Irodalom / kritika / társadalomtudomány
2004. július, 7. szám
* * * * * *
Tartalom
Ha hazamegyek – tudom Hanva vár –,
a szívem csapong, mint egy kis madár.
A Sajó völgye úgy terül elém,
akár a legszebb magyar költemény.
Minden fölujjong, minden simogat,
minden virágból magyar dal fakad.
Minden bokor, fa magyarul beszél,
és magyarul ölel körül a szél.
Magyarul szólnak ismerős kövek,
s ha csodálkozom, nyelvet öltenek
rám, a szegény elszakadt fiúra,
ki szent hitét itt keresi újra,
itt a szülőföld édes-lágy ölén,
hogy győzni tudjon vállalt börtönén.
Feleségemnek
Kiballagni veled a rétre,
és napfényt habzsolni ebédre,
és kézen fogni – mily varázslat –
a gyönyörű százéves fákat.
Leheverni veled a fűbe,
beleesni a régi bűnbe,
s megcsókolni százszor a szádat
örülve a feltámadásnak.
Felejteni, milyen keserves
volt az életünk, de te, kedves,
győzted erővel, szerelemmel.
Te voltál az éltető forrás,
örökös fény, örökös sodrás –
megsimogatlak vén kezemmel.
A rét ölén a pitypang
kötényét lengeti.
A méhek – zúgó visszhang –
duruzsolnak neki.
A sárga ragyogásban
a csönd mégis komor,
fények égnek a tájban,
sok-sok pitypangbokor.
Sok-sok sárga fejecske,
mind-mind a tavasz lelke,
él, küzd és meghal ott.
A szegénységed ára,
árva vagy te is, árva,
akár mi, magyarok.
Az idő bolondul cifrázza,
havat szitál a tulipánra.
Pártája – piros, a hó – fehér
és zöld a szép virágunk szára;
a gyönyörű piros-fehér-zöld
lobog, lobog ma hét határra.
Török Elemérnek szeretettel
„Csillagokat virító jegenyék”
állnak őrt ott, a szép magyar vidéken,
„emberül élni” tanítottak, szépen,
és Buga Jakab volt a példakép.
Ne bántson hát, mit zagyválnak össze
a magyarságukat áruló senkik.
Kik a jelent csak létrának tekintik,
feledésbe mennek majd örökre.
Bár éveid már megsokasodtak,
szép dühödet viszi-hordja a vér,
s őrtüzeid még fennen lobognak.
A táj, Bodrogköz, megnyílik neked.
A Tice partján sátorozva, testvér,
egy jó halászlét megennék veled.
II.
Hadd nevessen, ki százszor nevetett.
Ne törődj vele, mondd az éneket,
végvári vitéz, ki éveken át
vívtad a harcot, s hitted a csodát.
Hitted, hogy megtart mindünket a nyelv,
de már mindenünk romokban hever,
mert hol van, hol a remélt, szép világ,
az új Krisztus hazug igékre vált.
Fűzerő, Ilhó és a Puszta-rét,
higgyük, hogy ismét megtart a vidék,
és a csoda ránk nyitja ablakát.
Megérdemelné ez a drága nép,
hogy visszakapja újfent a hitét,
s a szívedet nyugalom járja át.
Hogy egyszer minden bánat elmúlhat,
a kapott sebek is begyógyulnak?...
De, hogy hazudtak itt szinte mindent,
és te, a naiv, igaznak hitted?!...
Ma meg azt hidd el, hogy elsöpörte
a szemetet az idő örökre?!...
Most régi s új kufár mond meséket,
ködösít... és szebb jövőt ígérget...
S örülj, mert neked még jut kenyérre,
jogod is van már... de csak reményre...
Te remény vitéze voltál mindig:
légy továbbra is, a halotti ingig!...
S aminek anyád szült, maradj annak;
európaiként is: magyarnak!
A török se lehet más: csak török,
az ír, ír, szláv, szláv, a görög, görög...
Jussod, hogy kiáltsd: legyen már végre,
valós esély a sokszínűségre!...
Fényt mindenkinek, égig ragyogót,
a jegenyékre, fehér lobogót!...
(2004.)
1
Kezemben régi vándorbotommal,
új Európám, hova mehetnék,
hol huzatmentes, üdezöld mezők
várnak és a szép, sudár jegenyék?...
2
S ami itt fáj, ott: soha ne fájjon!
Félelem, bilincs:
ne legyen számon!
És perelnem se kelljen a fényért!
Ragyogjon mindig:
felettem kék ég!
Igazmondást: ne tiltson senki már!
írhassam, amit:
a szívem diktál!
3
Ne más mondja meg: mi jó s jár nekem!
Ez minden Ember:
szent joga legyen!
4
Ennyi, mit Tőled: remélni merek.
Új évezredünk:
szebb csak így lehet...
(Pozsony, 2004. május 1–2.)
Az égi ablakon
már a hajnal
zörget,
burrogó gerlepár
ébreszti a
csöndet.
És én öregesen,
még vajúdom e
versem
derengő szobámban
álmosító
csendben.
Mit számít: öregség
és a deres
évek,
amíg vers-borának
mámorában
élek...
Hetvennégy éve jajdult az
anyám, tűznehéz árvaságra,
és elment égi vándornak,
a legendás Hadak útjára.
Hát miért?!... kérdezem hányszor,
de nem jön válasz a miértre...
Azóta a szívem mélyén
én még most is virrasztok érte.
(Révész Bercinek)
Vén jegenyefa áll
a keresztút mellett,
Árnyékában ülve
hallgatom a csendet.
Felhőtlen ég ragyog
búzavirágkéken,
lopakszik az alkony,
szinte észrevétlen.
Egyre messzebb nyurgul
a jegenyeárnyék,
Körbenézek, mintha
valakit még várnék.
Kakukkszóra füttyel
egy rigó felelget,
Tán búcsúztatják a
bűvös naplementet?
Minden mozdulatlan...
túl a Vérdombon már,
Szemmel láthatóan
sötétül a homály.
Mire kipihenem
magamat a csendben,
Fényglóriásan már:
hold dereng felettem.
Derengjcsak, s derengess
fényt vándorutamra,
Ha gyéren is bár, te:
éji vándor napja...
(A 75 éves Zemán Lászlónak, hajdani tanáromnak)
A Tice partján csendben ballagok,
pengnek felettem villanyhuzalok.
A vízre hanyatló tündérrózsák,
szirmukat hűvös szeleknek szórják.
Őszt pillant szemem, ködménen vágtat,
nyurgulnak felém hó-deres árnyak.
Mi a több rajtam, fény vagy az árnyék?
Úgy tűnik, mintha már télben járnék.
Őszies napom fénye bár fogytán:
telet azért még, időm, ne hozz rám!
Ti csak fussatok, évek és napok,
versenyt veletek úgyse futhatok.
Sok szép emlékem láthatatlanul
múló éveim homályába hull.
Szunnyadó Ticém nyugtató csöndje:
álmaim hagyom itt mindörökre...
Küzdelem az irodalom autonómiájáért
Aki kost mözel két évtized múltán visszatekint a nyolcvanas évek magyar irodalmára, pontosabban ennek életére és intézményeire, megállapíthatja, hogy ez az évtized az irodalom szabadságharcának korszaka, igaz, kissé hosszúra nyúlt és kiábrándító tapasztalatokkal is terhes korszaka volt. Hasonló szellemi függetlenségi küzdelem ment végbe 1955–1956 folyamán, akkor azonban jóval sebesebb volt az események menete. Az 1956 nyarán kishíján visszaszerzett irodalmi autonómiát azonban a magyar forradalom leverése igen radikálisan és fájdalmasan megszüntette. A nyolcvanas években ez az autonómiáért viselt küzdelem lassabban haladt előre, voltak átmeneti visszaesései, sőt súlyos kudarcai. Az az irodalompolitika, amelyet az ötvenes évek „felvilágosulatlan” abszolutizmusának később mind többet bírált paternalista gyakorlata váltotta fel, ugyanis egészen 1988 tavaszáig érvényben maradt. Az irodalompolitika ingerülten, nemegyszer hisztérikus intézkedésekkel reagált minden olyan jelenségre, amely a központilag elgondolt irodalommodelltől eltért, vagy éppenséggel a hivatalos állásponttal szemben valamilyen ellenzéki pozíciót képviselt.
Hosszasan lehetne sorolni azokat az eseteket, amidőn az irodalompolitika vagy az irodalompolitikát képviselő kritikai gárda minden tolerancia nélkül lépett fel írók, művek és folyóiratok ellen. Így jutott a betiltás sorsára Illyés Gyula Szellem és erőszak című esszékötete, amely már csak az író halála után, a nyolcvanas évek végén kerülhetett az érdeklődők kezébe, így jutott ugyancsak a betiltás (elkobzás) sorsára Sík Endre önéletrajzi visszaemlékezéseinek Vihar a levelet című kötete, Eörsi István egyik könyve, illetve részesült „szilenciumban” Konrád György, Petri György, később Csoóri Sándor, Csurka István és Nagy Gáspár; került sor rendőrségi, illetve bírósági eljárásra Konrád György, illetve Haraszti Miklós ellen, „szervezték át” az Irodalomtudományi Intézet Kritika című folyóiratát, majd a Mozgó Világot, a győri Műhelyt és a Tiszatájat: az „átszervezés” mindig a korábbi szerkesztőség leváltását és a folyóirat arculatának átalakítását jelentette, indítottak büntetőhadjáratot a Bibó Emlékkönyv, majd a SZETA-antológia létrehozói és szerzői, illetve azok ellen az írók és esztéták ellen, akik az „első nyilvánosságból” kitiltott írásaikkal kénytelenek voltak a „második nyilvánosságban”: a szamizdat folyóiratokban vagy az emigráns magyar sajtóban jelentkezni. Különösen az utóbbi eljárás: az úgynevezett „konzultációs lista” összeállítása és állandó jellegű, fenyegető lobogtatása háborította fel az irodalmi életet. (A talán nem eléggé tájékozott mai érdeklődő kedvéért jelzem, hogy ez – a pártközpont munkatársai által összeállított – lista azoknak a nevét tartalmazta, akiknek kéziratait csak a pártközpont illetékeseivel történt konzultáció után lehetett nyomdába adni.)
Számtalan erőszakos vagy manipulatív irodalompolitikai intézkedést és beavatkozást lehetne még említeni, ezekben a pártközpont agitációs és propagandaosztálya, illetve a Tájékoztatási Hivatal munkatársai jártak elöl, nemegyszer értelmetlen és érthetetlen túlbuzgósággal szolgálva az ostoba központi intézkedéseket, és így zaklatva és lázítva az irodalmi életet. A legtöbb magyar írónak és kritikusnak vannak személyes tapasztalatai arról, hogy a „felvilágosult abszolutizmus” paternalista irodalompolitikája milyen módszerekkel, mesterkedésekkel, időnként milyen olcsó trükkökkel működött. Éppen a pártállami korszak utolsó esztendeiben tapasztalt retorziók keltették fel minden korábbinál erősebben az irodalom autonómiájának ösztönét, amely aztán az 1988 májusától kibontakozó általános politikai átalakulás légkörében már radikálisan elutasította azt az erőszakos gyámolítást, ami a paternalista irodalompolitika lényegi ismérve volt. Ez a paternalista irodalompolitika a gyenge és tétova diktatúrák közé tartozott: nem kívánt élni és visszaélni a terrornak azokkal az eszközeivel, amelyeket a Rákosi Mátyás és Révai József nevéhez fűződő korszak vagy az 1956 utáni megtorlás létrehozott és minden aggály nélkül alkalmazott, de nem volt képes engedni az ideológiai dogmákból és babonákból, és ezért nem kívánt teret adni az irodalom szabadabb mozgásának sem.
Mindebből tétován eltervezett és rossz lelkiismerettel végrehajtott intézkedések következtek, emellett kialakult egy „irodalompolitikai” és kritikai gárda, elsősorban a Népszabadság körül, amely saját karrierje érdekében meglehetősen gátlástalanul hajtotta végre a hatalom akár legátgondolatlanabb intézkedéseit, ugyanakkor megpróbált az ellenzék felé is kacsintani, és a gyakorlatban enyhíteni valamit az irodalompolitikai osztobaságok és bornírtságok rendszerén. Voltak ennek a gárdának kérlelhetetlenül szűklátókörű tagjai, mint például Knopp András, aki erőszakos művelődéspolitikai beavatkozásokkal tette ismertté nevét, és voltak párbeszédre hajló képviselői, például Tóth Dezső, aki ha tehette, enyhített valamit a „központi direktívák” irodalom- és íróellenességén. Azt mondhatnám, hogy az irodalomnak, mihelyt a „pártállam” központi magja megrepedt, nem is kellett nagyon harcolnia azért, hogy ennek a beosztott irodalompolitikai gárdának a kezéből kiragadja saját ügyeit, és hosszú évtizedek múltán ismét saját autonómiájának létrehozását készítse elő.
Az irodalmi élet autonómiájáért folytatott küzdelemnek voltak (hogy így mondjam) „partizánjai” és voltak „intézményei”, így is mondhatnám: „szabadcsapatai”. „Partizánokon” azokat az írókat értem, akik személyes hitelességüket és tekintélyüket vetették latba a szellem autonómiájának visszaszerzése vagy védelme érdekében, és csendes irodalmi diplomáciával vagy nyíltabb közéleti állásfoglalással kívánták szolgálni az autonómia ügyét. Ilyen „partizánakciók” fűződtek például Illyés Gyula nevéhez, aki kivételes tekintélye és befolyása következtében igen sokat tett az irodalmi autonómia eszméinek védelmében, ilyen akciókat próbált érvényesíteni például Mészöly Miklós, Lengyel Balázs, Czine Mihály, Nagy László és Csoóri Sándor, valamennyien ütköztek időnként az irodalompolitika hatalmasaival vagy ügynökeivel. Az irodalmi autonómia védelmében folytatott küzdelmek intézményes szereplői között kell megemlítenünk például a Száraz György által szerkesztett Kortársat, a Szederkényi Ervin által szerkesztett Jelenkort, az Ilia Mihály vezette Tiszatájat, a Kulin Ferenc által irányított Mozgó Világot és a Béládi Miklós által gondozott Kritika című folyóiratot, illetve a folyóirat mögött álló akadémiai műhelyt, az Irodalomtudományi Intézetet. Ezeket az intézményeket időnként szigorú bírálatok érték, alkalmanként a szerkesztők (például Ilia Mihály, Kulin Ferenc és Béládi Miklós) elmozdítására is sor került.
A szellemi élet autonómiájának és a készülődő reformoknak mindazonáltal a Magyar Írók Szövetsége – 1989-től: Magyar Írószövetség – volt a központi műhelye (akárcsak 1956 tavaszán és nyarán!). A Magyar Írók Szövetsége nem sokkal a második világháború után, 1945 júliusában alakult meg, a még februárban létrejött Magyar Írók Szabad Szakszervezete tagjaiból, tevékenységére akkor a legkülönbözőbb irányzatok és csoportok együttműködése volt jellemző, első három elnöke – a többpártrendszerű demokráciának megfelelően – Illyés Gyula, Kárpáti Aurél és (a valóban rossz emlékű) Gergely Sándor volt; az első a népi írómozgalmat, illetve a két világháború közötti Nyugat és Magyar Csillag táborát, a második a polgári baloldalt, a harmadik a moszkvai kommunista emigrációt reprezentálta. Ahogy azután a Rákosi Mátyás körül fellépő moszkoviták felszámolták a magyar demokráciát, és kiépítették a kommunista pártállamot, úgy vált az írószövetség is a totális diktatúra eszközévé. 1951-ben Darvas József került az elnöki székbe, s e sötét években az írószövetség kétségtelenül dicstelen szerepet játszott a magyar kultúra ellen vezetett támadásokban. Csakhogy már 1953-tól kezdve éppen az írószövetség lett a szellemi ellenállás szervezője, és Veres Péter elnökségével egyenes út vezetett ötvenhatos szerepvállalásához. Azt, hogy a magyar forradalom küzdelmeiben az írók és az írószövetség milyen tevékenységet folytatott, talán ezúttal felesleges részleteznem.
Hasonló szerepe volt az írószövetségnek a monolitikus párthatalom bírálatában és fellazításában a hetvenes évek közepétől kezdve, különösen az emlékezetes 1981-es és 1986-os íróközgyűléseken. A szövetség tagsága mindkét alkalommal ellen tudott állni a közvetlen irodalompolitikai befolyásnak, és ez az ellenállás abban is megmutatkozott, hogy a közgyűlés mindkét alkalommal olyan elnököt választott, akinek személyére nem a pártközpont tett javaslatot: 1981-ben Hubay Miklóst, 1986-ban Cseres Tibort. Ezeken a közgyűléseken a magyar írószövetség mint „kváziországgyűlés” működött, minthogy egyedül az írószövetség fórumai adtak lehetőséget az ellenzéki vélemények megszólaltatására. Mindez ma már a nemzet és az irodalom történetéhez tartozik.
A magyar irodalmi élet a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején hangos vitáktól volt terhes: először még az irodalom autonómiájának (szabadságának) jegyében és az ország, a közélet, a politikai hatalom demokratikus átalakításának jegyében az akkor már elbizonytalanodott diktatórikus hatalommal szemben, később az 1988–1989 körül fellépő ideológiai és politikai konfliktusok nyomán, amelyek igen hamar átszivárogtak az irodalom életébe is. Akkor: a rendszerváltás lázas közegében volt ezeknek a polémiáknak – túl a politikai pártküzdelmeken – az irodalom és az írói identitás lényeges kérdéseit érintő jelentősége is. Az irodalom autonómiájának helyreállítása ugyanis erőteljesen vetette fel azt a hagyományos kérdést vagy dilemmát, hogy tudniillik az irodalomnak az adott korszak körülményei között a politikai vagy csupán a művészeti szférában kell-e elhelyezkednie, egyáltalán, van-e és kell-e „átjárás” a két szféra között. Más szóval, az íróknak a politikában, publicisztikában is, vagy csupán a szépirodalmi alkotómunkában kell-e feladatokat, küldetést vállalniok.
A kérdésfeltevés, szeretném hangsúlyozni, nem volt új, tekintettel arra, hogy irodalmunk, a többi közép- és kelet-európai irodalomhoz hasonlóan, szinte mindig arra kényszerült, hogy a nemzet sorskérdéseiben állást foglaljon, éspedig nemcsak művészetként: erkölcsi és esztétikai értékek létrehozása által, hanem közvetlenül a politika színpadán. Így történt ez az 1956-os forradalomhoz vezető hónapokban vagy a hetvenes és nyolcvanas években, midőn a magyar irodalom a nemzet elemi érdekeit sértő hatalommal szemben volt kénytelen felemelni óvó szavát, és megszervezni a szellemi ellenállás rendszerét.
A közéleti és politikai szerepvállalással egyidejűleg megfogalmazódott olyan
igény is, amelynek értelmében az írónak nem a néptribun vagy a barikádharcos
szerepét kell vállalnia, hanem az alkotás belső körében kell dolgoznia, érvényes
erkölcsi és esztétikai értékeket kell létrehoznia. Minthogy ezek az értékek minden
politikai kiállásnál és szerepvállalásnál eredményesebben szolgálják a nemzet
mentális épségének és szellemi önazonosságának védelmét. Lényegében ezt a
nézetet képviselte a Nyugat még tevékenykedő „harmadik nemzedéke”, az Újhold
című korábbi folyóirat köre és számos, a fiatalabb nemzedékhez tartozó író is,
mondjuk Esterházy Pétertől Tandori Dezsőig.
Nem szeretném különösebben kiélezni az úgynevezett „politizáló” és az
úgynevezett „értékteremtő” irodalom polémiáját, illetve ellentétét, ez az
ellentét ugyanis véleményem szerint igazából nem is létezik. Csak megállapítanám,
hogy ezek a polémiák nagymértékben hatották át a nyolcvanas évek végének, a
kilencvenes évek elejének irodalmi életét, például az írószövetség körül
zajló eszmecserék és a különféle írói táborok között végbemenő csatározások
erre vallottak. Bőven voltak írók, akik boldogan vonultak volna vissza az alkotómunka
benső körébe, és akadtak politikai erők, tulajdonképpen mindkét oldalon, amelyek
szívesen terelték volna el az irodalom képviselőit a politikai döntéshozó
mechanizmusok közeléből és a közvélemény befolyásolásának eszközeitől. Az
irodalom közéleti szerepvállalása körül folyó vitákat mindenesetre erősen
befolyásolta az a tény, hogy a nyolcvanas évek végétől rohamos tempóban kezdett
kiépülni a hosszú évtizedeken keresztül elfolytott magyar politikai kultúra, és ez
az irodalmat mintha tehermentesítette volna a korábban kényszerűen elvállalt és
elvégzett közvetlen politikai szerepvállalástól.
Eléggé közismert, az imént magam is utaltam arra, hogy a pártállami korszak utolsó évtizedében az ország egyetlen komolyabb politikai fóruma az írószövetség közgyűlése volt, az íróközgyűlés ebben az időben virtuális parlamentként működött, tekintettel arra, hogy a valóságos országgyűlésnek legfeljebb dekorációs szerep jutott a posztsztálinista hatalmi struktúra homlokzatán. A rendszerváltás medrében azután igen gyorsan kiépültek a hazai demokratikus politikai kultúra alapjai, illetve ennek a kultúrának az eszköz- és feltételrendszere: az alkotmányos hatalomgyakorlás, a jogállamiság, a társadalmi érdekcsoportok független érdekképviseletei, maga a többpártrendszerre alapozott politikai mechanizmus, illetve a politikai pártok mellett számos autonóm társadalmi szervezet és mozgalom. Ugyancsak kiépült az a széles körű politikai nyilvánosság, amely talán a mai magyar fejlődés legmeggyőzőbb eredményeit hozta, helyreállítva a szólás- és sajtószabadságnak azokat a normáit, amelyeket az európai demokratikus fejlődés megszabott az elmúlt több mint száz esztendő során.
Az irodalom politikai szerepvállalása ilyen körülmények között szinte feleslegessé vált, elvégre, ha a magyar országgyűlés a jogállamiság és a politikai pluralizmus elvének megfelelően működik, nincs szükség arra, hogy az írószövetség közgyűlései kváziparlamentként működjenek. Valóban, az irodalmi élet szereplőinek általános meggyőződésévé vált, hogy az irodalom vonuljon vissza az alkotói lét jól megérdemelt csendjébe, és a hivatásos politikusoknak engedje át a közügyeket. Legfeljebb néhány parlamenti vagy kormányzati szerepet vállaló író ragaszkodott továbbra is a korábbi, erősen politikai szerepvállaláshoz, ők azonban már inkább politikusok voltak, mint írástudók, s közéleti szereplésük során mintha valóban lemondtak volna arról a türelmes és nyitott magatartásról, valamint árnyalt fogalmazásról, amely együtt jár az írói léttel. Ezt a tulajdonképpen kiábrándító jelenséget példázza Csurka István esete, aki a maga széles körben elismert és mindenképpen hiteles írói pályáját adta fel egy mindinkább elutasított politikai szerepvállalás érdekében.
Időközben azonban kiderült, hogy azok a nézetek, amelyek radikálisan elutasították az irodalom, egyáltalán a kultúra közéleti szerepvállalását, kissé korán érkeztek. A kilencvenes évek elején, legalábbis ahogy én láttam, még nem tartottunk ott, hogy az írók békésen hazatérjenek műhelyeikbe, kikapcsolják a rádiót, és pusztán az alkotómunkával foglalkozzanak. A magyar közélet utóbbi egy évtizede számos olyan eseményt és jelenséget produkált, amelyet maguk az írók sem hagyhattak figyelmen kívül. A politikában eluralkodó ellenségeskedés, a fellépő ideológiai és politikai szélsőségek, a közvélemény manipulálására törekvő politikai erők mind megkövetelték, hogy a szellem embere – igaz, nem prótéták vagy barikádharcosok módjára – számot vessen velük, megítélje őket, és ha kell, szembeforduljon veszedelmes következményeikkel.
Az irodalom és a kultúra a kilencvenes évek közepére alighanem ismét a magyar (független) értelmiség közéleti helytállásának és intellektuális stratégiájának a része lett. Bizonyára nem véletlenül szaporodtak el ebben az időben a kultúra autonómiáját szűkítő törekvések vagy a szélsőséges provokációk ellen fellépő írói memorandumok és tiltakozások. Aláíróik szinte mindig ugyanazok, akik a nyolcvanas évek értelmiségi memorandumait jegyezték. Ez is arra vallott, hogy a szellem emberei indítva érezték magukat, hogy megint fellépjenek a közélet küzdelmeiben, szinte ugyanazokkal az eszközökkel, amelyek a nyolcvanas években – a kulturális diktatúra ellen vívott átfogó harcok idején – egyszer már beváltak és sikert szereztek.
Éppen ezért magam mindig úgy láttam, hogy bizonyos óvatosságot kell tanúsítani annak megítélésében, hogy vajon az irodalom, miután visszaszerezte autonómiáját, nyugodtan elhelyezkedhet-e az alkotómunka benső köreiben. Az irodalom, a kultúra embereit éppen a birtokba vett autonómia kötelezi arra, hogy a közélet porondján is fellépjenek minden olyan törekvés ellen, amely az ország békéjét és fejlődését, a szabadság teljesebb kibontakoztatását veszélyezteti. Nemcsak idehaza, hanem a szomszédságban tapasztalható veszélyekkel szemben, tehát az ellen az erőszak és gyűlölködés ellen, amely a Kárpát-medencei magyar kisebbségiekre nézve jelent fenyegetést.
Mindez természetesen nem jelentette azt a rendszerváltozás idején, mint ahogy nem jelenti azt ma sem, hogy az irodalmi életnek megint a közélet hangos fórumává és az íróembernek okvetlenül közéleti harcossá kellett volna, vagy kellene válnia. Az irodalomnak akkor is van közéleti szerepe és jelentősége, ha maguk az írók egyébként távol maradnak a politikai küzdelmektől, és nem kívánnak részt venni a különböző pártok és mozgalmak életében vagy éppen a szellem önvédő harcaiban. Az irodalomnak ekkor is megvan a maga közvetettebb közéleti szerepe, s ilyen módon lesz a nemzeti és az európai kultúra értékeinek védelmezője, egy virtuális erkölcsi kódex szószólója és fenntartója. Az irodalomnak ez az erkölcsi jellegű közösségi szerepvállalása nélkülözhetetlen abban, hogy a különféle diktatórikus berendezkedések nyomása alatt megsérült vagy megroppant erkölcsi és szellemi értékek a mai elvadult politikai élet feltételei között végre széles körben hatékony történelmi erőt jelentsenek, és sikerrel tudjanak ellenállni a vitézkötésekkel álcázott ostobaság és agresszivitás rohamainak. Az irodalom akkor is egy új politikai kultúra felépítését szolgálja, ha szigorúan megmarad a maga szakmai-művészeti keretei között.
Ám akár vállalja az író a közvetlenebb fellépést a közélet fórumain, akár műveivel – s a bennük kifejezésre juttatott erkölcsi és emberi értékekkel – kíván befolyást gyakorolni a közéletre, jobb, ha ezt független értelmiségiként teszi. Ez is a rendszerváltozás időszakának és tapasztalatainak egyik máig szóló tanulsága lehet. Vagyis az író állhat oda közvetlenül valamelyik politikai párt zászlaja alá. Annak ellenére sem, hogy nagyon is erősek a választára szólító felhívások, esetleg kényszerek. Úgy hiszem, nemegyszer tapasztalhattuk az elmúlt másfél évtizedben azt, hogy az egyik vagy a másik politikai erő a szellem emberétől is teljes elkötelezettséget, mi több, önkéntes alávetettséget kíván, esetleg nemcsak a zászló, hanem a vezér vagy a „központi bizottság” iránt, s ha valaki ezt megtagadja, könnyen ellenségnek minősül, vagy éppen árulónak, az éppen időszerű politikai beszédmodor szerint. A napi politikának ez a közvetlen és brutális beavatkozása az irodalom életébe igen sok kárt okozott a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedben.
Nem hinném, hogy a rendszerváltó évek küzdelmei közepette az irodalom képviselőinek (a „szellem embereinek”) engedékenységet kellett volna tanúsítaniuk a választás és az elkötelezettség eme kényszerei iránt. Szellemi életünk igen sok erkölcsi értéket halmozott fel a rendszerváltást megelőző évtizedekben, az ideológiai és politikai nyomás ellenében, a kulturális ellenállás körében. Ilyen érték az autonómia: a személyes szabadság és a szellemi függetlenség következetes óhaja, az egymás iránt vállalt elemi szolidaritás (amely például az irodalmi életben, az írószövetség fórumain is megnyilvánult) és a gondolkodás, valamint az alkotás pluralista rendjének elfogadása és tisztelete. Ezeket az értékeket nem lett volna szabad feláldozni a pártpolitika oltárán, ellenkezőleg, társadalmi szinten, a nyilvánosság előtt kellett volna hirdetni és lehetőleg érvényesíteni. A magyar társadalomnak nem túlságosan magabiztos politikai szónokokra és nem ügyes manipulátorokra lett volna szüksége, hanem elsősorban erkölcsi és szellemi értékekre, amelyekhez átalakulásában és újjászületésében igazodni tud. Ezeket pedig, már csak tradicionális okok következtében is, elsősorban az irodalom, a kultúra szólaltathatta volna meg.
Az irodalom életét a rendszerváltás után belső feszültségek és konfliktusok terhelték meg, és ezek a konfliktusok talán még veszedelmesebbek, mint korábban az írótársadalom és a hatalom konfliktusai. A korábbi politikai jellegű konfliktusok ugyanis egyértelműek és jól átláthatóak voltak, és az irodalmi élet számára kétségtelenül valamiféle erkölcsi biztonságot adott az, hogy igen kevés kivétellel minden magyar író a szabadság és a demokrácia ügye (vagyis korábban a reformok, később az átalakulás) mellett sorakozott fel – szemben a pozícióit védelmező és üres közhelyeket szajkózó hatalommal. Könnyen el lehetett igazodni a politikai vagy szellemi küzdelmek frontvonalai között, és aki szolidaritást vállalt, mondjuk, Csoóri Sándorral és Sánta Ferenccel, az minden belső konfliktus nélkül vállalhatott szolidaritást Mészöly Miklóssal és Konrád Györggyel is. Minden „fordított értelemben” is igaz.
Az azóta eltelt évtized felforgatta és összekuszálta az irodalom életét. A fellépő demokratikus pártok – vagy legalábbis a két nagy politikai pólus – az irodalom világában is szövetségeseket (vagy éppen lekötelezett klienseket) kívánt szerezni, és mindkét nagy politikai erőnek kialakult a maga írói tábora (miközben az írók jó része mind erősebb ellenérzéssel szemléli a politikai erőközpontok mérkőzését és általában a politikusok tevékenységét). Mindez számtalan köznapi konfliktusra vezetett, ezenkívül megbontotta az írói szolidaritás korábban jól működő rendszerét, illetve a Magyar Írószövetség mellett vagy éppen azzal szemben számos új írószervezetet is létrehozott (Írószakszervezet, Magyar Írók Egyesülete, Független Magyar Írószövetség, Szépírók Társasága, Fiatal írók Szövetsége, stb.) Ezeknek az újonnan fellépett írószervezeteknek a befolyásolására nemegyszer közvetlenül törekedtek a politikai pártok, és miután az irodalmi élet a mecenatúra vagy az irodalmi díjak megítélése terén általában ki volt szolgáltatva a politikának (vagy éppen az uralkodó hatalomnak), a magyar irodalom belső szolidaritása igen sokat sérült a rendszerváltást követő évtizedben. A magyar társadalomban tapasztalható politikai elfogultságok és konfliktusok igen hamar feltűntek az irodalom világában is.
A magyar társadalom szinte nyomban a rendszerváltás után igen erősen, hogy ne mondjam: végzetesen megosztottá vált: a politikai erők már akkor ellenségként állottak szemben egymással, de erős megosztottság volt tapasztalható a rendszerváltozás nyertesei és vesztesei, az értelmiség és kétkezi dolgozók, sőt az ország nyugati és keleti részei között is. Ezeket a megosztottságokat mindenképpen veszélyessé tette, hogy nem voltak igazán integrációs társadalmi tényezők: olyan intézmények, amelyek megfelelő felkészültség, szellemiség és tekintély birtokában csökkenthették volna a kialakult vagy éppen szántszándékkal gerjesztett feszültségeket. Az országgyűlés respektusa mára alaposan megfogyatkozott, az új politikai elit széles körökben ellenérzést kelt, a politikai pártoknak igen gyorsan sikerült elveszíteniük azt a nimbuszt, amelyet 1989-ben még az ellenzékiség, 1990-ben pedig, a választások idején, a legitimitás, azaz a szavazópolgárok bizalma kölcsönzött nekik. Sajnos, az egyházak sem tudtak úgy megújulni, hogy megfellebbezhetetlen tekintélyük birtokában mérsékelhetnék a társadalmi feszültségeket. Ilyen módon csak mélyülnek a társadalmi, ideológiai és politikai szakadékok, és időnként az egész országon végigráng a gyűlölet. Mindez új társadalmi és nemzeti frusztrációk indítéka lehetett.
Integrációs tényezőkre lett volna szükség tehát. Márpedig mi más lehetett volna ilyen integrációs tényező, mint a magyar irodalom és ennek intézményrendszere? Ennek az intézményrendszernek a működése mindazonáltal igen nagy veszélybe került a rendszerváltás után. A magyar irodalom, mint szellemi intézmény, mint a nemzeti élet és folytonosság elsőrendű szellemi intézménye visszanyerte régóta nélkülözött teljes autonómiáját, visszanyerte az alkotás szabadságát, de lényegében elveszítette az írói lét, az alkotómunka biztonságát. A közép-európai régió kultúrái és természetesen a magyar irodalom is korábban az állami mecenatúra áldozatkészsége révén tartották fenn magukat. Különben a történelemben nem ismeretlen paradox helyzet jött létre: a kommunista diktatúra egyfelől erős cenzurális hatalmat gyakorolt, és ideológiai, illetve politikai korlátok közé terelte a szellemi életet, másfelől gondoskodott ennek a szellemi életnek az intézményeiről. A rendszerváltás után az irodalom és általában a kultúra megszabadult minden cenzurális ellenőrzéstől és kényszertől, ugyanakkor elveszítette különleges státusát.
Minden közép- és kelet-európai (posztszocialista) országban tapasztalni lehetett, hogy éppen az alkotás, a nyilvánosság szabadságának beköszöntése járt együtt az irodalom létezési formáinak anyagi ellehetetlenülésével: az írói megélhetés, a folyóiratszerkesztés, a könyvkiadás, illetve az irodalmi élet társas és intézményes formáinak fenntartása ugyanis súlyos anyagi válságba került, és noha egyre-másra jönnek létre új folyóiratok és könyvkiadók, ezek fenntartása, folyamatos munkája rendkívül nehéz volt, és alkalmanként reménytelennek tetsző küzdelmeket követelt. A cenzúra megszüntetése, az írói szabadság helyreállítása egyfelől, és az irodalom intézményrendszerének válsága másfelől – nos, ez is hozzájárult az írótársadalom, az irodalmi élet belső bizonytalanságához és zavaraihoz.
Az állami mecenatúra a rendszerváltás óta minden közép-európai országban töredékesen működik, maga a társadalom, a civil szféra, a hazai polgárosodás viszont még nincs felkészülve arra, hogy az irodalom és az írók támogatója legyen. Igaz, talán soha annyi irodalmi folyóirat nem jelent meg Magyarországon és a többi közép-európai országban, mint a rendszerváltás után, de ezek, kevés kivétellel, szinte mindig a lét és a nemlét határán imbolyogtak, és a mecenatúra jóindulatára szorultak. (Így történik ez különben a jelenben is.) Ez a jóindulat természetesen szelektív módon működött, és nem mindig a tévedhetetlen esztétikai vagy művelődéspolitikai ítélőerő birtokában döntött a támogatások elosztásáról. Ugyanez vonatkozott a könyvkiadókra: igen sok és igen sok jó könyv került az olvasók elé, a könyvkiadók, közvetve az írók, ugyanakkor ki voltak szolgáltatva a különféle kuratóriumok jó- vagy rosszindulatának, és mind kevesebb gazdasági szervezet, például pénzintézet vállalt szerepet a könyvkiadás támogatásában.
Mindezek következtében egy olyan helyzet állt elő, amelyben az egyik oldalon: a társadalom, illetve az új gazdasági és politikai elit oldalán növekvőben volt a kultúrával szemben táplált közöny vagy éppen ellenséges érzület, és a kulturális értékek támogatása legfeljebb a pártretorikák részévé vált, össztársadalmi szinten egy új analfabétizmus kapott teret, a másik oldalon: az irodalom, a kultúra oldalán pedig növekedett az elégedetlenség és a zavar, az alkotó személyiséget identitásválságok terhelték meg, és a kultúra munkásai általánosságban feleslegeseknek, megalázottaknak és szegénységbe taszítottaknak érezték magukat. Ez a helyzet különben a mögöttünk lévő másfél évtizedben alig változott.
Ezen a ponton hadd utaljak a magyar irodalom klasszikus nemzeti drámájára: mégpedig Katona József történelmi tragédiájára, a Bánk bánra, különös tekintettel a nyomorúságba taszított szerencsétlen paraszt: Tiborc és az országos, valamint magánsérelmei miatt királynégyilkosságra kényszerülő nagyúr: Bánk kettősére. A politikai vezetők és az írók találkozásai már a rendszerváltás időszakában is Katona drámájának harmadik felvonásához hasonlítottak, midőn Tiborc szüntelen panaszaival ostromolja a saját gondjaiban elmerülő és csak félig-meddig odafigyelő nagyurat. Ezek az egyre keservesebb panaszok rendre bemutatták az írói lét végzetes ellehetetlenülését, az irodalmi folyóiratok és a könyvkiadók állandósult válsághelyzetét, az írószervezetek nehézségeit, a másik oldalon pedig a régi-új politikai és gazdasági elit mélységes közönyét, amely legfeljebb akkor rezdült meg, midőn valamilyen sznobisztikus és látványos álkulturális vállalkozás kért támogatást. Ilyenkor az állami mecenatúra nyomban mozgásba lendült, és az új elit azzal a megnyugtató érzéssel ült a nézőtéren, hogy a nemzeti kultúrával, avagy az európai magaskultúrával találkozott.
Az irodalom helyzetét a rendszerváltozás folyamatában, különösen e folyamat előrehaladása során azonban nem csak az autonómia helyreállításának és a mecenatúra szomorú leépülésének a konfliktusa határozta meg. Létrejöttek más, nem kevésbé nyomasztó konfliktusok is. Így a magaskultúra és a tömegkultúra társadalmi presztízsében beállott változás. A magaskultúra és a tömegkultúra a történelem során mindig is „párhuzamosan” működött, és ez utóbbinak is óriási kézzelfogható hagyományanyaga van: a népkönyvektől a lakodalmas rigmusokig, a mindenkori könnyűzenétől az olcsó olajnyomatokig és vásári csecsebecsékig. A két kulturális réteg viszonylag függetlenül élt egymás mellett, a magaskultúra azonban, bizonyos mértékig, mégis hatni tudott a tömegkultúrára, hiszen a paraszti társadalmak tömegkultúráját, ha nem is teljesen, de nagyrészt a tradicionális és archaikus népi kultúra alkotta, és ez fenn tudta tartani a minőségi követelményeket, meg tudta alapozni és szervezni a köznapi életnek azt a kultúráját, amely mindenki számára hiteles értékeket kínált, és általuk szocializálta az egyént.
A rendszerváltozás után kialakult állapot sajátosságát részben az minősíti, hogy a tömegkultúra és a magaskultúra kapcsolata teljesen megszakadt, és a nyugati „jóléti társadalmak” felé forduló közép-európai tömegek minden kritikai érzék és szűrő nélkül vették birtokukba annak a nyugati, főként amerikai tömegkultúrának az irodalmi, zenei és képzőművészeti termékeit, amelyet pusztán az üzleti érdek: az eladhatóság érdeke szabályoz. A tömegkultúra valósággal elárasztotta a közép-európai társadalmakat, és annak a magaskultúrának, amely egy évtizede – a kulturális szolgáltatások viszonylagos olcsósága következtében – még erős pozíciókat foglalt el, mindinkább háttérbe kellett vonulnia. Ezt a kedvezőtlen megállapítást igazolják a könyvtterjesztésben, a színházak és a hangversenytermek látogatottsága körül szerzett tapasztalatok.
Létezik azután az irodalom helyzetét meghatározó tényezőknek egy további változata is. Több mint négy évtizede (1962-ben) adta közre a torontói egyetem tanára: Marshall McLuhan nevezetes A Gutenberg Galaxis című munkáját, amely egy nagyszabású civilizációtörténeti látomás keretében jövendölte meg a könyvkultúra hanyatlását és az elektronikus médiumok felemelkedését. McLuhan jövőképe azóta beteljesedett, a korábban egyértelműen nyomtatott könyvközpontú civilizáció egy olyan civilizációnak adta át helyét, amelyben mind nagyobb gondolkodás- és ízlésformáló, valamint közönségszervező szerepet töltenek be az elektronikus közlési eszközök, mindenekelőtt a rádió, a televízió és az internet. Ezek az eszközök mára valósággal hatalmi tényezőkké váltak, és sokkal inkább képesek a közgondolkodást alakítani és manipulálni, mint korábban a „gutenbergi civilizáció” eszközei: a nyomtatott sajtó és a könyv. Az ezredvégnek ezek a fejleményei ugyancsak háttérbe szorították a hagyományos könyvkultúrát, magát a szépirodalmat is, amelyet más oldalról a non-fiction műfajok (az emlékiratok, a történelmi dokumentumok, az ismeretterjesztő munkák) szorongatnak. A modern kommunikációs rendszer máris átalakította az emberi életformákat és a társadalmi struktúrákat, és abban a „szép új világban”, amely az elektronikus civilizáció és a kommunikációs forradalom hatására kibontakozott a korábbi irodalmi kultúra, általában a magaskultúra mindenképpen teret veszített.
A rendszerváltás medrében, úgy tetszik – és ez a történelmi átalakulások egyik igen fontos és kedvező következménye – igen gyorsan helyreállott a magyar nemzeti irodalomnak az az egysége, amelyet Trianon óta több alkalommal is radikálisan megbontottak a történelmi események (leginkább és legfájdalmasabban az ötvenes évek eseményei). A magyar irodalom – vállalt hagyományai, nemzeti tudata és esztétikai értékrendje értelmében – mindig egységes szellemi entitásnak tartotta önmagát, ennek a szellemi entitásnak azonban több központja, mondhatnám így is, több történelmileg kialakult intézményrendszere volt. A magyar nemzeti irodalom struktúrája ennek következtében sajátos irodalmi „respublicára” hasonlított ebben a „köztársaságban”, a hazai irodalom mellett el nem hanyagolható szerepe volt és van a romániai, szlovákiai, a jugoszláviai, a kárpátaljai, illetve a nyugat-európai és tengerentúli magyar irodalomnak. Ennek az irodalmi „respublicának” az egység és a különbözés a lényegi tulajdonságai: egység az irodalom nyelvi, etnikai, történelmi és kulturális sajátosságaiban, különbözés társadalmi feltételeiben, valamint konkrét nemzetiségi és részirodalmi feladataiban.
A virtuális egység elvét korábban is több alkalommal kinyilvánította a magyar irodalmi élet, így az 1968 őszén a Magyar Írók Szövetségében rendezett úgynevezett „kettős kötődés”-vita alkalmával, amely a kisebbségi magyar irodalmak „kettős kötődését” deklarálta: egyrészt a maguk társadalma, másrészt az egyetemes magyar nemzeti kultúra iránt. A rendszerváltás idején (és után) a határon túli magyar részirodalmaknak ez az egyetemes nemzeti kötődése vált hangsúlyossá. A magyarországi és a határokon túl működő folyóiratok és könyvkiadók mára valójában az „egyetemes” magyar irodalom műhelyei lettek, és ugyanez mondható el az irodalmi élet szervezésében nagy szerepet játszó írószervezetekről, illetve a különféle Magyarországon és a szomszédos országokban rendezett konferenciákról, találkozókról is. Irodalmunk nemzeti egysége mára valójában intézményesült, és ez az intézményesült egység jótékonyan befolyásolhatja a nemzeti közösség belső szolidaritásának és identitásának további fejlődését is.
A Magyar Írószövetség hagyományosan ennek a nemzeti egységnek: kulturális, szellemi és lelki egységnek a szolgálatát vállalta magára, és már a rendszerváltozás hónapjaiban (az 1989-es őszi közgyűlésen) tagjai közé fogadta a kisebbségi és a nyugati magyar irodalom jeles képviselőit. A kisebbségi magyar írók természetes befogadását jelzi az is, hogy a kilencvenes években rendre alakultak meg a szomszédos országok magyar írószervezetei: a Szlovákiai Magyar Írók Társasága, az Ausztriai Magyar Írók Munkaközössége, és jöttek létre magyar írószervezetek a Vajdaságban és legutóbb Erdélyben is, egyrészt az Alapítvány Erdély Magyar Irodalmáért, másrészt a főleg fiatalokat tömörítő Erdélyi Magyar Írók Ligája keretében. Mindezekkel a szervezetekkel a Magyar Írószövetség együttműködési megállapodást kötött, és rendszeresen közös programokat (író- és könyvbemutatókat) rendez.
A nyugati világban létrejött magyar (emigrációs) irodalom helyzete ugyancsak
megváltozott, és ez az irodalom egyszerre érezte a változások nyertesének és
vesztesének magát. Nyertesének, mert a „tiltott” státusból egyszeriben a
„támogatott” szellemi teljesítmények közé került, képviselői szabadon
hazatérhettek és letelepedhettek Magyarországon, az emigrációban született művek,
beleértve a politikai irodalom, tehát a kommunista berendezkedést bíráló vagy
támadó irodalom műveit is, szabadon terjeszthetőkké váltak, sőt sok esetben új,
most már magyarországi kiadásban kerültek a hazai olvasók elé, és természetesen
maga a rendszerváltás is igazolta azokat az írókat, azokat a műhelyeket, akik és
amelyek évtizedeken keresztül az emigráció sok tekintetben mostoba körülményei
között tartották fenn az írói szabadság, a polgári mentalitás eszményeit, és
minden ideológiai kötöttség nélkül tájékozódhattak a nyugati világ szellemi,
irodalmi áramlatai között.
A magyar nemzeti kultúra igen nagy nyeresége, hogy számos (a rendszerváltást már meg
sem érő) nyugati magyar író, így Márai Sándor, Cs. Szabó Zoltán, Kovács Imre és
Szabó Zoltán életműve „hazatért”, és a ma is élő kiválóságok, így Faludy
György és Határ Győző és mások munkássága is rendszeresen jelen van a hazai
nyilvánosság fórumain. (Faludy György haza is költözött.) A nyugati magyar irodalmi
élet képviselői közül igen sokan mégis a rendszerváltozás vesztesének érzik azt
az irodalmi kultúrát, amelyet hosszú évtizedek áldozatos munkájával hoztak létre.
Többen látták úgy, hogy a magyarországi irodalmi élet igazából nem integrálta
vagy nem integrálta megfelelően a nyugati magyarok irodalmát. A nyugati világban élő
magyar írók igen nagy hányada ma is kissé otthontalannak érzi magát az óhazában
és ennek szellemi életében. Mindennek számos oka van, és ezt az otthontalanságot
természetesen nem lehet pusztán a magyarországi irodalmi élet
„szűkkeblűségével” magyarázni.
Az egykori emigráció hazatérésa igen sok szociális, politikai és kulturális, ezek mellett pszichológiai kérdést vet fel, minthogy a nyugati magyar „töredék-társadalom” és a hazai társadalom össze nem egyeztethető szociális és kulturális szerkezetet mutat, és a reintegrációnak igen nagy kihívásokkal kell megküzdenie. Már csak annak következtében is, hogy az elmúlt évtizedek magyar emigrációjának minden korábbinál hosszabb ideig kellett a szülőhazától távol maradnia: 1849 után kevesebb mint két évtized, 1919 után pedig csupán két és fél évtized volt a kényszerű vagy önkéntes száműzetés időtartama, 1945, 1948 vagy 1956 után pedig legkevesebb három és fél évtized. Ennyi idő leforgása alatt a leginkább elszánt emigráns is elhelyezkedik a befogadó társadalomban, a politikai emigráció egyszerűen értelmetlenné válik, és a tömeges hazatérésre nincsen sem szándék, sem lehetőség. Vagyis az emigráció igen nagy részénél egyszerűen „okafogyottá” vált a hazai befogadás és integráció, ráadásul a rendszerváltás után nagyrészt megszűntek a nyugati magyar irodalom műhelyei és fórumai is, így a mindenképpen korszakos jelentőségű Irodalmi Újság és Új Látóhatár.
Mindaz, amit az irodalomnak a rendszerváltás medrében kialakult szerepéről és helyzetéről most megkíséreltem elmondani, korántsem múlt idejű történet, inkább a „történelmi jelen idő” terméke, és annak ellenére, hogy a könyvkultúra társadalmi és piaci helyzete az elmúlt néhány esztendőben, úgy tetszik, megerősödött, nem jelenti azt, hogy a magyar irodalom visszakapta volna azt a kitüntetett státusát, amelyet a demokratikus rendszer helyreállításáért folytatott küzdelemben 1988–1990 körül be tudott tölteni. A magyar irodalom akkor a rendszerváltozás egyik legfőbb szellemi és morális, sőt politikai és intézményi mozgatója és szervezője volt – ilyen státust talán csak a 19. században: a reformkorban, az 1848-as forradalomban és az önkényuralom időszakában vagy a 20. században: a társadalmi és politikai átalakulásért vívott küzdelmekben (a nyugatosok és a népi írók közéleti küzdelmeiben), utoljára pedig az 1956-os forradalomhoz vezető nyári és őszi hónapokban kapott. Természetesen egy demokratikus köztársaság világában senki sem vágyik arra, hogy az irodalom elsőrendű közéleti intézmény és instancia legyen. Mindazonáltal feltűnő az irodalom szerep- és tekintélyvesztése az után a rendszerváltó demokratikus átalakulás után, amelynek számos más tényező (például a „hidegháborúban” aratott nyugati győzelem, a diktatórikus gazdaságirányítás teljes csődje, a kommunista párton belüli és azon kívüli ellenzéki gondolkodás felerősödése, stb.) mellett éppen az irodalom, az irodalmi élet volt a motorja. Ez a szerepvesztés olyan deficitet jelent, amelynek hatása – meggyőződésem szerint – a mögöttünk lévő másfél évtizedben is kimutatható.
A dolgok változatlanok voltak. A belső nyugtalanság, a bizonytalan elvárások. Kitartani, ez volt a jelszó, bár nem volt világos, mi célból. Hátha kinyílik egyszer az ajtó és belép rajta egy mosoly. Vagy jön egy csokor virág, és az ölébe ül. Mit csinálna ilyenkor tulajdonképpen? Ő is mosolyogna, megsimogatná a szirmokat? Ha jól meggondoljuk, rettenetesen kellemetlen helyzet volna. Tétován bámulna, föltehetően, a mozdulat csírájában az inaiba fagyna. Mert, azért valljuk be: mi mást lehetne tenni? Amit várunk, mindig váratlanul érkezik. Ha egyáltalán. S minél jobban várjuk, annál váratlanabb. Az ember talán nem is akarja, amit vár. Mert a várakozás maga a lényeg. Ez az állapot. A létminőség lényege.
De a mosoly úgysem jön. Szerencsém van, gondolta, így nem rontok el semmit. Mert
tegyük föl, hogy mégis itt teremne hirtelen. Az lenne az illő s megfelelő, hogy
szintúgy mosollyal fogadná: mosolyt mosollyal, így volna rendjén. Csak honnan venné,
ha nincs nála. Hiszen kilopták belőle. Azaz eleinte szinte vagonszámra szállította,
önszántából, hogy földúsítsa a sugarakat s a fényt. Mikor megfogyatkoztak
készletei, az asszony takarított benne, azután már csak várt, üresen. Szédítés
volt, gondolta keserűen, kicsalta belőlem, s elveszítette, ki tudja melyik utcasarkon,
vagy egyszerűen fölélte, mint az éléskamra készleteit. Mi lett a mosolyból
zsigereiben? Fölrémlett benne a gyanú, hogy léggé vált, s elillant, akár a lélek.
Elkalandozott, miként a honfoglalók, üszök, hulla szegélyezi útját. Fölőrlődött
az energia. S maradt a test, igaz, jelképesen csupán, fizikai tényként, mint egy
tárgy, amely van, tudomásul vesszük, de nem nyúlunk hozzá, mert nem kell, és hát
minek akkor.
Pedig jó, ha van. Legalább van. Akár a frigyláda. Kinyitni tilos. Hozzányúlni tilos.
Csak a beavatottaknak lehet. S ő, úgy látszik, nem az volt már. Valahogy az árokba
szorult. Bár ki tudja, meglehet, Jeruzsálemet bevették már. Vagy talán mégse. A
kórházak! A sebeket ott kezelik. Tessék mondani, nem hozták be az én frigyládámat?
Mi a neve. Megmondta. Nem, szólt a nővérke némi keresgélés után, ilyen ma nem volt.
Ez itt kórház, mondták máshelyütt, nem szentély, miért kérdezi. Mert már
hajnalodik, és még mindig nem… Biztos benne, hogy hajnalodik, vágott közbe a hang a
vonal másik végéről és föltehetően letette a kagylót, mert hirtelen csönd lett.
De mivel nem volt föltűnő, tovább kérdezősködött, talán a lánynevén, esetleg
még nem azonosították, nagy barna szeme van, és szemüveget hord, ja, ez nem jó,
kapott észbe, a szemüveg eltörhetett, s ha csukva van a szeme, úgysem láthatja,
pláne onnan a központból, de a vonal már régen süket volt.
Lassan világosodni kezdett, s eszébe jutott, hogy lám, mégis hajnalodik. Vagy mégsem?
Ilyen volna a hajnal? Nem, ebben valami tévedés lesz. De ki mosolyog itt? Vagy mi? Marad
minden a régiben. Éppen csak világos lesz, aztán sötét, és újra. Figyelte a
zajokat. A rezzenéseket. Miért nem énekelnek a madarak? Csak távoli búgás
hallatszott, mintha idegrendszere határvidékéről érkezett volna, lomha hamufedte
zsarátnok, úgy tűnt. Valahonnan ismeri ezt. Régen lehetett. Nem ismersz meg, súgta a
búgás elhaló hangon, s szíve, az érzelmek kürtője, megtelt füsttel. Szellő
moccant, úgy látszik, mert föléledt a parázs. Vagy csak a szeme káprázott a
fáradtságtól. Két napja nem aludt a feszült várakozásban. Hátha kinyílik az
ajtó. Már nem nyílik ki, súgta a búgás, pernye száll, az téveszt meg.
Megpróbálta elképzelni, ha mégis. Nem sikerült. Azaz nem volt biztos benne. A
képzelet ugyan megerőszakolható, de gond, hogy mit kezd vele aztán. Saját álmai
csapdájába esik. Önámítás, ez az, önmagát csalja meg, ha így összekeveredik a
vágy a mozdulatlansággal. Ha itt van a szék, amely mindig itt van, elméletileg
leülhet. Persze nem kell leülnie, nem is szokott leülni már, mert töviskoszorút
tettek rá, na de elméletileg, ugye, és már csak maga a lehetőség lelket öntött
beléje, vagyis tartotta ébren, azt hitte legalább.
A tévéhez ült, hogy jobban teljen az idő, hiszen erről volt szó. Most már kizárólag arra vár, hogy teljen az idő. Bár pillanatnyilag ez némileg módosult. Az idegenné vált test hiánya okozta, s ez megzavarta. Tulajdonképpen miért zavar, tette föl a költői kérdést, hiszen úgy van, hogy nincs, rozoga szék, amely összecsuklik, ha ráülök, s összetöröm magamat, s a szék, nyilván rugóra működik, föláll újra, hogy ingereljen, csak az én szememben rozoga, úgy áll, mintha mi sem történt volna, én pedig a porban heverek. Nem nekem kéne kórházba mennem? Valamit elpuskáztam, szemlélődött, de nem látta a rajtvonalat, a pályát sem. Talán amikor…, de nem, délibábot kergetek, a ház, amit a láthatáron látok, létezhet, csak nem ott, és egyáltalán, furcsa az a ház, nincsen ajtaja, meg kéne nézni a másik oldalról, ha meg tudja kerülni a látomást, hátha ott, ki kéne lépni, hogy elérje, s hallotta is a lépéseket, a tompa, suhanó lépéseket a pázsiton, csak éppen nem ő lépkedett. Úgy látszik, elbóbiskolt, a tévé közben más programot sugárzott, s neki rossz volt a lelkiismerete, amiért harmadnapra kihagyta a várakozást. Pedig minden a helyén volt, a lépések is — az asszony. Föltápászkodott. Eltartott egy ideig, mert meggémberedett a mozsárban, karikás szeme tétován pislogott, érzéketlen falába nem talált támaszt, megállt benne a vér, akár az idő, három napja csak múló semmi. Hol voltál, kérdezte részvét nélkül, tulajdonképpen azt akarta kérdezni, hány óra van, vagy hogy milyen nap van ma, mert valahogy összekeveredett benne az éjjel és a nappal. Borzasztó, gondolta, ha kizökken az időtlenség. Elmentem, mondta az asszony, szája széle megrebbent, Mona Lisa-tekintete mintha elégedettséget sugallana. Fut a program, gyanakodott, így van betáplálva, mindjárt kihúznak a vízből, ha bekapom a csalit, megfulladok e mosolytól, amely nem tőlem származik. Milyen ajtón jött ez be?
Mire vár még tulajdonképpen? Annak a háznak nincsen ajtaja. Az asszony elrakta holmiját, mindent gondosan elzárt, ahogy a gondolatokat szokták meg a titkokat, levetkőzött, s a fürdőszobába ment. Ekkor vette észre, csak egy villanás volt, hogy kiborotválta vénuszdombját. Persze, hogyne, erről már volt egyszer szó, jeszszusom, igen régen lehetett, amikor még, igen, nagyon régen lehetett, na ne, még azt hinném, hogy pedofíliás vagyok, hova lenne az a bolyhos vonzalom. Nem szép, mondta akkor, ha kiállnak a szőrök. Kinek tetszik, kérdezte. A szeretőmnek. Furcsa, gondolta, mire képes a divathóbort. A tévében szoktak mutogatni ilyen klippeket. Van egy motorkerék vagy egy biliárdasztal, rajta vonaglik a nő, közben levetkőzik, s kiderül, csak a fején van haj, tévedés kizárva, mindent jól látni. Úgy nézel ki, mondta. Azt hitte, meg fog sértődni, de újra csak a szája széle rebbent, elégedetten, talán éppen erről van szó. Félrebeszélsz, mondta lekezelően, még a kőkorszakban, amikor azt találta közölni, hogy ő még mindig. Na de hogyan kell egy nőt szeretni, hogy elhiggye? Te már nem, sulykolta beléje, s nem biztos, hogy én valaha is téged. Előbb azt hitte, rendezői trükk ez, hogy körülzsongja. Hiszen mindenért meg kell fizetni. Szabadságért, nőért egyaránt. Minden a fizetőeszköz kérdése. Hamis pénz lett volna a tarsolyában? Pedig a váltónak, amit aláírt, bő fedezéke volt. Akkor történhetett a baj, amikor elhordták belőle a mosolyt. Oly szép volt akkor a világ. Szép és nagy, egyre nagyobb, akár a boldogság, a végtelen felé úszott a világűr, de szétszakadt végül, elpusztult a világ, s maradt az űr. Az űr. Volt egyáltalán világ? S ha volt, milyen világ volt? Rekonstruálni kéne a szétfröccsent álmokat. Talán rendbe jön még minden. Igen, csak meg kell várni, hogy helyreálljon újra a rend. Föl kell éleszteni a belső nyugtalanságot, a bizonytalan elvárásokat. Mona Lisa mosolya csak káprázat. Csalás. Mert nem történt semmi. Csak az a kellemetlen érzés maradt az űrben, amíg várt, hogy lemarad valamiről.
A kreativitás fátylát magadra ölteni
A lombhullató szél susogásán túltenni
Nem jó ez így
Magadra kell csengetni
* * *
Nincs ki válaszoljon
Nincs kit megkérdezzek
Pedig még magamban sem
Fogalmazódott meg a felelet
* * *
Dobpergős őszre vágytam
És didergés lett belőle
Nyugtalan vagyok
És rám szakadt egy szőlőtőke
A felhők vattacukorán
Szeretnék himbálózni
De a valóság kényszerít
A föld felszínén lépkedni
Ihlettelen verseket írni
S megrémülni
A szellemi hiányérzetet
nem tudom kielégíteni
Hallgatom az esőt.
A páromra gondolok.
Reménytelen, hogy megszólaljanak
A kaktuszok.
Már egy hónapja nem láttalak.
Nem emlékszem, milyen volt akkor a gondolat.
Csak azt tudom, nem volt bizsergés,
Nem volt gátlás.
Csak beteljesülés volt és néhány
Összefirkált papírlap.
nincs fantázia
se görcsös kontroll
csak esőáztatta csókot küldeni telik
az (erőltetett) ihlet
szomorúsággal elegyedik
***
önsajnálat helyett
alkotni (sem) lehet
***
ha próbálsz múzsának öltözni
nem reménytelen (?)
versbe kezdeni
pótcselekedni is elfelejtettem
míg vajúdott versem
érezni kezdtem
milyen vakvágány életem
bőrkeményedés tenyeremen
csupa kiütés lelkemen
nem szeretem
ha ellenérv lépked mellettem
Mielőtt tépőzáras lett volna a hajnal,
az ég nyakig begombolkozott,
az előfelejtett jegyzetek meg
szemétkosárba hullottak.
***
Véget ért egy „szerelem” –
megváltottnak érzem magam,
s újra szeretem az őszt!
A csillagok lábam előtt hevernek,
s a szabadság telefesti
a katicabogarat pettyekkel.
nincs lelkifurdalásom
leszakadt pókhálómat markolászom
vallásháború lelkemben
kisujját marcangoló
értékrend képzeletemben
a lélek lajtorjájáról
ugorni fejest
a lelkek óceánjába
kikötni a Csalódás szigetén
és megalkotni
a lelkesedés koreográfiáját
ha zavaros a múlt
feledni kell a napi bút
szenvedni értelmesen
nem lehet
a lélek újjászületése
tekereg
***
szélmalomharcot vívni
nap mint nap
hogy a lélek számára
lesz-e új a nap alatt?
Gátakat kellene építeni lelkemben.
Gondolatbástyát építeni agytekervényeimben.
De itt a téli időszámítás – miniatűr őszi depresszióból
nő ki az ágrólszakadtság?
Mintha vakondok lennék
a sivatagban,
Téli álmából felébredt medve
zivatarban,
Isten már döntött helyettem,
s én képtelen vagyok
értéket teremteni lelkemben.
Csigalépcsőn, sötétben vezet
az út hozzám.
Mire rám találnál,
én már nem leszek –
korlátaimmal ellepnek a fellegek.
Mielőtt hasznossá tennéd magad,
a képzelet világa magával ragad.
Szétzúzódnak a kedélyek,
lehűlnek a szenvedélyek.
A bosszúállást Istenre bízni.
Mig nincs késő, „mindent” jóvá tenni.
Csorba kések éjszakáján
kezdődik a megváltás,
dallamra fakasztó hajnalokon
indul a világot látni akarás.
Míg Isten alszik, nem késő.
Falat mindig van, betevő.
Ha meggondolod, akkor sincs visszaút,
előtted mélyül a lélekkút.
Találkozni soha nem késő,
kitérőre mindig van idő.
Mintha várnám, hogy
megcsorduljon az eresz,
mely „mindent” átereszt.
Hallucinálni volna kedvem,
hogy újra lejátszódjon életem.
A háló fonala már
a pókhálónál is vékonyabb,
Isten mégis
megálljt parancsolni noszogat.
Lelkem nyakig begombolkozva,
mégis fenntart a tévutak hada.
Nincs vesztegetni való idő –
Játszmára hív a kimenő.
Elindulok a lajtorján –
lesz megváltás? Talán.
A képzelet kiapadhatatlan,
de van, mi visszafordíthatatlan.
Kiszínezni, ami fénytelen.
Átérezni, ami érzéketlen.
Felülről nézni, ami visszavág.
Aminek értelme sincs, abban
ne keresd a kihívást!
Wapen Wapen, a bölcs tudós magához kérette Yetotacot, a 0013-as speciális
ügynököt, hellyel kínálta, csápjával teát töltött neki a szamovárból,
miközben azon töprengett, hogyan is kezdje el.
– Hibáztunk – mondta csipogó hangon, s szemhéját fáradtan lezárta. – A hiba
főleg téged terhel, Yetotac elvtárs. Emlékezz vissza, száz földévvel ezelőtt,
amikor tanulmányútra indultál a Föld nevű bolygóra, egyetlen fontos dolgot nem
vettünk alaposabban figyelembe: azt, hogy a Föld az a bolygó, ahol az ember nevezetű
állati eredetű élőlény már nincs a fejlettség olyan magas fokán, mint ahogy
azokból a feljegyzésekből kiderült, amelyeket a G-Xynus-alfán találtunk meg. Ezekben
a feljegyzésekben az áll, hogy a fáraók, a maják és az inkák birodalma a
legfejlettebb birodalom a Földön, nincs hozzájuk hasonló. Most már tudjuk, hogy
attól az időtől számítva, amelyik megfelel a Földön elterjedt időszámításnak,
az emberiség kultúrája hanyatlásnak indult, háború háborút követett, s te,
Yetotac elvtárs pontosan 1917 és 1953 között tanulmányoztad a földi életformát,
annak is a keleti felén levőt. Közvetlen tapasztalataid eredményére hagyatkozva
építettük ki a mi rendszerünket földi mintára, s most, kedves Yetotac elvtárs, ez a
rendszer, amelyet te tökéletesnek, megbízhatónak, ráadásul megdönthetetlennek
nyilvánítottál, a Földön megbukott, tönkrement, csődbe jutott, széthullott, s mi
több: magánkézbe került... Ez borzasztó!
– Immáron te is beláthatod, Yetotac elvtárs, rossz úton haladunk. Te hittél
azoknak, hittél a hitükben, olyanná kellett válnod, mint amilyenek az elvtársak a
Földön. A kommunizmusnak nevezett valami mélyen beléd ivódott, gyökereket vetett
benned, elborította agyad szürkeállományát. Folyton hazudtál önmagadnak is, midőn
azt hitted, ez az egyedüli létező jó a világon. Ezt hihetted csak, mert másról nem
tudtál, másról nem szereztél közvetlen információkat, minden egyebet rossznak,
megvetendőnek, az ellenség eszközének tüntettél fel. Be kell látnod, aligha a Föld
keleti része az ideális példakép a mi számunkra.
– Nos, Yetotac elvtárs, ezért szeretném, ha megint tanulmányútra indulnál a
Földre, mégpedig a nyugati felére...
Yetotac szerényen elutasította Wapen Wapen ajánlatát. Mivel nem volt hajlandó elvetni az eszméjét, és mivel földi tartózkodása idején a KGB beszervezte, Wapen Wapen háta mögött titokban előkészítette a kommunisták átmentését a Földről azzal a céllal, hogy ha már ott megbuktak, éljen tovább a Földön kívül a kommunizmus...
Wapen Wapen, a bölcs tudós magához kérette Hotowot, a 0021-es szupertitkos
ügynököt.
– Megbízásom van a számára, Hotowo – mondta szelíden, majd hellyel kínálta az
ügynököt. – Mostantól kezdve már nem munkanélküli, vége az űrbéli
lézengésének, újra lesz feladata. No nem... ezért a csápomat nem kell megcsókolnia!
Eresszen el!... Nos, űrkompjárattal elutazik a Földre. A feladata korántsem olyan
veszélyes, mint legutóbb. Van ott egy kis ország, amelyik nemrégiben önállósult,
oda fog elmenni. Minthogy ez az ország a legősibb kultúrkontinens szívében fekszik,
szerfölött fontos, hogy az ottélők békés körülmények között, mindenféle
ellenségeskedés nélkül lépjenek a polgári demokrácia és a jóléti társadalom
útjára. Saját erejükből erre képtelenek, ezért külső segítségre szorulnak. Az
ottlakóknak és politikusaiknak halvány elképzelésük sincs a fejlődés menetéről,
jóllehet nekik kell példát mutatniuk szomszédaik előtt, hisz így van megírva
azokban a feljegyzésekben, amelyeket annak idején a G-Xynus-alfán találtunk. Ez az
ország a jövőkép záloga, egy leendő második Svájc.
– Magának az a feladata, hogy kiiktassa a hőzöngőket és a hátramozdítókat.
Teljes mértékben magára bízom, milyen módszerrel dolgozik. Mellesleg figyelmeztetem,
ez esetben ne alkalmazza azt az eljárást, mellyel 1959-ben sikert ért el. A kubaiak
mindmáig nem tudnak megszabadulni Fidel Castrótól, ki örökké ott fog élni azon a
szigeten olyan emberként, mint amilyenné akkortájt átformálta... Csináljon valami
mást, valami fejlődőképeset.
Hotowo, miután megérkezett a Földre, egyszerű halandó gyanánt elvegyült a kis
ország fővárosának a forgatagában. Száz évre visszamenőleg elolvasta az addig
megjelent összes újságot, s figyelmesen hallgatta a napi híreket. Rövid időn belül
megfájdult a feje, ámde képet kapott az ország valós helyzetéről. Beható
elemzéssel arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy meg kell tisztítania a társadalmat
a bolsevizmus tanainak alapján gondolkodó polgároktól. Végigjárta a városokat és a
falvakat, személyi számítógépébe betáplálta a megfelelő kódokat. Amikor úgy
vélte, mindennel elkészült, működésbe hozta az ország középpontján elrejtett
elmés készüléket. Aztán fellélegezve visszautazott az állomáshelyére.
Ki se pihenhette magát, Wapen Wapen sürgősen hívatta. A bölcs tudós nyugtalanul
járkált fel-alá a teremben, láthatóan gyötrődött.
– Megfigyelőim az imént jelentették, hogy a Földön rosszul sült el a dolog –
kezdte. – Azt hiszem, valamit nem vett kellőképpen figyelembe. Tekintettel a kialakult
vészhelyzetre, azonnal korrigálja a hibát! Állítsa vissza eredeti állapotába azt az
országot! Még nem késő, egyelőre se az oroszok, se a németek nem vettek észre
semmit. – Wapen Wapen egyszeriben megtorpant. – Szinte hihetetlen, ami történt...
Csecsemők és kisgyerekek sírásától hangos az egész ország! Az öt millió
lakosból, a gyermekeken kívül, csupán néhány bacsó maradt meg a hegyekben... Hát
ilyen nincs! Hotowo! Mit csinált maga?!
Wapen Wapen, a bölcs tudós elérkezettnek látta az időt, hogy végre szabadságra
menjen. Mint a legtöbb vezetőnek, neki is voltak szenvedélyei, melyeknek kizárólag
szabadsága idején hódolhatott, s melyeknek egy részét ügyesen eltitkolta. Mindig
lázas izgalommal készült fel a földi utazásra, s ilyenkor általában közismert női
filmsztárok külsejét öltötte magára. Úgy tartotta, ez olyan, akár a
vadászegyenruha az embereknél: akkor veszik fel, ha valamiféle trófeát akarnak...
Legutóbb Joan Crawford és Rita Hayworth egyvelegében mutatkozott, de a változatosság
kedvéért átalakította már magát Nyikita Hruscsov, Indira Gandhi és Hercule Poirot
hasonmásává is. Most viszont, az alkalomhoz illően, vonzóbb külsőt választott.
Kiszemelte magának Nicole Kidmant és Jamie Lee Curtist, belőlük gyúrta össze
legújabb külsejét. Kétórás aprólékos munka után a tükör elé állt, s
elégedetten megállapíthatta, egy igazán bűbájos emberi lény néz vissza rá, egy
olyan nő, akire bárhol a Földön árgus szemmel bámulnának a férfiak. Az estélyi
ruha ráadásul merészen mutatni engedte hullámzó keblét és járáskor az egész jobb
combját... Wapen Wapen, a bölcs tudós elvigyorodott.
Teljesen feldobódva vezette kiöregedett űrkompját, s az akció kivitelezése járt a
fejében. Rolling Stones-dalokat hallgatott, együtt énekelt Mick Jaggerrel. Mielőtt
még a Föld légkörébe ért volna, a kumputerradaron újra megtekintette a
kiválasztott vadászterület háromdimenziós képét, s mindent jól megjegyezve,
tárolta az agyában az adatokat. Aztán női hangon rákezdett az Éjféli csavargó
című dalra...
Sötétedett, amikor az űrkomp észrevétlenül leszállt a szálloda lapos tetejére.
Innen el lehetett látni arra a folyónak nevezett hömpölygő vízmennyiségre, amelyet
az emberek Dunának neveztek és arra a modernnek mondott épületkomplexumra, amelyben
aznap ülésezett legutoljára a parlament. Wapen Wapen nézelődött egy ideig, majd
mélyet lélegezve kinyitotta a vasajtót, s leballagott a legfelső szintre. A
személyzeti lépcsőn lejutott a negyedik emeleten levő bálteremig, valamennyi
fordulóban riszálta a fenekét, közben lefelémenet fütyülte a Fel, fel, ti rabjai a
Földnek kezdetű mozgalmi nótát. Könnyűnek és határozottnak érezte magát,
akadály nem állhatott az útjában; a Földön szabad volt, itt nem parancsolt neki
senki sem. Megkereste a toalettet, s ellenőrizte, nincs-e véletlenül elkenődve a
rúzsa, utána, hogy még jobban felvidítsa önmagát, kibújt az egyik körömcipőből,
s megcsodálta Jamie Lee Curtis gyönyörűséges hosszú lábát...
A nagyszabású fogadáson a leköszönő parlament elnökén és a képviselőkön
kívül megjelentek a kormánytagok, az országban akkreditált diplomaták, az ismert
közéleti személyiségek, az utóbbi évek szépségkirálynői, és megjelent a
köztársasági elnök is. Wapen Wapen dekoratív külsejével otthonosan mozgott a
rendezvényen, kitűnve a csinos nők kis csoportjából. Remekül érezte magát, evett
sokfajta furcsaságot a hidegtálakból, ivott különböző színű üdítőitalokat, s
kényesen ügyelt arra, hogy ilyenkor a kisujját eltartsa a többi ujjától.
Titokzatosságával elbűvölte a közelében tartózkodókat, kedvesen rámosolygot a
feleségükkel társalgó férfiakra, s ezalatt alaposan tanulmányozta a politikusokat.
Már-már a veséjükbe látott. Főként a képviselők érdekelték...
Az a jellegzetesen busa fej azonmód felkeltette az érdeklődését. Tulajdonosa
éppen kaviárt falatozott egy nagy kanállal, midőn felfigyelt rá. Régtől akart már
egy efféle típust, most szerencsére sikerült rátalálnia. Hőn remélte, hogy
képviselő. Nemrégiben Moszkvában látott egy hasonló alkatot, akiről hamarosan
kiderült, hogy Yetotacnak, a 0013-as ügynöknek a dumába beépített emberkülsejű
informátora a G-Xynus-deltáról... Wapen Wapen remegni kezdett, s megnyalta a szája
szélét. Tíz percen belül megismerkedett a busafejűvel. Képviselő volt. Ez
szerfölött felvillanyozta, bizsergett az egész háta. A társalgás közepette
elképzelte, amint végigsimítja a csápjait a bőrén, amint a hóna alá nyúl...
– Mi is a neve? – kérdezte a képviselő.
Wapen Wapen megeresztett egy csábos mosolyt Jamie Lee Curtis kelléktárából.
– Xénia Ová. Szólítson nyugodtan Xéninek...
– Szép név... összhangban van az államnyelvtörvénnyel. Én Jano vagyok. Jano
Posľanec...
Éjfél előtt, a hangulat kicsúcsosodásának tetőfokán Wapen Wapen alias Xénia Ová
kijelentette:
– Szeretném, ha felkísérne a szobámba. Az 1275-ösben lakom a legfelső emeleten.
Jano Poslanec meglepetésében ugrott egyet. Erre a fordulatra nem számított, fel sem
ötlött benne az a gondolat, hogy egy ilyen isteni nő pont őt akarja.
Míg a lift zajtalanul suhant velük felfelé, az isteni Xénia Ová odadörgölődzött
az egyszerű, vidéki Jano Poslanechez. A képviselő érezte a méregdrága parfüm
bódító illatát, s ettől kissé elszédült. Előzőleg már az ital is betett neki,
legalább egy fél üveg vodkát megivott.
– Menjünk a tetőtérre – javasolta Wapen Wapen, miután a tizenkettedik emeleten
kiszálltak. – A friss levegőn talán jobban lesz...
Jano Poslanec nem lett jobban. A Hold és egy pislákoló neonreklám tompa fényében
rögön észrevette azt a karcsú, fémes szerkezetet a szálloda tetején. Hosszasan
nézte, alig hitt a szemének.
– Liberális demokrata legyek, ha nem egy csészealjat látok! – képedt el néhány
heveny csuklás kíséretében. – Látja azt a micsodát?
Wapen Wapen szeme fényesen ragyogott.
– Igen, látom. Az enyém, azon jöttem.
Jano Poslanec tátott szájjal hátrált. Lassan jutott el a tudatáig, hogy tényleg nem
képzelődik. Az is az eszébe jutott, hogy a szépséges Xéni körül valami nincs
rendben... pedig micsoda elragadó teremtmény!
– Ez nem lehet igaz! – fakadt ki. – Hisz maga nem zöld marslakó! Nem is pikkelyes!
– Nem. Mi nem úgy nézünk ki.
Jano Poslanec hirtelen kijózanodott, csuklása is abbamaradt. Összeszedte magát,
igyekezett diplomatikusan fellépni.
– Még érvényes a képviselői immunitásom! Követelem, hogy...
És ekkor elakadt a hangja. Wapen Wapen bal kezével letépte Nicole Kidman-féle jobb
karját, minek következtében előbukkant az egyik csápja. Jano Poslanec némán
hápogott, nem bírt megmozdulni, a látványtól megdermedt. A szeme tágra nyílt,
testének nyílásaiból furcsa hangok áramlottak ki, verejték gyöngyözött a
homlokán.
– Mit akar? – nyögte.
Wapen Wapen megszabadult a másik női kartól is, s csápjaival az emberi lény hóna
alá nyúlt.
– Gyűjteményem dísze lesz! – örvendezett. – Külön vitrint kap! – Könnyedén
megemelte legújabb trófeáját, s meggyorsítva lépteit, boldogan vitte az űrkomp
felé. Majd halkan, mintha csak magának mondta volna, még hozzátette: – De előbb ki
kell tömnöm.
Sűrű, komor gomolyfelhők gyülekeztek a stadion felett. Az időjárás nyomasztó
erőként nehezedett mindenkire, mintha radioaktív sugárzás áradt volna a förtelmes,
haragos fellgekből. Mindenkire kihatott ez a borongós állapot. A szorongás úgy
ingerelte az emberi szervezetet, hogy minden gondolatot és érzést befolyásolt –
fojtó ködöt, mérges füstöt pumpált az emberi agyakba, hogy a szemekből bágyadt
düh vetődjön mindenre és mindenkire. Tehát az idő nem kedvezett a mérkőzésnek.
Csupán a szurkolók nem törődtek a szomorú meteorológiai állapotokkal. Majdnem
teljesen megtöltötték a lelátókat, s ha maradt is néhány üres hely, mégis úgy
tűnt, az egész épület összeomolhat, ha ez a rengeteg ember mozgásba jön.
Folyamatosan mozgolódtak – énekeltek, kiabáltak, kedvenceik nevét kántálták,
vihorásztak vagy éppen transzparenseiket nyújtogatták az ég felé. Most mindenki
kivetkőzött magából, hogy csapatát lélekben – és szavakkal is – támogassa.
Levetkőzték hétköznapi énjüket, elfelejtették hétköznapi gondjaikat, s átadták
magukat a súlytalan, veszélytelen, szórakoztató játéknak, legurítottak egy-két
sört, s élvezték ezt a természetes küzdelmet.
– Úgy látom, a kispadon most nagy döntések születnek – mondta a közvetítő
csevegő hangon a többmilliós, arctalan hallgatóinak, akik ugyan azt tartották, hogy
mindannyian jobban értenek a focihoz, mint ő, mégis igényelték ezt a barátságos
modorú hangot. Valóban, most, a mérkőzés 33. percében úgy tűnt, mozgolódik a
vendégcsapat kispadja. A kérdést, amit most kétségkívül megvitattak, mindenki jól
ismerte: felküldjék-e Hofmannt? – Ez a döntés nagy hatással lehet a meccs végső
kimenetelére, tehát valószínűleg sok érv és ellenérv kóvályog most az edző
fejében. Mint tudjuk, Hofmann-nak az előző meccsen megsérültek a bordái, de ma azt
nyilatkozta, pontosan idézem: „Ha kell, tolószékben és gipszben is felmegyek a
pályára, és annyi gólt lövök, hogy kész matematikai csoda lesz a végeredmény.”
Tehát Hofmann elszánt, de a végső döntést az edző hozhatja csak meg.
Hofmann elsősorban gólerejéről, támadó, néha egészen agresszív játékáról,
botrányairól, illetve arról a kellemetlen tulajdonságáról volt híres, hogy
gyűlölte a bírókat. Főleg azóta, hogy két évvel korábban nem játszhatott a
ligadöntőben, mert az a hórihorgas karikatúrafigura, aki a meccset vezette,
eltiltatta. Aztán kapott is pár pofont az a „majomember”.
Hurkosnak hívták a mérkőzés őrangyalát. Alacsony, tömzsi emberke volt, úgy gurult
ide-oda a pályán, mint egy összegömbölyödött sündisznó. Mindig búskomor, méla
ábrázata most, az esőfelhők tömegei alatt még elcsigázottabbnak, komorabbnak tűnt
– soha nem bírta a rossz időt. Ezenkívül zavarta az egyik partjelző, aki már első
találkozásuk óta ellenszenves volt neki. Szörnyen akadékoskodó, szemtelenül
fennhéjazó viselkedése ingerelte Hurkost, s habár igyekezett felülkerekedni ezen az
érzésen, mindahányszor sikerült volna, a fickó annyiszor kiábrándította. „Hohó,
pajtás!”, mindig ezt mondogatta, s közben rikítóan fehér fogait elővillantva
visszataszítóan vigyorgott. Ez az ember gondoskodott róla, hogy Hurkosnak megmaradjon a
rosszkedve. Megszokta, hogy a játékosokat ne minősítse jellemük alapján – végül
is a fociban csak „játékosok” voltak, s nem emberek. Elviselte, ha a játékosok
úgy viselkedtek, mintha mielőtt a pályára jöttek volna, még banánokat nyújtogattak
volna nekik a rácsokon át az állatkertben, mert tudta, hogy a focisták általában nem
szoktak drámát írni vagy matematikai képleteket megalkotni. Viszont ha a
játékvezetők, a megcáfolhatatlan döntéseket hozó, mindenható kollégák közt
tűnik fel egy ilyen megbízhatatlan, ellenszenves alak, az már káros. Hurkos igyekezett
mindig a dolgok mögé nézni. A mérkőzést is úgy vezette, hogy mindent figyelembe
vett – a játékosok minden egyes mozzanatát nyomon követte. Lelkiismeretesen fújt.
– Igen! Megvan a válasz! – kiáltott lelkesen a közvetítő. – Hofmann játszani
fog! Ó, és nevetve kocog fel a pályára, tehát úgy tűnik, nem okoz neki
elviselhetetlen fájdalmat a sérülése. Mint egy vérengző ragadozó, úgy tör be a
többiek közé, én úgy látom, tele van életerővel. Mintha bármelyik pillanatban
képes volna szétszaggatni az ellenfél összes játékosát plusz az edzőt és a
szurkolóikat. Micsoda focista! Tele van energiával, szinte világít tőle. Azt hiszem,
kíváncsian várhatjuk a mérkőzés elkövetkező perceit!
Úgy tűnt, a közvetítő legszívesebben lerohanna a pályára, leborulna Hofmann lába
elé és megcsókolgatná kezeit.
Hofmann úgy viselkedett, mintha mindenkitől ilyen hozzáállást várt volna el.
Pökhendi vigyorral az arcán baktatott fel a pályára, miközben a közönség óriási
hangzavart okozott – az egyik tábor éljenzett, a másik fujozott. Csupán Hurkos, a
bíró őrizte meg teljes semlegességét.
Kétségkívül ő volt csapata legkiemelkedőbb játékosa, az úgynevezett
vezéregyéniség, a csapat lelke, a legkiválóbb képességű, a legszellemesebb,
legrátermettebb, legnépszerűbb, nemcsak sportoló, hanem közéleti személyiség is,
nemcsak egy átlagos külsejű fiatalember, hanem a legendás sztár, aki nemegyszer
mosolygott már a bulvárlapok címoldalán, s akinek magánéletét minden
tájékozottnak látszani kívánó embernek illett ismerni. Sokan kedvelték, még
többen imádták, s persze voltak, akik megvetették, de senki sem maradt közömbös
vele szemben. Mindenki hitt benne, hitték, hogy csodákat képes véghezvinni, hogy több
egyszerű akárkinél, hogy varázserő rejtőzik lábaiban. Különféle okai voltak,
hogy miért rajongtak érte. A foci fanatikus kedvelői a labdarúgás messiásának
tekintették, egy új korszak megteremtőjének, a kihalóban lévő – vagy csak most
születő? – látványfutball vezéralakjának. Sokan próbálták utánozni
mozdulatait, cseleit, bámulatos rúgásait, amelyeket senki sem tudott olyan pontosan
helyezni, mint ő. Nemzetközi szinten is új dolgokat honosított meg – ruganyos
mozgásával az új „gumifocista” típusát alkotta meg, amivel futballtörténeti
újdonság keletkezett. Aki nem sportképességei miatt bálványozta – s ez a tábor
elsősorban a gyengébb nem tagjaiból állt –, az mint közéleti személyiséget, egy
új „csillagot” tisztelt benne, a tinilányok álmodozásainak tárgya lett,
újságírók firtatták nemi életét és étkezési szokásait, tévéműsorokba
hívták vendégnek, ahol aztán újra meg újra elmesélhette ugyanazokat a mulatságos
történeteket. S habár a pályán faragatlan, sőt agresszív megnyilánulásairól volt
híres, az emberek előtt megjelenve egyre csiszoltabb, kifinomultabb modorra tett szert.
Ezért a másik tábor, a Hofmannt minden értelemben elítélő emberek lényegesen
kisebb csoportja gyakran rótta fel a focistának, hogy képmutató, kétszínű,
álszent, hamis, imádóit pedig „szűkagyú csőcseléknek” szokták nevezni. Hofmann
örült neki, hogy létezik ez a bizonyos „ellenrajongói” tábor is, így az övéi
legalább újra meg újra kiállhattak érte, így folyton érezhette, hogy mennyien
vannak mellette. Hofmann szerette és élvezte a „valaki” szerepét.
Természetesen Hurkos bíró is jól ismerte őt. Hogyne ismerte volna – folyton
megjelent a tévében és az újságokban, mindenki tudott róla legalább egy
rendkívüli történetet. Hurkos tizenöt éves fia szobájának falát is az ő posztere
díszítette, még felesége is valamiféle áhítattal szokott róla beszélni. Pedig –
állapította meg ezekben a másodpercekben a bíró –, így, élőben teljesen átlagos
ürge. Semmi olyan varázslatos tulajdonsága nem látszik, mint abban a csokireklámban,
amelyben egyes-egyedül játszik két csapat ellen a pályán, és sorra rúgja a gólokat
hol az egyik, hol a másik kapuba. Mint a legendák általában, a Hofmann-mítosz is
elsősorban a nép ajkán született – vonta le a következtetést Hurkos. Persze, ő is
látta már játszani, s más volt, mint a társai, de éppen emiatt, egyedülállósága
miatt nem tudta jól kamatoztatni képességeit. A csapatjátékban egy magányos
szuperhős csak egy szerencsétlen és haszontalan, gyenge játékos lehet. Hurkos nem
értette, hogy lehet, hogy az elemzők mindig a többi tíz játékos teljesítményében
látják a kudarc okát. Azt akarják, hogy ők fejlődjenek fel a különchöz, az
önző, a sikeren nem osztozkodó, a csapatszellemet lábbal tipró magányos farkashoz. S
a csapat azért is nem lehetett a legjobb, mert az „átlag” nem vált
összeegyeztethetővé az „átlagon felülivel”.
Hurkos most nem örült neki, hogy Hofmann feljött, nemcsak azért, mert nagy
„bíróverő” hírében állt, hanem a játékvezető jól tudta azt is, hogy
megbontja a rendet. Ő pedig nemhogy szerette a rendet, hanem el sem tudta képzelni a
világot rend nélkül. Nem tűrte el, ha nyomdahibát talált az újságban (azonnal
betelefonált), ha pecsétes volt az asztalterítő az étteremben (otthagyva csapot-papot
odébállt), ha valaki „lássá”-t mondott „látja helyett”, a késést pedig
mindennél jobban megvetette. A kifogástalan rend megkövetelése néha szorongóvá,
sőt depresszióssá tette, ilyenkor pihenésre volt szüksége, elment úszni egyet a
közeli uszodába, leugrott horgászni az édesapjához a szülőfalujába vagy
egyszerűen csak sokat, nagyon sokat aludt. Ezek közül valamelyik mindig segített,
kiegészítve a felesége kényesztetésével. Felesége jó alakú, csinos asszony volt,
s habár gyakran nehezen viselte férje szőrszálhasogató igényességét, mégis
megtalálta a rosszban a jót: nem egy hanyag, iszákos, rendetlen férfit választott
magának, hanem egy gondos, pedáns, rendes fickót, aki annak idején egyetlen randiról
sem késett el és soha nem felejtett el egyetlen évfordulót sem.
Miközben Hofmann először labdához jutott, apró cseppekben esni kezdett. Úgy tűnt, a
parányi cseppeket a gigászi felhők csak afféle bemelegítőnek, ijesztgetésnek
szánják, valamiféle előőrsnek a várható teljes arcvonalon meginduló támadáshoz.
– Még mindig nem esett egyetlen gól sem – közölte a közvetítő a mindenki által
ismert tényt. – A játékosok semmiféle keményebb támadást nem engednek meg az
ellenfélnek, egyik térfélen sem. Pedig Pataky, a vendégcsapat edzője nem ezt várta,
a mérkőzés előtti nyilatkozatából ítélve. „Az ellenfél menekülni fog a
pályáról” – mondta. Amit pedig látunk, az állóháború. Meg is látszik a
csüggedés Pataky arcán.
Pataky rém szélsőséges ember volt. Úgy esett át jókedvből mélabúba vagy éppen
vadállati dühbe, ahogy a kaméleon váltogatja bőre színét a környezet kínálta
háttér alapján. Egy tizedmásodperc alatt vált kezesbárányból vérengző
oroszlánná, sápadt, bágyadt, beteg, vén komondorból tüzes, szenvedélyes, lobogó
szemű, villámgyors vérebbé. Eme furcsa tulajdonsága kiismerhetetlen,
kiszámíthatatlan, átláthatatlan, tudathasadásos embert csinált belőle. Az egyik
percben még kedves, meleg szavakkal babusgatta, kényesztette játékosait, a
következőben már szikrákat szóró szemekkel hordta le őket, kimerítve a
káromkodások gazdag tárházát. Senki sem tartotta beszámíthatónak. Ellenben profi
edzőnek mindenki.
Minden percben folyamatosan dörmögött az orra alatt, csak néha hagyta el kiáltás a
száját, amit más is hallott (de abba beleremegett az égbolt is). Általában csak a
segédedző hallotta megjegyzéseit, de ő is csak néhányat csípett el.
– Lajhár…– morgott most is Pataky. – Átkozott patkány… Úgy nézi az
egészet, mintha semmi köze nem lenne hozzá. Átkozott, rozsdás mozgássérült.
Mankókkal vagy tolószékben kéne játszania. Mint egy százéves hadirokkant, egy
fogyatékos nyomorék, egy… MOZOGJ MÁR, HOFMANN!!! Meghalsz bele, ha szaladgálsz egy
kicsit? Vigyázz, nehogy egy méternél közelebb kerülj a labdához! Harap az a tök?
Hát focista ez vagy majom?! SZEDD MÁR ÖSSZE MAGAD!!!
– Rémes ez az eső – jegyezte meg a segédedző, akit mindenki Mukinak hívott, s aki
általában teljesen lényegtelen dolgokat szokott hasonló módon megjegyezni.
Pataky szerette ezeket az erőteljes kora nyári zivatarokat, ilyenkor mintha
megnövekedett volna férfiassága, mintha erőt gyűjtött volna az ég és föld
között feszülő sivító feszültségből, mintha átvett volna valamit a szilaj
haragból, amely a gőgös felhőkből áradt. Irigyelte őket. Ő is szeretett volna
ilyen hatalommal bírni, fentről uralni a világot, s ha kedve tartja, lecsapni, ahogy a
felhők teszik. Őket semmi sem győzte le. Újra meg újra megjelentek.
– Hofmann-nak kell néhány perc – mondta Muki, a jelentéktelen segédedző. –
Aztán beindul és berúgja.
Pataky nem hallotta a kis ember egy szavát sem. – Vigyázz a középsőre! Mondta csak
úgy magának, de Hofmann maga is rájött, hogy mire kell ügyelnie. Tudta, mi a dolga.
Csak egy kis bátorításra volt szüksége a kispad felől. – MOST MÁR INDULJ! –
Patakynak széles mosoly ült ki az arcára, boldog, hálás mosoly, mikor Hofmann végre
megkaparintotta a labdát, s megindult a támadás. A támadás. Ennek már ANNAK a
támadásnak kell lennie – gondolta Pataky, s most még csak nem is morgott magának.
Már többen voltak elöl, ott akadékoskodott a kicsi, furcsa, gombolyag formájú bíró
is, de minden szabályszerűen folyt, mindenki csodálhatta a „csodacsatár”
színvonalas, egyedi, sajátságos és lenyűgöző játékát. Főleg a cselei voltak
fergetegesek. Három emberrel babrált ki, majd passzolgatásba kezdett két társával.
Az a kettő azonban csak mellékszereplőként tűnt fel. Hofmann tündökölt. Újabb
cselek, szinte összezavarta az ellenfél játékosainak gondolatait is, parádés
labdavezetés, kíméletlenül pontos passzok. A nézőtér őrjöngött. Már ott jártak
a kapu előtt. A védelem omladozott. Egyre többen támadtak. A nézők magukból kikelve
üvöltöztek. Pataky arca kivirágzott. Hurkos minden mozzanatot figyelt.
Leadták Hofmann-nak. Csel, a terep kitisztult.
Őrület, gólhelyzet.
Lövés.
A rajongótábor sírásban és káromkodásban tört ki, mikor felfogták, amit látnak.
Az otthoniak örültek. A fociisten hibázott. Hofmann, a bajnok, a mintajátékos, a
magyar Pelé, vagy ha úgy tetszik, az új Puskás Öcsi, a legújabb nagy csillag,
Hofmann, a rettenthetetlen, a megtántoríthatatlan, a kijátszhatatlan, a halálpontos
lövész, Hofmann, a bálvány, a minden és még annál is több – Hofmann
mellétrafált. Kihagyta a ziccert.
Pataky leizzadt és leroskadt. Összeomlott. Egy satnya könnycsepp is kibuggyant
szeméből, s kis erecskét létrehozva gördült le egészen a szájáig. Sós íze volt.
Mégis inkább keserűnek érezte. Pataky most leggyermekibb formájába ment át, szemei
tágra nyíltak, szája tátva maradt. Egy ötéves árva kislány arcát öltötte
magára. Majdnem zokogott. A könnycseppet azonban senki sem vehette észre, mert eső
áztatta az arcát. Most visszaült helyére, mindenből kiábrándultan.
Muki vette át az irányítást, adott néhány tanácsot a fiúknak.
Hofmann feldühödött. Felforrt benne a vér, megvadult, mint egy bika, fejébe áramlott
a vér, szemei bevörösödtek, ahogy egész arca is, a vér és az izzó düh
kiszorította a gondolatokat fejéből, csak ösztönösen tett mindent ezután. A
felhők. Az eső. Megölt volna minden apró, pimasz, idétlen, átkozott esőcseppet,
szétkergette volna az úrias, pökhendi, méltóságos felhőket. Szétdurranás
fenyegette. Úgy érezte, szívét kivették a mellkasából és a pokol legforróbb
tüzébe hajították. Eltompult. Már nem látott semmit, csak azt a gömbölyű csodát,
amely maga az élet, maga a világmindenség. Gömbölyű, akár ez az elátkozott
földgolyó, csakhogy itt minden a labda körül forgott. A Nap! Maga a Nap! Az élet
forrása, a szent világosság, a legfőbb központ, ahonnan az éltető sugarak úgy
áramlanak felénk, mint a láthatatlan, megfoghatatlan valóság. Hofmann számára most
minden a labdában összpontosult.
– Elképesztő játék – tért magához lassan a közvetítő, aki csaknem megfulladt,
mikor Hofmann néhány centiméterrel a jobb oldali kapufa mellé lőtte a labdát.
Mellé! Nem akarta elhinni, hogy egy ilyen helyzetet… Ördög és pokol – ezt
ismételgette magában, ez nem történhet meg, ez megcáfol minden ép elmének minden
ésszerű feltevését. Mégis elfogulatlannak, ha nem is szenvtelennek kellett maradnia,
s így igyekezett mihamarabb feleszmélni kábultságából. – Most aztán
bebizonyosodott, hogy a fociban tényleg bármi megeshet. Leírhatatlan ez a dráma, ami a
vendégcsapat részéről érzékelhető. Mindenkit lesújtott ez az esemény. Hihetetlen.
Kétségbeesett arcok a pályán, a kispadon és a lelátókon. Még a felhők is rínak.
– Ez a gondolat tetszett neki. – Igen, úgy tűnik, a felhők is siratják ezt a
helyzetet. Most folytatni megpróbáltatás lesz. Fel kell támadniuk a vendégeknek.
Másodpercek alatt megjárták a mennyet és a poklot is. Milyen erők dolgozhatnak most
ezekben az emberekben? Vajon miféle gondolatok munkálkodnak bennük, kavarognak a
fejükben. De folytatni kell. Ha megrázó is, ami történt, föl kell kelni, föl kell
kelniük halottaikból, mert az itthoniak nem fognak habozni kihasználni a
megrendültség előidézte tunyaságukat. Máris náluk a labda, s támadnak. – A
közvetítő úgy érezte, mintha neki lenne a legnehezebb feldolgoznia, ami történt, s
csak úgy folytatni a meccset, mikor egy világrendítő esemény zajlott le éppen az
elmúlt percben. Egy katasztrófa. A közvetítő úgy érezte, maga és még jó néhány
más ember lelke meghalt az imént. Minden beborult, mint az ég, megszürkült,
elhomályosult. Hatalmas erőfeszítésre volt szükség, hogy folytassa. Le kellett
gyürkőznie a szívszaggató fájdalmat. – Kocúr leadja Ürgének – mondta. Úgy
tűnt, sikerül.
Hofmann előtt lepergett az egész élete. Lassan visszaszivárogtak agyába csupasz,
értelmetlen gondolatai, teljesen rendszertelenül, idegesítő összevisszaságban,
erőszakosan, szinte fájdalmasan, mintha mindegyikük kíméletlenül alagutat fúrt
volna szürkeállományába. Csak úgy jöttek, pedig nem akarta. Egy régi élmény
homályos képei ugrottak be. Egy régi kellemetlen, bántó, kegyetlen élmény iszonyú,
ijesztő képei. A komor téli utca, a város leglepusztultabb, legelhagyatottabb
részén. Szinte most is átjárta az a csontig hatoló, delejes hideg. Félt. Nem is
félt, rettegett. Öt körül már sötétedett, s az a baljós kinézetű alak úgy
jelent meg, mintha a fal mellett heverő szemétből állt volna össze hirtelen…
Hofmann, aki akkor tizenkét éves volt, nem is nagyon vizsgálta meg a lényt, csak
odament, s eszelősen belerúgott néhányszor. Rugdalta a rongyokba bugyolált sötét,
ismeretlen testet, hogy míg az kínlódik, ő elszelelhessen. Most is érezte még a
bűzt… Azt az átható rothadásszagot, amibe pálinka hányingert keltő,
gyomorfelforgató aromája vegyült. Rúgta és rúgta. Ellenség volt, veszélyforrás, s
ő, Hofmann utálta a veszélyt. Az kényelmetlen. De egyszer csak kinyúlt egy meztelen,
csontos kéz a rongygomolyagból, megragadta a fiú lábát, s az nem tudott védekezni.
Csak irtózatos fájdalmat érzett, amint a hiányos fogsor belemélyedt húsába… Azt
sem tudta, hogy menekült el. Máig nem tudta. De a harapás helye megmaradt, s a
fájdalmat még most is érezte. Megborzongott, ha rágondolt, milyen kiszolgáltatott
volt akkor.
De most talán még védtelenebb. S most nemcsak róla van szó, hanem a szurkolók
ezreiről is, akik vele éreznek. Most az ő lábuk is az idegen kéz szorításában van.
Kihagyta. Kiszolgáltatottá vált. Tudta, érezte, minden sejtjében benne volt a biztos
tudat, hogy az emberek vele vannak. Rúgnia kell. Míg nem késő. Kapálódzni.
Rugdalódzni. Eszeveszetten.
Ettől féltem, gondolta Hurkos. Beállt a teljes káosz a stadionban. A nézőközönség
gyakorlatilag transzba esett, minden gátlásukat levetkőzték, zabolázatlanul
őrjöngtek az emberek. Szinte megmagyarázhatatlan volt, hogy a többszörösen nagyobb
létszámú vendégszurkolók még nem rohanták le a hazaiak furcsamód kisebb
rajongócsapatát, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Talán féltek, hogy elmulasztják
imádatuk tárgyának, az ezekben a saját térfele hátsó részén bámészkodó
Hofmann-nak egyetlen mozdulatát is. Mindenesetre a végletekig feszült állapotok
uralkodtak a stadionban, ahogy azt Hurkos megállapíthatta. Az ellenszenves partjelző
természetesen folyamatosan akadékoskodott, mindenáron szerepelni akart. Az eső egyre
inkább megeredt, ráadásul egy élénksárga villám is átcikázott az energiában
dúskáló levegőn. Hurkos egy kicsit megrezzent tőle. Ez is csak fokozta a káoszt,
amely lehetetlenné tette, hogy ez a mérkőzés nyugodtan és zökkenőmentesen folyjon
le. Semmi sem folyhat le zökkenőmentesen, ezt persze tudta Hurkos, aki nem ijedt meg a
problámáktól. Mindent hideg fejjel kell mérlegelni – vallotta. Egyetlenegyszer
hozták ki igazán sodrából az életében, mikor egy bumburnyák az ő szeme láttára,
a házuk előtt megütötte a lányát. Hurkos az ablakból figyelte a jelenetet, s
azonnal kirohant, hogy higgadtan elkergesse a fiatalembert. Mikor azonban szembekerült
azzal a trehány, ágrólszakadt alakkal, kikelt magából, s agyba-főbe verte. Lánya
nem ismert rá. Ő sem magára. Mégsem bánta meg soha tettét. Az elemi, ösztönös
cselekedet volt. Úgy védte „kölykét”, mint egy anyafarkas. Tehát soha nem riadt
vissza a komoly fellépéstől, ha arra mindenképp szükség van. Tudott azonban tűrni
is. Tűrte azt a nyavalyás partjelzőt, hasonlóképpen tűrte a szintúgy
barátságtalan edzőt, azt a bizonyos Patakyt, aki folyamatosan mormogott és ordítozott
a kispadon. Csak az időjárás vette el nagyon a kedvét.
– Nem bírom tovább nézni ezt a rakás szart – suttogott Pataky, Hurkost figyelve.
– Mint egy kis szarcsomó. Szét kéne lapítani. Még a képe is undorító. Mintha
beteg volna. Egy őrült félcédulás. Ki volt az az ökör, aki felengedte a pályára
ezen a meccsen, aki egy ilyen vakondtúrásra bízta a játékvezetést?! Mint egy kis
rágcsáló. Döngöljétek a földbe az átkozott patkányt! Lapítsátok szét. Olyan,
mintha ott sem lenne, ezt a mérkőzést nem is vezeti senki. Mi ez, valami ősfoci? Mi ez
az ember, ez a senki, ez a szarrakás, ez a büdös, rohadt szemét…? Hát persze hogy
nem megy oda. Üvegszemei vannak. Nem lát semmit a tökfilkó. Egy nagy ökölüdvözlet
kéne neki, hogy észhez térjen és kinyissa végre a csípás szemeit! Mit csinál? Mi a
szart csinál? A rohadt életbe, MI A FRANCOT CSINÁL?!
– De hisz nem történt semmi – értetlenkedett Muki, szinte megijedve a begerjedt
edzőtől. Nem tudta, mi a gond, ő nem nagyon vette észre, amit a nagy ember igen, azaz
hogy Hurkos bíró felelőtlenül, hanyagul végzi munkáját. Pataky azonban
természetesen nem vette a fáradságot, hogy beavassa senkiházi segédjét. Mint
általában. Szinte alig állt vele szóba, csak olyan alkalmakkor, mikor Muki felhívta,
esetleg mikor meghívta egy italra. De Pataky általában a saját dolgaival volt
elfoglalva, olyannyira, hogy másra nem maradt ideje. Általában még a világot sem
vette észre.
– A tutyimutyi semmirekellő. Nem látta, hogy belerúgott?! Hiszen belerúgott! Hogy
állíthattak fel egy vakondot a pályára!
A vakond – Hurkos játékvezető pedig serény hangyaként szorgoskodott a gyepen.
Gyakran fújt, ilyenkor egy kissé elvörösödött. Nem tárgyalt a játékosokkal, csak
utasításokat osztogatott. Fürgén mozgott, követte a labdát, ott volt az akcióknál,
de figyelme eközben az egész pályára kiterjedt. Még a nézőteret is átpásztázta
időnként – félt, hogy kirobbanik a bunyó. Az égre is tekingetett, habár
egyébként is jól érezte az alacsony légnyomást, a nehéz felhőket, a lágy
esőcseppeket, az egész időjárást. Figyelte a kispadokat. Kiszúrta, hogy Pataky
figyeli, morogva. Ez rossz érzéssel töltötte el, megijedt, hogy hibát vétett. Persze
a bírókat könnyű vádolni, ha a meccs nem úgy zajlik, ahogy eltervezik. Hurkos ezt
tudta, sokszor tapasztalt is, de nem bírta megszokni. Úgy óvta becsületét, mint egy
drága porcelánvázát. Nem tudta volna elviselni, ha csorba esik rajta.
Hofmann számára csak a siker jelentett valamit. Egész életében erre épített. Most
úgy érezte, elvesztette az irányítást. Nem volt ura a helyzetnek, s hiába
üvöltötték rajongói szinte elkábulva a nevét minden irányból, most nem tudott
azonnal felépülni a kudarc utáni megsemmisülésféléből. A kínos érzések, amelyek
magukkal ragadták, nem távoztak. Ezért megijedt és visszahúzódott. Hátul maradt,
és óvatosan passzolgatott. Nem megfontoltan, inkább kábán, ötlettelenül. Tudta,
hogy ez nem mehet így soká, fel kell támadnia, mert máskülönben belémarnak. Jól
ismerte a kegyetlen világot. A gyorsaság és eredményesség szüli majd a sikert.
Hofmann számára ezek általában ösztönösen működtek, de most szinte
kényszerítenie kellett magát arra is, hogy a lábát felemelje. Mintha megszakadt volna
a kapcsolat az agya és végrehajtó szervei közt. De a szakadék áthidalható volt.
Csak időre volt szükség. Idővel az ösztönök, az életösztönök
győzedelmeskedtek, felülkerekedett a buzgóság, a siker iránti vágy, Hofmann pedig
elindult. Megkapta a labdát, s elindult. Most már nem kellett külön átgondolnia
minden egyes mozdulatát, most már teste tette a dolgát, futott a betáplált program, s
futott vele az ember. Hofmann, mint egy robot, mozgásba lendült. Nem kapkodta el, leadta
a labdát, majd újból visszakapta, helyezkedett, cselezgetett, passzolgatott.
Visszatért bele az élet.
– Ez az, menj, kérlek, egyetlenem, TÁMADJ, HOFMANN – nyüszítette Pataky.
– Hofmann újra a középpontba került. Igen, azt hiszem, a mezőny legkimagaslóbb
játékosának újabb megmozdulását láthatjuk – jelentette a közvetítő.
Közeledett az első félidő vége, de most senki sem figyelt az órára. Megint
megkezdődött a varázsló villogása. Fantasztikus mutatványait nagy odaadással
követte a bömbölő szurkolótábor. Ordítottak, ugattak, nyüszítettek,
üvöltöttek, vinynyogtak, süvöltöttek, nyerítettek, nyivákoltak, szűköltek,
durrogtak, pufogtak, búgtak, harsogtak, makogtak, károgtak, bégettek, cincogtak:
– HOFMANN! HOFMANN! HOFMANN!
A földre szállt csillagot, a fénylő üstököst bátorították, sőt szinte már
perverz módon őrjítették az állatsereglet rikoltásai. Elméje most már eléggé
kitisztult, csak a támadás éltette, a győzelem utáni vágy, a mindenre képessé
tevő akarat. Már újra képes volt a nyakatekert, utánozhatatlan csodacseleire, úgy
hatolt át az ellenséges védelmen, mint egy kis porszem a szitán, s egyes-egyedül
manőverezett az ellenfél tizenhatosán belül, hogy az otthoniak edzője már vagy
százszor leizzadt, kikiabálta a tüdejét, s most csapzott külsővel, szinte már
természetellenesen tágra nyílt szemekkel, hófehérre sápadtan nézte, mi bontakozik
ki. Hofmann pedig csak gyötörte az idegeket. Újra meg újra megetette a legjobb
védőket, nem passzolt, pedig már majdnem az egész ellenfélcsapat lerohanta. Úgy
küzdött, mint egy oroszlán, villámgyorsan, vadul mozgott, elszántan nyomult előbbre
és előbbre. Szinte égett alatta az eső áztatta gyep. Izzott körülötte a levegő.
Ahogy izzott az egész stadionban. Nagyobb feszültség sugárzott az emberekből, mint az
égből, sűrűvé vált tőle a levegő. Hofmann játszott a labdával, rohant egy
kicsit, átemelte az egyik védő fölött, majd újra megindult, szélsebesen, akár egy
megbokrosodott telivér, úgy cikázott a pályán, mint valami remegő fény. Futott,
futott, mígnem egy falként elé tornyosuló óriás jelent meg, s a dinamikusan
előretörő, energiával teli Hofmann megzavarodott. Nem tudott megállni, nem tudott
ellépni, nem tudott cselezni, nem tudott rúgni, csak ment, ment, ment, és csak a fizika
kegyetlensége szabott határt akaratának. Fennakadt a nagydarab játékoson, belerohant,
szerencsétlenül. Recscsent, bukott, ordított, csúszott, feküdt. Mindezt egy
tizedmásodperc alatt.
A nézőtér pokoli morajjal hördült föl. Itt a végső katasztrófa! Az emberek
habzottak. A hangzavar lehetetlenné tette a tájékozódást. Egyetlen dolog maradt a
világon. A földön fekvő Hofmann.
Hurkos rohant, de ő is majdnem elesett. Egyre jobban esett, egyre jobban csúszott a fű.
A káosz megzavarta, elkábította, sértette füleit, sértette elméjét, nehezítette
gondolkodását, szinte még mozgását is gátolta. Minden szó egy kis nehezékként
esett rá, s így legyöngülve csaknem összeesett már a kicsike esőcseppek súlya
alatt is. Még soha nem érzett ilyen misztikus őrületet.
Viszont józan ítélőképességét nem veszítette el. Jól látta, mi történt. Fújt,
s ítélt… volna. Csakhogy rájött, meg kell várnia, míg némileg rendeződik a
helyzet.
Az otthoni csapat termetes védője ápolásra szorult. Hofmann kegyetlenül elsodorta,
még arcul is ütötte. Habár ő – Hofmann – is a földhöz vágódott, Hurkos tudta,
hogy ő volt a hibás. Felöklelte az ellenfél játékosát. A szerencsétlen gyötrelmes
arccal fetrengett a földön, nem bírt mozdulni, szájából ömlött a vér,
összehúzta magát, s nyöszörgött, bár ezt nem lehetett hallani a nézők
morajlásától. Hofmann nem sérült meg komolyabban, csak játszotta a haldoklót.
Hamarosan fel is tápászkodott, s ekkor, mintha Isten szózatát kívánnák hallani,
szinte elnémultak az emberek a stadionban. Várták, milyen szó hagyja el a hős
száját. Várták a szent igét.
Az elsodort védőt leszállították a pályáról. Szinte az összes játékos a
higgadt, békésen szemlélődő Hurkos és a vad, hevesen ziláló Hofmann köré
sereglett. Ők is várták, mit fog mondani Ő, akit mindenkinél töbre tartottak.
Ő pedig először Hurkos szemébe nézett, majd csak úgy a semmibe kiáltott:
– Tizenegyest!!!
– TIZENEGYEST! – zengte vissza a nézőtér, mint egy fölerősített visszhang.
– TIIIZEEENEGGGYEST! ! ! – hallotta Hurkos minden irányból, a játékosoktól, a
nézőktől, a kispadokról, úgy tűnt, még a sötét felhőkből is.
Az egész világ felháborodott, felbuzdult, lázadozott – így látta Hurkos. Az
emberiség felkelt ez ellen a gaztett, a sportszerűség sötét indíttatású, durva
földbe tiprása ellen. Az igazukat féltették, az elveik alapjaként tekintettek a
büntető érvényességére. Minden ezen múlott. Hofmann, a bálvány áldozat lett, s
az emberek nem viselhették el, hogy ne álljanak bosszút e megaláztatásért. A
mártír most az ő támogatásukra szorult, hogy feltámadhasson halottaiból. Ezért a
játékvezetőt megkövezték kiáltásaikkal, a játékvezetőt, aki nem tudott dönteni,
mikor csak egy lehetőség létezett. A szurkolók egyre türelmetlenebbül követelték,
ami kijárt nekik. A trauma, ami érte őket, mihamarabbi orvoslást igényelt. Minden
másodperc újabb kínt jelentett. Együtt szenvedtek a felbukott Hofmann-nal, s ezt a
gyötrődést keserves sikolyaikkal próbálták elkergetni.
Miért nem ítél? Miért nem mondja már ki? Mire vár? Mit forgat a fejében? Hiszen
támadás közben akasztottak el, felbuktattak, ez kétségkívül tizenegyes. Hiszen
mindenki látta! Mit akar ez az állat?! – gondolkodott Hofmann, miközben minden tagja
zsibbadt, mintha részeg lett volna, feje émelygett, torka kiszáradt, de homloka
erőteljesen verejtékezett, szemei izzottak, majd szétfeszítette az energia, de közben
majd összeesett a szédüléstől. Hajtotta a láz, s egyre közelebb lépegetett a
sápadt, zavart Hurkoshoz, még maga sem tudta, miért, de egyre közelebb és közelebb
araszolt. Izmai mind összerándultak, egész teste úgy megkeményedett, mintha kőből
lett volna, az injekcióstű is beletört volna. Fújtatott. Újra és újra kiköpött.
Élvezte, hogy érzi teste hatalmát. Mint egy dühödt, de óvatos gorilla, lépett
Hurkos elé. Arcához hajolt.
– Kifilézlek – suttogta fogai közt, majd egyenesen arcul köpte a kis termetű
játékvezetőt.
Most már elszabadultak az indulatok. Az emberek verekedni kezdtek fent a lelátókon.
Hurkos oda sem nézett. Gyors mozdulattal megtörölte arcát. Újra és újra lepörgött
előtte a jelenet. Ez a tuskó – ő volt a hibás. Most már nevezhette így, mert
túlmentek a játék határain. Eljutottak egy másik szférába. Hurkos tudta, mennyire
rémült a tekintete, s minden erejét összeszedve próbált rendet rakni magában.
Sajnos alig maradt ideje, s egy utált, egy iszonyú hang tolakodott a fülébe.
– Hohó, pajtás! Hé! – Ez a partjelző nyivákolása volt. Úgy megnövekedett a
felfordulás, hogy ez a pojáca nyugisan odasétált Hurkos mellé. Ő jól szemügyre
vette. Teniszezik meg focizik, de közben iszik, mint az állat – állapította meg
róla a bíró. Már csak ez a „jópofa” segítőtárs hiányzott. – Nem
szeretnélek befolyásolni a döntésedben, de úgy látom, tanácstalan vagy. Valami gond
van? Tiszta tizenegyes. Nem vitás.
Hurkost nem zavarta különösebben, hogy kétségtelenül fiatalabb kora ellenére
letegezte a fickó, de az, amit mondott, komolyan meghökkentette.
Én őrültem meg? – gondolta.
Hofmann gyilkos szemekkel bámulta, a partjelző kérdőn tekintett rá, Pataky a pálya
széléről káromkodott, de hangja beleolvadt a sokezres közönség hangorkánjába.
Talán Hurkos volt az egyetlen ember a pályán, aki látta, mi történt? Vagy téved?
Hogy tévedhet? Megzavarta az önkívületbe esett tömeg zavaros bömbölése? Megbomlott
az agya? Hiszen azt a szerencsétlen védőt le kellett vinni, mert Hofmann elgázolta és
megütötte. Megütötte!
Kifilézi. Kétségkívül. Hurkos szabadrúgást ítél a hazaiaknak, Hofmann pedig
kinyírja. Gyilkosan nézett. Már most is megtenné, ha arra ösztönző jelet kapna. Nem
ússza meg szárazon, ha becsületesen, szíve szerint dönt. Hurkos reszketni kezdett, s
fejét idegesen kapkodta jobbra-balra. A partjelző vigyorgott.
– Hohó, pajtás! – kiáltotta.
Kifilézi.
A nézőtérről érkező hangok egy dühöngő mennydörgésbe forrtak össze. Hurkos
úgy érezte, a fejét követelik. Úgy érezte, a saját kivégzésén van. Mikor hozták
az ítéletet? Ő maga ítélte el magát? Vagy őt nem kérdezték? Hisz még nem is
szólt semmit. Ezek már eleve eldöntötték, hogy vesznie kell? A fekete tömeg, az
üres arcok, a hömpölygő áradat, mint egy gnúcsorda, ugató és röfögő sáskaraj.
Kik ők?
Nem is vette észre, melyik pillanatban vették körül. Mindenki ott volt. Az összes
ember, akit ismert, körülötte tolongott. Feléje tartottak, hogy felfalják.
Őrjöngtek. Folyt a nyáluk. Szemeik feketén csillogtak. Csörtettek előre, akadályt
nem ismerve, villámgyorsan, eszeveszetten. Vicsorogtak. Fel akarták őt falni.
Hurkos csak állt. Mikor a csorda elérte, összeesett. Levitték a pályáról.
A sötét felhők egyre csak szórták az egyre nagyobb, nehezebb esőcseppeket. Az egyre
nagyobb, termetesebb, súlyosabb esőcseppeket.
A Posonium Irodalmi Díjat 2000-ben Lauer Edith és férje John Lauer (Cleveland, USA) alapította. Az alapítók a díj alapításával azt a nagyvonalú és nemes szándékot követték, hogy segítsék és ösztönözzék a magyar irodalom és szellemiség gazdagodását Szlovákiában. Azokat az alkotásokat kívánják támogatni, amelyek a magyar irodalmat és szellemiséget, a nemzeti örökséget, a hagyományokat erősítik és korszerű formában, magas művészi színvonalon jelenítik meg. A díjat a kuratórium azon műveknek ítéli oda, melyek az előző kalendáriumi évben jelentek meg és a kisebbségi magyar irodalom, nyelvtudomány, történettudomány, néprajz, művelődéstörténet műfaját képviselik Szlovákiában.
A Madách Egyesület vezetőinek kezdeményezésére 2001-ben új színfolttal gazdagodott a korábbi kezdeményezés. Mátyásfalvi György (Budapest) alapítója lett ugyanis a Posonium Művészeti Díjnak. Ez a díj a képzőművészet azon alkotóit kívánja jutalmazni, akik kiemelkedő életművet mondhatnak a magukénak.
A Madách Egyesület (melynek keretében a díjakat létesítették) a díj statútuma
szerint kinevezett kuratóriumra bízta a díjak odaítélését. A kuratórium
döntését az alapítók képviseletében Lauer Edith, a Madách Egyesület elnöke és
egyben a díj védnöke hitelesíti.
A kuratórium f. év május 25-i ülésén a pályázaton részt vevő 38 mű közül
választotta ki a díjazott műveket. A válogatást – a kiadók javaslata alapján
(egyéni pályázatot nem adtak be), összesen 144 műből – a kuratórium végezte el.
Az említett ülésen a kuratórium az életműdíjakat is odaítélte, és a
kiválasztott pályaművek közül az alábbiakat díjazta:
A Fődíjat: Koncsol László: A Csallóköz városai és falvai (1-2.) című honismereti szöveggyűjteményének ítélte (Kalligram).
Életműdíjjal tüntette ki:
– Fónod Zoltánt, sok évtizedes irodalomkritikusi, irodalomtörténeti, valamint
irodalomszervezői munkásságáért;
– Mács Józsefet, sok évtizedes, eredményekben gazdag prózaírói
tevékenységéért.
A Posonium Művészeti Díj Életműdíját:
– Janiga Józsefnek ítélte, eredményekben gazdag, küzdelmes művészi
munkájáért.
Elsőkötetes Szerzői Díjban részesítette:
– Leck Gábort, A vízvezetékszerelő egy napja című verseskötetéért
(Madách-Posonium).
Különdíjban részesítette:
– B. Kovács Istvánt, Gömörológia című helytörténeti/néprajzi kötetéért
(Madách–Posonium);
– Polgár Anikót, Catullus noster című tanulmánykötetéért (Kalligram).
A díjak értéke: Az alapítók döntése értelmében a díjak értéke 2004-ben is változatlan:
a Fődíj és a Művészeti Díj értéke: 30 ezer Sk;
az Életműdíjak értéke: 35 ezer Sk;
az Elsőkötetes Szerzői Díj értéke: 10 ezer Sk;
a Különdíjak értéke: 20 ezer Sk.
A kuratórium döntését Lauer Edith, mint védnök, az alapítók nevében megerősítette.
A kuratórium tagjai voltak: Duba Gyula (elnök), Fónod Zoltán (titkár), Németh
Zoltán, Szarka László, Tőzsér Árpád.
A díjakat 2004. június 16-án a Csemadok OT pozsonyi székháza dísztermében Lauer
Edith, a díj védnöke, Mátyásfalvi György, a Művészeti Díj alapítója és Duba
Gyula, a kuratórium elnöke adta át.
A bensőséges, hangulatos ünnepséget Dobos László, a Madách Egyesület alelnöke nyitotta meg. Megnyitójában a kisebbségi kultúra és irodalom szerepét és önigazgató helyzetetét hangsúlyozta, sürgetőnek tartva a kulturális autonómia megteremtését.
Lauer Edith, a díj védnöke üdvözlő beszédében örömét fejezte ki, hogy évente rangos alkotásoknak ítélheti oda a kuratórium a díjakat. Az alapítók szándéka szerint a jövőben is segíteni szeretnék ezt a folyamatot, a kiemelkedő művek és a rangos alkotómunka ösztönzése érdekében. Az ünnepségen fellépett Reiter István hegedűművész és fia, ifj. Reiter István
F. Z.
A Posonium Irodalmi és Művészeti Díjakat első ízben oszthatjuk ki
köztársaságunkban, mint az Európai Unió tagállamában. Bár a tagságot már
részben megszoktuk, az előkészületek izgalma is elmúlt, várakozásunk jellege
változott, csodák sem történtek közben, folytatódnak a mindennapok, a tényt mégsem
lehet alábecsülni. Tudatosítanunk kell, hogy olyan anyagi és szellemi közösség
része, olyan humánus szervezettség eleme lettünk, talán a szó nemesebb értelmében
európaiak, melynek értelme később bontakozhat majd ki. De abban is hihetünk, hogy a
„beolvadás” lehetőségeink bővülésével jár! Előtérbe helyezi és
felértékeli regionális sajátosságainkat, hozzájárul értéktudatunk kérdéseinek a
tisztázásához, amelyekkel irodalmunk hosszú ideje bajlódik. Az új tájékozódással
egyértelműbbé válhat szellemiségünk irányultsága és természete.
Mindezen túl azonban az idei, immár a negyedik díjkiosztásunk fontos és
termékenyítő megállapításokkal jár. Első helyen az értékelés módjának immár
hagyományosnak mondható gyakorlatát említem. A jó hagyomány gazdagít is, nem csak
kötelez! Oly sokrétű írásbeliség évi termését hitelesen értékelni, amilyen
hazai magyar irodalmunk, bizonyos kiegyensúlyozottságot, megértő értékszemléletet
és gondolati fegyelmet kíván. Ennek jelentősége a vizsgált anyag mennyiségéből
és már-már ellentmondásos gazdagságából következik. A múlt évi 144 hazai
kiadványból 38-at választhattunk, amelyek a díjazásnál számításba jöhettek. Ezen
művek színvonala megfelelő volt, alkalmas a díjazás igényeinek. Nem kis eredmény ez
írói és kiadói gondjainkat ismerve! A műveket hét kiadó jelentette meg, az adatok
írott kultúránk életképességére és intézményes méreteire utalnak.
Figyelmet érdemel viszont, hogy az értékelés eredménye műfaji értelemben
aránytalanságokat is tükröz. Az elméleti-történeti munkák jelentős fölényben
vannak, míg a szépirodalmi alkotások számbelileg lemaradtak! De nemcsak számban,
hanem minőségben is. A probléma kétarcú: jó és hátrányos jelentése lehet! A
helytörténeti és irodalomtörténeti beállítottságú szerzők eredményei
mindenképpen fontosak. Látnunk kell mögöttük a kisebbségi nemzettudat fejlődését,
érezni bennük a múltunk iránti fokozott érdeklődést, szellemiségünk
hagyományőrző erejét. Godoljunk közben számos vidéki rendezvényre, az
anyanyelvőrzés, az emlékezés és öntudatra ébredés bizonyítékaira, a helyi magyar
hagyományok kultuszára és az identitástudat reneszánszára. Egyes irodalmi művekben,
a díjazottakban mindenképp, az önvizsgálat és nemzeti öntudat olyan szinten valósul
meg, amelyet méltán tudományosnak nevezhetünk. De számos jelét tapasztaljuk annak
is, hogy a kimondottan ismeretterjesztő művek minősége és nyelvezete is fejlett,
követi a hazai tudományosságot.
A szépirodalom – reméljük véletlenszerű és ideiglenes – lemaradása viszont
aggasztó tünet. Akkor is gondot okoz, ha közben tudjuk, hogy az ilyen teljesítmény a
múltban is ingadozott. A termékeny évek hullámhegyeit soványabb esztendők
hullámvölgye követte. A szegényesebb eredmény annál aggasztóbb, hogy ma az
irodalom, mint olyan van nehéz helyzetben! Veszített társadalmi súlyából,
közösségi hatása, ereje elenyészett, anyagi biztonsága pedig kiszámíthatatlan és
jócskán esetleges. Mindehhez benső bizonytalanság is járul, a kritikai értékelés
gyakorlata fellazult, szétdarabolódott, erősen elméletieskedő sínekre siklott. Az
alkalomszerű bírálatok valamiféle divatos „posztmodern akademizmus” szellemében
próbálják magyarázni az irodalmi műveket. Mindez hozzájárulhat az írói
alkotóerők gyengüléséhez, az irodalom mintha válságát élné és teljesítménye a
fáradtság jeleit mutatja. Ez komoly aggodalomra adhat okot! Továbbra is a líra és a
széppróza lenne az, tehát a szépirodalom, amely felfedező értelemben és újszerűem
képes néven nevezni az emberi lélek dolgait! A költő névadó! – mondta volt Fábry
Zoltán. Talán ma is az irodalom lehetne az az érzékeny, mélyenlátó és
igazságkereső léterő, amely az ezredforduló óriási metamorfózisainak, az
emberiség lelki görcseinek a természetét megsejti, művekben feltárja és emberi
sorsokban megjeleníti. Mindezek ellenére az értékelés e téren sem eredménytelen.
Török Elemér, Kövesdi Károly és Barak László versei, Cselényi László, Gál
Sándor, Öllős Edit, Vajkai Miklós, Mizsér Attila, Pénzes Tímea szövegei értéket
jelentenek. S az elméletek terén Mészáros András, Csehy Zoltán, Benyovszky
Krisztián könyvei úgyszintén. De a kiugró regényt méltán hiányoljuk, ahogy az
úttörő erejű verskötetet és az eredeti novelláskönyvet is, amelyek az alkotóknak
új irányt szabhatnának.
Egy kérdésről kell még szólnom! A Művészeti Díjat Janiga József
képzőművésznek posztumusz ítéltük meg. Kivételesen, a lehetőséget nem kívánjuk
gyakorlattá tenni. A Művészeti Díj sorsának kérdése még a mester életében
eldőlt, már-már heroikusnak mondható alkotói erőfeszítéseit kívántuk elismerni
és jutalmazni. Bár közben elhunyt, döntésünkhöz hűek maradtunk. Emberi tartása
és nehéz sorsa, s maga a korai tragikus vég, úgy véljük, igazolja és megemeli
döntésünk helyességét!
Kuratóriumunk ez alkalommal is megegyezéssel döntött. Néha kemény és hosszadalmas
vitáink voltak, szavazásra azonban nem volt szükség. Mint már szóltam róla,
képesek voltunk a változatos szempontokat összeegyeztetni és a közös értékeket
átérezve, harmonikus egységet képviselni. A kuratórium esztétikai szemlélete és
erkölcsi érzéke átfogta irodalmunk egészét és lehetővé tette a múlt évi termés
sokoldalúan méltányos megítélését!
Vannak könyvek, amelyeket ihletett pillanat teremt, másokat évszázadok írnak:
száz évek sorakoznak bennük olyan magától értetődően, mint családi
fényképalbumban a privát történelem, az elbeszélhető családtörténetekben
fennmaradt emlékezet három-négy nemzedéknyi dokumentumai. Megint más könyvek
kiadásához elegendő valamilyen ünnepi alkalom, s akadnak olyanok is, amelyek
megjelentetéséhez évtizedes áldozatokra, gyűjtő, jegyzetelő, rendszerező munkára,
állhatatos, szenvedélyes és a napi vállalásokban mégis rutinszerű iparkodásra van
szükség.
Koncsol László életében, tudatos döntésekkel saját maga által kijelölt
életpályáján, literátori, kritikusi, szerkesztői munkásságában van valami
imponáló rend, belső béke, ahol az érzelmeknek is csak egy iránya lehet: a teremtő
indulat közösségépítő iránya.
Csak ez lehet a magyarázata annak, hogy a mindenfajta folytonosságot félbeszakító,
minden rendet, s megannyi nemes szándékot felforgató 20. század egyéni és
közösségi megpróbáltatásai is olyan magától értetődően, egyszersmind erőt
adóan beépülnek az életpálya történeti rendjébe, akárcsak a lelkészősök
számára magától értetődőnek vett szenvedéstörténetek, meghurcoltatások
Koncsol László Diósförgepatony történészeként tervezte meg és valósítja meg a
magyar könyvkiadás eddigi legnagyobb szabású regionális történeti sorozatát: a
Csallóközi Kiskönyvtárat. A kezdetben harminc, mostanság már százötvennél is
több kötetesre tervezett sorozatról szerkesztőként Koncsol László olyan
tudománypolitikai, népnevelői, közösségteremtői és nemzeti célokat fogalmazott
meg, amelyeknek a közösségi feladatok szintjén való tudatosítása nélkül minden
látszat és részeredmény ellenére szétszóratásra ítélt népcsoport marad a
szlovákiai magyarság.
„Az, hogy a régió népét szembesítenünk kell hiteles és a lehető legteljesebben
feltárt múltjával, azért is fontosnak látszott, mert népünknek a Trianont és
Párizst követő évtizedek történelmi-társadalmi viharaiban főleg kapaszkodnia
kellett, s nem a tegnapot, hanem a holnap esélyeit fürkésznie a túlélésért, ez
pedig, ez a múlttalan létezés, különösen egy ilyen elidegenítő lelki-szellemi és
fizikai nyomásnak kitett nemzettöredék jövőjére tekintve végzetessé válhat” –
írta például hét évvel ezelőtt a Kiskönyvtár kapcsán a Vasi Szemlében.
A jeltelen, jelöletlen táj, az emlékezetében, hagyományaiban, tradícióiban,
nyelvében, értékrendjében elbizonytalanodó közösség sötét vízióinak lehet
ugyan némi 19. századi színezete, de az intézményeitől megfosztott és saját
erejére hagyatkozó kelet-közép-európai kisebbségi közegben becsapja magát az, aki
ezeket a veszélyeket nem érzékeli.
Miként lehet a „lehető legteljesebben feltárni” a régió népének a múltját?
Milyen források, milyen adatok, milyen módszerek, milyen magatartás segítheti a
kutatót, a közösségi embert az ilyen muszájherkulesi mindenes feladat
elvégzésében? A Csallóközi Kiskönyvtár akár a legszebb szonettkoszorú: ölelkező
rímek helyett jó érzékkel kiadott alapművek egybecsengésére, metaforák képi ereje
helyett hiteles adatok ellenállhatatlanul meggyőző erejére hagyatkozva fejti ki az
alaptételt: a Csallóköz múltja és jelene, jelene és jövője az itt élő emberek
és népek közös tulajdona, a közösségépítés legfontosabb építőkockája.
A Csallóköz városai és falvai című háromkötetes helytörténeti lexikon pedig maga
a mesterszonett: összegyűjtve benne a 18. századtól a 20. század végéig minden
olyan rendszeres helytörténeti matéria, amelyet nem lehet többé figyelmen kívül
hagyni, ha valaki a Szigetről, vagy annak bármely településéről, rég megszűnt
majorjáról, múlt századi kolóniájáról hitelesen írni szeretne. Bél Mátyás,
Korabinszky János Mátyás, Fényes Elek, Borovszky Samu és a többi nagy hungarus,
magyar enciklopedista, földrajztudós, felfedező, 20. századi enciklopédiák,
egyháztörténeti munkák nyomdokaiba lépve, az elődök tudását egybegyűjtve,
egymás mellé állítva, rendszerezve, a latin, német, szlovák eredeti szövegeket
magyar nyelvre fordítva elkészült a Kiskönyvtár háromkötetes alapműve, amelyből
az első két kötet már napvilágot látott, a harmadik kötet pedig, ha a hírek
pontosak, az év végéig elkészül.
A SZIGET, Európa legnagyobb folyamszigete, az Aranysziget, a sirályok, csirlék,
csöllék–csallók, avarok, szlávok, kabarok, magyariak és megyeriek, keresztények
és keresztyének, zsidók és pogányok közös hazája. A mi Kárpát-medencébe
áttelepített etelközi–folyamközi hazánk, az itteni magyar közösség utolsó,
biztonságot és bizonyosságot sugalló tömbje. A Kis- és Öreg-Duna közé zárkózó
Csallóköz népe a 21. században már nem kereshet és nem találhat menedéket a
nádasok és mocsarak, a holtágak és morotvák közt, s a fogyó hit meg a nemzet, a
nyelv összekötő, a 20. század nagy próbatételeiben elégségesnek bizonyult ereje is
kevés lehet a megmaradáshoz: tudás és tudatosság, feladatokban és célokban,
önismeretben és öntudatban magára ismerő közösség kell ahhoz, hogy a ránk váró
új kihívásoknak belső fogyatkozás nélkül tudjunk megfelelni.
Koncsol László két évvel ezelőtt megjelent vallatónak címzett és vallomásosnak
szánt kötetében közreadta négy itthoni magyar író franciaországi kalandozása
alkalmából a párizsi magyar intézetben megtartott előadásának szövegét „Hic
sunt leones”, azaz „errefele oroszlánok kergetőznek” címmel. Tőzsér Árpád a
másik Párizsban kalandozó oroszlánvadász is megírta azt a minden magyarok nyugati
alapélményét, hogy az általunk istenített nagy nemzetek Európa-képében mindmáig
oroszlánok által lakott, s ezért felfedezésre, megismerésre méltatlan régióknak
számít a Bécs alatti Duna-táj, Kárpát-medencéstül, románkori, gótikus,
reneszánsz műemlékeinkkel, corvináinkkal, végvárainkkal, vesztes csatáinkkal,
hőskultuszainkkal, irodalmainkkal, zenénkkel együtt.
Most hogy Koncsol László, az életműve legfontosabb részét jelentő Csallóközi
Kiskönyvtár alappillérét jelentő háromkötetes Csallóközi városok és falvak
című kötetéért a Madách Posonium Díjában részesül, kérem tekintsünk úgy erre
a díjra, mintha a helytörténetírás Arany Oroszlán Fődíját venné át a szerző.
Szarka László
Fónod Zoltán életútja nemzedékének – azon irodalmáraink sorsának, akik a
háború utáni kezdetek óta mindmáig írásbelilésünk munkásai –, kisebbségi
szellemi életünknek a tartalmas metaforája lehetne. Szinte minden meg van benne, ami
irodalmunk jellemzője. A csurgói érettségi után hazai egyetemi tanulmányok,
szerkesztői munka a Szabad Földművesben, majd az Új Szóban, újságírás és
kiadóvezetés, kultúraszervezés és antológiaszerkesztés, közírás és
irodalomtörténeti kutatások, sokrétű pedagógiai tevékenység, fontos pozíciók
betöltése és egzisztenciális válságok, felelős és gyakran kényszerű, ám mindig
következetes sorsvállalás. Hazai téridőnkben kisebbségi értelmiségi lét! A
lehetőségek és drámai körülmények tehát sokfélék, eredményük változatos és
gazdag! A szépírás kivételével szinte minden műfajban dolgozott, verssel és
prózával kritikusként került alkotói viszonyba. Teljesítményét gazdag
életvalóság jellemzi. Sajátosan hazai fogantatása révén történelmi érvényű
lét. Történelmi érvényét hangsúlyozni szeretném, fontosnak tartom! Egyénisége
szempontjából, de regionális-kisebbségi értelemben is! A múlt iránti fogékonyság
és a történeti látás korunk vonakozó igazságainak a felismerésében talán
legfontosabb képességünk lehet. Amikor az értékek kontúrjai szétfolynak, s mintha
rejtőzne vagy illuzórikussá válna a lényeg, a történelmi viszonyítás lehet az
egyetlen módja, hogy megérezzük az igazságot és egyéni vagy közösségi
álláspontunkká avassuk.
Valószínűleg éppen ezen érzékenységéből fakadt érdeklődése az
irodalomtörténeti munka iránt. Időszerű kritikai írások és a múltat kutató
résztanulmányok jelentették az előkészületeket. Amikor a Madách Kiadót vezette,
irodalomtörténészi érdeklődése is kiszélesedhetett. Figyelme mindinkább az első
köztársaság írásbeliségére, a szlovenszkói magyar irodalomra összpontosult.
Kutatói céljain belül is, mintegy megkülönböztetett területként, Fábry Zoltán
munkásságára! Felelősen dolgozott, sok mindennek utánanézett és szinte minden, a
munkáját érintő művel megismerkedett, s olvasmányélményként befogadta. Képes
volt rá, hogy anyagát, annak ténybeli hitelességén túl sorsélményként, sajátos
létigazságként is felfogja. Fónod megértette, hiszen maga is megélte,
írásbeliségünk kezdeteit, létfeltételeit és sorsszerűségét folyamatosságában
érzékelte. Több mint nyolc évtizedünk kontinuitását látni és átélni
valószínűleg ma is feltétele annak, hogy irodalmunkról, önmagunkról hiteles
tudásunk, valós identitásképünk legyen! De ahhoz a szívós munkához is ezek a
tapasztalatok biztosították a morális és esztétikai minőséget és kitartást,
amellyel A cseh/szlovákiai magyar irodalmi lexikont majd két évtizedes főszerkesztői
munkával tető alá hozta, megjelenésében döntő része volt.
Munkássága meggyőzően tükrözi, ahogy egy nagy téma megalapozódik és
kiterebélyesedik a kutatóban, megérik és kiteljesedik, hogy végül főműve lehessen.
A múltkutatás részmunkái, a Vallató idő 1980-ban, a Körvonalak 1982-ben, a Tegnapi
önismeret 1986-ban, ezen kötetek után adja ki a Megmozdult világban. Fábry Zoltán
élete és munkássága címet viselő monográfiát, 1987-ben jelenteti meg a Madách
Kiadó. Másik alapműve az Üzenet. A csehszlovákiai magyar irodalom 1918–1945.
Budapeszen jelenik meg az Akadémiai Kiadónál 1993-ban. Mindkét mű úttörő
vállalkozás, bár nem előzmények nélkül valók, gondoljunk Turczel Lajos és Csanda
Sándor, valamint Szeberényi Zoltán munkáira. Félő, hogy úttörő is marad,
folytatás nélküli. Fiatalabb történetíróink, talán Tóth László kivételével, a
témák iránt ez ideig alig érdeklődnek! Fónod mindkét munkája második átdolgozott
kiadásban is megjelent, a Fábry-monográfia Perben a történelemmel címen 1993-ban, s
az Üzenet 2003-ban úgyszintén. Mindkettő a Madách-Posonium kiadásában. De a
Szétszóródás után című kötetét se feledjük 1998-ből, egyre tisztábban és
tartalmasabban érezzük benne a kutatói-gondolkodói figyelmet, történetírói
munkásságának mindvégig jellemzőjét, amely egy sajátos kisebbségi létfilozófia
kimunkálására irányul. Ez teszi fontossá szemléletét! Ám ilyen szellemi munkának
a rendszerváltás óta eltelt idő is csak mérsékelten kedvez. Az irodalomelméleteket
nemigen érdekli a létfilozofálás, mások gyakran értetlenül vagy elítélően
érvelnek vele. Sokan nem érzik értelmét! Bár egyre inkább tudjuk, hogy az idő mind
nemzetközpontúbb látást és ugyanakkor, regionális értelemben sajátosan hazai
szemléletet igényel. Múltunk és sorskérdéseink tisztánlátása, morális és
esztétikai értékeinek tudomásulvétele alapkövetelménnyé válik.
Fónod Zoltán munkássága támpont és eredmény! Mai irodalmunk történetét kutató
műve első kötetét Számvetés címen adta ki a múlt esztendőben, hasonló szemlélet
jegyében készül. Az alapozást kitűnőnek tartjuk, várjuk a folytatást és
befejezést.
A Posonium Díj Életműdíját elismerés és várakozás jegyében ítéltük oda Fónod
Zoltánnak.
Az irodalmi kánonok és divatok mai versenyében ma már a kisebbségi irodalmak sem
szoktak a küldetéstudatra apellálni. Pedig akárcsak irodalmunk első korszakában, a
két világháború között és az azt követő félévszázadban is – Márai Sándor
szavaival szólva – „A tengerszem tartotta titkos és elemi erejű kapcsolatait a
tengerrel, az anyanyelvvel”.
Az erőszakos hatalomváltások idején, 1918-ban, majd 1945 után is, a magyar írók
„a magyar nyelv bástyái mögé” menekültek. De a „titkot, a nyelv és a nemzet
titkát, azt a szent és rejtélyes varázsszót, mely a nemzetnek nevezett
öszszeesküvés titkos jelszava” volt, ezt a „titkot” sem akkor, sem később senki
nem vehette el tőlük. Az ötvenes évek elején induló irodalmárok, irodalomalapítók
– többségükben fiatalok és – tapasztalatlanok lehettek, azt azonban Máraival
együtt tudták, ér