csak álmodná azt, amit benn látott. A korai hajnali órában senki sem tartózkodott a templomhajóban, ám ő érezte, hogy neki ott a helye. Míg álmaiban néha sikerült rákényszerítenie magát arra, hogy azt képzelje, csak álmodik, most semmiképp sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy bár részeg, mégis a valóság az, amivel itt most szembe kell néznie. Az ott fent a hatalmas kereszten, Jézus ember nagyságú teste mellett maga Anda! Felakasztotta magát Jézus keresztjére!!! Őrület! Miért? Miért tette? Edgar megdöbbenve állt, hunyorogva próbálta rögzíteni a képet, amely a szeme elé tárult. Anda hófehér, lepedőszerű hálóingben csüngött, feje félrebillent, mintha csak meghitten odahajtotta volna Jézus fejéhez, s lábainál, az egyik szürke kőtáblán, egy darab papíron írott szöveg feküdt. Edgar érezte, mi áll rajta, hiszen utóbbi beszélgetéseik alkalmával többször is hallhatta a mondatot: „…quomodo per cognitionem nostri possimus ascendere ad cognitionem ipsus Dei.” (Ily módon önmagunk megismerésével felemelkedhetünk magának Istennek a megismeréséhez.)
„…quomodo per cognitionem nostri possimus ascendere ad cognitionem ipsus Dei”– idézte fel keresztény életének egyik mondatát Gaspar, miközben hátát a szürke faragott kőfalnak támasztva várta az utolsó percet. A pap, amelyik megígérte, hogy nem öli meg, betartotta a szavát, így Gaspar Antonio egyedül ült a sírkamra sötét előterében. Várta a találkozást, amely talán igazolni fogja döntését. Körötte megölt társai feküdtek. Tudta, hogy minden embernek kiméretett, mennyit lélegezhet élete alatt. Egy k´in (egy nap) alatt ez 25920 lélegzet. Nem fárasztotta magát azzal, hogy kiszámolja, mennyit jelent ez egy vinal (hónap), illetve egy tun (év) alatt. Lassan fogyott a levegő, s közeledett az utolsó lélegzet… Ebben az állapotban magára hagyottan, mikor képtelen volt megmozdítani akár a kisujját vagy a szempilláját is, furcsa képek jelentek meg agyában. Megélt éveinek minden addigi törekvése – amellyel a nyílt világ képeit és fogalmait kívánta befogadni —, mint egy hatalmas áramlat visszafelé fordult, és lassan befelé kezdett szivárogni. Egy hatalmas, mozgó kozmosz lódult meg és indult el, amelyet agya, mint a chichén itzái kút* elnyelni készült. Ugyanakkor olyan képek jelentek meg szemei előtt, amelyekről addig tudomása sem volt, s mintha nem is az ő általa összegyűjtött tudásanyagot tükröznék. A Landa utasítására végzett könyvmásolásai során szerzett maja műveltsége, amelyre oly büszke volt, ebben a kavargó univerzumban csak sziporkaként jelent meg, s az, ami ebben a jelenetben értelmezhetővé vált számára, csak a kavargás befelé, az agyába irányuló mozgása volt.
Gaspar Antonio jelenlétei az álmaiban annyira természetessé váltak, mint az időnkénti álombeli repülések, a víz alatti fojtogató érzések vagy a rettenetes rémálmok. Olyannyira, hogy valami közösséget, rokonságot is érzett Gasparral, mintha lelkük valami közös tőről fakadna, mintha ugyanazzal a lélekkel bírnának mindketten. Sőt mi több, természetesnek vette a maja közeget is, miként – álmában – bármely kultúrkör véletlenszerű megjelenése elfogadhatónak tűnt számára. Az emberi szellemiséget annyira általánosnak, ősinek és közelinek érezte magához, hogy ebben a pillanatban már fel sem merült benne bármiféle kétely. Sokszor tapasztalta, az akarat azonban ugyanaz lehet. Egyértelművé vált, hogy a lélek, „saját” lelkének tapasztalatai és változásai megmaradtak a tudatában, még ha eddig fogalma sem volt róla, hogy ennek a képességnek birtokában van, s hogy ekkora a kötődése a természethez és a mindenséghez.
Ekkor már teljesen tisztán látta a tükörlapokon visszaverődő alakokat! Minden egyes figurában – bár mindegyik énje más-más ruhában feszített – saját arcát vélte felfedezni, és minden figurában az eddig sajátjának hitt lelke különböző megtestesüléseit vélte megismerni. Látta magát egyiptomi íródeákként, thaiföldi színészként, valami furcsa és ismeretlen horogkeresztes egyenruhát viselő orvosként, aki egyenruhája felett fehér köpeny viselt, de kezéről kioltott gyermekek vére csepegett, s végül a tükörből, amely előtt végül is forgása végeztével megállt álmai fekete ruhás papja, Diego de Landaként nézett vissza önmagára!
Mindegy tehát, hogy melyik tükörkép előtt áll meg s néz szembe önmagával, hiszen mindig csak ugyanazt láthatja: Önmagát. S testét, pontosabban különböző testeit Gayomartnak, az első embernek a lelke kíséri.
A felismerés rettenetes volt!
Mindeddig a kómában fekvő Edgar agyában minden apró jel arra utalt, hogy lelke ebben a történelmi visszapillantásban – mint egy tükörben – saját korábbi anyagi megtestesülését látja, ám rá kellett döbbennie, hogy többről van szó, ez a szállongó – eddig sajátjának vélt – szerencsétlen, kételkedő és hitehagyott lélek az ő bőrében csak változásainak egyik állomását jelenti, s korábban Landa testében kínlódta, tanulta végig a rá kiszabott földi időt. Diego de Landa vakhű bigottsága paradox módon csak a lélek, az „ő” lelke fejlődésének szélsőséges kilengését jelzi, egy emelkedő spirál egyetlen fordulatát, melynek egyik pontján hitében vakon bízó személyiséget formál, majd feljebb emelkedve ugyanaz a lélek Isten adta küldetését teljesítve megszabadul feltétlen hitétől és fanatizmusától, a kételkedés, életuntság és reménytelenség alkoholmámorában megmártózva próbál „feljebb” jutni. Mert úgy látszik, időnként el kell veszítenie Istent, hogy megtalálhassa önmagát, s lelkének minden állomásán el kell veszítenie Istent ahhoz, hogy az visszatérhessen hozzá…
…és Edgar lassan tudatosította, hogy ő már nem az a Bostonban született gyermek, aki szenvedélyesen sportolt kiskorában és egész életében, nem az a fiatalember, aki beiratkozott, Charlottesville-i egyetemre, nem azonos azzal, aki megpróbálkozott West Pointtal, aki elvette a tizennégy éves Virginiát, aki műfajt teremtett az irodalomban, aki tönkretette a Brodway Journalt és a saját életét. És rájött, hogy ő nem Edgar. Megadatott neki a tökéletes teljesség felismerése, s a választás kényszereinek lehullott sallangja alatt megpillanthatta Landa, az Atya szigorát, Gaspar, a Fiú éteri tisztaságát és lázadását, Anda bűn nélküli valóságát (sine macula peccati), valamint saját magát, az Istennel szemben való egyediesülést, s mindezt együtt, a tökéletes négyes kikezdhetetlen teljességében…
Ez volt tehát az út, amelyen a finoman vibráló lelket felfedezte, s amely, íme, néha megmutatja önmagát…
…és az írásban a szerző nemcsak önmagát mutatja meg, de – önkéntelenül – azt a lelket is, amely birtokolja őt. Hogy meddig? Ki tudja. De nem is érdekes. Nem az évek számítanak, még csak nem is az álmok, hanem a lélek változásának a folyamata, amelyben az egyik felismeréstől eljutunk a másikig. S bár a felismerések folyamatában most épp ott tartok, hogy nem egyszerűen bűnös vagyok, hanem alapjában, lelkem legmélyén rossz, a rémálmok, a véres áldozatok, a gyötrődés a végtelenségig fokozott elkeseredés, a magány, a szomorúság és a depresszió sem képes eltántorítani attól, hogy befejezzem a versemet:
„És a szárnya sem lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyű Holló,
Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
Nem szabadul – sohasem”

Mandiner

Iráni mese: Bath Badgerd titka

– Hatim Tai nemes és kiváló herceg királyától azt a parancsot kapja, hogy kutassa fel a titokzatos Bath Badgerdet, a seholsincs kastélyt. Amikor sok veszélyes megpróbáltatás után a kastélyhoz közeledik, megtudja, hogy onnan még soha senki élve vissza nem tért, mégis folytatja útját. Egy kör alakú épületnél fogadja őt egy borbély. Tükör van nála, és egy fürdőbe vezeti a herceget. Ám amint a herceg belép a vízbe, mennydörgésszerű hang kíséretében elsötétedik a világ, a borbély eltűnik, és a víz emelkedni kezd.
Hatim kétségbeesetten úszik körbe és körbe, míg végül a víz már eléri a fürdő tetejét, a kerek kupolát. Már attól fél, hogy elveszett, amikor imádságba kezd és megragadja a kupola középső kövét. Újra felhangzik a mennydörgés, minden megváltozik, és Hatim most a sivatagban találja magát.
Hosszú, szenvedésteli vándorlás után egy gyönyörű kertbe érkezik, melynek közepén kör alakban kőszobrok állnak. A kör közepén egy ketrecbe zárt papagájt lát meg, felülről egy hang szól hozzá: „Hős herceg, élve innen nem menekülsz. Egyszer, a régmúlt időben Gayomart [az első ember] talált egy hatalmas gyémántot, amely fényesebben ragyogott, mint a nap és a hold. Elhatározta, olyan helyen rejti el, ahol senki ember fia meg nem találja. Ezért, hogy elrejtse, felépítette ezt a bűvös fürdőt. A papagáj, amit itt látsz, része a varázslatnak. A lábánál egy aranyláncon találsz egy aranynyilat és nyílvesszőt, amivel el kell találnod a papagájt. Háromszor próbálkozhatsz. Ha eltalálod, megszűnik az átok, ha nem, kővé válsz, mint a többiek.”
Hatim elvéti az első nyilat, és a lába kővé válik. Elvéti a másodikat is, és már derékig kővé válik. Mielőtt kilőné a harmadikat, becsukja a szemét és felkiált: „Isten hatalmas”, vakon lő, és eltalálja a papagájt. Mennydörgés hallatszik, porfelhő kerekedik. Majd amikor minden elcsendesedik, a papagáj helyén egy hatalmas, gyönyörű gyémánt látható, és a szobrok életre kelnek. Az emberek hálát mondanak a hercegnek, amiért megszabadította őket.

Uriel da Costa (1590?—1640)
támadta a túlvilági élet hitét. A penitencia formulája megkövetelte, hogy keresztülfeküdjék a zsinagóga küszöbén, s a hitközösség tagjai végigtapodjanak rajta. Ennek az elviselhetetlen megaláztatásnak a hatására Uriel hazament, haragos vádiratot írt üldözői ellen és agyonlőtte magát.

Feliratok temploma

— Palenque legfigyelemreméltóbb épülete a Feliratok temploma. Aki látni akarja, előbb fel kell másznia a 19,8 m-es piramis aljáról induló meredek lépcsőn. A templomot tartó négy pillérre egy-egy életnagyságú stukkót faragtak, és mindegyik alak csecsemőt vagy kisgyereket tart a karjában.
A Feliratok templomáról mindaddig keveset tudott a világ, amíg Alberto Ruz Lhuiller mexikói archeológus 1949-ben fel nem figyelt a templom kövezetében egy hatalmas kőlapra. Amikor elmozdította, egy lépcső tetejére bukkant. Munkatársaival együtt háromévi munkájába került, míg megtisztította a lépcsőt a törmeléktől. A lépcső lábánál, az alsó szinten Lhuiller felfedezett egy háromszög alakú kőtáblát, majd hat fiatalember földi maradványait, akik valószínűleg szertartások áldozatai voltak.
A kriptában, a szarkofág tetején 5 tonnás, gazdagon faragott kőlap feküdt, a falakat körös-körül az Éjszaka kilenc urának reliefjei díszítették. A szarkofágban Lhuiller egy magas férfi csontjait találta, aki halálakor 40 év körüli lehetett. Testét és arcát zöld jade ékszerek borították, melyek éles kontrasztot alkottak a sír cinóbervörös csíkozásával. A leghatásosabb azonban a jade mozaikból készült halotti maszk. A szemgödröket obszidiánból és kagylóból rakták ki, s ezek a maszkot hátborzongatóvá varázsolták.

Diego de Landa

— Yucatan és Guetamala első provinciálisa, Szent Ferenc-rendi szerzetes, később püspök. Több száz maja szent könyvet égetett el, elpusztítva ezzel egy nagyszerű civilizáció rengeteg titkát. A Landa által rögzített maja ábécén kívül mindössze négy maja írással rögzített kódex került eddig elő: a madridi kódex (Codex Tro-Cortesianus – 112 oldalt tartalmaz), a párizsi kódex (Codex Peresianus – 22 oldalt tartalmaz) drezdai kódex ( Codex dresdensis – 78 oldalt tartalmaz), valamint a Codex Grolier (20 oldal). A maja írással egyébként elsőként egy orosz arisztokrata Tatiana Proskouriakoff foglalkozott, majd Jurij Knozorov tett fontos lépéseket. Az új generációsok közül sokat tettek ez ideig a német Heinrich Berlin és Nikolai Grube, az amerikai David Stuart és a nemrég elhunyt Linda Schele.

Gaspar Antonio Chi

— Diego de Landa környezetében élt egy indián, aki nagyszerűen ismert mindent, ami a maja nép kultúrájára vonatkozott. A főrangú chi (csi) nemzetséghez tartozott, és az unokája volt Mani városában a spanyolok bejövetele előtt uralkodó fejedelemnek. Megkeresztelésekor a Gaspar Antonio nevet kapta.

Az írásban szereplő képzeletbeli író
1809. január 19-én született Bostonban.
1827-ben Edgar A. Perry néven beállt a hadseregbe. Itt kiválóan megállta a helyét, 1829 áprilisában lépett ki, hogy beiratkozzon a West Point-i tiszti akadémiára. Ekkor jelent meg első verseskötete
Bejutott a tiszti akadémiára. Hamarosan otthagyta a sereget, visszaköltözött Baltimore-ba, novellákat írt, megnyert egy pályázatot. A Southern Libertary Messenger szerkesztője lett. Bár jó szerkesztő volt, egy évnél tovább sehol sem bírta. 1835-ben pártolója, aki a szerkesztői állást adta, felmondott neki. Az ok az, hogy ittasan ment be a szerkesztőségbe. Az alkoholt egyáltalán nem bírta.
Rájött, hogy szerelmes az unokatestvérébe, Virginiába, feleségül is vette a 14 éves lányt. 1837-ben New Yorkba költöztek. Edgar saját lapot akart, ezt nem tudta megvalósítani.
1838-ban Philadelphiába mentek, az itt töltött hat év pályája legjobb időszaka. Megjelenik novelláinak gyűjteménye. Itteni lapjától, a Burtan’s Gentleman’s Magazine-tól is hamarosan megvált.
1841 és 42 között a Graham’s Magazine szerkesztője. Megteremtette a detektívtörténet műfaját. Már 1838 és 40 között jelentős hírnévre tett szert.
1844-ben jelent meg a Madár, ami meghozta számára a költői hírnevet.
1845-ben megvásárolta a Broadway Journalt, de a lap tíz hét után tönkrement. Ekkor hagyott fel az újságírással.
Levertségének a szerelem vetett véget, 1848 őszén házasságot ajánlott Sarah Withman-nek, aki elutasította.
Eljegyezte első szerelmét, Elmira Royster-t.
1849. október 7-én halt meg különös körülmények között Baltimore-ban. (Valószínűleg egy választókat toborzó kortesbanda itatta le a beteg költőt, aki delíriumba esett és öt nap múlva meghalt.)

Na Chi Cocom

— feltehetően Diego de Landa maja írásszakértője lehetett, aki a Sotuta utolsó uralkodója volt, s a keresztségben a Don Juan Cocom nevet viselte. Na Chi Cocom nagyapja a hatalmas Mayapán városállam utolsó uralkodójának fia volt. (A Cocom dinasztia 1244-től uralkodott Yucatan felett.) Titokban hű maradt régi vallásához, és hozzájuk fordult betegségével. Ám az istenek nem akarták megmenteni, így meghalt, mielőtt a Landa által szervezett autodaféra sor került volna. Fivére, aki szintén csak látszatra keresztelkedett, felakasztotta magát.

Chichén Itzá (ejtsd.: csicsén icá)

— Amikor a toltékok uralmuk alá vették Yucatant, Chichén Itzá lett a fővárosuk. Chichén Itzá több mint kétszáz évig uralkodott az ország felett. Szó szerint a chichén a kút száját jelenti, az Itzá pedig az egyik maja-kicse törzs neve. Ily módon a Chichén Itzá az ica emberek kútjának fordítható. A város területén valóban található egy kút (egyébként ma is Szent kútnak – spanyolul Cenote sagradonak hívják), amelybe eleven embereket dobtak bele, hogy felkeressék az isteneket. A majdnem kerek, mintegy hatvan méter átmérőjű kút merőleges falai csaknem húsz méter magasak, tehát lehetetlen volt belőle kimászni.

Bodnár Éva versei

Másnap
(A Day After)

Egy amerikai film hatása alatt íródott vers. A film bemutatja mindazon borzalmakat, amelyeket egy feltételezett atomháború váltana ki.

Rideg éjjelen
konok sötétség.
Nekem nem kell.
Más kell.
A fény.

Porban jajgató
mocskos emberek
kísértenek.
Halálszagot hoznak:
Félek.

Üveges szemmel
hullik le a Nap.
Az égbolt üres.
Megfulladok...
Segítsetek!

Ember vagyok,
egy halom tetején
egyensúlyozok.

A fegyverek
hegyén állva
pislogok fölfelé.

Feketeségben
halál fintorog.
Megérint –
Felsikoltok.
Véres borzadályban
gázolok derékig.
Elfáradok, mire kijutok.
De a fényt megpillantom.

Óriásgomba az ég,
és a hús arcomra ég.
Másnap
II. tétel

Még mindig elmosódott foltok
vibrálnak szemeim előtt,
de lassan összeáll a kép.
Mint az újszülött,
bután nézem a tárgyakat.
Mi történt?
Vajon meddig szívtam magamba
a mérgezett levegőt (???!)
Mely tüdőm hörgőin át
Testem marcangolva tépi szét...
Mitől ily szörnyű az ébredés?
Feleljetek!

Az égett seb a karomon nem fáj,
de vadul lüktet a szívem,
s a vér kitör ereimből.
A nyelvem dagad, egyre nő,
és oly nehéz, akár a kő.

Meghalt az élet,
magam vagyok.
Meghalt az élet?
Temessétek...

Aratás előtt

Amerre nézek,
lágy fuvallat táncol
a búzafölddeken.
Itt állok előtted,
mindennapi kenyerünket
imában hordozó
szent termőföld.
És nézem pipacsokkal
tarkított végtelen
arcképed.
Magadban hordozod
a természet szavát,
az anyaföld színét
és illatát.
A termékenység
élő képe vagy...
Óh, mily boldog a test,
mely befogadja
gyümölcseit e földnek!
Kár, hogy nem ölelsz
még nagyobb teret,
hogy kaphasson belőled
minden éhes száj
egy falat kenyeret!
S nem torzítaná el
a látványt a tudat:
Míg egyik ember kenyérért
mond áldást,
addig a másik – bizony –
éhes marad!

Fohász a hazáért

Uram!
Nézz le a magasból,
csodáld ezt a tájat!
Hol üde szellő borzol
minden kis fűszálat.
Hol erdőszélen
rőt vad kóborol,
s az éjszakában
ősi csend honol.
Ahol ez a nép
hazára talált,
de mégsem tudja
biztos otthonát.
És lassan-lassan
elfelejt már sírni.
Rég nem könyörög,
csak próbálja kibírni
mindazt, mit hosszú
századokon át cipel már,
mint öröklött rabigát.
Egyre tovább
nézd, Uram!
A folyóparti zöld
lombok alatt
egy percre megpihen
a gondolat –
szünetet tart a pergő idő.
És nincs eszme – sem hatalmi erő,
mely rád kötözné kényszerzubbonyát...
És hajtana egyre-egyre tovább.
Uram!
Mi megvívtunk sok csatát!
És ontottunk vért,
amikor úgy kellett,
mert ez a föld
el nem veszhetett!
Nézz le ránk – úgy kérünk
könyörögve,
hadd érezzük:
miénk lesz örökre!

Számon kérő számadás

Barázdált, fáradt arcok,
semmitmondó tekintetek,
kifakult létben gyötrődő
szerencsétlen nincstelenek,
hozzátok szól-e még valaki?
Próbálják-e a sírásotok
érteni, hallani?
Vagy a rátok sütött bélyeg
már örökké a társatok,
és esély sincs, hogy
átlépitek a sötét
árnyékotokat?
A szóban rejlő őserő
visz-e akkor is tovább,
ha elmúltak a szép napok,
és rég eltűntek a csodák?!
Tudsz-e maradni az, ki voltál?
Akarva,
Akaratlanul.
Hittel,
hitetlenül.
Elátkozottan
áldást várva.
Az igazságot
Nem találva?!

Gyász

Konduljatok harangok,
ne legyen csönd.
Harsogjátok túl
falum határait!
Szememre száll az éj,
sötét a végtelen.
Nehéz a levegő,
akár a fájdalom,
akár a félelem.

Tavaszi óda

Lágyan, zümmögőn ébreszt
a márciusi szél,
s első gondolatom: te vagy,
kedvesem.
Áttetsző foltként
terjed szét a fény,
harmatcseppekkel
gyöngyözve a reggelt...
Én sietek hozzád.
Elnyúló lépteim kopogása
eltűnik az ébredés zajában.
Nem hátrálok,
hisz vágyódom utánad.

Megigézve

(Szerelem)

Barna szemed mély tengerében
csillámló sárga lángocskák,
melyeknek perzselése édes.
Bennük találok menedéket.
Tekintetem mágnesként vonzza,
figyelmem nem terjed ki másra:
szívem torkomban kalapál.
Meghalnék érted, hogyha hagynád,
de élnem kell, hogy velem élhess!

Biztatás

Mindig csak várni, hogy a dolgok eléd jönnek,
nem lehet.
Folyton azt lesni, mikor kapsz újabb
esélyeket,
buta döntés: ne tedd!

Inkább lázadj fel, kelj ki önmagadból őrülten,
hogyha kell,
ne mondhassák azt rólad, gyáva kolonca vagy
a sorsnak...
Vigyázz, mit miért teszel!

Vedd kezedbe a sorsod, hisz nem vagy
ostoba.
Ne hagyd, hogy elkábítson a vesztesek
mosolya.
Emberként élj, emberként harcolj!
Úgy, ahogy megálmodtad egykor.

Szalay Zoltán

Egy tisztességes polgár a csatornában

Aznap nyílt ki Mihályfi Fülöp számára a mélység ajtaja, hogy magába fogadja a gonoszság, melyet addig ő látott vendégül saját lelkében.
Ha azonban ragaszkodunk az időrendhez, nem ezzel kell kezdenünk.
Hanem az unalmas reggel leírásával. Mármint Mihályfi Fülöp reggelének tárgyalásával (aki egyébként bankár volt, s ennek megfelelően bankárként is dolgozott, méghozzá egy bankban). Mindannyian ugyanabban az időben szoktunk ébredni reggelente. Az orvosok szerint ez egészséges. Persze, mi nem emiatt kelünk mindig ugyanakkor, hanem mert minden napunk egyébként is ugyanúgy telik, ha durván vizsgáljuk a dolgokat.
Mihályfi Fülöpnek meg kellett tennie egy bizonyos utat reggelente lakása ajtajától a parkolóig, ahol autója állt, mellyel a munkahelyére utazni szokott. Minden reggeli sétája ugyanúgy zajlott. Át kellett haladnia egy útkereszteződésen, mely már ilyenkor korán reggel is forgalmas volt, az autók úgy búgtak itt, mintha azon mérgelődnének, hogy vezetőik kénye-kedvének vannak alárendelve, nem roboghatnak arra, amerre szeretnének. Az autók mellett egyetlen más lény sétált ez idő tájt ennél az útkereszteződésnél, méghozzá egy öreg, kicsike bácsi, aki egy taligát tolt, mely tele volt pakolva kartonpapírral. Arcán örökké durcás haggyá-má-békén-fintor vicsorgott, mintha folyton fokhagymát szopogatott volna. Mihályfi Fülöp minden reggel találkozott vele, az öreg nyomta a taligát, ki tudja, honnan, ki tudja, hova, s mindig váltottak néhány szót, annak ellenére, hogy a bácsi minden reggel Fülöp tudtára adta, hogy nem szeret beszélgetni. Mindenhez negatívan állt hozzá, soha nem dicsért semmit, soha nem lepődött meg semmin, mindent elítélt és megvetett, olyannyira, hogy nyilvánvaló volt, szeretne hinni a szépben és a jóban, csak hát nem tud. Mihályfi Fülöp kedvelte őt, ő pedig soha nem sértette meg a bankárt. Túlságosan közel soha nem kerültek egymáshoz, távolról beszélgettek, mégis barátok voltak, mindketten szerették egymást, amennyire barát szereti a barátot.
Mihályfi Fülöp aztán beült a BMW-jébe, és elszáguldott.
Süvített az úton, persze csak ha nem került eléje valami döcögő autóiskolás, nem koccantak össze előtte valami üszkös agyú vadbarmok, nem dugult be a forgalom a hídon, melyen minden reggel áthaladt, s ilyenkor nagyon gyakran kellett hosszú perceken át visszatartania a káromkodást autója melengető bőrülésein.
Az ébredező fővároson való villámgyors átcikázás után Mihályfi úr leállította autóját a bank melletti parkolóban, mindig olyan helyre, ahol kitűnt járgánya a szomszédok közül, s besétált az épületbe.
Mielőtt azonban besétálhatott volna, találkoznia kellett azzal az Alexszel, aki minden áldott reggel ott dohányzott a bank bejáratánál, mindig éppen olyan ideges volt, s olyan rövid idő alatt elszívott egy cigit, hogy soha nem is tette zsebre az öngyújtóját, hogy gyorsan rágyújthasson a következőre. Alex nem tartozott hivatalosan a bank személyzetéhez, egy kicsit azonban mégis oda számolták, mert egy reggel sem hiányzott őrhelyéről. Nem lehetett tudni, hol és mit dolgozik, ő azonban mindent tudott mindenkiről. S ráadásul mindig becsmérlő megjegyzéseket tett Mihályfira, szidta megjelenését, külsejét, s néha viselkedését is, amire ő nagyon mérges volt, mégsem tehetett semmit Alex ellen, aki egyébként úgy festett, mintha kikaparta volna magát a sírjából, ragyás arcán úgy világított két vakondszeme, mint két sötétséget árasztó kis lámpás. S Alex délelőtt eltűnt a bank bejáratától, hogy aztán másnap újra ott álljon.
Mihályfi Fülöp ezután abban a tudományban kamatoztathatta képességeit, melyben az ügyfelek pénzét kellett kamatoztatnia. Hiba nélkül és szinte kapásból számolta ki az egyenetlen árfolyamegyenletek kötött beruházási csomagjainak vi-szontkamatos átruházási alapbefektetési kötvény papírtapírösszegeit, befoltozta a bank pénzügyi szövetén keletkezett lyukacskákat, s rendíthetetlen magabiztossággal verte vissza minden ellenséges hivatal és intézmény vérengző hadainak támadásait. Biztosította róla az embereket, hogy a bank óriási árnyéka soha ne tűnjön el a hátuk mögül, s ezáltal soha ne érezzék magukat elhagyatottaknak.
Munka után soha nem érezte magát igazán kimerültnek, pedig ő is nyugodtan panaszkodhatott volna, mennyit kellett dolgoznia, de ő megelégedett vele, ha beülhet kocsijába, s rátaposhat kedvenc gázpedáljára.
Persze ebben az időben már késő délután van.
A visszaút keservesebb szokott lenni, mert ezek a délutáni órák sok gügye vezetőt csalnak ki az utakra. A száguldás galoppá csitult, de ez is éppen eléggé kielégítette Mihályfit, aki bekapcsolt valami szellemnyugtató zenécskét, s nyugodtan hazavitorlázott.
Kocsiját a parkolóban hagyta. Jó környéken lakott, sok rendőr mozgott erre, mivel két ország nagykövetsége székelt a közelben. Nem kellett autólopástól tartani. Az egyetlen nem ide illő elem egy furcsa hajléktalan volt, aki ebben az utcában lakott, s Mihályfi minden hazaútján találkozott vele. Ez az ember soha nem panaszkodott, nem kesergett, viszont mindig tudott valami új viccet, amit aztán Mihályfi a munkahelyén továbbadhatott. Beszélgetéseik kedélyes hangulatban teltek, a hajléktalan fűzött egy-egy frappáns megjegyzést a politikai helyzethez, vagy valami más témával kapcsolatban sütött el egy-egy szellemes tréfát. Örökké mosolygott és semmi nem tudta igazán szomorúvá tenni.
Mihályfi egy alaposan felújított régi óvárosi épületben lakott a harmadik emeleten egy hatalmas és gyönyörű lakásban. Mindig a lépcsőkön mászott fel a harmadikra, nehogy szívrohamot kapjon a kevés mozgás miatt. Persze mikor felért, mindig majndem szívrohamot kapott a kimerültségtől. A lakásból már messziről hallhatta a jól ismert hangokat:
– Vidd le a szemetet! Ne csámcsogj! Masszírozd már meg a nyakam! El vagy hízva, ne zabálj annyit!
Belépett, de Szajkó, a papagáj folyamatosan szajkózta tovább:
– Hol voltál ilyen sokáig? Miért volt kikapcsolva a telefonod? Ne olvasd már annyit azt az újságot!
– Megjöttem, szívem – szólt be feleségének Fülöp, aki ez idő tájt a konyhában bújt egy jótanácsokkal telezsúfolt női magazint.
– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte azonnal a felesége.
Mihályfi Fülöp felesége büszke asszony volt, aki megkövetelte, hogy mindenki teljesítse, amit megkövetel. Tizenkét évvel fiatalabb volt férjuránál, s roppant büszke volt nemesi származására, nem vette fel férje nevét sem házasságkötésükkor, továbbra is Nemessy Annának hívták. Jól tudta magáról, hogy szép, de Fülöptől mégis elvárta, hogy mindennap legalább háromszor biztosítsa erről.
A család feje besomfordált a konyhába és megcsókolta asszonyát, aki fel sem emelte fejét a Srí Lanka-i horoszkópból, amelytől azt várta, hogy megszabadítja mindazon szenvedéstől, mely további életében vár rá. Ezek után Fülöp elmesélte a mai napját, mely semmiben sem különbözött a többi napjaitól, végül pedig magához vett egy kis étket. Az ebéd mindig a tegnapiból maradt, még akkor is, ha a tegnapi meg az azelőttiből maradt – ezen Fülöp soha nem tudott kiigazodni.
– Ma megtanítottam egy dalra Szajkót – jelentette ki nagy örömmel Nemessy Anna, miközben férje evett.
– Csakugyan? – köpködött ki néhány rizsszemet Mihályfi.
– Igen, a Könnyeimben fuldokolva, ismered?
– Nem – csóválta fejét a férfi.
– Hogyhogy? Jimmy Bobby énekli, a legjobb magyar énekes, biztos hallottad már! Azon a lemezen van rajta, hogy Meggyógyít a csókod.
– Biztos hallottam már – fogadta el Mihályfi.
– Szajkó, énekeld! – utasította a papagájt az asszony.
– Nem énekelek, baszd meg – mondta erre Szajkó.
– A pokolba veled! – ordította Anna. – Ki tanítja ezt a rohadt madarat káromkodni?
Soha senki nem vallotta be, hogy Szajkót trágárságokra tanította volna, pedig – mint minden beszélő madár – káromkodni mindennél jobban tudott.
Mihályfi a lányára gyanakodott.
Mihályfi Emese tizenhat éves lány volt, s mindenben megfelelt a kamaszlány modelljének. Apja gyakorlatilag nem ismerte, mivel nem sokat tartózkodott otthon, s mikor otthon volt, mindig lehetett számítani rá, hogy bőgni fog, mert megint otthagyta élete egyetlen szerelmét. Mindig ő hagyta ott a fiúkat. Persze, hiszen gyönyörű lány volt, a gyönyörű lányoknak pedig egyetlen dolguk, hogy otthagyják a fiúkat. Természetesen mindenben ellentmondott szüleinek, ha apja azt mondta, hogy öltözzön melegen, pántos blúzt és icipici szoknyát vett fel, még ha didergett is odakint; ha apja beszélgetni akart vele, mindig meg kellett írnia a matek házit, aztán másnap összetörten jött haza a suliból, mert rossz jegyet kapott, ugyanis nem volt kész a matek házija.
De maradjunk az időrendnél.
Emese berontott a konyhába, kifestve, kicsinosítva, mondván, megy ki. Apja próbálta fékezni, mivel szavakkal nem ment, hát testi erővel, megfogta a karját, mire Emese szexuális zaklatás vádjával illette Fülöpöt, és feljelentéssel fenyegette, de apja mégis követelte, hogy mondja el, hova megy és kivel.
– Soha nem fogod megtudni – válaszolta megvetően a lány.
– Akkor nem is mész sehova – jelentette ki határozottan az apa.
– Apu, nem teheted ezt velem – siránkozott a lány. – Nem zárhatsz be ide a sötétbe, a dohos levegőre, a négy fal határolta rettenetes világba. Hiszen itt elpos-vadok, elsorvadok...
– Nos... – lágyult meg lassan a legjobb édesapa. – Na jó, menj, de tartsd be a szabályokat, tudod, tehát...
Ajtócsapódás, és Emese már tova is tűnt, fénysebességgel repült legújabb lovagja karjaiba.
Mihályfi ekkor feleségéhez fordul, most, hogy kettesben maradtak, az egész napos munka után pihenésre és kényeztetésre vágyva.
– Vidd le a szemetet – érkezik Nemessy Anna válasza.
Mihályfi Fülöp pedig engedelmeskedni kényszerült, fogta a zsákot, és lebotorkált a lépcsőkön, hogy a szemetet egy nagy kukába öntse.
Akkor történt meg vele, amire egyáltalán nem számított.
A különös eset tulajdonképpen a zsák kiszakadásával kezdődött. Lent a ház előtt egyszer csak, minden előzetes jel nélkül – a szemeteszsák kiszakadt, tartalma pedig az útra ömlött. Mihályfi Fülöp ezt nem hagyhatta annyiban, lehajolt, hogy összecsipegesse a szemetet. S akkor kicsusszant ingje szivarzsebéből drága, szeretett tolla, s belezuhant a föld mélyébe. Ott volt ugyanis egy csatornafedél, s ennek egyik nyílásán haladt át a toll.
Mihályfi Fülöp ezt sem hagyhatta annyiban. Ugyanis szerette azt a tollat. Le kellett másznia a csatornába, hogy visszaszerezze. Ő pedig habozás nélkül le is mászott.
Egy veszélyesen vékony létrán lépdelt lefelé, nem is gondolkodott rajta, miféle rutymaságok várhatják odalent, nem törődött semmi ilyesmivel. A létra hosszú volt, a leereszkedés fárasztó. Végül mégis leért, s lábait szilárd talajra helyezhette. Azonnal körülnézett, de semmiféle undorító dolgot nem látott. Nem volt semmi körülötte, csak fekete levegő. Csak a létrát és a talajt látta. Neki is kezdett a toll keresésének, fürkészte a fekete, száraz padlót, s közben észrevétlenül eltávolodott a létrától. Ezután már csak üres semmi vette körül. Nem volt teljes sötétség, de nem is lehetett messzire látni. Mikor a sokáig tartó keresés után Mihályfi felpillantott, megrémülve vette észre, hogy elkóborolt a létrától. Hiába nézett előre, oldalra vagy felfelé, nem látott semmit.

– Maga meg mit keres itt? – hallott hirtelen egy hangot a háta mögül. Megfordult, s megpillantotta a taligás öreg bácsikát, akivel minden reggel találkozott az útkereszteződésnél. Most is ugyanúgy tolta maga előtt a kartonpapírral megrakott taligát, s ugyanolyan morcosnak tűnt. Mihályfi megörült, mikor meglátta, csak aztán kezdett csodálkozni.
– Én is ugyanezt kérdem – mondta. – Maga mit keres itt?
– Hé, én más eset vagyok – dörmögött az öreg. – Én nyugodtan kószálhatok itt, hisz én egy senkiházi tökkelütött vagyok, nem törődik velem senki, ez pont egy nekem való hely. De maga, maga egy fiatalos – bár már nem fiatal –, életerős férfi, ráadásul gazdag is. Magának nem ebben a lyukban kéne mászkálnia, hanem drága, előkelő éttermekben kéne drága pezsgőt ízlelgetnie, drága nők társaságában.
– Most mégis itt vagyok. Az a helyzet, hogy leesett ide a tollam, azt keresem. Nem tudna segíteni? Nem látta véletlenül?
– Segítek én, miért ne segítenék? A tolla elég messze van innen.
– Az nem lehet, hisz itt jöttem le, nem messze, itt esett le valahol...
– Jól elkóborolt már attól a helytől, ahol lejött. Nézzen csak fel! Nincs semmi a feje fölött! Hallgasson rám, ha meg akarja találni a tollát! Haladjon ebben az irányban, állandóan, ne térjen el, látni fog néhány csontvázat a földön, ne ijedjen meg és ne forduljon vissza, menjen tovább. Arrafelé meg fogja találni a tollát. – És az öreg megmutatta az irányt.
– Biztos ez? – kérdezte Mihályfi Fülöp.
– Nem muszáj elhinnie, nem is lenne muszáj itt lennie. De tudja mit mondok, ha már egyszer lemászott ide, higgyen nekem, és keresse meg azt a tollat. Menjen, amerre mutattam.
– Hálás vagyok a segítségéért – mondta Mihályfi. – Ne segítsek esetleg kicsit tolni ezt a taligát? Szívesen tenném. Látom, fáradt már.
– Isten ments! – csattant fel a bácsika. – Ezt a munkát legalább hagyja meg nekem. Még hogy maga tolja! Nem, maga menjen, amerre mondtam. Induljon!
Az öreg olyan erélyes hangon parancsolt rá Mihályfira, hogy ő jobbnak látta, ha szót fogad. El is indult a kijelölt irányban. Hallotta, hogy az öreg is elindul, keservesen nyikorgott a taliga, s talán a vénember ízületei is, de rövid időn belül ezek a zajok elhaltak. Mihályfi hátranézett, s már nem is látta a taligást. Megint teljesen egyedül volt.
Hamarosan valóban belebotlott egy csontvázba. A csontok rendezetten feküdtek a földön, némelyiken még ott virított egy-egy csipetnyi oszladozó hús, s a koponyára néhány kókadt hajszál tapadt. Mihályfi majdnem belerúgott a földön heverő csontokba. Miután megcsodálta a csontvázat, továbbhaladt, s pár méter megtétele után újabb lekopaszodott emberi hullára akadt. Ezek a csontok már inkább szanaszét hevertek, semmi nem tartotta őket össze. Ezek után még sok-sok csontvázzal találkozott, legalább egy tucatnyival, de egy idő után újra üres lett minden.
Már-már kezdte azt hinni, soha semmivel nem fog itt többé találkozni, mikor furcsa suhogás hangját hallotta meg a magasból a feje fölül. Olyan mélyen volt a felszín alatt, hogy fölötte magas tér terült el, s odafönt suhogott valami. Mihályfi azonban hiába nézett jobbra, balra, előre, hátra, nem látott semmit. Addig, míg elő nem tört a feketeségből egy repülő szörny, mely a mitológiai hárpiákra emlékeztetett, s egyenesen Mihályfi feje felé tartott. Ő pedig hiába hajolt egyre lejjebb és lejjebb, nem tudta kikerülni, hogy a lény éles csőrével a vállába kapjon. Mihályfi megsebesült, s mikor a támadó tovasuhant, utánanézve láthatta, hogy ez nem egy mesebeli szörny, hanem egy hullámos papagáj, méghozzá az ő szószátyár Szajkója. Mikor ezt tisztázta, a madár azonnal újra lecsapott, nekirepült Mihályfinak, aki a földre vetette magát, mire Szajkó beletépett a hajába, s megint eltűnt. Mihályfi ekkor felállt és rohanni kezdett, de továbbra is hallotta a suhogást. A madár újra támadott, ő pedig hiába vetette magát a földre, egyre több sérülést szerzett, mert papagája újra és újra belecsípett a hátába. Eszeveszett rohanásba kezdett, csakhogy nem volt hova rohanni, mert mintha nem is létezett volna tér idelent, mintha egy helyben futott volna. Legalábbis ezt hitte.
Testéből ezernyi forrásból csurgott már a vér, s elkeseredetten rogyott a földre, miközben a kérlelhetetlen madár tovább támadta, bele-belecsípett, majd tovasuhant. Mihályfi elhatározta, hogy itt lefekve várja ki a halált, mellyel papagája kívánja büntetni.
Lódobogás zaja váltotta fel a suhogás neszeit, s Szajkó eltakarodott. Mihályfi alig tudta felemelni a fejét, legyengült ugyanis a madárral vívott küzdelemben, de mégis felemelte, mert kíváncsi volt, mi okozza a hangokat. A hangokat lovak okozták. Mihályfi legalább öt lovat látott, a lovakon pedig lovasok ültek, mind erős és sudár embereknek tűntek, ő egy kicsit meg is ijedt tőlük. Nem merte jobban szemügyre venni az embereket, inkább lehajtotta fejét, s várta, mi fog történni. Akkor az egyik jövevény leugrott lováról, és Mihályfi mellé sétált.
– Tud menni? – kérdezte a lovas.
Mihályfi Fülöp azon nyomban felismerte a hangot. Alex volt az, s mikor felpillantva megnézte az arcát, az is csak ezt igazolta. Alex most is ugyanolyan ellenszenves volt, mint reggelente a bank épülete előtt, csakhogy most éppen nem dohányzott. Mihályfi még soha nem látta őt cigaretta nélkül.
– Alex... – nyögte. – Ez a papagáj... Megtámadott engem. Már azt hittem, meg fog ölni.
– Még jó, hogy megtámadta – vágta rá Alex. – Szajkó mindenkit megtámad, ez a szórakozása. Örüljön, hogy élve megúszta a vele való találkozást. Bár nem garantálom, hogy az öröme sokáig fog tartani.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte meglepődve Mihályfi.
– Most be kell hogy vigyük a városba, és tömlöcbe kell hogy vessük. Megszegte birodalmunk több törvényét is, ugyanis illetéktelenül hatolt be földünkre. Ezt nem hagyhatjuk büntetlenül.
– Ó, és maga akar engem megbüntetni? Ki maga egyáltalán?
– A birodalom legfőbb titkosszolgája vagyok. Többek között a határőrség is az én felügyeletem alatt áll. Én gyűjtöm be az ilyen betolakodókat például. Az államunkban ragaszkodunk a szigorú rendhez, nem tűrhetjük a bűnözőket. Úgyhogy most magunkkal kell hogy vigyük.
– Ki a főnőke? – érdeklődött Mihályfi. – Ki ennek a „birodalomnak” a vezetője?
– Majd ezt is megtudja, ne aggódjon – válaszolt Alex. – Milyen állapotban van? Fel tud ülni a lovamra?
Mihályfi feltápászkodott, s meglepődve tapasztalta, hogy egyáltalán nem sérült meg olyan komolyan, mint feltételezte. Tudott járni, fel tudott ülni Alex lovára is, bár fájtak a sebek, melyeket a papagáj ejtett rajta, de ezt a fájdalmat el tudta viselni.
Kényelmetlen volt a lovon ülni. Gyorsan vágtattak be a városba, melyből Mihályfi nem látott sokat. Legfőképp üres utcákon és komor, lepusztult, fekete épületek mellett haladtak el, csupán néhány ember kószált az utcákon, akik alaposan szemügyre vették a lovasokat, Mihályfit is, s meglátván őt, általában sugdolózni kezdtek. Ő pedig ebből semmi jóra nem következtetett.
A tömlöcbe vetés szertartása gyorsan és minden teketóriázás nélkül lezajlott. A rabot leráncigálták a lóról, ketten megragadták, és egy verembe hajították, melyet azonnal le is zártak. Rácsok választották el Mihályfit a szabadságtól, de a rácsok között természetesen nem szűrődött le hozzá fény, mert itt nem is volt semmiféle fény.
Mihályfi Fülöp börtönélete egyhangúan telt. Nem tudta, mennyi az idő, nem volt nála a karórája, így azt sem tudta meghatározni, mennyi időt tölt fogságban. Csak azt tudta, hogy teljesen egyedül hagyták, nem nézett rá senki, nem látott és hallott semmit és senkit, teljesen elszigetelődött mindentől. Ha odafönt lett volna börtönben, talán madárcsicsergést vagy a szél susogását hallhatta volna, itt azonban semmiféle nesz nem adott jelt róla, hogy a tömlöcön kívül még létezik valamilyen világ. A rab először csak időérzékét vesztette el, később világérzékét is, nem tudta, hol is van és honnan is jött tulajdonképpen. Ahogy telt az idő, elméje annál gyengébben működött.
Egyszer csak vendége érkezett. Kinyílt a tömlöc, Mihályfit pedig felráncigálták a felszínre. Megint Alex állt előtte, furcsa, mulatságos egyenruhában, mely zöld színű volt, a vállán pedig rózsaszín pamacsok díszelegtek. Alex arca sokkal kevésbé volt mulatságos. Megvetően pillantott a fogolyra, majd azonnal intett embereinek, hogy fogják meg és láncolják meg. Mikor rákapcsolták a durva láncokat, lábaira és kezeire is, vonszolni kezdték a földön húzva. Hosszú ideig vonszolták így, s a szállítás ezen módja kényelmetlenebbnek bizonyult a lovaglásnál is. A gyötrelmes utazás addig tartott, míg be nem vonultak egy komor, üres, sötét, halálos levegőjű helyiségbe.
– Szóval – fordult Mihályfihoz Alex, a legfőbb titkosszolga –, ez itt a siralomház. S mivel helyszűkén vagyunk, itt szokott összeülni a rögtönítélő bíróság is, melyet több tekintélyes jogász képvisel, de őket most nem tudtuk idehívni, ezért a szerepüket kénytelen vagyok magamra vállalni. Gondolom, megérti, hogy ez csak afféle formaság...
– Várjunk csak... – kapott észbe Mihályfi Fülöp, aki korábbi életében még soha nem került összeütközésbe a törvénnyel. – Mégiscsak lesz valamilyen tárgyalás, ha már egyszer vádolnak valamivel, nem? Jogom van védeni magam, úgy gondolom.
– A dolgok ennél sokkal egyszerűbbek – jelentette ki Alex. – Én tudom, hogy maga bűntényt követett el, mert átlépte a határunkat, s maga is tudja, mert közöltem magával. Nincs értelme tovább húzni-vonni a kérdést.
– Dehogy nincs értelme! – tiltakozott a vádlott. – Több dolgot is felhozhatok a mentségemre! Először is, fogalmam sem volt, hogy idelent valami független birodalom van. Másodszor, a határ semmilyen módon nem volt kijelölve, senki nem hívta fel a figyelmemet, hogy azon a területen nem haladhatok át. Harmadszor...
– Sajnálom, uram, ha nem ismeri a törvényeket, az nem menti fel a felelősség alól.
– Ez rendben is van, de én... Törvényes tárgyalást követelek!
– Éppen most folyik. Csakhogy nem találtam túl meggyőzőnek az érveit, uram. Tehát ezennel ítéletet hirdetek. Illetéktelen határátlépés és államunk területén való törvénytelen tartózkodás vádjában a bíróság önt bűnösnek találta. A büntetés halál. Azonnal végrehajtandó.
– Maga most viccel – mondta Mihályfi Fülöp, aki határozottan ellenezte a halálbüntetést, kiváltképp a saját esetében.
– Nem kellett volna ilyen hanyagul viszonyulnia a törvényeinkhez – válaszolta Alex, majd intett embereinek, akik átvonszolták Mihályfit egy másik terembe.
A halálraítélt hiába tiltakozott, kapálódzott, odahúzták egy alacsony fatönköz, s fejét a tönkre helyezték. Nem is akarta elhinni, hogy ezek itt most komolyan le akarják fejezni őt. Mikor azonban a hóhér is megjelent, úgy, ahogy kell – csuklyában, fekete gúnyában, bárddal a kezében, kezdte elhinni a dolgot.
– Van valami utolsó kívánsága? – kérdezte a hóhér.
– Nem végezhet ki! – visította Mihályfi.
– Ezt nagyon gyakran kérik a halálraítéltek, de törvény szabja meg, mely kívánságokat hajthatjuk végre, s ez éppen nem tartozik közéjük. Úgyhogy bocs. Ha nem zavarja, leveszem ezt a nyavalyás csuklyát, mert így nem látok szart se.
A hóhér hátravetette csuklyáját, Mihályfi pedig megpillantotta az arcát, s alaposan meg is lepődött, mert a hajléktalan volt az, akivel minden délután találkozni szokott, miközben hazafelé ment a munkahelyéről. Most is ugyanolyan mosolygós és jókedvű volt, a derű nem kopott le arcáról.
– Maga...! – csodálkozott Mihályfi. – Hé, várjon, nem ismer meg? Szoktunk találkozni délutánonként, még vicceket is szokott nekem mesélni. Meg kell ismernie.
– Persze hogy megismerem – válaszolta a hóhér, Mihályfi pedig már kezdett reménykedni –, de nem kivételezhetek senkivel, meg kell értenie. Legfeljebb vigyázni fogok, hogy mindjárt elsőre sikerüljön, akkor meg sem fogja érezni. Hé, a fogorvos sokkal rosszabb a hóhérnál, ha azt kibírta, ezt is ki kell bírnia!

– Csak így megöl! – kiáltott Mihályfi. – Nem, ezt nem teheti! Maga sokkal erkölcsösebb, magának van szíve! Nem ölhet meg, családom van, és egyébként is, én egy becsületes ember vagyok!
– Én meg egy becsületes hóhér vagyok, úgyhogy meg kell ölnöm. Kérem, ne nyafogjon már annyit, hagyjon összpontosítani!
– Várjon már egy csöppet! – idegeskedett Mihályfi. – Tudja mit, akkor legalább egy viccet mondjon el még! Egy utolsót! Mindig nagyon jó vicceket tudott.
– Hát legyen – egyezett bele a hóhér. – A gyerek kérdezi az anyját: Anyu, nekem tényleg olyan hosszú kezeim vannak, mint egy majomnak? Nem, kisfiam, de ne hadonássz annyit, mert széttöröd a csillárt.
– Ezt ismertem – hervadt le Mihályfi. – Meg amúgy se valami jó. Mást nem tud?
– Most dolgoznom kell – csóválta fejét a hóhér, és megemelte bárdját. – Bocs, egyébként még mondanék, de nem akarom elveszteni a munkám. Úgyhogy most már maradjon veszteg.
Mihályfi elborzadva figyelte, hogy készül neki a hajléktalan a kivégzésének. Még ekkor sem hitte el, hogy tényleg le akarja csapni a fejét. Továbbra is terveket szőtt, miként húzhatná még az időt.
A hóhér azonban nem dőlt be semmilyen trükknek. Magasra lendítette a bárdot, és lecsapni készült, mikor...
– Állj! – kiáltotta egy nő, s a kivégzés megszakadt. Mihályfi is és hóhéra is az ajtó felé nézett. Mihályfi volt, aki jobban meglepődött. Élete párja, Nemessy Anna állt ott, királynői díszben, csillogó ruhában, néhány cseléd társaságában. – Nincs kivégzés.
Mihályfi most rémült meg csak igazán. Anna fenségesen odalépdelt melléje, szinte sugárzott róla a magasztosság. Férje tátott szájjal bámulta, mintha még sohasem látta volna.
– Oldozzátok el – parancsolt rá az úrnő szolgáira, akik azonnal engedelmeskedtek, kiszabadították a volt halálraítéltet, akinek minden tagja zsibbadt, komoly erőfeszítést igényelt a talpra álláshoz.
– Te... – nyögte a bankár, de még ezt a rövid kis szót is alig tudta kipréselni a torkán.
– Nem örülök neki, hogy bajba keveredtél – jelentette ki Nemessy Anna. – Most mindenesetre velem jössz a palotába, aztán majd meglátjuk, mi lesz a sorsod. Kövess!
S azzal az asszony hátat fordított férjének, aki nem tehetett mást, ment utána. A szolgasereg körülvette őket, úrnőjük parancsait lesték. Mihályfi koszosan, megviselten gyalogolt mögöttük, még nem sikerült feldolgoznia a sok meglepetést. Alig volt ereje a gyalogláshoz is, s ez a gyaloglás ráadásul nagyon hosszú ideig tartott, Mihályfi szinte eszméletét vesztette a túra végére, csak azt hallotta, hogy a felséges úrnő kijelenti, itt vannak a palotában. Azzal Mihályfi összerogyott.
Mikor felébredt, egy illatos, puha ágyban találta magát, egy kellemes levegőjű szobában. Körülnézett, gyanakvóan vett szemügyre mindent maga körül, ez a különös birodalom megkívánta az óvatosságot. A szoba, melyben feküdt, tágas volt, a siralomházra emlékeztetett, de egy hatalmas asztalt látott az ágy mellett, melyre sok-sok ételt készítettek. A szoba rideg volt, mégsem túlságosan félelmetes, a levegője különbözött a csatornaország többi területének levegőjétől.
Mihályfi felkelt. Ekkor vette csak észre, hogy szakadozott gönceit kicserélték, selyempizsamát adtak rá, s ebből arra mert következtetni, hogy az ételek az asztalon is számára lettek kirakva. Le is ült, hogy teletömje bendőjét. Mindenféle finomságot vett magához, fácánlevest, libahúst, ízletes salátákat, s ezeket finom borral öblítette le. Éppen mikor befejezte az evést, lépések zaját hallotta.
Nemessy Anna királynői öltözetben belibbent a helyiségbe.
– Gondoskodtam róla, hogy előkelő ellátásban részesülj – mondta a fenséges asszony. – Mindennel elégedett voltál?
– Azonnal magyarázd el, hogy kerülsz te ide, és mi ez az egész színház – utasította a férfi a feleségét, minden tekintélyét bevetve.
Csakhogy itt most nem ő volt az uralkodó.
– Nem, Fülöp, először én kérdezek – szögezte le a nő. – Miért és hogyan jöttél az országba? Tudok róla, hogy titokban lépted át a határt, s a legfőbb titkos-szolga ezért nyugodtan ki is végezhetett volna. Jobb lesz, ha mindent bevallasz.
– Várj csak, ugye felmentettél minden vád alól?
– Ez még nem hivatalos – válaszolt gőgösen az asszony. – Én ragaszkodom a törvények betartásához.
– Szép kis törvények, mondhatom. Nem végezhettek ki valakit, aki véletlenül átlépi a határotokat. Miféle vendégszeretet ez?
– Őszintén szólva nem csak a törvényekről van szó – vallotta be Nemessy Anna. – Alex, államunk rendjének egyik fő garantálója, szereti az ilyesféle szórakozásokat. Néha csak úgy heccből is lefejeztet valakit. Meg természetesen a hóhérunk is örül némi mellékesnek. Most éppen te akadtál a horgukra.
– Ezt nem mondod komolyan! – rémült meg Mihályfi Fülöp. – Ezek szerint ezek teljesen őrültek! Hogyan bízhatsz meg ilyen emberekben? És egyébként is, mi ez, hogy te vagy itt a királynő?
– Őrültek? – kacagott Anna. – Na jó, néha tényleg túlzásba viszik a bolondozást, de nem úgy őrültek, ahogy azt te gondolod. Vág az eszük, hidd el, mindig kitalálnak valami eredeti tervet. Igazán brilliáns ötleteik vannak.
Mihályfi rádöbbent, hogy felesége, az úrnő is őrült. Legfőképpen pedig gonosz.
– Mi a tervetek tehát velem? – kérdezte.
– Hát, ezt most még nem tudom neked megmondani. Egy darabig őrizet alatt fogunk tartani, aztán pedig majd meglátjuk. De ne aggódj, nem lesz több ilyen tréfa, mint ez a kivégzés. Megmondom Alexéknak, hogy fogják vissza egy kicsit magukat.
– Az tényleg nem ártana. De ezzel azt akarod mondani, hogy be leszek ide zárva? Mert az nem fog menni. Nekem fel kell mennem a napvilágra. Dolgom van odafönt.
– Most elsősorban idelent van dolgod. Ezt az ügyet le kell zárni. Mindenképpen igazságos ítéletet szeretnék. Ha pedig ez megszületik, távozhatsz. Addig jó dolgod lesz itt, nem kell félned.
Azzal Nemessy Anna távozott, Mihályfi azonban maradásra volt kényszerítve. A szoba ajtaja előtt fegyveres őrök vigyáztak rá.
A fogolysorba jutott bankár megint csak nem tudta pontosan meghatározni, mennyi ideig raboskodott, mert itt nem voltak nappalok és éjszakák, azazhogy mindig éjszaka volt, szinte idő sem létezett. Napoknak kellett azonban eltelnie, mert sokszor terítették meg a nagy asztalt, és sokszor ereszkedett bele a nagy kádba is Mihályfi, hogy a szolgálók megmossák a testét. Uralkodói módon élt, de mégis pocsék hangulatban töltötte napjait, mert elveszettnek érezte magát. Nem beszélgethetett senkivel, rengeteget unatkozott, még csak egy nyamvadt magazint se adtak neki, bármennyit is sopánkodott érte. Ez a második rabsága sokkal hosszabbnak tűnt, mint a tömlöcveremben eltöltött idő, s bár kapott ételt bőven, s a kényelemre sem panaszkodhatott, mégis szenvedett. Attól félt, a királynő már tán el is feledkezett róla, és soha nem juthat ki innen.
De Nemessy Anna visszatért. Megint nagy pompában jelent meg, szolgasereg vette körül, lassan, méltóságteljesen lépkedett, hangsúlyozva előkelőségét. Besétált Mihályfi szobájába, elhessegette a cselédeket, s leült az ágy szélére, melyen az életunt rab feküdt.
– Hogy vagy? – tette fel a kérdést az úrnő.
– Szerinted? – kérdezett vissza Mihályfi. – Miért teszed ezt velem?
– Lenne kedved sétálni egyet? Már rég nem mozdultál ki innen, ha jól tudom.
– Ki? Igen, szívesen eltűnök innen – lelkesedett Mihályfi.
– Akkor most elhagyhatod ezt a szobát. Még az is lehet, hogy már vissza se kell jönnöd.
Kimentek a helyiségből, méghozzá egy végtelenül hosszú folyosóra, melyen senki más nem mozgott. A folyosóról néha egy-egy ajtó nyílt, de Nemessy Anna nem árulta el, hova vezetnek a bejáratok.
– Tehát, mire jutottatok az ügyemben? – érdeklődött Mihályfi. – Szabadon engedtek végre?
– Tudod mit, akkor nem is kertelek: igen. Szabad vagy. Nem fenyeget büntetés egészen addig, míg újra nem követsz el valami bűntényt. Sikerült elérnem, hogy felmentsenek minden vád alól. De jobb lenne, ha elhagynád az országot, mert sok ellenséget szereztél.
– Sok ellenséget? – döbbent meg Mihályfi. – Hiszen alig találkoztam egy-két emberrel. Kik ezek az én ellenségeim?
– Erről inkább nem beszélek. Elég, ha annyit tudsz, hogy befolyásos emberek. Ne húzz ujjat velük, inkább tűnj el innen. Gondolom, egyébként is ez volt a szándékod?!
– Természetesen. Mindenképpen eltűnök innen, amint lehet. Mikor indulhatok?
– Amikor akarsz.
Mihályfit meglepte, hogy ilyen hirtelen minden jóra fordult, gyanakodott, hogy valami piszkosság van emögött. Emellett pedig most már érdekelni kezdte néhány dolog, amivel idelent találkozott. Túl sok titok vette körül. Néhányat meg kellett fejtenie.
– Egy valamit még mutass meg nekem. Legalább egyetlen ajtón nyissunk be, itt, ezen a folyosón. Roppant kíváncsi vagyok, mi lehet odabent.
– Na jó, végül is ennyit megtudhatsz – mondta Nemessy Anna, s kitárt egy ajtót, mely mellett éppen elhaladtak. Mihályfinak csalódnia kellett, mert nem volt túl érdekes, amit odabent látott: egy cselédlány állt egy asztal mellett és vasalt.
Besétáltak a terembe, s akkor Mihályfi hirtelen kikapta a lány kezéből a nehéz, nagy vasalót, s fejbe vágta vele a feleségét, Nemessy Annát, a királynőt. Ütése erős volt, olyannyira, hogy az asszony holtan rogyott össze. A cselédlány felsikoltott, Mihályfi pedig kirohant a helyiségből.
Ekkor jött el az ideje, hogy Mihályfi Fülöp végleg elhagyja ezt az államot, s visszatérjen a saját világába. Ki kellett keverednie ebből a labirintusból, méghozzá sietve, mert számíthatott rá, hogy mint a királynő merénylőjét, keresni kezdik. A folyosót elhagyva kiért az „utcára”, ahol a sötét állam polgárai sétálgattak. Az utcákon túl várt azonban csak rá a szabadság, ott volt a felfelé vivő létra.
Nem volt olyan könnyű viszont kijutnia a rengeteg utcából. A város nagy volt, s ő idegenként bolyongott benne. Hamarosan pedig szörnyű dolgok történtek.
Kóborlása közben azt vette észre, hogy a lepusztult, komor épületek falain plakátok jelennek meg, méghozzá az ő képével, s rá kellett döbbennie, hogy vérdíjat tűztek ki a fejére. Kétségbeesett, s egyre inkább belezavarodott a bolyongásba. Tudta, hogy el fogják kapni, hogy nem keveredhet ki innen. Nemsokára pedig el is kapták.
Egy parasztos külsejű férfi figyelt fel rá egy szűk utcácskában, s üldözni kezdte. Mivel Mihályfi már kimerült volt, a hajsza nem tartott sokáig. A paraszt elkapta és leütötte.
Amikor Mihályfi Fülöp magához tért, megint azt a fatuskót látta maga előtt. Nem tudott kinyújtózni, mert lábait és kezeit most is összeláncolták. A nagy teremben még mindig a halál szaga oszladozott. Amint körülnézett, Mihályfi két embert vett észre.
– Most már nem úszod meg a kivégzést – hallott meg egy hangot, mely szakasztott olyan volt, mint a feleségéé, akit megölt. Mikor látása kitisztult, azonosította megszólítóját.
Mihályfi Emese állt előtte királynői díszben.
– Emese, te... – nyögte keserves hangon Mihályfi.
– Igen, én vagyok – mondta dölyfösen a lány. – Én vagyok a trónörökös. Bosszút állok meggyilkolt édesanyámért, a királynőért. Pillanatokon belül meg fogsz halni, kutya.
A hajléktalan hóhér is rávigyorgott a halálraítéltre.
– Hát, maga tényleg nem fér a bőrébe – mondta.
– Emese, azonnal szabadíts ki! Nem végeztetheted ki a saját apádat!
– Van valami utolsó kívánságod, gazember? – vetette oda Emese.
– Most azonnal menj a szobádba, hallod?! – kiáltotta Mihályfi Fülöp, a példás férj és apa.
– Hóhér! – adta ki a parancsot az új királynő.
Abban a pillanatban a bárd lecsapott.

Öllős Edit alkotásai

VASÁRNAP DÉLELŐTT

Egy nagy adag kávé, fél liter gyümölcslé, pár cigaretta mögötted, s most a madarak is kánont csiripelnek amerikai kényelembe helyezett magányharmóniád duruzsolásával.
Nem vársz semmit.
Nem vársz senkit.
Isten melletted mosolyog karosszékben, pipával a szájában. És bólogat.
Visszamosolyogsz rá, töltesz neki gyümölcslevedből, de nem kérdezel tőle semmit. (Úgysem hallanád válaszát, hiszen traktorok és kombájnok követik egymást az úton.) Nem is várja. Tudja, hogy (ha egyelőre még csak gondolatban is), teljes gőzzel dolgozol doktori disszertációdon a magány egyetemén. Eszébe jut, hogy hozott ajándékba pár vaskos füzetet arra az esetre, ha már papírra vethető nyoma is lesz munkádnak. Átadja, s jóízűen kortyol a gyümölcsléből. Megjegyzi, hogy lefararagnál ugyan az idő páncélforgácsaiból, ha számítógépen dolgoznál, de ő megért. (És persze ő melletted van – teszed hozzá te, s ő rábólint.)
Aztán azon töprengsz, elmeséld-e neki a tegnap esti cirkusz bűvész- és pantomimmutatványait, de ő megelőz. Azt mondja, későn érkezett, s már csak a sarokban jutott neki hely, de így is részese volt az ovációnak. Elismerően nyilatkozik helytállásodról, mikor a profi előadóművészek felkértek a közreműködésre.
Ez jólesik. Öntesz neki még egy pohár gyümölcslét, s megtömöd a pipáját.
Megkérdezed tőle, mit szólna egy kis népzenéhez. Díjazza az ötletet. Egy idő után táncra is felkér. Ropjátok a csárdást önfeledten, észre sem veszitek, hogy itt az ebédidő.
Mikor kiáltást hallasz, elnézést kérsz Istentől, s elkéred a mobilszámát. Megköszönöd neki ezt a laza délelőttöt, mely úgy feltöltött, hogy most már nem ijedsz meg egyetlen buckától sem, akkor sem, ha úgy tűnik is, képtelen vagy átlépni...

AMIRE A LÉLEGZETVÉTEL ÖSZTÖNE KÉNYSZERÍT

A képzelet hatalmából is lefarag a kényszer. Mégis fogva tart.
Kedden, mikor már nagyon jól tudja az ember, hogy ideje hozzáfogni valamihez, újra és újra betelik a pohár.
Igenis, joggal hiszi, hogy megírta diplomamunkáját a magány egyetemén, meg is védte azt, hát belekezdhet a doktori disszertációjába.
Akkor is, ha a kerti törpék sem hallgatják meg. (Legjobb esetben kinevetik.)
Ilyenkor Isten nem bizonyítja, hogy létezik.
A világmindenség pedig egészben van.
Amíg lélegzel, létezel.
Amíg gondolkodol, vagy.
De hogy hagyj magad után valamit, annak annyi a (képzelt?) feltétele, hogy megint tudod, csak hallgatni lehet.
Illetve védőbeszédet fogalmazni Istennek.
De hogyan tedd meg, ha kételkedel benne?!
Aztán rájössz, hogy kényszeríted magadat előre lépkedni, mikor hátrafelé kellene.
Rágyújtasz, mikor megkordul a gyomrod.
Észre sem veszed, és átgázolsz néhány holttesten.
Cetlire firkantod Istennek, hogy elég az ébrenlétlen nappalokból. (Tudod, hogy elolvassa.)
Megszédülsz, hányinger kerülget, de úgy határozol, semmit nem adsz ki magadból. (Elég, ha te tudod az igazat.)
Bizserget a szellő, a napsütés simogat, a madarak csiripelnek helyetted – újra tudod, ennél nem kell több!
Ennél nem akarhatsz többet!
Aminek kell, az úgyis mindig bekövetkezik.
Ha Isten nem szól előre, mert úgy látja jónak, akkor is.
Összeférceled lelkedet, szinte oda se figyelve, aztán látod: gálaruhának is megteszi. A minap rácseppent hajzselének sem maradt rajta nyoma.
Értelmes és értelmetlen egyre megy ugyan, de a jókedv, ha természetes, épp vasalóval simítja el a különbségeket. Úgy, hogy ami fontos, az jól látható legyen. Hogy azon ne suhanjon át a gyorsvonat. Sőt! Akár egy láthatatlan emelődaruval is, de emeljük fel azt!
Akkor már senki nem lesz iránta közömbös. Nem kell többé fejet hajtani, csak megtanulni méltóságteljesen veszíteni.
Idézőjelmentesen is jól érezni magunkat a körön belül, s meg sem próbálni, hogy oda valakit is beengedjünk.

TISZTÍTÓTŰZ

az oázisban víz nélkül
sűrű vad bozótban kószálva
napfényt nem látva
tévedsz a körbe
mégis meglátod
hol kell beleesni a gödörbe
hogy pár nap múlva
búcsút ints neki örökre
a zárójelezett kérdőjeleket
rábízva az ördögre

NYÁR

képzelt paripa
sörényébe kapaszkodva
lógok többdimenziós pókhálót
markolászva

a kandi kamerák
nálunk nem kapható
elemre működnek
a hajnalok nélkülem sem
tépőzárra záródnak

míg a tej nem alszik meg
a fenegyerek méltósága nem remeg

HARMÓNIA

beszélni
bárhol bárkivel bármiről
hallgatni
bárhol bárkivel bármikor
ha egyedül vagy
tudni meghallgatni magadat
tudni válaszolni magadnak
odafigyelni a szú percegésére
a lélekben
meghallani a szívről lecseppent
vércseppet
meghallani hogyan csörgedez a vér
ereidben
mikor már abszolút a csend
Istenre figyelni

HARMÓNIA II.

ha a tücsökciripelésnél is
halkabb szívdobogás
túltesz a lélek dorombolásán
időt találsz a körömreszelőre

REGGEL

néha úgy gondolom
Isten a körön kívül vár
a kijáratot nem találom
minden segélykiáltásért kár

a körön belül mindenhol
van belőlem pár szem
csak a kegyelmi állapot
rak össze – érzem
de azt erőltetni
nem lehet
várom mikor érkezik
Istentől üzenet

TÉVEDÉS

gyakran szeretné az ember
hallgatni a csendet de
abszolút csend nem létezik
a belül ketyegő bomba
a szomszédba is áthallatszik

CÉL

Készülni.
Mindig készülni.
Nem valamire, nem is valakire.
Egyszerűen készülni.
A készülődésnek ne legyen
konkrét tárgya!
S ha készülődünk,
a túlélés esélye máris
pozitív előjelű.

FELELŐSSÉG

összekötözött végtagokkal
fejest ugorni az óceánba
(míg a mentőöv egy karnyújtásnyira)
napsütéses délelőttön
sötét labirintusban
iránytűt nem találni
(pedig van mire várni)
a katicabogárnak mind a nyolc pettye tüzel
a felelősség hívekért üzen
ami adott az kiszinezhető
(a képzelet soha nem meddő)
ami várat magára
az el nem kerülhető

ODAFIGYELNI

ha baráti csevegésnek tervezed
de felszabadult monológ lesz belőle
gyakran
csak egy harmadik személy
hozza a megváltást

HANDYCAP

ha dolgaid pár percig
egy irányba is haladnak
a határok mindenhova
veled szaladnak

MÁJUS

A feltámadás már megtörtént.
Most feszült nyugalom van
meg tovasuhanó várakozás.
A szellő naponta sepri a lelket,
a készülő kánikula tartogatja
a kihívásokat.
A körömreszelőt nem fogadja be az idő.
Az elvek megmaradtak,
s minden kelepcétől elvárod,
hogy határozott legyen és befolyásolhatatlan.
Látod persze a küszöböket,
de – ha vért izzadva is –
átléped azokat.
Ami megtörtént, abból csak arra
emlékszel, ami most ad erőt a továbblépéshez.
(Nem felejted el, hogy Isten
már akkor is létezett.)
Boszorkányseprű helyett válassz
cirokseprűt! – szólsz magadra,
s ha megfogadod tanácsodat,
a csend megszólal,
és épp azt súgja füledbe,
amit hallani szeretnél.
Ha megunod, hogy lényeges és lényegtelen
egy kupéban utazik, mosolyogva tűröd,
hogy az értékrendek különböznek.
(Néha meg sem szólalsz – tudod,
ez a legcélszerűbb.)
Ha magaddal vagy egyedül,
a mosoly akkor is megtérül.
(A gondolat hatalma nagyobb,
mint a kényszeré.)
De ha a magány reggelenként
ordítozik körülötted,
te meg visszaordítasz neki,
túl nagy a hangzavar ahhoz,
hogy meghalld, mit Isten súg füledbe...

ÚTON

„És történelme van a meséknek.”
(Monoszlóy Dezső)
Ugyanaz az elmélet, ha meg is marad,
idővel átalakul.
Bízol sok mindenben, míg rá nem jössz,
hogy elsősorban magadban kell bíznod.
Istentől nem várhatsz hamuban sült pogácsát,
mert már adott eleget.
Régen megmutatta az utat.
(Most be kell érned a vízzel –
az a legfontosabb.)
Kezében tartja az időt.
S mivel látja, hogy birkózol is azzal,
ki-kikerülve győztesen,
naponta küld napsugarakat, s hagyja,
hogy lépkedj. Talán elégedett is veled.
Csak te vársz még több szigort magadtól,
s túl feszes a bőröd rajtad...

AKARAT
nem tudni
miért
mikor
merre
meddig
azt sem tudni
hogyan
csak azt tudni
az utat végig kell járni
és bízni
a pillanat (meg az idő)
akadályait
a Pillanat Akarata
megsemmisíti

FELEMÁS LÉLEK
az elhatározás kátyúja
vívódik
a félelem orkánával
(mi lesz
ha Isten is azt hiszi
faképnél hagyta magát?!)
lerántani minden
fikarcnyit is sötétebb leplet
a döbbenetnek álcázott
idegszálakról
és a vélt – vagy valós? –
közöny hatványozottan is
megtérül

EGY KIMONDOTT SZÓ

Amiről nem beszélünk
Az léggömbbé fúvódott
Bombává változik
Egy kimondott szó máris
Kifújja belőle a levegőt
És felrobban –
Segélykiáltássá teszi a lelkekben
Isten aktuális üzenetét

NEHÉZ

mikor a magán(y)ügyek
háttérbe szorítják
az egészet
a lélek vívódik a léttel
nehéz dönteni
mi minek a függvénye

Gágyor József versei

Nyári eső

Nap tüze lángol,
S szélgyerekek
Űzik a kisded
Fellegeket.
Cseppen a, csurran a
Nyári eső,
Koppan a homlok, a
Bérci tető.
Orrfuvolászati
Rongylepedő,
Jöjj a zsebemből
Gyorsan elő!
Ördög a párját
Ütlegeli,
Hulljon öledbe a
Könnye neki.

Könnyek

Egy lány egy lankadó
rózsa fölé hajolt,
A szíve bánattal
csordultig telve volt.
Egyszer csak megnyíltak
szíve zsilipjei,
S a rózsaszirmokra
hullottak könnyei.
A rózsa boldogan
emelte föl fejét,
S a boldogtalan lány
lehunyta két szemét.

Szavak szerelme

Egy igekötő
– Kacér leányka –
Egy főnév szívét
Megbabonázta.

Így szólt a lányka:
Az én nevem Be,
Nevem is súgja:
Jöjj a szívembe!

Így szólt az úrfi:
Én az ÉK vagyok,
Piros szívedbe
Beléhatolok.

És megszületett
Szemüknek fénye,
A legszebb szavunk,
Az áldott B-ÉK-E.

Színes szerelem

Útra kelt a Fehér,
Nem volt neki párja,
Meglátta a Piros,
Elindult utána.
Lábuk alatt a Zöld,
Fejük felett a Kék,
A szerelem tüze
Rózsaszín lánggal ég.
A Sárga vidáman,
Megértőn mosolyog,
Még kacsint is egyet,
Előtte nincs titok.

Álomballada

Álmomban virág
Voltam a réten,
Ahol tehenek
Legeltek éppen.
Te is ott voltál
És virág voltál,
Szerelmes szívvel
Fölém hajoltál.
P-ÉN-TE-k volt, e nap
Minket zárt egybe,
Két kóró között
Csupán ÉN és TE.
Ám jött egy TE-h-ÉN,
Lelegelt minket,
Elválasztotta
Forró szívünket.

Bilincs

A lélek az Úr legdrágább kincse,
A test a lélek földi bilincse.

Amikor lehull földi bilincsünk,
Az Úr szabaddá teszi a lelkünk:

Sorompót nyit, hogy mennybe menjünk

Antalík József versei

Múlnak a percek

Múlnak a percek,
Hangtalan peregnek.
S nem jössz, kedvesem,
Nem jössz már sohasem.

Hideg lett minden.
Dermedten didergem.
Léptedet lesem
Lidérces sötétben.

Várlak lázasan,
Elhagyott magamban.
Fájdalmam árnyam,
Jajgató magányban.

Szent szédületben
Szeretlek szüntelen.
S szerelmem nem más,
Mint csendes zokogás.

Utolsó percek
Magukhoz ölelnek,
Végzetes kezek
Szenvtelen befednek.

Káin az Úr előtt

Ábelt megöltem
Őrjöngő dühömben.
Vad indulatban
Tombolva gyilkoltam.

Véres lett kezem,
Atyám, most mit tettem?
Mondd, talán vétkem,
Hogy Ábelt megöltem?
Hiszen nem tudtam
– Tanúm vagy rá, Uram –,
Ölni nem szabad!
De Te, így akartad.

Szótlanul nézted,
Haragom mint ébred.
S tétlen figyelted
Féktelen dühömet.

Álltál mögöttem,
És hagytad, hogy kezem
Újra és újra
Gyilkolva lesújtson.

Nem adtál erőt,
Hogy eresszem el őt.
S megöltem Ábelt,
Ki szívednek kedves volt.

Hozzád kiáltok,
Pokolra taszított,
Kivert s elhagyott,
Hisz gyermeked vagyok!

Porban, piszokban,
Szennyben és mocsokban,
Lehet, méltatlan,
De tiéd maradtam.

Megtörten esengem,
Ne büntess már engem!
Vedd el az életem,
Mert itt csak szenvedem.

Ekkor az Úr némán,
Megrendülten intett,
Engedjétek hozzám,
A fiamat, Káint!

Szeberényi Zoltán

Csend és kiáltás...

(Mikola Anikó emlékére)

Júliusban töltötte volna be hatvanadik életévét, s már nyolc éve, hogy nincs közöttünk. Fájdalmasan korai halála egy lassan, de folyamatosan gazdagodó, széles távlatokat ígérő költői pályát, értékes, a magyar olvasók előtt jórészt ismeretlen kultúrát feltáró műfordítói tevékenységet rekesztett be. A halál kiütötte kezéből a tollat, de lelke gazdagságát, művészete legfőbb értékeit verseiben, prózai írásaiban, műfordításaiban megtestesítve örökül hagyta ránk. Rajtunk múlik, az olvasói utókoron, hogy miként bánunk ezzel a rendkívüli szellemi örökséggel. Méltatlan lenne hozzá és a versolvasók egyre gyérülő táborához egyaránt, ha emberi-költői üzenete feledésbe merülne.
Rövid és – gyermekkorát kivéve – jórészt örömtelen, küzdelmekkel terhes élet adatott neki. Református lelkész lányaként született egy rideg, vallásellenes világban. Gyermekkora még felhőtlen volt, a család szívmeleg környezetében, puritán, kultúrtisztelő légkörben, könyvek között nőtt fel. Egyik kései vallomása szerint kora gyermekkorától írónak készült, tizenkét évesen már versekkel próbálkozott. Első ihletője a Kalevala volt Vikár Béla tolmácsolásában, nyelvérzékét a Károli Biblia veretes szövege és Arany János, József Attila, Radnóti Miklós költészete fejlesztette. Nem véletlen, hogy 1962-ben, az Irodalmi Szemle Vetés című rovatában már szuverén verselőként, képgazdag, gördülékeny, fegyelmezett nyelvezetű költeményekkel jelentkezett. Kezdetben a szabad vers vonzotta, de a későbbiekben