Irodalmi Szemle

Irodalom / kritika / társadalomtudomány

2004.  augusztus, 8. szám

 * * * * * *

Tartalom

• Leck Gábor versei
• Gyüre Lajos versei
• Fried István - Hatalom és irodalom kölcsönös fogságban
• Végh Péter - Honvágy
• Bozó Norbert versei
• Bereck József - Mese nincs!
• Cs. Borsos Ágota - Ficamodások
• Pavol Rankov- BIG BROTHER
• Kaššovicová Judita - Versek a KÉK BLUES ciklusból
• Horváth Ádám - Pillantás
• Hudák Katalin versei
• Öllős Edit versei
• Marton Iván versei
• Bohumil Hrabal - A férfi, aki annyira gyorsított, amennyire késleltetve volt
• Kukorelly Endre - Néhány mozgásforma
• Tompa Gábor - Tükör által
• Pomogáts Béla - Jelentés a Cselényi-jelenségről
• KÖNYVRŐL KÖNYVRE
• Elek Tibor - Az esszéista tudós és a tudós költő
• Popély Gyula - A szervezkedő felvidékimagyar pedagógustársadalom... (2)
• Bodnár Éva - Búcsú
• Sziporkák
• Eseménynaptár
• Napló

Leck Gábor versei

Tankokkal jönnétek

képzeletben tankokba ruccanván
ostromgyűrű alá vonják Pestet
választási gulyásért flancolnak ki
sok balhégyanús meccsre
lezserül rágyújt a pribék s
lenyomja felesét exre
eképpen tuningolja szívét
majd megdobja szotyival a bekket
én a szívemet adnám ti mégis
tankokkal jönnétek
isten oltalmazza hajótörött
lelkemet e gerjesztett hullámokkal
felzajlatott tengeren

Vérfestészet

emberi vérrel festeni
modellt álló testeket
a legnemesebb művészet
az így keletkezett festmények
művészeti értéke felbecsülhetetlen
és felettébb inspiratív
ha a megszáradt festményt megnyaljuk
nyelvünk ízlelőkelyheibe itatódik az élet íze
és a kacajos halál vérrögeinek zamata
ezért a vérkóstolásra külön ágazat szakosodott
a vért parmezánnal illik kóstolni
a jó degusztátorok világhíres festőkkel dolgoznak
s évente megmérettetnek
válogatott szakzsűrik előtt
véraktok látványa vérfagyasztó élvezet
a bizsergető kéjérzet fokozhatatlansága
két test vérét sohasem szabad a palettán összekeverni
mert ez vérrontásnak számít
amit szakmai körökben nem tolerálnak
ha a festő saját vérével elégíti ki
alkotói vágyát különös kötődést érez műve iránt
galériákban, magánműtermekben kiállított
vérképek libabőrt gerjesztő félelemmel és
magasfeszültségű szenvedéllyel sugározzák tele az étert
a legkeresettebb művészek ütőérből nyert vérrel dolgoznak
mert ez oxigéndúsabb
s több vörösvérsejt nyargal benne mint a vénás vérben
az amatőrök általában állatvérrel festenek
disznók vagy majmok vérével mert
ők állnak hozzánk a legközelebb
a törzsfejlődésben legalábbis Darwin szerint
a vér szerinti festő kiléte mindig megállapítható
véranalízissel vagy DNS-mintával
ezért az utókorra hagyott festmények
alkotóját az eljövendő generáció sikeresen fogja felfedni
persze csak ha saját vérükkel dolgoztak
a vérszegény művészek
szívesen fogadnak önkéntes véradókat
s képeiket hálából nekik dedikálják
tudunk olyan festőkről is akik
vérminőségük javításának érdekében
epóhoz esetleg más doppingnak minősülő
készítményhez nyúltak
őket a független véralkotók
világszövetsége életük végéig eltiltotta
a szemfüles vérfestők gyilkosságok
után vagy családi mészárlásokhoz
mindig elsőként érkeznek a tetthelyre
néha maguk idézik elő őket
csillapíthatatlan vérszomjuk kielégítése érdekében
a New York-i tragédia után rengeteg vérszívót láttam
véreres szemekkel
kezükben parányi üvegcsékkel
– őket csakis én láthattam –
léteznek titkos vérszerződött társaságok is
ők csak nagyon szűk körben
propagálják műveiket s elzárkóznak mindennemű
nyilvánosságtól
az ilyen társaságok gyűjteményében nem ritkán
pornográf vagy morbid alkotások is fellelhetőek
s mivel ezeket a BTK szigorúan bünteti
általában veszélyes bűnözőknek kijáró
vérdíjat tűznek ki rájuk
a vérfestők irtóznak a piócáktól...

Angyal

átlagos testalkata volt
átlagos humorérzéke
átlagos szárnyai voltak
különös ismertetőjele egy feje felé képzelt glória...

utoljára mikor láttam
szotyit köpködött egy vidéki focimeccsen
az illuminált halandók között
aztán eszembe jut emlékszem szeretted
az eget kémlelni számlálni a foszló
kerozincsíkokat
akkor még hittük a tér végtelen szabadság
akkor még nem kényszerítettek fagyos szemű
meghunyászkodásokra elvtelen
kompromisszumok
tudom a beporzást szeretted
vonzó idomok buja világában
s Hitschkok madarait, akik
fellázadtak az emberi kegyetlenség ellen,
és Van Gogh napraforgóit
a mindenféle csecsebecséből összetákolt
mennybéli kirakatokat
de tudtad itt minden csak a látszat
az élet pedig nem több mint végtelennek
tűnő álom egy elképzelt világban
halványan skizofrén érzéseid voltak
akár pszichológusok áldozata is lehettél
volna egy füstös díványon
tudom néha úgy érezted magad
mint a letaglózott jancsibohóc
lelkedben meg játszottak szomorú vonók

átlagos volt
lehetett volna magas szőke férfi felemás cipőben
vagy öreg mozifilmvetítő aki már csak filmkockákban
látja az életet
most mindenki őt keresi mert az angyalok
halandóbbak mint mi tébolyult
lelki fakírjai az életnek

Gyüre Lajos versei

A hetedik napon

Nem szól, hiába kérdezed,
CSAK A KASZA SUHINT,
shh...lép...shh...lép.
Remeg a kéklő ég,
mondat végén az ékezet.

Sok ez a csend,
sok ez a némajáték.
Szűk ablakkeretbe,
rámába zárt ég,

MINDEN FEKETE
az éjszakák némasága,
a rádióba, a telefonkagyló
AZ ABLAK, A KERET,
A KÉMÉNYKÜRTŐ
villan
A KASZA ÉLE, A TARLÓ

Fülledt éjszaka
Kutya vakkant,
– vadak üvöltése,
ajtó roppan, a csend ágán
sikolt a pincegádor
– ÉS MEGINT A KASZA

„Sokat arattam a nyáron,
keveset háltam az ágyon,
sürű a keresztem helye,
Rozi a szeretőm neve”

Tücsök cirpel

ILLAN a csend mámora,
(pityegő pitypalatty,
kasza elől hogy szaladt)

ÁLOMTALAN ÁLOM
fej alatt a kévepárna,
szem bogarán pipacserdő,
csípős izzadás-folyó
viszi a gerinc medre,
partja A VIZESKORSÓ,
HŰVÖS KOPORSÓ

„Sűrű a keresztem helye”

A hetedik napon,
kereszt tövében
„Hej, rózsa, rózsa, ékes vagy,
Te hajnali csillag fényes vagy!”

És Mi atyánk...
a mi mindennapi kenyerünket!
add meg nekünk ma.

És legyen nagy, mint a kepések
tizedik keresztje.
Legyen foszlós, mint a remény
a hetedik napon,
ha felfénylik az esthajnalcsillag
a bukó nap után.

A hetedik napon
kereszt tövében
megpihen az Isten.

Koldus úr!

„Koldus úr” – így bizony!
Húzd meg magad
Légy jó fiú, s tanulj bokázni.
Leköptek? TÖRÖLD LE,
ÉS MOSOLYOGJ BÁRGYÚN,
MINTHA... Éhes csukák
KÖRÖZNÉNEK
Szigonyod valahai éle
csupán TÉGED sebez, hálód
nem fog vadat, hiába töröd
magad, nem HALÁLOS seb ez,
olcsó sarki bárcás leköröz
így, ilyen KÉJJEL, kitartott ringyó
se KAPNA méltóbb nevet,
ne szídd hát mellre,
„Koldus úr” neved.
UTÁNAD senki, se előtted,
fekszel majd, véred csordul
s vinnyogsz, mint tarkón lőtt eb,
mielőtt kimúlnál, s HOLTAN IS
CSAK VOLNA körömfeketényi,
káröröm, látható VÉRJEL.

Csak az tart

Csak az tart vissza, semmi más,
csak egyedül a hűség?...
Nem volt hozsánna, pálmaág,
se sugaras, derűs ég?

Se vidám, éltető szándék,
télire vermelt jóság,
fütyörésző, víg ajándék?
Mind elbitangolt jószág:

Tán nevetni sem tudunk már.
Arcunk fakó virága
zúzmarás, szikrázva törik
ezer apró szilánkra.

Borúra már nem jön derű,
elapadt szemünk kéke,
egymást tiporva lehullunk
porrá, hamuvá égve.

Ünnep előtt

Ég
s földig érő
szárnyas tűzmadarak
pázsitos selyemfű röptetője
alattunk feszül negyven év védőháló
sziklafala fölöttünk magasodik pelikán csőre
felszántott csillagmezők barázdáiban lépdel a Gazda
csilingel a nap perzselő sugarában parázslik a végtelen Idő
cédrusok úsznak a felhők tetején habfehér szoknyák
bálba készülnek fehér-feketében a frakkos gólyák
lábukon kibuggyan a vörösen kelő nap hajnalpírja
hűvös a reggel tedd fel kalapod és befelé imádkozz
csak a szív a jóság míg bírod a hűségbe oltott mész
éget tartani erővel tetőt csillagokat mert a boltozatos
menny kapuja nyílik fiakban felsorakozva csizmasark
vető hátgörbítő néma daccal bírod még asszony téged
ki kérdez a ház három sarka a tiéd a rég holtaké élőké
a jövő is ha áll még a rosta ég a roskatag alap a kötés
bírja még állja a habarcs a tetőgerenda és ép a cserép
föld föld
föld föld föld föld
öld öld öld öld
dől dől dől dől

Fried István

Hatalom és irodalom kölcsönös fogságban

Márai Sándor írta egy helyütt, naplóbejegyzés-formában, hogy minden (politikai? gazdasági? – semmi esetre sem „szellemi”) hatalom igényli a művész támogatását, beleegyezését, jóváhagyását; annak ellenére igényli, hogy az esetek túlnyomó többségében „botfülű”, érzéketlen, a művészetet és a művészeteket legföljebb reprezentációs céljaira igyekszik kihasználni, mintegy járulékos elemként értékeli, amennyiben a szolgálat teljesítését nyugtázó „művészi aktus” kifizetését értékelésként lehet számon tartanunk. S míg ez az uralkodói, főnemesi, „patríciusi” attitűd Európa korai évszázadaiban még magától értetődőnek (volt) tartható, nagyjában-egészében a korai romantikától kezdve törekszik a művész arra, hogy kitépje magát az egyre fárasztóbbá és terhesebbé váló (mondjuk így, jóindulatúan) mecenatúra öleléséből, amely a megrendelés – teljesítés, az udvari ünnepség – szórakoztatás mechanizmusába kötötte be a legjelentősebb alkotók munkáját: Michelangelo éppen úgy megrendelésre dolgozott, mint Johann Sebastian Bach, az infánsokat és infánsnőket festményben megörökítő Velazquez hasonlóképpen végezte el a rá kiszabott feladatot, miként Mátyás király hírnevét rótta versbe a megbízott költő. Ez a jól működő és működtethető művész(et) felfogás aztán meglehetősen furcsa viszonyokat teremtett, udvari festő, zeneszerző, császári költő egyfelől tisztában volt korlátozottságával és behatároltságával, másfelől azonban akként igazodott a korszak elvárásaihoz, hogy az uralkodó „esztétikai” szabályrendszer keretein belül alkotta meg a szabályszerűbben – „tökéletest”, a legitimáltban – azt elfedő és a Rend összetettségét „reprezentáló” művészit. A „gáláns ünnepségek” festői-zeneszerzői kiválóan elégítették ki a korszakváltás fenyegetésére ráérző, az „utánunk az özönvíz” „vidám apokalipszis”-ére rájátszó francia királyi-nagyúri „elit” lét-stilizációs elképzeléseit, ugyanakkor ugyanúgy belopták a fenyegetettség és rejtett tragikum lehetőséget alkotásaikba, miként a Mozartnak szintén főúri megbízásra készült, könnyednek, táncosnak érzett dallamaiban bujkáló „melankólia” hangzataiból az utókor egészen mást tud kihallani, mint a menüettet járó vagy a társaságban előadóként magát kvalifikáló főúri dilettáns.
A művészet biztosította „reprezentáció” és önlegitimáció hozzátartozott a művészeteket kedvelő és nem kedvelő, de a pompa és a ragyogás részének tudó társadalmi/társasági „elit” létéhez; akár jelképesnek is tekinthető, hogy a régi operaházak egyfelől az önmutogatás színhelyei (francia és orosz regényekből ismerősen), a messzelátóval végigpásztázott-szemlélt páholyok sorában helyet foglaló előkelőségek olykor függönnyel határolódtak el a „közönségtől”, s fogyasztották el vacsorájukat, miközben énekesek tették dolgukat. Az előkelők megjelentek és nem jelentek meg, ott voltak és nem voltak ott, a megjelenés helye csak annyira lett fontos, amennyire az ő megjelenésük hitelesítette, és ezzel a művész(et)nek értésére adták, ki és mi „számít” ebben a világban. Ugyanakkor igény mutatkozott a befutott művész alkotta festményre, meghatározott alkalmakkor az alkalmi versre és színjátékra, a zenére, a társas összejöveteleken esetleg az előadóművész(ek)re, az előadóművészettel maguk is megpróbálkoztak; mindennek karikatúrája a XIX. századi, vidéki, kis- és középnemesi orosz szalon, amelyben felhangzik a divatos európai művészet idáig érő és némileg pervertált „üzenete”.
Hogy aztán a XX. század totalitárius diktatúrái fölerősítsék mindazt, amit a korábbi évszázadok egészen más gondolkodástörténeti szituációkban előlegeztek: a reprezentáció fontosságának fölismerése mellett a XIX. század ideologikus megfogalmazásaiban még egy másik „narratívához” kényszerítve a manipuláció „akarása” legyen az a tényező, amely Hatalom és művészet viszonyát leplezetlenül törekszik meghatározni. Ehhez azonban egy olyan megfontolás is szükségeltetik, amely nem a Hatalom, hanem a művész(et) részéről indul el, kap alakot, s lesz a tévelygés, tévesztés, csalás és megcsalatás eszköze.
Többen töprengtek el már azon (a tényen), miként lehetséges az, hogy jeles gondolkodók, a világkultúrában egyébként eligazodó költők, magas képzettségű művészek nem egyszerűen beilleszkedtek a totális diktatúrák mechanizmusába, hanem előkészítőkként, majd ideológiai társutasként, esetleg hivatalt vállaló „alkalmazott”-ként ott látjuk őket, ahol valójában működtetik a diktatúrát, s vagy fölismerik csapdahelyzetüket, vagy úgy tesznek, mint akik nem ismerik, későn ismerik föl, utólagosan becsapottságukat emlegetik, valójában akkor döbbenve rá, hogy a Hatalom a szellemi tekintély támogatására számított csupán, eszközként bánt velük, amikor személyes-művészi egzisztenciájuk kerül(t) veszélybe. Hogyan lehetséges az, hogy akár a náci, akár a bolsevik, akár a nyilas, akár a francia kollaboráns rezsim történetében tallózunk, több olyan, a nemzeti, sőt nemegyszer az európai kultúrában fontos szerepet játszó személyiség aktív közreműködését regisztrálhatjuk, akik az „ordas” eszmék formába öntődéséért, terjesztéséért, ha úgy tetszik, „tömeg”-hatásáért felelősek; az „írástudók árulása” nem eléggé pontos kifejezése annak, ami az „írástudók”-kal történt, hiszen nem megtévesztettekről, hanem tudatos vállalókról volt/van szó, akiknek pályájából lehetett következtetni az 1930-as esztendőkbeli fordulatokra, de akiknek pályája alakulhatott volna úgy is, hogy korán, eleve szembefordulnak a totális diktatúrának valójában művészetellenes, megrögzített-totális ideológikumával. Az olasz futurista Marinetti kiáltványaiban ugyan fölvetődik a szociális kérdés megoldatlansága, s így lehetőség a társadalmi igazságtalanságok orvoslását sürgető attitűd megalkotására, de az erőszakvallás, a némileg felelőtlen nacionalista frazeológia (ma látható igazán) Mussolini fasizmusa felé mutat, illetőleg, Mussolini fasizmusa ráépülhet Marinetti ideológiájára, hogy aztán a totális olasz állam ideológiája kivesse eszköztárából Marinettiék avantgárd, nyelv- és gondolat-felforgató „ellenállását”, és a diktatúrák kedvelt pszeudo-klasszicizmusát fogadtassa el „hivatalos” művészetként. Majakovszkij orosz futurizmusa hiába popularizálódott az 1917-es eseményeket követőleg, hiába igyekezett verseiben egy emberszabású népvezér alakját, a szobor-Lenin helyett a „gondolkodóét” megörökíteni, az avantgárdtól a hivatalosság felé mozdulva, elveszítette a nem hivatalos „tudat” képviselőinek bizalmát, ugyanakkor korántsem nyerte el maradéktalanul a sztálinizmusba fúló állami-társadalmi berendezkedés „elit”-jéét, s így légüres térbe kerülve tapasztalta, milyen az, ha a „forradalom felfalja gyermekeit”. Thomas Mann Doktor Faustusa mutat be egy ártatlannak tetsző társaságot, amely jóval az 1933-as fordulat előtt konzervativizmusával és nihilizmusával kételkedik a polgári-liberális értékekben, egy új barbárságnak készítve az utat: „Érdekes, részint kínos, részint komikus jelenség volt már most, ha von Riedesel konzervativizmusa összeütközött egy másik fajta konzervativizmussal, amely nem a »még mindig«, hanem a »már megint« álláspontján állt, egy forradalom utáni és forradalomellenes konzervativizmussal, amely a másik oldalról támadta a polgári liberális értékrendet, nem az előtte, hanem az utána jövő szemszögéből.” Bonyolult módon kapcsolódik a „felvilágosodás dialektiká”-jához, illetőleg folytat vele vitát. Minthogy a felvilágosodás eszmeisége kiszorította a teokratikus világképet, mítosztalanított, hogy létrehozza az Ész mítoszát, ez eszmeiség pervertálódása az Homais patikusok vulgarizálásába torkollott, valamint az anti-mítosz egy, a Hatalom szempontjából felfogott ésszerűség igazolásába, olyan mítoszéba, amely viszont a totális diktatúrák szinte hivatalos vallásává lett. Másrészről viszont a vezér-elv tömegméretű elfogadtatásával olyan anti-utópiát legitimált, amelyben az irracionalista, sőt az abszurd lett racionalitássá, a hivatalossá lett mitológiát a manipuláció „nyelvével” tette emészthetővé és követhetővé, nem utolsósorban igénybe véve az önmaguk megtévesztésével jellemezhető „értelmiségiek” „írásos” támogatását is. Az már csak „technikai” kérdés, hogy ennek érdekében intézményi (át)szervezés is történt, a tudományos és a művészeti élet szervezeteiben a hűségesnek és megbízhatónak tekinthető (vagy vélt) személyiségek foglalták el mindaddig a vezető pozíciókat, amíg felhasználhatóknak bizonyultak (beszédes tanulmány tárgya lehetne a XX. század egyik legfontosabb német költőjének, Gottfried Benn-nek az esete! – de legalább olyan tanulságos Pilnyaké, akit termelési regénye sem tudott megmenteni sorsától).

Az azonban a tárgyalás során még nem tetszett ki, hogy jogosultnak és védhetőnek mutatkozik-e dolgozatom címe, hiszen egyelőre inkább a Hatalomnak kiszolgáltatott és a Hatalmat kiszolgáló művész(et)ről volt szó, és legfeljebb sejtésekben/sejtetésekben céloztam arra, hogy jó néhány esetben a művész megkérte szolgáltatásai/szolgálatai árát. A hatalom viszonylag korán beépítette működési mechanizmusába és ezen keresztül a művészetek működtetésének mechanizmusába is a cenzúrát, amely szintén viszonylag korán lett öncenzúrává: s itt nem olyan tévesztésekről(?) van szó, hogy az Oblomov szerzője, Goncsarov cenzorként tevékenykedett. A politikai, gazdasági, erkölcsi, „nemzeti” rend fenntartása, őrzése, az inkább sugallt, kikényszerített, mint valóságos társadalmi béke, egy állítólagos közízlés védelme a Hatalom változatlan fenntartása érdekében jelöli meg a határokat, amelyeket szükségeseknek vél, esztétikaivá „dimenzionálva” át a valójában (ön)védelmi aktust. Ugyanakkor az írói ellenállással számolva manipulatív eszközök bevetését is szorgalmazza, és e téren joggal számíthat művészek kollaborációjára; itt csak célozni tudok a Klaus Mann-levélre adott Benn-válaszra. Amit azonban hangsúlyozni szeretnék, az emigrációba távozó írók és a Hatalom „viszonya”, kezdve az Isteni színjátékba a politikai ellenfeleket (bűnösként megnevezve, bűnhődéssel sújtva) belekomponáló Dantéval, a Dantéra hivatkozó, a szabad gondolkodást fenyegető Hatalommal szembeszegülő Heinével folytatva (kinek „gáláns” ajánlata a szatírát fordítja vissza a manipulációs törekvésekre), egészen Márai Sándorig, aki újságcikkben, rádiós üzenetben, „kulcs”-regény formában mutat rá a Hatalom és a „művész”-et álságos szövetségének külső és belső ellentmondásaira; míg Dante egyrészről világképébe foglalja a bűn megméretésének megjeleníthetőségét, másrészről a totális világképpel totális világképet állít szembe, Heine a kortársi viszonylatokban felmutatja a szabad gondolkodás lehetőségeit (az emigráció iszonyatos függetlenségében, a nyelvi hazában, de az anyanyelvi hazától távol), miközben a maga történetébe foglalja a manipulációs tevékenységek szétfoszlatásának irodalomként létezéssé emelt elgondolását, Márai Sándor hosszan és állhatatosan világít rá arra, hogy Hatalom és művész(et) foglyul ejtette egymást, a művész(et) aláveti magát a Hatalomnak, a művész minden neki megítélt díjat elfogad, betagolódik egy művészetellenes szisztémába, miközben titokban, otthon, az íróasztalfiók számára, nem remélve a változást, mégis minden eshetőségre készen megalkotja az „ódát”, amellyel a belső emigrációt demonstrálni lehet (vö. Rómában történt valami című regényével). A Hatalom tehát számít a művészre, de főleg arra, hogy a művész népszerűsítse a népszerűsíthetetlent, elfogadásra ajánlja az elfogadhatatlant. A művész(et) és önmaga közé azonban beiktat egy közöttes tényezőt, azokat a művészeket, „teoretikusokat”, akik biztosítják és nehezítik az átjárást a művész(et) és a Hatalom között, Író- és egyéb szövetséget, a művész(et)i mechanizmus ellenőrzőit, a Gondolatrendőrséget, amely még az el nem készült, Hatalom-ellenesnek vélt műalkotásokra is kész lesújtani (Bulgakov Mester és Margaritájában a diktatúra művészet-rendszerének pontos leírását kapjuk, hivatal, kedvezményezettség, kiadási/kiadói eljárás, előzetes kritika, ideológikum összefonódottságát, hálózatát, amelyet tömörebben irodalompolitikának is lehetne nevezni, ezzel az oxymoronnal érzékeltetve egymással ellentétes tényezők együttmondásának módozatát!). Csakhogy a Hatalom olykor éppen az ideológia teljes kidolgozottsága révén mond csődöt. Jó példa erre az 1940-es, 1950-es esztendők magyar irodalma és értékelése a Hatalom részéről. Míg a Hatalom nélkülözhetetlennek és szükségesnek vélte az irodalom „államosítás”-át, az irodalomnak (és más művészeteknek) a hétköznapi lét szervezettségére lefordítását, termelési regények, „pártos”-osztályharcos versek, színművek, festmények készítését, a szocialista realistának nevezett módszer és marxistának titulált világnézet elsajátítását, érvényesítését, addig másfelől a Hatalom részéről rosszalló hangok jutottak el az írókhoz, a sematikus ábrázolás, az üres beszéd vétségében elmarasztalva mindazokat, akik erővel igyekeztek eleget tenni az efféle késztetéseknek. Korántsem a művészek túlteljesítő szándéka ütközött bele a pártosság éber őreinek „esztétikai” megállapításaiba; a végrehajtott párt- és ideológiai utasításoknak megfelelni kívánó művészek a pártos elvárások foglyaiként foglyul ejtették a szabályozás és értékelés szerepét betöltő ideológiát, amely azért mondott csődöt, mert nem tette lehetővé a művészeknek azt az agitatív alkotást (és annak hatóképességét), amelynek módszere, nemegyszer tematikája, „nyelve” valójában az ideológia révén fogalmazódott meg. Kölcsönösen bénította egymást a Hatalom meg a művészet, a Hatalom követelményeivel a művészetet, a művészet a Hatalmat azzal, hogy engedelmesen szolgálta. „Fortélyos félelem igazgat”: ez a József Attila-verssor érzékletesen jellemzi az egyre abszurdabbá váló helyzetet, a diktatúrák Pártjainak, a Pártnak és a művészeteknek a viszonyát. Fortélyosnak mondható ez az abszurditás, mivel sem a művész nem bízhat egy idő után a Pártban (Gottfried Benn-nek is tapasztalnia kellett, hogy – József Attilát átírva-tékozolta „bizalmát”, mivel látszatperekre mindig kész a Hatalom, viszont a Párt is gyanakodik a művészekre, sosem lehet tudni, mi az, amit a művész elrejt, amit álnéven szamizdatban ad közre; mi az, ami rejtve-allegórikusan jelzi a belső ellenállást, melyik műnek milyen az „áthallása”. A fortélyosság a félelmet is működteti; Bulgakov Mesterének szuterénje elegendő ahhoz, hogy egzisztenciális következményei legyenek, amelyek az őrültek házáig vezetnek, a Hatalom kedvencei, hivatalos művészei sincsenek megvédve a támadásoktól, míg a feladatokat maximálisan teljesítő szerzők rádöbbenése pályájuk zsákutcás voltára a lázadást, a szembeszegülést hívhatja elő, amint ezt a magyar irodalom története 1949 és 1956 között bizonyítja (párhuzamai a lengyeleknél, a cseheknél vagy éppen a szlovákoknál is meglelhetők). Ugyanakkor az élet és így a művészet minden apró részletét igazgatni kívánó hatalmi akarat éppen túlzó elvárásaival szervezi meg előbb a tökéletes kiszolgáltatottság és engedelmesség hálózatát, és eredményezi utóbb az engedetlenséget, a kételkedést, a tiltakozást. A fortélyos félelem csupán addig tartható életben, míg a Hatalom teljesen ura a helyzetnek, szövetségesei között nem kizárólag tehetségtelen akarnokok találhatók, hanem az illúziókkal teli becsapottak, a tehetséges alkalmazkodók, az önmagukat (és másokat), nemegyszer jóindulatból, másszor elfogultságból, félrevezetők. A Hatalom és művész(et) legújabb kori szövetkezése mindig időleges, a törés vagy a szakítás mintegy bele van kódolva ebbe az ambivalens viszonyba. Ambivalensnek minősíthető ez a viszony, mivel – volt róla szó – fortélyos félelem igazgatja, de még inkább azért, mert egy kései/későbbi perspektívából visszatekintve átértékelődhet, a kortársiként alig érzékelhető mozzanatok jelentősége megnövekedhet, lényeginek szánt(?), vélt elemek eljelentéktelenedhetnek, így a hagyománytörténés során más lehet fontos, mint a mű megszületése pillanataiban. Minek következtében kitetszik/kitetszhet, hogy amit a Hatalom kollaborációként könyvelt el, abban ott rejtőzik/rejtőzhet a távolságtartást jelző irónia, viszont amit elutasított/elmarasztalt, pontosan beleillik a Hatalom elvárta művészetszerkezetbe. A túlzott alkalmazkodás meg a látszólagos tartózkodás az utókor horizontjában összeérhet, egymásba csaphat át, a tiltások és engedélyezések hálózattá szerveződhetnek, és olykor sokkal erőteljesebben figyelmeztetnek arra: mi nem készülhetett el, mi nem láthatott napvilágot, minek megalkotására még gondolni sem lehetett, mint arra, hogy a Hatalom utat engedett a cenzúra és az öncenzúra által a publikálásnak, és ezzel ható- és vonzáskörébe vonta az alkotót és az alkotást. Egyben tanúsítja részint önnön nagyvonalúságát, részint figyelmeztet: meddig mehet el a művész. A meg nem született, mert meg nem születhetett alkotások aztán éppen úgy részei a korszak irodalom/művészettörténetének, mint a különféle sérelmeket szenvedettek. Ezek befogadástörténetét szintén a Hatalom szabályozhatja, még a kereskedelmi forgalom tekintetében is, például kötelezővé tévén a könyvtáraknak, intézményeknek megvásárlását, vagy (ellenkezőleg) eltiltván azok kölcsönzését az érdeklődő olvasóknak, létrehozván a Zárolt Kiadványok Tárát, amelyben kizárólag a különleges kutatási engedéllyel bíró könyvtárlátogatók olvashattak. Persze, a könyvégetések és a könyvek zúzdába küldésének rituáléja a Hatalom „jelzése”, amely az „elfajzott”, illetőleg a „burzsoá ál-művészetnek” szólt, hogy aztán a szerzők a kényszer-munkatáborokban folytassák, nemegyszer végezzék be életüket, a Hatalom és művészet lehetséges viszonyrendszerének „esettanulmányai”-ként. Hogy még ez sem ébresztett rá jeles művészeket, hol a helyük, és hogy továbbra is föllelhetők naiv társutasok és ideológusok a Hatalom szolgálatában, nemegyszer pszichopatológiai tanulmányt igényelne, mindenesetre alapos személyiségvizsgálatot. Mivel a Hatalom (ki)használja mindazokat, akik hajlanak a kompromisszumokra, a könnyebb ellenállás irányába térnek, akik nem a művészettel szemben elkötelezettek, hanem a (napi) politikai álságokkal szemben. Ők az írás és az Írás árulói. Akik a történelemben már nem egy ízben olyan wales-i bárdoknak bizonyultak, akik dicsőítették Edward királyt.
1938-ban Faludy György hangján antológiába szerveződtek az európai költők; a Művészeteket/művészeket fenyegető, emigrációba kergető időben Heine kortársának, August von Platen grófnak verse int felénk:

Mit bánod, ha álarcban, lopva járul
eléd, mikor bitangok környezik?
Hazánk, melyet kormánya nyíltan árul
is csak titokban sírja könnyeit.

Nem lelkesülsz, csak despota királyon?
Vagy még kívánsz korlátlan urat,
hogy népe közt, mint rengetegben járjon,
s úgy lőjön embert, mint vadász nyulat?

Zubbonyt akarsz a gondolatra szabni,
rabláncra fűzöd a tettet, a szót?
Ribanc: sajtóddal mered fojtogatni
az eszmét, az örökre lobogót?

Ugyanebben az antológiában csöndesen bújik meg Arany János kevesebbet emlegetett, ironikus költői intelme, A régi panasz:

Hogy’ reméltünk! s mint csalódánk!
És magunkban mekkorát!...
Hisz csak egy pontot kerestünk:
Megtalálva, onnan estünk;
Így bukásunk lelki vád. (...)

Mennyi szájhős! mennyi lárma!
S egyre sűllyedt a naszád;
Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
Tudni bölcsen, a hazát.

A művész(et) sorsa, helyzete többnyire a Hatalommal szemben határozódik meg, a „hatalom védte bensőségesség”-ben mainapság már nemigen születik/született „nagy művészet”. Sokkal inkább, többnyire a másik oldalon. A költő valaha a szabadság rendjét álmodta, azt, hogy annak létrejötte lehetővé teszi a játékot, mivel – mint tudjuk – csak szabad ember képes a játékra, mivel a játékban szabadsága kap alakot.

Végh Péter

Honvágy

„Majd tetteik gyümölcsét eszik.”
(Péld.1,31)

1. Mesztic asszony

Juanita abban az évben töltötte be hatvanadik életévét. Szerencsére még kitűnő egészségnek örvendett. Korához képest mozgékony, termetre kissé alacsonyabb, majdnem tömzsi volt. Rézbarna, cserzett arcán finom ráncok, szarkalábak kígyóztak. Sűrű, fekete, két varkocsba font hajába csak elvétve vegyült ősz hajszál. Kíváncsi szemei nyíltságról és józanságról árulkodtak. Ruházata a lehető legegyszerűbb volt. Került minden feltűnést és divathóbortot. Alul bő, tarka szoknyát viselt, felette a lámák gyapjából szőtt poncsót3. Megnyerő kinézete és elvitathatatlan műveltségről tanúskodó magaviselete folytán diákjai nagyon kedvelték.
Fiatalon egy ideig postáskisasszony, később kórházi ápoló volt, majd édesanyja, Maríja ösztönzésére tanítónői kurzust végzett és egész nyugdíjaztatásáig az egyik helybeli iskolában tanított a „fehér öböl” városában, Bahía Blancában.
Hatvanadik születésnapját követően egy napon Juanita asszony szíve lázadozni kezdett. Haza vágyott ősei földjére Patagóniába4, a nagy folyókon túlra. Az ottani meszeta5 tavakkal, dombokkal, erdőkkel tarkított vidékén állt elhagyatva nagyszülei kicsiny kúriája, akik spanyolok és indiánok leszármazottai voltak. Szeretett volna még néhány nyugodt évet leélni ott, távol a világ zajától, együtt az ősök szellemével, a múlttal.
A bérház, melyben évtizedekig lakott, a kikötő közelében állt. Ez a fekvés a tenger és a vitorlások látványán kívül csupa rossz dologgal járt együtt. Megviselt idegzete már nem bírta elviselni a teherhajók örökös pöfögését, a rakodódaruk nyikorgását, a konzerv- és cukorgyárak émelyítő füstjét, a kátrány és hordalékfa szagát és a mindenhol jelenlévő halbűzt. E sok-sok ártalom helyébe a déli felföld fenyveseinek magánya és vadvizeinek andalító zenéje után vágyott.
Juanita háza a parti sávon eukaliptuszok és platánok árnyékában állt, az egyik Villa miseria6 tőszomszédságában. Ezt a városrészt a világ minden tájáról odavetődött tengerészek, halászok, rakodómunkások lakták, cölöpökön álló kezdetleges bádog, bambusznád, vagy fakunyhóban. A földszintes bérházak sora eredetileg a vámhivatalnokok számára épült, később a város bérbe adta különböző állami alkalmazásban lévő családoknak.
A háznak csupán néhány ablaka nyílt a tenger felé, mert a szobák a belső udvarra néztek, melynek közepén kerekes kút állt, körülötte virágok illatoztak – rózsák, orchideák, hortenziák, díszpálmák és különféle virágzatú kaktuszok –, Juanita mindenre kiáradó szeretetének és törődésének látható jelei. Naphosszat bíbelődött velük, gyönyörködött bennük. Az alkalmi látogató majd mindig a fal melletti padok egyikén találta, metszőollóval és öntözőkannával körülbástyázva vagy kapával a kézben.
Juanita élete nagyobbik részét tanulással, tanítással és édesanyja ápolásával töltötte. Maríja már évekkel ezelőtt meghalt, mert a nehéz munkásélet és a kokalevelek7 örökös rágása aláásta egészségét. Azóta Juanita magányosan éldegélt.
Úgy adódott, hogy nem ment férjhez. A mesztic férfiak túl kifinomultnak, mimózalelkűnek8, a fehérek viszont kinézete alapján alacsonyabbrendűnek tartották. Így aztán élete során jutott elég ideje az álmodozásra meg arra, hogy bebizonyítsa: az ő ereiben nem csak indián vér csörgedezik. Ezért az édesanyjától tanult indián nyelven kívül megtanulta az ország hivatalos nyelvét, a spanyolt, és édesapjától, aki a Felvidékről származó telepesek egyike volt, a magyart. Édesanyja hoszszú együttlétük során sokat mesélt neki arról, miként ismerkedett meg férjével, hogyan éltek a Pampán. Beszélt neki szerelmük, házasságuk és Juanita születésének körülményeiről. De legtöbbször férjéről, Samról.
Sam, teljes nevén Csallóközi Nagy Sámuel9, a húszas évek végén érkezett Argentínába. Akkor még alig múlt húszéves. Termetes növése, szikár teste, göndör haja, nagy harcsabajsza, kiugró hegyes pofacsontja alapján lerítt róla, hogy idegen. Egy európai parasztemberféle. Maríja már kapcsolatuk elején észrevette, hogy Sam nagyon nyughatatlan, forrongó természetű. És azt is, hogy valami belül marcangolja a lelkét. Talán mert mindig többet akart, többre vágyott, mint ami éppen volt. De lehet, hogy a bűntudat vagy a honvágy emésztette. Férfias külseje és viselkedése hamar felkeltette Maríja érdeklődését, aki éppen akkor töltötte be tizenhatodik életévét, mikor szülei Sam birtokára szegődtek, idénymunkára…
Juanitának bútorain, könyvein, kézimunkáin és virágain kívül egyebe nem volt, úgyhogy egykori kedves diákja Manuel, aki teherfuvarozással is foglalkozott, viszonylag simán átköltöztette új lakhelyére. Csak az utazás volt kissé fárasztó és hosszadalmas.
Mivel Juanita szándékáról jó előre tudatta egyik unokafivérét, az a családjával idejekorán leutazott Patagóniába és szépen kifestette és kitakarította a házikót. Juanita szemei csak úgy ragyogtak a boldogságtól, mikor átlépte új otthona küszöbét. Maga irányította a bútorok, könyvek, virágok elhelyezését. Nem győzött gyönyörködni új otthonában és hálálkodni. – Gyermekeim! – mondta Pablónak és Letíciának. – Nem is tudjátok, hogy mekkora örömet szereztetek nekem! Mekkora boldogságot! Köszönöm nektek.
Szerette volna meghálálni segítségüket, de mivel se Pabló, se Letícia nem fogadtak el tőle semmit, ezért szép ajándékokkal lepte meg a gyerekeket. Simónt egy képeskönyvvel, mely Dél-Amerika természeti szépségeit ecsetelte, Juant egy érdekes társasjátékkal. Végül Letícia nem tudott ellenállni Juanita unszolásának és elfogadott tőle néhány szép kézimunkát és házi szőttest.
Juanita új otthonában új életre kelt. A tengerparti bérházat, a zajos és bűzös kikötői negyedet hamar elfelejtette. Szerette volna lakhatóvá tenni új otthonát, ezért ablakaiban egyre szaporodtak a szebbnél szebb virágok. Később tyúkok és kakas után nézett, s végül beszerzett házőrzőnek egy szelíd lajhárt10.
Juanita már hosszabb ideje kacérkodott azzal a gondolattal, hogy papírra veti élete folyását. Most erre a legrejtettebb álmára is sor kerülhetett. Esténként mate-teát11 iszogatva a naplóját írogatta…

(Részletek Juanita naplójából)

2. A Pampa

Engem életem során a fájdalom akadályozott meg abban, hogy írjak. A mélységes, kimondhatatlan fájdalom. – Milyen fájdalom? – kérditek jogosan. – Testi, vagy lelki? Erre csak azt felelhetem: – Lelki. Egy súlyos teher, amit cipelnem kellett, amit magamban hordoztam némán, alázattal egy életen át. Egy mély lelki seb, mely sokkal jobban fájt volna, ha időnap előtt megbolygatom. De most, hogy betöltöttem hatvanadik életévem és teljesen magamra maradtam, úgy érzem, nincs többé takargatnivalóm. Szerencsére szellemileg még ép vagyok, az eszem éles és az emlékezetem jó. Úgy érzem, el kell mondanom, amit egész életem során még magam előtt is eltitkoltam, elhallgattam, a lelkem mélyére rejtettem. Elbeszélem viszontagságos életünket a Pampán, tüneményes gyermekkoromat és megrajzolom szüleim portréját. Bocsássátok meg, ha a múló idő kissé megszépítette a régmúlt dolgokat és szüleim arcvonásait. Nem tehetek róla.
Apám egy nagyobb bevándorlócsoporttal együtt érkezett Európából, még a húszas évek végén. Birtoka Santa Fé közelében volt a Pampán, más birtokok tőszomszédságában. Akkoriban az ország vezetői kedvező feltételek mellett birtokhoz és kezdőtőkéhez juttatták az Európából bevándorló telepeseket, azzal a céllal, hogy betelepítsék az érintetlen területeket és ezzel fellendítsék az ország gazdaságát és életszínvonalát.

Amikor a spanyol hódítók először hatoltak be a Pampára, békésen vadászgató indián törzseket találtak ott. Később szarvasmarhákat hoztak Európából. A marhaállomány rohamosan szaporodott, s alig száz év elteltével már félig elvadult csordák kóboroltak a füves síkságokon. Egyre jobban kiszorították a Pampa állatait, a lámát és a nandut13.
A múlt század közepétől14 kezdett benépesülni a Pampa. Az indián törzseket katonai expedíciókkal fokozatosan kiszorították vagy kiirtották. Ekkor jöttek létre a világtól elzárt farmok, birtokok; ahogy mi nevezzük: a haciendák15.
A mi birtokunk közepén négy-öt – fákkal, élő sövénnyel körbeültetett – épület állt, melyet végtelenbe nyúló gabonaföldek vettek körül. A főépület kőből épült koloniális stílusban. Szerény igényeinknek jócskán megfelelt. A melléképületeket fából ácsolták a tehenek, lovak és a juhok tartására.
Századunk elején a Pampa képe teljesen megváltozott. Az állattenyésztést egyre inkább kiszorította a földművelés. A birtokokat élő sövénnyel, szögesdróttal vették körül. Nagyságuk tíz és száz hektár között mozgott. Apám birtoka a kisebbek közé tartozott. Az előző birtokosok már feltörték az ugart. Bozóttól, cserjéktől, fáktól megtisztították a roppant területet. Mikor apám a Pampára vetődött, ott már végtelen búza-, kukorica-, gyapot-, len- és lucernamezők fogadták.
Szerény tudásom szerint édesapám Közép-Európából, a Duna középső szakaszán elterülő magyar Alföldről érkezett. Az ottani szárazföldi éghajlat kissé más, mint a mi tájainkon, mert nálunk a széljárás nagyon váltakozó. Olykor orkánszerű szelek söpörnek végig a Pampán és mindent elpusztítanak. Ezért a csapadék nagyon változékony. A tél viszont meleg és száraz. Apám erről semmit sem tudott.
A tavasztól őszig tartó évszakban a pampero16 több fokkal lehűti a levegőt és heves zivatarok járnak a nyomában. A zanda17 viszont meleg, tikkasztó és kitartó légáramlataival elbágyasztja vagy mértéktelenül felizgatja a Pampa lakóit, és ezért „az őrültek szelének” is nevezik. Az újságok gyakran írnak őrült ámokfutókról, akik a zanda betörésekor késükkel, puskájukkal az útjukba kerülő embereket egyszerűen megölik.
Ha a tavasztól őszig tartó esős évszakban a zanda uralkodik, forró, elviselhetetlen lesz a nyár, s az aszály elviszi a termést18.
Még apró gyermekkoromban, mikor láttam, hogy mekkora pusztítást okoz az orkán, s ugyanakkor mekkora hőséget hoz magával a száraz északi szél, megkérdeztem szüleimtől: – Ki bünteti meg a szelet, mikor rosszat csinál? De ők csak nevettek balgaságomon.

3. Egy álom

Édesapám még apró gyerekként olvasott egy könyvben Amerikáról, a végtelen lehetőségek földjéről. Az alaszkai aranyásókról, az észak-amerikai bevándorlók élcsapatáról – a préri új urairól –, a Mato Grosso19 szerencselovagjairól, az Amazonas őserdeiben és az Andok égbe nyúló hegyláncai közt élő indiánokról és a Pampán szabadon legelésző óriási marhacsordákról. Az amerikai álom rabja lett. Amerikát mesés eldorádónak20 képzelte, mely egyre ontja magából a sok kincset és földi javakat.
Gyermekkora egyik legkedvesebb olvasmánya, Arany János Toldija, egy híres középkori vitézről szóló költemény volt, aki mindig többre vágyott, s óriási erejével bárkit legyőzött. Ez a hősköltemény ösztönzőleg hatott rá. Szeretett volna olyanná válni, mint ő volt, olyanná, aki erejével és eszével dicsőséget, hírt és nevet szerez népének a messzi földön. Szerette volna megmutatni, hogy ő többre képes, mint amit addig tett.
Ettől kezdve élete megváltozott. Az otthoni sanyarú paraszti életet lenézte. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy mielőbb Amerikába utazzon és ott megcsinálja a szerencséjét.

– Ez itt nem élet. Nem bírom tovább! Megfulladok! Nekem mennem kell! Miért ne? Nyitva áll előttem az egész világ – mondogatta gyakran, önmagát is bátorítva.
Az első világháború lövészárkaiban ez az álom tartotta benne a lelket. A súlyos csaták közepette megfogadta, ha sikerül élve megúsznia, úgy elhagyja a családját, a hazáját és új életet kezd a Föld túlsó felén.
Évekkel ezelőtt sikerült felvennem a kapcsolatot édesapám otthoni rokonságával. Lánytestvérei akkoriban még éltek. Közülük Júlia, a legidősebb lány, válaszolt a levelemre. Az ő leveleiből tudtam meg, hogy apám, alighogy hazatért a háborúból, máris indulni akart. Persze, várnia kellett, mert abban a nehéz időben még élelemre is alig futotta. Édesapjuk hirtelen elhunytával, aki nagyon ellenezte apám tervét, viszont megváltozott a helyzet. Édesanyja, egyetlen bátyja és lánytestvérei végül is beleegyeztek, hogy megkapja az örökségből rá eső részt. Eladtak néhány parlagon heverő földet, s a pénzt neki adták. Testvérei próbáltak a lelkére beszélni, hogy maradjon, mert otthon becsületes, kitartó munkával megélhet, családot alapíthat és keresztyénhez illő életet élhet. De ő, Júlia szavai szerint: „Már apró gyermekkora óta nagyon akaratos, keményfejű volt. Fellázadt a paraszti sors ellen, mert vakon hitt a szerencséjében. Kalandra és gazdagságra vágyott. Édesanyánk szíve majd megszakadt, mikor tudatára ébredt, hogy férje után elveszti legkisebb fiát is. Talán örökre.”
„Az első vonattal aztán el is utazott. Olyan gyorsan történt mindez, hogy szinte rá sem ébredtünk öcsénk elvesztésére. Szerencsére másik öcsénk, Benjámin itthon maradt, és helyette is dolgozott a földeken.”

Apám viszonylag keveset beszélt fiatalságáról, a múltról. De a hosszú, viszontagságos utazása legszebb pillanatát többször elmesélte. Azt a pillanatot, amikor a tengerjáró hajóról először pillantotta meg álmai földjét, az amerikai partokat. Az az érzés, mely hatalmába kerítette, számunkra elképzelhetetlen. Csak az értheti meg, aki már átélt egyszer egy ilyen nagyszerű pillanatot.
A hajó először Rio de Janeiróban kötött ki. Apám ott lépett először amerikai földre. Lenyűgözte az óriási öböl, a cukorsüveg formájú hegyek látványa és a város, a fény és a karneválok városa. Miután a hajót megpakolták fűtőanyaggal, – mert akkoriban még gőzhajók szelték az óceánt –, továbbindultak.
Hajójuk ezután a Pampa kapujában, Buenos Airesben kötött ki. Apám hoszszú utazásának végállomásán. A ma már többmilliós város akkor még csupán pár százezer lakost számláló, provinciális jellegű főváros volt. Csak később, a Pampa fejlődésével együtt vált világvárossá. Apámnak hiányos nyelvtudása miatt sokáig tartott, míg sikerült átvergődnie magát a hivatalok dzsungelén, amíg letelepedési engedélyt szerzett és kijelölték számára a birtokot.

4. Élet a Pampán

Apám elmondása szerint az első években kissé zavarta, hogy a Pampán az emberek egymástól elszigetelt birtokokon, farmokon élnek. Hiányzott neki az otthoni falu meghitt közössége, melyet gyermekkorától megszokott. Mikor a munka végeztével az egész falu apraja-nagyja ünneplőbe bújt és templomba sietett, vagy virradatig táncolt, dalolt az éppen soron következő lakodalomban vagy farsangi mulatságon.
A Pampa végtelensége, csöndje és mérhetetlen ellenállása sok mindenre megtanította. Kezdett megváltozni. Szilaj természetét az új élet kezdte kikezdeni. Néha úgy érezte magát, mintha egy sziget foglya lenne. Persze ő a temérdek munka és az óriási felelősség foglya lett. Illúziói az arany és a mesebeli gazdagság országáról, ahol nem kell dolgozni, csak „tejben és vajban fürödni”, kezdtek semmivé foszlani.
Hogy enyhítse a magány és bezártság érzését, úgy gondolta, hogy társ után kell néznie. Rajta kívül a birtokon csak vendégmunkások éltek, családjukkal. Nagyszüleim kint a földeken dolgoztak. Édesanyám, aki még csak tizenhatodik évében volt akkor, a konyhában segédkezett.
Anyámtól tudom, hogy az első időkben gyakran találkoztak úgy, hogy egy szót is váltottak volna. Egyszer az istálló bejáratában, máskor kint a földeken. Apám úgy tekintett rá is, mint a többi alkalmazottra. De egy napon minden megváltozott. Nyár eleji vasárnap délutánon történt. Édesanyám egy terebélyes fa hűvösében üldögélt. A haját fésülgette, indián szokás szerint fonogatta, mikor apám éppen arra lovagolt. Abba az irányba tévedt a tekintete, ahol anyám ült, s ekkor véletlenül felvillant a tükör anyám kezében. Ha ez a villanás nem lett volna, talán ma én sem lennék ( a napfénynek köszönhetem az életem). Mert ez a villanás olyan volt apám számára, mint egy titkos jelzés. Úgy érezte, hogy választ kapott élete egyik égető kérdésére. Utána egyre gyakrabban gondolt anyámra és kereste a közelségét. Úgy érezte, hogy a munka is jobban megy, ha van kire gondolnia. Régi lobbanékony énje megszelídült és a vágy egyre emésztette. Anyám gondolni sem mert semmilyen komolyabb kapcsolatra, mivel nagy volt köztük a társadalmi különbség.
Érzésem szerint ezek voltak apám életének legszebb pillanatai. Úgy érezte, hogy újra álmai közelébe ért, csak meg kell ragadnia őket. Anyám jelenléte fokozta munkakedvét. Eleinte szégyellt és titkolt kapcsolatuk idővel egyre tudatosabbá vált. A pár elejtett szót, bókot, rövidke séták követték. Szabad idejükben együtt kóboroltak a földeken, gyönyörködtek a tájban és egymásban. Este a teraszon üldögélve a csillagokat lesték.
Nagyszüleim, akik spanyolok és indiánok leszármazottai voltak, féltek ettől a kapcsolattól, mert már hallottak számos olyan esetről, mikor a gazda kiadta az egész család útját, miután megbecstelenítette a szolgálót, hogy megszabaduljon a kötelezettségektől. De később látták, hogy apám jó szívvel van hozzájuk, nem nézi le őket, hisz maga is paraszti származék. Apám, hogy bebizonyítsa jóindulatát, nagyszüleimet megtette a birtok felügyelőivé. Nem kellett többé kint a földeken gürcölniük, a gazdaságban látták el a teendőket.
Aztán megtörtént a baj. Mikor látták, hogy útban vagyok, sietve összeütötték a lakodalmat. Véletlenül egy ferences barát éppen ott tartózkodott a birtokon. Átutazóban volt. Ő adta össze szüleimet. Borjút vágtak és sok finomságot, italt hoztak a városból. Apám méltón megvendégelte minden munkását.
Akkoriban volt divatban a tangó. Az egyik bérmunkásnak volt tangóharmonikája. Apám a tangót tanulgatta. Anyám volt az oktató. Apám viszont a csárdásra próbálta őt megtanítani, mely tudvalevőleg a magyarok nemzeti tánca.
Apám kintléte során ekkor ragadtatta el magát legelőször. Kissé többet ivott a kelleténél. Hajnaltájban úgy kellett őt becipelni a házba. Nem tudta megtagadni ősei temperamentumát, a szilaj magyar virtust.
Ez a nyár vége felé történt. Anyám már a tizenhetedik évét taposta és a harmadik hónapban volt. Szép termés ígérkezett. Apám az aratás irányításával volt elfoglalva, majd a termény elszállítását, értékesítését intézte.
Anyám máról holnapra asszonnyá vált. Maga sem hitte, hogy ilyen gyorsan megtörténhet. Nem sokkal később lecserélte az indián viseletet a fehér asszonyok ruházatára. Vörös szoknyát vett fel, hozzá fehér ujjú inget és arra ujj nélküli kék mellényt. Hosszú, fekete varkocsait levágatta. Maríja Máriává változott. Teljesen úgy festett, mint egy holland asszonyság. Én így emlékezem rá apró gyermekkoromból. A ruhát apám vásárolta számára Santa Fében.
Európai szokás szerint még nászútra is elmentek. A szezonmunka végeztével, az ősz derekán, apám elvitte őt Buenos Airesbe, ahol egy hetet töltöttek együtt. Még Montevideóba is átutaztak, az ezüst folyón, a Río de la Platán. Ezekről a boldog napokról oly keveset tudok, mert ez volt az ő legféltettebb titkuk, melyet a szívükbe zártak. Anyám, ha bánatos volt, mindig visszasírta azt a pár gondtalan napot.
Visszatekintve életemre úgy érzem, hogy apró gyermekkoromban voltam a legboldogabb. Ez később sosem sikerült. Akkor még színes kaleidoszkópon keresztül szemléltem a Pampa világát, szüleimet és az embereket.
Akkor még békében, szeretetben és megelégedésben éltünk. Védve éreztem magam mindennel szemben. Szüleim sokat dolgoztak és látszólag boldogok voltak. Anyám egyszerű, igénytelen asszony volt. Nem rontotta meg a társadalmi felemelkedés. Gondolkodása, magaviselete és kinézete alapján inkább indián volt, mint fehér ember. Őseinek a természet vak erőivel folytatott több évezredes küzdelme nagyon meglátszott rajta. Ha boldog volt, a hajam fésülgette, fonogatta, miközben egy tangószerű dalt, dúdolt, ha bántotta valami, szó nélkül meghúzta magát egy csöndes, eldugott zugban, ahol senki sem látta. Soha nem panaszkodott. Egyszer így találtam rá az istálló szegletében a lovak és a bárányok közt. Egy rönkön gubbasztott. – Mi a baj, mama? – kérdeztem tőle bátortalanul. De ő könnyező szemén át rám mosolygott s azt válaszolta: – Semmi. Később hozzáfűzte: – Majd ha nagy leszel, megérted.
Sejtettem, hogy valami baj van. Nem megy a gazdaság. Később magamtól is rájöttem. A világgazdasági válság és a tőkekoncentráció miatt a kisbirtokok majd mind tönkrementek, az argentin peso nagyon elértéktelenedett. De a mi esetünkben más tényezők is közrejátszottak.
Hat-hét éves korom körül minden érdekelni kezdett. A fák, növények, állatok, emberek, könyvek; a Föld és a csillagos ég. Szóval minden. Talán azért lettem később tanítónő, hogy a Pampán szerzett tapasztalataimat valakinek átadhassam. Sokirányú érdeklődésemet a gyerekek is átvették. Sajnos úgy hozta a sors, hogy saját gyerekem nem lehetett. Régi dolgaim közt kotorászva egy sokkal későbben, talán főiskolás koromban írt jegyzetfüzetem került a kezembe. Ebben a füzetecskében, nem kis ámulatomra, a következőket olvastam:

„Talán azért értjük meg oly mélyen a természetet, mert egylényegűek vagyunk vele. Egy tőről fakadtunk. Az a néhány év, amíg itt vagyunk, oly rövid. Kivirágzunk, mint a rózsa, egy szemernyit illatozunk, majd hirtelen elhervadunk, s többé sose térünk vissza.
Milyen szomorú, hogy minden, ami szép és jó, egy napon hervadásnak indul. A rózsa, melynek színe, illata annyira elkápráztatott, egy napon elhervad, meghal. Szirmai megbarnulnak, lehullanak. Ez a rózsa már soha vissza nem tér. Megismételhetetlen csoda. Az ember hasonlóképpen. Egy végtelenül törékeny egyed, egy alig hallható futam az élet szimfóniájában.
A Pampa csendje, magánya engem is sok mindenre megtanított. Arra, hogy nyitva kell tartani a szemem, hogy hinni kell önmagamban, hogy örülni kell minden percnek, mert minden oly törékeny és múlékony.
Örülni kell a sok apró semmiségnek, melyek széppé teszik az életet...”

„A földön ülve hallgatom a fák zúgását, a madarak távoli énekét, a világ mély sóhaját. Egy vékony, gilisztaszerű féreg araszolgat előttem egy hosszú fűszálon. Testét U alakban begörbíti, farkát előbbre tolja, majd felemeli parányi teste elülső részét, mely parányi tapogatókkal ellátott fejben végződik, s előrelódítja. Ha véletlenül a fűszál mellé téved, meginog és korrigálja utolsó húzását. Így araszolgat végig a fűszálon, az egyik végétől a másikig. Ott látványos artistamutatvánnyal megfordul és elindul visszafelé. Mikor eléri a fűszál túlsó végét, újra visszafordul. Négyszer-ötször is megteszi ezt az utat. Végigkínlódja, tapogatja a szálat, míg ráébred, hogy ez a piciny világ csak ennyiből áll. Rabságban tartja. Majd véletlenül kitapint egy másik odahajló fűszálat, ekkor átlendül arra, s ott ugyanezt az araszolgatást és mutatványt újból végigcsinálja. Hogy miből él, azt csak ő tudja. Bizonyosan akkor táplálkozik nálánál jóval parányibb lényekkel, mikor araszolgatás közben egy rövid időre megáll, s csak a feje matat a vékony fűszálon. Ilyenkor benyalint pár parányi atkát, tetűt. Olyan törékeny a teste, szinte átlátszó. Egy rossz mozdulat, egy tétova erőfeszítés is elpusztíthatná. Hagyom, hogy tovább végezze örök sziszifuszi küzdelmét a fűszálak tengerében sok más társával, bogarakkal, hangyákkal, parányi pókokkal együtt,”
.
„Ha lehajolsz a föld közelébe, egy új világot látsz, mely él, nyüzsög, szorgoskodik. Mikor végigmegyünk egy füves részen, nem is sejtjük, mennyi pusztítást, fájdalmat okozunk, mikor akaratlanul a földbe tapossuk ezeket a parányi lényeket. A világ ilyen. Képtelenek vagyunk nem ártani. Hiába a széles út. Állandó összeütközések, szerencsétlenségek kísérik az embert földi útján. Az erőszak szándékos vagy akaratlan jelei. Az ember sosincs egyedül, mert minden munkál körülötte, hol a javára, hol a kárára. Ez csak később derül ki.
Iszom egy korty vizet a magammal hozott edénykéből. A víz tele van parányi életekkel, melyek lényem részévé válnak. S ki tudja, hogy a hasznomra lesznek-e vagy a káromra? Elég egy fertőzött korty víz, s az embernek vége. Belázasodik, feldagad a teste, és a saját verejtékében fürödve pusztul el, görcsök és fájdalmak között. Egyszer régen, még a Pampán, láttam már egy szerencsétlent így elpusztulni.
De elkalandoztak a gondolataim. A természet ennek ellenére szép, lenyűgöző. Inkább gyönyörködtet és táplál, mint pusztít. Értünk van, a boldogulásunkért.”

5. Sam

Eszmélésem legkorábbi éveiből édesapámról a legszebb emlékeim maradtak. Látom, amint délcegen felpattan a lovára és elvágtat a város felé, vagy ahogy vitás kérdésekben igazságot tesz a munkások közt, ahogy a béreket osztja, vagy ahogy szivarozik a verandán kifeszített függőágyon.
Az aratást nagyon szerettem, mert jól tudtam, hogy ez életünk és jólétünk záloga. Minden ettől függ. A cséplőgépeket beszerezni és üzembe helyezni nem volt a legkönnyebb feladat. De apa képes volt rá. Mindig ott lábatlankodtam én is. Boldogan szaladgáltam az egyik hetestől a másikig. Úgy éreztem magam, mint egy kis pillangó.

Van a tarsolyomban egy-két kedves emlékem apámról. Elmesélem azokat.
Egyszer egy munkás azzal a hírrel szaladt be a házunkba, hogy egy nandu pár fennakadt a birtok hátsó részén húzódó élő sövényben, mely az erős szelektől védte az épületeket. Apám azon nyomban elnyomta a szivart, kalapot ragadott és rohant a helyszínre. Kíváncsian szaladtam utána, mert akkoriban ismertem és szerettem meg az állatokat. Apám bevette magát a bozótba és pár perc alatt kiszabadította a sűrű ágak erdejéből a nanduk hosszúra sikeredett nyakát. Ha nem segít, tán ott pusztultak volna a nagy hőségben. Aztán kiterelte őket az útra, s mikor szabadon bocsátotta a riadt állatokat, kedvesen megpaskolta a hátukat. Mivel kissé megizzadt, levette sombreróját, melyet majd mindig a fején hordott, megtörölte a homlokát, majd a kalappal búcsút intett a poros úton elügető állatoknak. Ezt látva boldogan szaladtam hozzá és átöleltem hosszú szűrcsizmába bújtatott lábát.
– Anitám! - ha jó kedvében volt, mindig magyarosan szólított. – Látod milyen boldogok, és hogy szaladnak? Boldogok, mert újra szabadok.
Majd kézen fogott és visszavezetett a házunkhoz.
Van róla egy másik kedves emlékem is.
Pontosan már nem tudom, hogy akkor hány éves lehettem. Az egyik napon mezítláb szaladgáltam az istállók, fészerek körül. Szállongó lepkéket, bogarakat hajkurásztam, amikor egy gerendákkal burkolt veremféle tetején megakadt a lábam és elestem. Egy hosszú szálka belefúródott a lábfejembe és felhasította a bőröm. Csak úgy dőlt a vér a sebből, és rettenetesen bőgtem. Azt hittem, hogy végem van. Az egyik alkalmazott meglátott, s máris rohant a földekre apámért, mert a birtokon csak ő értett efféle dolgokhoz. Meg is érkezett lóhalálában. A lova istrángját odahajította az egyik bámész szolga kezébe, ölbe kapott és bevitt a házba. Előbb friss, hideg vízzel jól kimosta a sebemet, majd késheggyel kipiszkálta belőle a szálkadarabkákat, vigyázva megtörülgette, majd egy faládikából üvegcséket és kötszert kotort elő. Szeszt öntött a sebre, ami annyira belemart, hogy fájdalmamban feljajdultam és újra sírni kezdtem. Apa csak mosolygott rajtam. Utóbb olyan okkersárga színű port hintett rá és szépen befáslizta. Majd a betegápoló szerepéből szerető szülővé változott, mikor az ölébe ültetett, gyengéden megölelt és viccelődve azt mondta: – Semmiség az egész. Ebcsont beheged.
Mikor pár nap múlva levettük a kötést, láttuk, hogy a seb szépen begyógyult. Ekkor anyámmal olyan büszkék voltunk rá. Tudtuk, ha bármi bajunk esne, ő rá mindig számíthatunk.

Még mielőtt rátérnék életem legsötétebb szakaszának elmeséléséhez (úgy teszek, mintha az időt húznám, pedig nem), úgy érzem, előbb még el kell mondanom, hogy miként tanított engem édesapám az anyanyelvére.
Otthon spanyolul beszéltünk. Írni, olvasni anyai nagyapámtól tanultam, aki kasztíliai spanyolok gyermeke volt. Az ő szülei még a múlt század végén vándoroltak ki Amerikába. Ő már a második nemzedékhez tartozott, ezért inkább argentinnak érezte magát, mint spanyolnak. Anyám az egyik délvidéki harcos indián törzs leszármazottja volt. Tőle tanultam meg a kecsua nyelvet. Anyám ezenkívül megtanított a ház körüli munkákra is. Mikor már szépen beszéltem ezt a két nyelvet, apám egy napon azzal a kéréssel állt elő, hogy szeretné, ha magyarul is megtanulnék. Ötletének nagyon megörültem, mert így többet lehettem vele.
A birtok egyik árnyas helyén hevert egy nagy fatörzsféle. Arra telepedtünk, ott szoktunk szabad időben tanulgatni. Már néhány egyszerű szót tudtam, mert apa, ha beszéd közben nem találta a spanyol szavakat, úgy magyarral helyettesítette. Szerencsére volt egy magyar–spanyol kéziszótára és egy magyar nyelvtankönyve, melyből annak idején még ő tanult az iskolában. Ő csak elindított engem a tanulásban, majd rám bízta a könyveket, de a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak rájuk, tönkre ne tegyem vagy felelőtlenül el ne veszítsem azokat. Megígértem neki, hogy úgy fogok rájuk vigyázni, mint a szemem fényére. Ezután már magam tanulgattam. Eleinte hangosan mondtam a szavakat, később egyszerű mondatokat formáltam. Ha nem tudtam valamit vagy elfelejtettem, este, lefekvés előtt megkérdeztem édesapámtól. Nagyon boldoggá tette, mikor látta óriási igyekezetemet meg azt, hogy egész szépen haladok a nyelvtanulásban.
Néha, szabad idejében felolvasott nekem. Volt egy féltve őrizgetett verseskötete, melytől csak hosszabb unszolás után volt hajlandó megválni. Ennek a könyvnek már a címe is költői volt: Válogatás a magyar költészet gyöngyszemeiből. Később, főleg a hosszú téli hónapok során, ez a könyv lett a legkedvesebb olvasmányom. Ma is féltve őrizem. Szerettem volna apám kedvében járni, ezért néhány verset lefordítottam spanyolra és később fejből is megtanultam.
Az első vers, amit az elmémbe véstem, a Himnusz volt. Erre még apám tanított meg. Előbb a szövegére, később a dallamára. Egy este, tábortűz mellett üldögélve, elénekelte nekünk. Mindannyiunknak nagyon tetszett a különös, borongós dallam és az ismeretlen európai nyelv. Apámnak gyönyörű, tenor hangja volt.
Az első költő, akit mélyen a szívembe vésett, Petőfi volt. Ti, akik klasszikus és amerikai irodalmon nevelkedtetek, talán nem is tudjátok, hogy ki ő. A magyarok a legnagyobb költőjüknek tartják. Apám így jellemezte őt:
– Nekünk Petőfi olyan, mint az olaszoknak Dante, a németeknek Goethe, a franciáknak Hugo, és a spanyoloknak Cervantes. Sokat bolyongott, nélkülözött, s végül az 1848-as szabadságharcban nyoma veszett. Csupán huszonhat évet élt. Még gyerekfejjel írta legszebb költeményeit a szerelemről, a természetről és a hazaszeretetről.
Apám különösen szerette tájleíró verseit, mert bennük fel-felcsillant a távoli haza képe, melyet annak idején meggondolatlanul elhagyott. A versek csak táplálták benne a honvágyat, mely belül egyre emésztette.
A versekben előforduló jellegzetesen magyar neveket így próbálta megmagyarázni nekem:
– Nézd Anitám, hogy jobban megértsd ezeket a verseket. Az Andoknak nálunk otthon a Kárpátok hegylánca felel meg, a Pampának az alföld, a róna, a gaucsóknak, a Pampa lovas marhapásztorának a marhapásztorok és a csikósok. A nagy folyókhoz, a Paranához és a Río Saladóhoz a Duna és a Tisza társul.
Még azt is hozzáfűzte, hogy a mi itteni hegyeink, folyóink jóval nagyobbak az ottaniaknál. Mert Európában minden olyan kicsiny.
Petőfi néhány költeménye édesanyját juttatta eszébe és a szülői házat. Ilyenkor, komoly férfi létére, könnybe lábadt a szeme. De nem szégyellte. Édesanyja akkoriban még élhetett, valahol a messzi, vén Európában. Sejthette, hogy már sosem fogja őt viszontlátni.
Mikor rosszra fordult a sorsunk, mikor a pusztulás és a csőd fenyegette a birtokot, többé már nem szavalta, nem énekelte ezeket a verseket. Mintha lelke jobbik fele meghalt volna. Viselkedése alapján ráébredtem, hogy a magyarokra nemcsak a mulatozás, virtuskodás jellemző, hanem a kesergés, búslakodás is. Apám is, hol mulatozott, hol kesergett. Egyszer, ilyen kesergő hangulatában azt mondta, hogy vétkezett családja, népe és hazája ellen, mikor hátat fordított mindennek.
Apám kálvinista vallású volt. Munka közben néha rajtakaptam, hogy zsoltárokkal, egyházi énekekkel buzdítja magát. Esti magányában imádkozott, főleg a nehézségek idején. Egy napon aztán felismertem, hogy az imádság rokona a költészetnek. Mert minden imádság a lélek mélyéről fakad, éppúgy mint a vers, csak nem az emberekhez szól, hanem az Úrhoz.

6. Forgószél

Az apámtól kapott versgyűjteményben találtam egy költeményt, melyet a költő honvágya ihletett. Idézek belőle pár találó sort:
„Kisded hajlék, hol születtem,
Hej, tőled be távol estem!
Távol estem, mint a levél,
Melyet elkap a forgószél.” 21
A Biblia egyik könyvében pedig ezt olvastam:
„Mikor eljő, mint a vihar, az, amitől féltek,
és a ti nyomorúságotok, mint a forgószél,
elközelít... Akkor segítségül hívtok engem.“ 22

A mindkét helyen említett „forgószél”, amit mi „az őrültek szelének” is mondunk, bizony bennünket is elkapott.
Néhány földbirtokos apámat és családunkat tolvajoknak, betyároknak vélte. Megtudták, hogy a gazda magyar, s Santa Fé térségében a magyarokról rossz volt az emberek véleménye. Ezért szerettek volna mielőbb megszabadulni tőlünk. Egy nagy csapatot szerveztek, s aratás előtt pár héttel, az éj leple alatt, lovaikkal, szekereikkel összegyúrták, letaposták a földeket, az állatainkat elhajtották, a csűrt és az istállókat felgyújtották. Apám aznap éjjel éppen a városban tartózkodott. Később sikerült egy lojálisabb szomszédját szóra bírnia. Az elmondta, hogy mikor megtudták, hogy a gazda magyar, tolvajnak, betyárnak vélték. Azt hitték, hogy majd bandát szervez mindenféle alja népből, koldusokból, vendégmunkásokból, s féltek, hogy garázdálkodni fognak. De már rájöttek, hogy teljesen félreismerték, mert apám nem akar nekik semmi rosszat, hogy oktalanul büntették. De akkor már nem lehetett segíteni. Persze, nyíltan egy gazda sem ismerte el, hogy köze lett volna a garázdasághoz.
Ez az önbíráskodás csúnya dolog volt. Apám Isten büntetéseként értelmezte, mert fellázadt a sorsa ellen, amit neki a Teremtő elrendelt.
Évekkel később földrajz- és történelemtanár lettem s utánajártam a dolognak. Szerettem volna megtudni, hogy miért nem szeretik azon a vidéken a magyarokat.
Argentína történelmét leíró egyik könyvből aztán megtudtam, hogy azon a tájon betyárkodott, garázdálkodott egy amolyan argentínai Zorró. Ezt a hírhedt bandavezért Lorenzo Salaynak, Szalay Lőrincnek hívták és magyar származású volt.
Lorenzo fiatalon részt vett a Napóleon elleni háborúkban, de a franciák foglyul ejtették. A fogságból megszökött és egy hajó fedélzetén Argentínába jutott. Itt beállt gaucsónak. Kalandokra, gazdagságra vágyott. Titokban betyárcsapatot szervezett, rátört a földesurakra, kirabolta és felgyújtotta birtokaikat. A zsákmány egy részét megtartotta, a többit szétosztotta a szegények, nincstelenek közt. Így aztán nagy népszerűségre tett szert. A korabeli krónikák szerint a nők imádták őt, mert öles termetével, kékesbe játszó szakállával, vad lobogású szemeivel, arisztokratikus arcélével egy igazi férfiszépség volt.
.
Apám a következő évben már nagy gondokkal küszködött. A gazdaság veszteséges volt, nagy kölcsönökkel volt leterhelve. A következő év viszonylag jól sikerült. Már úgy tűnt, hogy sikerül kilábalnunk a válságból és az adósságokat törleszteni tudjuk, de szerencsétlenségünkre a következő évben tikkasztó északi szél jött, a zanda, s az aszály elvitte az egész termést. A következő évben ez a természeti csapás megismétlődött.

7. A bukás

Apám ez alatt a két-három év alatt teljesen megváltozott. Elhagyta életereje, életkedve. Már nem tanítgatott, nem szavalt többé verseket, viszont gyakran kiabált, veszekedett és egyre többet ivott. Anyámmal próbáltunk melléje állni, de ő egyre csak mondta a magáét.
Kicsúszott a lábunk alól a talaj. El kellett adni a maradék állatokat, a felszerelést, hogy valahogy létezni tudjunk. Végül a birtokra rátette kezét a hivatal. Aztán egy napon határidőt kaptunk, hogy mikor kell elhagynunk a birtokot. Apám egész élete benne volt: az álma, temérdek munkája és igyekezete. A csapást csak tetézte azzal, hogy ivott, és talán még füvet is szívott. Ámokfutó lett. Nem lehetett vele bírni. Furcsa viselkedését sokáig nem tudtam megérteni. Gyakran sírtam és kértem az Urat, hogy segítsen rajtunk. Hogy legyen megint minden úgy, mint régen. De az Úr nem hallgatott meg. A napok, hetek, hónapok egyre teltek, s mi éheztünk és szenvedtünk. Nagy-nagy nyomorban éltünk.
Egy napon szekérre raktuk maradék javainkat és a legközelebbi városba költöztünk. Sejtettem, hogy utoljára látom a birtokot, ezért titokban búcsút vettem a házunktól, fáktól, madaraktól, a végtelenbe nyúló földektől. Elbúcsúztam fiatalságom és addigi életem színterétől.
A Pampa világa számomra akkor végképp bezárult, s később fájó emlékké vált.
Napokig szabad ég alatt háltunk a kocsi mellé terített takarókon. Apám nem talált munkát. Arca mindig olyan feldúlt volt, ezért sehol sem néztek rá jó szemmel. Hosszú vándorlás után jutottunk el a főváros egyik szegénynegyedébe, mely az iparnegyed közelében volt.
Nagyszüleim még jóval a csőd beállta előtt visszaköltöztek Patagóniába, ahol egy kis házat örököltek nagyapám egyik gyermektelenül elhunyt testvérétől. Anyám annyira szégyellte a nyomorunkat, hogy ezt nem is tudatta velük.
Apám hosszú utánajárás után szerzett munkát. Előbb egy cukorgyárban, de az idény leteltével újból munkanélküli lett, majd egy konzervgyárba szegődött. Ez egy halfeldolgozó üzem volt. Szalagmunkát végzett. Az ő feladata volt a falfejek eltávolítása. Ezt onnan tudom, mivel egyszer engem is magával vitt a gyárba. Egy beüvegezett váróteremben magamra hagyott. Volt nálam egy darabka kenyér, azt majszolgattam és az ablakokon keresztül nézelődtem.
Kétóránként rövid szünetet tartottak. Apám az egyik szünetben felszaladt hozzám, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Mondtam neki, hogy jól, mivel találtam egy sárguló újságot és éppen azt olvasgattam. A munkaidő végét erős szirénahang jelezte. Apám megmosakodott, átöltözött a többi munkással együtt. De utána nem sietett haza, hanem betért egy útba eső kocsmába és ivott valamit.
Úgy egy évig élhettünk abban a leélt bádogkunyhóban, a nyomornegyedben. Arra világosan emlékszem, hogy szegény apám elviselhetetlen hal-, alkohol- és dohány-bűzt árasztott. Hiába mosakodott, a kellemetlen szagtól nem tudott megszabadulni.

8. Epilógus

Történetem végéhez értem. Utólag úgy érzem, hogy parányit könnyítettem lelkem fájdalmán. A teher, melyet évekig csendben, magamba rejtve hordoztam, a seb, mely mindig nagyon fájt, égetett, most itt van előttetek. Látjátok. Ítéljétek meg ti, hogy van-e igazság a földön? Én nem akarok itélkezni senki és semmi felett. Ahhoz túl kicsiny vagyok. Salamon király a példabeszédek könyvében azt írja, hogy az engedetlenek „majd tetteik gyümölcsét eszik”, elnyerik az Úrtól méltó büntetésüket...
Tudom, hogy amit a naplómba leírtam, amit papírra vetettem, nem minden. Eddigi életem egy kis töredéke csupán, mely bennem az idő során megragadt, s amit érdemesnek tartottam elmondani.
Már magam sem tudom, hogyan fejezzem be. Szegény apámat annyira gyötörte a kudarc és a honvágy, hogy keservesen összekuporgatott pénzén egy nap visszatért Európába, s többé nem hallottunk róla.
Miután apám elhagyott bennünket, anyámmal egy kisebb tengerparti városkába költöztünk, ahol életünk hátralévő részében csendben éldegéltünk. Az egyik helyi iskolában tanítottam földrajzot és történelmet. A gyerekek tanításában, nevelésében leltem meg életem igazi értelmét.
Anyám egy napon megbetegedett. Agyvérzése tolószékhez láncolta. Én gondoztam, ápoltam egész haláláig. Még az utolsó, józan pillanataiban szeretett volna mondani, üzenni valamit. Talán apáról. Valami vallomásfélét. De talán csak azt akarta a tudtomra adni, hogy mindig mennyire szeretett. A szándéka nem tudott már hallható formát ölteni ajkain. Így ment el szegény Maríjám.
Évek múltán tudtam meg apám nővére, Júlia egyik leveléből, hogy apám hazatért. A züllés útján már nem tudott megállni, és nem sokkal később, tragikus körülmények közt elhunyt. A lesújtó hír hallatán napokig nem tértem magamhoz, s azóta is magamban hordozom, mint egy súlyos keresztet.
Pár héttel ezelőtt töltöttem be hatvanadik életévem és átköltöztem nagyszüleim kicsiny, üresen álló házába. Most itt, ebben a szerény hajlékban írom ezeket a szomorú sorokat. Ez a délvidéki táj elkápráztató. Gyakran sétálgatok a közeli tóparton. Gyönyörködöm a természet örök formáiban, melyekhez úgy érzem, nincs fogható a világon. Életem nagyon hasonlít ahhoz a kődarabhoz, mely az utcaszéli árokban árván hever, de még inkább a lehulló falevéhez, melyet a forgószél ide-oda sodor.
Hétvégeken kijárogatok a temetőbe. Mindig viszek egy csokor friss virágot nagyszüleim és anyám sírjára, majd magányosan üldögélek és olvasgatok az útszéli padok egyikén vagy betérek az ottani kis kápolnába. Leggyakrabban nincs ott senki rajtam kívül, csak a megfeszített. Ilyenkor magamba mélyedek. Átadom magam Uramnak, Teremtőmnek. Életem fényei és árnyai elhalványulnak, kialszanak. Velem vannak mindazok, akiket szerettem. A szívemben hordozom őket. A kicsiny kápolna csendje, nyugalma gyógyít. A Pampa mérhetetlen csendjét, nyugalmát juttatja eszembe, a „paradicsomét”, ahonnan egykor kiűzettünk. Hátralevő életemben már nem vágyom semmire. Csak az igazi megbékélést keresem....

Bozó Norbert versei

(Access Deny)

Most itt rögtön bevégezni
semmire sem emlékezni
jött egy levél, hosszú — ez ni
s most itt vagyok búsan, búsan
amit érzek az halálos
hiába már a sírás is —
jött egy levél fekszik az ágyamon.

Őrangyal

Ez ma nem az én napom
nem az én évem
nem az én életem
nem az én énképem
ott nem én vagyok a fotón
és nem te vagy a másik
az sem aki ott mellettem ásít.
Ma lelketlen világok omlanak össze
nézem az útról messziről jössz-e
de nem az én felém haladó alakod
árnyával játszik el a Nap
mert ki búsan ül a haldokló szavakon
szárnyával véd s csak ennyit kap.

Csalódás

Kívülről nézem magam
mintha túlvilágon járnék
ismerős mosolyba botlom
ma minden színes árnyék.
Lustán tobzódnak a dolgok
köröttem csillognak a lencsék
angyalok pillantásai ők
papírba hajtják a szerencsét.
Mindent tudok és fáj nagyon
hogy ócska dolog ez is
az áhított mindentudás-hatalom
két vállon fekszik a genezis.
Elvonulok halkan dúdolgatni
jertek játszom nektek bolondot
tanuljatok némán bólogatni
arra mit valaki mondott.
Fel kéne boncolni magam
s talán meglelném a pontot
amit ha kiszedek megoldom
az életem mit valaki elrontott.

Bereck József

Mese – nincs!

(Részlet egy készülő mini meseenciklopédiából)

I
iskolaudvar
(Illetlen szó öt betűre) Egyszer szünetben az iskolaudvaron egy roppant illetlen szó szaladt ki a számon. Meghallotta ezt Tamás, az osztálytársam, s azt mondta, hogy beárul a tanító bácsinak. Csak akkor nem árul el, ha cukorkát fogok neki hordani.
Így hát hordtam neki a cukrot. Míg a végén már kockacukrom sem volt. Viszont annál nagyobb a félelmem, hogy most már tényleg beárul a tanító bácsinak. De ő még így sem árult el. Biztosan félt volna kiejteni egy olyan illetlen szót.

Í
írás
(Megközelítések) 1. „Mennyire szép egy kisfiú teste. Tele olyan mondattal, amely emlékezet nélküli.” (Esterházy Péter)
2. „Hároméves voltam, és hallgattam, mint a sír. Miért vannak valamik, tettem fel magamban a kérdést, és miért nem inkább a hiányuk, a semmi. (...) Nem kell semmi. A játékok untattak, gondoltam, hogy letolom a gatyám, de ahhoz sem maradt erőm. Álltam a kisszoba közepén a kihúzhatós rekamié előtt, és négyéves voltam. Egy élet (...) Négy éve állok itt érintetlenül...” (Garaczi László)
3. Ködösen, bizonytalanul arra gondoltam, hogy a Jóisten most engem néz, aztán már erre sem gondoltam, a meghatottságtól csupa tejszín voltam belül, és néhány szó táncolt a fülemben: mama, mama, mama...

J
játék
(Ha olyan buta vagy...) Gergő legszívesebben a réten játszik, ahol a fű olyan magasra nő, hogy a törpék erdejének is beillene. Azt játszhatja, hogy dzsungelben van, s körös-körül mindenütt vadállatok.
Egyszer csak ott terem mellette Andi, s könyörögni kezd:
– Én is játszani akarok!
– De hiszen nem tudsz – mondja Gergő.
– Tudok – mondja Andi, és követi Gergőt a dzsungelbe. Gergő óvatosan, lassan megy, s közben fülel.
Amott valami megzörrent! – Tigris!
Gergő lekuporodik, nehogy a tigris rátámadjon. A tigris azonban elmegy mellettük, majd megáll és felemeli a fejét.
Andi hívogatja:
– Ci-ci-ci... Micus! Gyere ide! Ci-ci-ci...
– Hallgass! – bosszankodik Gergő. – A tigris észrevesz és bekap bennünket!
Andi szót fogad és elhallgat.
A tigris lehajtja a fejét és lassan elvonul.
– Jó, hogy nem vett észre bennünket – mondja Gergő –, mert nincs velem a puskám. Ha rád ugrott volna, nem tudom mivel lelőni!
– Miért akarod te lelőni a Micusunkat? – csodálkozik Andi.
– Tigris volt az, és semmiféle Micus – dühöng Gergő –, és ha olyan buta vagy, hogy játszani sem tudsz, akkor menj haza!
– Nem vagyok buta, és játszani akarok – mondja Andi, és mennek tovább a dzsungelen át, amíg a nagy folyóhoz nem érnek.
Andi át akarja ugorni, de Gergő visszarántja.
– Vigyázz! – kiálltja. – Vigyázz!
– Mi van? – kérdi ijedten Andi.
– Krokodil! Nem látod? Krokodil! Ha beleesel a folyóba, nyomban fölfal!
– Ez a pici gyík? — csodálkozik Andi.
– Ez egyáltalán nem egy pici gyík, hanem krokodil – önti el a méreg Gergőt –, és ha olyan buta vagy, hogy játszani sem tudsz, akkor menj haza!
– Nem vagyok buta, és játszani akarok – mondja Andi, és megy tovább Gergővel a dzsungelen át.
Fölérnek egy dombocskára, és mit nem látnak?!
Kissé odébb egy nagy fülű állat fekszik, olyan óriási leffentyűkkel, hogy a földet söpörhetné velük.
– Elefánt! – suttogja Gergő. – Nézd, elefánt! Ugye, látod, milyen nagy agyarai vannak?
Ekkor az elefánt lábra áll és — fölugat.
– De hiszen ez a Bodri – mondja Andi –, s egyáltalán nincs agyara, azt a csontot itt kaparta ki valahol!
– Te vagy a legbutább lány az egész utcában, tudod?! – kiabálja Gergő, és futásnak ered. Rohan keresztül a dzsungelen, utána az elefánt, a tigris, a krokodil és Andi, ez a legostobább lány az egész utcából. Gergő egyre gyorsabban szedi a lábát, mígnem mindenkit maga mögött hagy. Egyenest berohan a konyhájukba, ahol anyukája éppen aranygaluskát főz.
– Már megint teljesen kimelegedtél – haragszik anyuka. – Meg kell tőled bolondulni.

K
kaktusz
(Átváltozás) Volt egyszer egy költő, s miként az már lenni szokott, mindent nagyon a szívére vett, minden roppant érzékenyen érintette. Ha találkozott egy kiskutyával, s az nem csóválta barátságosan a farkát, a költő szomorú lett. Ha a kertben, tekintetével egy repülő pillangót követve véletlenül letaposott egy őszirózsát, látszott rajta, hogy végtelenül sajnálja. S midőn egyszer rálépett egy hangyára, olyan sajnálat fogta el, hogy egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét. Végül már magára is haragudott, hogy ez mégsem mehet így tovább, agyongyötri magát, könynyekre fakad az utcasarkon, szertefoszlik, s a költőből nem marad más, mint egy parányi könnytócsa...
Ahogy így ment és töprengett, egyszer csak meglátott a kirakatban egy kaktuszt. Óriási, tüskés bajszú, szúrós-morgós, rettentően komor kaktusz volt.
– Hohó – kiáltott föl a költő –, ez aztán a pompás teremtés! Nekem is ilyennek kell lennem, ilyen deréknek és hozzáférhetetlennek, nem igaz, kaktuszocska?!
A kaktusz azt felelte neki:
– Bububú!
S éppen ez a bububú tetszett meg a költőnek olyannyira, hogy azonnal ment és megvette a kaktuszt.
– Most már nem féltem magam – mondta neki. – Semmiféle könnytócsa nem lesz ezután! Ellesem tőled, barátocskám, hogyan kell tépni, szúrni és komorkodni, nem fogom hagyni magam, ezentúl soha semmiből nem csinálok gondot. Úgy, bizony! Semmiféle hangya, semmiféle virágszál nem fog meghatni!
S költőnk, akit egyébként Zsombornak hívtak, hazavitte a kaktuszt, s kezdetét vette közös együttlétük. Kezdetben nem volt benne sok köszönet, a kaktusz azonnal szúrt-bökött, mihelyt a költő feléje közelített, vicsorgott, kiöltötte rá a nyelvét s a hegyes tüskéivel az orra előtt hadonászott.
Ámde egy év múlva...
... amikor Zsombor, immár borostásan, szúrósan, bátran, mint egy oroszlán, találkozott egy kiskutyával, s az nem csóválta előtte nyomban a farkát, olyat dobbantott, hogy a kutyus ijedtében a földre kuporodott. Amikor pedig véletlenül letépett egy őszirózsát, csak nevetett, s gomblyukába tűzte. S ha megesett, hogy hangya került a talpa alá, még csak tudomásul sem vette. Fokozatosan abbahagyta a versírást, focizni kezdett, és kemény belemenéseiről vált híressé.
A kaktusz ellenben nagy-nagy hívévé vált a költeményeknek, s ahogy otthon Zsombor régi versgyűjteményeit olvasgatta és a-moll szonátáit hallgatta hanglemezről, észrevétlenül maga is változni kezdett... Elvesztette tüskéit, nem szúrt, nem vágott komor képet, nem hadonászott támadólag a fegyvereivel, mígnem a kaktusznak egy olyan válfaja lett belőle, amilyet a világ addig még nem ismert. Tövisek helyett hosszú, selymes, aranyos pihét növesztett, amelynek kellemes volt a tapintása, előszeretettel kényeskedett, nyafogott, hófehér virágokat növesztett, s végül maga is verseket kezdett írni, melyeket úgy írt alá, hogy
Kaktuszocska Gyengérd

L
lepke
(Nincs kegyelem)
I.
A molylepke a plafonon szöszmötölt, és azt dünnyögte magában: milyen ostobák ezek az emberek, házat építenek, falakat és mennyezetet csinálnak, aztán mégis mindig csak a padlón mászkálnak! Kicsit szánakozva nézte odaföntről a behemót meseírót, aki szándéka szerint éppen a foglalkozását űzte a könyvekkel, papírcetlikkel és mindenféle kacattal telezsúfolt íróasztalánál. Ám szinte percenként felpattant, esetlen léptekkel egy öblös fotelhez sietett, amely szemben állt a bekapcsolt tévékészülékkel. Belehuppant, és meredten bámulni kezdte a képernyőt, amelyen egy szemrevaló, de roppant szigorú tekintetű szöszi nő szinte percenként azt kiabálta, hogy nincs kegyelem. S amíg valaki lógó fejjel elsompolygott a körülötte álló játékosok közül, a plafon egyik sötétebb zugából a molylepke jól látta, hogy a meseíró közben felkapott egy sörösüveget s jót húzott belőle. Aztán szuszogva feltápászkodott, és újra elfoglalta helyét az íróasztalnál. S ez így ment sokáig. Végül a meseíró megnyugodott, kikapcsolta a tévét, s nem mozdult többé az asztalától. Szorgalmasan űzte a foglalkozását. A molylepke ezt unalmasnak találta. Szent meggyőződése volt ugyanis, hogy az emberek azért vannak, hogy a padlón mászkáljanak. Ha egyszer nem tudnak röpülni. Óvatosan elereszkedett a plafonról, és néhány laza kör után puhán a meseíró olvasólámpájának kupolás ernyőjén landolt. Lekukucskált az alatta fekvő papírlapra, amelyen kusza betűkkel írva ez állt:
„Nincs kegyelem
Ezeket a sorokat egy új televíziós vetélkedő után írom, amely alaposan megosztotta a kvízkedvelő tévénézők táborát, hiszen rafináltan találták ki: rendszerint nem a legfelkészültebb, legnagyobb lexikális tudású versenyző kerül ki belőle győztesen, mert a többiek spekulatív módon egyszerűen taccsra vághatják, mint kollektív játékuk »leggyengébb« láncszemét. A fönti címet is innen vettem, mert ebben a játékban gyakran elhangzik ez a kegyetlenkedő kijelentés...” Eddig jutott az olvasásban a molylepke, amikor a sok lába közül az egyik megcsúszott a lámpaernyő peremén, ő pedig a villanyégő fénykörébe billent. Óh, jaj! Menekült volna nyomban, de az erős fény teljesen elvakította. Ráadásul egy ormótlan nagy kéz, öt izgága ujjal veszettül csapdosni kezdett körülötte, irtózatos légörvényt kavarva...

II.
Már nem a tévékészülék előtt, hanem az íróasztalomnál ültem, amikor a kitárt balkonajtón át egy molylepke repült a szobámba az éjszakából. Talán csak a nyárutóhoz képest szokatlanul hűvös idő térítette be ide. Sokáig észre sem vettem, aztán bódultan (vagy megrészegülten?) röpködni kezdett az olvasólámpám égője körül, bársonyos, puha szárnyaival csapkodott a falon, szóval, tűrhetetlen zajt csapott, nem szenvedhettem tovább. Elhatároztam, hogy megsemmisítem. Dühvel határoztam el, nem megfontoltan és hóhérközönnyel, mert ehhez túlságosan is mimózalélek vagyok. Előbb puszta kézzel akartam elkapni, de sehogy sem sikerült, meg aztán, attól is féltem, hogy a végén leverem az asztalról az évek során a szívemhez nőtt olvasólámpát, amely körül a lepkém játszadozva (vagy megrémülten?) körözött. Fogtam egy újságot, szelet csaptam körülötte, és addig csapkodtam a nagy papirossal és űztem a szobában ide-oda a szegény párát, míg ki nem fárasztottam. Amikor pedig kifáradt, letelepedett a falon. Hiába hajtottam rá azután a szelet, nem röppent föl. Ekkor gyorsan keményre hajtogattam az újságot, s a kifárasztott lepkére csaptam vele. Tudtam, hogy kész, hallottam, hogy koppan a bársonypuha teste, s láttam, mert egy utolsó, kíváncsi pillantást vetettem rá, amint az asztallapon hanyatt fordulva megrezegteti a lábát. És láttam még valamit, amire az első pillanatban elcsodálkoztam. Két gombostűfejnyi szeme rám villant: szemeiben egy pillanatra két kicsi égő gyulladt ki. Egy hunyorítás volt az egész, az utolsó hunyorítás. Végigfutott hátamon a hideg. Felvillanó, majd kihunyó szemei arra figyelmeztettek: fényt oltottam ki!

Ly
lyuk
(Szenderke) Valahol messze-messze, ahová még az óriások is csak nehéz és fáradságos utakon juthatnak el, áll a Nagy Szikla. Sűrű erdő öleli körül, óriásfáit még az Első Tündérkirály népe ültette. A Nagy Szikla mellett patak csörgedezik, vizét ezernyi ezüsthal, rákocska és fényes házú csiga lakja. Ahol a patak először kezdi nyaldosni a hegy lábait, ott mélyen a sziklafalba nyúlva egy lyuk van. Nem olyan apró, mint egy tücsökház, de nem nevezhető azért barlangnak sem. Egy róka bizonyára beférne a nyílásán, ám egy vaddisznó már csak épphogy bekukkanthatna sötét belsejébe.
Titokzatos lyuk ez. Amikor odakint süt a nap, csicseregnek a színes madarak, az ember azt hinné, talán egy hegyi tündérke lakik benne. Egy kicsi tündér, aki reggelente az első madárdalra kilibben a nyíláson, megfürdik a patak hűs vizében, hogy azután egész nap gondtalan boldogságban sétáljon a vidék csodái között, és csak alkonyatkor térjen vissza aludni. Vagy egy kedves kis szenderke pislog belőle kifelé, álmos-kíváncsi szemeivel. Egy puha bundájú, bojtos farkincájú szenderke, aki egész nap és éjjel félálomban heverészik, miközben odakint nyüzsög és zajong és zsibong és szorgoskodik mindenki. Mondom, szép időben, fényes nappal olyan barátságos ez a lyukacska, mintha valami sziklafaragó törpe vájta volna hosz-szú évekkel ezelőtt, talán csak a környék lakóinak gyönyörködtetésére.
De éjszaka! Bizony, ha egy fáradt vándor mellette pihenne le aludni, nem lennének szépek az álmai! Úgy tátong fekete mélye a sötétségben, mintha bármelyik pillanatban egy hegymélyi manó ronthatna ki belőle, gonosz kacagással és hangos kardcsörtetéssel űzve messzire a szelíd és csöndes éjszakai csillaglepkéket és holdszarvú bogarakat. Talán még az alvó patakocskába is beletocsogna, hogy az ezüsthalak éji nyugalmát megzavarja. Olyan félelmetes ilyenkor ez a nyílás, mintha a gonosz Koffok táboroznának véget nem érő belsejében: az apró és fekete Koffok, akik éjfélkor kidugják bibircsókos orrukat, körbeszaglásznak, hogy azután irtóztató kaffogásokkal még a mélyen alvó sünkutyát is felébresszék. Olyan félelmetes ilyenkor ez a lyuk, mintha az éji sötétség belőle bújt volna elő, hogy rátelepedjen a vidékre.
Ám az ősidők óta az óriásfák sűrűjében élő kéregmanók, akik igazán szavahihető népség, azt mondják, lakatlan ez az odú. Egyszerű lyuk csupán, melyet talán valóban egy sziklafaragó törpe készített réges-régen. A kéregmanók azt is látták, amikor néhanap mindenféle meselények járják körül, aztán továbbállnak. Bizonyára nem akarják elfoglalni a boldogan sétáló hegyi tündér magára maradt lakását, vagy megzavarni a szenderke édes heverészését.
Éjjelente pedig még a legbátrabbak is messze elkerülik, hiszen senki sem vágyik egy hegymélyi manó váratlan társaságára, hát még a gonosz Koffok éktelen hangoskodására! Így csak a szellő vagy a holdsugár les be egy-egy rövid pillanatra a lyuk belsejébe. De azért ők is csak óvatosan. Sohasem lehet tudni...

M
mese
(A világgá ment könyvoldal) Egyszerű, rövidke mese vagyok, elférek egy könyvoldalon. Még ahhoz sem ragaszkodom, hogy illusztráció díszítsen. Egyedüli vágyam, hogy szeressenek a gyerekek. Ez azonban nem is olyan egyszerű.
Az történt ugyanis, hogy a könyvet, amelyben sok-sok társammal nagy egyetértésben lakom, eddig nem tapasztalt erővel behajították a sarokba. Én pedig kirepültem a könyvoldalak közül. Hiába kapaszkodtam körömszakadtáig...
Várható volt, hogy egyszer ez így fog történni velem. Pedig egy mesekönyv nem tollaslabda, bumeráng vagy papírsárkány, hogy állandóan a lakás légterében röpdössön. Vagy a szőnyegen csúszkáljon, mint egy jégkorong. Márpedig ebben a lakásban – szörnyűség – ezt csinálják velünk. Micsoda megrázkódtatásoknak vagyunk kitéve! Azok a koccanások, ütődések, puffanások...!
Jó szívvel adott ajándékként kerültünk a házhoz. A pompás mesegyűjtemény azonban, amelynek lapjairól kelletjük magunkat, távolról sincs olyan becsben, mint amilyen kijárna neki. A ház gyerekei az örökös tévézés szüneteiben úgy dobálják, rugdalják szegény könyvünket, mint egy rongylabdát. A firkálásaikat pedig jobb nem említeni. A ház felnőtteivel sincs nagyobb szerencsénk: nemegyszer odatettek már bennünket a forró lábas vagy fazék alá.
Kicsúszván a védelmet nyújtó lapok közül, itt találtam magam az előszoba sarkában. Szánnivalóan csupaszon, mint egy csiga, amelyik elvesztette a házát. Elhatároztam, hogy nem tűröm tovább ezt a megalázó helyzetet. Világgá megyek.
Este, amikor elcsendesült a lakás, és mindenki aludni tért, az ajtó alatt kisurrantam az üres, visszhangzó lépcsőházba. A huzat majdnem lesodort a mélybe.
Még szerencse, hogy egy mese a sötétben is lát, és akkor sem fázik, ha történetesen kipenderítették a könyv lapjai közül, de most valóban pocsékul éreztem magam. Hova, merre? Meredek lépcsők vezettek föl és alá. A lépcsőfordulókban gyerekkocsik, a lakásajtók előtt cipők sorakoztak. A fényesre koptatott korlát kígyózva futott le a mélybe.
Próbáljuk meg talán fönt, gondoltam, és fölszökdeltem a lépcsőkön. Valahol megnyomták a lift gombját: a kivilágosodott kabin nagyot nyögve lódult neki a mélynek. Nem ijedtem meg jobban, mint egy szánalmas, világgá ment mese ilyen helyzetben, de gyorsan összehúztam magam, s besurrantam a legközelebbi ajtó alatt...
Egy ugyanolyan lakásban találtam magam, amilyenből jöttem. Ez megnyugtatott. Tudtam, hogy itt is jobbra nyílik a konyha, balra az aránylag tágas nappali, emitt a hálószoba ajtaja, amott a fürdőszobáé. Vajon gyermek lehet-e a háznál? – álltam meg az utolsó ajtó előtt, amely mögött a gyerekszobát sejtettem.
Ekkor halk párbeszéd ütötte meg a fülemet a hálószobából:
– Hova mész?
– Megnézem, alszik-e?
– Hagyd, nem olyan kicsi már...
– Talán lerúgta magáról a paplant.
– Nincs hideg.
– Könyv volt a kezében... Bizotsan elaludt rajta, s nem oltotta el az éjjeli lámpát... – hallottam egyre közelebbről, s már nyikordult is a hálószoba ajtaja.
A szokásos módon besurrantam a gyerekszobába. Pontosan az a kép fogadott, amelyet a suttogó párbeszéd alapján magam elé képzeltem: az ágyban egy kislány aludt, fejjel a kinyitott könyvre borulva. Az arcát meleg fényben fürösztötte az éjjeli lámpa. Az ajka szögletében pici nyálcsepp csillogott. S a könyv... a könyv, amelyre kócos kis feje borult, hasonló volt a miénkhez!!!
Gyorsan az ágyhoz szaladtam, felpattantam a vánkosra, s a kislány forró, elernyedt karja alatt becsusszantam a könyv lapjai közé.
Rövid világgá menésem ezzel véget is ért. A kislány a mesék sorrendjében rövidesen hozzám is eljutott. Rám csodálkozott, aztán többször is elolvasott. Mintha csak kárpótolni akart volna az addigi sanyarú sorsomért. Vagy talán azért, mert ilyen rövid vagyok...

N
névsor
(Mesebeli közlemény) Minden külön értesítés helyett: Hófehérke és a királyfi megtartották esküvőjüket. A hetedhét országra szóló lakodalmon megjelent:
Rigócsőr király,
Sahriár király,
Bodza anyóka,
Holle anyó,
Banks papa és neje,
a Szív Felső,
Robertson Ay,
Nellie-Rubina,
Aladdin,
Ole Luköje,
Hjalmar, a foltozóvarga,
Maruf,
Kanga,
Zsebibaba,
és ott voltak a brémai muzsikusok is.
Természetesen a leselkedők között is sok ismert név akadt, de őket most ne soroljuk. Hiszen ez a közlemény valójában egy rövid rejtvény. Azt kell megfejteni, hogy: melyik vendég milyen meséskönyvből jött? A helyes megfejtők között a szerző, ha nem is hetedhét, három ingyen példányt mindenképpen kisorsol ebből a könyvecskéből.

Ny
nyalóka
(Cicuskeresztelő) A fészer nappalijában lakott Nyali kandúr és felesége, Nyalika. Lett egy kiscicájuk
– Milyen nevet adjunk neki? – kérdezte Nyali kandúr Nyalikától, s nem állotta meg, hogy meg ne nyalintsa a pici kölyköt. Olyan aranyos volt.
– Jaj, hogyan is fogjuk becézgetni? – kérdezte aggodalmaskodva Nyalika macska is kandúr urától, és ő sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy végig ne nyalintson a kicsin. Olyan cuki volt.
Egyszerre világossá vált előttük, hogy kicsijüknek nem lehet más neve, mint szüleinek:
Nyalóka.

O
olimpia
(A kisfiúvá változott bolha) Volt egyszer egy bolha. Egy kis időre ember szeretett volna lenni. Fölkereste a szarvasbogarat, a nagy varázslót, és közölte vele vágyát.
– Kedves bolha — mondta neki a varázsló –, ha ember akarsz lenni, nem ugrálhatsz, mint egy bolha, meg kell tanulnod járni.
A bolhának ez nem volt könnyű. Próbálta így, próbálta úgy, aztán hogy ne ugráljon folyton, mindegyik lábához kötött egy nehéz kavicsot, s így lassan-lassan megtanult járni.
Aztán ismét elment a varázslóhoz, aki emberré változtatta őt. Fiatal volt a bolha, tehát kisfiú lett belőle. A lábán súlyokkal, nehezékekkel teli cipőt viselt, hogy ne ugrálhasson olyan könnyen. Tudta azt is, hogy a varázslat csak három évig tart, utána ismét vissza kell változnia bolhává.
A nagycipős fiúcska iskolába is járt. Mindig komótosan, lassan lépkedett. Ámde, amikor váratlanul kiszólították felelni, úgy kipattant a padból, hogy egyszer feldöntötte a tintásüveget, máskor meg csak a tábla állította meg őt. Vagy amikor a forgalmas, autókkal teli utcán ment keresztül, olyan gyorsan szökdelt át az úttesten, hogy az emberek megrémültek és segítségért kezdtek kiabálni.
A fiúcska mindenféle nehezéket rakott a cipőjébe: patkókat, anyacsavarokat és egyebeket is, csakhogy nehezebb legyen és kevesebbet ugráljon.
Az iskolai tornaórán a magasugrást gyakorolták. Akadt, akinek fél métert sikerült átugrania, de voltak, akiknek csak negyed métert. A bolhából lett kisfiú egy métert is átugrott. Aztán kivett a cipőjéből két csavart, és hopp, a kétméteres magasságot is átugrotta. A tanító bácsi úgy gondolta, hogy egy ilyen fiúcskának versenyeznie kell, és beíratta őt egy sportegyesületbe. A fiú sorra nyerte a magasugróversenyeket. Az egész világon írtak róla az újságok. A gyerekek meg játékaik között őrizték a bolhából lett fiú fényképét. Ha előfordult, hogy két egymást követő napon nem emlegették a nevét, kivett a cipőjéből valamilyen nehezéket, és nyomban túlszárnyalta addigi teljesítményét, fél méterrel magasabbra ugrott.
Az olimpiai játékok előtt kijelentette, hogy ezen a nemzetközi versenyen olyan magas akadályt kíván átugrani, mint egy torony. Kinevették, túlságosan beképzeltnek tartották. Azután építészmérnököket hívtak, darukat és tűzoltólétrákat hoztak, és a játékok színhelyén olyan magasra építették az akadályt, hogy az még a toronynál is magasabb lett. Az emberek kíváncsiak voltak, vajon átugorja-e a fiú. Az levetette nehezékkel és súlyokkal megrakott cipőit, lendületesen nekifutott, és hopp! A sikeres ugrással olimpiai aranyérmet nyert. A nézők úgy döntöttek, hogy az új olimpiai bajnokot megajándékozzák a világ legmagasabb állatával, egy zsiráffal.
A bolhából lett fiú boldog volt, ettől kezdve mezítláb ugrotta át a toronynál is magasabb akadályokat. Még sokszor ámulatba ejtette az embereket, de aztán letelt a három év, és vissza kellett változnia bolhává. Az utolsó nap az ország legújabb állatkertjének ajándékozta a zsiráfot, melynek nagyon örültek a gyerekek.
Amikor ismét az övéi között volt, sokat mesélt barátainak. Valamennyien irigyelték őt.
– Ha én is akkorát tudnék ugrani – sóhajtott fel az egyik bolha –, átugranám a patakot.
– Ha én tudnék akkorát ugrani – toldotta meg egy másik –, átugranám a dombot, s mögötte a patakot is.
– És én — sietett a harmadik –, én még messzebbre ugranék. Mondjuk, egy iskolába, ahol csak úgy nyüzsögnek a gyerekek...

Ó
óhaj
(Botok sorakozója) Egyszer majd igazán nagyszerű lesz ezen a földön, ebben ne is kételkedjen senki, felébredünk, és ni csak, süt a nap, tavasz van, az egész világ egyetlen nagy üde rét, teli virággal, sehol kerítés, korlát, ketrec, mindenki járhat-kelhet, amerre kedve tartja, a pálmafák északnak tartanak, a jéghegyek délnek, semmi tiltás, semmi utasítás, mesés az érzés, boldogító, a rózsa ott hajt, ahol kedve tartja, a patak arra folyik, amerre kedve tartja, mindenki számára érik a szamóca és a málna, kínálja függőit a cseresznyefa, és bárki nyugodtan szakít róla, miért is ne, gyümölcsöt enni kellemes és egészséges, bár találhatók, sajnos, olyan „egyének” is, akiknek nem ízlik a cseresznye, sem az egres, de még a ribizli sem, kutyául érzik magukat, alig esznek, és azt tartják, hogy legjobb lenne fölrúgni az egészet, rengeteg ilyen „egyén” van, nem is hinnék, közéjük tartoznak az akasztófák, kínzócölöpök s az ágyúcsövek szintén, melyek csak fogynak, vékonyodnak, mígnem úgy néznek ki, mint egy biliárddákó, gyomorfekélyük van, gyógyításra szorulnak, be kell feküdniük a kórházba, amely zsúfolva van mindenféle karóval, lehangoló társaság, amely a folyosókon járkál és komor gondolatokat forgat a fejében, bezzeg valamikor, valamikor mi is voltunk valakik, mondogatják, most meg itt vagyunk világ csúfjára, ez szörnyű, valamit tenni kéne, de mit, soványak vagyunk és gyengék, a világ meg tele van életerővel, s ekkor egy öreg, repedt nádpálcának üdvözítő ötlete támad, csak nyugalom, mondja, van mibennünk erő elég, csak meg kell fognunk egymás kezét, semmi egyebet nem kell tennünk, s a dákók, lécek, botok és pálcák összefogódzkodva elindulnak, s ahogy így mennek, a virágcsokrokról lehervad a mosoly, a fák és a bokrok rémülten sopánkodnak, vége mindennek, integetnek és jajveszékelnek, isten veletek, s a világ valamennyi karója kézen fogva vonul, s ahogy így mennek, egy hatalmas, ronda kerítést alkotnak, s úgy van minden megint, mint valamikor.

Ö
öregember
(Elment a busz) A falu buszmegállójában ott maradt az öregember hiánya. Meg a botja. Valamikor erős, parádés görbe bot lehetett. Mára elkopott, akár a gazdája. Repedezett testét néhány dróthurok fogta egybe. Már senki nem vetett rá szemet, bár a görbülete, a használattól, még mindig szépen fénylett.
A görbe bot mellett a padon egy félig elrágott kiflidarab árválkodott. Állítólag itt üldögélt, majszolgatott az öregember. Egyetlen szórakozása az volt, hogy kiült a megállóba, és várta, hogy elmenjen a busz. Aztán, ha elment a busz, és arra jött egy ismerős, azt lehetett mondani neki: „Elment a busz.”
Szóval, itt üldögélt az öreg, amikor a busz megállt előtte. A sofőr kinyitotta az ajtót, kihajolt, és megkérdezte: „Fel tetszik szállni, Gazsi bácsi?” Az öregember elgondolkodott. Tényleg, miért is ne? Felállt, aztán állítólag rugózott néhányat, és elrugaszkodott. A szemközti diófák miatt elég meredeken kellett emelkednie, de a közeli Bikaföld fölött már csak ráfeküdt a szabadon nyargalászó szélre, és a felriasztott seregélyek kíséretében elhúzott a Kis-Duna felé...
Mármost: az ég madarainak élelmezéséről, tudnivaló, maga az Úr gondoskodik. Az öreg valószínűleg ezért hagyta ott a kiflivéget. A botért sem tért vissza. A történtek után, persze, ezen nincs mit csodálkozni. Isten nem bottal ver. És jutalmaz...

Cs. Borsos Ágota

Ficamodások

állva alszom
fekve eszem
ülve álmodom
kezem a hátamon
lassan szaladok
gyorsan maradok
rohanva kapkodok
hadarva dadogok
becsukott szemmel látok
nyitott szemmel botlok
tátott szájjal hallgatok
sorok közt olvasok
ha meglöknek elesem
ha megütnek kiheverem
befed a türelem
lelkembe markolnak
arcomba vihognak
kicsi vagyok eltaposnak
nézzetek rám
én is emberi lény vagyok
apró pénzt számolok
gondokkal harcolok

állva eszem
ülve alszom
fekve álmodom
lábam a válladon
szájad a szájamon
fázom és vágyakozom
lábamat megvetem
helyemet meglelem
kedvesem ölelem
ellep a szerelem
ha meglöknek kilengek
ha megütnek nevetek
elkelne a szeretet
mosoly és tisztelet
nézzetek rám: én én vagyok
te kellesz nekem
hát hagyjatok lehet hogy változok

fekve alszom
ülve eszem
MacDonald's az éttermem
dance zenére táncolok
senkit meg nem láncolok
Adyt nem olvasok
komputerre bámulok
kábulok és bárgyulok
mindegy kire szavazok
mert semmit nem ér
már a szavatok...

állva állok
ülve ülök
fekve fekszem
önmagammal vetekszem
már te sem kellesz énnekem
tőled szabadulni igyekszem
nézzetek rám: én én vagyok
e világ megváltoztatott
alszom
eszem
álmodom
a hideg futkos a hátamon

Amíg a tollam ír

az újság papír
a könyv papír
az engedély papír
a jegy papír
a tapéta papír
a pénz papír és nincs szaga
a diák papírra ír
a pap is papírra ír
a levélpapír úgy szép ha kék
az értesítés papír
a szalvéta papír és eldobható
a diploma papír és megtartandó
a kártya papír és ütik
papírt sodor a szél
papíron az életünk
papíron a létünk
papír a törvény
a szó elrepül
az írás megmarad és porosodik
s míg az ember korosodik
széltében-hosszában
mindent elborít a...

papír a kép
papír a térkép
papír a galacsin
papír a zsebkendő
papír a rajzlap
papír a fénymásolat
papíron kirúgnak
papíron gúnyolnak
papírról esznek
papírra tesznek
papírral pereskednek
akik heveskednek
papírt lebegtetnek
papír a hatalom
nincs pír az arcukon
akarom vagy nem akarom
papírt kell használnom
papír a papír
a tollam már alig ír...

papíron az értelem
gondolataimat lejegyzem
s ha minden sikerül
ez a szöveg is papírra kerül

Pavol Rankov

BIG BROTHER

Legrégibb emlékem ahhoz a pillanathoz kötődik, amikor apámnak eltörött a lába. Nem lehettem több kétévesnél. Emlékszem, hogy a temetőben történt. Apa a hóban feküdt, és hörgött a fájdalomtól, aztán tolókocsiba tették őt, és kivitték a parkolóra. Ott mentőautóba helyezték, és mikor az nagy vijjogással elment, azt gondoltam, apámat többé nem látom, és ő is olyan személy lesz, akit bár nem látunk, mindig velünk van, mint a testvérem.
Feltételezem, hogy a temetőbe a vastag jégréteg ellenére épp azért kellett mennünk, mert az öcsém halálának évfordulója volt, és mi azt ünnepeltük. Később ezt valóban ünneplésnek tartottam, mint valami nagyszabásút, amire büszkék vagyunk, és néha beugrott, hogy szüleim nem éreztek-e fordított örömet, hogy elütötte őt az autó, hiszen így családi mártírjuk volt, privát szentjük. Másrészt tudom, hogy mindig nagyon szenvedtek. Soha nem nyugodtak bele a halálába.
Gondolom, hogy eltértem, túl korán eltértem, vissza kellene térnem ahhoz az első emlékhez. Emlékszem ugyanis arra a hatalmas örömre is, melyet akkor éreztem, mikor apámat később hazahozták. Nem kételkedem benne, hogy ő ezt a sors kegyetlen játékának tartotta, mely esélyt adott ugyan neki a halálra, de aztán cinikusan visszavezette az életbe. Szüleim abban az időben kitárt karokkal várták halálukat, hogy végre az öcsémmel lehessenek, akit elütött az autó, mikor egy gyermeknek kiesett a kocsijából a kedvenc játéka, és ő meggondolatlanul egy teherautó kerekei alá ugrott, hogy azt a játékot megmentse stb.
Emlékszem anyám komor pillantására, mikor mint három-négy éves kislányt érdekeltek a részletek, és megkérdeztem, sikerült-e megmentenie azt a játékot, és hogy egy másik ugyanolyat nem lehetett volna venni az üzletben, s nem kellett volna a kerekek alá vetnie magát. Olyankor anya általában elsírta magát. De ezt a történetet újra és újra elmesélte nekem, mintha példának adná az öcsémet, hogy én is ugorjak egy teherautó alá valamilyen gyermek kedvenc játékáért. Meg kell még említenem a legkínzóbb kérdésemet. Biztosan akkor tettem fel, mikor még nem jártam iskolába, de tudom, hogy egyértelműen anyát megsérteni akaró szándékkal tettem fel. Megkérdeztem, honnan tudhatta az öcsém, hogy épp az a játék a gyermeknek a kocsiban a legkedvesebb, tehát hogy nem fejezte-e be életét az alatt az autó alatt teljesen feleslegesen. Hiszen a gyermek a játékot azért is kidobhatta, mert már nem akarta.
Ilyen kérdésekre csak rövid ideig volt jogom. Mikor elkezdtem iskolába járni, az öcsém halálának ilyen, úgymond technikai problémái már tabuk voltak. Úgy emlékeztünk rá, mint tökéletes gyermekre, aki szót fogadott, szerette a szüleit, a kis lánytestvérét — tehát engem —, és még jól is tanult. Főleg matematikában tűnt ki, ebben is teljesen eltértem tőle. Bevallom, igyekeztem őt utolérni, sőt megelőzni, de így is felbosszantott, mikor apám, első bizonyítványom láttán azt mondta, a Nagy Testvér biztosan büszke lenne rám. Megkérdeztem apát, ő is büszke-e rám. Zavartan bólintott, mintha szégyellné magát, hogy olyan helyzetbe került, mikor engem is dicsérnie kell, nemcsak a Nagy Testvért.
Akkor az olyan nagyon nem számított, inkább motivált, hogy versenyre keljek példaképemmel. Még nem ismertem az „elérhetetlen példa” kifejezést, és hittem abban, hogy szüleim egyszer azt mondják, felülmúltam őt. Vártam, hogy mikor végre idősebb leszek nála, mikor túllépem az ő tíz év tizenhét napos mágikus korát, akkor nem fognak bennünket összehasonlítani, és engem saját magamért fognak értékelni.
Éppen azzal a tizenhét nappal hamarabb omlott össze minden — a tizedik születésnapom ünneplésén. Apa azt mondta, hogy a Nagy Testvér a tizedik születésnapján kijelentette, hogy lelkész akar lenni, járni akarja a világot és jót cselekedni. Abban a pillanatban szinte fizikailag éreztem a jelenlétét. Ahelyett, hogy a világot járná és jót cselekedne, otthon maradt, és rosszat csinált saját húgának.
Feltételezem, hogy éppen akkor kezdtem idegenkedni a vallásosságtól. Nem mondom, hogy akkor kezdtem elveszíteni a hitemet, hiszen egy tízéves gyermek még túl kicsi ahhoz. És nálam igazán nem probléma a hit, mert az megvan. Igen, én tényleg hiszem, hogy Isten létezik, de haragszom rá. Már akkor is haragudtam, mert büntetett azért, hogy az öcsém különleges volt. Kezdtem kerülni a rendszeres esti imákat szüleimmel. Nem akartam térdelni a Nagy Testvér nagy fényképe előtt, melynek egy kis kereszt volt támasztva a kis Jézussal, mintha öcsém igazi istenség lett volna.
Egyszer felkerestem a hittantanárnőt, és mesterkélt naivitással meséltem neki arról, hogy szüleim hajlonganak a fénykép előtt. Megértette az egész problémát. Felhívta anyámat, aztán találkozott is vele. Nem tudom, mit mondott neki, de akkortól jogom volt egyedül imádkozni, ami az első győzelmemet jelentette felettük.
Egy kis csatát megnyertem a szüleimmel, de nem a háborút a Nagy Testvérrel. A hittantanárnő ugyanis következetes volt. Pár hét múlva behívott az irodába, és azt mondta, átnézte a régi osztálykönyveket, hogy megtudja a lelkész nevét, aki évekkel ezelőtt hittanra tanította az öcsémet. Felkereste őt, és ő megerősítette, hogy a Nagy Testvér valóban kis szent volt, sokan irigyelnek érte. Majdnem azt mondtam neki, én szívesen odaajándékozom a kis szentet bárkinek, hogy élhessem a saját életemet. De ezt akkor még így nem tudtam megfogalmazni.
Csak később, pubertáskorban tudtam definiálni, mi után vágyom. Egyszerű és természetes volt ez — saját életemet akartam élni. Anyámnak azt mondtam, ne beszéljen a testvéremről többé mint nagyról, hiszen két évvel idősebb vagyok nála. Ő azonban Nagy Sándor példáján megmagyarázta, hogy az emberek nem a korukkal vagy magasságukkal nagyok, hanem tetteikkel, az elszántsággal feláldozni magukat másokért.
Felnőtté válásom idején nagy történelmi fordulópont következett be életünkben. Szüleim kihasználták a politikai szabadság rövid idejét, és külföldre emigráltak. Pár hét múlva jöttek a tankok élénk vörös csillaggal, és minden visszatért a régi kerékvágásba.
Mi azonban akkor már az új világban voltunk. Apa és anya először munkát kerestek, aztán lakást. Sosem voltak olyan emberek, akik ismerték a dürgést. Úgy gondolom, hogy az új helyzetben kezdetben kétségbe voltak esve. Nem volt rám idejük, és úgy tűnt, a Nagy Testvérre sem. Nem járhattak a temetőbe. Az a határon túl volt, amely végérvényesen lezárult előttük. A rendszeres gyertyagyújtás és virágrendezés nagyon hiányzott nekik. Tudom, az emigráció alatt hosszú évekig az volt a legnagyobb vágyuk, hogy eljussanak a Nagy Testvér sírjához, de ez lehetetlen volt. Csak pár fényképük volt, és a legnagyobbnak kezdetben nem tudtak megfelelő helyet találni az új lakásban.
Lehet, hogy nem volt tőlem teljesen fér, hogy családunk helyzetének változására való tekintet nélkül igyekeztem mielőbb folytatni lázongásomat. Szüleim akkor hajlandók voltak bármilyen kompromisszumra. Későn. Tizenhárom évesen rendszeresen dohányozni kezdtem, tizennégy évesen kórházban voltam alkoholmérgezés diagnózisával.
Még tizenhét sem voltam, mikor fényképezőgépemet pénzforrásként kezdtem használni. Leszbikus és gay aktokat fényképeztem. Ma jobban ismerem a terminológiát, és azt mondanám, hogy inkább hard core volt az, mint aktok. Megértem mindent, ami ehhez tartozhat. Megismertem a kábítószert, csoportszexorgiákat, láttam erőszakolásokat, részt vettem zsarolásban.
Nem említem ezt azért, mintha büszke lennék rá. Épp ellenkezőleg, szinte feleslegesen mentem át ezeken a dolgokon, nem tanultam belőlük, és úgy gondolom, nem is volt bennük semmi, amiből tanulságot lehetne levonni. De igen, megtanultam bánni a fényképezőgéppel. Használni tudom a fényt és az árnyékot, tudok játszani a színekkel, tudok élesíteni és retusálni. Profivá váltam, így el tudtam tartani a fiamat.
Szüleimtől ebben a leszbigay cirkuszban teljesen eltávolodtam, de szülés után újra beköltöztem a házukba. Természetesen fogadták ezt.
Örültek a fiamnak. Őket a Nagy Testvérre emlékeztette, de nem volt olyan, mint ő. Egyszer régi fényképeket nézegettem, és nyugalommal állapítottam meg, hogy hat hónapos korukban semmi hasonlóság nincs közöttük.
A harag és a gyűlölet a szüleimmel szemben abban az időben egy időre eltűnt. Valami sérelemfélét éreztem, de ez inkább olyasmi lehetett, hogy nem akaródzott nekik hálásnak lennem, hogy törődnek velem és a gyermekemmel. Kényelmesebb volt azt mondani magamnak, hogy csak a kötelességüket végzik, hiszen ha nem lennének, rendesen befejeztem volna tanulmányaimat és férjhez mentem volna. Valami ilyesmit éreztem, ezért kapcsolatunkban fegyverszünet állt be, amit szüleim talán tartós békének tartottak.
Természetesen nem tartott ez sokáig. Teljesen elég volt, hogy egyszer hallottam anyát, amint azt mondta apámnak, hogy más gyerekek gyakran dühöngenek, toporzékolnak, de ők ketten ezt soha nem tették. „Kettejükön” a Nagy Testvért és az én fiamat értette. Azonnal megértettem, hogy a fiamat náluk az a veszély fenyegeti, hogy átformálják az ő fiukra. Nem kiabáltam, nem voltam dühös. Hideg fejjel először találtam egy állást egy képes hetilapnál mint fotós, aztán céltudatosan egy jó, de nem drága albérletet kezdtem keresni. Mikor biztosítva voltam, elköltöztem.
Szüleimmel azonban nem szakítottam meg a kapcsolatot. Gyakran szükségem volt rájuk, hogy vigyázzanak a fiamra, mikor elküldtem a régi au-pairt, és még nem találtam újat. A fontos az volt, hogy bár kevés időm volt, fiamat jól megfigyeltem. Vegyes érzésekkel kellett megállapítanom, hogy valóban jobb, mint más gyerekek. Ez egyrészt kényelmes volt, mert szinte nem voltak tipikus gyermeki dühöngései, toporzékolásai, másrészt állandóan fenyegetett, hogy egy nap elém áll a Nagy Testvér élő klónja. Azt mondtam magamnak, a természete meg a tulajdonságai majd változni fognak. Befolyásolom őt én, megnyilvánulnak rajta barátai és a környezet hatása. Nem, nem akartam, hogy rossz legyen, de... De jó sem!
Igazam volt. Változott, és mikor iskolába kezdett járni, a tanítónő állandóan panaszkodott rá. Túl sokat beszélt, tiltakozott az intézkedései ellen, és gyakran nem fogadott szót. Hirtelen rosszabb volt, mint egy átlagos gyermek. De otthon állandóan jó volt, így a tanítónő problémái nagyon nem gyötörtek. Szüleimet azonban erősen nyugtalanították, igyekeztek megegyezni a fiúval. Igyekezetüket ironikus mosollyal figyeltem. Már előzetesen megtiltottam nekik, hogy a Nagy Testvért adják neki példaképül. Azt hiszem, hogy ezt legalább abban az időben akceptálták.
Ebben az időben az volt az érzésem, hogy szüleim tökéletesen tiszteletben tartják döntéseimet. Akkor — és valójában később sem — semmilyen alkalomból nem tettek szemrehányást. Úgy tettek, hogy nem zavarják őket a férfiak, akikkel néha találkoztak a lakásomban. Csak most tudom ezt megnevezni: szüleim beletörődtek az életembe. És beletörődtek a saját életükbe is. Idősek voltak már ahhoz, hogy az új hazában — amely igazi hazájukká soha nem vált — karriert kezdjenek építeni. Ami számított nekik, az az én fiam volt, de ebben a mikrokozmoszban már tudatosították, hogy a Nagy Testvér reinkarnációja nem történik meg.
Fiam első iskoláséveiben tehát megállapíthattam, hogy mindannyiunk élete a maga módján állandósult. Nekem sikertelen, rövid távú kapcsolataim voltak a férfiakkal. Ezen férfiak foglalkozásának, nemzetiségének és korának tarkasága sem tudta megadni létemnek az autentikus élet szikráját.
Feltételeztem, hogy szüleim is éppilyen boldogtalanok. Szenvednek az ártalmatlan kísérleteikkel az én átlagos fiamból különleges gyermeket faragni a Nagy Testvér mintájára. De ezzel alaposan alábecsültem őket, és csak akkor éledtem fel, mikor a tízéves fiam mondott valamit a terveiről a jövőbe.
Pontosan emlékszem arra a helyzetre: az asztalon lányok fényképei voltak a Miss Olympic Games versenyről, és azon gondolkodtam, hogyan elhelyezni őket kétoldalon. A fiam mellettem állt. Megkérdeztem őt, melyik a legszebb közülük. Rámutatott az egyik lányra, de aztán elpirult, és azt mondta, ő lelkész lesz, így őt ilyen versenyek és a lányok általában nem érintik. Nevetni kezdtem, de szerencsére időben abbahagytam. Sikerült nem megsértenem őt, és elnyomni a hisztériáit. Úgy tettem, hogy kedves gyermeki tréfának tartom ezt, amely mint ötlet ugyan megvalósíthatatlan, de csodálatra méltó.
És a harcom újrakezdődött. Más helyzetben voltam, és más veszély fenyegetett, így más fegyvereket húztam elő. Minden lehető módon kezdtem támogatni érdeklődését a világi élet iránt. Minden pénzemet csak az ő élvezeteire fordítottam. Vittem őt szórakozási gyermekközpontokba és vidámparkokba Európa különféle helyein, voltunk minden lehetséges „land”-ben. Mindenféle csemegéket etettem vele, melyek talán egy normális embernek sem ízlenek, nem még egy gyermeknek. Tanítottam őt, hogyan élvezni az életet, sőt azt is terveztem, hogy ha eljön az ideje, találok egy fiatal nőt, aki elcsábítja őt, és nem akar majd többé lelkész lenni.
Nem is tudom, gondolt-e erre később is, mert féltem tőle ezt megkérdezni. Ez volt közöttünk a másik tabu. Az első természetesen minden volt, ami a Nagy Testvérrel volt kapcsolatos. Mikor párszor beszélni kezdett róla, elég nyersen ráförmedtem.
Ha később meg is kérdeztem volna a fiamat jövőbeli szándékairól, úgysem válaszolt volna. Szinte egyik napról a másikra ugyanis abba a korba ért, mikor az anya tűnik a világ legbutább emberének. És nagyon gyakran valóban ő a legbutább, mert egyáltalán nem tudja, mi történik a saját gyerekével. Úgy, ahogy nekem sem volt elképzelésem, mit csinál valójában a fiam. Lehet, hogy akkor ismét féltem megismerni a teljes igazságot. Elég volt, hogy tud magára vigyázni, hogy nincsenek problémái a rendőrséggel, hogy nem tanul a legrosszabbul, hogy nem lopkodja az ékszereimet. És mégsem olyan még mindig, mint a Nagy Testvér. Csak jóval később tudatosítottam, hogy fogalmam sincs, mit gondol rólam. Toleránsnak tartott vagy közömbösnek? Érzett valami tiszteletet irántam? Azt sem tudom, csodálta-e az anyját, mikor kinevezték az év fotóriporterének.
Biztosan csak azt tudtam róla, hogy szerette a szüleimet. Arra is csak utólag jöttem rá egy légiszerencsétlenség általi tragikus haláluk utáni három vagy négy hónap alatt. Ez a halál csak azt igazolta, milyen nagyon eltávolodtam nem csak apámtól és anyámtól, a fiamtól is. Én ugyanis szüleim életének végét úgy fogtam fel, mint egy további érthetetlen, patetikus cselekedetüket, míg a tizenhat éves fiam szinte transzban járkált. Szinte állandóan bezárkózott a szobájába, így végre megértettem, hogy míg éltek, sok estét náluk töltött és nem valamilyen fiatal társaságban. Egyébként abban az időben egy ilyen társaság valóban jól jött volna neki, legalább más gondolatai támadtak volna.

Ő azonban nem akart más gondolatokat. Teljesen hagyta, hogy úrrá legyen rajta a gyász. Fütyült a meg nem írt szerződésünkre, hogy nem fogunk beszélni a Nagy Testvérről. Gyakran emlegette őt, lényegesen többet tudott róla, mint én, bár kétlem, hogy a fele is igaz volt annak, amit a szüleim beszéltek neki a Nagy Testvérről. Mindenesetre sikerült nekik példaképül tenni őt számára. Sőt célzásokat kezdett tenni arra, hogy én nem tudom a legfontosabbat a Nagy Testvérről. Természetesen ő nem nevezte őt ezen a néven, és mikor én mérgemben – és véletlenül! – használtam előtte egyszer, három napra eltűnt otthonról.
Abban az időben az élet vele (és valójában velem is) kibírhatatlan volt. Ezért mikor megkért, hogy adjak neki pénzt nyári táborra Olaszországba, megörültem, hogy távol egymástól megpihenünk. Majdnem tizenhét éves volt, és én azt akartam, hogy rámenős, ambíciózus és magabiztos legyen. Hol máshol tudja ezt megtanulni, ha nem ott, ahol tényleg csak magára lesz utalva. Elég hűvösen búcsúztunk.
Aztán azt írta, hogy a táborban szerzett valami munkát, és ott marad a szünidő végéig. És augusztus közepén jött tőle egy következő levél. Franciaországból küldte (a fiam vagy valaki más). Tudatta, hogy már nem tér vissza, mert teológiát akar tanulni és belépni egy szerzetesrendbe, melynek nevét nem írja meg, hogy ne tudjam őt keresni. És én valóban nem kezdtem el őt keresni. Akkor követtem el hibát. Ha mindjárt az államhatóságokhoz fordultam volna, akkor biztosan megtalálják őt és visszaadják nekem, hiszen még nem volt nagykorú. De én ezt nem akartam, túl liberális voltam ahhoz, hogy a fiamat olyan útra kényszerítsem, amely idegen neki. Ha úgy döntött, hogy a Nagy Testvér nyomdokaiba lép, el kellett fogadnom. Nem sértett voltam, hanem összetört.
Biztosan megpróbálhattam volna őt később is megkeresni, de egyre nehezebb volt. Mégsem mehettem a rendőrségre azzal a szöveggel, hogy a fiamat keresem, aki egy évvel ezelőtt eltűnt. Valójában — bármikor megpróbálhattam volna ezt. De én nem akartam...
Igyekeztem ösztönzéseket keresni, melyek lefoglalnák egész gondolatvilágomat. Ahol születtem, szétesett a diktatúra. Voltam ott készíteni jó néhány fényképet. A tömeg lelkesedése, népmulatságok, régi emlékművek lerombolása. Nosztalgia nélkül, puszta kíváncsiságból, esetlegesen önmagam vizsgálatának részeként felkerestem azokat a helyeket, melyekre emlékeztem gyermekkoromból. Még a temetőben is voltam, ahol megkeresték nekem a Nagy Testvér sírját. Bevallom, hogy szinte semmit nem éreztem. A temetőgondnoknak megfizettem a sír rendbetételét és tisztántartását, de már soha nem voltam megnézni, hogyan végezte el a munkáját.
A lehető legizgalmasabb munkára volt szükségem, ami kitöltené életemet. Sokat kezdtem utazni. Sikerült elkészítenem az első felvételt a monakói hercegnőről azzal az algériai futballistával. Elkaptam egy pszichopata gyilkos szemében a félelmet két másodperccel az előtt, hogy lelőtte őt egy speciális kommandó. Megörökítettem Miss Universe-et, mikor leesett a mozgó lépcsőkön. Éppen ezért a buta képért kaptam egyébként a legtöbb pénzt életemben. Ne tévedjenek – ez nem rólam vall, hanem magukról és a maguk világáról!
Már túl öreg voltam valami izgalmas szerelmi történetekhez. A szeriózus férfiak már régen foglaltak voltak. A playboyoknak túl emancipált és ambíciózus voltam. De még mindig nem kellett fiatal fiúkat vásárolnom.
A férfiak és a szex egyébként sem vonzottak. A fényképezőgép objektíve volt a szeretőm, mellyel megörökítettem azokat a pillanatokat, amik később döntők lettek. Éppen ebben volt a művészetem — előre tudni, ami később a legfontosabbá lesz nyilvánítva. Előre kellett látnom, és ehhez merészség kell, ami csak olyan embernek van, akinek már nincs mit veszítenie.
De nem kerültem el úgyszólván a kommersz fényképeket sem. Például a fiam felszentelésének napján Vatikánban én is Rómában voltam. Az évtized legnagyobb divatbemutatója zajlott ott le. Rettenetes kísértés volt az — mindent otthagyni és a Szent Péter térre sietni. Megmutattam volna a meghívót, nem mondtam volna, hogy ez az első hír tőle hétéves hallgatás után, és elfoglaltam volna egy becses helyet az első vagy a második sorban, amely biztosan megilleti az új lelkész anyját. Láttam volna, hogyan nőtt fel, érett meg, teljesítette a Nagy Testvér küldetését...
Csakhogy erre nem voltam kíváncsi. így pár kilométerrel arrébb kattogtattam a fényképezőgépet, és megörökítettem a divattervezőket, akik a kiskorú modellek fenekét vagy egymást simogatták, esetleg saját feneküket tapogatták. Kibírtam, és nem mentem a fiam után, bár megírta, hogy misszionárius lesz, és örömmel elmegy bárhova, ahova küldik őt. Tehát nagyon valószínű volt, hogy ez az utolsó nap, mikor láthatom őt.
Saját fiamat nem láttam, de az objektíven keresztül sok-sok sztárt néztem. El kell ismernem, hogy találtam közöttük jó pár valóban okos és jószívű embert.
Repültem miattuk a világban, mint egy bolygó hollandi. Egy időben nem is volt otthonom. Nevem nem állt egyetlen lakás- vagy házajtó névjegyén sem. Többet repültem, mint egy profi utaskísérő. Párizsból New Yorkba, onnan Bejrútba vagy Pekingbe.
Valóban mindehol ott voltam, így egy pillanatig sem haboztam, mikor azt javasolták, hogy menjek Szudánba. A moszlim extrémisták ott már hosszú évek óta gyilkolták a keresztényeket. Ez a háború nemcsak vallási volt, hanem rasszista is egyben, hiszen a moszlimok arabok voltak, a keresztények meg négerek. Éppen most azonban egy nemzetközi társaság úgy döntött, hogy expedíciót küld arra a vidékre a civil lakosság védelmére. De facto egy következő belépése volt ez az intervenciós hadaknak a polgárháborúba, de először volt ez Afrikában. Éreztem, hogy valami új készül most, egy történelmi pillanat, mely által valami megváltozik.
Ez egy volt azok közül a nagy pillanatok közül, amelyeket kerestem. Bár néha az volt az érzésem, hogy inkább ezek a pillanatok keresnek engem. Valóban úgy tűnt, hogy a perui partizánok vártak a túszok lelövésével, míg odarepülök Mexikóból. És hasonló érzésem volt Londonban is. A japán császár fia a szeretőjénél rejtőzködött úgyszólván addig a pillanatig, amíg annak háza előtt nem jelentem meg én. Mintha mindezt csak azért csinálnák, hogy az én modelljeim lehessenek.
Szudánban minden másként volt. Már mikor repültünk oda, lőtték a helikopterünket. Aztán az intervenciós francia–brit tankbrigád parancsnoka kémként huszonnégy órára bezárt bennünket. Csak akkor engedtek ki, mikor katonái gyorsan elhagyták a várost. Embereimnek meghagytam, hogy várjanak, de mikor reggel felébredtem, már elmentek a dzsippel.
Egyedül maradtam. Valószínűleg az egyetlen ember voltam az egész városban. Elhagyott és tönkretett utcákon jártam. Képek százait készítettem közben, melyeknek esélyük volt megnyerni minden képmutató és morbid nemzetközi díjat.
Hirtelen tudatosítottam, hogy a házak között egyre több kutya van. Lesoványodott és megcsonkított állatok, melyekre inkább botot fogtam volna, mert egyre tolakodóbbak lettek. Valahol a külvárosban talán már száznál is több jött utánam. Egyre idegesebb voltam miattuk. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek a belvárosba, hiszen ott maradnia kellett valakinek. Meg kellett tudnom, mi történik.
A kutyák egyre agresszívabbak lettek. Ugattak és morogtak, mintha támadni kászülnének. Futásnak eredtem, de megállásra kényszerítettek. Végre megláttam egy autót. Szemben futottam vele. Előbújt belőle egy férfi géppisztollyal, és a falkába lőtt, amely abban a pillanatban szétfutott.
Mudzsahidok voltak. Egész rendesen viselkedtek velem. Megmagyarázták, hogy a foglyuknak tartanak. Parancsnokuk tört angolsággal felvilágosított, hogy az iszlám államért harcolnak, gyűlölik az amerikai kultúrát és képviselőit. Érzelmek nélkül beszélt velem, nem sértett meg. Senki nem volt közülük erőszakos. Lehet, hogy feleslegesnek tűnt nekik olyan embert kínozni, akit hajnalban kivégeznek.
Odaadtam nekik a fényképezőgépet, de a filmeket meghagytam. Érdekes, hogyan védi az ember az utolsó pillanatig a munkáját. Nem nézték át a zsebeimet, lehet, hogy nem akarták magukat izgatni női test érintésével. Kétségtelenül léteznek pontos előírásai a nőkkel szembeni viselkedésnek a dzsihád idején. Vagy feleslegesnek tartották.
Végül valamilyen pincébe zártak. Pár órával később egy következő foglyot dobtak oda. Ahhoz határozottan durvábbak voltak, mint hozzám. Az arca véres volt, a ruhája széttépett. Mikor föléhajoltam, láttam, hogy a fiam az. Tudom, hogy szentimentálisan hangzik, de a szemében akkor tényleg a gyermeki boldogság szikrái gyulladtak ki, melyeket valamikor régen láttam, mikor még kicsi volt, mikor még nem kellett érte harcolnom a Nagy Testvérrel.
Egész éjjel beszélt. Misszionárius volt nem messze innen. Az ő falujukat a moszlimok soha nem támadták meg, mert az ottani emberek olyan szegények voltak, hogy már nem is lehetett őket gyűlölni. Csakhogy a nemzetközi intervenciós hadtest támadása után a moszlimok úgy döntöttek, mindenkit megölnek, aki nem az ő hitüket vallja. Bennünket reggel végeznek ki.
A fiam megkért, hogy imádkozzam vele. Természetesen beleegyeztem. Hiszen mi hasznosabbat tehettem volna az utolsó órákban a halálom előtt, amely most, hogy a fiammal vagyok, még várathatott volna magára. És főleg — őt kímélhette volna a halál. Bár ő egyáltalán nem fél, a Nagy Testvérről beszél, aki biztosan szól érte Istennek, és szól neki értem is. Hiszen a Nagy Testvér már akkor régen is biztosan nagyon szeretett engem, ha a játékért, amely kiesett, az útra vetette magát, hogy megmentse az érkező autó elől.

(Megjelent a Poviedka – Elbeszélés 2001 – című antológiában. Kiadta az L. C. A. Kiadó Léván)

Kaššovicová Judita

Versek a KÉK BLUES ciklusból

Kalapjukon az eget csak a mezítelenek hordják.
A kalapárusok persze ezt nem tudják.
Amiként azt sem, hogy a szalagok azokon az égi
kalapokon kék bluest énekelnek,
hogy sokáig tartson a nyár.

* * *

Karomba ölelem
a somorjai éjszakát,
nyújtózkodom
a zaj, lárma, csönd,
fény és az éj csillogása után.

A szem legel,
a képzelet
telhetetlen kancacsikói.

* * *

Csüng a hold sarlója,
az adóját rója
lelki boldogságért
eperfánk daláért.

Fénylő hold sarlója
az adóját rója
a tenyeremet ért
számlálatlan csókért.

A hold szép sarlója
hajó fönt az égen –
úszol a világunk
áttetsző vizében.

Eperfánk éneke –
ne is törődj vele.

* * *

A fák koronáján túl,
túl a tetők, kémények,
neonlámpák fényein,
túl a templomtornyon,
túl az erdei- és a lucfenyőn,
túl mindezeken,
az alkonyatba vesző somorjai
látóhatárban,
túl a napon, túl a felhőkön,
nyaldossa a tenger a sejtett
kagyló formájú sziromleveleket.
A szél zengi, meglehet,
a sör habján
a Sárgarigóban
a maga tengeri bluesát.

* * *

Somorjai rózsaszín házikó,
a férfi meleg tenyere.
Patkókat szedegetünk,
s az aranypénzt a felettünk
zúgó tengerbe vetjük bele.
A fagylaltos bezárt...
Az ősz tölcsérében
kupacnyi tél, s összebújva
a tavasz és a nyár.

* * *

A jegenyefák csúcsai
lankadatlanul nyújtóznak
a somorjai égbolt lapja felé.
Száradó levelek és a
zöldségek szárának illata.

Hogy nincs oly hegy, nem hiszem én,
mely azt a mennyboltot
kettészelné a közepén.

* * *

A gyöngédség hullámain játszol,
hangod lágy, meleg eső és jászol,
picike tenger és nagy-nagy folyó,
válladon át a lábadhoz csorgó.
A kis lámpást nem oltom el, hiszen
a gyöngédség hullámán őrizel.

* * *

Kis autó, játékszekrény,
üvegre eső szitál.
Az éj a sötétséget
a mezőkön hinti már.

Kis autó, kékellő csepp
csúzdáján az utaknak.
Kezed simogat, s az éj
barátnőm dzseszt nyakalgat.

* * *

Te alszol és én
irigylem az álmot,
amely leigázza
a tested.
Küldök neked felhőt
és egy csepp esőt a
szemednek.
Somorján beborul
a nagy ég.
Én persze jól látlak,

megbújtam egy felhő
tenyerén.

*