Irodalmi Szemle

Irodalom / kritika / társadalomtudomány

2004.  szeptember, 9. szám

 * * * * * *

Tartalom

• Ardamica Zorán versei
• Grendel Lajos - Mátyás király New Hontban 9.
• Hogya György - Istent látni, és meghalni
• Bodnár Éva versei
• Szalay Zoltán - Egy tisztességes polgár a csatornában
• Öllős Edit alkotásai
• Gágyor József versei
• Antalík József versei
• Szeberényi Zoltán - Csend és kiáltás...(Mikola Anikó emlékére)
• Lengyel T. Tamás versei
• Duba Gyula - Hangulatok 2.
• Mács József - Mikszáthfalvai Zs. Nagy Lajos
• KÖNYVRŐL KÖNYVRE
• Popély Gyula - A szervezkedő felvidéki magyar pedagógustársadalom (3.)
• MARGÓ / Tragédia / A csodaharcsa
• Eseménynaptár
• Napló

Ardamica Zorán versei

vérgyöngyvér

Amikor a költő szíve
megreped,
gyöngyvércsöppek
hullanak mindenre:
megannyi méla barnásvörös
fáradt szó
s élénkpiros lázadó vers.

Amikor a vers szíve
meghasad,
vérgyöngyök
pattognak a márványpadlón:
ősi, becses családi ékszer –
nyakékcsöppek görögnek
minden irányba.

Amikor a költészet
szíve szétrobban,
dalok szívják vérgyöngyök
szétfröccsent vérét
cseppenként:
művészt ölő alkotásvámpír.
S összeáll a ritmus, a dallam,
a cseppek gügyögésének
harmóniája
gyöngyszemekből fonott
nyakék érrendszerré.
Soraid vörös golyócskák,
megcsillannak
a halál híg vizének
felszíne alatt.

rabszolgavágy

lassan kifogy belőlem a tinta
a hegyem is kopott
és köpött is pacákat
mintha
már nem volnék jó semmire
pedig az ujjak még markolásznak
s meleg zsebekbe tolnak
nem szemétdombra

szolgaálmaim
kérlek töltsetek újra
pár kriglit szívesen lehajtanék
aztán fejem lehajtanám
s átadnám homlokom
a papír simogatásának

csak élhessek még
élhessek
sorsom kedvéért
kék vonalak tonnás kváderjeit tolva
én a rabszolga

Szonett-töredék

halott cigányok koldulnak az utcán
öreg zsidók dobnak pénzt nekik
a járdákon rég megfagytak az álmok
ami maradt azt széttéphetik

Grendel Lajos

Mátyás király New Hontban 9.

(regényrészlet)

New Hontot látni, és meghalni, gondolta Schiller Mihály némi fensőbbséges gúnnyal, amikor Fedor lefékezte a Volkswagent a tilost jelző közlekedési lámpánál a Fő utca alsó végében. Bár a városban ez volt az egyetlen villanyrendőr, még ez is fölösleges luxusnak tűnt, szinte hivalkodásnak, hiszen oly gyér volt a forgalom. Mint egy szakállas-borzas kolduson a selyem nyakkendő, gondolta Schiller Mihály. Aztán mégis összeszorult egy pillanatra a szíve. Mint amikor az ember sok év múltán viszontlátja hajdani kedvesét egy másik férfi oldalán, s hirtelen tanácstalan lesz, hogy félrefordítsa-e a fejét, vagy mégis menjen oda hozzá, s motyogjon el bátortalanul egy-két közhelyet. Schiller Mihály csúnyának találta New Hontot, csúnyábbnak, mint valaha, ugyanakkor ez a csúfság mégiscsak az ő városa volt, s az is marad örökké. Nem örült a viszontlátásnak, s eleinte a megbízást is vissza akarta adni. Ám az ilyesmi nem szokás ezekben a körökben. Sem a finnyásságnak, sem az érzelgősségnek itt nincs helye, mert bizalmatlanságot és gyanakvást kelt. De azért elmondta útközben Fedornak, hogy New Hont a szülővárosa. Az ukrán sofőrt aligha érdekelte a dolog, neki még a neve sem volt valódi, ahogy a papírjai sem. Nem kedvelték egymást, s ennek az volt az előnye, hogy Schiller Mihálynak nem kellett vele beszélgetnie az úton.

A célszemélyt Nagy Dávidnak hívták, jelentéktelen figura volt, viszont elkövette azt a hibát, hogy fontosnak képzelte magát, s az ilyen alakok előbb-utóbb keresztezik valakik útját. Előfordul, hogy valóban fontos emberekét. Schiller Mihály nem ismerte, mert a célszemély csak nemrég költözött New Hontba. Fedor sem ismerte, viszont ismerte az orosz, aki most Schiller Mihály egykori lakásában húzta meg magát, így először az oroszt kellett fölkeresniük. Szép, csöndes őszi este ígérkezett, már korán alkonyodott, s a Volkswagen sem keltett különösebb feltűnést a városban. Fedort navigálni kellett, s bár az ukrán nem szerette, ha dirigálnak neki, most mégis kénytelen volt tűrni. Schiller Mihály néhány ismerős arcot is megpillantott az utcán, de nem mindegyik illető nevére emlékezett. Milyen gyorsan lesz mindenből múlt, gondolta melankolikusan.

Fedor lent maradt a kocsiban, Schiller Mihály egyedül ment föl a lakásba. Furcsa, gyomorszorító érzés volt becsöngetni a lakásba, amely valaha az övé volt. Mégsem lett volna szabad elvállalnom a megbízást, gondolta egy pillanatra. Töméntelen bűn van, csak bűn, gondolta aztán. Fiatal nő nyitott ajtót, bizonyára az orosz kurvája. Amolyan se szép, se csúnya nő. Schiller Mihálynak egy pillanatra Maca jutott az eszébe. Annyit hallott csak felőle, hogy állítólag valahol Olaszországban „dolgozik”. A lakásban alig volt bútor, a falak csupaszok, de azért Schiller Mihály emlékezete hibátlanul működött, s képzeletben a helyszínt visszavarázsolta régi valójába. A gyomorszorítás nem múlt el, inkább erősebb lett. Ide soha többé... Soha, gondolta. Az orosz a nappaliszoba közepén ült egy ütött-kopott széken, tévét nézett, s úgy nyújtott kezet Schiller Mihálynak, hogy közben épp csak arasznyira emelkedett föl ültéből. Feszült volt az arca és kellemetlen a tekintete. A nő kisomfordált a konyhába, az orosz pedig az ablak felőli kanapéra mutatott, hogy oda Schiller Mihály lerakhatja a cókmókját. Tört szlováksággal az orosz egyelőre csak annyit közölt vele, hogy előbb végignézi a filmet.

– Aztán dolgozunk egy keveset – mondta titokzatosan.

A képernyőn két platinaszőke nő veszekedett oroszul, majd az egyik platinaszőke pofon vágta a másik platinaszőkét. Karattyolásukból Schiller Mihály egy mukkot sem értett, az orosz arcáról azonban a pofont követően eltűnt a feszültség. Az orosz arca földerült és kigömbölyödött, olyasfajta öröm hullámzott végig rajta, mint kisgyerekek arcán egy jól sikerült csíny végén. Egyszeriben mókás és bohócos lett az arca, csöppet sem félelmetes. Infantilizmus és valami nyárspolgári együgyűség kerekedett ki rajta, ami a megtalált belső derűből és kiegyensúlyozottságból származhatott. Schiller Mihályt azonban nem tévesztette meg a látszat, tudta jól, kihez van szerencséje. Elvégre én sem látszom veszélyesnek, gondolta. A nő whiskyt hozott be tálcán, de csak két poharat. Nem csak a kurvája, a cselédje is, gondolta Schiller Mihály. Kombinált módszer, nem rossz. De Maca nem tűrte volna.

– Akkor most dolgozunk – mondta az orosz, miután koccintottak, s egy fiókból fényképeket szedett elő.

A fényképeket a célszemélyről készítették a minap, persze úgy, hogy a célszemélynek erről fogalma sem volt. Fintorai, gesztikulációja, hamiskás tekintete és még hamiskásabb mosolya alapján Nagy Dávid színes egyéniség lehetett, aki köny-nyen be tudja hízelegni magát mind a nők, mind befolyásos pártfogók bizalmába. Az is látszott rajta, hogy önbizalomban nem szenved hiányt. Az ilyenekről mondja a világ, hogy sokra viheti még. De azért néha téved a világ. Mint most is, gondolta elégedetten Schiller Mihály, s egyik pillanatban rokonszenvesnek, a másikban határozottan ellenszenvesnek találta a célszemélyt. Pufók arcával, huncut tekintetével, csokornyakkendőjével akár kabarészerzőnek vagy konferansziénak is nézhette volna az ember. Persze mit keresne egy kabarészerző New Hontban? Témát, találta meg a helyes választ nyomban Schiller Mihály. Aztán ahogy újra meg újra átnézte a képeket, a célszemély hol Al Caponét juttatta az eszébe, hol egy amerikai filmszínészt, akinek a neve azonban nem jutott az eszébe. Ezeké most a világ, gondolta irigykedve. Bárkié, aki szemfüles. Az orosztól megtudta még, hogy a célszemély elvált ember, van egy hétéves fia, de az asszony és a gyerek nem New Hontban élnek, és nem is érdekesek nekünk. Továbbá a célszemély szenvedélyes kártyás vagy inkább hamiskártyás.
– Egy okostóni – mondta az orosz váratlanul magyarul.
Schiller Mihály elnevette magát.
– Hol tanulta ezt a szót?
Az orosz elbiggyesztette az ajkát.
– Az ember mindenfélét megtanul, ha sokat utazik a világban – mondta most már szlovákul.
Schiller Mihály már nem volt zöldfülű, megtanulta, hogy az ő pályájukon nem illik kíváncsiskodni, senki sem veszi szívesen, ha valaki a titkai körül szimatol. A kíváncsi ember nem él sokáig. Ez nem diákbuli, hogy csak úgy barátkozgassunk. Amióta így kiokosították, Schiller Mihály nagyot nőtt a saját szemében.
– Most mi lesz? – kérdezte amolyan vérprofi hangon. Legalábbis ő ilyennek hallotta a hangját, amióta olyan nagyot nőtt a saját szemében.
– Elmegyünk a kávéházba, és megnézzük az okostónit. Az okostóni minden este odajár kártyázni – mondta az orosz.
A kávéházba Fedor is velük tartott, hogy a bevonulásuknak nagyobb súlya legyen. Szerencséjük volt, éppen megüresedett az egyik asztal a táncparkett mellett. A célszemélyre egyelőre várni kellett. Schiller Mihálynak újra összeszorult a gyomra, többen is felismerték őt, köztük Erik, aki főpincérré avanzsált, meghízott, és lomhábban mozgott, mint valaha. Schiller Mihályt egy kicsit feszélyezte, hogy kigyúrt, bamba képű társai szemlátomást nem New Hont-i szabvány szerint készültek, s így őt abba a gyanúba keverhetik, hogy holmi alvilági társasággal szűri öszsze a levet. Kétségtelenül hátrányára vált a fiúknak, hogy más időzónában pottyantotta le őket a gólya. A rámeredő tekintetek azonban az első, felismerő pillantást követően – biztos, ami biztos – kerülték az övét. Kivéve az egyik, homályba vesző sarokasztalnál ülőkét. Schiller Mihály Király elvtársat vélte felismerni ott, majd Bolyki elvtársat, végül Terpitkó elvtársat is. Alig hitt a szemének. Fölfoghatatlannak tűnt a számára, hogy ezek még élnek. Márpedig, hacsak nem kísértetek voltak, kétségtelenül éltek, s ehhez még nagy magabiztosan sört is fogyasztottak, ami, Schiller Mihály tudomása szerint, szellemalakokra nem jellemző. Király elvtárs pedig intett neki, hogy ülne oda az asztalukhoz. A nagy kérdés az volt, vajon Király elvtárs fejében az észak újra északra van-e.
– Jó estét! – mondta kimérten.
– Nicsak, a Döbrögi-gyerek! – csóválta a fejét hitetlenkedve Király elvtárs. – Egy időben sokat emlegettek téged a városban. Ne csodálkozz, hiszen olyan hirtelen tűntél el. Mindenféle pletykák keringtek rólad. Azt mondták, felvitte az Isten a dolgodat. Mások meg azt, hogy fehér létedre cigányvajda lettél. Meg azt is, hogy Brazíliában élsz azzal a rossz útra tévedt, helyes leánykával, s ott ugyanazt csináljátok nagyban, amit itthon kicsiben. Nos hát, mi az igazság? Látom, szép öltönyöd és szép nyakkendőd van. Tehát nem mehet rosszul a sorod.
– Dolgozom – mondta Schiller Mihály.
– Az, bizony, nagy szó manapság – vakkantott közbe Terpitkó elvtárs.
– Na és mit csinálsz? – érdeklődött Bolyki elvtárs.
Ez egy kicsit fogas kérdés volt, még az olyan vérprofinak is, mint Schiller Mihály.
– Afféle adóbehajtó vagyok – mondta, s érezte, hogy kicsit alábbszállt a fensőbbséges hangja.
– Afféle? – húzta föl a szemöldökét Király elvtárs.
– Sokféle adó van manapság – szögezte le erre Schiller Mihály.
– Az már igaz, a kurva anyjukat – hördült föl Terpitkó elvtárs. – Szégyen, hogy ide jutottunk.
Schiller Mihály szemernyi kedvet sem érzett ahhoz, hogy ideológiai vitákba bonyolódjék ezzel a csontbrigáddal.
– Na és hol van Sirotka elvtárs? – kérdezte nem is annyira udvariasságból, csak azért, hogy másfelé terelje a beszélgetést.
– A temetőben – nyekkent meg újra Terpitkó elvtárs.
Úgy látszik, mégis van Isten, gondolta Schiller Mihály. De azért ő is illendően lesütötte a szemét egy pillanatra.
– Egy világ omlott össze benne, és maga alá temette őt – mélázott el Király elvtárs
– Pocsék világ ez – toldotta meg Király elvtárs szavait Bolyki elvtárs.
– Engem azért szeretnek az emberek – derült föl mégis Király elvtárs arca. – Most már szeretnek. Most...
– Amikor már látják... – bólintott Terpitkó elvtárs. – De hát ilyenek az emberek.
– Ilyenek – mondta Bolyki elvtárs is. – Gyarlók és hálátlanok, amikor jól megy a soruk. De – fordult oda Király elvtárshoz – azt hiszem, mennünk kellene, felség. – És az utolsó szónál rákacsintott Schiller Mihályra. – Beatrix már nyugtalan lesz. Azonkívül a pátensen is dolgozni kell holnap.
– A pátensen... – dünnyögte elrévedve Mátyás király, s megragadta Schiller Mihály karját. – Amint látod, fiam, minden napom, minden órám, minden percem ki van számítva. Te pedig csak hajtsd be könyörtelenül az adókat minden kurafin, aki megpróbál a népen élősködni. Lehet, hogy az igazság most szünetel, de meglátod, egyszer még üt az órája.
– Erről én is meg vagyok győződve – sietett biztosítani egyetértéséről Mátyás királyt Schiller Mihály. – Most is egy csirkefogót jöttünk lefülelni, felség.
Mátyás király elégedettnek látszott.
– Tudtam én mindig, fiam, hogy te a lelked mélyén rendes gyerek vagy. Örülök, hogy viszontláttalak, örülök, hogy jó útra tértél, a munkádhoz töretlen hitet és kitartást kívánok... Az audienciát ezennel befejezettnek tekintem. Induljunk hát, Rozgonyi és Kanizsa.

Schiller Mihály meghajolt, és sietős léptekkel visszament az asztalához a huszadik század végébe. Fedornak és az orosznak fogytán volt már a türelme, mert a célszemély továbbra sem mutatkozott, ahogy a kártyapartnereinek sem volt se híre, se hamva.
– Úgy látszik, hiába jöttünk – mondta Schiller Mihály.
Az orosz kizártnak tartotta, hogy Nagy Dávid bármit is megneszelt volna a készülő akcióból, vagy hogy elutazott volna. Inkább közbejöhetett neki valami, s ezért lefújta a kártyapartit. Fedor röhincsélt az orosz tanácstalanságán: mi jöhetett közbe? Biztos egy kurva! Neki nem sürgős. Szabad ember, azt hiszi, azt csinál, amit akar. Az orosz csúnyán nézett rá.
– Utoljára még játszik vele egyet a sors – mondta erőltetett nyugalommal.
– Jól átvert minket – állapította meg Schiller Mihály.
– Nyugalom – mondta az orosz. – Holnap eljövünk újra. Te pedig telefonálsz, hogy várni kell egy kicsit. De szállítjuk őt, arra esküszöm.
Hát éppen ez volt az, amit Schiller Mihály a legkevésbé kívánt: még egy napot New Hontban tölteni, és a tetejében még magyarázkodni is. Kimagyarázni az oroszt, amiért elszúrta a dolgot.
– Menjünk a francba – mondta. – Aludni akarok. – S intett Eriknek, hogy kéri a számlát.
Erik New Hont-i tempóban hozta a számlát, vagyis nem törte kezét-lábát a nagy igyekezettől, s hozzá még, Schiller Mihálynak úgy rémlett, sunyin is pislogott, meg kétértelműen vigyorgott, meg az is eszébe jutott Schiller Mihálynak, hogy Erik bizonyára még mindig lenézi őt a régi dolgok miatt, Maca miatt, hogy bizonyára úgy gondolja, ő még mindig az a senki, akibe bárki beletörölheti a cipőjét.
– Megismersz, Erik? – kérdezte.
A főpincér nem nézett a szemébe.
– Hát persze – mondta. – Bár ön már nagyon régen nem járt mifelénk.
– Nocsak, mióta magázódunk?
– A főnök utasítása – mondta Erik. – Munka közben tilos a bizalmaskodás. Vége a régi egyenlősdinek. New Hontban is haladnunk kell a korral.
Ez a beszéd tetszett Schiller Mihálynak.
– Nagyon okos főnököd van – mondta. – De, tudod, ez kevés. Ez csak a minimum. A tisztaságra és a kifogástalan modorra is ügyelni kell.
– Igyekszem – mondta Erik.
– Nem hinném – kötözködött tovább Schiller Mihály. – Nincs rendesen kipucolva a cipőd és az inggallérod is piszkos.
Erik röpke pillantást vetett a cipőjére, majd barátságtalan hangon azt mondta:
– Azt hiszem, téved, uram.
Schiller Mihály néhány decibellel fölhangosította magát.
– Látod, a jó modor is hiányzik belőled. A vendégnek, jobb helyeken, nem illik visszapofázni. Azonkívül súlyfölösleged van, lassú vagy, és azt hiszem, beképzelt is vagy. Nem fog ez jól végződni, Erik.
– Igenis – mondta a főpincér, de azért nem vágta haptákba magát, s az arcáról le lehetett olvasni, hogy valójában mit is gondol. Schiller Mihály egy fillérrel sem toldotta meg a számlára hanyag kézírással fölfirkált összeget.
– Borravalót most nem kapsz, Erik – mondta. – Talán majd legközelebb, ha újra erre járok, és te is följavítottad magadat.
Eriknek a szeme sem rebbent, s látszott, megkönnyebbül, hogy elkotródhat végre az asztaltól. Fedor és az orosz vajmi keveset értettek Schiller Mihály és a főpincér konverzációjából, csak annyit vettek észre, hogy incidens van. Kedvtelve és gyakran használták ezt a szót, szókincsükben előkelő helyen állt. Incidens, incidens, bólogatott Schiller Mihály, azt azonban már nem kötötte az orrukra, hogy miközben Eriket baszogatta, erekciója lett. Egy nő kellett volna, aki most sürgősen segít rajta. De se nő, se célszemély, úgy látszik, ma semmi nem jön össze, gondolta, ez egy ilyen nap. Az idióta Király elvtárs van meg az üresség, a tompaság, s valami nagy fáradtság és csömör a végén, hogy mire is ez az egész. Bankot kellene rabolni. Az mégsem ilyen lélektelen, unalmas robot, abban legalább van izgalom, vagányság, meg az ember az agytekervényeit is munkára kénytelen fogni.
– Na gyerünk! Utálom ezt a helyet – adta ki a parancsot, mert ebben a pillanatban, itt és most, ő volt a parancsnok.
Az orosz kurvája vacsora helyett teát és sós mogyorót szolgált föl, meg maradt még valami whisky is délutánról, azt nyomban elpusztították. Schiller Mihály kikövetelte, hogy a hálószobában alhasson, mármint ott, ahol a hálószobája volt valaha, amikor még az övé volt ez a lakás. Az orosz hosszas győzködésére sem hitte el, hogy ez a lakás egykor az övé volt, egyre csak valami Alkibiadészt emlegetett, ami nyilván alvilági álnév volt. Végül is mindegy. Schiller Mihály ilyen csekélységből nem akart presztízskérdést csinálni, s az orosz végül mégiscsak engedett az unszolásának. Úgy gondolhatta, jobb lesz, ha nem ugrál túlságosan, mert ő szúrta el ma este a dolgot, s ha holnap is elszúrja, nagyon ráfázhat. Fedort a konyhában helyezték ideiglenes nyugalomra egy keskeny matracon, amelyről lecsordult az ukrán hatalmas hasa. De hát a rangsort, a hierarchiát ilyenkor is tiszteletben kellett tartani. Ezen a ranglétrán, itt és most, Schiller Mihály állt a legmagasabb fokon, ami azonban nem jelentette azt, hogy bármit megengedhet magának. Az orosz kurváját, például, bármennyire is szerette volna, nem ráncigálhatta be az ágyába. Az orosz ezért, érthető módon, megneheztelt volna rá, s neheztelését különféle módokon juttathatta volna kifejezésre. Akár radikális módon is. Úgy, hogy előveszi a borotváját, s egyetlen lendületes suhintással elvágja Schiller Mihály torkát. És Schiller Mihály hiába volt az orosz főnöke, mindenki az orosznak adott volna igazat, mert az erkölcsi és bajtársias szempontok ilyenkor többet nyomnak a latban, mint a formális hierarchia. Ilyen esetekben nemcsak megengedett, hanem kötelező is a borotvák és hasonló szerszámok nem rendeltetésszerű használata.
Schiller Mihály ezért újragerjedt erekciójának letörésére az önkielégítés jól bevált terápiáját alkalmazta, majd szinte rögtön álomba ernyedt. Álomnak kezdetben nem volt kellemetlen, még csak különösebben bizarr sem. Schiller Mihály futballmeccset nézett egy óriási stadionnak a lelátójáról. A stadion egy kicsit a budapesti Népstadionra emlékeztetett, de nagyobb volt annál, zöld gyepszőnyege szinte vakított, s a huszonkét játékos, a bíró és a partjelzők pöttöm figuráknak látszottak a pályán, mintha egy toronyház tetejéről nézné őket. Schiller Mihály azonban így is tudta, hogy a sok izgő-mozgó figura közül az a fürge sárgamezes, aki egyik gólt a másik után lövi, Pelé. Hát mégis elkerült New Hontból, hát mégis híres lett. Örült neki, de azért összeszorult egy kicsit a szíve, hogy lám, Pelének sikerült, ő meg csak úgy teng-leng céltalanul a világban, egyszer csak hipp-hopp megöregszik és meghal, és nem hagy emléket maga után. Ugyanolyan nyomtalanul fog eltűnni a föld színéről, amilyen nyomtalanul élt.
A meccs után, a kijáratnál, a folyamként hömpölygő embertömegben Maca sodródott mellé. Schiller Mihály évek óta nem látta, mégis azonnal megismerte, és Maca is őt. Maca majd kibújt a bőréből örömében, hogy viszontláthatja, Schiller Mihály pedig szorosan megölelte.
– Gyere – mondta Maca. – Menjünk az öltözők felé.
Pelé is örült a viszontlátásnak, szinte semmit nem öregedett, csak a szeme lett öregebb és a pillantása gyanakvóbb.
– Tulajdonképpen hogy kerültök ti ide? – kérdezte Schiller Mihály.
Maca izgatott volt, és hadarva beszélt.
– Pelé megszöktetett. Eljött utánam, és megszöktetett. Csodálatos ember. Megmentette az életemet. Most már bevallhatom, hogy régóta szerettük egymást, csak titkoltuk előtted. Nem akartunk megbántani. Ugye, nem haragszol?
Schiller Mihály összeszorította a fogait.
– Nem.
– És te? Te mért nem szöksz el?
– Gyáva vagyok.
– Én segítek rajtad – erősködött Maca. – El tudlak bújtatni. Pelének van egy olyan rejtekhelye, ahol senki nem talál meg. Meg van egy ismerősünk, aki úgy átmaszkíroz, hogy még a szeretőd sem ismer meg.
– Így van – bólogatott Pelé. – Gyere velünk.
S meg sem várták, amíg Schiller Mihály válaszol, hanem kétfelől barátságosan belékaroltak, és betuszkolták egy nem messze parkoló limuzinba, amelyben büfé is volt szendvicsekkel és whiskyvel. Mindenféle zegzugos külvárosi utcákban hajtottak olyan őrült gyorsan, hogy Schiller Mihály ijedtében inkább behunyta a szemét. Egy kétemeletes, öreg bérház előtt álltak meg, amely akár New Hontban is állhatott volna. Az ablakokban sötét volt, a háznak vedlett a fala.
– Nem valami barátságos hely – állapította meg Schiller Mihály.
– De biztonságos – tódította Maca.
– Egy tucat rendőr őrzi mindenfelől – bizonygatta Pelé.
Schiller Mihály rájött, hogy tőrbe csalták, de a meneküléshez nem érzett elég erőt magában. Lépcsőkön vitték lefelé egy alagsori folyosó végébe. Annyi ereje sem volt, mint egy szúnyognak. Vasajtó csapódott ki előtte csörömpölve, őt pedig belökték valami sötét, dohos verembe.
Akkor fölébredt.
De nem a megkönnyebbülés érzésével, mint lidérces álmok után máskor. Amit az álomból fölmerülve hirtelen érzett, inkább valami végtelen, letargikus beletörődés volt, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Izmai annyira ellazultak, hogy pehelykönnyűnek érezte a testét a paplan alatt. Valahol a szoba sarkában egy vekker ketyegett. Schiller Mihály meggyújtotta a lámpát az ágya mellett. Háromnegyed három múlt öt perccel. Szomjas volt, a konyhában jó alaposan meghúzta a szódavizes flakont. Fedor meg sem moccant a matracon. A másik szobában az orosz és a kurvája versenyt horkoltak. Schiller Mihálynak kiment az álom a szeméből, semmi kedve nem volt visszafeküdni. Nadrágot és pulóvert húzott a pizsamájára, fölvette a ballonkabátját, és kiosont a lakásból. Az orosz bennehagyta a kulcsot a zárban, a kaput pedig, akárcsak régen, most sem zárták be éjszakára.
Oldalt a Volkswagen sötét tömbje fémesen csillogott a szemerkélő esőben. Schiller Mihályba, mint éles fájdalom, hasított bele a vágy, hogy a volán mögé üljön, és őrült sebességgel, mint az álombeli limuzin, elhajtson a vak világba. Az öngyilkosságnak ez egy lassú, de biztos módja lett volna. Csakhogy ahhoz előbb föl kellett volna törnie a kocsit. Némi vesződséggel bizonyára sikerült is volna. De mire elhatározta volna magát, az előbbi heves vágy, amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is lobbant. Élvezettel szippantotta magába a friss, nedves földszagú levegőt, s tett néhány tétova lépést a másik irányba. Nem akart messzire elkóborolni, de aztán egyre jobban kezdte élvezni ezt a magányos éjszakai sétát, s egyszer csak a belvárosban találta magát, amely ugyanolyan néptelen volt ebben az órában, mint a csöppnyi lakótelep. Azaz...
Azaz a templom mögötti sikátor odvas sötétjében, embermagasságban, mintegy tizenöt-húsz méterre tőle, megpillantott egy ufót, amely éppen őfelé mozgott. Ahogy közelebb ért hozzá, kiderült, hogy nem ufó, hanem csak egy világos kalap. A kalapnak nemsokára a gazdája is láthatóvá vált. A kalap gazdáját Király elvtársnak hívták. Úgy suhant el Schiller Mihály mellett, mint egy látomás, káprázat. A városháza felé vezető bekötő utca irányába tartott, s annyira el volt merülve magába, mint a holdkórosok. Reggel Schiller Mihály azt sem tartotta lehetetlennek, hogy csupán álmodta ezt az éjszakai kalandot is, mint Macát és Pelét a limuzinnal.
Schiller Mihály későn kelt, az orosz és Fedor lármáztak a konyhában, a nő valamit főzőcskélt.
– Rossz hírem van – mondta az orosz. – Az okostóni kórházba került. Bevérzett a gyomra. Állítólag a járási kórházban kezelik.
Schiller Mihály titokban örvendett a rossz hírnek.
– Akkor itt semmi dolgunk többé – mondta, s úgy tett, mintha bosszantaná a dolog. – Szerencsés fickó ez a mi emberünk.
– Azt nem mondanám – dünnyögte az orosz. – Marad itt nyűgnek a nyakunkon.
– A nyakadon – javította ki a nő.
Az orosz fölkelt, és hatalmas pofont kevert le a kurvájának.
– Téged nem kérdeztelek.
A nő bőgve kiszaladt a konyhából. Fedor vigyorgott.
– Na, tűzzünk innen – mondta.
Schiller Mihály megölelte az oroszt.
– Sajnálom, hogy így sült el a dolog – mondta. – Én majd otthon mindent kivasalok. Nem lesz probléma.
– Köszönöm – mondta az orosz.
– Azt hiszem, legközelebb valaki mást küldenek. Ez nálunk így szokás – mondta Schiller Mihály. – Mindig van újabb ügy, amíg az ember él. S mindig a legújabb a legsürgősebb.
Aztán a visszaút New Hontból sehová. Fedor fütyörészett. Nem mondta, de mégis nyilvánvaló volt, hogy neki sem fűlt a foga ehhez az ügyhöz. Ámbár tiszta ügyek nincsenek, ahogy tiszta emberek sem. Ez a világrengető felismerés valami bamba, tocsogós egykedvűségbe ringatta Schiller Mihályt. Délutánra kitisztult az idő, s benne mindenkinek jutott egy darabka égbolt. És mindenfelé csak az állandósult ideiglenesség. Schiller Mihály örülni nem tudott neki, de lassan megtanulta elfogadni.

Hogya György

Istent látni, és meghalni

PHILALETHES: „Minthogy azonban tökéletesen öntudatlan állapotban semmiféle időmértékünk sincs, hát minekünk tökéletesen mindegy, hogy míg mi abban a halálos álomban feküdtünk, addig a tudatos világban három hónap, vagy tízezer év telt-e el. Mert felébredésünkkor szép szóra ezt is, amazt is el kell hinnünk. És így neked közömbös lehet, hogy egyéniséged három hónap vagy tízezer év múlva adódik-e vissza.”
(A. Schopenhauer)

„Minthogy az egyén elsősorban önmagának a leszármazottja, múltbeli mivoltában pedig önmagának az őse, ezért igazi benső alkatának kibontakozása is a maga műve.”
(Hindu gondolat)

…és amikor egy idegen ház küszöbéhez érek, mindig eszembe jut, ahogy Gayomart* elrejtett gyémántját – az ő lelkét – kerestem. Az első emberi lelket, amelyet itt, az én századomban, az én életemben szerettem volna tetten érni. Sajnos, csak álmomban sikerült. Abban az álmomban, amelyben egy hatalmas madár üldögélt a vállamon és rekedtes hangján azt vetette a szemre, hogy részeg vagyok. Pedig közben úgy éreztem, kőből van a testem, és képtelen vagyok megmozdítani akár a kisujjamat is.
Igyekeztem az álmot a lehető legpontosabban lejegyezni, ám később elolvasva ugyanazt éreztem, amit valószínűleg te is érzel, miközben ezeket a sorokat olvasod: A szavaknak és gondolatoknak ezt a tetszés szerinti sorrendjét, egy szerencsétlen, hitehagyott lélek szinkretisztikus eklektizmusa hozta létre. Ám bármennyire is álomszerűnek tűnik mindaz, amit olvasol, a legképtelenebb és legkegyetlenebb valóságot tárja eléd. S mindezt azzal a nyilvánvaló megállapítással, hogy az időközben világméretűvé nőtt lélek olykor határtalan megvetéssel mutatja meg önmagát. A Lélek, amelyet nem én találtam meg, hanem ő talált meg engem, egészen egyszerűen azért, mert szüksége van a testemre, amely az övétől eltérő sűrűségének és lényegének köszönhetően képes továbbítani az ő információit.
A Lélek, ami láthatatlan és érthetetlen a számomra. Sőt mi több, felfoghatatlan és megközelíthetetlen, értelmezhetetlen és követhetetlen. Ráadásul mindent tud rólam. Az információit hihetetlen precizitással adagolja, s a legagyafúrtabb módon juttatja el hozzám mindazt, amit közölni akar. És én nem tehetek mást, mint elfogadom a szabályait, amelyek olyanok lettek számomra, mint a szentírás. „A szentírás nem magyarázza meg a dolgok másodlagos okait, hanem egyszerűen elmondja őket abban a rendben és stílusban, amely a legnagyobb erővel bírhatja hódolatra az embereket, különösen pedig a műveletlen embereket. Célja nem az ész meggyőzése, hanem a képzelet lekötése és rabul ejtése” – mondotta volt Spinoza, pedig ő ugye még mit sem tudhatott az én századom számítógépének képzeletet rabul ejtő képességéről. Arról a képességéről, amelynek segítségével tetszés szerinti, látszólag teljesen összefüggéstelen tényeket és adatokat sorol fel vagy csoportosít, miáltal hódolatra bírja az embereket. Különösen a műveletlen embereket...
Ebben a különös történetben különös kapocs köti össze a látszólag különös szereplőket. Hatim Tai, Timaiosz, Barbelo, Porphyrius, Cowper és Uriel da Costa* mellett számtalan láthatatlan szereplő segít megértetni a kulcsszavakat, ami például az utóbb említett Uriel da Costa esetében a küszöb. Hiszen, amikor da Costát elítélik, vállalja hogy végigfekszik a zsinagóga küszöbén és hitközségének tagjai végigtapossanak rajta. Aztán hazamegy és öngyilkos lesz. (Nem a zsinagógában!) Ugye te is látod, hogy a kulcsszó a küszöb, amely alá Gáspár Antonio Chi* – ugyanebben a történetben, hiszen nincs is „másik” történet – elrejtette népének szent könyveit. Da Costa zsinagógájának küszöbe tehát úgy aránylik a Feliratok Templomának* küszöbéhez, miként Gaspar Antonio Chi nagybátyja aránylik Mikóhoz. A matematika tudományára csak azért van e helyt szükség, mert a megértés folyamatában könnyebben megtisztítható az önmagára való utalásoktól, mint mondjuk a filozófia. Az esetlegesnek tűnő aránypárra pedig azért, mert segít közelebb jutnunk a tökéletes négyeshez. Az isteni tökéletesség hármasát (Atya, Fiú, Szentlélek) a világi élet teljességének négyesévé fokozzuk, hiszen Barbelo szerint is: „Az Isten négy”. Vagy akár Timaiosz felvetésére reagálva: „Egy, kettő, három – de hol a negyedik?”
Mert a négyes számnak megkülönböztetett szerepe van. Mert a négyes a tökéletes. És ez axióma.
Miként a matematikában a helyettesítés módszere segít abban, hogy minden kijelentés magától értetődő legyen, ugyanúgy érdekes megvizsgálni, vajon egy-egy történelmi helyzetben egy másik személyiség helyettesítésével egyértelművé válik-e a (történelmi) helyzet megváltoztathatatlansága?
Az eutaxia – a körülmények megfelelő figyelembevétele és a lelki tényezők összhangja – számomra kathékon – kötelesség—, így fel kell, hogy készítselek bizonyos véletlenszerűnek és időben egybeesőnek tűnő események szinkronicitására, amelyek nemcsak az én tudatomban jelentek meg, hanem valamilyen formában utat találtak az ősképek forgatagához is.
A contradictio in adiectót pedig teljességgel kizárhatod, hiszen gyakran megtörténik, hogy egy-egy fogalom vele összeegyeztethetetlennek tűnő jelzőt kap, miként egy-egy álom is. Az ember azonban gyakran rákényszerül, hogy a véletlenszerűnek vélt eseményeket, jelen esetben álmokat, éppen időbeni egybeesésük miatt próbálja meg összeilleszteni, megérteni, sőt mi több, megmagyarázni. Idővel tehát minden a helyére kerül, és ha megérted a történet logikáját, esetleg megtalálod az utat saját félelmedhez is…
…mert ez a félelem okozta, hogy én, aki tehát a történet akaratlan és tehetetlen közvetítője és tolmácsolója vagyok, sokáig abban a hitben éltem az életemet, hogy az nem tart tovább, mint 30-35 évig. Meg voltam róla győződve, hogy rövid életű leszek, és nem is akartam sokáig élni. Talán éppen ezért is volt siralmas az életem, képtelen voltam érvényesülni, s valójában semmi sem szerzett örömet. Lelki depresszióban szenvedtem, állandó szorongások kínoztak, képzelgéseimről és komplexusaimról pedig ne is beszéljek… Sajnos még csak nem is értettem nyomorult helyzetemet, valamint szomorúságom okát, és nem leltem helyemet ebben a monoton, megváltoztathatatlan világban.
Komor gondolataim közül néha felmerült anyai nagyanyám öccse, Mikó, akit gyermekkoromban gyakran nógattam és korholtam, hogy ne igyon már annyit, ő viszont csak megvetően nézett a világra – s némi jóindulattal rám, a tizenéves fiúra —, és sokatmondóan hallgatott. Érdekes módon – mire alkoholizmusának és kétkedésének legfelső fokára jutott – szájának alsó része állandóan előremeredt, mint az ősi maja sztéléken ábrázolt alakok ajka, s látni engedte az alsó ajak belső, rózsaszín peremét. Ettől aztán egy feledhetetlen grimasz vésődött az arcára, amely elárulta a világról és környezetéről alkotott véleményét. Bár nem hittem, hogy nagybátyám sokat tudhat a világról, s alkoholizmusának komolyabb, mélyebb okai lehetnek. Sőt, hajlamosabb voltam feltételezni, hogy egyáltalán nincs véleménye a világról. Talán ezért is tudta könnyedén kijelenteni, hogy: „Ha a sivatagból elfúj a szél egy marék homokot, semmi sem változik: a sivatag sivatag marad, a marék homok pedig csak egy marék homok.” És talán ezért volt könnyebb tagadnia is…
A főtéren – már ebben is van valami érdekes törvényszerűség – a mozi épülete szinte szemben helyezkedett el a kis dombon magasodó templommal. Mikó napközben a templomban, az angyalkák és a szentek körül segédkezett, porolta a szőnyegeket, takarított, esténként pedig a moziban vetítette a filmeket. Ma már nem is csodálkozom, hogy nehezen tudta elviselni az életet, amelyben két, néha egymásnak ellentmondó világ – a vasárnapi misék és az esti filmek illúziója – veselkedett egymásnak, s valójában egyiknek sem volt köze az ő életéhez. Tulajdonképpen inni is akkor kezdett el igazán, mikor munka nélkül maradt. Képtelen volt feldolgozni a helyzetet, amelybe belekerült: egyik világ sem adott neki mankót ahhoz, hogy nélkülük is megálljon a lábán. Személyiségének képe valahogy mégis belém ivódott, megmaradt, annak ellenére, hogy nem akad egyetlen komoly beszélgetés sem, amelyre emlékeznék, csak maga a tény, hogy gyakran meghallgatott. Mert hallgatni is jókat tudtunk kettesben. Azonban a kisembernek ez a nyegle hányavetisége és cél nélküli tagadása, amellyel mindezek után a világot megvetette, határozottan imponált nekem. Egy elemi erőt feltételezett, amelynek létéről nekem fogalmam sem lehetett abban a korban. Ugyanis már akkor eluralkodott rajtam egy belém oltott (vagy örökölt?) félelem, melyet, azóta sem tudok kiheverni, az egzisztenciális félelem. Mi lenne, ha azt tenném, amit ő? Mit szólnának ez emberek? Megélnék-e? Én is imádtam a filmeket, de soha nem engedtem meg, hogy világuk eluralkodjék az életemen. A képzeletemben olykor eljátszottam egy-egy hős szerepét, de az életemet nem a hősök határozták meg. Gyermeki felületességem – értsük ez alatt tapasztalatlanságomat és tudatlanságomat – eredményeként nem köteleztem el magam semmi – s végképp nem valami ideológia – mellett, s mikor tizenévesen megszólított egy csodálatosan szép nő a vonatban, s hosszabb beszélgetés után megkérdezte, vajon miért nem hiszek Istenben, ostoba, magabiztos mosollyal nem válaszoltam neki. Ettől persze sokkal rosszabb volt, hogy sokáig önmagamnak sem…
…Mikót tehát egyszerű, felületes alkoholistának tartottam, s mit sem sejtettem még akkor magáról a félelemről és az alázatról. Az alázatról, ami pedig sok mindennek az alapja. Hogy honnan vettem magamnak a bátorságot, hogy ítélkezzem bárki fölött is? Nos ugyanaz a közösség, amely a félelmet nevelte belém, belém oltotta a gyors és kíméletlen ítélkezés ostobaságát is, amelynek egyik megnyilvánulási formája éppen a közösségből kinézett egyének elítélése volt. De hát ahhoz is idő kell, hogy azzal találkozzunk, aminek megértésére bensőnkben megértünk…
…negyvenéves lett, mire megérett arra a találkozásra, melyről egész életében álmodozott. Edgar utolsó története akkor kezdődött, amikor a valaha kifogástalan öltözetű, sokat és rendszeresen tornázó fiatalember rongyosan és halálos részegen arccal előre beleesett az egyik baltimorei utca pocsolyájába, és az elfogyasztott alkohol és a pocsolya vize miatt kómába esve négy napig a halállal küzdött. „Elmémnek mindig mélabús a színezete, és olyan, mint némely pocsolya, amely, bár fekete és rothadt a vize, fényes nappal a nap sugarait ragyogtatja tük-rén.” – írta Edgar egyik kedvelt kortársa Cowper, s lám a pocsolya most álnokul és komiszul nem a nap sugarait, hanem a baltimorei utca lámpáinak hamis fényét verte vissza.
Nem messze munkanélküli csavargók egy csoportja egy szurkos hordóban papírokat égetett. Különböző újságokat és könyveket szedtek össze, s a hatalmas lángok mellett bárgyú pofával, egykedvűen nézték, mint égnek el az egykor Edgar által szerkesztett Brodway Journal megsárgult lapjai.
Edgar kómába esett, és bár nem sokan törődtek vele, az a pár ember is tisztában volt azzal, hogy nem sokat tehetnek érte, és a „baleset” valószínűleg pontot tesz az alkoholista író utolsó történetének végére. Ráadásul olyan „hozzáillőnek”, megérdemeltnek vagy inkább kiérdemeltnek vélték.
Ebben az állapotban, magára hagyottan, kiutáltan és megvetetten, mikor képtelen volt megmozdítani akár a kisujját vagy a szempilláját is, agya tovább működött, és furcsa képek jelentek meg benne. Negyven évének minden addigi törekvése – amellyel a nyílt világ képeit és fogalmait kívánta befogadni —, mint egy hatalmas áramlat visszafelé fordult, és lassan befelé kezdett szivárogni. Egy hatalmas, mozgó kozmosz lódult meg és indult el, amelyet agya, mint egy fekete lyuk elnyelni készült. Ugyanakkor olyan képek jelentek meg szemei előtt, amelyekről addig tudomása sem volt, s mintha nem is az ő általa összegyűjtött tudásanyagot tükröznék. Európai műveltsége, amelyre amerikaiként oly büszke volt, ebben a kavargó univerzumban csak sziporkaként jelent meg, s kezdetben az, ami ebben a jelenetben értelmezhetővé vált számára, csak a kavargás befelé irányuló mozgása volt.

Majd egy hatalmas, kör alakú helyiségben lebegett, mintha csak egy illuzionista mutatványában szerepelne, s teste, mint egy iránytű mágneses mutatója forgott körbe-körbe. A falakon tükörlapok sorakoztak, s mintha mindegyiken egy-egy emberalak állt volna. Olyan érzése lett, mintha ismerné őket, de a mozgás miatt nem láthatta tisztán az arcukat.
… A csodákban akkor kezdett hinni, mikor megismerte Andát. Ott, a kertben, a holdvilág mellett, hófehér ruhában, szomorúan, mint egy álom. Bár akkor csak pár szót váltottak, attól kezdve kapcsolatukat egy megmagyarázhatatlan öszszetartozás határozta meg, mintha testvérek, sőt mi több, ikerlelkek lennének, akik pontosan érzik, mire van szüksége a másiknak. Olyan közelinek érezte Anda lelkét, mintha maga a Szentlélek közelítene hozzá. „A toll tehetetlenül hull ki remegő kezemből. Amíg a te drága neved a tárgy, bár te kérsz rá, nem tudok írni – nem tudok beszélni, se gondolkozni, jaj, hogy érezni se tudok; mert nem érzés az, hogy állok mozdulatlanul az álmok tágra nyílt kapujának aranyos küszöbén s elragadtatva nézek bele a ragyogó fasorba, és az, amit reszketve látok jobbra, látok balra és az egész úton végig, bíborszínű párában messze-messze, ahol a távlat végződik – te vagy az, csupán te!” – írta Andáról, mert – idővel – Anda adta meg neki az igazi boldogságot és – végül – az igazi kínt. Andával tudott utoljára felszabadultan beszélgetni, önfeledten és igazán boldogan szeretkezni, és belé volt igazán szerelmes.
Mikor megismerte Andát, akkor már gyakorlatilag feladta az életét és feleségét, Elmirát. (Elmira az az első nagy szerelem, akit csak hosszú évek elteltével kap meg az ember, és akkor jön rá, hogy bár felesége nagyon jó háziasszony, törődik és gondoskodik, sőt mi több, elnézi a férje hibáit, de teljesen immúnis az irodalommal szemben.)
Mint férj, és mint író kemény alkoholizmussal küzdött, minek köszönhetően már-már arra is képtelennek tűnt, hogy alaposan sorra vegye, mit kívánt életében elérni, s mi volt az, amiről lemondott. Bár az „eredmény” akár tragikusnak is tűnhet, ő úgy érezte, mindent elért, amit kívánt: újságszerkesztő lehetett, irodalmi műfajt teremtett, s lám, részegen és toprongyosan is megszerezte Anda szerelmét…
Andáét, aki a kezdetekben az elérhetetlent jelentette számára, már-már valamilyen szentléleki megtestesülést, amely egyszerre jelentette a nőnek, mint fizikai személynek a fogalmát és egy elvont, metafizikai szimbólumot is. Míg Elmira maga volt a hétköznapi biztonság, aki felkarolta őt, és segített neki átlábolni a mindennapi megélhetés megalázó érdektelenségén, addig Andát olyan eszményi tulajdonságokkal ruházta fel a képzelete, amelyeket képtelen volt saját magának megmagyarázni. Miként azt is képtelen volt megmagyarázni, hogy miért küzd állandó depresszióval, s miért érzi magát oly nyomorultnak. Sajnos a feleség minden igyekezete sem volt képes feloldani férje érdektelenségét, s bár Edgar a nő gondoskodásáért és a neki is köszönhető kisebb sikerekért hálás volt, de sohasem az önfeledt, rajongó szerelem érzésével, hanem inkább a hála és tisztelet – számára megalázó – baráti odaadásával, miközben rettenetesen szégyellte is magát azért, amit tett.
… rettenetesen szégyellte magát azért, amit tenni készült, ám Gaspar Antonio Chi sorsa azon a napon dőlt el, amikor Diego de Landa püspök elrendelte az autodafét az országban, amelyet addig „u luumil cutz yetel cek”-nek, azaz a pulykakakasok és szarvasok országának neveztek. Égett emberi hús szaga fojtogatta a levegőt, kopaszra nyírt vagy szégyensapkába bújtatott megfélemlített emberek bujkáltak el az őserdőkbe, s korbácsolástól vérző, megkínzottak sikolyai szálltak az ég felé, mikor de Landa – a pogány istenhittel leszámolandó – máglyákra rakatta az ősi szent könyveket.
Pedig Landa volt az az ember, aki bevezette Gaspar Antoniót a kereszténység világába, s akit éppen a tanultak miatt atyai társának fogadott el. Egy művelt és főleg megbízható társnak, akit feltétel nélkül követhet, akár az Istent. Akiben ugyanúgy megtalálható volt – és ez nem csak Gasparral szemben – egy bizonyos tiszteletet és hódolatot kiváltó távolságtartás is, amely szintén rányomta bélyegét a kapcsolatukra.
…Amikor Edgar, az író először látta álmában a kísérteties piramisokat és a fekete ruhás alakot, aki feszes tartással nézte a könyvek lángjait, zavarta, hogy csak a férfi hátát láthatja, ám tökéletesen „emlékezett” az indián Gaspar megütközött, csalódott arcára. Felfoghatatlan volt számára, honnan, miféle forrásból fakadhat az álom, miféle kapcsolat lehet közte és egy megkeresztelkedett indián között, és főleg miért magától értetődő számára a jelenet, ám feltételezte, hogy valami oka csak van ennek az állandóan visszatérő jelenségnek, és így csendes beletörődéssel szemlélte az őt kísértő képeket. Annak ellenére, hogy nem bírta az alkoholt, már ekkor gyakran nézett a pohár fenekére, és néha szándékosan leitta magát, hogy rémálmaiból merítve újabb és újabb rémtörténeteket tárjon az olvasók elé. Ebben az állandóan ismétlődő álomban Diego de Landa, Yucatan püspöke kitartó rendszerességgel égeti el a maja szent könyveket, miközben Gaspar Antonio Chi, a jezsuitáknál nevelt indián, megrökönyödve szemléli mindezt. Talán az állandó ismétlődés hatására történt, hogy néha arra ébredt, Itzamna isten papagája ül a vállán, és csőrével az ő kőkemény szívét akarja kivájni. Ilyenkor Edgar még abban sem volt bizonyos, vajon Diego de Landa égette-e a könyveket és Gaspar segített neki, vagy fordítva, Gaspar égette saját népének könyveit, és de Landa volt az, aki csendesen szemlélte az indián hitbuzgóságát…
…a környezete – a jezsuita papok – által beléoltott kezdeti hitbuzgóság nem lankadt benne, és Gaspar Antonio minden igyekezetével azon volt, hogy Jézus követőjévé váljék. Őszinte lélekkel kívánta hirdetni a szeretetet, s örömmel látta, hogy népének vezére, Na Chi Cocom fejedelem is így döntött, és követendőnek és elfogadhatónak tartotta ezt az utat. Bár Jézus véráldozata rokonnak tűnt népének véráldozatával, a keresztények által hirdetett szeretet eszméjét sokkal békésebbnek és emberibbnek találta, mint azokat a szertartásokat, amelyeken nagybátyját – a fejedelem testvérét – is nemegyszer tetten érte. Tanúja volt, amint Don Juan (Na Chi Cocom felvett keresztény neve) titokban emberáldozatot mutatott be isteneinek, s ettől nagyon csalódottnak és nagyon árvának érezte magát. S ettől még inkább Jézushoz menekült, neki sírta el bánatát és az ő jóságos tekintete vezette tovább életútján. Ekkor történt az eset, amelytől azóta sem tud szabadulni: egyik lázas éjszakáján, álmában megjelent neki Isten. Ám a vállán a szent papagáj ült, és Gaspar Antonio nem értette az álmot. Kétely támadt benne, vajon nem Itzamna isten üzent-e ily módon neki? És elbizonytalanodott.
Később már nem volt annyira bizonyos abban, hogy mit is látott, de kitartott azon állítása mellett, hogy Istent látta… még később pedig már egyre kevésbé volt biztos abban, hogy valóban Istent látta, s csak a bátortalan vágy maradt meg benne.
Talán éppen ennek a bizonytalanságnak és a Diego de Landa részéről megnyilvánuló megmagyarázhatatlan és néha nehezen elviselhető distanciának köszönhető, hogy Gaspar – bár kétségek által gyötörve – nem árulta el rokonait, és nem szólt de Landának egy szót sem azokról a pogány szertartásokról és áldozatokról, amelyeket a megkeresztelkedett nagybátyja és a halacs vinik(fejedelem) hoztak Itzamna isten tiszteletére.
Úgy gondolta, idővel és türelemmel megváltoztatja nagybátyját, de azért gyakran korholta őt amiatt, hogy Jézusba vetett hite nem elég őszinte. Nagybátyja csak megvetően nézett a világra – némi jóindulattal rá, a tizenéves fiúra –, és sokatmondóan hallgatott. Érdekes módon szájának alsó része állandóan előremeredt, amitől idővel úgy is maradt, s látni engedve az alsó ajak belső, rózsaszín peremét. Ez azóta történt, hogy a kezdeti – spanyol hódítókkal szembeni – ellenállás után fogságba esett, és más választása nem lévén, meg kellett ígérnie, hogy áttér a keresztény hitre, különben meghal. A fejedelem is, és Gaspar nagybátyja is elvállalta a feltételt, sőt látszólag jó képet vágva, együtt is működtek a hódítókkal, segítettek összeszedni népük szent könyveit. Gaspar nem hitte, hogy nagybátyja – az addig a keresztény térítőktől tanultak alapján – sokat tudhat a keresztény világról, de akkor még ő sem tudott sokat a félelemről és az alázatról, ami sok mindennek az alapja. Azzal azonban tisztában volt, hogy ha elmondaná de Landának, kinek áldoznak rokonai, azzal a halálos ítéletüket írná alá. Diego de Landát ugyanis különböző feljelentések alapján visszahívták Spanyolországba, hogy tegyen jelentést az Indiai Tanácsnak a kegyetlenségeiről, ám ő provinciálisként elutazott Landa püspökként érkezett vissza, és attól fogva maga volt az Isten a Yucatan félszigeten. Így Gaspar a régi maja könyvek latin betűs másolása mellett inkább a hitélet kérdéseivel kötötte le magát, s további összefüggéseket keresett népének ősi könyvei és az Újtestamentum között. Jézus véráldozata még gyermekkorában annyira megfogta (tizennégy éves kora óta keresztény papok nevelték), hogy egész életében valami ehhez foghatót akart megvalósítani…
Az autodafé hatására azonban szinte minden összedőlt a lelkében. Landa hűvös pillantása, kérlelhetetlen hangja meggyőzte arról, hogy reménytelen vállalkozás lenne akár csak megpróbálni is ellenkezni a nagyhatalmú főpappal. Egyre pontosabban ismerte fel Landa ördögi tervének részleteit. A maják régi, szent könyveinek másolása nem arra irányult, hogy megmentse, hanem hogy összeszedje és elégesse őket…
…egyre gyakrabban érezte, hogy a szent könyveket össze kellene szednie, és el kellene égetnie. Az egyetlen, ami Andában zavarta, s amit kapcsolatuk elején nem értékelt kellően, az a nő Jézussal való kapcsolata volt. Ha róla beszélt, egyfajta vallásos áhítat és távolságtartás lett jellemző a viselkedésére, ami egyrészt dühítette Edgart, másrészt fokozta a nő iránti vonzalmát. Ennek érdekében hazudta azt, hogy álmában megjelent neki Isten, ami nagy hatást tett a nőre. Ami persze csak részben volt igaz, hiszen akkoriban „másfajta” istenekkel álmodott, akik véres áldozataikkal borzolták az életét. Az áldozat nyelvén áthúzott zsinórról lecsepegő vér koppanását még akkor is hallani vélte, mikor már teljesen leizzadva magához tért, és riadtan lihegve pislogott a plafonra. Itzamna isten kőszobra és a vállán ülő quacamayo papagáj képe többször is megkísértette őt álmában. Ám mikor végül verset írt a kőből készült isten vállán ülő madárról, jobbnak látta más nevet adni az istenségnek és a madárnak, hiszen bölcsebbnek találta olyan szimbólumok használatát, amelyeket évezredek óta milliók tekintenek érvényesnek.
Az Andával való kapcsolatban fejlődtek ki a látomásai, amelyek egyrészt szerelmes verseit szülték, másrészt az alkoholnak köszönhetően azok a rémálmok, amelyeket még írásaiban sem mert közölni, mert számára és kora emberének számára is teljességgel érthetetlennek, s kegyetlenségükben hihetetlennek tűntek. Viszont ekkor fogalmazta meg legnehezebb rejtvényeit is. Szívesen foglalkoztatta olvasóit rejtvényekkel, ám azokat, amelyek „indián” álmaiban fogantak, senki sem tudta megfejteni….
…bizonyos lehet benne, hogy ezt a tettét senki sem fogja megfejteni, gondolta elégedetten, miközben több mint hetven lépcsőfokon mászott fel a hatalmas kőből készült gúla tetején helyezkedő Feliratok templomához. „Vid videre Christum transgiguratum? Ascende in montem istum, disce cognoscere te ipsum” (Látni akarod a megdicsőült Krisztust? Menj föl erre a hegyre, tanuld meg megismerni önmagad!) – mondta neki Diego de Landa, és ő nem felejtette el a tanításokat: felmegy a hegyre, de a saját népének hegyére és a saját népének istenét fogja meglátni, pontosabban ő maga lesz népének megmentője, Jézusa!
Gaspar Antonio ügyet sem vetett az épület falait díszítő hatalmas lapokra, melyeken féldomborművek és különböző jelek sorakoztak. A menet megállt a templom bejárata előtt, majd a papokat kivéve mindenki fél térdre ereszkedett. Szemlesütve vártak a temetés előtti szertartásra. Na Chi Cocom fejedelem megállt az áldozati edény előtt, amelyben már ott lapultak a vért felfogni hivatott papírdarabok (a vér az ember lelke, s az elégetett papírral visszakerül az égbe), majd a szertartást szolgáló díszített obszidián késsel előbb a nyelvét döfte át, melyből aztán a rajta áthúzott és az edénybe vezetett zsinóron lassan csepegni kezdett a vér. Majd a péniszét készült megvágni. Gaspar lopva felnézett és megpillantotta a férfi mereven álló péniszét. Sisakja miatt csak földtől derékig láthatta a fejedelem testét, de így legalább az ő szemeit sem láthatta senki. Az egyik erős marok megfogta a hímtagot, a másik pedig a késsel hatalmas sebet ejtett rajta. Vesszejéből vörös vér fröccsent ki.
A szertartást követően Gaspar a halott nagybátyját kísérő papok között lépegetve, közvetlenül a fejedelem háta mögött, lassan bement a templomba, majd a már felemelt, gondosan csiszolt kőlapok alatti üregbe ereszkedtek. Huszonkét lépcsőfokon lefelé haladva a hatalmas gúla belsejében lévő halotti kamrába jutottak, ahol már elkészítve állt a hatalmas szarkofág. Miután elhelyezték benne a nagybátyját, Gaspar segített belerakni a magával hozott útravalókat. A szokásos kagylóhéjakon, gyöngyökön kívül Gaspar két kis szobrot is behelyezett nagybátya mellé. Lopva a küszöböt alkotó kőlapokra pillantott. Csak ő és társai tudták, hogy előző nap már elrejtette alattuk a Landától visszaszerzett elégetésre váró könyvek nagy részét. Nem tudta, nem tudhatta, hogy idővel, esetleg sok-sok évvel később bejut-e valaki ebbe a sírkamrába, mivel azonban nagybátyja a halacs vinik fejedelem öccse nem volt pap, és így nem tehetett mellé könyveket (könyveket csak papok mellé tettek), ő egy ládában negyedmagával már előző nap elrejtette mindazokat a könyveket, amelyeket hasznosnak ítélt. A három ifjú most itt van mellette, és mindannyian tisztában vannak azzal, hogy innen már élve nem jutnak ki. A hagyományok szerint őket is feláldozzák. A könyveket azonban mégsem de Landa égeti el!
…Bár irtózott még a gondolatától is, most már sajnálta, hogy a könyveket nem égette el! Andával való kapcsolatában feltört és eluralkodott benne egy kisebbrendűségi érzés. Kiszolgáltatottnak és esetlennek érezte magát, szegénynek, piszkosnak, elhanyagoltnak, és főleg bűnösnek. Kínozta a tudat, hogy adott esetben képtelen lenne eltartani a nőt, s anyagi korlátai, pontosabban a pénzhiány újabb korlátokat vetítettek képzelete elé. Anda műveltsége, szellemessége, kedvessége és közvetlensége pontosan annak a világnak a képét tükrözte vissza, amelyet bár megálmodni képes volt, elérhetetlennek és megvalósíthatatlannak tartott. Ez az a világ, „amely mindenütt a mienk fölött áll; amelyben az élet törvényei fel vannak függesztve, vagy átalakítva; amely az ég és föld között lebeg, az absztrakcióban, álomban, a szimbólumban; amelyben a lények úgy elmosódnak, mint a fantasztikus alakok, melyeket a felhőkben látunk, s melyek hó- és aranyöltönyükben szeszélyesen, felváltva hullámzanak és változtatják alakjukat”.
A testi és lelki beteljesülésnek ez a tökéletes kettőssége már eleve jelezte számára, hogy ezek után már nincs más érzés, nincs több boldogság, nincs élet, nincs semmi. Érezte a törvényszerűen közelgő tragédiát, hiszen egész életében fizetnie kellett minden apró boldogságért. Keményen, következetesen és visszavonhatatlanul megfizetett minden percért, amelyet boldogan tölthetett: erre a „sors” nagyon odafigyelt. „Tudta”, hogy Anda Isten ajándéka, ami után már elképzelni sem lehet szebb és felülmúlhatatlanabb jövőt, de nem tudhatta, és még álmában sem gondolta volna, hogy ez ilyen tragikusan ér majd véget.
Későn jött rá, hogy egész életében egyfajta Istennel folytatott játék részese volt, amely játékban Isten újra és újra bebizonyította neki mindenhatóságát. Nem volt olyan, s lett légyen az bármi, aminek létét, lehetségességét, megvalósíthatóságát, bizonyíthatóságát ne úgy mutatta volna meg neki, hogy ugyanannak az ellenkezője is igaz ne legyen. Ebben a játékban mindent megkapott, amiről lemondott, s mindent elveszített, amit fontosnak talált… Leegyszerűsítve: utólag ismerte fel, hogy teljesültek olyan álmai, amelyekről azt hitte elérhetetlenek, és bukott el partit pókerrel a kezében.
…ebből következett – és Edgar meg volt róla győződve —, hogy Isten most is pusztán az ő bosszantására tette, amit tett. Amíg Andát meg nem ismerte, nem érdekelte őt sem a múlt, sem a jelen. „Az én életem csupa szeszély volt, impulzió, szenvedély, a magányosság kedvelése, s a jövőre mohón vágyódtamban az egész jelennek megvetése.” Úgy érezte, minden addigi szenvedésének célja Anda elérése volt, a nő, akit nem szeretni, de imádni kell. Aki testiségével, kedvességével és figyelmességével annyira elbűvölte, hogy gondolkodás nélkül otthagyta volna Elmirát. Ám Anda ebbe nem egyezett bele. Lassan átvette Edgar gondolkodásának irányítását, kitöltötte, s meghatározta minden napját. Valóban találóra sikeredett az általa megfogalmazott elnevezés: Anda = Isten ajándéka. De vajon kiérdemeltem-e, vagy megérdemlem-e ezt az ajándékot? És egyáltalán: ki vagyok én, tette fel a kérdést, miközben reggel a tükörbe nézett, s bután mosolyogva nem felelt önmagának. Néha egyszerre több Edgar is visszanézett rá a tükörből, s úgy érezte, képtelen mindegyiknek felelni. Eddig egy megmagyarázhatatlan félelem miatt nem szólalt meg, ám most már érezte, hogy elkerülhetetlen a válaszadás. Az az igazság, hogy Anda halálával kikerült a nő bűvköréből, és átfutott az agyán, hogy talán nem is ő szerette Andát, hanem egyfajta elvont esztelen szerelem imádta az elvont „meztelen” nőt.

Megkönnyebbülést érzett, s mellékessé vált Elmira is, és minden, amit eddig tett. Apróságnak tűnt fel saját részegessége, aljassága, gerinctelensége, gyengesége és kiszolgáltatottsága. Üreseknek tűntek fel legszebb versei, gyerekesnek a rémnovellái. Mindez csak megtévesztés volt. Szavak, amelyek nem takartak megélt élményt, nem mondtak igazat, és nem hordoztak magukban semmi mélyet… sőt mi több, ekkor már Anda halálát is másként látta: Aznap reggel még tükörbe sem nézett, úgy indult el otthonról. Félelmei már annyira elhatalmasodtak rajta, hogy csak egy jó adag pálinka segített neki abban, hogy elinduljon. Már mindentől félt. Félt kimenni az utcára, mert attól tartott, valami rossz történhet vele, félt megszólítani egy idegen embert, mert lélekben felkészült rá, hogy az illető valamelyik általa írt rémtörténetének megtestesült alakja, és félt bármire gondolni, mert álmaiból csak véres emlékek feleltek a legegyszerűbb gondolatra is. Sőt mi több, a félelem és valami megmagyarázhatatlan türelmetlenség már olyannyira eluralkodott rajta, hogy a legképtelenebb dolgok jutottak eszébe, s a hozzá intézett legegyszerűbb kérdésekre, a legképtelenebb és legvadabb válaszok születtek meg az agyában. Néha inkább nem válaszolt, csak nézett, mert a válasz, amely felötlött benne – érezte –, nem e világból való. Véres, rémítő álmai teljesen eluralkodtak az elméjén, s idővel már az is megfordult a fejében, vajon képes-e még nevén nevezni a dolgokat? Vajon nem azok az álombeli hasonlatok és szimbólumok okozták-e a zavart a fejében, amelyeket oly nagy szeretettel használt? Vajon nem emiatt iszik-e állandóan? Vajon nem álmai felelősek-e mindazért a változásért, amelyen eddig átment? Ám legfőképp attól félt, hogy örökre elveszítheti Andát.
Lassú, bizonytalan léptekkel indult el, és maga sem tudta, mi vezérelte a vörös téglafalú templomhoz. Szerette volna, ha csak álmodná azt, amit benn látott. A korai hajnali órában senki sem tartózkodott a templomhajóban, ám ő érezte, hogy neki ott a helye. Míg álmaiban néha sikerült rákényszerítenie magát arra, hogy azt képzelje, csak álmodik, most semmiképp sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy bár részeg, mégis a valóság az, amivel itt most szembe kell néznie. Az ott fent a hatalmas kereszten, Jézus ember nagyságú teste mellett maga Anda! Felakasztotta magát Jézus keresztjére!!! Őrület! Miért? Miért tette? Edgar megdöbbenve állt, hunyorogva próbálta rögzíteni a képet, amely a szeme elé tárult. Anda hófehér, lepedőszerű hálóingben csüngött, feje félrebillent, mintha csak meghitten odahajtotta volna Jézus fejéhez, s lábainál, az egyik szürke kőtáblán, egy darab papíron írott szöveg feküdt. Edgar érezte, mi áll rajta, hiszen utóbbi beszélgetéseik alkalmával többször is hallhatta a mondatot: „…quomodo per cognitionem nostri possimus ascendere ad cognitionem ipsus Dei.” (Ily módon önmagunk megismerésével felemelkedhetünk magának Istennek a megismeréséhez.)
„…quomodo per cognitionem nostri possimus ascendere ad cognitionem ipsus Dei”– idézte fel keresztény életének egyik mondatát Gaspar, miközben hátát a szürke faragott kőfalnak támasztva várta az utolsó percet. A pap, amelyik megígérte, hogy nem öli meg, betartotta a szavát, így Gaspar Antonio egyedül ült a sírkamra sötét előterében. Várta a találkozást, amely talán igazolni fogja döntését. Körötte megölt társai feküdtek. Tudta, hogy minden embernek kiméretett, mennyit lélegezhet élete alatt. Egy k´in (egy nap) alatt ez 25920 lélegzet. Nem fárasztotta magát azzal, hogy kiszámolja, mennyit jelent ez egy vinal (hónap), illetve egy tun (év) alatt. Lassan fogyott a levegő, s közeledett az utolsó lélegzet… Ebben az állapotban magára hagyottan, mikor képtelen volt megmozdítani akár a kisujját vagy a szempilláját is, furcsa képek jelentek meg agyában. Megélt éveinek minden addigi törekvése – amellyel a nyílt világ képeit és fogalmait kívánta befogadni —, mint egy hatalmas áramlat visszafelé fordult, és lassan befelé kezdett szivárogni. Egy hatalmas, mozgó kozmosz lódult meg és indult el, amelyet agya, mint a chichén itzái kút* elnyelni készült. Ugyanakkor olyan képek jelentek meg szemei előtt, amelyekről addig tudomása sem volt, s mintha nem is az ő általa összegyűjtött tudásanyagot tükröznék. A Landa utasítására végzett könyvmásolásai során szerzett maja műveltsége, amelyre oly büszke volt, ebben a kavargó univerzumban csak sziporkaként jelent meg, s az, ami ebben a jelenetben értelmezhetővé vált számára, csak a kavargás befelé, az agyába irányuló mozgása volt.
Gaspar Antonio jelenlétei az álmaiban annyira természetessé váltak, mint az időnkénti álombeli repülések, a víz alatti fojtogató érzések vagy a rettenetes rémálmok. Olyannyira, hogy valami közösséget, rokonságot is érzett Gasparral, mintha lelkük valami közös tőről fakadna, mintha ugyanazzal a lélekkel bírnának mindketten. Sőt mi több, természetesnek vette a maja közeget is, miként – álmában – bármely kultúrkör véletlenszerű megjelenése elfogadhatónak tűnt számára. Az emberi szellemiséget annyira általánosnak, ősinek és közelinek érezte magához, hogy ebben a pillanatban már fel sem merült benne bármiféle kétely. Sokszor tapasztalta, az akarat azonban ugyanaz lehet. Egyértelművé vált, hogy a lélek, „saját” lelkének tapasztalatai és változásai megmaradtak a tudatában, még ha eddig fogalma sem volt róla, hogy ennek a képességnek birtokában van, s hogy ekkora a kötődése a természethez és a mindenséghez.
Ekkor már teljesen tisztán látta a tükörlapokon visszaverődő alakokat! Minden egyes figurában – bár mindegyik énje más-más ruhában feszített – saját arcát vélte felfedezni, és minden figurában az eddig sajátjának hitt lelke különböző megtestesüléseit vélte megismerni. Látta magát egyiptomi íródeákként, thaiföldi színészként, valami furcsa és ismeretlen horogkeresztes egyenruhát viselő orvosként, aki egyenruhája felett fehér köpeny viselt, de kezéről kioltott gyermekek vére csepegett, s végül a tükörből, amely előtt végül is forgása végeztével megállt álmai fekete ruhás papja, Diego de Landaként nézett vissza önmagára!
Mindegy tehát, hogy melyik tükörkép előtt áll meg s néz szembe önmagával, hiszen mindig csak ugyanazt láthatja: Önmagát. S testét, pontosabban különböző testeit Gayomartnak, az első embernek a lelke kíséri.
A felismerés rettenetes volt!
Mindeddig a kómában fekvő Edgar agyában minden apró jel arra utalt, hogy lelke ebben a történelmi visszapillantásban – mint egy tükörben – saját korábbi anyagi megtestesülését látja, ám rá kellett döbbennie, hogy többről van szó, ez a szállongó – eddig sajátjának vélt – szerencsétlen, kételkedő és hitehagyott lélek az ő bőrében csak változásainak egyik állomását jelenti, s korábban Landa testében kínlódta, tanulta végig a rá kiszabott földi időt. Diego de Landa vakhű bigottsága paradox módon csak a lélek, az „ő” lelke fejlődésének szélsőséges kilengését jelzi, egy emelkedő spirál egyetlen fordulatát, melynek egyik pontján hitében vakon bízó személyiséget formál, majd feljebb emelkedve ugyanaz a lélek Isten adta küldetését teljesítve megszabadul feltétlen hitétől és fanatizmusától, a kételkedés, életuntság és reménytelenség alkoholmámorában megmártózva próbál „feljebb” jutni. Mert úgy látszik, időnként el kell veszítenie Istent, hogy megtalálhassa önmagát, s lelkének minden állomásán el kell veszítenie Istent ahhoz, hogy az visszatérhessen hozzá…
…és Edgar lassan tudatosította, hogy ő már nem az a Bostonban született gyermek, aki szenvedélyesen sportolt kiskorában és egész életében, nem az a fiatalember, aki beiratkozott, Charlottesville-i egyetemre, nem azonos azzal, aki megpróbálkozott West Pointtal, aki elvette a tizennégy éves Virginiát, aki műfajt teremtett az irodalomban, aki tönkretette a Brodway Journalt és a saját életét. És rájött, hogy ő nem Edgar. Megadatott neki a tökéletes teljesség felismerése, s a választás kényszereinek lehullott sallangja alatt megpillanthatta Landa, az Atya szigorát, Gaspar, a Fiú éteri tisztaságát és lázadását, Anda bűn nélküli valóságát (sine macula peccati), valamint saját magát, az Istennel szemben való egyediesülést, s mindezt együtt, a tökéletes négyes kikezdhetetlen teljességében…
Ez volt tehát az út, amelyen a finoman vibráló lelket felfedezte, s amely, íme, néha megmutatja önmagát…
…és az írásban a szerző nemcsak önmagát mutatja meg, de – önkéntelenül – azt a lelket is, amely birtokolja őt. Hogy meddig? Ki tudja. De nem is érdekes. Nem az évek számítanak, még csak nem is az álmok, hanem a lélek változásának a folyamata, amelyben az egyik felismeréstől eljutunk a másikig. S bár a felismerések folyamatában most épp ott tartok, hogy nem egyszerűen bűnös vagyok, hanem alapjában, lelkem legmélyén rossz, a rémálmok, a véres áldozatok, a gyötrődés a végtelenségig fokozott elkeseredés, a magány, a szomorúság és a depresszió sem képes eltántorítani attól, hogy befejezzem a versemet:
„És a szárnya sem lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyű Holló,
Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
Nem szabadul – sohasem”

Mandiner

Iráni mese: Bath Badgerd titka

– Hatim Tai nemes és kiváló herceg királyától azt a parancsot kapja, hogy kutassa fel a titokzatos Bath Badgerdet, a seholsincs kastélyt. Amikor sok veszélyes megpróbáltatás után a kastélyhoz közeledik, megtudja, hogy onnan még soha senki élve vissza nem tért, mégis folytatja útját. Egy kör alakú épületnél fogadja őt egy borbély. Tükör van nála, és egy fürdőbe vezeti a herceget. Ám amint a herceg belép a vízbe, mennydörgésszerű hang kíséretében elsötétedik a világ, a borbély eltűnik, és a víz emelkedni kezd.
Hatim kétségbeesetten úszik körbe és körbe, míg végül a víz már eléri a fürdő tetejét, a kerek kupolát. Már attól fél, hogy elveszett, amikor imádságba kezd és megragadja a kupola középső kövét. Újra felhangzik a mennydörgés, minden megváltozik, és Hatim most a sivatagban találja magát.
Hosszú, szenvedésteli vándorlás után egy gyönyörű kertbe érkezik, melynek közepén kör alakban kőszobrok állnak. A kör közepén egy ketrecbe zárt papagájt lát meg, felülről egy hang szól hozzá: „Hős herceg, élve innen nem menekülsz. Egyszer, a régmúlt időben Gayomart [az első ember] talált egy hatalmas gyémántot, amely fényesebben ragyogott, mint a nap és a hold. Elhatározta, olyan helyen rejti el, ahol senki ember fia meg nem találja. Ezért, hogy elrejtse, felépítette ezt a bűvös fürdőt. A papagáj, amit itt látsz, része a varázslatnak. A lábánál egy aranyláncon találsz egy aranynyilat és nyílvesszőt, amivel el kell találnod a papagájt. Háromszor próbálkozhatsz. Ha eltalálod, megszűnik az átok, ha nem, kővé válsz, mint a többiek.”
Hatim elvéti az első nyilat, és a lába kővé válik. Elvéti a másodikat is, és már derékig kővé válik. Mielőtt kilőné a harmadikat, becsukja a szemét és felkiált: „Isten hatalmas”, vakon lő, és eltalálja a papagájt. Mennydörgés hallatszik, porfelhő kerekedik. Majd amikor minden elcsendesedik, a papagáj helyén egy hatalmas, gyönyörű gyémánt látható, és a szobrok életre kelnek. Az emberek hálát mondanak a hercegnek, amiért megszabadította őket.

Uriel da Costa (1590?—1640)
támadta a túlvilági élet hitét. A penitencia formulája megkövetelte, hogy keresztülfeküdjék a zsinagóga küszöbén, s a hitközösség tagjai végigtapodjanak rajta. Ennek az elviselhetetlen megaláztatásnak a hatására Uriel hazament, haragos vádiratot írt üldözői ellen és agyonlőtte magát.

Feliratok temploma

— Palenque legfigyelemreméltóbb épülete a Feliratok temploma. Aki látni akarja, előbb fel kell másznia a 19,8 m-es piramis aljáról induló meredek lépcsőn. A templomot tartó négy pillérre egy-egy életnagyságú stukkót faragtak, és mindegyik alak csecsemőt vagy kisgyereket tart a karjában.
A Feliratok templomáról mindaddig keveset tudott a világ, amíg Alberto Ruz Lhuiller mexikói archeológus 1949-ben fel nem figyelt a templom kövezetében egy hatalmas kőlapra. Amikor elmozdította, egy lépcső tetejére bukkant. Munkatársaival együtt háromévi munkájába került, míg megtisztította a lépcsőt a törmeléktől. A lépcső lábánál, az alsó szinten Lhuiller felfedezett egy háromszög alakú kőtáblát, majd hat fiatalember földi maradványait, akik valószínűleg szertartások áldozatai voltak.
A kriptában, a szarkofág tetején 5 tonnás, gazdagon faragott kőlap feküdt, a falakat körös-körül az Éjszaka kilenc urának reliefjei díszítették. A szarkofágban Lhuiller egy magas férfi csontjait találta, aki halálakor 40 év körüli lehetett. Testét és arcát zöld jade ékszerek borították, melyek éles kontrasztot alkottak a sír cinóbervörös csíkozásával. A leghatásosabb azonban a jade mozaikból készült halotti maszk. A szemgödröket obszidiánból és kagylóból rakták ki, s ezek a maszkot hátborzongatóvá varázsolták.

Diego de Landa

— Yucatan és Guetamala első provinciálisa, Szent Ferenc-rendi szerzetes, később püspök. Több száz maja szent könyvet égetett el, elpusztítva ezzel egy nagyszerű civilizáció rengeteg titkát. A Landa által rögzített maja ábécén kívül mindössze négy maja írással rögzített kódex került eddig elő: a madridi kódex (Codex Tro-Cortesianus – 112 oldalt tartalmaz), a párizsi kódex (Codex Peresianus – 22 oldalt tartalmaz) drezdai kódex ( Codex dresdensis – 78 oldalt tartalmaz), valamint a Codex Grolier (20 oldal). A maja írással egyébként elsőként egy orosz arisztokrata Tatiana Proskouriakoff foglalkozott, majd Jurij Knozorov tett fontos lépéseket. Az új generációsok közül sokat tettek ez ideig a német Heinrich Berlin és Nikolai Grube, az amerikai David Stuart és a nemrég elhunyt Linda Schele.

Gaspar Antonio Chi

— Diego de Landa környezetében élt egy indián, aki nagyszerűen ismert mindent, ami a maja nép kultúrájára vonatkozott. A főrangú chi (csi) nemzetséghez tartozott, és az unokája volt Mani városában a spanyolok bejövetele előtt uralkodó fejedelemnek. Megkeresztelésekor a Gaspar Antonio nevet kapta.

Az írásban szereplő képzeletbeli író
1809. január 19-én született Bostonban.
1827-ben Edgar A. Perry néven beállt a hadseregbe. Itt kiválóan megállta a helyét, 1829 áprilisában lépett ki, hogy beiratkozzon a West Point-i tiszti akadémiára. Ekkor jelent meg első verseskötete
Bejutott a tiszti akadémiára. Hamarosan otthagyta a sereget, visszaköltözött Baltimore-ba, novellákat írt, megnyert egy pályázatot. A Southern Libertary Messenger szerkesztője lett. Bár jó szerkesztő volt, egy évnél tovább sehol sem bírta. 1835-ben pártolója, aki a szerkesztői állást adta, felmondott neki. Az ok az, hogy ittasan ment be a szerkesztőségbe. Az alkoholt egyáltalán nem bírta.
Rájött, hogy szerelmes az unokatestvérébe, Virginiába, feleségül is vette a 14 éves lányt. 1837-ben New Yorkba költöztek. Edgar saját lapot akart, ezt nem tudta megvalósítani.
1838-ban Philadelphiába mentek, az itt töltött hat év pályája legjobb időszaka. Megjelenik novelláinak gyűjteménye. Itteni lapjától, a Burtan’s Gentleman’s Magazine-tól is hamarosan megvált.
1841 és 42 között a Graham’s Magazine szerkesztője. Megteremtette a detektívtörténet műfaját. Már 1838 és 40 között jelentős hírnévre tett szert.
1844-ben jelent meg a Madár, ami meghozta számára a költői hírnevet.
1845-ben megvásárolta a Broadway Journalt, de a lap tíz hét után tönkrement. Ekkor hagyott fel az újságírással.
Levertségének a szerelem vetett véget, 1848 őszén házasságot ajánlott Sarah Withman-nek, aki elutasította.
Eljegyezte első szerelmét, Elmira Royster-t.
1849. október 7-én halt meg különös körülmények között Baltimore-ban. (Valószínűleg egy választókat toborzó kortesbanda itatta le a beteg költőt, aki delíriumba esett és öt nap múlva meghalt.)

Na Chi Cocom

— feltehetően Diego de Landa maja írásszakértője lehetett, aki a Sotuta utolsó uralkodója volt, s a keresztségben a Don Juan Cocom nevet viselte. Na Chi Cocom nagyapja a hatalmas Mayapán városállam utolsó uralkodójának fia volt. (A Cocom dinasztia 1244-től uralkodott Yucatan felett.) Titokban hű maradt régi vallásához, és hozzájuk fordult betegségével. Ám az istenek nem akarták megmenteni, így meghalt, mielőtt a Landa által szervezett autodaféra sor került volna. Fivére, aki szintén csak látszatra keresztelkedett, felakasztotta magát.

Chichén Itzá (ejtsd.: csicsén icá)

— Amikor a toltékok uralmuk alá vették Yucatant, Chichén Itzá lett a fővárosuk. Chichén Itzá több mint kétszáz évig uralkodott az ország felett. Szó szerint a chichén a kút száját jelenti, az Itzá pedig az egyik maja-kicse törzs neve. Ily módon a Chichén Itzá az ica emberek kútjának fordítható. A város területén valóban található egy kút (egyébként ma is Szent kútnak – spanyolul Cenote sagradonak hívják), amelybe eleven embereket dobtak bele, hogy felkeressék az isteneket. A majdnem kerek, mintegy hatvan méter átmérőjű kút merőleges falai csaknem húsz méter magasak, tehát lehetetlen volt belőle kimászni.

Bodnár Éva versei

Másnap
(A Day After)

Egy amerikai film hatása alatt íródott vers. A film bemutatja mindazon borzalmakat, amelyeket egy feltételezett atomháború váltana ki.

Rideg éjjelen
konok sötétség.
Nekem nem kell.
Más kell.
A fény.

Porban jajgató
mocskos emberek
kísértenek.
Halálszagot hoznak:
Félek.

Üveges szemmel
hullik le a Nap.
Az égbolt üres.
Megfulladok...
Segítsetek!

Ember vagyok,
egy halom tetején
egyensúlyozok.

A fegyverek
hegyén állva
pislogok fölfelé.

Feketeségben
halál fintorog.
Megérint –
Felsikoltok.
Véres borzadályban
gázolok derékig.
Elfáradok, mire kijutok.
De a fényt megpillantom.

Óriásgomba az ég,
és a hús arcomra ég.
Másnap
II. tétel

Még mindig elmosódott foltok
vibrálnak szemeim előtt,
de lassan összeáll a kép.
Mint az újszülött,
bután nézem a tárgyakat.
Mi történt?
Vajon meddig szívtam magamba
a mérgezett levegőt (???!)
Mely tüdőm hörgőin át
Testem marcangolva tépi szét...
Mitől ily szörnyű az ébredés?
Feleljetek!

Az égett seb a karomon nem fáj,
de vadul lüktet a szívem,
s a vér kitör ereimből.
A nyelvem dagad, egyre nő,
és oly nehéz, akár a kő.

Meghalt az élet,
magam vagyok.
Meghalt az élet?
Temessétek...

Aratás előtt

Amerre nézek,
lágy fuvallat táncol
a búzafölddeken.
Itt állok előtted,
mindennapi kenyerünket
imában hordozó
szent termőföld.
És nézem pipacsokkal
tarkított végtelen
arcképed.
Magadban hordozod
a természet szavát,
az anyaföld színét
és illatát.
A termékenység
élő képe vagy...
Óh, mily boldog a test,
mely befogadja
gyümölcseit e földnek!
Kár, hogy nem ölelsz
még nagyobb teret,
hogy kaphasson belőled
minden éhes száj
egy falat kenyeret!
S nem torzítaná el
a látványt a tudat:
Míg egyik ember kenyérért
mond áldást,
addig a másik – bizony –
éhes marad!

Fohász a hazáért

Uram!
Nézz le a magasból,
csodáld ezt a tájat!
Hol üde szellő borzol
minden kis fűszálat.
Hol erdőszélen
rőt vad kóborol,
s az éjszakában
ősi csend honol.
Ahol ez a nép
hazára talált,
de mégsem tudja
biztos otthonát.
És lassan-lassan
elfelejt már sírni.
Rég nem könyörög,
csak próbálja kibírni
mindazt, mit hosszú
századokon át cipel már,
mint öröklött rabigát.
Egyre tovább
nézd, Uram!
A folyóparti zöld
lombok alatt
egy percre megpihen
a gondolat –
szünetet tart a pergő idő.
És nincs eszme – sem hatalmi erő,
mely rád kötözné kényszerzubbonyát...
És hajtana egyre-egyre tovább.
Uram!
Mi megvívtunk sok csatát!
És ontottunk vért,
amikor úgy kellett,
mert ez a föld
el nem veszhetett!
Nézz le ránk – úgy kérünk
könyörögve,
hadd érezzük:
miénk lesz örökre!

Számon kérő számadás

Barázdált, fáradt arcok,
semmitmondó tekintetek,
kifakult létben gyötrődő
szerencsétlen nincstelenek,
hozzátok szól-e még valaki?
Próbálják-e a sírásotok
érteni, hallani?
Vagy a rátok sütött bélyeg
már örökké a társatok,
és esély sincs, hogy
átlépitek a sötét
árnyékotokat?
A szóban rejlő őserő
visz-e akkor is tovább,
ha elmúltak a szép napok,
és rég eltűntek a csodák?!
Tudsz-e maradni az, ki voltál?
Akarva,
Akaratlanul.
Hittel,
hitetlenül.
Elátkozottan
áldást várva.
Az igazságot
Nem találva?!

Gyász

Konduljatok harangok,
ne legyen csönd.
Harsogjátok túl
falum határait!
Szememre száll az éj,
sötét a végtelen.
Nehéz a levegő,
akár a fájdalom,
akár a félelem.

Tavaszi óda

Lágyan, zümmögőn ébreszt
a márciusi szél,
s első gondolatom: te vagy,
kedvesem.
Áttetsző foltként
terjed szét a fény,
harmatcseppekkel
gyöngyözve a reggelt...
Én sietek hozzád.
Elnyúló lépteim kopogása
eltűnik az ébredés zajában.
Nem hátrálok,
hisz vágyódom utánad.

Megigézve

(Szerelem)

Barna szemed mély tengerében
csillámló sárga lángocskák,
melyeknek perzselése édes.
Bennük találok menedéket.
Tekintetem mágnesként vonzza,
figyelmem nem terjed ki másra:
szívem torkomban kalapál.
Meghalnék érted, hogyha hagynád,
de élnem kell, hogy velem élhess!

Biztatás

Mindig csak várni, hogy a dolgok eléd jönnek,
nem lehet.
Folyton azt lesni, mikor kapsz újabb
esélyeket,
buta döntés: ne tedd!

Inkább lázadj fel, kelj ki önmagadból őrülten,
hogyha kell,
ne mondhassák azt rólad, gyáva kolonca vagy
a sorsnak...
Vigyázz, mit miért teszel!

Vedd kezedbe a sorsod, hisz nem vagy
ostoba.
Ne hagyd, hogy elkábítson a vesztesek
mosolya.
Emberként élj, emberként harcolj!
Úgy, ahogy megálmodtad egykor.

Szalay Zoltán

Egy tisztességes polgár a csatornában

Aznap nyílt ki Mihályfi Fülöp számára a mélység ajtaja, hogy magába fogadja a gonoszság, melyet addig ő látott vendégül saját lelkében.
Ha azonban ragaszkodunk az időrendhez, nem ezzel kell kezdenünk.
Hanem az unalmas reggel leírásával. Mármint Mihályfi Fülöp reggelének tárgyalásával (aki egyébként bankár volt, s ennek megfelelően bankárként is dolgozott, méghozzá egy bankban). Mindannyian ugyanabban az időben szoktunk ébredni reggelente. Az orvosok szerint ez egészséges. Persze, mi nem emiatt kelünk mindig ugyanakkor, hanem mert minden napunk egyébként is ugyanúgy telik, ha durván vizsgáljuk a dolgokat.
Mihályfi Fülöpnek meg kellett tennie egy bizonyos utat reggelente lakása ajtajától a parkolóig, ahol autója állt, mellyel a munkahelyére utazni szokott. Minden reggeli sétája ugyanúgy zajlott. Át kellett haladnia egy útkereszteződésen, mely már ilyenkor korán reggel is forgalmas volt, az autók úgy búgtak itt, mintha azon mérgelődnének, hogy vezetőik kénye-kedvének vannak alárendelve, nem roboghatnak arra, amerre szeretnének. Az autók mellett egyetlen más lény sétált ez idő tájt ennél az útkereszteződésnél, méghozzá egy öreg, kicsike bácsi, aki egy taligát tolt, mely tele volt pakolva kartonpapírral. Arcán örökké durcás haggyá-má-békén-fintor vicsorgott, mintha folyton fokhagymát szopogatott volna. Mihályfi Fülöp minden reggel találkozott vele, az öreg nyomta a taligát, ki tudja, honnan, ki tudja, hova, s mindig váltottak néhány szót, annak ellenére, hogy a bácsi minden reggel Fülöp tudtára adta, hogy nem szeret beszélgetni. Mindenhez negatívan állt hozzá, soha nem dicsért semmit, soha nem lepődött meg semmin, mindent elítélt és megvetett, olyannyira, hogy nyilvánvaló volt, szeretne hinni a szépben és a jóban, csak hát nem tud. Mihályfi Fülöp kedvelte őt, ő pedig soha nem sértette meg a bankárt. Túlságosan közel soha nem kerültek egymáshoz, távolról beszélgettek, mégis barátok voltak, mindketten szerették egymást, amennyire barát szereti a barátot.
Mihályfi Fülöp aztán beült a BMW-jébe, és elszáguldott.
Süvített az úton, persze csak ha nem került eléje valami döcögő autóiskolás, nem koccantak össze előtte valami üszkös agyú vadbarmok, nem dugult be a forgalom a hídon, melyen minden reggel áthaladt, s ilyenkor nagyon gyakran kellett hosszú perceken át visszatartania a káromkodást autója melengető bőrülésein.
Az ébredező fővároson való villámgyors átcikázás után Mihályfi úr leállította autóját a bank melletti parkolóban, mindig olyan helyre, ahol kitűnt járgánya a szomszédok közül, s besétált az épületbe.
Mielőtt azonban besétálhatott volna, találkoznia kellett azzal az Alexszel, aki minden áldott reggel ott dohányzott a bank bejáratánál, mindig éppen olyan ideges volt, s olyan rövid idő alatt elszívott egy cigit, hogy soha nem is tette zsebre az öngyújtóját, hogy gyorsan rágyújthasson a következőre. Alex nem tartozott hivatalosan a bank személyzetéhez, egy kicsit azonban mégis oda számolták, mert egy reggel sem hiányzott őrhelyéről. Nem lehetett tudni, hol és mit dolgozik, ő azonban mindent tudott mindenkiről. S ráadásul mindig becsmérlő megjegyzéseket tett Mihályfira, szidta megjelenését, külsejét, s néha viselkedését is, amire ő nagyon mérges volt, mégsem tehetett semmit Alex ellen, aki egyébként úgy festett, mintha kikaparta volna magát a sírjából, ragyás arcán úgy világított két vakondszeme, mint két sötétséget árasztó kis lámpás. S Alex délelőtt eltűnt a bank bejáratától, hogy aztán másnap újra ott álljon.
Mihályfi Fülöp ezután abban a tudományban kamatoztathatta képességeit, melyben az ügyfelek pénzét kellett kamatoztatnia. Hiba nélkül és szinte kapásból számolta ki az egyenetlen árfolyamegyenletek kötött beruházási csomagjainak vi-szontkamatos átruházási alapbefektetési kötvény papírtapírösszegeit, befoltozta a bank pénzügyi szövetén keletkezett lyukacskákat, s rendíthetetlen magabiztossággal verte vissza minden ellenséges hivatal és intézmény vérengző hadainak támadásait. Biztosította róla az embereket, hogy a bank óriási árnyéka soha ne tűnjön el a hátuk mögül, s ezáltal soha ne érezzék magukat elhagyatottaknak.
Munka után soha nem érezte magát igazán kimerültnek, pedig ő is nyugodtan panaszkodhatott volna, mennyit kellett dolgoznia, de ő megelégedett vele, ha beülhet kocsijába, s rátaposhat kedvenc gázpedáljára.
Persze ebben az időben már késő délután van.
A visszaút keservesebb szokott lenni, mert ezek a délutáni órák sok gügye vezetőt csalnak ki az utakra. A száguldás galoppá csitult, de ez is éppen eléggé kielégítette Mihályfit, aki bekapcsolt valami szellemnyugtató zenécskét, s nyugodtan hazavitorlázott.
Kocsiját a parkolóban hagyta. Jó környéken lakott, sok rendőr mozgott erre, mivel két ország nagykövetsége székelt a közelben. Nem kellett autólopástól tartani. Az egyetlen nem ide illő elem egy furcsa hajléktalan volt, aki ebben az utcában lakott, s Mihályfi minden hazaútján találkozott vele. Ez az ember soha nem panaszkodott, nem kesergett, viszont mindig tudott valami új viccet, amit aztán Mihályfi a munkahelyén továbbadhatott. Beszélgetéseik kedélyes hangulatban teltek, a hajléktalan fűzött egy-egy frappáns megjegyzést a politikai helyzethez, vagy valami más témával kapcsolatban sütött el egy-egy szellemes tréfát. Örökké mosolygott és semmi nem tudta igazán szomorúvá tenni.
Mihályfi egy alaposan felújított régi óvárosi épületben lakott a harmadik emeleten egy hatalmas és gyönyörű lakásban. Mindig a lépcsőkön mászott fel a harmadikra, nehogy szívrohamot kapjon a kevés mozgás miatt. Persze mikor felért, mindig majndem szívrohamot kapott a kimerültségtől. A lakásból már messziről hallhatta a jól ismert hangokat:
– Vidd le a szemetet! Ne csámcsogj! Masszírozd már meg a nyakam! El vagy hízva, ne zabálj annyit!
Belépett, de Szajkó, a papagáj folyamatosan szajkózta tovább:
– Hol voltál ilyen sokáig? Miért volt kikapcsolva a telefonod? Ne olvasd már annyit azt az újságot!
– Megjöttem, szívem – szólt be feleségének Fülöp, aki ez idő tájt a konyhában bújt egy jótanácsokkal telezsúfolt női magazint.
– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte azonnal a felesége.
Mihályfi Fülöp felesége büszke asszony volt, aki megkövetelte, hogy mindenki teljesítse, amit megkövetel. Tizenkét évvel fiatalabb volt férjuránál, s roppant büszke volt nemesi származására, nem vette fel férje nevét sem házasságkötésükkor, továbbra is Nemessy Annának hívták. Jól tudta magáról, hogy szép, de Fülöptől mégis elvárta, hogy mindennap legalább háromszor biztosítsa erről.
A család feje besomfordált a konyhába és megcsókolta asszonyát, aki fel sem emelte fejét a Srí Lanka-i horoszkópból, amelytől azt várta, hogy megszabadítja mindazon szenvedéstől, mely további életében vár rá. Ezek után Fülöp elmesélte a mai napját, mely semmiben sem különbözött a többi napjaitól, végül pedig magához vett egy kis étket. Az ebéd mindig a tegnapiból maradt, még akkor is, ha a tegnapi meg az azelőttiből maradt – ezen Fülöp soha nem tudott kiigazodni.
– Ma megtanítottam egy dalra Szajkót – jelentette ki nagy örömmel Nemessy Anna, miközben férje evett.
– Csakugyan? – köpködött ki néhány rizsszemet Mihályfi.
– Igen, a Könnyeimben fuldokolva, ismered?
– Nem – csóválta fejét a férfi.
– Hogyhogy? Jimmy Bobby énekli, a legjobb magyar énekes, biztos hallottad már! Azon a lemezen van rajta, hogy Meggyógyít a csókod.
– Biztos hallottam már – fogadta el Mihályfi.
– Szajkó, énekeld! – utasította a papagájt az asszony.
– Nem énekelek, baszd meg – mondta erre Szajkó.
– A pokolba veled! – ordította Anna. – Ki tanítja ezt a rohadt madarat káromkodni?
Soha senki nem vallotta be, hogy Szajkót trágárságokra tanította volna, pedig – mint minden beszélő madár – káromkodni mindennél jobban tudott.
Mihályfi a lányára gyanakodott.
Mihályfi Emese tizenhat éves lány volt, s mindenben megfelelt a kamaszlány modelljének. Apja gyakorlatilag nem ismerte, mivel nem sokat tartózkodott otthon, s mikor otthon volt, mindig lehetett számítani rá, hogy bőgni fog, mert megint otthagyta élete egyetlen szerelmét. Mindig ő hagyta ott a fiúkat. Persze, hiszen gyönyörű lány volt, a gyönyörű lányoknak pedig egyetlen dolguk, hogy otthagyják a fiúkat. Természetesen mindenben ellentmondott szüleinek, ha apja azt mondta, hogy öltözzön melegen, pántos blúzt és icipici szoknyát vett fel, még ha didergett is odakint; ha apja beszélgetni akart vele, mindig meg kellett írnia a matek házit, aztán másnap összetörten jött haza a suliból, mert rossz jegyet kapott, ugyanis nem volt kész a matek házija.
De maradjunk az időrendnél.
Emese berontott a konyhába, kifestve, kicsinosítva, mondván, megy ki. Apja próbálta fékezni, mivel szavakkal nem ment, hát testi erővel, megfogta a karját, mire Emese szexuális zaklatás vádjával illette Fülöpöt, és feljelentéssel fenyegette, de apja mégis követelte, hogy mondja el, hova megy és kivel.
– Soha nem fogod megtudni – válaszolta megvetően a lány.
– Akkor nem is mész sehova – jelentette ki határozottan az apa.
– Apu, nem teheted ezt velem – siránkozott a lány. – Nem zárhatsz be ide a sötétbe, a dohos levegőre, a négy fal határolta rettenetes világba. Hiszen itt elpos-vadok, elsorvadok...
– Nos... – lágyult meg lassan a legjobb édesapa. – Na jó, menj, de tartsd be a szabályokat, tudod, tehát...
Ajtócsapódás, és Emese már tova is tűnt, fénysebességgel repült legújabb lovagja karjaiba.
Mihályfi ekkor feleségéhez fordul, most, hogy kettesben maradtak, az egész napos munka után pihenésre és kényeztetésre vágyva.
– Vidd le a szemetet – érkezik Nemessy Anna válasza.
Mihályfi Fülöp pedig engedelmeskedni kényszerült, fogta a zsákot, és lebotorkált a lépcsőkön, hogy a szemetet egy nagy kukába öntse.
Akkor történt meg vele, amire egyáltalán nem számított.
A különös eset tulajdonképpen a zsák kiszakadásával kezdődött. Lent a ház előtt egyszer csak, minden előzetes jel nélkül – a szemeteszsák kiszakadt, tartalma pedig az útra ömlött. Mihályfi Fülöp ezt nem hagyhatta annyiban, lehajolt, hogy összecsipegesse a szemetet. S akkor kicsusszant ingje szivarzsebéből drága, szeretett tolla, s belezuhant a föld mélyébe. Ott volt ugyanis egy csatornafedél, s ennek egyik nyílásán haladt át a toll.
Mihályfi Fülöp ezt sem hagyhatta annyiban. Ugyanis szerette azt a tollat. Le kellett másznia a csatornába, hogy visszaszerezze. Ő pedig habozás nélkül le is mászott.
Egy veszélyesen vékony létrán lépdelt lefelé, nem is gondolkodott rajta, miféle rutymaságok várhatják odalent, nem törődött semmi ilyesmivel. A létra hosszú volt, a leereszkedés fárasztó. Végül mégis leért, s lábait szilárd talajra helyezhette. Azonnal körülnézett, de semmiféle undorító dolgot nem látott. Nem volt semmi körülötte, csak fekete levegő. Csak a létrát és a talajt látta. Neki is kezdett a toll keresésének, fürkészte a fekete, száraz padlót, s közben észrevétlenül eltávolodott a létrától. Ezután már csak üres semmi vette körül. Nem volt teljes sötétség, de nem is lehetett messzire látni. Mikor a sokáig tartó keresés után Mihályfi felpillantott, megrémülve vette észre, hogy elkóborolt a létrától. Hiába nézett előre, oldalra vagy felfelé, nem látott semmit.

– Maga meg mit keres itt? – hallott hirtelen egy hangot a háta mögül. Megfordult, s megpillantotta a taligás öreg bácsikát, akivel minden reggel találkozott az útkereszteződésnél. Most is ugyanúgy tolta maga előtt a kartonpapírral megrakott taligát, s ugyanolyan morcosnak tűnt. Mihályfi megörült, mikor meglátta, csak aztán kezdett csodálkozni.
– Én is ugyanezt kérdem – mondta. – Maga mit keres itt?
– Hé, én más eset vagyok – dörmögött az öreg. – Én nyugodtan kószálhatok itt, hisz én egy senkiházi tökkelütött vagyok, nem törődik velem senki, ez pont egy nekem való hely. De maga, maga egy fiatalos – bár már nem fiatal –, életerős férfi, ráadásul gazdag is. Magának nem ebben a lyukban kéne mászkálnia, hanem drága, előkelő éttermekben kéne drága pezsgőt ízlelgetnie, drága nők társaságában.
– Most mégis itt vagyok. Az a helyzet, hogy leesett ide a tollam, azt keresem. Nem tudna segíteni? Nem látta véletlenül?
– Segítek én, miért ne segítenék? A tolla elég messze van innen.
– Az nem lehet, hisz itt jöttem le, nem messze, itt esett le valahol...
– Jól elkóborolt már attól a helytől, ahol lejött. Nézzen csak fel! Nincs semmi a feje fölött! Hallgasson rám, ha meg akarja találni a tollát! Haladjon ebben az irányban, állandóan, ne térjen el, látni fog néhány csontvázat a földön, ne ijedjen meg és ne forduljon vissza, menjen tovább. Arrafelé meg fogja találni a tollát. – És az öreg megmutatta az irányt.
– Biztos ez? – kérdezte Mihályfi Fülöp.
– Nem muszáj elhinnie, nem is lenne muszáj itt lennie. De tudja mit mondok, ha már egyszer lemászott ide, higgyen nekem, és keresse meg azt a tollat. Menjen, amerre mutattam.
– Hálás vagyok a segítségéért – mondta Mihályfi. – Ne segítsek esetleg kicsit tolni ezt a taligát? Szívesen tenném. Látom, fáradt már.
– Isten ments! – csattant fel a bácsika. – Ezt a munkát legalább hagyja meg nekem. Még hogy maga tolja! Nem, maga menjen, amerre mondtam. Induljon!
Az öreg olyan erélyes hangon parancsolt rá Mihályfira, hogy ő jobbnak látta, ha szót fogad. El is indult a kijelölt irányban. Hallotta, hogy az öreg is elindul, keservesen nyikorgott a taliga, s talán a vénember ízületei is, de rövid időn belül ezek a zajok elhaltak. Mihályfi hátranézett, s már nem is látta a taligást. Megint teljesen egyedül volt.
Hamarosan valóban belebotlott egy csontvázba. A csontok rendezetten feküdtek a földön, némelyiken még ott virított egy-egy csipetnyi oszladozó hús, s a koponyára néhány kókadt hajszál tapadt. Mihályfi majdnem belerúgott a földön heverő csontokba. Miután megcsodálta a csontvázat, továbbhaladt, s pár méter megtétele után újabb lekopaszodott emberi hullára akadt. Ezek a csontok már inkább szanaszét hevertek, semmi nem tartotta őket össze. Ezek után még sok-sok csontvázzal találkozott, legalább egy tucatnyival, de egy idő után újra üres lett minden.
Már-már kezdte azt hinni, soha semmivel nem fog itt többé találkozni, mikor furcsa suhogás hangját hallotta meg a magasból a feje fölül. Olyan mélyen volt a felszín alatt, hogy fölötte magas tér terült el, s odafönt suhogott valami. Mihályfi azonban hiába nézett jobbra, balra, előre, hátra, nem látott semmit. Addig, míg elő nem tört a feketeségből egy repülő szörny, mely a mitológiai hárpiákra emlékeztetett, s egyenesen Mihályfi feje felé tartott. Ő pedig hiába hajolt egyre lejjebb és lejjebb, nem tudta kikerülni, hogy a lény éles csőrével a vállába kapjon. Mihályfi megsebesült, s mikor a támadó tovasuhant, utánanézve láthatta, hogy ez nem egy mesebeli szörny, hanem egy hullámos papagáj, méghozzá az ő szószátyár Szajkója. Mikor ezt tisztázta, a madár azonnal újra lecsapott, nekirepült Mihályfinak, aki a földre vetette magát, mire Szajkó beletépett a hajába, s megint eltűnt. Mihályfi ekkor felállt és rohanni kezdett, de továbbra is hallotta a suhogást. A madár újra támadott, ő pedig hiába vetette magát a földre, egyre több sérülést szerzett, mert papagája újra és újra belecsípett a hátába. Eszeveszett rohanásba kezdett, csakhogy nem volt hova rohanni, mert mintha nem is létezett volna tér idelent, mintha egy helyben futott volna. Legalábbis ezt hitte.
Testéből ezernyi forrásból csurgott már a vér, s elkeseredetten rogyott a földre, miközben a kérlelhetetlen madár tovább támadta, bele-belecsípett, majd tovasuhant. Mihályfi elhatározta, hogy itt lefekve várja ki a halált, mellyel papagája kívánja büntetni.
Lódobogás zaja váltotta fel a suhogás neszeit, s Szajkó eltakarodott. Mihályfi alig tudta felemelni a fejét, legyengült ugyanis a madárral vívott küzdelemben, de mégis felemelte, mert kíváncsi volt, mi okozza a hangokat. A hangokat lovak okozták. Mihályfi legalább öt lovat látott, a lovakon pedig lovasok ültek, mind erős és sudár embereknek tűntek, ő egy kicsit meg is ijedt tőlük. Nem merte jobban szemügyre venni az embereket, inkább lehajtotta fejét, s várta, mi fog történni. Akkor az egyik jövevény leugrott lováról, és Mihályfi mellé sétált.
– Tud menni? – kérdezte a lovas.
Mihályfi Fülöp azon nyomban felismerte a hangot. Alex volt az, s mikor felpillantva megnézte az arcát, az is csak ezt igazolta. Alex most is ugyanolyan ellenszenves volt, mint reggelente a bank épülete előtt, csakhogy most éppen nem dohányzott. Mihályfi még soha nem látta őt cigaretta nélkül.
– Alex... – nyögte. – Ez a papagáj... Megtámadott engem. Már azt hittem, meg fog ölni.
– Még jó, hogy megtámadta – vágta rá Alex. – Szajkó mindenkit megtámad, ez a szórakozása. Örüljön, hogy élve megúszta a vele való találkozást. Bár nem garantálom, hogy az öröme sokáig fog tartani.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte meglepődve Mihályfi.
– Most be kell hogy vigyük a városba, és tömlöcbe kell hogy vessük. Megszegte birodalmunk több törvényét is, ugyanis illetéktelenül hatolt be földünkre. Ezt nem hagyhatjuk büntetlenül.
– Ó, és maga akar engem megbüntetni? Ki maga egyáltalán?
– A birodalom legfőbb titkosszolgája vagyok. Többek között a határőrség is az én felügyeletem alatt áll. Én gyűjtöm be az ilyen betolakodókat például. Az államunkban ragaszkodunk a szigorú rendhez, nem tűrhetjük a bűnözőket. Úgyhogy most magunkkal kell hogy vigyük.
– Ki a főnőke? – érdeklődött Mihályfi. – Ki ennek a „birodalomnak” a vezetője?
– Majd ezt is megtudja, ne aggódjon – válaszolt Alex. – Milyen állapotban van? Fel tud ülni a lovamra?
Mihályfi feltápászkodott, s meglepődve tapasztalta, hogy egyáltalán nem sérült meg olyan komolyan, mint feltételezte. Tudott járni, fel tudott ülni Alex lovára is, bár fájtak a sebek, melyeket a papagáj ejtett rajta, de ezt a fájdalmat el tudta viselni.
Kényelmetlen volt a lovon ülni. Gyorsan vágtattak be a városba, melyből Mihályfi nem látott sokat. Legfőképp üres utcákon és komor, lepusztult, fekete épületek mellett haladtak el, csupán néhány ember kószált az utcákon, akik alaposan szemügyre vették a lovasokat, Mihályfit is, s meglátván őt, általában sugdolózni kezdtek. Ő pedig ebből semmi jóra nem következtetett.
A tömlöcbe vetés szertartása gyorsan és minden teketóriázás nélkül lezajlott. A rabot leráncigálták a lóról, ketten megragadták, és egy verembe hajították, melyet azonnal le is zártak. Rácsok választották el Mihályfit a szabadságtól, de a rácsok között természetesen nem szűrődött le hozzá fény, mert itt nem is volt semmiféle fény.
Mihályfi Fülöp börtönélete egyhangúan telt. Nem tudta, mennyi az idő, nem volt nála a karórája, így azt sem tudta meghatározni, mennyi időt tölt fogságban. Csak azt tudta, hogy teljesen egyedül hagyták, nem nézett rá senki, nem látott és hallott semmit és senkit, teljesen elszigetelődött mindentől. Ha odafönt lett volna börtönben, talán madárcsicsergést vagy a szél susogását hallhatta volna, itt azonban semmiféle nesz nem adott jelt róla, hogy a tömlöcön kívül még létezik valamilyen világ. A rab először csak időérzékét vesztette el, később világérzékét is, nem tudta, hol is van és honnan is jött tulajdonképpen. Ahogy telt az idő, elméje annál gyengébben működött.
Egyszer csak vendége érkezett. Kinyílt a tömlöc, Mihályfit pedig felráncigálták a felszínre. Megint Alex állt előtte, furcsa, mulatságos egyenruhában, mely zöld színű volt, a vállán pedig rózsaszín pamacsok díszelegtek. Alex arca sokkal kevésbé volt mulatságos. Megvetően pillantott a fogolyra, majd azonnal intett embereinek, hogy fogják meg és láncolják meg. Mikor rákapcsolták a durva láncokat, lábaira és kezeire is, vonszolni kezdték a földön húzva. Hosszú ideig vonszolták így, s a szállítás ezen módja kényelmetlenebbnek bizonyult a lovaglásnál is. A gyötrelmes utazás addig tartott, míg be nem vonultak egy komor, üres, sötét, halálos levegőjű helyiségbe.
– Szóval – fordult Mihályfihoz Alex, a legfőbb titkosszolga –, ez itt a siralomház. S mivel helyszűkén vagyunk, itt szokott összeülni a rögtönítélő bíróság is, melyet több tekintélyes jogász képvisel, de őket most nem tudtuk idehívni, ezért a szerepüket kénytelen vagyok magamra vállalni. Gondolom, megérti, hogy ez csak afféle formaság...
– Várjunk csak... – kapott észbe Mihályfi Fülöp, aki korábbi életében még soha nem került összeütközésbe a törvénnyel. – Mégiscsak lesz valamilyen tárgyalás, ha már egyszer vádolnak valamivel, nem? Jogom van védeni magam, úgy gondolom.
– A dolgok ennél sokkal egyszerűbbek – jelentette ki Alex. – Én tudom, hogy maga bűntényt követett el, mert átlépte a határunkat, s maga is tudja, mert közöltem magával. Nincs értelme tovább húzni-vonni a kérdést.
– Dehogy nincs értelme! – tiltakozott a vádlott. – Több dolgot is felhozhatok a mentségemre! Először is, fogalmam sem volt, hogy idelent valami független birodalom van. Másodszor, a határ semmilyen módon nem volt kijelölve, senki nem hívta fel a figyelmemet, hogy azon a területen nem haladhatok át. Harmadszor...
– Sajnálom, uram, ha nem ismeri a törvényeket, az nem menti fel a felelősség alól.
– Ez rendben is van, de én... Törvényes tárgyalást követelek!
– Éppen most folyik. Csakhogy nem találtam túl meggyőzőnek az érveit, uram. Tehát ezennel ítéletet hirdetek. Illetéktelen határátlépés és államunk területén való törvénytelen tartózkodás vádjában a bíróság önt bűnösnek találta. A büntetés halál. Azonnal végrehajtandó.
– Maga most viccel – mondta Mihályfi Fülöp, aki határozottan ellenezte a halálbüntetést, kiváltképp a saját esetében.
– Nem kellett volna ilyen hanyagul viszonyulnia a törvényeinkhez – válaszolta Alex, majd intett embereinek, akik átvonszolták Mihályfit egy másik terembe.
A halálraítélt hiába tiltakozott, kapálódzott, odahúzták egy alacsony fatönköz, s fejét a tönkre helyezték. Nem is akarta elhinni, hogy ezek itt most komolyan le akarják fejezni őt. Mikor azonban a hóhér is megjelent, úgy, ahogy kell – csuklyában, fekete gúnyában, bárddal a kezében, kezdte elhinni a dolgot.
– Van valami utolsó kívánsága? – kérdezte a hóhér.
– Nem végezhet ki! – visította Mihályfi.
– Ezt nagyon gyakran kérik a halálraítéltek, de törvény szabja meg, mely kívánságokat hajthatjuk végre, s ez éppen nem tartozik közéjük. Úgyhogy bocs. Ha nem zavarja, leveszem ezt a nyavalyás csuklyát, mert így nem látok szart se.
A hóhér hátravetette csuklyáját, Mihályfi pedig megpillantotta az arcát, s alaposan meg is lepődött, mert a hajléktalan volt az, akivel minden délután találkozni szokott, miközben hazafelé ment a munkahelyéről. Most is ugyanolyan mosolygós és jókedvű volt, a derű nem kopott le arcáról.
– Maga...! – csodálkozott Mihályfi. – Hé, várjon, nem ismer meg? Szoktunk találkozni délutánonként, még vicceket is szokott nekem mesélni. Meg kell ismernie.
– Persze hogy megismerem – válaszolta a hóhér, Mihályfi pedig már kezdett reménykedni –, de nem kivételezhetek senkivel, meg kell értenie. Legfeljebb vigyázni fogok, hogy mindjárt elsőre sikerüljön, akkor meg sem fogja érezni. Hé, a fogorvos sokkal rosszabb a hóhérnál, ha azt kibírta, ezt is ki kell bírnia!

– Csak így megöl! – kiáltott Mihályfi. – Nem, ezt nem teheti! Maga sokkal erkölcsösebb, magának van szíve! Nem ölhet meg, családom van, és egyébként is, én egy becsületes ember vagyok!
– Én meg egy becsületes hóhér vagyok, úgyhogy meg kell ölnöm. Kérem, ne nyafogjon már annyit, hagyjon összpontosítani!
– Várjon már egy csöppet! – idegeskedett Mihályfi. – Tudja mit, akkor legalább egy viccet mondjon el még! Egy utolsót! Mindig nagyon jó vicceket tudott.
– Hát legyen – egyezett bele a hóhér. – A gyerek kérdezi az anyját: Anyu, nekem tényleg olyan hosszú kezeim vannak, mint egy majomnak? Nem, kisfiam, de ne hadonássz annyit, mert széttöröd a csillárt.
– Ezt ismertem – hervadt le Mihályfi. – Meg amúgy se valami jó. Mást nem tud?
– Most dolgoznom kell – csóválta fejét a hóhér, és megemelte bárdját. – Bocs, egyébként még mondanék, de nem akarom elveszteni a munkám. Úgyhogy most már maradjon veszteg.
Mihályfi elborzadva figyelte, hogy készül neki a hajléktalan a kivégzésének. Még ekkor sem hitte el, hogy tényleg le akarja csapni a fejét. Továbbra is terveket szőtt, miként húzhatná még az időt.
A hóhér azonban nem dőlt be semmilyen trükknek. Magasra lendítette a bárdot, és lecsapni készült, mikor...
– Állj! – kiáltotta egy nő, s a kivégzés megszakadt. Mihályfi is és hóhéra is az ajtó felé nézett. Mihályfi volt, aki jobban meglepődött. Élete párja, Nemessy Anna állt ott, királynői díszben, csillogó ruhában, néhány cseléd társaságában. – Nincs kivégzés.
Mihályfi most rémült meg csak igazán. Anna fenségesen odalépdelt melléje, szinte sugárzott róla a magasztosság. Férje tátott szájjal bámulta, mintha még sohasem látta volna.
– Oldozzátok el – parancsolt rá az úrnő szolgáira, akik azonnal engedelmeskedtek, kiszabadították a volt halálraítéltet, akinek minden tagja zsibbadt, komoly erőfeszítést igényelt a talpra álláshoz.
– Te... – nyögte a bankár, de még ezt a rövid kis szót is alig tudta kipréselni a torkán.
– Nem örülök neki, hogy bajba keveredtél – jelentette ki Nemessy Anna. – Most mindenesetre velem jössz a palotába, aztán majd meglátjuk, mi lesz a sorsod. Kövess!
S azzal az asszony hátat fordított férjének, aki nem tehetett mást, ment utána. A szolgasereg körülvette őket, úrnőjük parancsait lesték. Mihályfi koszosan, megviselten gyalogolt mögöttük, még nem sikerült feldolgoznia a sok meglepetést. Alig volt ereje a gyalogláshoz is, s ez a gyaloglás ráadásul nagyon hosszú ideig tartott, Mihályfi szinte eszméletét vesztette a túra végére, csak azt hallotta, hogy a felséges úrnő kijelenti, itt vannak a palotában. Azzal Mihályfi összerogyott.
Mikor felébredt, egy illatos, puha ágyban találta magát, egy kellemes levegőjű szobában. Körülnézett, gyanakvóan vett szemügyre mindent maga körül, ez a különös birodalom megkívánta az óvatosságot. A szoba, melyben feküdt, tágas volt, a siralomházra emlékeztetett, de egy hatalmas asztalt látott az ágy mellett, melyre sok-sok ételt készítettek. A szoba rideg volt, mégsem túlságosan félelmetes, a levegője különbözött a csatornaország többi területének levegőjétől.
Mihályfi felkelt. Ekkor vette csak észre, hogy szakadozott gönceit kicserélték, selyempizsamát adtak rá, s ebből arra mert következtetni, hogy az ételek az asztalon is számára lettek kirakva. Le is ült, hogy teletömje bendőjét. Mindenféle finomságot vett magához, fácánlevest, libahúst, ízletes salátákat, s ezeket finom borral öblítette le. Éppen mikor befejezte az evést, lépések zaját hallotta.
Nemessy Anna királynői öltözetben belibbent a helyiségbe.
– Gondoskodtam róla, hogy előkelő ellátásban részesülj – mondta a fenséges asszony. – Mindennel elégedett voltál?
– Azonnal magyarázd el, hogy kerülsz te ide, és mi ez az egész színház – utasította a férfi a feleségét, minden tekintélyét bevetve.
Csakhogy itt most nem ő volt az uralkodó.
– Nem, Fülöp, először én kérdezek – szögezte le a nő. – Miért és hogyan jöttél az országba? Tudok róla, hogy titokban lépted át a határt, s a legfőbb titkos-szolga ezért nyugodtan ki is végezhetett volna. Jobb lesz, ha mindent bevallasz.
– Várj csak, ugye felmentettél minden vád alól?
– Ez még nem hivatalos – válaszolt gőgösen az asszony. – Én ragaszkodom a törvények betartásához.
– Szép kis törvények, mondhatom. Nem végezhettek ki valakit, aki véletlenül átlépi a határotokat. Miféle vendégszeretet ez?
– Őszintén szólva nem csak a törvényekről van szó – vallotta be Nemessy Anna. – Alex, államunk rendjének egyik fő garantálója, szereti az ilyesféle szórakozásokat. Néha csak úgy heccből is lefejeztet valakit. Meg természetesen a hóhérunk is örül némi mellékesnek. Most éppen te akadtál a horgukra.
– Ezt nem mondod komolyan! – rémült meg Mihályfi Fülöp. – Ezek szerint ezek teljesen őrültek! Hogyan bízhatsz meg ilyen emberekben? És egyébként is, mi ez, hogy te vagy itt a királynő?
– Őrültek? – kacagott Anna. – Na jó, néha tényleg túlzásba viszik a bolondozást, de nem úgy őrültek, ahogy azt te gondolod. Vág az eszük, hidd el, mindig kitalálnak valami eredeti tervet. Igazán brilliáns ötleteik vannak.
Mihályfi rádöbbent, hogy felesége, az úrnő is őrült. Legfőképpen pedig gonosz.
– Mi a tervetek tehát velem? – kérdezte.
– Hát, ezt most még nem tudom neked megmondani. Egy darabig őrizet alatt fogunk tartani, aztán pedig majd meglátjuk. De ne aggódj, nem lesz több ilyen tréfa, mint ez a kivégzés. Megmondom Alexéknak, hogy fogják vissza egy kicsit magukat.
– Az tényleg nem ártana. De ezzel azt akarod mondani, hogy be leszek ide zárva? Mert az nem fog menni. Nekem fel kell mennem a napvilágra. Dolgom van odafönt.
– Most elsősorban idelent van dolgod. Ezt az ügyet le kell zárni. Mindenképpen igazságos ítéletet szeretnék. Ha pedig ez megszületik, távozhatsz. Addig jó dolgod lesz itt, nem kell félned.
Azzal Nemessy Anna távozott, Mihályfi azonban maradásra volt kényszerítve. A szoba ajtaja előtt fegyveres őrök vigyáztak rá.
A fogolysorba jutott bankár megint csak nem tudta pontosan meghatározni, mennyi ideig raboskodott, mert itt nem voltak nappalok és éjszakák, azazhogy mindig éjszaka volt, szinte idő sem létezett. Napoknak kellett azonban eltelnie, mert sokszor terítették meg a nagy asztalt, és sokszor ereszkedett bele a nagy kádba is Mihályfi, hogy a szolgálók megmossák a testét. Uralkodói módon élt, de mégis pocsék hangulatban töltötte napjait, mert elveszettnek érezte magát. Nem beszélgethetett senkivel, rengeteget unatkozott, még csak egy nyamvadt magazint se adtak neki, bármennyit is sopánkodott érte. Ez a második rabsága sokkal hosszabbnak tűnt, mint a tömlöcveremben eltöltött idő, s bár kapott ételt bőven, s a kényelemre sem panaszkodhatott, mégis szenvedett. Attól félt, a királynő már tán el is feledkezett róla, és soha nem juthat ki innen.
De Nemessy Anna visszatért. Megint nagy pompában jelent meg, szolgasereg vette körül, lassan, méltóságteljesen lépkedett, hangsúlyozva előkelőségét. Besétált Mihályfi szobájába, elhessegette a cselédeket, s leült az ágy szélére, melyen az életunt rab feküdt.
– Hogy vagy? – tette fel a kérdést az úrnő.
– Szerinted? – kérdezett vissza Mihályfi. – Miért teszed ezt velem?
– Lenne kedved sétálni egyet? Már rég nem mozdultál ki innen, ha jól tudom.
– Ki? Igen, szívesen eltűnök innen – lelkesedett Mihályfi.
– Akkor most elhagyhatod ezt a szobát. Még az is lehet, hogy már vissza se kell jönnöd.
Kimentek a helyiségből, méghozzá egy végtelenül hosszú folyosóra, melyen senki más nem mozgott. A folyosóról néha egy-egy ajtó nyílt, de Nemessy Anna nem árulta el, hova vezetnek a bejáratok.
– Tehát, mire jutottatok az ügyemben? – érdeklődött Mihályfi. – Szabadon engedtek végre?
– Tudod mit, akkor nem is kertelek: igen. Szabad vagy. Nem fenyeget büntetés egészen addig, míg újra nem követsz el valami bűntényt. Sikerült elérnem, hogy felmentsenek minden vád alól. De jobb lenne, ha elhagynád az országot, mert sok ellenséget szereztél.
– Sok ellenséget? – döbbent meg Mihályfi. – Hiszen alig találkoztam egy-két emberrel. Kik ezek az én ellenségeim?
– Erről inkább nem beszélek. Elég, ha annyit tudsz, hogy befolyásos emberek. Ne húzz ujjat velük, inkább tűnj el innen. Gondolom, egyébként is ez volt a szándékod?!
– Természetesen. Mindenképpen eltűnök innen, amint lehet. Mikor indulhatok?
– Amikor akarsz.
Mihályfit meglepte, hogy ilyen hirtelen minden jóra fordult, gyanakodott, hogy valami piszkosság van emögött. Emellett pedig most már érdekelni kezdte néhány dolog, amivel idelent találkozott. Túl sok titok vette körül. Néhányat meg kellett fejtenie.
– Egy valamit még mutass meg nekem. Legalább egyetlen ajtón nyissunk be, itt, ezen a folyosón. Roppant kíváncsi vagyok, mi lehet odabent.
– Na jó, végül is ennyit megtudhatsz – mondta Nemessy Anna, s kitárt egy ajtót, mely mellett éppen elhaladtak. Mihályfinak csalódnia kellett, mert nem volt túl érdekes, amit odabent látott: egy cselédlány állt egy asztal mellett és vasalt.
Besétáltak a terembe, s akkor Mihályfi hirtelen kikapta a lány kezéből a nehéz, nagy vasalót, s fejbe vágta vele a feleségét, Nemessy Annát, a királynőt. Ütése erős volt, olyannyira, hogy az asszony holtan rogyott össze. A cselédlány felsikoltott, Mihályfi pedig kirohant a helyiségből.
Ekkor jött el az ideje, hogy Mihályfi Fülöp végleg elhagyja ezt az államot, s visszatérjen a saját világába. Ki kellett keverednie ebből a labirintusból, méghozzá sietve, mert számíthatott rá, hogy mint a királynő merénylőjét, keresni kezdik. A folyosót elhagyva kiért az „utcára”, ahol a sötét állam polgárai sétálgattak. Az utcákon túl várt azonban csak rá a szabadság, ott volt a felfelé vivő létra.
Nem volt olyan könnyű viszont kijutnia a rengeteg utcából. A város nagy volt, s ő idegenként bolyongott benne. Hamarosan pedig szörnyű dolgok történtek.
Kóborlása közben azt vette észre, hogy a lepusztult, komor épületek falain plakátok jelennek meg, méghozzá az ő képével, s rá kellett döbbennie, hogy vérdíjat tűztek ki a fejére. Kétségbeesett, s egyre inkább belezavarodott a bolyongásba. Tudta, hogy el fogják kapni, hogy nem keveredhet ki innen. Nemsokára pedig el is kapták.
Egy parasztos külsejű férfi figyelt fel rá egy szűk utcácskában, s üldözni kezdte. Mivel Mihályfi már kimerült volt, a hajsza nem tartott sokáig. A paraszt elkapta és leütötte.
Amikor Mihályfi Fülöp magához tért, megint azt a fatuskót látta maga előtt. Nem tudott kinyújtózni, mert lábait és kezeit most is összeláncolták. A nagy teremben még mindig a halál szaga oszladozott. Amint körülnézett, Mihályfi két embert vett észre.
– Most már nem úszod meg a kivégzést – hallott meg egy hangot, mely szakasztott olyan volt, mint a feleségéé, akit megölt. Mikor látása kitisztult, azonosította megszólítóját.
Mihályfi Emese állt előtte királynői díszben.
– Emese, te... – nyögte keserves hangon Mihályfi.
– Igen, én vagyok – mondta dölyfösen a lány. – Én vagyok a trónörökös. Bosszút állok meggyilkolt édesanyámért, a királynőért. Pillanatokon belül meg fogsz halni, kutya.
A hajléktalan hóhér is rávigyorgott a halálraítéltre.
– Hát, maga tényleg nem fér a bőrébe – mondta.
– Emese, azonnal szabadíts ki! Nem végeztetheted ki a saját apádat!
– Van valami utolsó kívánságod, gazember? – vetette oda Emese.
– Most azonnal menj a szobádba, hallod?! – kiáltotta Mihályfi Fülöp, a példás férj és apa.
– Hóhér! – adta ki a parancsot az új királynő.
Abban a pillanatban a bárd lecsapott.

Öllős Edit alkotásai

VASÁRNAP DÉLELŐTT

Egy nagy adag kávé, fél liter gyümölcslé, pár cigaretta mögötted, s most a madarak is kánont csiripelnek amerikai kényelembe helyezett magányharmóniád duruzsolásával.
Nem vársz semmit.
Nem vársz senkit.
Isten melletted mosolyog karosszékben, pipával a szájában. És bólogat.
Visszamosolyogsz rá, töltesz neki gyümölcslevedből, de nem kérdezel tőle semmit. (Úgysem hallanád válaszát, hiszen traktorok és kombájnok követik egymást az úton.) Nem is várja. Tudja, hogy (ha egyelőre még csak gondolatban is), teljes gőzzel dolgozol doktori disszertációdon a magány egyetemén. Eszébe jut, hogy hozott ajándékba pár vaskos füzetet arra az esetre, ha már papírra vethető nyoma is lesz munkádnak. Átadja, s jóízűen kortyol a gyümölcsléből. Megjegyzi, hogy lefararagnál ugyan az idő páncélforgácsaiból, ha számítógépen dolgoznál, de ő megért. (És persze ő melletted van – teszed hozzá te, s ő rábólint.)
Aztán azon töprengsz, elmeséld-e neki a tegnap esti cirkusz bűvész- és pantomimmutatványait, de ő megelőz. Azt mondja, későn érkezett, s már csak a sarokban jutott neki hely, de így is részese volt az ovációnak. Elismerően nyilatkozik helytállásodról, mikor a profi előadóművészek felkértek a közreműködésre.
Ez jólesik. Öntesz neki még egy pohár gyümölcslét, s megtömöd a pipáját.
Megkérdezed tőle, mit szólna egy kis népzenéhez. Díjazza az ötletet. Egy idő után táncra is felkér. Ropjátok a csárdást önfeledten, észre sem veszitek, hogy itt az ebédidő.
Mikor kiáltást hallasz, elnézést kérsz Istentől, s elkéred a mobilszámát. Megköszönöd neki ezt a laza délelőttöt, mely úgy feltöltött, hogy most már nem ijedsz meg egyetlen buckától sem, akkor sem, ha úgy tűnik is, képtelen vagy átlépni...

AMIRE A LÉLEGZETVÉTEL ÖSZTÖNE KÉNYSZERÍT

A képzelet hatalmából is lefarag a kényszer. Mégis fogva tart.
Kedden, mikor már nagyon jól tudja az ember, hogy ideje hozzáfogni valamihez, újra és újra betelik a pohár.
Igenis, joggal hiszi, hogy megírta diplomamunkáját a magány egyetemén, meg is védte azt, hát belekezdhet a doktori disszertációjába.
Akkor is, ha a kerti törpék sem hallgatják meg. (Legjobb esetben kinevetik.)
Ilyenkor Isten nem bizonyítja, hogy létezik.
A világmindenség pedig egészben van.
Amíg lélegzel, létezel.
Amíg gondolkodol, vagy.
De hogy hagyj magad után valamit, annak annyi a (képzelt?) feltétele, hogy megint tudod, csak hallgatni lehet.
Illetve védőbeszédet fogalmazni Istennek.
De hogyan tedd meg, ha kételkedel benne?!
Aztán rájössz, hogy kényszeríted magadat előre lépkedni, mikor hátrafelé kellene.
Rágyújtasz, mikor megkordul a gyomrod.
Észre sem veszed, és átgázolsz néhány holttesten.
Cetlire firkantod Istennek, hogy elég az ébrenlétlen nappalokból. (Tudod, hogy elolvassa.)
Megszédülsz, hányinger kerülget, de úgy határozol, semmit nem adsz ki magadból. (Elég, ha te tudod az igazat.)
Bizserget a szellő, a napsütés simogat, a madarak csiripelnek helyetted – újra tudod, ennél nem kell több!
Ennél nem akarhatsz többet!
Aminek kell, az úgyis mindig bekövetkezik.
Ha Isten nem szól előre, mert úgy látja jónak, akkor is.
Összeférceled lelkedet, szinte oda se figyelve, aztán látod: gálaruhának is megteszi. A minap rácseppent hajzselének sem maradt rajta nyoma.
Értelmes és értelmetlen egyre megy ugyan, de a jókedv, ha természetes, épp vasalóval simítja el a különbségeket. Úgy, hogy ami fontos, az jól látható legyen. Hogy azon ne suhanjon át a gyorsvonat. Sőt! Akár egy láthatatlan emelődaruval is, de emeljük fel azt!
Akkor már senki nem lesz iránta közömbös. Nem kell többé fejet hajtani, csak megtanulni méltóságteljesen veszíteni.
Idézőjelmentesen is jól érezni magunkat a körön belül, s meg sem próbálni, hogy oda valakit is beengedjünk.

TISZTÍTÓTŰZ

az oázisban víz nélkül
sűrű vad bozótban kószálva
napfényt nem látva
tévedsz a körbe
mégis meglátod
hol kell beleesni a gödörbe
hogy pár nap múlva
búcsút ints neki örökre
a zárójelezett kérdőjeleket
rábízva az ördögre

NYÁR

képzelt paripa
sörényébe kapaszkodva
lógok többdimenziós pókhálót
markolászva

a kandi kamerák
nálunk nem kapható
elemre működnek
a hajnalok nélkülem sem
tépőzárra záródnak

míg a tej nem alszik meg
a fenegyerek méltósága nem remeg

HARMÓNIA

beszélni
bárhol bárkivel bármiről
hallgatni
bárhol bárkivel bármikor
ha egyedül vagy
tudni meghallgatni magadat
tudni válaszolni magadnak
odafigyelni a szú percegésére
a lélekben
meghallani a szívről lecseppent
vércseppet
meghallani hogyan csörgedez a vér
ereidben
mikor már abszolút a csend
Istenre figyelni

HARMÓNIA II.

ha a tücsökciripelésnél is
halkabb szívdobogás
túltesz a lélek dorombolásán
időt találsz a körömreszelőre

REGGEL

néha úgy gondolom
Isten a körön kívül vár
a kijáratot nem találom
minden segélykiáltásért kár

a körön belül mindenhol
van belőlem pár szem
csak a kegyelmi állapot
rak össze – érzem
de azt erőltetni
nem lehet
várom mikor érkezik
Istentől üzenet

TÉVEDÉS

gyakran szeretné az ember
hallgatni a csendet de
abszolút csend nem létezik
a belül ketyegő bomba
a szomszédba is áthallatszik

CÉL

Készülni.
Mindig készülni.
Nem valamire, nem is valakire.
Egyszerűen készülni.
A készülődésnek ne legyen
konkrét tárgya!
S ha készülődünk,
a túlélés esélye máris
pozitív előjelű.

FELELŐSSÉG

összekötözött végtagokkal
fejest ugorni az óceánba
(míg a mentőöv egy karnyújtásnyira)
napsütéses délelőttön
sötét labirintusban
iránytűt nem találni
(pedig van mire várni)
a katicabogárnak mind a nyolc pettye tüzel
a felelősség hívekért üzen
ami adott az kiszinezhető
(a képzelet soha nem meddő)
ami várat magára
az el nem kerülhető

ODAFIGYELNI

ha baráti csevegésnek tervezed
de felszabadult monológ lesz belőle
gyakran
csak egy harmadik személy
hozza a megváltást

HANDYCAP

ha dolgaid pár percig
egy irányba is haladnak
a határok mindenhova
veled szaladnak

MÁJUS

A feltámadás már megtörtént.
Most feszült nyugalom van
meg tovasuhanó várakozás.
A szellő naponta sepri a lelket,
a készülő kánikula tartogatja
a kihívásokat.
A körömreszelőt nem fogadja be az idő.
Az elvek megmaradtak,
s minden kelepcétől elvárod,
hogy határozott legyen és befolyásolhatatlan.
Látod persze a küszöböket,
de – ha vért izzadva is –
átléped azokat.
Ami megtörtént, abból csak arra
emlékszel, ami most ad erőt a továbblépéshez.
(Nem felejted el, hogy Isten
már akkor is létezett.)
Boszorkányseprű helyett válassz
cirokseprűt! – szólsz magadra,
s ha megfogadod tanácsodat,
a csend megszólal,
és épp azt súgja füledbe,
amit hallani szeretnél.
Ha megunod, hogy lényeges és lényegtelen
egy kupéban utazik, mosolyogva tűröd,
hogy az értékrendek különböznek.
(Néha meg sem szólalsz – tudod,
ez a legcélszerűbb.)
Ha magaddal vagy egyedül,
a mosoly akkor is megtérül.
(A gondolat hatalma nagyobb,
mint a kényszeré.)
De ha a magány reggelenként
ordítozik körülötted,
te meg visszaordítasz neki,
túl nagy a hangzavar ahhoz,
hogy meghalld, mit Isten súg füledbe...

ÚTON

„És történelme van a meséknek.”
(Monoszlóy Dezső)
Ugyanaz az elmélet, ha meg is marad,
idővel átalakul.
Bízol sok mindenben, míg rá nem jössz,
hogy elsősorban magadban kell bíznod.
Istentől nem várhatsz hamuban sült pogácsát,
mert már adott eleget.
Régen megmutatta az utat.
(Most be kell érned a vízzel –
az a legfontosabb.)
Kezében tartja az időt.
S mivel látja, hogy birkózol is azzal,
ki-kikerülve győztesen,
naponta küld napsugarakat, s hagyja,
hogy lépkedj. Talán elégedett is veled.
Csak te vársz még több szigort magadtól,
s túl feszes a bőröd rajtad...

AKARAT
nem tudni
miért
mikor
merre
meddig
azt sem tudni
hogyan
csak azt tudni
az utat végig kell járni
és bízni
a pillanat (meg az idő)
akadályait
a Pillanat Akarata
megsemmisíti

FELEMÁS LÉLEK
az elhatározás kátyúja
vívódik
a félelem orkánával
(mi lesz
ha Isten is azt hiszi
faképnél hagyta magát?!)
lerántani minden
fikarcnyit is sötétebb leplet
a döbbenetnek álcázott
idegszálakról
és a vélt – vagy valós? –
közöny hatványozottan is
megtérül

EGY KIMONDOTT SZÓ

Amiről nem beszélünk
Az léggömbbé fúvódott
Bombává változik
Egy kimondott szó máris
Kifújja belőle a levegőt
És felrobban –
Segélykiáltássá teszi a lelkekben
Isten aktuális üzenetét

NEHÉZ

mikor a magán(y)ügyek
háttérbe szorítják
az egészet
a lélek vívódik a léttel
nehéz dönteni
mi minek a függvénye

Gágyor József versei

Nyári eső

Nap tüze lángol,
S szélgyerekek
Űzik a kisded
Fellegeket.
Cseppen a, csurran a
Nyári eső,
Koppan a homlok, a
Bérci tető.
Orrfuvolászati
Rongylepedő,
Jöjj a zsebemből
Gyorsan elő!
Ördög a párját
Ütlegeli,
Hulljon öledbe a
Könnye neki.

Könnyek

Egy lány egy lankadó
rózsa fölé hajolt,
A szíve bánattal
csordultig telve volt.
Egyszer csak megnyíltak
szíve zsilipjei,
S a rózsaszirmokra
hullottak könnyei.
A rózsa boldogan
emelte föl fejét,
S a boldogtalan lány
lehunyta két szemét.

Szavak szerelme

Egy igekötő
– Kacér leányka –
Egy főnév szívét
Megbabonázta.

Így szólt a lányka:
Az én nevem Be,
Nevem is súgja:
Jöjj a szívembe!

Így szólt az úrfi:
Én az ÉK vagyok,
Piros szívedbe
Beléhatolok.

És megszületett
Szemüknek fénye,
A legszebb szavunk,
Az áldott B-ÉK-E.

Színes szerelem

Útra kelt a Fehér,
Nem volt neki párja,
Meglátta a Piros,
Elindult utána.
Lábuk alatt a Zöld,
Fejük felett a Kék,
A szerelem tüze
Rózsaszín lánggal ég.
A Sárga vidáman,
Megértőn mosolyog,
Még kacsint is egyet,
Előtte nincs titok.

Álomballada

Álmomban virág
Voltam a réten,
Ahol tehenek
Legeltek éppen.
Te is ott voltál
És virág voltál,
Szerelmes szívvel
Fölém hajoltál.
P-ÉN-TE-k volt, e nap
Minket zárt egybe,
Két kóró között
Csupán ÉN és TE.
Ám jött egy TE-h-ÉN,
Lelegelt minket,
Elválasztotta
Forró szívünket.

Bilincs

A lélek az Úr legdrágább kincse,
A test a lélek földi bilincse.

Amikor lehull földi bilincsünk,
Az Úr szabaddá teszi a lelkünk:

Sorompót nyit, hogy mennybe menjünk

Antalík József versei

Múlnak a percek

Múlnak a percek,
Hangtalan peregnek.
S nem jössz, kedvesem,
Nem jössz már sohasem.

Hideg lett minden.
Dermedten didergem.
Léptedet lesem
Lidérces sötétben.

Várlak lázasan,
Elhagyott magamban.
Fájdalmam árnyam,
Jajgató magányban.

Szent szédületben
Szeretlek szüntelen.
S szerelmem nem más,
Mint csendes zokogás.

Utolsó percek
Magukhoz ölelnek,
Végzetes kezek
Szenvtelen befednek.

Káin az Úr előtt

Ábelt megöltem
Őrjöngő dühömben.
Vad indulatban
Tombolva gyilkoltam.

Véres lett kezem,
Atyám, most mit tettem?
Mondd, talán vétkem,
Hogy Ábelt megöltem?
Hiszen nem tudtam
– Tanúm vagy rá, Uram –,
Ölni nem szabad!
De Te, így akartad.

Szótlanul nézted,
Haragom mint ébred.
S tétlen figyelted
Féktelen dühömet.

Álltál mögöttem,
És hagytad, hogy kezem
Újra és újra
Gyilkolva lesújtson.

Nem adtál erőt,
Hogy eresszem el őt.
S megöltem Ábelt,
Ki szívednek kedves volt.

Hozzád kiáltok,
Pokolra taszított,
Kivert s elhagyott,
Hisz gyermeked vagyok!

Porban, piszokban,
Szennyben és mocsokban,
Lehet, méltatlan,
De tiéd maradtam.

Megtörten esengem,
Ne büntess már engem!
Vedd el az életem,
Mert itt csak szenvedem.

Ekkor az Úr némán,
Megrendülten intett,
Engedjétek hozzám,
A fiamat, Káint!

Szeberényi Zoltán

Csend és kiáltás...

(Mikola Anikó emlékére)

Júliusban töltötte volna be hatvanadik életévét, s már nyolc éve, hogy nincs közöttünk. Fájdalmasan korai halála egy lassan, de folyamatosan gazdagodó, széles távlatokat ígérő költői pályát, értékes, a magyar olvasók előtt jórészt ismeretlen kultúrát feltáró műfordítói tevékenységet rekesztett be. A halál kiütötte kezéből a tollat, de lelke gazdagságát, művészete legfőbb értékeit verseiben, prózai írásaiban, műfordításaiban megtestesítve örökül hagyta ránk. Rajtunk múlik, az olvasói utókoron, hogy miként bánunk ezzel a rendkívüli szellemi örökséggel. Méltatlan lenne hozzá és a versolvasók egyre gyérülő táborához egyaránt, ha emberi-költői üzenete feledésbe merülne.
Rövid és – gyermekkorát kivéve – jórészt örömtelen, küzdelmekkel terhes élet adatott neki. Református lelkész lányaként született egy rideg, vallásellenes világban. Gyermekkora még felhőtlen volt, a család szívmeleg környezetében, puritán, kultúrtisztelő légkörben, könyvek között nőtt fel. Egyik kései vallomása szerint kora gyermekkorától írónak készült, tizenkét évesen már versekkel próbálkozott. Első ihletője a Kalevala volt Vikár Béla tolmácsolásában, nyelvérzékét a Károli Biblia veretes szövege és Arany János, József Attila, Radnóti Miklós költészete fejlesztette. Nem véletlen, hogy 1962-ben, az Irodalmi Szemle Vetés című rovatában már szuverén verselőként, képgazdag, gördülékeny, fegyelmezett nyelvezetű költeményekkel jelentkezett. Kezdetben a szabad vers vonzotta, de a későbbiekben inkább a kötött formákat kultiválta. Különösen a zeneiség, a nyelv hanghatásának és hangulatkeltő lehetőségeinek a maximális kiaknázása, a hagyományos formanyelv és a modern poétikák sajátos ötvözete volt rá leginkább jellemző. Költeményeit az ellentétekre épülő szerkezet, a pazar természeti képek kontrasztjára alapozó versépítés tette egyénivé. Nemzedéke legképzettebb verselőjeként vált ismertté. Kerülte a szélsőséges, a bombasztikus megoldásokat, a formai túlzásokat, nem volt szava lírai fedezet nélkül. Mikor Szalatnai Rezső elhíresült, ádáz vitát kiváltó, megsemmisítő célzatú kritikái elhangzottak a Vetés fiataljai címére, egyedül az ő neve hiányzott a kiátkozottak közül. Tudatos és elhivatott költő volt, a betű szolgájának, szinte rabszolgájának tudta és érezte magát. Erről több versében vall. A legkorábban egy kötetben meg sem jelent versében:

Nézd, mivé tetted:
barlanglakóvá
azt
ki hajdan széles tereken
járt-kelt
kuporgott
fénytelen
esők alatt
s kövek közt izzott napsütésben
Nézd, mivé tetted:
a hajdan gyökértelent
csendes vizeken
szabadon halászót
otthagyott érted szigonyt és hálót
hogy rabszolgáddá legyen
Nézd, mivé tetted:
csenevésszé
hogy karja már a baltát se bírja
és rendre kidőljön
az utak felénél
törzse törjön
mikor hajolni kell
Nézd, mivé tetted:
kiátkozottá
hogy üljön naphosszat tollát rágva
csak keservét ontsa a világra
és le ne téphesse már sohasem
papírbilincseit a védtelen.

Versei többnyire a jelképek, a sejtetős áttételek nyelvén beszélnek, mégis inkább realista, mint szimbolista költő. Vizionális mozzanataik a természetből valók, jórészt komorrá, drámaivá, sőt tragikussá színezett természeti képek, jelenségek, balladás hangulatok materializálják lelki-tudati tartalmait, üzeneteit. Gyermekkorát vidéken töltötte, a Mátyusföld több faluját lakta a lelkészcsalád, verseiben később festőinek rajzolt környezetben. Ez magyarázza költészetének természetközpontúságát, a falu-város ellentétének mélyen átérzett, gyakori ábrázolását. Jó példája ennek a Város a szakadékban című verse, amelynek lírai hőse megcsömörlött a zord, barátságtalan városi környezettől: „Ittam szavaid poharából / ettem gyűlöleted kenyerét”, s hátat fordít a kőrengetegnek:

...Most én is elmegyek.
Zárt ajtód elé
küszöbödre teszem
ezt a csöndet,
ezt a vázát,
benne magányom
kék virágát.
Elűznek falaid,
elűzött forgószeled,
ittam szavaid poharából,
de most elmegyek,
város
kővé vált a szakadékban!

Költészetének meghatározó formanyelve a metafora, a metaforikus szemlélet gyümölcse: a természetben gyökerező képvilág. Ez a probléma tüzetes elemzést érdemelne. Versei szerkezeti felépítése, érzelmi-hangulati töltése, a belőlük kisejlő rejtelmes, szívszorító, kiüresedett, illúziótlan világ a lelkész lányának kálváriáját idézi a „létező szocializmus” körülményeiben „tűz és füst között” érzi magát, a lelkében őrzött hit és a rázúduló hitetlenség malomkövei közt őrlődik, mégis teljesíti küldetését: az emberhez és az emberért szóló költői üzenet világgá kiáltását. Tudja, hogy ezt csak szenvedés árán teheti. A tűzben megsemmisülő anyag is, mielőtt hulladékává – füstté és hamuvá – válik, létrehozza az emberi élet nélkülözhetetlen elemeit: a meleget és a fényt. Erről (is) szól egyik jelentős, áttételes verse:

Tűz és füst között
a nyárson
megkínzott vér dalát
hallgatja a kegyetlen
értelem
Hullass a tűzre könnyeket
hints rá csokornyi margarétát
adj innom bérced karsztvizéből
adj enyhet
tűz és füst között.
(Tűz és füst között)

Mikola Anikó költészetének kezdeti sivár, diszharmonikus világába a költőnő pozitív értékek iránti sóvárgása, világosságóhajtása, az emberi melegség, a felebaráti szeretet utáni vágyakozása derít egyre erősödő fényt. Emocionális világa fellázad az embert elnyomorító, emberjellegétől megfosztott, elidegenített racionalizmus, hétköznapi gyakorlatiasság ellen. Tipikusan asszonyi lázadás ez, amely meg akar küzdeni az ember érzelmi szabadságáért, a szerelem jogaiért és korszerű értelmezéséért. Nem véletlen, hogy a szerelem mint alapmotívum jelen van költeményei többségében, fényt és derűt, „tündöklő” szomorúságot lopva a szkepszis és remény kontrasztjára épülő lírába (Szerelem, Valaki ajtót nyitott, Mit kezdesz, Ilmarínen szerelmes éneke stb.).
Az emberi lélek legmélyebb bugyrai tárulnak fel verseiben, egy-egy verse-strófája gyakran sűrűsödik drámaivá, olykor mintha János evangélista Jelenései elevenednének meg, vagy a népballadák világa, az ősi mítoszok elemi erejű szenvedélyeinek és szenvedéseinek hullámai csapnának fel verseiben (Hol késel megbocsátás?, Tűz mellett didergők éneke, Csend és kiáltás, A költő vízparti látomása stb.).
Az ő nevéhez fűződik a felvidéki magyar líra legjobb teljesítményeinek egyike, a Variációk egy Garam menti mítosz témájára című terjedelmes kompozíció, amely páratlan példája annak, hogy miként lehet közismert népballadák szimbolikájába és motívumaiba öltöztetni a város kőrengetegétől, az ésszerűtlen civilizációtól meggyötört költő lelke legmélyéből felszakadó vallomást. A nyolc részből álló hatalmas opus lényegét és jelentőségét, tartalmi-formai jellegzetességeit lehetetlen felidézni egy visszaemlékezés szűk keretei között, de talán egy rövid idézet a VII. részből érzékeltethet belőle valamit:

jöttem: kis kövi kígyó
jöttem mert megidéztek
csont-síp hívogatóra
imhol állok elétek
lakozom kőben fában
odvas lókoponyában
ringattam alvó kisdedet
odalenn vízi palotámban

hétrét hajtva a testem
megszakadva a hátam
bőröm már megaszalva
teli nap parazsában
gyenge húsomat étkül
adták mind madaraknak
mégis én kicsi kígyó
hoztam sok riadalmat
látja kiontott vérem
látja égi fivérem

nyelvem torkomba szárad
átok verje a házad
folyami népség
fogyjon apadjon
égi madárnép
mind elapadjon
legelőd réted
tűzben enyésszen
lábasjószágod
sírva szaladjon...

Mikola Anikó ritkán szóló költő volt. Élményeit, gondolatait, versihlető mondanivalóit hosszan érlelte. Ezen alapul csiszoltságuk, tartalmi-formai fegyelmük. Első önálló kötete – Tűz és füst között, 1971 – a maga ötvenegy versével egy évtized lírai termését prezentálja. Költészetének csúcsára a Fák és hajók a szélben, 1976 és a Madárnak lenni, 1979 című köteteiben ért fel. Ezekben tárul fel maradéktalanul sajátos költészetének minden jellemzője: a balladás versvilág, a végleteket ostromló világkép, az ég, a föld, a tűz, a víz, az univerzum alkotóelemeinek szüntelen szembeállítása. A mítoszok sejtelmes világa az övé, az ősi, kegyes és kegyetlen állapotok visszasóvárgása sugárzik verseiből. Hallatlanul bizalmas viszonyt alakít ki a természettel, a létezés alapkérdéseihez próbál eljutni. Sejti és megfogalmazni igyekszik az élet törvényeit. Legjobb verseiben az emberi lét legmélyebb titkairól tesz forró vallomásokat a népköltészet tiszta hangján. Nem indokolatlanul nevezte a kritika a legszebben szóló hazai magyar költők egyikének.
Egy életen át vonzódott a spanyol nyelvhez és kultúrához. Különösen a dél-amerikai spanyol nyelvterület indiánjainak, a kecsuáknak a költészete ejtette rabul képzeletét. Karnevál Tambobambában címen verseket, később meséket (A jaguár fiai) tolmácsolt belőle figyelemre méltó empátiával. Életművének színe-javát egy vékonyka válogatás őrzi – Versek, 1994 –, amely röviddel halála előtt jelent meg, mintegy summázva e tragikus élet művészi örökségét s cáfolva a költő egyik utolsó üzenetének szkepszisét:

Kinőtt bennünket korunk
mint gyermek a ruháját

Eldobna már
mert véges tereinken
a hely egyre szűkösebb

jó hogy a szellem öregjei
őrizgetnek még kegyeletből
(A költőt kinőtte kora)

Lengyel T. Tamás versei

hazug mese

perdült-fordult
hozzásimult
könnye csordult
múzsa volt
és csókolt
nem csak homlokon

tündértaván tükörképe
összetépve összetépve

tűztől az üveghegyig
tíz kicsi indián
hazug egytől egyig

szürke

ne beszélj zöldeket
kiáltok kéken
vörösen csattan
az ajtó
feketén halkul
a lépted

Mézeskalács

véres-mázas madzagod
orrom előtt elhúzod
sehol vége... sehol vége
szétszórt este
Elvis-zene
kapaszkodnék szerelmedbe

Mellékúton

Nem mégy sehová,
az éj túl világos,
hogy elbújj.
Nem teszel semmit,
nem üzensz semmit.
Hazafelé
átlagos este
lépkedsz
a Hold mögé.

Vonzásban

Ez a kör leköt,
magába ránt
ez a furcsa tánc
és átformál,
mint erős lánc;
hidak vagyunk,
korlátok nélkül függünk.

Ház

Sötétből kinő,
úgy látom, házam lesz
néhány vonal:
„ai” – egy szótagban lakom,
apró hang vagyok,
szanaszét csillagok
az én műveim.

Nimród

feszülő testből
villámot szül a csattanó
húr
süvítő hangutat fest
majd kusza gallyak ölébe
hull
s a célttévesztett
vesszőt tör az idő felett

Duba Gyula

Hangulatok 2.

Akácvirágzás

Bárhol érzem az akác illatát, felidézi bennem a Patakot övező akácfákat, falum két hosszú házsorát és a májusi éjszakákat. A Turánból jön a Patak, a felvégen túl, gyalogbodzás, szederfás legelőn több forrásból ered, a Paptag nevű domboldal alján. Lassan csörgedezett a faluban, kettéosztotta, és az alvégen elhagyta, újabb libalegelőn, az Alsópáston át a Törökölés felé igyekezett és a Perecbe folyt. Derék akácok fogták közre medrét, bár magas topolyafa, terebélyes szilfa és vén fűz is akadt közöttük, de sokkal kevesebb. Az akácok virágzása idején az illat a falura telepedett és elbódította az embereket. Eleink bizonyára nem az illat okán telepítették be akácokkal a falut, akárcsak a mezei árkokat és meddő földeket sem, hanem a fája miatt: szívós, kemény s amellett könnyen hasadozó fája egyaránt jó tüzelőnek, szerszámnyélnek. Pedig kellemetlen is tud lenni, mohó gyökerei alattomos polipként nyúlnak szét a földben és bárhol kidugják hajtásukat, a legkopárabb talajban is megélnek. Tüskéi pedig veszettül szúrnak, mint a megváltó töviskoronája!
Tavasszal az akácvirágzást korábbi jelenségek előzték meg. Mindenek előtt a fiatalság önmagára döbbenése. A gyerekek alig várják, hogy iskola után ellephessék az utcát. Hová mész? – kérdezte anyjuk, s a gyerek így válaszolt: megyek játszani! Ez volt a foglalkozása, az iskola kötelesség, a munkája – játék! A tavaszi földbe sekély gödröcskét, lyukat ástak és gomboztak. Szenvedélyes játék, tétje van, mert nyerni és veszíteni lehet vele! Örök érvényű emlékkép: látomásom, ahogy hét-nyolc éves kincskereső surmó, a padlásra óvatoskodom, kezemben olló! Langyos porszag fogad, szürke pókhálók, a hamuszín léceken megbarnult cserepek, a sárral vakolt kémény mellett sötét láda áll. Nincs zárva, kallódó múlt immár, mint a tartalma, nincs rá szükség. Benne őseim ünnepi öltözékei, levetett ruhái. Szűk kivágású, csapott vállú sötét zakók, kislajbik és bő csizmanadrágok, fekete pruszlikok és sok ráncú szoknyák. Aztán bő szárú, zsinóros-rámás csizmák, rájuk később kerül sor terveimben! Mind a tizenkilencedik század rekvizítumai, késői üzenete, s talán a tizennyolcadiké is. Most a kabátok és a kislajbik, a mellények érdekelnek, nevezetesen a gombjaik! Nagy fekete csontgombok, valódi értékek, nyerőgombok lehetnek! A kislajbiké apróbb barnák, könnyebben veszíthetők, kicserélhetők. De vannak szép fémgombok is, valódi ötvösremekek. Akadnak olcsó pléhgombok, „pléskák”, ahogy elneveztük, csak arra jók, hogy elherdáljuk őket. Mohón és rettenthetetlenül vagdosom, nyiszálom a gombokat, apró barbárként tudatlanul rombolom a múltat, pazarlom értékeit, tönkreteszem emlékeit, eleink hagyatékát, micsoda könnyelműség! A tavasz teszi meg a játékos életerő, s hogy tudatlan vagyok, sem irgalmat, sem tiszteletet nem ismerek. Abból építem jövőmet, amit a múltból lerombolok.
Igen, a csizmákra később kerül sor. Amikor az Alsópáston a futball évada kezdődik. Valami nagyokos kitalálja, hogy házilag is varrhatunk futballlabdát, bőr kell hozzá, nagytű, meg szurkos fonál. A rámás csizmák fényes szárából „gerezdeket” szabunk, árral dolgozunk, összeöltjük a gerezdeket, szabálytalan torzókat, tojás alakú labdákat varrunk, haszontalan, meddő igyekezet! A finom bőr kibírja, hogy felpumpáljuk, de az első rúgásra a lyukak kiszakadnak, a gumibelső kidurran, semmibe vész az elpazarolt múlt lélegzete. Ma a ruhák, csizmák tájházak és múzeumok kincsei lehetnének, megannyi érték voltak a régi dolgok! Pazarló természetű az élet, rombol, miközben építi magát, és az esztelen gyerek követi a törvényt!
Aztán ránk köszönt tomboló ösztönök hejehujája közben az akácvirágzás. Lassan jön, szinte lopakodva, majd egyszerre kirobban, mint a várt s mégis meglepő csodák! Bár nem megy csodaszámba, hiszen közismert és megszokott. Az akác egyszerre eregeti lombját és virágait, a kicsiny fürtszerű levélbolyhok közt zömökebb zöld fürtök jelennek meg, a virágbimbók. De a méhek, a poszméhek és darazsak már megjelentek, zümmögve serénykednek a fák körül, érzik ők, tudják már, mi jön, várják az illatos virágtengert. Rövidesen a falura zúdul. Egy nap arra ébredünk, hogy a levegőnek bódító szaga van! Akkoriban a falum, bár ismeri, alig használja az illat szót, mindennek szaga van, jó vagy rossz szaga. Szagosak a virágok és a húsvéti locsolóvíz – szagosvíz. A trágyának is szaga van meg a rózsának is! Nyers puritánság jele lenne, amelynek az illat finomkodó, édeskés?! Bárhogy van is, a falura hosszabb időre, akár két hétre is súlyos és jószagú akácvirág-illatfelhő ereszkedik. Tartósan rátelepszik, a szél sem árt neki, ide-oda fújhatja, nem sodorja el!
Fehérbe borult fák árasztják, alig tör elő belőlük zöld derengés.
Jellegzetesen édeskés az akácillat, mélyen hat ránk, szinte súlyosnak érezzük, sűrű tömegnek, örömöt okoz benne a mozgás. Életritmusunkba folyik, mintegy a tartalma lesz s közben némileg módosul. Amikor reggel beleébredünk, az udvaron kószál, s hogy az utcára lépünk, kedveskedve ránk borul. Ilyenkor még nem túl súlyos, mintha maga is pihenéssel töltötte volna az éjszakát s erőt gyűjtött, hogy annál bódítóbb legyen. Ahogy a napsugarak jobban tüzelnek, szerényen tartja magát, nem erőszakoskodik, bár mindenütt jelen van. Talán a munka rendjéhez illeszkedik, napközben a jóravaló emberfia sem ficánkol! Vagy a forró levegő nem igazán az ő közege! A száraz forróságban kissé elalél. Aztán ahogy a nap elhagyja delelőjét és nyugat felé indul, miközben mind alább hanyatlik és sugarai ferdébbek lesznek, az akácillat erősödik, intenzívebb lesz. A hűlő levegő s a párásodó langyosság felébreszti, királyfi csókja Csipkerózsikát, és világhódító szándékra bírja. A fehér fürtök tömegében még méhek dönögnek, ám már nem ők a cél, hiába fontoskodnak sürögve-forogva. Hanem a falu! A hosszú utca s a házközök. A megújult illatfelhők besettenkednek az udvarokba, beóvatoskodnak az ablakokon, szétfolynak a kövesút s a mi sorunk felett, mint láthatatlan jótétemény, és mindenütt diadalmaskodnak, mire leszáll az est!
Egy lánnyal ülök a házuk előtt, szőlőlugas enyhében, a döngölt agyagpadkán. Régi, ikonná merevült kép. A zsendülő szőlőlevelek elrejtenek, az akácillat azonban ránk tör és beborít, érzékeinkre nehezedik és megmámorosít. Nagyon fiatalok vagyunk még, alig beszélünk, karoljuk egymást s fogjuk egymás kezét. Csendes a falu, az akácokról cirpelés hallatszik, éjfél felé járhat az idő. Mondhatnánk: micsoda idill, milyen szentimentális kép! Felesleges nosztalgiázás! De hátha sok minden idill lehetne, ami szép és jó volt az életünkben, ami hitelesen emberi volt! Könnyen mondjuk: az emlékezés felesleges nosztalgiázás. Mondhatják, akik sekélyesen éreznek és könnyedébben, felületesebben élnek. A nosztalgiát magam sem kedvelem, tisztázatlan célja van, mintha „megideologizált” emlékezés lenne! Az igazi, a jó emlékezés öncélú, találkozás az elmúlt idővel: nem valamiért van, hanem önmagunkért! A gombozó gyerek és focilabdát varró kamasz, a lány vállát karoló suhanc és a megkésett katona, az újdonsült férj és kezdő nagyapa, minden, ami az emberrel életútja során történik, mindez benne van, az ember ilyen értelemben kozmikus jelenség. Innen lehet, hogy néha akácillatot érzek, amikor elfog a jó emlékezés. Valami előhívja bennem, bár a fák nincsenek is jelen, s tudom, azóta kivágták őket...

Mács József

Mikszáthfalvai Zs. Nagy Lajos

Ha valaki kételkedne abban, hogy Zs. Nagy Lajos csak a verseiben, humoreszkeiben és karcolataiban tud minden költőtársánál eredetibb lenni, akkor vegye kezébe az Arcképcsarnokot, a szlovákiai magyar írók portréit (az AB-ART adta ki), s üsse fel a 140. oldalon, ahol Zs. Nagy Lajos így mutatkozik be az olvasónak:
„Kedves atyámfia, ha eddig nem tudtad volna, én nem Zsélyben születtem, ha Zs. Nagy Lajosnak adom is ki magam költőként, hanem Mikszáthfalván 1935. szeptember 28-án.”
És ha ebben kételkedni kezd, és kezébe veszi A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikonát, még jobban összezavarodnak fejében a dolgok, mert abban meg így szól az olvasóhoz:
„Kedves atyámfia, ha eddig nem tudtad volna, én nem Zsélyben, hanem Szklabonyán születtem 1935. szeptember 28-án.”
E két születési helynévre utalás után az olvasó joggal valamiféle sziámi ikreknek képzeli el Zs. Nagy Lajost, különösen akkor, ha még Indonéz bánat című versét is olvasta, amelynek első két sora úgy hangzik, hogy „Ma éppen keletre nézek: ott laknak az indonézek”, s arra a következtetésre jut, hogy ez a rendkívül tehetséges költő két emberből nőtt össze, amelynek egyik fele Mikszáthfalvához kötődik, a másik meg félreérthetetlenül Szklabonyához.
Hát, kérem szépen, ebben a mi óceánt örökösen megcélzó irodalmunkban tud még valaki Zs. Nagy Lajoson kívül egyszerre két szülőfalut megnevezni? Senki nem lenne erre képes! Nagy Lajos is csupán azért tudta nyújtani ezt a teljesítményt, mert ahogy fentebb írtam, ez az én barátom, akivel a Hét szerkesztőségében évtizedekig nyűttük a vonót, még egy képes albumhoz adott nyúlfarknyi adattal is tud mosolyt fakasztóan, bölcsen eredeti lenni.
Mikszáthfalván született és kész! Az erdélyi gyökerű s az ottani viszonyokat jobban ismerő Balázs F. Attila miért ne hitte volna el neki? Már egy olyan fajsúlyú költő, mint Zs. Nagy Lajos, csak tudja, hogy hol született?! Valakinek persze, akinek kedve is lenne hozzá, ki kellene derítenie, mi itt az igazság. Szklabonya vagy Mikszáthfalva a kitűnő költő szülőhelye, ahol a bölcsőjét ringatták? Mert ha ez halálának bekövetkeztéig nem történik meg, akkor maradva a sziámi ikrek példájánál, Zs. Nagy Lajos egyik felét Mikszáthfalván, a másikat meg Szklabonyán kell eltemetni, ha történetesen az lenne a kívánsága, hogy ha meghal, mindkét szülőfalujában temessék el!
Ha ez így történne, tulajdonképpen akkor pihenné ki élete fáradalmait, kínjait a mikszáthfalvi, illetve a szklabonyai temetőben. Mert aki esetleg nem tudná, a két helynév ugyanazt a községet jelenti! Amelynek a neve Szklabonya volt mindaddig, míg 1910-ben Mikszáth írói pályájának csúcsára nem érkezett. Mert akkor olyan országos elismerésben részesült, amelyre Zs. Nagy Lajosunk is áhítozik, hogy szülőfaluját, Szklabonyát, hivatalosan Mikszáthfalvának nevezték el az ottani jó palócok és tót atyafiak megelégedésére és örömére!
Eredeti szavunkat kétszer is leírtam már Zs. Nagy Lajos barátommal kapcsolatban, de ezt a meglátásomat még azzal is meg akarom erősíteni, hogy talán olyan költő vagy író sem létezik irodalmunkban, aki szülőfalujában olyan nagy nevű elődre lehet büszke, mint Zs. Nagy Lajos Mikszáth Kálmánra. Kocsmában, kávéházban, ahol rövid földi életünkben sűrűn megfordultunk (a közös szolgálati utakat már nem is említem), Lajos barátom soha nem felejtette el megjegyezni, hogy ő bizony abban a faluban született, ahol Mikszáth, és majd még szégyellhetik magukat a szklabonyaiak, ha erről a nagy jelentőségű dologról nem tudnak.
Én, persze, Lajost hallgatva sokszor játszadoztam azzal a gondolattal, amely utólag ugyanolyan eredetinek tűnhet, mint az, hogy Mikszáthfalván született a Balázs F. Attila albumában, s mi lenne, ha a következő irodalmi lexikonunkban a derék szerkesztő és a szerzők jóvoltából úgy indulna a szöveg, hogy Zs. Nagy Lajos 1935. szeptember 28-án Szklabonyán született, ahol Mikszáth Kálmán is. Mert ugye Mikszáth már régen meghalt, és ha akarna, sem tudna megfordulni a sírjában.
És mert a Szent Péter esernyője ma is egyik legkedvesebb olvasmányom, a minap immár harmadszor láttam a regényből készült filmet, ezúttal a Duna Televízióban, csak ajánlani tudom, hogy Mikszáth, mielőtt a Szent Péter esernyőjét megírta volna, nem beszélgetett el hosszabban a glogovai (szklabonyai?) látnok asszonyokkal, akik a koldus esernyőjét is Szent Péter esernyőjének nézték, mert ha ezt megtette volna, ezek a jövőbe látó asszonyok azt mondták volna neki:
– Kedves Mester, beleszületik egy napon ebbe a mi kicsiny falusi világunkba egy olyan istenfia is, aki másik híressége lesz Szklabonyának! A nevét ugyan még nem tudjuk előre megjósolni, de ahogy látjuk őt a mi jövőbe látó szemünkkel, gyerekként a Beregben nő fel, és a különlegessége az lesz, hogy az anyja derekától az apja nagy hajáig ér fel! És ha a szemünk nem csal, egy majdani szklabonyai patkoló kovács fia lesz ez a másik híresség...
Persze, Mikszáthnak ezt a nagy mulasztását, hogy nem beszélt ilyen látnok asszonyokkal, pótolni már nem lehet, de segíteni segíthet ezen a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának az elnöke, méghozzá azzal, hogy amilyen gyorsan csak lehet, személyes tiszteletét teszi a szklabonyai polgármesternél, és kezdeményezi nála (egyébként is nagy kezdeményező!), hogy állítson a község Zs. Nagy Lajosnak is emléket, először úgy, hogy megválasztják őt díszpolgárnak, s ha ezután leszünk, népszavazással nevezzék el falujukat Zsénagyfalvának! S attól a naptól kezdve Szklabonya Mikszáthfalva-Zsénagyfalva lesz! És hogy a polgármester se üljön ölbe tett kézzel, ő meg tegyen lépést a Madách Posonium Irodalmi Díj kuratóriumánál és a Szlovákiai Magyar Írók Társaságánál, s kérdezze meg egyiknek is, másiknak is a vezetőjétől a glogovai iskolába látogató főszolgabíró nyelvén szólva:
– Hogyan van az, domine fráter, hogy maguknál az irodalmi díjak úgy hullnak esztendőről esztendőre, mint nálunk, nyári éjszakákon, csillagok az égen, és egyik se találja meg falunk másik nagy szülöttét, mikszáthfalvai-zsénagyfalvai Zs. Nagy Lajost, aki ha még sokáig él, nem akarom ijesztgetni magukat, de azt is elérheti, hogy élő szoborként állítjuk be a szklabonyai Mikszáth-házba, amely ma már múzeumként ékessége a szlovák falunknak...

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

Ismeretlen szerző

József Császár

(Madách Imre utolsó drámája?)

1864 óta mindmáig – 140 éven át – számos irodalmi lexikon és tanulmány közlése szerint a József császár című 19. századi magyar romantikus dráma szerzője Szász Károly. Amellett, hogy ezen értékes színpadi mű szövegét egyáltalán először a jelen ismertetett kötetben saját magyarázó jegyzeteivel ellátva, közzéteszi Bene Kálmán, szegedi tanszékvezető egyetemi tanár, azt a tudományos feltevést is megteszi, hogy a dráma szerzője nem Szász Károly, hanem Madách Imre.
Mi tehát 140 év után a tudományos igazság a szerzőséget illetően? Pont került immár az ez irányú tudományos kutatás végére? Bene Kálmán könyve erre az izgalmas irodalomtörténeti kérdésre a frappáns választ megadja.
A kötet tartalomjegyzéke szerint a könyvben dr. Bene Kálmán bevezetése után a József császár (Tragédia öt felvonásban), majd az ezt követő, a dráma történelmi alakjaival kapcsolatos magyarázó jegyzetek sorakoznak. A következő könyvrészt a 58 oldal terjedelmű, négy egységre tagolt Ki írta a József császár című drámát? nevet viselő Bene-tanulmány képezi. A könyvet három részből álló Mellékletek zárják: I. jelentés az 1864. évi karácsonyi pályázat eredményéről, II. Szász kéziratának (a 2. szövegváltozatnak) a pályamű szövegétől eltérő sorai és a pályaműből kihúzott sorok, III. minta a motívumok táblázatából.
Az örvendetesen jó színvonalú József császár című színpadi mű mellett rendkívüli figyelmet érdemel a Bene-féle drámát követő szaktanulmány azon negyedik, zárórésze, amely Arovmentáció (Szász Károly vagy Madách Imre írta a drámát?) cím alatt a színdarab szókincsével, motívumaival, stílusával, grammatikai sajátosságaival, szerzői utasításaival, drámai helyzeteivel és jeleneteivel, hőseivel, eszméivel, továbbá lehetséges drámaszerzők kéziratai helyesírásával, életrajzi párhuzamaival és a tanulmányíró részletes végkövetkeztetéseivel foglalkozik.
Az értekezés olvasásakor megtudjuk, hogy szerzője a szakelemzés keretében számítógép segítségével feldolgozta Madách Imre mintegy 350 000 szót kitevő teljes írásbeliségét, hogy a József császár a 19. századi magyar romantikus dráma egyik remeke – egyes sorai szállóige értékűek –, és hogy az alkotás megérdemel egy méltó és színvonalas színházi bemutatót is.
A publikáció a tavaly őszi Balassagyarmati XI. Madách-szimpóziumon került bemutatásra a tanulmányíró által. Bene Kálmán a nemzetközi, budapesti székhelyű Madách Irodalmi Társaság éves szimpóziumai szervezője, állandó tanulmányszerzője, könyvsorozat szerkesztője (Madách Könyvtár, Új Folyam), Madách Imre összes műveinek a Madách Irodalmi Társaság általi új összkiadása egyik sorozatszerkesztője, közli az előfizetési felhívást).
Az ismertetett kiadvány dr. Bene egyik legjelentősebb szakmai eredményét képezi. A kötetről a Madách-filológia területén végzett munkásságáról és a filológiát intenzíven művelő Madách Irodalmi Társaságról (38 kötet, 2 CD-ROM) további tájékoztatás a www.madach.hu azonosítójú weboldalon található. (Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2003).

Balga László

Nyelv és irodalom szétválaszthatatlanok

(Egy besztercebányai magyar konferencia anyagáról)

Az elmúlt év októberében ötödször rendeztek nemzetközi tudományos konferenciát a besztercebányai Bél Mátyás Tudományegyetem Hungarisztika Tanszékén. Ennek anyaga Irodalmi és nyelvi interpretációk címmel a közelmúltban jelent meg könyv alakban. A kiadást a besztercebányai egyetem közösen vállalta az egri Eszterházy Károly Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékével. Mivel a két intézmény jó kapcsolatokat ápol, az egri tanárok Besztercebányán nem csupán konferenciák alkalmával fordulnak meg, folyamatosan részt vállalnak az oktatásban. A BMTE Filológiai Kara egyébként több magyar egyetemmel is együttműködési szerződést kötött, így a nemzetközi projektekből származó munka és tapasztalat jó része épp a Hungarisztika Tanszéken összpontosul, s ez nem csupán a két ország földrajzi közelségének eredménye, hanem koncepciózus tevékenységé. E konferencia anyaga is főleg erre az együttműködésre alapoz, s nyit a magyarországi felsőoktatási intézmények felé, valamint a tudomány aktuális fejlődési trendjeinek irányába.
Az irodalom- és a nyelvtudomány egyes területeinek „összeforrása”, de főleg a két ág egymáshoz közelítése az egyik központi gondolata volt a konferenciának s a kötetbe rendezett felszólalásoknak.
Erre utal a publikáció bevezetésében Alabán Ferenc a Hungarisztika Tanszék vezetője is: „... a nyelv és az irodalom szétválaszthatatlan, fejlődésük fokozatai is feltételezik egymást, a nyelvi megújulás mindig irodalmi megújulást is jelentett [...] csak a két fogalom együttes története képzelhető el.”1
A kötetben szereplő első előadás filológiafelfogásában irányadónak tekinthető. Hargittay Emil a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára Retorikai megközelítés a régi magyar irodalomban címmel közli írását. A szónoki beszéd szerkezetének megjelenését mutatja ki és analizálja különböző műfajokban. Pázmány egy prédikációjának és egy misszilisének, Balassi Katonaénekének elemzése illusztrációja, ill. bizonyítéka, mégpedig izgalmas bizonyítéka ama felismerésnek, amely a kilencvenes évektől fokozott vizsgálat tárgyává vált a retorikai iskolákban, s mely szerint a szónoki beszéd s a szélesebben értelmezett retorika a feltételezettnél több nyelvi/irodalmi megnyilvánulásban eresztett mély gyökereket, hatással volt szerkezetükre, nyelvezetükre, motiváló és összetartó erőként lépett fel. A második és harmadik példa kiemelten fontos lehet, hiszen egy valóban elküldött, Bethlen Gábornak szóló, 1629. szeptember 24-én Pozsonyban kelt levélről van szó, amely gyakorlati funkcióval bír, illetve egy, a retorika szabályaitól elvileg független műfajról a vers esetében. Hargittay mindezen vizsgálatok közben rámutat a retorika fogalmának kiterjedésére. „Mára olyan gyűjtőfogalommal dolgozunk, amely minden szóbeli és írásbeli műfaj létrehozásának szabályrendszerét kutatja, beleértve a befogadás által teljessé tett kommunikációs helyzetet.”2 A néhai retorika tudományának részterületei a XX. sz. során nagymértékben felaprózódtak az irodalom és a nyelvészet különböző diszciplínái között, Hargittay és iskolája ama nézetet képviselik, mely alapján a multidiszciplináris megközelítésnek kell esélyt kapnia.3
Szentesi Zsolt a szorosabban vett interpretáció területéről választott kutatási problémát. Funkcionalitás és hálószerűség a műértelmezésben címmel közöl részletet egy hosszabb tanulmányából. Miután leszögezi, hogy a szövegsajátosságok teszik a szöveg jellegét poliszémikussá, s felsorolja azt a hat „esztétikumkonstitutív” poétikai eljárást, amelyek a szövegsajátosságokat létrehozzák, a jelentés bővülésével, rétegezettségével mint okozattal foglalkozik. A többértelműsödés momentumát Szentesi a szűkebb (posztmodern diskurzussal összefüggő), a jelenséget kifejezetten a mai irodalomra jellemzőnek találó felfogással ellentétben/párhuzamosan, merészen, de nem alaptalanul, Sartre-ra hivatkozva4 kibővíti minden irodalmi műalkotásra. Értelmezői feladatként a „specifikumok jelentésképző funkciójára történő rákérdezést”5 fogalmazza meg. A hermeneutika eszközeire építő (azokat már-már misztifikáló...) írás második részének központjában a hálószerűség fogalma áll. Annak szemantikumbővítő funkcióját vizsgálja. A funkcionalitás eszméje Szentesi szerint „képes új aspektusba helyezni”6 a strukturalista értelmezési stratégiákat: „A különböző szövegstruktúrák csak előzetes kiindulási alapjai lehetnek a megértésnek és az értelmezésnek, s nem céljai.”7 Vagyis a szerkezet jelentésképző funkciója adja meg a kérdés fundamentumát.
Bár bizonyos fenntartásokkal egyet lehet érteni a Szentesi által preferált szövegközpontúság elvével, annak abszolutizálása nem volna szerencsés, s erre maga a szerző is kénytelen rámutatni. A „szövegközpontú funkcionális elemzés” „univerzális értelmezési stratégiaként”8 való elfogadása annál több kérdést vet föl, s a szerző rendkívüli elméleti felkészültsége sem győz meg arról, hogy egyetlen interpretációs metódus univerzális lehet. Ha a saját szavaival akarnám elbizonytalanítani, azt kellene mondanom, a hálószerűség fogalma nem csupán a szöveg jelentéseinek kapcsolataira jellemző, hanem (véleményem szerint) az interpretációs stratégiák is hálószerűen diskurzusba léphetnek egymással, s így – több oldalról vizsgálva, több „fogást találva” akár magán a textuális hálón – az értelmezés árnyaltabb, pontosabb vagy éppen többértelműbb lehet. E kritikai megjegyzésem azonban nem vitatja a referátum értékeit, bár a számtalan evidenciaként kezelt idézet helyett majdan egy nagyobb terjedelmi lehetőségeket kínáló tanulmányban érdemes lenne gyakorlati példákkal illusztrálni a felsorakoztatott elméleti téziseket. Hiszen az idézetek is csak szövegek, amelyeket időről időre különböző szempon-tok szerint (újra)értelmezünk, ismét csak az irodalom testén keresve a fogódzókat megértésükhöz, elfogadásukhoz.
L. Erdélyi Margit A gondolat szabadsága és veszélyei címmel Sütő András Csillag a máglyánját elemzi. Interpretációja elsősorban tartalomközpontú. Írása elején világosan vázolja az Egy lócsiszár virágvasárnapjával való komparáció lehetőségeit. Esztétikai szempontból alapvetően a drámai helyzet és a tragédia kibontakozását segítő fenomének érdeklik. A két főszereplő helyzetének, jellemének összevetésével, Kálvin jellemfejlődésének, valamint a személyes és közösségi kategóriák oppozícióinak vizsgálatával tárja fel a dráma értelmezési aspektusait. Érdekes momentum, hogy irodalomteoretikushoz talán kissé szokatlan módon nagy, ám nem aránytalanul nagy teret enged a morális kérdések kifejtésének9. Eszme, erkölcs és etika alakítja a szereplők életét (és halálát is), így az etikai szempontú viselkedésmód-analízis nem csap át pszichologizálásba, a személyek lélektani fókuszú interpretálásába. A főalakok mintegy reflektálnak a történésekre, s bár történelmi szerepüknél fogva alakítói a világ folyamatainak, a darab értelmezésében szinte a helyzet, helyzetek rabjaiként perszonifikálódnak. (Amennyiben ez a gyakorlati elemzés párbeszédbe lép Szentesi elméleti írásával – s az egymás mellett közlés erre kiemelt lehetőséget ad –, úgy ékes bizonyítéka annak, hogy a szövegen kívüli, jelen esetben történelmi és etikai valóság nem hagyható figyelmen kívül, sőt már a témaválasztásnál determinálhatja az irodalmi művet.)
Alabán Ferenc az Érték a sajátosságban című tanulmányában a nemzetiségi irodalmak helyzetének specifikumait, ha úgy tetszik, létkérdéseit figyeli. Az írás alcíme (Vizsgálódások a kisebbségi magyar nemzeti irodalom értéklehetőségeinek kontextusában) is a minőségelvű szempontrendszert támasztja alá. Hosszabb részben tárgyalja genézisüket, perspektívájukat. Orientáltságuk szerinte kettős: egyetemes és regionális. A lehetőségek különböznek, s tulajdonképpen alapját képezik a folyamatos értelmezői vitáknak. Mindkét orientáltságra akad példa irodalmunkban, a kettő kombinációjára szintén. (Pl. Grendel és Tőzsér – bár mindketten az egyetemeshez közelítést deklarálják – a szülőföldi közösségi tapasztalat megfogalmazói is voltak, az egyetemes magyar irodalomba való integrációjuk megkérdőjelezhetetlen. – megj. AZ) Terminológiai kérdéseket is vázol a szerző, s eközben a nemzetfogalom egyes jelentéseit analizálja. Jelenleg e téren a szakemberek között is kaotikus a szóhasználat. Megjegyzendő, hogy Alabán kisebbségi magyar nemzeti irodalomról beszél. Ezen irodalmaknak sincs egységes jelölőjük az irodalomtudományban. Határon túlinak, nemzetiséginek, kisebbségi magyarnak; konkrétabban felvidékinek, erdélyinek stb., a történelmi-regionális, illetve jugoszláviainak, romániainak, szlovákiainak stb. a közigazgatási egységenkénti alapon szokás azokat nevezni. Alabánt dicséretesen a pontosítás szándéka vezérli, részben viszont nem túl szerencsés a nemzeti jelző, hiszen a politikai-ideológiai és a történelmi-esztétikai aspektus keveredése zavaró lehet. Mégpedig nem csupán érzelmi szinten (pl. a kisebbségi és nemzetiségi jelzők is pejoratívaknak tekinthetők), hanem a szigorú egzaktság szintjén is. A nemzeti jelző jelentésmezeje viszonylag széles, így használata indokolható, bár éppen a széles értelmezhetőség okánál fogva sejthető, hogy akadna (pl. liberális) író, aki ugyan szlovákiai magyar és magyar nyelven ír, de elutasítaná, mert annak szűkebb jelentése, politikai és „kánonképző” felhangjai zavarnák.
A szerző Pomogáts Bélát idézve felhívja a figyelmet, hogy „a hagyományos »kisebbségi beszédmód« helyett egy új beszédmód kialakítására van szükség, amely elutasítja a történelmileg kialakult kisebbségi önkorlátozást és a túlzó óvatosságot, meg tud küzdeni a szabad beszédért, és valóban a »sajátosság méltóságát« képviseli.”10
Alabán írásának egyik fő hozadéka, hogy miközben az egyetemes és a kisebbségi viszonyrendszerét, ezek hátterét kutatja, intenzíven foglalkozik a regionalizmus befolyásával, előfordulásának módozataival, perspektíváival. Az ilyen – társadalmilag szintén – időszerű kérdések beépítése az irodalomról szóló hazai diskurzusba érdekes kérdéseket vethet föl. Pl. azt, hogy maga a regionalizmus mit jelent a kisebbség számára, léthelyzetet, morális kötődést, földrajzilag behatárolható esztétikai információt (Alabán ehhez áll közelebb), vagy egy kánont a sok közül, ahogyan azt Szirák Péter fejtette ki néhány írásában.11
Vágási Margit A magyar és a francia névelők használatáról értekezik. Gyakorlati példákkal szemléltetett kutatásai során a következő fontosabb megállapításokra jutott:
– tipológiailag fontos lehet olyan nyelvek összehasonlítása is, amelyek genetikailag nem rokonok,
– a névelő nélküli nyelvben a névelőket használó nyelvből vett jelenségek ekvivalenseit megtalálni valódi nehézségeket okoz.12
A határozott és határozatlan névelők funkciója alapjában hasonló a vizsgált nyelvpárban, morfológiai szempontból viszont már több különbség akad. Vágási a szintaktika, a paradigmatikus sík (a francia a részelő névelőt is használja), szemantikai sík felől nézve is megközelíti a problémát. A két nyelv névelőinek összehasonlítása a magyar–francia kontrasztív vizsgálatoknak máig nem központi területe. Eredményei viszont jól hasznosíthatóak, elsősorban az idegen nyelv oktatásában a kontrasztív megközelítés metódusának kiaknázása által, mutat rá a szerző.13
Kovács Éva – az előző íráshoz valószínűleg véletlenül, de szerencsésen kapcsolódva, módszerében szinte folytatva azt – A magyar igekötők és az angol igei partikulák kontrasztív szemantikai elemzését végezte el. A szerző egy korábbi, 2001-es besztercebányai konferencián előadott anyagához kötődve viszi tovább az analízist. Célja: kimutatni, hogy „a magyar igekötők is egymással összefüggő jelentések hálózatát alkotják, és sok esetben világos összefüggést lehet felfedezni a térbeli és az idiomatikus jelentések között.”14 A terjedelmes, 21 oldalas (kifejezetten szemantikai megközelítést nyújtó) tanulmány roppant részletes analízis mindkét nyelvből vett példákkal. Nem volna értelme csupán egyes gondolatokat kiemelni a dolgozatból, mégis fontosnak tartom ráirányítani a figyelmet egy, ugyan nem újdonságszámba menő, de a konferencia koncepciója15 szemszögéből fontos momentumra, a jelentések metaforikus kiterjesztésének konkrét illusztrációkkal való szemléltetésére, analízisére.
Egyetlen idegen (szlovák) nyelven írt tanulmány szerepel a tárgyalt gyűjteményben Komunikatívna kompetencia v procese osvojovania si jazyka (Kommunikatív kompetencia a nyelv elsajátításának folyamatában) címmel Mária Alabánová tollából. Tisztázza a nyelvi kompetenciát és szubkompetenciákat, miközben a stratégiai szubkompetenciát nem a tudáshoz, hanem a készségek közé sorolja. Hangsúlyozza a kommunikatív nyelvtanítás fontosságát, kitér a nonverbális kommunikáció elemeinek felhasználására. Szempontrendszerében kiemelt szerepet kap a didaktika. Bár a generatív nyelvészet és Chomsky felől indít, alapjában a szlovák nyelvészek eredményeit szintetizálja.
A műfordítási terminológia kérdései Lőrincz Juliannát foglalkoztatták. A műszók közül a legalapvetőbbeket (norma, variáns, invariáns, ekvivalencia) próbálta kimenteni a szakterminológia többértelműségének csapdájából. A kifejezések genézise mellett fogalmi leírásokat és értelmezéseket végzett. Rövid, de lényegretörő összegzése így az interpretációk árnyaltabbá, pontosabbá tételéhez járul hozzá. Véleményem szerint kívánatos lenne, hogy a terminológiai kérdések ne csak a magyar filológiában egységesüljenek, illetve, ne csupán a magyar tudomány igyekezzék integrálni a külföldi, köztük a szlovák kutatók eredményeit. A szlovákiai (és szlovákiai magyar...) fordító és oktató gyakran szembesül a ténnyel: a szlovák (és más szláv) szakirodalom bizony a magyarhoz (angolhoz, némethez stb.) képest más, módosult, illetve részben más értelemben használja az elterjedt szakkifejezéseket, valamint, hogy azoknak nem csupán jelentésmezeje széles, hanem jelentésük is differenciált képet mutat. Erre nagyon jó példa az ekvivalencia fogalma.
Zimányi Árpád A vonatkozó mellékmondatok sajátos típusának megítélése és szerepe a fordításban címmel összegzi megfigyelései eredményeit. A főmondat egészére vonatkozó ami16, vagyis a mellérendelő értékű alárendelésnek ez az átmeneti típusa évtizedek óta nem kutatott probléma, s mivel a nyelvhasználat és a nyelvtan azóta változott – a nyelvek kölcsönhatásából adódó változásokat szintén ide értve –, a jelenség nyelvtani, nyelvművelői és fordítási gondot is magában foglal. Történelmi kitekintését követően Zimányi az angolról magyarra átültetett szövegekben előforduló jelenség fordítási lehetőségeit, funkcióit vázolja. Érinti a hiperkorrekció17 gyakoriságának kérdését a fordításokban. Írásával felhívja a figyelmet arra, hogy a mondattípust különböző nyelvi rétegenkénti kutatásoknak volna érdemes alávetni a számszerűsítés és a gyakorlati transzlatológiai felhasználhatóság érdekében.
Varga Gyula a grammatikai szerepű prefixumokról az előző besztercebányai konferencián szólt, e helyütt A lexikai szerepű prefixumokat tárgyalja. A magyarba idegen nyelvekből bekerült névszói prefixumok kivételesen – ma már – magyar szótőhöz is kapcsolódnak, vagyis új keletű jelenségként vizsgálandóak csakúgy, mint a prefixoidok, a prefixumszerű előtagok (ill. az előtagszerű prefixumok). Varga előbb a genetikailag és tipológiailag rokon nyelvek prefixumait, majd az indoeurópaiakét, s más nyelvekét hasonlítja össze a magyaréival. Ezek között olyan egzotikusnak mondható nyelvek is akadnak, mint a burmai, malakkai, nikobári, mon, szundai, lenakel, bantu stb. A névszói prefixumokon kívül az igei prefixumok is terítékre kerülnek. Az összehasonlításokra alapozva a szerző számos megállapítást tesz a grammatikai és lexikai szerepű prefixumok használatára, elterjedésére, állományára, funkciójára vonatkozólag.
Bíró Ferenc és Kalcsó Gyula18 közös munkájának eredménye Az ö és korrelációs párjai Heltai Gaspar fabuláiban című tanulmány. Általában is felméri Heltai nyelvhasználatát, valamint annak eredetét, forrásait19. A dolgozat elsősorban arra keresi a választ, hogy „a labiális-illabiális, illetve a zártabb-nyíltabb jelenségek közül melyek vannak túlsúlyban a fabulák nyelvében, és a vizsgálat alapján kirajzolódó kép szerint mely nyelvjárás hangtani állapotához áll legközelebb ez a nyelv; lehet-e heltai ö-zése nyelvjárási eredetű”.20 A lehetséges válaszokat a szerzők e jelenségek típusainak statisztikai feldolgozására építették.
Örvendetes, hogy hazai tudományosságunk teret ad a fiatal és elismert kutatóknak egyaránt, hogy a nemzetközi együttműködések révén is integrálódni látszanak eredményei, és nem a belterjesség jellemzi, hogy a nyitás irányai olyan időszerű kutatási területek, amelyek egy szélesebb filológiai kontextus részeként rajzolódnak ki. Az intézményi rendszer anyagi lehetőségeinek köszönhetően – sajnálatos tény – csupán kis példányszámú publikáció jelenhet meg az ilyen konferenci-ákról21, holott eredményeiket a szakma gyorsabban, rugalmasabban hasznosíthatná, ha például minden egyes európai egyetem és tudományos könyvtár kaphatna néhány példányt. Ám ez már egy másik problémakör, amely megvitatására és megoldására egy önálló konferencia sem lenne elég...

JEGYZETEK

1 Irodalmi és nyelvi interpretációk. Banská Bystrica – Eger, 2004. BMTE – EKF 6. o., a továbbiakban a csak oldalszámokat tartalmazó jegyzetek e kötetre vonakoznak.
2 9.o.
3 A Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK doktori iskolája szintén multidiszciplináris alapokon (nyelvészet és irodalomtudomány egyforma jelentőséggel bír) szerveződött.
4 Jean Paul Sartre: Mi az irodalom? Budapest, 1969. Gondolat 59. o.
5 23. o.
6 27. o.
7 Uo.
8 Mindkét idézet 28. o.
9 Sütő esetében ez teljesen érthető.
10 Pomogáts Béla: Kisebbségben és magyarságban. Dunaszerdahely, 1997. Nap Kiadó 196. o.
11 Szirák Péter: A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban. In Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Debrecen, 2000. Kossuth Egyetemi Kiadó 49–51. o.
12 74. o.
13 76–80. o.
14 83. o.
15 Lásd 3. bek.
16 123. o.
17 Jelen esetben az ami helyét átveszi az amely.
18 A konferencián Kalcsó prezentálta az anyagot.
19 Heltai anyanyelve nem a magyar volt.
20 146. o.
21 Más országokban sem jobb a helyzet...

Popély Gyula

A szervezkedő felvidéki magyar pedagógustársadalom (3.)

c) A „haladók” mozgalma. Balos kísérletezések.

A Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület, valamint a Magyar Tanító című közlöny áldásos munkája ellenére a húszas évek közepére kiformálódott egy aránylag kis létszámú, de annál nagyobb hangú – leginkább szociáldemokrata beállítottságú – csoportosulás, amely 1925. július 25-én külön, önálló sajtóorgánummal lépett a nyilvánosság elé. A Szlovenszkói Magyar Tanügy címen Pozsonyban megjelenő folyóirat „általános tanügypolitikai lapnak” hirdette magát. Felelős szerkesztője a szociáldemokrata Farkas Gyula somorjai polgári iskolai tanár volt.
Az első lépések ezen a területen eléggé visszafogottan indultak. A baloldali elemek hosszú ideig nem is léptek nyíltan reflektorfénybe, hanem a belső bomlasztás módszerével kísérleteztek. A Szlovenszkói Magyar Tanügy körül csoportosuló csapat kezdetben még egyértelműen a Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesülethez tartozónak mondta magát. Az persze már mindjárt az elején nyilvánvalóvá vált, hogy ez az önmagát haladónak hirdető tömörülés szeretné – ha erre módja nyílik – megkaparintani a Tanítóegyesület vezetését.
A balos csoportosulás szisztematikusan készült egy belső palotaforradalomra a Tanítóegyesület keretén belül. Lapjuknak egy Centaur álnév mögött rejtőzködő vezércikkírója ugyan még álságosan leszögezte, hogy úgymond „esküszünk Egyesületünk épségére”, de gondolatmenetét mindjárt imigyen folytatta: „/…/ eskünket mindaddig tartjuk, amíg közös szervezetünk vezetősége maga nem kényszerít bennünket más orientációra”. Mi sem természetesebb, hogy a Szlovenszkói Magyar Tanügy programadó vezércikke nagy általánosságban még elismerően szólt a Tanítóegyesületről, ennek ellenére a vezetőség máris megkapta az első rúgásokat. „Ez az egyesület nagy, reális és ideális érték, amelynek abszolút becse van, s amely független irányításától” – olvasható az idézett programadó vezércikkben. „Nem tévesztjük össze az Egyesületet mindenkori vezetőségével, s az Egyesület érdekét kívánjuk szolgálni, amikor a vezetőséget – megítélésünk szerinti – tévedéseire figyelmeztetjük.” Nos, és vajon mi lehetett az új lap gárdájának leghangosabban kimondott követelése? Természetesen egy olyan jelszó, amellyel majd a legnagyobb zavart idézhetik elő a túlnyomó részben különböző felekezeti iskolákban működő magyar tanítók között: „Kívánjuk az iskolakérdés kétes helyzetéből való kiemelését, depolitizálását, kívánjuk – minden köntörfalazás nélkül – az államosítást.”1
Figyelemre méltó jelenség, hogy amíg a Szlovenszkói Magyar Tanügy nyilvánosságra hozott programja az iskolakérdés úgymond „depolitizálását” hirdette, addig a lap szerkesztőségének bennfentesei a szociáldemokrata pártban keresték érvényesülési lehetőségeiket. Ez mindjárt nyilvánvalóvá vált, amint közeledtek az 1925. évi őszi parlamenti választások. A lap gárdája 1925 szeptemberében egyezséget kötött a Magyar–Német Szociáldemokrata Párttal, amely értelmében ez a párt a parlamenti választásokon Farkas Gyula felelős szerkesztőt az érsekújvári, Madarász Lajost, a lap későbbi társszerkesztőjét pedig a kassai választókerületben ráteszi képviselői jelölőlistájára, méghozzá mindkettőjüket a harmadik helyre. „Eddig ezen követelménynek egyetlen szlovenszkói magyar párt sem tett eleget, és jelenleg nincs kilátás arra, hogy ez esze ágába is jusson!” – dicsekedett vélt sikerével a „haladó” magyar tanítócsoport szócsöve.2
A baloldali csoportosulás lelkendezése azonban megalapozatlannak bizonyult, mivel az 1925. évi őszi parlamenti választásokon a Magyar–Német Szociáldemokrata Párt oly csúfosan szerepelt, hogy bizony egyetlen képviselőjelöltje sem jutott mandátumhoz.
A Szlovenszkói Magyar Tanügy szerkesztősége és a hozzája csapódott baloldali – szociáldemokrata és részben kommunista érzelmű – tanítók akkoriban még egyértelműen a Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesülethez tartozónak mondták magukat, közben azonban nagy előszeretettel illették csoportjukat a következő jelzővel: Magyar Tanítók Haladó Csoportja. Sűrűn bírálták a Tanítóegyesület vezetőségét, a tanítóság felekezeti alapon való szervezkedése pedig kimondottan vörös posztó volt a szemükben. Amikor például 1926 januárjában megalakult a Gömöri Református Tanítóegyesület, Tóth Kálmán a Szlovenszkói Magyar Tanügyben mindjárt úgy kombinált, hogy lám „ezen alakulatot tanítóellenes tényezők sugalmazták”, és egyúttal reményét fejezte ki aziránt, hogy a felekezeti alapon szervezkedők „kudarcot fognak vallani”.3
A Szlovenszkói Magyar Tanügy 1928 januárjától nevét egyszerűen Magyar Tanügyre változtatta. Erre azért volt szükség, mivel Kárpátalján is terjeszkedni szeretett volna, és így a címben szereplő „Szlovenszkói” jelzőt tanácsosabb volt elhagyni. Maradt tehát a Magyar Tanügy cím, ellenben a folyóirat jellegét meghatározó alcím már így hangzott: A szlovenszkói és ruszinszkói magyar tanítóság általános tanügypolitikai lapja. A folyóirat kárpátaljai szerkesztője 1928 januárjától a kommunista Czabán Samu lett.4
A lap világnézeti szempontból ezután méginkább balra tolódott. Olykor már kimondottan osztályharcos szellemben fogant cikkeket is közölt, „antiklerikalizmusa” azonban csaknem minden írásában nyomon követhető. Az 1928. évi januári szám szerkesztőségi vezércikke például kész dicshimnusz az állami iskolákról, amelyek ugyebár minden tekintetben jobbak, mint a felekezetiek, még magyar nemzeti szempontból is. „Kijelentjük, hogy az állami iskolát különb nemzetvédelmi tényezőnek tekintjük, mint a hitvallásos iskolákat” – szentenciázott magabiztosan a szerkesztőségi vezércikk írója. „Az állami iskola nemzeti szelleme is szabadabb, mint a felekezetieké (...). Az állami iskola mindenkor a valóságos, élő társadalom hű tükre és irányítója. A felekezeti iskola a megmerevedett, a haladásra már képtelen és elvetendő tradíciók és középkori világnézetek beteges és eredményekben szűkölködő ispotálya” – hirdette túlzott magabiztossággal sablonos baloldali jelszavait az idézett vezércikk írója.5
A „klerikális reakció elleni harc” továbbra is a Magyar Tanügy egyik leggyakrabban meglovagolt vesszőparipája maradt. Amikor például 1929. január 25-én Érsekújvárott megjelent a Világosság című katolikus tanügyi folyóirat, a magyar katolikus tanárok és tanítók lapja, a baloldali „haladók” ismét felszisszentek. Mindjárt a Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesületet kezdték félteni a szétforgácsolódástól, rámutatva, hogy lám a „klerikálisok” felekezeti alapon is csoportosulnak, ez pedig fölöttébb káros, sőt bűnös törekvés. Természetesen a Magyar Tanítók Haladó Csoportja – vagyis a Magyar Tanügy és holdudvara – nem veszélyeztette a magyar pedagógustársadalom egységét, sőt állítólag még küzdött is ezért. „Bár többször hangoztattuk, hogy óriási nehézség a különböző világnézetű tanítóságot egy kalap alá vonni, nem is igen tartottuk ezt helyesnek, mégis azon voltunk, hogy az egyetemes erő megtarthatósága szempontjából óriási bűn volna megbontani az egységet” – fejtegette szemforgatva a Magyar Tanügy szerkesztőségi cikke.6
A Magyar Tanügy körül csoportosuló „haladók” tehát nem egységbontó tényezők, persze annál inkább azok a felekezeti alapon is tömörülni kívánó pedagógusok. „(...) nem értjük őket, bárhogy próbáljuk is ezt megtenni” – sopánkodott a „haladók” szócsöve. „Nem értjük, és nem tudjuk megindokolni semmiképpen, hacsak nem hátsó gondolatokkal, hogy miért kellett életre hívni a protestáns és katolikus tanítóegyesületeket (...), nem tudjuk megérteni ezeket a tanítóegység ellen való, beláthatatlan következményű cselekedeteket.”7
A Magyar Tanügynek ugyanebben a számában azonban egy valóban sorokat bontó felhívást is közzétett a lap szerkesztősége. Arra szólította fel híveit és szimpatizánsait, hogy járásonként lehetőleg mindenütt szervezzék meg a Magyar Tanítók Haladó Csoportját, hogy „csoportunk mint szervezett egység hangot adhasson akaratának, és méltóképpen kivehesse részét az egyesületi munkából”. A szerkesztőségi felhívás nyíltan beismerte, hogy eddig nem is törekedtek a „haladó csoport” szervezeti összefogására, mivel úgy gondolták, hogy a Magyar Tanügy körül csoportosuló olvasók „szervezkedés nélkül is a haladó szellem képviselői, s minden alkalommal a haladó szellemnek propagálói is lesznek”. Most azonban változott a helyzet, ugyanis beléphetnének a Brünnben 1928. július 1-jén megalakult Országos Tanítóegyesületbe, amely egyesíteni szeretné a köztársaság valamennyi pedagógusszervezetét, a Tanítóegyesület központi vezetősége azonban ellenzi a csatlakozást. A „haladó csoportnak” azonban mindent el kell követnie azért, hogy a Tanítóegyesület vezetőségét úgymond „jobb belátásra” bírja.8
Az 1929. év folyamán valóban sor került egynéhány járási „haladó csoport” megszervezésére. Ez a folyamat aztán természetesen oda konkludált, hogy 1930. január 2-án Pozsonyban megtartotta alakuló ülését az új magyar tanítóegyesület, amely hivatalosan felvette a Szlovenszkói és Ruszinszkói Magyar Tanítók Szövetsége nevet. Az alakuló ülésen elfogadott alapszabály szerint a Szövetség célja: „A Csehszlovák Köztársaság iskolaügyeinek továbbfejlesztése. Iskolaügy alatt értendő minden általános kultúrmunka, mely a népnevelés szolgálatában áll, különös tekintettel a magyar kisebbségi népnevelés ügyére. Célja továbbá az iskolaügy fejlesztése mellett a tanítóság javadalmazásának és erkölcsi súlyának emelése.”9
Az alapszabály és a munkaprogram elfogadása után az alakuló gyűlés résztvevői megválasztották a Szövetség tisztségviselőit. Elnök: Szerényi Ferdinánd, ügyvezető elnök: Farkas Gyula, jegyző: Hübsch Gyula. Mivel az ungvári illetőségű Szerényi Ferdinánd az alakuló ülésen nem vehetett részt, 1929. december 31-ikei keltezéssel levélben üdvözölte a pozsonyi alakuló közgyűlést.
„Alakulásunkat úgy tekintem, mint az évek hosszú során át nem pihenő fejlődésnek természetes folyományát: differenciálódást látok benne, ahogyan tanítói társadalmunkban immár más világnézeti alapon szervezkedett egyesületek is vannak, úgy vált szükségessé, hogy mi is törvényesen szervezkedjünk” – írta a szociáldemokrata és minden körülmények között rezsimhű Szerényi Ferdinánd Pozsonyban ülésező elvtársainak. „Tudom, hogy Szövetségünket szocialistának, sőt talán kommunistának is fogják nevezni” – tapintott rá a lényegre Szerényi. Mintegy biztatásképpen azonban ehhez mindjárt azt is hozzáfűzte: „Nem tagadhatjuk meg a szocialista meggyőződésünket (...).”10
Alig néhány nappal az 1930. január 2-i alakuló közgyűlés után, 1930. január 13-án Ivan Dérer iskolaügyi és nemzetművelődési miniszter fogadta a Szlovenszkói és Ruszinszkói Magyar Tanítók Szövetségének küldöttségét, amely szóban vázolta iskolapolitikai koncepcióját, majd írásos memorandumban terjesztette az ugyancsak szociáldemokrata miniszter elé „haladó” pedagógiai elveit.11
A Szövetség, valamint annak hivatalos lapja, a Magyar Tanügy, sokszor már túlfokozott szervilis alázatossággal dicsőítette a hatalom prominens képviselőit. T. G. Masaryk köztársasági elnök nyolcvanadik születésnapja például igazán nem mindennapi tirádát hozott a felszínre a „haladók” lapjának szerkesztőiből.
„Üdvözlünk Téged, ősz Mester!” – kezdődik a szerkesztőségi vezércikk, amelynek valószínűleg Farkas Gyula felelős szerkesztő lehetett a szerzője. „Üdvözlünk Téged, mint az igazságért küzdő harcos Embert, mint a népek boldogságáért lángoló nemes Lelket, mint a Humanitás legnagyobb szívű hirdetőjét. (...) Üdvözlünk, mint a felvilágosultság törhetetlen fáklyalobogtatóját, akinek fénycsóvája bevilágít minden elnyomott tömegek legsötétebb zugaiba is és hirdetik az isteni Fényt, amit zsenik lelke sugároz ki szerte a Földre (...). De legjobban üdvözlünk Téged: mint tanítómestert: eszményképünket... (...) Nyolcvanadik születésnapodon, midőn Köztársaságunk apraja-nagyja az elismerés és szeretet zászlóit hajtja meg Előtted – mi, tanítók, ezerszeresen ünneplünk Téged: a Tanítót!”12
A Magyar Tanügy szerkesztői igyekeztek kihasználni minden lehetőséget a kormány agyondicsérésére, a magyarságot folyamatosan érő különböző sérelmeket pedig előszeretettel bagatellizálták. Eklatáns példája volt ennek az a szerecsenmosdatás, amelyet a lap a magyar falvakban felállított szlovák iskolák védelmében produkált.
Nos, az egész azzal kezdődött, hogy a Prágai Magyar Hírlap hasábjain Tarján Ödön tollából megjelent egy nagy visszhangot kiváltó cikksorozat A magyar kisebbség osztályrésze a csehszlovák demokráciából címmel. Tarján ebben a cikksorozatban többek között a hivatalos statisztikai adatokra támaszkodva bizonyította, hogy lám a hatalom a magyar falvakban mily nagy buzgósággal szervezi meg a szlovák iskolákat, amelyeket aztán nagyrészt magyar gyermekekkel töltenek meg. Felháborító, de a Magyar Tanügy még ezt a nyilvánvalóan antidemokratikus és kimondottan magyarellenes iskolapolitikát is védelmébe vette.
„Készséggel elismerjük, hogy magyar lakosú községekben is állítanak fel csehszlovák tannyelvű iskolákat” – írta az említett hatalomhű cikk Z. L. szignatúra alatt rejtőzködő szerzője. „Tény az is, hogy ezekbe az iskolákba magyar gyermekek is járnak. Oly helyeken, ahol a magyarság között csehszlovák családok is laknak, egészen természetes, ha gyermekeik részére a csehszlovák iskolát követelik. Vannak azonban községek, ahol egyetlen szlovák nemzetiségű gyermek sincs, a lakosság nagy része mégis a szlovák iskola felállítását követeli. Ha kutatunk az okok után, könnyen megállapíthatjuk, hogy a szlovák iskolát követelő magyarok nem tagadták meg fajukat, nemzetiségüket. Legkevésbé sem. Az ok a gazdasági viszonyokban keresendő. A szlovenszkói magyarság számára a magyar nyelv tudásával alig van kenyérkereseti pálya. A munkásnép a saját bőrén érzi a szlovák nyelv nemtudásából eredő gyakori munkanélküliséget. Látja, hogy az államnyelv tudása mily előnyös helyzetbe juttatja munkástestvéreit, s ha már a maga részére nem is, de gyermekei részére biztosítani akarja a gondtalanabb megélhetést. (...) Ma már a napszámos ember is mérlegeli az adott helyzetet, s minden politikai jelszónál nagyobb vonzerő a valóság. Látja, hogy a szlovákul beszélő útkaparó, vasúti munkás, vasúti őr, postaszolga stb. úri megélhetést biztosít magának. Ha összehasonlítjuk a maga munkássorsát amazokéval, kénytelen azzal okolni a maga nyomorúságos helyzetét, hogy »nem úgy volna, ha szlovákul tudnék«. Ezért követeli aztán a szlovák iskolát, s természetesen a kormány nem tagadja meg az ily követelések teljesítését. Ezt nem lehet kormánypolitikának nevezni, ezt a politikát maga a magyarság kényszeríti rá a kormányra.”13
Ezek szerint tehát a magyarságot nem éri semmilyen hátrányos megkülönböztetés a tanügyi kormányzat és a hatalom részéről. Mindössze arról van szó, hogy a felvilágosultabb magyar szülők ugyebár felismerték annak előnyét, ha csemetéiket szlovák iskolába íratják, és szinte kényszerítik a demokratikus csehszlovák kormányzatot, hogy az a színmagyar falvakban is szlovák iskolákat hozzon létre. Vajon hitelt adott-e bárki is a Magyar Tanügy ilyetén mellébeszélésének?
A Magyar Tanügy mögött álló „haladó” pedagóguscsoport az iskolai vallásoktatást is igyekezett minden eszközzel lejáratni. A lap Regent álnéven író egyik tollforgatója a haladás és a maradiság küzdelmének minősítette a vallásoktatás elleni támadásait. „A mi nevelői munkánk nem épülhet föl a felekezeti valláserkölcs széthúzó tendenciáira, hanem az életnek örülő, felelősséget és szolidaritást ismerő tettrekész földi erényekre kell építenünk” – hangoztatta az idézett cikk anonim szerzője.14
A Regent álnév alatt rejtőzködő szerző újból és újból visszatért kedvenc témájához. A Magyar Tanügy egy későbbi számában már azt fejtegette, hogy az iskolai vallásoktatás úgymond lehetetlenné teszi az objektív igazság tanítását, és „veszedelmes konfliktust támaszt a tanulók lelkében”. A vallásoktatás problémáját vizsgálva az idézett anonim szerző magabiztosan mondta ki a kádenciát: „Harc ez, nagy harc, ami e kérdés körül folyik. Harc ez, amely századokkal előbb indult meg, harc, amelyet a kultúra vív meg a reakcióval, s amely az iskolában dől el.”15
1930. év január 2-án Pozsonyban hivatalosan is megalakult a Szlovenszkói és Ruszinszkói Magyar Tanítók Szövetsége, élén Szerényi Ferdinánd elnökkel, ez az egyesület azonban a továbbiakban is nagy előszeretettel illette önmagát a „haladó” vagy a még szebben csengő „progresszív” jelzővel. Sőt az említett Szövetségen belül még egy újabb tömörülés is létrejött „progresszív fiatal magyar tanítóság” néven. Ez a csoportosulás 1931. július 2-án tartotta meg első önálló értekezletét Pozsonyban Morvay Gyula kommunista peredi tanító, a Sarló házi költőjének elnökletével.16
Az 1931. július 2-i első pozsonyi összejövetelén a „progresszív fiatal tanítóság” elnevezésű csoportosulás megpróbált valamilyen munkaprogramszerűséget is megfogalmazni a maga számára. Ennek lényege a következő volt: „A progresszív fiatal tanítóság a szlovák, a cseh és német haladó tanítói csoporttal és más haladó értelmiségi csoportokkal egységfrontot akar alkotni. Hangsúlyozza, hogy az új követeléseihez nem a divatos modernség, hanem a kor kikerülhetetlen követelménye, megváltozott viszonyok szükségszerű adottságai vitték. Ezek az adottságok a kapitalista társadalmi rend és termelés determináltságából származó bajok (racionalizálás, munkanélküliség, nyomor) és elcsuszamlások (idegesség és öngyilkosságok). (...) Továbbá a progresszív magyar fiatalság hivatásának teljes tudatában a dolgozók osztálya mellett áll, mert egy szebb és boldogabb emberi jövő kiharcolásáért és az eddig még egy elnyomott sorban lévő társadalmi réteg fölszabadítása érdekében az útjuk az egyetlen: a gazdasági, társadalmi, kultúr- és pedagógiai kérdések megvalósítása. Ez az út: a szocializmus!” – fogalmazott minden kertelés nélkül az önmagát progresszívnak nevező, valójában azonban inkább nyilvánvalóan kommunista eszmeiségű csoportosulás. És természetesen a szocializmus mint célirány kimondásához mindjárt hozzáfűzték a szerintük leginkább alkalmazható megoldási lehetőséget is: „A falu és város dolgozói problémájának megoldására elsősorban a szocialista pedagógia vállalkozhat.”17

Ezen gondolatok elorebocsátásával a kongresszus elfogadott egy tíz pontból álló rezolúciót, amelyet megküldött az iskolaügyi és nemzetmuvelodési miniszternek. A tíz pontot tartalmazó memorandum teljes szövege a következo:
A progresszív fiatal magyar tanítóság nem alkot különálló egységes szervezetet, hanem az idosebb progresszív tanítósággal együtt végzi munkáját, de programjáért és statutumaiért mindenkor külön is harcot indít.
Állást foglal a teljes iskolareform mellett: a korszeru pedagógiáért, a gyermek felszabadításáért, az iskola és tanítók legnagyobb szabadságáért, egyszóval: a szocialista iskoláért!
Követeli az elozetes katonai nevelés megszüntetését és minden, a militarizmusra emlékezteto és az iskolában kaszárnyaszellemet meghonosító intézkedés radikális eltörlését.
Követeli a tanítóképzés teljes kiépítését, a népiskolai tanítók egyetemi kiképzését.
A szabadiskolák megszervezését, melyek nyáron államsegéllyel gondoskodnának a tanítóság továbbképzésérol. A téli, tavaszi és oszi hónapokban pedig mint vándoreloadások, vándortanítások vagy kultúresték szerepelnének a járások egyes centrumaiban.
A szabadiskolák megszervezése együtt jár egy központi könyvtár létesítésével, amely a pedagógiai, pszichológiai, szociológiai és más szakirodalmi muveket tartalmazná. Ugyanakkor kéri magyarországi politikamentes szakirodalom beengedését.
Követeli az ösztöndíjak kiírását speciálisan a szlovenszkói magyar tanítóság számára is, hogy alkotókedvét, tudományos tanítói munkáját azzal is fokozza, hogy az anyagiak által megkötött tanítóság számára elindulási alapot nyújtson.
Követeli a fizetésrendezést, mert lehetetlennek tartja, hogy a falusi fiatal tanítóság 670,- Ke-ból kultúréletet tudjon élni. Kívánja, hogy a fiataloknál havi 1 000,- Ke legyen. Nem akar többet, hanem a fokozatos elolépések racionalizálását. Ezzel együtt a tényleges katonai ido teljes beszámítását és az egész évi vasúti kedvezményt.
A fiatal progresszív tanítóság hivatalos lapjául a Magyar Tanügyet ismeri el. E lap bármilyen komoly pedagógiai, pszichológiai, szociológiai és más tanügyi vagy tanügypolitikai kérdés megtárgyalása céljából nyitva van mindenki elott.
Résztvesznek minden haladó értelmiségi kongresszuson, és ha szükség van rá, azok pedagógiai szakgyuléseit és adminisztrálását szívesen vállalják.18
Az összejövetelt ismerteto beszámoló nem mulasztotta el megemlíteni, hogy a kongresszuson Szalatnai Rezso ?igen nívós és tartós? eloadással szerepelt A fiatal magyar tanítóság útja címmel, valamint azt sem, hogy az indítványokhoz különösképpen Balogh Edgár, a Sarló elnöke és Farkas Gyula somorjai szociáldemokrata párti polgári iskolai tanár szóltak hozzá konstruktív szellemben. Persze, a beszámoló szerzoje azt is megjegyezte, hogy a rendezvényen a Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület nem képviseltette magát.19 Nos, úgy gondoljuk, hogy a tények ismeretében ez egyáltalán nem volt véletlen.
A baloldali sarlós vezetés, de különösképpen a már idézett Szalatnai Rezso aztán a továbbiakban is teljes mellszélességgel kiálltak a ?progresszív fiatal pedagógusok? csoportosulása mellett.
?Barátaimnak, akik szerteszéjjel élnek és tanítanak Szlovenszkón: a szomorúság és a reménység e fájdalmas szép földjén, kezem szorítását küldöm? ? írta Szalatnai a Magyar Tanügy egyik következo számában. ?Még nem érkezett el ama pillanat, mikor kimozdul a messiási ero, hogy törvényszerusége szerint elvégezze a dolgát. De íme az, hogy ez országdarab haladásba, korszeruségbe, szocializmusba szerelmes fiatal pedagógusai egységesen szólunk e mindig harcos hasábokon, alkalom arra, hogy vallomást tegyünk mindenki elott.?
Nos, Szalatnai Rezso ilyen bevezeto után valóban ?vallomást tesz? saját maga és progresszív elvtársai nevében, és félreérthetetlenül deklarálja: ?Érezzük és tudjuk: nincs ma más út számunkra, mint a marxista dialektika. Hogy igazságot és szépséget hirdethessünk a fiatal lelkekbe, az új idok alkotását.? Szalatnai itt szinte önmagát felülmúlva igyekszik marxistának láttatni magát, noha köztudott volt róla, hogy bár meggyozodéses baloldali szociáldemokrata, a kommunista pártba talán éppen ezért soha nem lépett be. ?A szocializmus elsosorban etikai érték. Amelyik mássá teszi az embert. Újjá és jobbá, hogy az közeledtekor már meglátszik belole? ? vélekedett a ?progresszív? népnevelo.20
A Magyar Tanügy és az általa képviselt ?haladó? gondolat azonban nem bizonyult maradandó értékunek, úgy is mondhatnánk nem sok vizet zavart a felvidéki magyar pedagógustársadalomban. A Sarló dalos szárnyának befolyása alatt álló lap 1933 decemberére kifulladt és csendesen kimúlt.21 Az általa képviselt ?progresszív? irányzat a magyar tanítóság egészére szinte alig volt befolyással.

jegyzetek a X/ 1.c fejezethez

1. Centaur: Zászlóbontás: Szlovenszkói Magyar Tanügy, 1925. július 25., 1–3. old.
2. A magyar–német szoc. dem. párt és a magyar tanítóság. Szlovenszkói Magyar Tanügy, 1925. szeptember, 7. old.
3. Tóth Kálmán: Mi a célja ma a felekezeti tan.-egylet megalakításának? Szlovenszkói Magyar Tanügy, 1926. február, 9. old.
4. Vö: Bibliografia slovenských a inorečových novín a časopisov z rokov 1919–1938. Martin 1968., 779–780. old.
5. Az iskolai törvényjavaslat. Magyar Tanügy, 1928. január, 1. old.
6. Világosság. Magyar Tanügy, 1929. március, 8-9. old.
7. Uo.
8. Felhívás. Magyar Tanügy, 1929. március, 8. old.
9. A szlovenszkói és ruszinszkói Magyar Tanítók Szövetségének alapszabályzata. Magyar Tanügy, 1930 január, 3-4. old.
10. A Szlovenszkói és Ruszinszkói Magyar Tanítók Szövetsége. Magyar Tanügy, 1930. január, 1–2. old.
11. Audienciánk az iskolaügyi miniszternél. Magyar Tanügy, 1930. január, 5. old.
12. Masaryk 80-ik születése napjára. Magyar Tanügy, 1930. február, 1–2. old.
13. Z. L.: A magyar kisebbség osztályrésze a csehszlovák demokráciából. Magyar Tanügy, 1930. február, 4–5. old.
14. Regent: Vallásoktatás az iskolában. Magyar Tanügy, 1931 április, 7–8. old.
15. Regent: A vallásoktatás problémája. Magyar Tanügy, 1931 november–december, 7–9. old.
16. Lempert Miklós: A progresszív fiatal magyar tanítóság programja. Magyar Tanügy, 1931 július–augusztus, 9. old.
17. Uo.
18. Uo.
19. Uo.
20. Szalatnai Rezső: Fiatal pedagógus krédója Szlovenszkón. Magyar Tanügy, 1932. január–február, 2-3. old.
21. Bibliografia slovenských a inorečových novín a časopisov z rokov 1919–1938. Martin 1968., 779–780. old.

MARGÓ

Tragédia

Újsághír:
Egy külső munkára kirendelt elítélt megtámadta az őrzésére kirendelt fegyőrt, aki fegyverét használva két célzott lövéssel leterítette a szökésben lévő fegyencet, B. Józsefet és segítőtársát, V. Piroskát. X. Y. fegyőrt a „Helytállásért” érdemrenddel kitüntették, és soron kívül előléptették.
A kitüntetést maga az intézet igazgatója tűzte fel X. Y. fiatal fegyőr mellére. A „Helytállásért” érdemrend ott villogott a mellén, de már jóval előtte a szakaszvezetői rangjelzést felcserélte őrmesterire. Az igazgató rövid indoklás után még hozzátette, kár, hogy nincs érettségije, így tovább már nem emelkedhet a ranglétrán, legalábbis addig nem, ameddig meg nem szerzi azt a nyavalyás papírt.
Sebaj, majd a nagyapám elintézi. Csak egy szavába kerül – gondolta magában X. Y. fiatal fegyőr. Ezzel lezárult az elég kínosnak ígérkező ügy mind az ő, mind az intézmény számára.

A három őrizetes férfi ott ült a szabadban lévő anyagraktár bejáratánál, egy hosszú I vasnak az innenső szélén. Jólesően odatartották arcukat a melengető nap sugarainak. Boros Jóska, a fiatal házas, Sztálin elvtárs gyalázása miatt, a görög katolikus pap, aki nem akart orosz pap lenni, meg egy bíró, aki nem volt hajlandó olyan ítéletet hozni, mint amilyet a bíróság pártitkára neki előre megmondott. Bőrkesztyűiket, amivel naponta rakták a regálokba a gyár udvarába betolatott vasúti vagonokból a hatalmas vaslemezeket, formavasakat, a naptól átforrósodott vasra tették, ráültek, s vártak. Vártak valamire, amit már napok óta rebesgetnek a foglyok egymás között, kissé hitetlenkedve, kissé kíváncsian, vajon mi is fog történni, s egyáltalán történik-e valami. Szinte forrt a levegő. A rekkenő hőséget csak fokozta a hatalmas vaslemezekből kisugárzó forróság. Az időnként megmozduló légáramlat újabb és újabb hullámokban hozta az átforrósodott levegőt. A fegyőrök behúzódtak a kerítés tövében lankadozó akácfák sovány árnyékába, s onnan pillantgattak az izzadtságtól, vasportól maszatos és a napmelegtől vörösre égett rabok felé, akik így ebédidő táján már csak a gyár nagy vaskapuját lesték, vajon mikor gördül be rajta az ebédhordó autó.
Mindenki tudta, hogy Piroska, Józsi felesége, ebédidőre megjön. A börtönben gyorsan terjed a hír, s már három napja csak arról beszéltek, vajon bejut-e a gyár udvarára Piroska, az alig háromhetes ifjú menyecske. A többiek szanaszét hevertek vagy üldögéltek, s egy-egy cigarettacsikket szorongattak a vaslemezek cipelésétől remegő ujjaik között.
A három őr közül kettő már megszokta ezt a délidei ejtőzést, a családtagok látogatását. Számukra ez a nap is olyan volt, mint a többi. Az igazat megvallva szinte várták így délidőben a foglyok hozzátartozóinak jövés-menését. Tudták, hogy az óvatosan melléjük letett kosár, vagy batyu tartalma őket illeti, a cinkosság látszatát is elkerülve ezzel. A benne szerényen meghúzódó boríték, a füstölt sódar, kolbász, egy kis hazai szilvapálinka nekik is kijár, nemcsak a főgóréknak az irodában. Viszont, ha kitudódik a dolog, hogy mik történnek a vaslemezek közötti utcácskák takarásában, ők is könnyen a rabok között találhatják magukat. De ne szólj szám, nem fáj fejem! – erről mélyen hallgatott mindenki. Legalábbis a mai napig. Az őrök is – a foglyok is. Valahogy úgy érezték: egymáshoz tartoznak, mint a sziámi ikrek. Össze vannak nőve. Egyik a másik nélkül nincs, nem lehet elválasztani őket. Ezt az egyik tanár mondta, aki filozófiai előadásokat tartott a raboknak az ebédszüneti pihenők alatt. Mintha ő nem lett volna éppen olyan rab, mint a többi. De hát hagyták, ezzel is telt az idő. Este bevonuláskor megszámolták őket, s le volt tudva a nap. Méghogy szökni! Ezek nem köztörvényesek, még ha úgy is tartják őket. Nem mernek ezek még fingani sem az őröktől, nem hogy szöknének, pedig a gyárudvar falán nem lenne kunszt átlendülni... Csak a harmadik, a fiatal fegyőr lesett mindig félszemmel a foglyokra. Új ember. Neki még ez a jövés-menés szokatlan, szabályellenes. Furcsállja, de nem szól, nem ő a rangidős, esetleg majd az irodában. Élvezi is a dolgot, látszik rajta. Az uniformis, a pisztolytáska, meg hát, hogy rendelkezhet az emberek felett. Ez az első szolgálati napja, mikor rábíztak eny-nyi őrizetest, ha nem is ő a parancsnok, de közvetve ő is felelős az itt történtekért... Nem kis dolog. Meg kell becsülnie magát, ha előre akar lépni a ranglétrán. Megmutatni a falubelieknek, hogy Ő nem akárki. Így nagy ő-vel. Életek ura, ha úgy adódik. Egyszóval vigyáznia kell, nehogy valami rendellenesség történjen.
X. Y.-t, a fiatal fegyőrt nemrég helyezték ide egy rövid tanfolyam elvégzése után. Káderszempontból a személyével kapcsolatban semmi kifogás nem merülhetett fel, mivel munkáscsaládból származott, s a szóbeszéd szerint nagyapja vöröskatonaként még Leninnel is parolázott, bár ezt inkább csak a család terjesztette. Meg is lett a hatása, hisz éveken át szinte hozzánőtt a bírói hivatal. Viszont az is igaz, hogy az unoka nem volt jelen az észbeliek osztásakor, s így az iskolában csak kegyelemből lökdösték egyik osztályból a másikba. Hiába, nem segített még a nagyapa parolázása sem. Így nem volt más választás, tanonc lett belőle a közeli város építkezési vállalatánál. Dicséretére legyen mondva, ezt sikeresen befejezte. A katonaság után aztán úgy gondolta: mégiscsak jobb lenne a városban maradni, mivel nem nagyon fűlt a foga a mesterségéhez, sem a kaszához-kapához. Mikor meghallotta, hogy az Állami Fegyintézetbe őröket keresnek, azonnal jelentkezett. A háromhetes tanfolyam elvégzése után még a katonaságnál elért mesterlövész fokozat megszerzéséért járó szakaszvezetői rangot is megtartotta. Ám akárhogy is igyekezett, a falu lányai nem szívesen álltak vele szóba. Sőt azt is mondhatnánk, hogy egyenesen kerülték. Hogy miért, mi okból, azt csak a jóisten tudná megmondani. Egyszerűen nem szívelték. Hisz a többi legény sem volt valami keresztes lovag, úgy káromkodott mindegyik, hogy a Bauernebl sörgyár stráfkocsisa is megirigyelhette volna. De volt valami a viselkedésében, ami szinte taszította a lányokat attól a gondolattól, hogy ezzel az emberrel egy ágyba feküdjenek. A táncmulatság! Az más, a felkérés elől nem lehetett kitérni. Bárhogy is, szívesen, nem szívesen, el kellett menni vele táncolni. Faluhelyen a lány nem utasíthatja vissza a fiú felkérését a táncra. Egy bálon így nézte ki magának a falu legszebb teremtését, a rátarti Varga Estván vidám, csicsergő hangú lányát, Piroskát. Látszatra ez így rendben is lett volna. Csakhogy X. Y. fiatal fegyőr szándékáról a legilletékesebb, Piroska semmit sem tudott, vagy talán nem akart tudni. Ezt látszik igazolni az olyan kis semmiség, ami a minap is történt. Piroska éppen a vegyesboltba igyekezett, s már messziről észrevette, hogy X. X., a fiatal fegyőr jön vele szemben. Hirtelen átment az utca másik oldalára, mintha most jutott volna eszébe, virágmagot akart kérni az átellenben lakó testi-lelki barátnéjától, Vass Boriskától, s erre éppen most adódott jó alkalom. Csak a lelkek tudója felelhetne rá: mi játszódik le ilyenkor egy eladó sorba ért leányzó legbensőbb világában. Úgy tűnik fel, hogy a fiatal fegyőr az ilyen apró jelekből nem vett észre semmit. Sóvárogva nézte, milyen vidáman, önfeledten megy táncba Józsival, a Borosék kisebbik fiával, akiktől most konfiskálták el a földjüket, mert nem teljesítették a beadási kötelezettségüket. Háború után volt, a jó gazdák nagy részét áttelepítették magyarba, a helyükre jövő tirpákok meg nem értettek a földhöz, hát így termés alig volt. A földek ott álltak megműveletlenül. Csak a laboda nőtt benne meg a pipacs. Negyvenkilencben aztán jöttek a járásról, hogy alakítsanak szövetkezetet. Aki nem lép be, annak előírták, hogy mi mindent kell beadnia az államnak. Nem mintha olyan nagy dolog lett volna az az ezer tojás évente, amit rámértek, s azért konfiskálták el a földjét. Inkább az, hogy nem akart az istennek se belépni a szövetkezetbe. Addig pedig mozdulni sem lehetett a közössel, mert mindenki azt várta: ugyan mi fog történni az öreg Vargával? Ugyan mivel fogják falhoz szorítani? Három hétig tartották Kassán a börtönben. Ott is csak eléje tolták a belépési nyilatkozatot, de nem állt kötélnek. Csak azt hajtogatta, hogy ő itt nem ír alá semmit. No jó, de otthon aláírja? Azt majd otthon mondom meg. Hazaengedték, újra bevitték. Szóval így folyt a huzavona heteken át, mígnem híre ment, hogy esküvő lesz a faluban. Borosék kisebbik fia, a Jóska feleségül veszi Varga Piroskát.
Nagy lakodalom volt, az udvaron sátrat építettek, tányérokat, evőeszközöket hordtak össze a szomszédoktól, Kaposról elhozták a Galambosék zenekarát. Ott forgatták az ifjú menyecskét a nagyponyvával letakart sátor alatt, a homokkal leszórt udvaron kivilágos reggelig. Másnap vasárnap lévén, az vetett véget az eszem-iszomnak, hogy a templomban harmadszor is megkondult a harang, s a násznép úgy, ahogy volt, cigányostul, nagybőgővel elindult meghallgatni az öreg tiszteletes szidalmait a sodomai népről, akik a világi örömök kedvéért lemondtak az örök élet gyönyörűségéről. Meg kell hagyni, nagyon szép prédikáció volt. De hát ilyen a nép. A fennálló ének is úgy gurgulázott ki belőlük, mintha az volna a soros ének, hogy „Lakodalom van a mi falunkban”.
Minden csoda három napig tart, a közmondás szerint, ez sem volt hosszabb. Csak hát! A szövetkezet még mindig nem akart megsikeresedni, pedig már ötvenhármat írtak a kalendáriumok, abból is eltel néhány hónap. Május volt, az árpát már rég el kellett volna vetni, a tengeri vetésének meg a krompé ültetésének is itt az ideje, de a földek még mindig az ekére várnak. Úgy egy héttel a lakodalom után Borosék portáján csendőrök jelentek meg. Faggatni kezdték a fiatal Józsit, igaz-e, hogy a lakodalomban, mikor a pecsenyét szolgálta fel a nagyvőfély, Jóska azt kiáltotta: – Megdöglött a disznó! Hogy fekete vágás volt? Ugyan már! Tudjuk mi azt, hogy kire értette! Hülyének néz maga minket? Azt akarja nekünk bebeszélni, hogy nem tudja ki halt meg alig egy hónapja! Hogy Sztálin elvtárs magának disznó? Hogy a lakodalomra feketén vágták, mert hogy nem lehet húst kapni? De beszéltek a lakodalomban mást is a görög katolikus pappal, aki azt mondta mulatás közben Józsinak, hogy ne írják alá a belépést. Ő se enged, s nem adja be a derekát, s nem lesz soha görög keleti pap. Erre nekik hites tanúik is vannak, hiába is tagadná. Különben is, a görög katolikus egyház már meg is szűnt. Egy-két pap ugyan még hepciáskodik, de majd a börtön azokat is megpuhítja. Hiába mondta Józsi, hogy ő református, semmi köze nincs a görögkatolikusokhoz, csak a futballcsapatban együtt játszanak, hát úgy gondolta, hogy ahol ott van a református meg a katolikus pap, ott a helye a görögnek is. Úgy vitték el mindkettőjüket megbilincselve Kassára a börtönbe.
A Poledniáktól elkobzott gyár igazgatósága úgy döntött, hogy a Miskolcra meg Diósgyőrbe áttelepített magyar mesteremberek helyére a hiányzó munkaerő pótlására a helyi börtönből kér alkalmi munkára embereket. A vaslemezek vagonból való kirakását elvégezhetik. Nem kell hozzá nagy tudomány. Fog az menni! A híddaru kezelését úgysem bízhatják rájuk, a többi munkához pedig elég egy nap, s beletanulnak. Csak a híddaruról lelógó két lánc végén fityegő papucsokat kell a vaslemezekre erősíteni. Ennyi az egész. A többi a darus dolga. Így kerültek a város fogdájából a rabok megfelelő felügyelettel a gyár hátsó udvarába, a szabadban lévő anyagraktárba. A társaság elég sokféle volt. Ügyvédek, papok, tanárok, nagygazdák, szatócsok – szóval mind olyan ember, aki alapjában véve nem ártott a légynek se. Tudták ezt az őrök is, sőt azt is, hogy ezek közül senki sem próbálkozik meg a szökéssel, s ezért a felügyelet is elég laza volt. Parasztasszonyok jöttek nagy ajdával, hozták a pótlást a börtönkoszthoz, a tanár felesége is sírva panaszkodott, hagyjon fel végre a filozófiai előadásaival, mert ha nem, akkor őket kitelepítik a lakásból, az állandó zaklatás miatt meg éjszakánként nem tud aludni, a gyerek sem tanul az iskolában, a többiek csúfolják. Csak a görög paphoz nem jött senki. Tudta, hogy a családját elhurcolták a kisuppolt németek helyére, a Szudéta-vidékre, s onnan nem szabad a hatóság tudta nélkül sehova elmozdulni. A zárt élet, az asszony nélküli napok bizony néha próbára tették a házasembereket. Ilyenkor az őrök elfordultak, s férj-feleség hátravonult az élére állított lemezek jótékony takarásába, s minden bűntudat nélkül elvégezték azt, amit máskor a hitvesi ágy meleg otthonosságában természetesnek tartottak.
Így háta az alig háromhetes menyecske, ifjú Boros Józsefné született Varga Piroska is elindult Kassára meglátogatni a vasgyárban, kinti munkára rendelt urát. Annak rendje-módja szerint felkészült az útra. Egy üveg a gyárkapuban a portásnak, egy üveg jóféle szilvapálinka az őröknek, elemózsia az emberének, s mi tagadás, gondolt az annyira vágyott, s még minden porcikájában érzett férfiölelés kiböjtölt beteljesedésére is. Nem adott semmit a lepcses szájú asszonyok leskelődő pillantásaira, a libbenő firhangok mögül kukucskáló tekintetekre, mikor felszállt a zörgő, zötyögő autóbuszra, amely a városba viszi. Tudta, hogy ott ólálkodnak, azt is tudta, hogy más asszonyok is így elégítik ki a ház tűzhelyétől, s a hitvesi ágytól elszakított férjektől várt szerelmi vágyakozásukat. Ha ilyen az élet, hát ilyen! Hallott ő már olyan esküvőt is, hol csak a menyasszony volt jelen, a vőlegény valahol a fronton hasalt a lövészárokban, de jött a gyerek, s annak nevet kellett adni, hát megvolt a távolsági esküvő. Ő pedig férjes asszony, nincs abban semmi kivetni való, ha egy fiatal menyecske az ura után vágyódik.
A gyár kapujában nem is volt semmi hiba. Az öreg portásnak kezébe nyomta az üveget, az meg intett, hogy menjen hátra, a szabadraktár irányába. Ő nem lát, nem hall semmit, a többi az ő dolga, mármint Piroskáé. Ha valaki kérdi, ebédet hozott az urának. De hát ki is kérdezné? Az öntödébe, a műasztalos műhelybe ugyanúgy hordják az ebédet a munkásoknak a feleségek vagy a gyerekek. Szóval csak menjen, majd megtalálja őket ott hátul. Csak azt nem mondta, hogy előbb szóljon az őröknek. Mert hát megtörtént már, hogy az őrök is természetben követelték a részüket, ha tetszetős volt a menyecske.
A kapun tehát már túl volt. Biztosan megtalálja őket, nem a világ vége ez a gyárudvar! Azért kérdezősködni nem mert. Félt, hogy valaki megkérdi, mit keres itt, s akkor vége a várva várt találkozásnak. Igaz, három hét nem nagy idő, de ők most házasodtak össze, jóformán a mézesheteket élték, még igazán nem is ismerik egymás testét, összeszokott mozdulataik még nincsenek, csak vágyaik, amelyeket ki kell elégíteni, mert ha nem, minek éljen az ember ebben a felbolydult világban! Már néha arra is gondolt, hogy öngyilkos lesz, de mindig visszatartotta valami belső hang. „Ne vedd el magadtól azt, amit neked Isten adott.” Eszébe jutott az öreg tiszteletes áldása, amikor az úrasztalánál összeadta őket Józsival. Meg az is eszébe jutott a tízparancsolatból, hogy: „Ne paráználkodjál!” De hát ő férjes asszony! Az asszonynak Isten által elrendelt kötelessége gyereket szülni az urának, fenntartani a család nevét a gyermekekben. A minap is mit mondott Balog Ferenc az apja temetésén, mikor a tiszteletes azt találta mondani: „Íme, meghalt Balog Ferenc.” A koporsó mellől pedig visszaszólt az ifjabb Balog Ferenc, hogy „Balog Ferenc nem halt meg! Itt vagyok én, aki tovább viszem apám nevét, majd ha úgy rendeli az úr, az enyémet tovább viszi a fiam, a legifjabb Balog Ferenc!” ...Akkor a Boros Józsiét is vigyék tovább az utódai! És én még úgy érzem, hogy ennek nincs semmi jele. Hát majd lesz!, ha az Isten így rendelte, hogy nem a szénakazal árnyékában, hanem egy füstös, vasporos lemezen, de akkor is. Nem az én hibám, hogy ilyen lett a világ... Nem is volt semmi baj. Már messziről látta a három embert, akik mintha csak őrá vártak volna, ott gubbasztottak egy nagy vasdarab tetején. Jött ringó, fiatalos léptekkel, ahogy még lánykorában szokta vasárnaponként, beindítva a szoknyáját úgy, hogy minden testrészének mozgását kövesse a többsoros rakott szoknya. Önkéntelenül, minden kiszámítás nélkül tette, vitte fiatalságát, szinte felkínálva magát emberének, mint a sárló, harmadéves csikó. Józsi szó nélkül lecsúszott az I vas forró lapjáról, s lassan, kimérten, nehogy a falubeli újdonsült őr, X. Y. észrevegye felesége jöttét. Még csak meg se ölelte amúgy igazán, kerülve minden feltűnést, már indultak is hátra, hogy egy néhány percre együtt lehessenek testben és lélekben úgy, ahogy csak egy fiatal, háromhetes házasok tudnak. Az elemózsiás kosarat hátrahagyva a társaknak behúzódtak a hosszú sorokban élükre állított hatalmas vaslemezek jótékony takarásába.
X. Y., a fiatal fegyőr arra lett figyelmes, hogy a három rab közül, akik valamilyen vaslapon ültek a raktár elején, egy hiányzik. Csak két alakot lát, pedig határozottan emlékszik, hogy az előbb még hárman voltak. Most, hogy hirtelen odanézett, mintha valami asszonyféle suhant volna el hátrább a felállított vaslemezek közötti utcácskában. Boros Józsi! Hát ki lenne más, meg az ifjú felesége, Piroska – villant át az agyán. Nem, nem lehet más, hisz a pap meg az ügyvéd ott ülnek, s majszolnak valami elemózsiát. Hát mégis csak eljött utána. A rátarti Varga Piroska, aki még az utcán sem akart vele szóba állni. A bálban is majdhogy nem verekedés lett belőle, mikor táncra kérte, s nemet mondott. Ha nem ugrik eléje a bátyja, olyan pofont lekever neki, hogy a fogait zsebkendőbe vitte volna haza, hiába leány! Neki egy leány ne mondjon nemet. De a bokszos muzsikusok! Azok legalább megkapták a magukét! Megparancsolta, hogy húzzák el a Rákóczi-indulót, amit ilyenkor szokás, és a prímás azt merte mondani, hogy nem ismeri! Hát aztán már nem is ismerhette, mert a hegedűt kikapva a kezéből úgy vágta a cimbalomra, hogy pozdorjává tört.
Most aztán megfizet mindenért! Megmutatja, kicsoda ő! Vele ne packázzon egy ilyen börtöntöltelék, rohadt osztályellenség! Hogy még itt fognak hancúrozni az ő jelenlétében. Ölelgetni, kezébe fogni azt a kerek, formás melleit, fényes nappal felhajtani a libbenő szoknyáját, combjai között kotorászni a vasporos mancsával, míg ő őrködik mint egy balfasz! Azt már nem!... A szeme összeszűkült, véres karikák táncoltak előtte. Egész testét elöntötte valami forróság, tehetetlen düh, amely vulkénként tört fel belőle. Felállt, s elindult abba az irányba, ahol a fiatalokat eltűnni látta. Nem szólt társainak sem, nincs szüksége az ő segítségükre. Amúgy is, szar emberek ezek, ha ilyen szabálytalanságot megengednek. De majd szól ő megfelelő helyen. Különben is, ez az ő ügye. Csakis az övé. Semmi közük hozzá! – Mint a kutyák! – tért vissza gondolata a két fiatalra, akik ekkorra már behúzódtak az egyik félreeső sikátorba.
A két őrizetes mellett kellett elmennie. A pap meg az ügyvéd ekkor ültükből felemelkedve eléje léptek, s megszólították: „Szakaszvezető úr, hagyja őket. Mindjárt visszajönnek!”
– Félre! Az úristenit neki, mert odavágok! – ordította magából kikelve. Bosszantotta, hogy ez a két senki útját meri állni, akadályozza hivatalos tevékenységében. Ő elébe mernek állni! Aki itt most az államot képviseli! Aki ezt az egyenruhát adta rá! Aki fegyvert adott a kezébe, hogy védje a munkáshatalmat! A vér az agyába tolult, szemei előtt tüzes karikák táncoltak, s már nem volt ura akaratának, elveszítette minden józan ítélőképességét. Már nem tudta, hogy mit csinál. Karjait szétvetve faltörő kosként félretaszította az előtte álló két őrizetest, s elrohant a sikátorok felé, ahol a szoknya libbenését látta. Aztán két felcsattanó lövés hallatszott. Mire a fegyőrök s a rabok odarohantak, csak két vérben fekvő embert láttak, akik még akkor is ölelték egymást. A fiatal fegyőr éppen akkor tette vissza fegyverét az oldalán lógó pisztolytáskába... A pap lassan levetette vasporos, izzadt ingét, s a szabadon maradt testükre borította. A döbbent csendben csak annyit mondott:
– Rám támadtak... Önvédelem volt... Agya úgy dolgozott, mint még soha. Hirtelen ötlettől indíttatva még hozzátette: Szökni akartak. Igen, szökni akartak – mondta már szinte kiabálva, s most, hogy rátalált a megfelelő szóra, megnyugodott.
Még csak bűntudatot sem érzett.

Gyüre Lajos

A csodaharcsa

János bácsi, a horgász itt ül minden este a „Rezedában”, ami egy mocskos kocsma, de máskülönben nagyon kellemes hely. Ha János bácsi mesél, a korsókban megszáll a sörhab és elnémulnak a piások duhaj kiáltásai. Itt van mindjárt a hárommázsás harcsa esete, amit most két éve, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján fogott dupla sajtos hamburgerrel.
– Tudtam, hogy hol van – emeli föl az ujját komoran. – Láttam, hogy elkapott egy vadkacsát. Egy ember is belefért vóna a pofájába.
– A harcsa nem is nő meg ekkorára – jegyezte meg egy kételkedő. Néhányan udvariasan érdeklődtek, nem akar-e a kételkedő egy pár nyaklevest. Nem akart.
– És a Kiskovács? – vágott vissza János bácsi gúnyosan. A hallgatóság egy emberként bólintott. A Kiskovács a Nagyörvénybe fulladt bele, ő, aki úgy úszott, mint a hal? Ugyan már. A Kiskovácshoz képest a halak legföljebb zöldfülű kezdők lehettek. – Rá egy hétre – mondja tovább János bácsi – csukázok ugyanott. Egy olyan ötkilósformát húzok kifele vígan, mert ígértem az erdésznek egy ilyen kisebbet egy pár vadnyúlért. (A hallgatóság némely tagja idegesen izegni-mozogni kezdett. Igen, ők horgászok voltak.)
– Hát egy irdatlan nagy kavarás, reccs –, elvitte –, most foghatok másikat –, de még a legjobb merítőm is odavan. Hazamentem a harcsázó felszerelésért. Százas norvég damil, kuplungzsinórból dupla előke, vert acél amerikás cápahorog, mint a fél kezem szára. A stégen fogtam nagy hirtelen egy háromkilós pontyot. (Fentemlített horgászok újfent mocorogni kezdtek.) Vártam. Éjszaka kapta el. Hiába tartottam a botot vitézül, rátekerte magát egy víz alatti fatörzsre, vót az vagy nyóc méter hosszú, aztán megindult, be a meredek part alá, fatörzsestül.
– Lehúzta? – kérdezte egy horgász áhítatosan.
– Félig – bólintott János bácsi. A norvég damil csak pendült, mint a hegedűhúr, oszt annyi vót. Ott álltam és citeráztak a lábaim, ismeritek ezt az érzést.
A horgászok sötéten bólintottak. Igen jól ismerték azt az érzést, mikor a hal – azaz, inkább: a HAL – egyszerűen – elmegy.
– És utána mit csinált?
– Utána? Káromkodtam. Aztán hazamentem és bosszút esküdtem. Vagy a hal, vagy én. Vettem százötvenes izlandi damilt, amivel gyilkos bálnára horgásznak arrafele. Kikötöttem egy iharfacsemetéhez, vót vagy öt méter magas. Kiskacsát tettem rá. Nem vótam ott, mikor elkapta. Derékba törte azt a tizenöt centi vastag fácskát, de elébb félig kihúzta tövestül. Ott van a mai napig, de mán sarjadzik.
– És aztán?
– Aztán? Rendeltem kétszázas zsinórt a Sekszpírtől, japánból. Kétszáztizest küldtek, meg hozzáírták, hogy ennél vastagabbat ne is keressek, mert a világon nincsen, a jegyző fordította le a levelet. Még azt is írták, hogy ámbráscetre is jó, ha nincs a közelben korallzátony. Egy egész marhamájat raktam rá, a végét meg egy nagy piros-fehér bójához kötöttem, a kikötőből hoztam. Három nap, három éjjel vártam. És akkor elkapta! Felemeltem a kezem, hogy utána engedem a zsinórt, hát csak rántott egyet rajta, a zsinór rám gabalyodott és megindultam a Nagyörvény felé, hogy csak pattogtam a vízen, mint a lapos kavics. Akkor tudtam meg, milyen érzés motorcsónaknak lenni. Aztán egyszer csak fordult az a szörnyű nagy állat és jön egyenesen nekem. Nagy rémületemben a zsebemhez kaptam, a halasbicsakhoz, amit még nagyapám vett bérmálkodáskor. Elvágtam a damilt, aztán elkaptam egy vízbe hajló faágat, és fel fürgén, mint a mókus. A felénél megcsúszott a lábam! A bestia ekkor fordult alattam! A pofájába belefért vón egy jó testes ember, a hitványabbjából meg kettő is. És most már biztos volt, hogy nem tiszta szerzet, mert olyan kék volt a szeme, de olyan gyönyörű kék, akár a nefelejcs a patakparton. Kimásztam, aztán pislogtam rémülten, nem jön-e az a szörnyeteg utánam a partra.
– És aztán, végül hogyan kapta el?
– Csak három nap után tudtam fölkelni. El kell pusztítani a szörnyeteget mindenáron, mert míg él, senki emberfia nincs biztonságban! Vettem egy tekercs hegymászókötelet. A csónakról leoldottam a háromágú vasmacskát a lánccal együtt. Ez volt az előke. Kikötöttem egy százéves tölgyfához! Érezte a vesztit, mondom nektek, mert nem kapott rá semmire. Még csíkra se!
A horgászok hitetlenkedve csóválták a fejüket. A csík, az holtbiztos, ha csíkot fog az ember, az már olyan, mintha harcsája is lenne. János bácsi folytatta.
– Aztán egyszer nagy bánatomban elmentem a büfébe egy fröccsre. Nézem az embereket, eszik ezeket a bolondságokat, hotdogot meg hamburgert, a paradicsomlé meg csepeg lefele a nadrágjukra. És akkor odamentem a kisablakhoz és kértem tíz dupla hamburgert. Csak sajtos volt.
– Jó lesz? – kérdezte a büfés. Kedvem lett volna azt mondani, hogy mindegy, úgyis harcsának lesz, de akkor biztos kihívja a mentőket. És rátettem mind a tízet a vasmacskára! És másnap látom, hogy az öreg tölgyfáról mind az összes makk lepotyogott! A kötél meg feszül! Csak éppen ott volt három olyan úriember-forma is, egy nagy terepjáróval jöttek. Ez volt a szerencsém! Mert akárhogy húztuk a harcsát, csak nem jött.
– Kössük a Landroverhez – ajánlotta az egyik. Úgy is lett! Megindult a terepjáró, de a harcsa is! Négykerék-meghajtás! Redukció! A motor bömböl! És mikor odahúzta a parthoz, belevágtam a szigonyt. Akkora hullámokat! De aztán lassan elcsendesedett és kihúztuk a partra. Az urak éppenhogy nem ugráltak örömükben!
– Kék szem – mondja az egyik.
– A természet csodája – mondta a másik.
– Mutáció – tette hozzá a harmadik. Aztán odajöttek mind a hárman, hogy ők a természettudományi múzeumtól vannak, meg hogy egy ilyen csodát a jövő nemzedéknek is látnia kellene...
– Még egy láda aranyért se...
– Adnánk érte...
Velem meg megfordult a világ. Eszembe jutottak a jányomék, mindjárt jön az unoka... építhetnének kertes házat, vehetnénk autót... néztem azt a csudahalat ,a szívem meg meg akart hasadni...
– Odaadta?
– Oda – legyintett az öreg elkeseredetten.
Nagy csend telepedett a kocsmára, csak néhány horgász mormogta maga elé megszállottan: – Én ugyan nem... az istennek sem...
– Hát – állt fel János bácsi – mennem kell. Ígértem vagy huszonöt dévért a sógornak, olyan kilósakat... füstölni az a legjobb. Két órába is beletellik, míg megfogom.
A kocsmában már élénkültek a vendégek, csengtek a poharak, sistergett a söröshordó. János bácsit ámuló, kételkedő, de mindenképpen tiszteletteljes pillantások kísérték, ahogy kifordult az ajtón.

Tóth Ferenc

Eseménynaptár

Szeptember

1924. IX. 1-jén született Petrőci Bálint író
1784. IX. 5-én hunyt el Ányos Pál költő
1904. IX. 6-án született Keresztury Dezső író, költő
1894. IX. 9-én született Gulácsy Irén írónő
1849. IX. 14-én született Petrovics Pavlov
Nobel-díjas szovjet-orosz fiziológus
1909. IX. 19-én született Arany A. László nyelvész, tanár, néprajzkutató
1934. IX. 20-án született Sophia Loren olasz színésznő
1939. IX. 23-án hunyt el Sigmund Freud osztrák elmegyógyász,
a pszichoanalízis megalapítója
1949. IX. 26-án született Tóth László költő
1909. IX. 27-én született Amerigo Tot magyar származású olasz szobrász
1924. IX. 27-én született Josef Škvorecký cseh elbeszélő
1934. IX. 28-án született Brigitte Bardot francia színésznő
1859. IX. 29-én született Benedek Elek író
1924. IX. 30-án született Truman Capote amerikai író

Napló

Tőzsér Árpád magas állami kitüntetése

A szlovák alkotmány napja alkalmából Ivan Gašparovič köztársasági elnök a Ľudovít Štúr Érdemrend harmadik fokozatával tüntette ki Tőzsér Árpád Kossuth-díjas költőt. Az államfő a kitüntetések átadásakor kiemelte a 18 személyiség munkásságát, méltatta tehetségüket és megköszönte, hogy minden körülmények között hűek maradtak eszményeikhez.
Gratulálunk a kitüntetettnek!

Írók, művek, műhelyek Erdélyben

A fenti címmel a múlt évben adta ki a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó a Kolozsváron élő irodalomtörténész, Dávid Gyula kötetét. A Bibliotheca Transsylvanica sorozatban megjelent kötet a kisebbségbe jutott erdélyi magyarság szellemi kincseire, értékeire irányítja a figyelmet. A kötetről a Hitel augusztusi számában Máriás Józseftől olvashatunk kritikát. A folyóirat júliusi-augusztusi számában (két folytatásban) közli Duba Gyula Szerelmes földrajzom című eszszéjét, tájról hazáról nemzetről. Az esszé eredeitleg az Irodalmi Szemlében jelent meg. Az augusztusi számban jelent meg Gál Sándor: Jégcsapok című versei is.

Kertész Imre egy viharos szigligeti éjszakáról

Tizennégy év után, augusztus végén, ismét Szigligeten járt Kertész Imre, Nobel-díjas író. A József Attila Kör idei táborának a vendége volt. Korábban gyak-ran járt a Balaton-parti alkotóházba, egyebek közt „egy viharos éjszakán” itt írta a Kaddis a meg nem születetett gyermekért című regényét. Tizennégy éve járt itt utoljára, mint mondta „gyakran idemenekült, mert nem volt hol dolgoznia”. A települést és az alkotóházat a kádári ország meseszigetének nevezte.
A tábor másik nagy érdeklődésre számot tartó eseménye az irodalmi kerekasztal lehetséges jövőjéről szólt A januárban létrejött kerekasztal ugyanis, melyen nyolc írószervezet képviseltette magát, öt hónapi munka után májusban feloszlott. Az írók képviseletére alakult fórum azzal a céllal szerveződött, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumával karöltve a filmtörvényhez hasonló szabályozást dolgozzon ki. A szervezetek között azonban vita támadt, elsősorban a támogatások elosztása, valamint világnézeti okok miatt. Megfigyelők szerint nincs kizárva, hogy négy- vagy többszögesíteni kell a kört ahhoz, hogy a részvevők egymással szót értsenek, és megegyezés szülessen az irodalmi élet átfogó szabályozása megteremtése érdekében.