Irodalom / kritika / társadalomtudomány
2004. június, 6. szám
* * * * * *
Tartalom
1
minden hajnal mintha elmúlás és születés együtt
fehérre vált a horizont hársfaillat hullámverése
külön repülnek a madárhangok orgonavirág-erdő
a mozdulatlan egész sötétlila dáliák szólnak róla
örvendezik a fűszál harmatos eper pirosa mozdul
örök visszatérés pillanata mélységes vágy ideje
halandó ki ezt nézed teli poharad mire üríted
meghajolni a zöld béke trónusa előtt alázattal
mintha isteni magasság lobogása fényeskedne benne
magányos értelem hallgatása követhető szóról szóra a csend
mely mérhetetlen egyazon ok és érv erős törvényében
az emberi lét sorstalan árnnyá lett magából kiáradt
s minden reménység örök kudarcát fogadja igazzá
ott ahol a hajnal hársfaillatból megszületett
2
felemelkedik minden idő s maga az idő mindenség
kitölti önmagát szárnyatlan repüléssel repül
küldetés tudat szív és szívrobbanás történelme
kinyílik vulkáni mélységgé lehunyt szemedben
ez az egy test a felidézhető titkok ős birodalma
csontalagutak épített örökkévalóság csodája
ember nem látta labirintus kék aortaszövevény
virágrajzok a lépcsők két oldalán márványba gyökerezve
ez a valóság belső kozmosz oda fordul íme az arc
s el nem téríthet semmi erő se csábítás sem érdek
messzi csillagok szívében égnek igazodási pontok
emelkedik az ének ezüst sugarak fonatát követve
mert az ének végső teljessége e mozgás maga
3
halottak földje felett évszázadok korhadó akácrönkjei
felrepedezett e szent tájnak az arca lett fekete kővé
sötét üregei megteltek fájdalommal vak iszonyattal
s ahol a tagadás oszlopai az isten hiányát őrzik
hideg fuvallatok kavarognak gleccseri magányban
nincs a szónak eligazító ereje itt nem kell a szó
valami megszűnt valami véget ért elvégeztetett
nem lehet világosság és nem lett sötétség semmi szín
kitöltötte idejét a szelíd halál is mibennünk
4
olvasván még a tegnapi tudás könyveit magamban
élesztgetve valami kevéske örömöt maradékul
mint mikor a folyó surrogása a parti kövekhez szól
s szelíd erővel csiszolja-gömbölyíti széppé valahányat
ami mindebből megmarad látható és tapintható üzenet
és ami szerteporlik is őrzi magában az egészet
Amitől megfosztotta őt az élet, azt papírra veti. Sokszor érzi úgy, hogy
másként kellene, hogy ha magából merítene, nagyobb örömét lelné az írásban. De
így egyfajta fóbiává vált. Évszakoktól függően hol a kertben nyugágyon, hol a
teraszon napernyő alatt, hol a szoba melegében rója a sorokat. Számára az a
legfontosabb, hogy lelkében béke legyen, s ezt épp akkor éri el, mikor látja maga
előtt a teleírt papírlapokat. Testére már szinte nem is gondol. Reggel megiszik fél
liter tejeskávét, ezen kívül gyakorlatilag csak a kertben megtermesztett gyümölcsöt
és zöldséget fogyasztja. Annak is örül, hogy leszokott a dohányzásról, már csak
nevet ifjúkori önmagán, mikor egyik cigarettát a másik után szívta alkotás
közben, mert azt gondolta, anélkül nem megy.
Lelke igazán csak akkor találta meg a nyugalmat, mikor nem sokkal felesége halála
után vidékre költözött, ebbe a csendes családi házba. Lányáról azóta nem tud.
Mindig túl akaratos volt és önfejű, mikor otthagyta az egyetemet, hogy világhírű
modell lehessen, apja megneheztelt rá. Egy ideig modellkedett is, azt nem mondhatta az
apa, hogy nem volt büszke a lányára, mikor az Elle vagy a Vogue címlapján látta őt,
de jobban szerette volna, ha szellemi képességeivel boldogul. Az anya igyekezett
összetartani a családot, a lány néha beállított szüleihez pár napra a világ
bármely tájáról. Aztán egy napon levelet kaptak tőle a feladó címe nélkül,
melyben közölte, hogy fiúnak adott életet, egy időre visszavonul. A gyerek apjáról
egy szót sem írt.
Mióta egyedül él, ahogy rövidülnek napjai, írásai is egyre tömörebbek.
Történeteket talál ki, fantáziája kifogyhatatlan. Olyan tud lenni, mint egy
merőkanál, melyet rendszeresen merít agyvelejébe. Leves helyett. Levest nem eszik,
mióta egyedül él (eleinte főzött, de vagy túlsózta, vagy ízetlenre sikerült).
Vizet iszik helyette korsóból, hogy a sörre emlékeztesse, amiről szintén leszokott
azóta, hogy nem dohányzik, meg egyébként is: egyedül sörözni nem érdekes. Barátai
sorra eltávolodtak tőle, nem igazán értették, miért vonult vissza a nyüzsgő
irodalmi életből, kávéházba, összejövetelekre már nem járt, mert
felháborították a tolakodó újságírók. Mindig ugyanazokat kérdezték. Boncolni
akarták a lelkét, azt akarták, elemezze elhatározását, hogy vidékre költözött,
nem hiányzik-e az irodalmi pezsgés, miért váltott műfajt stb. Akadt persze, amiken
ezek közül maga is elgondolkodott, és olyan is, amire a mai napig nem talált választ.
Például a műfajváltás. Hosszú évekig mindent túlfilozofált. Sokáig benne volt a
kamaszkortól kezdődő és egyetemi évei alatt hajnalig tartó viták tárgyát képező
világot megváltani akarás. Műveiben is ezt ragozta körbe-körbe. Semmi nem felelt meg
neki úgy, ahogy volt. Mindent másként akart. Aztán mikor már kiadott pár ilyen
jellegű könyvet, tehát mindenképpen írónak számított, körülnézett maga körül.
Hát nem lehetett volna másképp?! Egy kétszobás lakás a fővárosban, egy lakótelepi
ház hatodik emeletén, egy titkárnő feleség, aki, bár büszke volt férjére, az
utolsó pillanatig kényeztette (egy légiszerencsétlenségben halt meg, mikor egy
barátnőjével Párizsba repült), nem értette műveit, nem tudta nyomon követni férje
– szerinte túl elvont – gondolkodásmódját.
Szinte egyik napról a másikra váltott. Regényeket kezdett írni, mindenféle
filozofálgatások nélkül, de ezekben már nem lelte örömét. Rutinná vált az
írás. Az irodalmi összejövetelek jelentettek számára megnyugvást, büszkeséggel
töltötte el például, ha ifjú tollforgatók kértek tőle tanácsot. Csak az
bántotta, ha filozófusként kérdezték őt.
Már nem vár tőle senki semmit. Most tényleg csak az írásnak él. Ha nem jut eszébe
semmi, a kertben tevékenykedik. Azt szereti itt legjobban, hogy a faluban nem is tudják,
hogy író, itt csak egy messziről jött idegennek számít. Nem kell megfelelni
semmiféle elvárásoknak, mert nem támasztanak iránta elvárásokat. Vasárnaponként
néha részt vesz a szentmisén (a rendszertelenség megmaradt életében), de a templom
hideg falai számára nem hoznak feloldozást. Inkább egyedül, gyertyafény mellett
szeret Istenhez szólni. Arra kéri őt például, legalább egyszer találkozhasson
unokájával.
Egyébként már nem akar semmit. Elégedett kiadott könyveivel (azokkal a
túlfilozofáltakkal is éppenséggel), józan életvitelével, s tudja, már nem sok
hiányzik, hogy ő is elmenjen felesége után. De persze csak ha itt lesz az ideje! Mikor
erre gondol, mindig kipattanik egy újabb szikra az agyából, és azon kezd el
gondolkodni, hogyan lát hozzá másnap egy új novellához.
– A verset az Ösztön szüli.
A prózát a Tudat.
De az Elhatározást – akár kisbetűvel is – hova tegyük?
– Mikor egy borongós júniusi nap csak nem akar véget érni, ajánlatos tollat
ragadni, s máris visszatér a madárcsivitelős, szédelgősen álmos reggel.
– Délután.
Kovászos uborkába harapva várni, hogy lecövekeljen az agytorna. Bár az is lehet, hogy
épp így kapcsol ötödik sebességre...
– Alkotás.
Amiből nem lehet kifogyni, azt ápolni kell. Ami meg ingadozik, azt be kell pólyálni
és el kell ringatni.
– Tévút.
A permet mintha rám szóródott volna... Mintha azt is elfelejtettem volna, mit ígértem
reggel...
A szél egyre viharosabb. Egy madár asztalomra tévedt. A papírra nem került semmi.
– Partra szállni annyi, mint nyitott szemmel aludni. Ha meg tovább evezel, az ösztön
egyre gyakrabban kér szót.
– Kozmosz.
Magadra ölteni egy golyóálló mellényt, és igyekezni meghódítani a Tejútrendszert.
– Három tézis.
Volt, mikor akár egy tyúk kapirgáltam mások lelkében, és észre sem vettem, hogyan
duzzadnak szavaim.
Manapság már csendes, nyugodt magányban járom saját kitaposott útjaimat, s aki tölt
poharamba, azzal könnyedén elcsevegek. (Ez a biztonság...)
– Mire gondolhatnak az öngyilkos merényletek halálos áldozatai, mielőtt robban a
bomba...?
– Mindig meg kell tudni különböztetni, minek a sors az oka, és minek a lustaság...
– A kényelmet lehet szeretni és dédelgetni, de a csókokat, melyeket felajánl,
vissza kell utasítani...
– Ami kudarccal együtt is megéri a küzdelmet, arra érdemes áldozni egy éjszakát!
– Mindennapi tevékenység.
Mindenben filozófiát keresve meredni a térbeli időt mutató homokórára.
– Mindig az idő dönt helyettünk.
Itt-ott az Idő is közbeszól.
– Kialakítható-e objektív kép a múltról? Hiszen amit reálisan leírunk, arról is
nap mint nap mást gondolunk...
– A betűt kell rajzolni vagy a gondolatot...?
– Pozitív napok. Ébredéskor jó reggelt kívánni magadnak, és rámosolyogni a
világra. Csak olyan kár, hogy néha lehetetlen...
– Ha a mosolyt lelohasztják arcodról, megjátszott életkedved is visszavág.
– Nyári pillanatkép.
Mintha izzadságcseppek kerültek volna a papírra...
És ez a bujdosó fecske sem véletlenül landolt asztalomon.
– Ha az ember úgy érzi, majdani temetése koreográfiáját átrendezni sem elég ezen
a világon, csak fátyol mögé bújni érdemes.
– Éjt nappallá téve taposni a pedált nem érdemes – az ember úgyis mezítláb
kóborol tüskés bozótok között.
– Amit ki kell találni, az nem érdekes. Ami magától íródik, az tudja megmozdítani
a világo/ma/t!
Csak nem mindig jókor és jó helyen...
– Amibe az ember folyton belebotlik, azt csak kiírni lehet magából lépten-nyomon!
– Amit megtanultál (akár magadtól), add tovább, mielőtt eltemetnéd!
– A víz felveszi tested alakját.
A levegő viszont mozdulatlan, így csak a bomba ketyeg.
– Ha önzésed gyógyíthatatlan, semmisíts meg minden tükröt magad körül! Talán
így könnyebb lesz elviselned, ha a napnyugta pillanatok alatt holdkeltévé változik.
– Kérdés.
Ha van valami tarsolyodban, azt csak az oázisban vedd elő!
– Agyunk vírusok táptalaja lenne?
Hát igen, sok mindent (és mindenkit) szeretünk utánozni...
És ez, sajnos, az irodalomra is vonatkozik.
– Az a győztes, aki a legtöbb információt gyűjti össze?
– Időnként más megvilágításba helyezi az ember életét. Ilyenkor hol az emlékek
dominálnak, hol felfedez magán valamilyen fóbiát vagy mániát.
Mindenesetre tovább kell csinálni, amit megkezdett.
– Ha úgy tűnik, az elvek körülötted túl liberálisak, bújj vissza saját
konzervatív világképed mögé!
– Mindig többet várunk, mint amit a valóság nyújtani tud. A képzelet meg
többnyire pofonokat osztogat.
Akkor mihez kezdjünk, hogy azt mondhassuk: túléltük?!
– Vannak munkák, melyeket összecsapunk.
Vannak, melyeket megspékelünk némi kreativitással.
De igazán csak azok érnek valamit, melyek előtt agyboncolást tartunk.
angyalok tánca lelkemben
hidegháború szívemben
a helyzet egyre kevesebb
de az érzés hevesebb
életben maradni
s többet nem akarni
Szólok az unokámhoz. Nem érti a szót, a mondatot,
cserélem hát rögvest a nyelvem, cserélem,
másképp forgatom, hogy megértse,
szót értsünk legalább mi ketten.
Cserélem a nyelvem, mint a cipőmet, ingemet.
Kiművelt elme? Gyökereim: Ide is,
oda is gyökereztetve.
Cserélem a nyelvem, mint a cipőmet, ingemet.
Lassan megkopik ez is, az is,
szűröm velük a villámlást, a ködöt, az iszapot.
Gyűjtöm az aranyat. Aranyat? – Kimosta már rég az áradat,
már csak itt-ott villan ki a Duna partján
egy-egy rügyecske, rögöcske, alig csillámló porszem.
A vállaim már-már lehanyatlanak.
Vergődöm, de a csöpp legényke arca,
mint az esthajnal csillaga, fénylik, ragyog.
Megmosom fényében vénülő arcom, felfrissítem,
kimosom ujjaim közül a bűneim, az övét is, az eredendőt,
legalább azt az egyet, hogy megszülettünk, megszületett.
Bűneink? – Hogy megszülettünk, lábra álltunk,
szóltunk akadozva, dadogva, a szót, a szavakat,
a mondatokat visszahódítva, megszelídítve, bokrosítva.
Hátunk mögött átok, hahota, még a sajátjaink átka is,
nincstelenségünk szigora,
ők átkoztak ki, árultak el leginkább,
futottak a futószalag lepedőin.
Sírjak vagy nevessek? – Nyíljon átokra a szavam,
mint a barlangok szakadéka?
Bukfencezünk,
bohóckodunk, zeng a ház, kacagnak a falak,
dülöngélnek velünk együtt önfeledten,
Kosztolányival karöltve kifogunk az időn:
Mama! Papa!
Pille, hajnal, tollpihe! Csiport,
csibész, cipó: Hamuban sült pogácsa.
Gyűlnek a szavak, bokrosodnak a mondatok,
veti a cigánykerekeket, megvillan a forrás torka,
kicsordul a virágok méze, megtelik kristály-
tiszta vízzel a patak, ragyog a kút tükre,
épül a palota, falak nélkül is az iskola,
a szavak, a mondatok birodalma.
Szólok az unokámhoz. Szól már ő is vissza:
Mama! Papa!
Kavics, csalán, csiga. Zeng hosszan a szavak udvara,
szélesedik a folyó medre, susognak a habok.
Szólok az unokámhoz: Gyere, sétáljunk egy kicsit,
amit lehet...
Szólok az unokámhoz – lám a szöveg –, szólok,
hogy megértse nemcsak a szót, a mondatokat,
a karéneket, a törvényt is:
Világítson az utolsó utamra
a szeme fénye.
Vergődöm, mint szárnyaszegett madár.
Szárnyaszegett szavak, szárnyaszegett mondatok,
szárnyaimat, jaj, rég beszegték.
Nem, nem siratom magamat, nem sajnáltatom,
a sírást a lelkemben hagyom. Csúnya egy halom,
forog, öl – méreg –, titkos fegyverként belülről rág,
újra és újra hadba száll, helyettem is, lelkemben is,
vérem ellen is darál.
Ki s hol töltötte meg halomnyi arannyal
titkon a zsákjait, vette el lovaim,
rúgta ki lábam alól a golyóbist?
Száguldanék, megakaszt a zagyva zagyvalék:
nyelvem kuszadék, megakaszt, körberág.
Vonatokkal, hajókkal vitték a jussom, vagyonom
tolvajék – török, tatár, germánok, oroszok,
és sok más ivadék... Most itt száradt rám
egy-egy hajléktalan hajlék, omladék vár,
gazdátlan zsinagóga. A többi csak várt, várt,
mitévő lehettem volna, ha útban volt, útban volt
az istenháza is, omladék oszlopok, falak fésülték
a szelet. Madarak, szél, árva nincstelen lelkek
lakhelye! Parlagfű-örökség! Búzaföldek közt felkiáltójel-
temetők! A földjeinken mézelő méhek, de minek a méz,
hogy újra vonatra tegyék? Kukoricaföldjeinkre
mivégre hulljon a veríték?
Nagyapám, apám, nevelőapám
mind oda rég: Puska, tüdővész, rák – rájuk szakadt az ég
mint az istenházára.
Ami ittmaradt, rádioaktív.
Ernyő kéne, tiszta szó, vályú, szekerce, gyalu, gyalupad,
de honnan, hogyan vegyem elő, ha elvitték?
Vergődöm, mint a szárnyaszegett madár.
Szárnyaszegett mondatok. Száguldanék, nyelvem
kuszadék, megakaszt a zagyva zagyvalék,
pedig még mindig nincs vasra verve a rém,
újra és újra rám szakad az ég.
(Boráros Imrének apáink emlékére)
Olyan tiszta itt ma minden,
olyan fényes.
Bíbor, vérvörös az ég alja,
lehullt a fákról a levél,
megpihent a bokáink körül a szél.
Ha majd megjön az esti vonat,
belép az ajtón a barátom,
én már megyek, elmegyek nyugodtan,
könnyed léptekkel, mint a lehelet,
egy-egy sóhaj, viszem a testem,
ring a tenger hullámain,
sodródik a sivatag homokjával.
Te csak maradj, maradj!
A barátom még segít, rám adja ruhámat,
letörli homlokomról a gyöngyöző veríték
utolsó cseppjeit, válladra teszi a kezét,
elköszön, hazaballag, a felesége megteríti
az asztalt: Kenyeret, néhány szem gyümölcsöt,
gyöngyöző kútvizet. – Á, majd...
Visszaballag, megnézi, nem gondoltam-e meg
magamat, elpihentek-e a gyerekek.
Fogd
őket, vezesd el őket a falu végére! Nem is
olyan mély ez a gödör, a hant nem is koppan,
perdül egyet a homlokomon, legördül
a derekam alá, majd rám borul,
mint a rózsabokor.
Olyan tiszta itt ma minden,
olyan fényes. Futottak az utak, keringtek
a messzi égitestek.
Te csak maradj, maradj,
s ha majd ismét megjön az esti vonat,
s valaki rád köszön a lépcsőről, akiben
megbízhatsz, aki nemcsak önmagáért teszi azt,
köszönj neki vissza, fogadd őt magad mellé,
nyújtsd felé a karod, köszönjenek neki a gyermekek,
ott leszek melletted, érezd a vállaidon a kezem,
érezze a vállán a kezem.
Olyan tiszta itt ma minden,
olyan fényes, mint a befagyott folyó tükre.
Ragyognak a csillagok, ragyognak a mélyben a szavak,
a mondatok, föl-le buknak a dalok,
szól a templomban a karének. Olyan fényes, olyan tiszta
itt ma minden...
(Dúdor István festőművész emlékére)
Nincs valamire való névsor, amely jegyezné a nevünket,
nincs sóhaj, amely utánunk szállna.
Mivégre buktunk a világra?
Meddig tart az az idő, amíg hajunkba kaphat a szél,
amíg buzoghat a torkunkban a vér, amíg hallhatja
valaki is a szavunkat?
Az utcasarkon még meg-megállok,
nézek utánad. Elsuhant mellettünk a század.
Az évezredek, mint a viharok, mint az orkánok!
Az a fa még itt áll mellettem, és ha majd elmegyek,
kidől ő is, mint gyermekkorunk óriási akácai, szekóviák,
a százados tölgyek. A rózsabokrokat is eltapossák,
mint az ember lábnyomát.
A vadak lábnyomát
betakarja az avar, védelmezik tudatlanul a hangyák,
a vizek körforgása. Egymásba kapcsolódnak, kötődnek,
újra és újra megtámadnak, körbekulcsolják a vállainkat.
Néha még meg-megállok, kibotorkálok az erdők alá,
a földek közé, a sírjaimhoz, a folyópartra. A madarak,
a halak, de még a vadak is körém gyűlnek. Az Ikaroszok,
a Daidaloszok védtelen zuhannak a mélybe.
A latrok rázzák az öklüket. Ádám is rázza az öklét.
Éva, mint akit rajtakaptak, takargatja az ölét.
Sötét felhők írják az égre az éket, a vadlibák bánatát.
Mint kis legénykék pörgünk, kapaszkodunk a templomtornyokba,
gyárkéményekbe: Egy tányér leves, egy tál gyümölcs – elég.
A bokor lángra lobban, fölégeti az utat,
elégnek a sorvezetők, a körmondatok. Mi végre
lobban lángra a mélyhegedű, az erdők alja,
mivégre szakadnak, lógnak az űrbe a radioaktív
vonók húrjai?
Az a bolond hegedűs rángatja
még mindig a vonóját,
fújja a lángot?
Zománcosodnak a képeid. Elmentél,
kukába gyömöszölte a vágyait, gyűlöletét
az a bolond gyerkőc. Mit remélt nélküled,
miért gyűlölt meg? A földből még mindig
kimerednek a tüskék, kiállnak a kövek, sziklák,
pedig tenyerünk már lesikálva, csontkemények
a bütykeink...
Ó, egek, ó, egek,
könyörüljetek Dúdor Pista képei felett,
védjétek meg a pántlikáit, ha már az ég
teljesen elszürkült felettünk, legalább
ők, az ő képei, a tehénmennyasszony pántlikái,
koszorúja világítsák be a teret.
Jókay József prókátor uram, minekután vitézül verekedett Győr alatt a
napóleoni háborúban 1809-ben, hazajövet – immár 32 évesen – 1812-ben
megházasodott. Feleségül vette Pulay Dávid banai földbirtokos lányát, Pulay
Máriát. A Jókay családot, bár komáromi gyökerű volt, ez idő tájt a közeli
Ógyallán találjuk, ahová 1710 körül került, amikor Jókay Sámuel/I/, Konkoly-Thege
Zsófiát véve feleségül, beházasodott. Egyszóval ebbe az ógyallai Jókay-kúriába
vitte az ifjú prókátor a maga hitvesét.
Hogy nem lehetett felhőtlen az anyós és az ifiasszony viszonya, abból
következtetjük, hogy alig kilenc hónapot laktak a fiatalok a szülői háznál, azaz
Jókay Sámuel /3/ és Vöres Katalin portáján. Régi igazság, hogy egy konyhán két
gazdasszony nem fér el. Kivált, ha a menyecske olyan kapitányos természetű, mint
Pulay Mária, akit aztán Komáromban csakhamar elnevezték „Jókayné uram”-nak.
Tehát 1813-ban Jókay Józsefék beköltöztek Komáromba.
Mivel saját fundussal nem rendelkeztek a városban, kénytelenek voltak házat bérelni.
Éspedig a Nagy Mihály utcában (később Deák F., Sztalin, ma Határőr u.) Molnár
Mihálytól béreltek ki egy kis hajlékot, amelyben még az ügyvédi iroda is helyet
kapott. (Ezen épület ma már nem látható.) Három évig laktak a Nagy Mihály
utcában, ahol 1814. május 3-án megszületett első gyermekük, aki a keresztségben
Károly, József nevet kapta. Innen 1816-ban elköltöztek a Vármegyeház utcába,
Fazekas János gazdag kereskedő házába. Ezen épület – bár átalakított formában
– még ma is áll, rajta a fekete márványtábla, melyet 1881. augusztus 20-án
emeltek, Antal Gábor ref. püspök szónoklata mellett. Közel tíz évig laktak a
Vármegyeház utcában – a gimnáziummal szemben. Itt született a második gyermek,
Eszter, 1816. február 15-én. Majd pedig 1818. február 20-án Lajos, aki azonban
1820-ban meghalt.
Jókay József mint nemesember ugyan lakhatott Komáromban, azonban polgárjogot nem
gyakorolhatott. Rév-Komárom városában a polgárság gyakorlásához ingatlannal
kellett rendelkezni. Éppen a háziúr biztatta Jókay Józsefet, hogy minél hamarabb
tegyen szert valamilyen birtokra. Erre most jó alkalom kínálkozott, mert a városi
magisztrátus a Dunán lévő szigetet, az úgynevezett „Hadi” szigetet felmérette,
és egységes tagban örökáron eladta. Amikor Komárom 1745-ben, Mária Terézia
jóvoltából, elnyerte a „szabad királyi város” statutumát, a nevezett sziget a
város tulajdonába került. A nyilvános árverést 1820. január 28-án tartották.
Jókay József és Pulay Mária sietve vettek részt az árverésen. Vettek is kertet, nem
is egyet, hanem kettőt. A kertvásárlásról Kiss Gyula ezeket írja: „Ásvai Jókay
József és neje, Pulay Mária egyszerre két kertet vásároltak meg ott, melyek közül
az egyik 711 négyszögöl terület volt... a másik 707 négyszögöl. Az egyik kertet
105, a másikat 110 forintért vették.” A szigeti kertekkel így Jókay József
mindörökre szabad polgára lett Komárom városának.
Jókay József azonban később, amikor saját házát építeni kezdte a Nagy Mihály és
Szombati utca sarkán, Tóth Mihálynétól 648 forintért vásárolt telkén, az egyik
kerttől kénytelen volt megválni, melyet tőle Beöthy Gáspár komája vett meg
1826-ban. A Jókay-család a 106-os számú (jelenleg 2317-es telekkönyvi szám) kertet
tartotta meg magának, a sziget derekán. Ezt 1877-ben Jókay Károly lánya, Etelka, a
későbbi Ihász Lajosné örökölte a családi házzal együtt. 1904-ig maradt
tulajdonában, amikor Lőwi Fülöp bankigazgató vásárolta meg tőle. Majd 1916-ban
ismét eladásra kerül, amikor Kreft Ferenc jómódú komáromi vendéglős tulajdona
lett. A jelenlegi utolsó tulajdonváltás 1993-ban történt, amikor Kreft Júlia
férjétől, Oros Antaltól vásárolta meg Mihajlovics József.
1822. április 6-án ismét szaporodott a Jókay-család. Éspedig megint csak egy
Lajoskával. A második Lajoska azonban csak mindössze egy esztendőt élt. A szülők
aránylag gyorsan felejthették a gyászt, mert 1825. február 18-án ismét lakója lett
a házi bölcsőnek. Ezzel elérkeztünk volna az utolsó (5.) gyermek születéséhez,
akit fészekfentőként szoktak emlegetni.
Vörösné, a Jókay-család mindenese a kapuban várja az iskolából hazatérő
Esztikét, és azzal a nagy újsággal fogadja, hogy a kis Lajoska visszajött a
mennyországból. Mert hát ugyebár, a nemrég eltemetett, kis Lajos csakis a
mennyországba kerülhetett. Tehát az újszülöttet az égiek küldték. Az újszülött
valóban a Lajos nevet kapta volna, ha a keresztszülők – szám szerint 16-án – nem
tiltakoznak, hiszen alig pár esztendő alatt két kis Lajoskát kísértek ki a
temetőbe. Jókay József e családtörténeti eseményről a következőket jegyezte fel:
„1825. esztendőben az isteni kegyelmes gondviselésnek irántam s házam népe iránt
való jóságát tapasztaltam különösen. Most ugyanis feleségem sok betegeskedés
után szerencsésen szült egy fiat február 18-án, délután négy órakot, amidőn én
bizonyos dolgok végett Bagotán voltam – ezen kisfiunkat megkereszteltük 20-án
Móricznak.” A sákramentumot kiszolgáltatta Csepy Mihály.
Ezt az eseményt örökíti meg 1925-ben Juhász Gyula:
Száz éve jöttél, vigasznak, csodának
És dicsőségnek, Komárom fia,
E kis hazának és a nagy világnak
Száz könyved egy új magyar biblia.
(Hódolat Jókainak)
Mivel a keresztszülők tiltakozása miatt Lajos nem lehetett a kisded, az apa kedves
regényhőséről, Benyovszky Móricról lett elnevezve. De ennek a névváltoztatásnak
is volt hozadéka. Vermes Gábor minderről így ír: „Beállított Jókay Józsefhez
Móricz György komáromi patricius ezüstgombos öltözetében, s elmondta, hogy ő és
családja igen megtisztelve érzi magát azáltal, hogy az ő nevükre keresztelték a
múlt esztendőben született kisfiukat. Ők tehát elhatározták, hogy ezt a nagy
tisztességet meghálálják és az újonnan épülő házhoz a Móricz-család mindegyik
tagja három napot fuvaroz.”
Fel is épült az új hajlék hamarosan, a szeretet szárnyán segítve, ami már nagyon
is elkelt, mert Jókay József, mint ügyvéd, vármegyei árvagyám is lett. Így
Komáromban kétféle Jókay-házról beszélünk. Az előző a szülőház, az utóbbi a
családi ház. Mindkettőn emléktábla díszlik, azonos évszámmal. A családi házból
még ma is látható bizonyos falrész és a kapu. A családi otthon hatásairól írja
Lengyel Dénes: „A komáromi otthonban alakultak ki (Jókai Mórnak) jellemének fő
vonásai; a hazaszeretet és a humanizmus.” Maga Jókai így emlékezik a családi ház
meghitt légkörére: „Kora gyermekségemtől kezdve mindig a legjobb családi életet
láttam magam körül. Otthon mindenki szerette egymást; szülőim, testvéreim engemet
valamennyien és én is őket. Soha egy zokszó nem hangzott el házunknál.”
A Jókay-ház tágas, három szobából álló épület volt, és a Szombati utca felőli
oldalán széles „gang” szegélyezte. Az épület részletes leírása Jókay Eszti
lányától, Váli Maritól származik, aki külön kiemeli a folyosó boltíveit tartó
vörösmárvány oszlopokat, melyekből még a mai szemlélő is láthat egyet-kettőt, ha
megtekinti a muzeális emlékként kezelt Jókay-házat: „Ezen folyosó boltíveit hat
vörösmárvány oszlop tartotta, melyeknek az volt a nevezetességük, hogy elemi
iskolás »kisdiák« korában Móricka úgy szerette leckéjét tanulni, hogy az oszlopok
valamelyikét átölelve akörül forgott, most jobbra, majd balra, amíg a »dictumot«
el nem tudta magának szóhiba nélkül mondani.”
Ezen Jókay-ház krónikájához még hozzátartozik, hogy az építéséhez kölcsönt
kellett felvenni, ahogy ezt számunkra Eötvös Károly feljegyezte: „A házépítéshez
Jókay Józsefnek kölcsönpénzt kellett fölvennie. E kölcsön utolsó részletét,
1200 forintot, 1827-ben fizette vissza. Ekkor megszűnt utolsó adóssága, s azután nem
is volt soha többé adóssága.”
Ezzel elérkeztünk volna az iskolás évekhez, azaz az iskolához, az 1796-ban épített Református Kollégiumhoz, amely eredendően – mint intézmény – 1606-ban létesült. Ebben az első időszakban olyan lángelmék tanítottak itt, mint például Szenczi Molnár Albert, avagy a polihisztor Hatvani István. De mutassa be ezt a kollégiumot a legilletékesebb, Jókai Mór: „Az én időmben a komáromi kollégium volt a Felvidék Mekkája, ahová nemcsak a megyebéli fiatalség, de a szomszéd Pozsony megye és az akkor még erősen német Fő-Pozsony városának ifjú nemzedéke is begyülekezett. A komáromi kollégiumból kerültek elő sok nevezetes tudósok és írók, akik sorában fölemlíthetem: Katonát, Péczelit, Hetényit (a hétszer pályadíjazott akadémikust), Tóth Lőrincet, Beöthy Zsigmondot... (Magam se húzom le a fejemet az asztal alá.) A »musis positum« épület szellemfénye szétragyogott az egész Felvidéken. Ugyanis a portálé felett ott díszlett az emléktábla, melynek a szövege a következő:
musis positum
sumpt.eccl.ref.comarom
mddccxcvi”
(Ezen emléktáblát a szovjet aknatűz 1945. januárjában darabokra vágta. Az
eklézsia, Borbély Károly presbiter felajánlásával, újat állított.)
Komárom városának ezen legrégebbi iskolaépületén még két márványtábla
díszlik: Csokonai Vitéz Mihály emlékének állítva 1997-ben, valamint Jókait idézve
a másik, felemelve 2000-ben, az író születésének 175. évfordulóján.
Jókai összesen, a pozsonyi két év megszakításával, hét évig volt ezen iskola
diákja. Első irodalmi alkotása is a kollégiumhoz kötődik. Szeretett mesterének,
Székely Sándornak neve napjára írja, 1832. március 16-án:
Éltesd uram Tanítómat,
Tartsd meg az én Rectoromat...
Évtizedekkel később így emlékezik jó mesterére: „Volt az elemi iskolában egy
kedves tanítóm, Székely Sándor, aki a lecke után sokszor ott tartott az iskolában, s
mesélt nekem régi szép adomákat Mátyás királyról.” Amint tudjuk, a mag
termékennyé vált
Alig kőhajításnyira esett a Jókay-háztól a kollégium, ahol Jókay Eszter férje, a
tudós Váli Ferenc tanított. Egykori tanárjáról írja Jókai: „Előbb tanárom
volt. Később sógorom lett, ki nénémet elvette. Puritán, szigorú ember volt.
Sokoldalú tudománnyal és műveltséggel bírt. Nemcsak azt tanította, s nemcsak
azokban a tanórákban, amik kötelezett tantárgyak és órák voltak, hanem
mindenfélét, ami az életben hasznos, ami a műveltséget kiegészíti. Reggeltől estig
foglalkozott a lélekmíveléssel. Senki sem sokallta meg. Úgy tudott tanítani, hogy az
gyönyörűség volt. Egy évben előszedette velem a gimnázium könyvtárából a nagy
incunabulákat (ősnyomtatványok), és azokból készíttetett velem tanulmányokat, s
három év alatt megtanított franciául, angolul és olaszul. Igaz, hogy mindennap
télen-nyáron öt órakor már ott kellett lennem az ő irodájában.”
De hogy is került Jókai Móric sógorságba az érdemes rectorral? Amikor 1837-ben – a
Zsigmondy-háznál – letelt a „cseregyerek” két esztendeje, s hazajött,
édesapját már súlyos betegségben találta. Jókay József, mint vármegyei
árvagyám, sokat utazott télen is. Ebből eredt a betegsége, és Móric alig volt 12
esztendős, amikor árvaságra jutott, aki nemcsak apját, hanem lelki támaszát is
elvesztette. A bánat őt is betegségbe döntötte, ahogy írja: „A jó Eszter
nénémnek köszönhetem, hogy megmaradtam.” Pozsony után poetikai, retorikai és
logikai osztályokban még három évet járt Komáromban, azaz betegsége miatt
többször távol maradt. Váli Ferenc, mint lelkiismeretes pedagógus, gondosan
látogatta a betegeskedő diákját. Aztán addig-addig látogatta, míg annak nővérét,
Esztert, feleségül vette.
Mikszáth ezzel kapcsolatban írja Váli Ferencről: „Ezt a nemes külsejű, értékes
férfit mintegy kárpótlásul küldte az ég a Jókay családnak. Móric nemcsak sógort,
de nesztort, példaképet és atyát kapott benne.”
Váli Ferenc lánya, Mari írja a híres kollégiumról: „A komáromi kálvinisták
szép tornyú templomával átellenben... állt az egyszerű, de tekintélyes alakú...
kálvinista kollégium. Bádoggal bevont kicsi tornyának harangocskája igyekezett minden
alkalommal legalább néhány másodperccel megelőzni... a város összes harangjait.”
(A nevezetes kis harangból az első világháború során ágyút öntöttek.)
Jókai hosszú élete során számtalanszor visszatér a komáromi iskolájához.
Általában rövid elbeszélésekben varázsolja elénk a kollégiumot, illetve a
kollégiumi éveket: Az én színpadi életem című elbeszéléséből megtudjuk, hogy
tízéves korában már színdarabot írt. Majd a komáromi kollégiumban rendezett
színielőadásokat mutatja be. A Hogy kezdtem én a kertészkedést? című írásának
főhőse Váli Ferenc, aki a kollégium udvarát felásatta: „Az én nagydiák koromban
a tágas udvar egy részét átalakítottuk botanikus kertté.” Az én életem regénye
című művében ezeket írja: „Tizenöt éves koromban... aki csak híres ember volt
Komáromban, azt mind lerajzoltam tusban, punktírozva (pontozva) acélmetszés módra.”
Jókai rajztanára Orbán Gábor volt.
De talán a legaranyosabb írása a Szatyor címet viseli. Hallgassunk meg belőle egy
fejezetet: „Az én kedves szülővárosomról kíván az én lelkem megemlékezni, annak
is a legnagyobb tornyáról... (a református templom tornya – Sz. Z.) és a kollégium
szatyráról... Egy hosszúkás, öblös, gyékényből fonott alkotmány a szatyor, a
feneke deszkából jól kibélelve... A komáromi kollégium szatyra... volt a szatyroknak
az apja. Az két emberre való volt. Az két fogantyúján rudat toltak keresztül, s
annak két végét vállra véve hurcolta a kollégium szatyrát végig a városon két
mendikus diák... Az egész tanári kar... »a mensa ambulatorián« élt... Mindennap
máshol főztek. A megelőző napon egyházfi uram... megjelent a sorra következő
háznál, bejelentve, hogy holnap ide jön a szatyor... Minden asszony azon volt, hogy
kitegyen magáért. Hej, de sokszor irigyeltem gyerekkoromban a tanító urakat...
Tizenkét órára pontosan készen volt minden étel, úgyhogy amikor a Sz. András
tornyában az utolsó harangszó elkondult, már akkor a két dárdás ott robogott be a
telt szatyorral a kollégium vaskapuján...”
Amikor Jókai 1844-ben Pozsony, Pápa és Kecskemét után, mint jogvégzett hazajött
Komáromba, beállt patvaristának a neves komáromi prókátorhoz, Asztalos Istvánhoz.
De minden szabad idejét a szigeten töltötte, ahol előbb befejezte a Kecskeméten
megkezdett Hétköznapok című regényét, majd hozzálátott az ügyvédi vizsgához
való felkészüléshez. Azonban mielőtt bővebben szólnánk a szigetről – ugyanis
minden komáromi szigetnek hívja a maga kertjét azóta is –, mutassa be ezt nekünk a
legilletékesebb, Jókai Mór: „Az én szülővárosomnak, Rév-Komáromnak van egy
szigete, mely csaknem olyan hosszú, mint maga a város, s szélességében is kétszer
akkora, mint a Margitsziget. A közlekedési út ezen visz keresztül, a Duna város
felőli oldalán dobogóhíddal (lábashíd), Újszőny felől hajóhíddal volt
összekötve.”
A komáromi szigetnek valóságos „irodalma” van. Volt ez véres csatának,
békekötésnek, lírai szerelemnek és véres emberi tragédiának színhelye. Csokonai
és Vajda Júlia itt szőtték álmaikat a közös jövőről, melyre emlékeztet
bennünket a költőnek A Duna nimfája című verse:
Amott egy nyárfa hívesében,
A fűzfa közt,
Találni a sziget mentében
Egy tiszta közt...
De Petőfit is megihlette a Duna szépsége, amikor Jókaival a sziget alsó csúcsán gyönyörködtek a hullámok játékában: Lelki impresszióját A Dunán című versében fogalmazta meg:
Folyam kebled hányszor repeszti meg
Hajó futása s dúló fergeteg!...
(Komárom, 1842 augusztus végén)
Petőfi költészetét feltérképezve, Komáromot illeti az ezüstérem, mivel előtte
csak Pápán írt verset. De ehhez a bájos mikrovilághoz kötődik Beöthy Zsolt, a
Magyar Tudományos Akadémia alelnökének emléke is, aki minden év szeptember 4-én a
szigeten tartotta születésnapját 30-40 író társaságában. Éspedig abban a kertben,
melyet nagyapja vett meg – ahogy ezt már írtuk – Jókay Józseftől 1826-ban.
A legnagyobb komáromi történetírónak, Takáts Sándornak is ide kötődik az emléke,
mivel a sziget végén volt a kertjük. Az 1940-es években, a sziget ún. középútját,
Takáts Sándor sétánynak hívták. Komárom nagy tudósa, Alapy Gyula is itt kereste
lelke nyugalmát, és élvezte a sziget csodás harmóniáját a Duna menti villájában.
Szinte valamennyi Jókai-kutató felfedezte a szigetnek egy életre való hatását,
amikor a nagy író biográfiáját írták. A sok közül csupán Eötvös Károly
írását emelem ki: „Jókay József uram Duna-szigeti kertjének nagy szerep jutott a
nagy költő lelki világának alakulásában, nagy szerep költői alkotásaiban is. Aki
majd valamikor a költő életének s költészetének történetét igazán megírja: sok
szépet és becsest írhat a szigeti kertről is.” Hogy mennyiben adott témát és
ihletet Jókainak a sziget, erről hallgassuk meg az előbb említett Takáts Sándort:
„Ki nem olvasta az Aranyemberben a Senki-szigetének megragadó leírását? Ne higyjük
– amint sokan állítják – hogy ez is Jókai ragyogó fantáziájának a teremtése.
Ifjúkori emlékeinek a felújítása ez. A Senki-szigetének leírása, fái, virágai,
vízinövényei ugyanis a valóságban a komáromi sziget hű festése. Ha valaki
virágfakadáskor a Dunán Komárom mellett utazott, láthatta a Senki-szigetét. Óriási
fehér és rózsaszín folt ilyenkor a komáromi sziget, tele madárénekkel. S ilyenkor
ha erősebb szél fúj, a hulló szirmok millióját sodorja a Duna.”
Amikor a város „elkótyavetyélte” a szigetet, elrendelte a fásítást.
Gyümölcsfákról maga a város gondoskodott. Azonban fel is kellett tölteni, mert a
zöldár majd minden évben meglátogatta. A sziget északi csúcsán cigány aranymosók
szoktak tanyázni, nyaranta. A kimosott iszapból hozatott Jókay József ezer
„káré”-val és ezzel töltötték fel a kertet. Termett is ez a föld bőven;
nyáron szemet, télen gondolatot. Ezért írta Jókai joggal: „A mi kertünk arannyal
volt trágyázva.” Hallgassuk meg az ódába illő mondatokat, melyekben Jókai a
kertjükről nyilatkozik: „Haj, de szép is volt az a mi kis szigetünk. Minden ember
»szigetnek« hítta a maga kertjét. Soha olyan mosolygó almákat nem láttam azóta
sem... Mintha most is előttem állnának még azok a nagy terebélyes reine claude-fák,
érettségtől repedező gyümölcsökkel rakva, amik a kis kunyhót eltakarták.
Távolabb egy almafa vérpiros gyümölcsökkel, azután egy harmadik piros csíkos
almákkal. A nyitott kunyhóajtóból a begyepesedett útra lehetett látni, melyet
kétfelől szőllőlugas szegélyezett. Amint a sigályos lombok között átszűrődött
a meleg nyári verőfény, úgy tetszett, mintha zöld aranyból volna minden árnyék.
Nagy távolból hallatszott a Dunán át a katonai zenekar hangicsálása, a közelben
sárgarigó fütyült, meg egy-egy béka ümmögött az öntözőárokban... Óh, az a kis
fakunyhó ott a Duna-szigeti gyümölcsöskertben, az volt az én legdrágább palotám,
amiben valaha tanyáztam. Ott írtam meg első regényemet.”
De Jókainak nemcsak ihletet és témát adott a szigetnek e csodás és meghitt
környezete, amely azóta is elandalítja az ábrándozó lelkeket, hanem a látványt
strukturálisan is beépítette művébe. Gondoljunk mindjárt A tengerszemű hölgy
című komáromi tematikájú regényére, amelyben első szerelméről, Asztalos
Etelkáról szól. Ebben a regényben kérdi az írótól a tengerszemű hölgy:
„Eszerint, amikor ön azon a hosszú sétányon végigvágtat sebes léptekkel, olyankor
sem lát, sem hall? – De igen: látok füvet, fát, virágot, gombát, fatörzset,
szederindával befuttatott nádkunyhót. Azokhoz hozzákötöm a gondolataimat, mint a
pókfonalat: hallok is sárgarigófüttyöt, cinegecsevegést, távoli hajókról jövő
tülkölést, szúnyograj zümmögését; az nekem mind súg, mesél valamit, a döngő
darázs kölcsönadja szárnyát a képzeletemnek... akkor aztán beveszem magamat a mi
kertünk kis fakunyhójába, s ott senkitől sem háborgatva, leírom azt a képet, ami a
lelkem előtt áll.”
A komáromi sziget (ma már visszakapta régi nevét: Erzsébet–sziget) azonban nemcsak
az irodalombarátoknak és szerelmeseknek volt kedvelt találkozóhelye, hajlékot adott a
vándorszínészeknek is. A kis Jókai Móricot még ölbe vitték ki a sziget déli
orrán (ahol ma az öreg hajógyár áll) épült Arénába, ahogy ezt ő maga is
följegyezte az Egy sziget története című elbeszélésében: „Aréna volt a
szigeten; színészek játszottak benne... Arra emlékszem, hogy milyen szép kis leányka
volt az a Hivatal Anikó, s hogy én belekiabáltam a darabba.” A színpadon hangos és
heves szóváltás zajlott a hölgyek között, és erre reagált a kis Jókai:
„Asszonyok, asszonyok!” 1849-ben ebben az Arénában játszott az Egressy Béni által
vezényelt honvédzenekar.
Mindenki által ismert tény, hogy Jókai Budapesten van eltemetve, és a Kerepesi
temetőben nyugszik. Azonban az már kevésbé ismert, hogy Jókai csontjai mégis
komáromi földben porladoznak. Ugyanis a komáromi küldöttség, mely 1904. május 9-én
részt vett a temetésen – a főispán Sárközy Aurél, és a polgármester Domány
János vezetésével –, Jókai szülőházának földjét vitte magával, és elsőnek
azt szórták a koporsóra. A küldöttség szónoka, Tuba János főjegyző így
búcsúztatta őt:
„Éltednek reggelén Komárom köszöntött az első »isten hozott«-tal, illő, hogy
Komárom mondja az utolsó »isten hozzád«-ot is, midőn pihenni a sírok éjjelébe
térsz. Elsők voltunk az örvendezők között ringó bölcsőd körül, és most
sírodnál a gyászolók között utolsók vagyunk... Miénknek vallottunk, a miénk is
voltál, világot hódító komáromi fiú!... Komárom adott a világnak téged, és te
egy világot adtál nekünk cserébe...
Második édesanyád: szülővárosod mély gyászba öltözött. »Aranyember«
szeméből könnyek árja csordul, a »A tengerszemű hölgy« özvegyi fátyolt öltött,
„Elátkozott család”-ként sírunk és kesergünk mert lehullott a mi fejünknek
koronája! Szülővárosodból, szülőházad földjéből hoztunk magunkkal néhány
porszemet. Hadd vegyüljön össze a bölcsőd ringató édes anyai föld sírod
göröngyével, s tegye szebbé, édesebbé síri álmodat, s ölelkezzék majdan hamvadó
poraiddal... Addig is, míg ércbe öltözötten hazahívhatnánk, a viszontlátásig!
Örök büszkeségünk, fényes dicsőségünk, világokat hódító diadalmi utadból
pihenni e sírba tért komáromi fiú: Jókai Mór, isten veled, isten veled!”
A leírtakból világosan kiolvasható, hogy Jókait még el sem temették, de Komáromban
már szobrának felállítására gondoltak. Jókai halála után két évvel már
megindul a szervezkedés, a szoborállítás tárgyában. A Komáromi Újság írja:
„Szobrot a koszorús írónak,... ki az egész nemzeté volt ugyan... de elsősorban a
miénk! Komárom város törvényhatósága elhatározta, hogy legnagyobb fiának szobrot
állít: állítsuk fel a magunk erejéből. A tehetősebbek áldozzanak emlékére... a
szegény adja oda fillérét... A Komáromi Újság szerkesztősége minden legcsekélyebb
adományt készséggel eljuttat a szoborbizottsághoz és hírlapilag is közzéteszi: ne
hiányozzék a névsorból egy név se!” (1906/47)
1914 nyarára már együtt volt a szükséges 16 000 korona, amikor Szarajevóban
merénylet történt a trónörököspár ellen. Gabrinivics gránátdobása ugyan még
sikertelen volt, de Princip Gavrilo már pontosan célzott és Chotek Zsófia és Ferenc
Ferdinánd vére pirosra festette Szarajevó főutcáját. Ezzel aztán ki is tört a már
évek óta készülődő fegyveres konfliktus, az első világháború. Mint minden
pénzügyi alapot, hadikölcsön formájában, a Jókai Egyesület ez irányú
gyűjtését is elvitte a vesztett háború, és az azt követő impériumváltozás.
1919. január 9-én, minekután Linder Béla, magyar hadügyminiszter, feloszlatta a
hadsereget, csehszlovák csapatok vonultak be Komáromba olasz tisztek vezetésével.
Húsz év telt el az első szoborállítási akció óta, amikor a Jókai Egyesület
ismét meghirdette a gyűjtést.
A szívek ismét megnyíltak, és 1937. június 20-án már felállíthatták a
Jókai-szobor alapzatát, a Jókai Egyesület székházának, a Kultúrpalota (Múzeum)
előterében. Az alapzatba az alábbi szövegű üzenetet helyezték, az utókor
számára:
„a jókai közművelődési és múzeum egyesület
mai napon tartott díszközgyűlésének határozata alapján ebben az iratban, melyet
jókai mórnak, a legnagyobb magyar regényírónak emlékére felállítandó szobor
alapjába helyezünk el, följegyezzük emlékezetül az utókor számára a
következőket:
Ezt a szobrot közadakozás útján egybegyűlt összegből állítjuk fel, érezve a
szülővárosnak azt a szent kötelességét, hogy legnagyobb fiának emlékét ércalakba
öntve állítsuk minden jövendő utódok szeme elé.
Hálával és kegyelettel emlékezünk őreá, akinek soha el nem múló emlékét
szívébe zárta a magyarság és tiszteletben tartja az egész művelt világ.
Büszkén fogunk Jókai Mór szobrára feltekinteni. Benne a szlovenszkói magyarság
együttérzésének, összetartozásának, nyelvéhez és kultúrájához való
ragaszkodásának bizonyítékát látjuk, mert a szobor felállításához a
szlovenszkói magyarok minden társadalmi, felekezeti és foglalkozási különbség
nélkül egységesen járultak áldozatos adományukkal.
Az ércszobor, mely a talapzaton foglal helyet, Berecz Gyula komáromi szobrászművész
alkotása. A haraszti kőből készült talapzat Komáromi Viktor komáromi kőfaragó
mester munkája. Álljon e szobor a szülőváros legszebb helyén, mint Jókai Mór
halhatatlanságának s az utókor kegyeletének tündöklő bizonyítéka!
Komárno – Komárom, 1937. évi június 20-án.”
Komárom népének valóságos nemzeti ünnepe volt 1937. november 28., a Jókai-szobor
leleplezése. Családostul ott álltunk, szemben a templomlépcsőn, és ünnepeltük
Gyula bácsit, akinek a házánál és műtermében, a Szekér utcában és a Tó
utcában, számtalanszor megfordultam. Ugyanis a Berecz-porta kb. 40-50 m volt. A családi
ház a Szekér utcára, míg Gyula bácsi műterme a Tó utcára nyílott. Édesanyám
legkedvesebb barátnője volt Lujzi néni, a legifjabb Berecz-lány. Gyula bácsi volt az
egyetlen fiú, az öt lány mellett az utolsó. Aki egyébként édesanyámnak a
tánciskolai partnere volt. Meg is rajzolta jó anyámat egy 35x50 cm-es portréban. Alá
is szignálta: „Berecz Gy. 1917. VI. 20.” Ma mindenki, kissé távolabbról,
fényképnek nézi, olyan tökéletes alkotás.
Amikor aztán látogatóba mentünk a Berecz-lányokhoz – nem bírván hallgatni a női
eszmecserét –, rendszerint kiszöktem a házból, és hátul, a műterem ablakán
figyeltem Gyula bácsi munkáját. A műterem maga egy külön látvány volt. Tele
különböző szoborkompozíciókkal, megkezdett, befejezett alkotásokkal és
állatfigurákkal. Így láttam a Jókai-szobor születését is. Emlékszem az öreg
Meszlényi bácsira is, aki magyaros, zsinóros mentéjében ott ült, mint Jókai
alteregója, amíg a borosüveg ki nem ürült. Emlékszem a nagy vizes dézsára is,
melyben ponyvák, pokrócok áztak. Ugyanis minden mintázás után ezekkel kellett
letakarni a készülő szobrot. Még ma is hallani vélem Gyula bácsi parancsoló
hangját: „No, húzzák rá Jókaira a vizes lepedőt.”
Ennyit az előzményekről, és ezt követi az utóirat. Vagyis Jókai szobrának
utóélete, mert ilyen is volt. Komáromot, Felvidék déli részével 1945-ben
(szentesítve 1947. február 16-án) a párizsi békediktátum (mert békeszerződést
még nem kötöttek az utóbbi ötezer évben) értelmében ismét Csehszlovákiához
csatolták. Az 1945-ben kiadott (és még ma is élő, sőt virágzó) Beneš-dekrétumok
szellemében a felvidéki magyarság elvesztette állampolgárságát, és megfosztották
minden emberi jogától. A magyar iskolákat és minden magyar egyesületet feloszlattak.
Ezzel kinyilvánítva, hogy az új állam nemzetállam lesz. A magyar szobrokat
ledöntötték, az emléktáblákat összetörték. Így Komáromban 1945. október 10-én
a Klapka-szobrot, majd 1946. április 30-án a Jókai-szobrot döntötték le. Amikor
másnap, május 1-jén a hajógyári munkások, kb. 500 főnyi munkástömeg, a Nádor
utcán meneteltek az ünnepi gyülekezőre, megdöbbenve látták, hogy a Jókai-szobornak
hűlt helye van. Tarics István, az öreg szocdem harcos a menetet megállította,
felállt az elárvult alapzatra, és szó szerint a következőket mondta: „Az európai
kultúra nevében tiltakozunk Jókai szobrának eltávolítása miatt!” Majd a sok
százfőnyi tömeg – egy emberként – kiáltotta: „Tiltakozunk, tiltakozunk,
tiltakozunk!”
E történelmi eseménynek szem- és fültanúja voltam úgy, ahogy a Klapka-szobor
ledöntését is végig kellett néznem. Természetes, hogy ezzel még nem került vissza
helyére a Jókai-szobor. Újabb felállítására 1952. szeptember 28-án került sor.
Sajnos ezt a napot Berecz Gyula már nem élhette meg, mert 1947-ben – sok ezer
komáromi őslakos polgárral együtt – a kitelepítés lett az osztályrésze. Ezt az
akciót a politikusok – manipulálva a történelmi igazságot –
„lakosságcserének” nevezik. Holott ez diktátum volt a javából: Ahogy mondotta
Branuss a rómaiaknak 390-ben „Vae victis” (jaj a legyőzötteknek).
Az öreg fát nem lehet átültetni! Mondja a bölcs szólásmondás. Ez igazolódott
be Berecz Gyula tragédiájában is, mivel 57 évesen, 1951-ben Gyömrőn meghalt.
Művészi nagyságát Komárom, Csallóköz és Mátyusföld templomai és temetői
hirdetik.
Jókai szobra ugyan már 1952-től a helyén állt, de tisztelegni nem volt szabad
előtte. A komáromi gimnázium (akkor 11 éves iskola) utolsó előtti évfolyamának B.
osztályos tanulói 1962. március 15-én megkoszorúzták Jókai szobrát. (És mai kor
embere, jegyezd ezt fel!) Magyar iskola, magyar diákjai ezért 3-as magaviselettel lettek
büntetve. Csak 1964 óta tiszteleghetünk bántatlanul Jókai szobra előtt, a Jókai
Napok keretében. Illetve 1991-től március 15-én, hisz ennek a napnak egyik hőse,
Jókai Mór volt.
Az eddigiek során már említés történt a Jókai nevét viselő egyesületről. A
XX. század elején – Alapy Gyula vármegyei levéltáros indítványára – a
Komáromban tevékenykedő művelődési egyesületek, egybeolvadtak. Ebből jött létre
1911. március 5-én a Vármegyeháza dísztermének zsúfolt közönsége előtt a Jókai
Közművelődési és Múzeum Egyesület. (Továbbiakban Jókai Egyesület.) E
történelmi eseményről a Komáromi Lapok tudósítója az alábbi beszámolót közli:
„Városunk kulturális életének maradandó emlékű napja 1911. március 5-ike.
Vármegyénk és városunk intelligens közönségének, közéletünk és társadalmunk
vezető férfiainak jelenlétében e napon alakult meg a Jókai Közművelődési és
Múzeum Egyesület, mely a közművelődés céljainak hűséges szolgálatát tűzte ki
feladatul maga elé.
A nagyszámú közönség megjelenése fényes bizonyságát szolgáltatta annak, hogy
ezen új kulturális szervezet megalakítása közművelődési szempontból igazi lelki
szükséget képezett és az impozáns módon megnyilatkozott érdeklődésből bizton
számíthatunk arra, hogy az új egyesület közhasznú munkálkodása elé sokan nagy
várakozással tekintenek. Az alakulásnak különös jelentőséget kölcsönzött az a
felette kedvező körülmény, hogy az egyesület ezen első ülésén az alapvető
munkában magyar nemzeti irodalmunk egyik kimagasló nagy alakja, Beöthy Zsolt. min.
tanácsos, a Kisfaludy Társaság elnöke s az MTA alelnöke is részt vett, ki az
alakuló ülést vezette, s az elnöki tisztet töltötte be. Az ő kiváló egyénisége
a legnagyobb garancia arra, hogy a megalakult egyesület hasznos és eredményes munkát
fog végezhetni...
Komárom halhatatlan nagy fiának, Jókainak nevével indul el útjára az új egyesület
– az ő ragyogó neve, fényes szelleme legyen vezérlő csillaga mindazoknak, kik a
sokra hivatott egyesület kulturális munkájában részt vesznek... Délelőtt 10 órára
volt kitűzve az alakuló közgyűlés, s mire a kitűzött idő elérkezett, már
teljesen megtelt a nemzeti színű zászlókkal feldíszített ősi vármegyeháza
hatalmas nagy terme. Vármegyénk és városunk társadalmának színe-java gyűlt egybe a
terembe, hová háromnegyed tízkor érkezett meg Beöthy Zsolt, kit Baranyay Géza a
Múzeum Egyesület igazgatója és Alapi Gyula dr. titkár fogadtak.
A megjelentek sorában ott voltak: Antal Gábor dr. ref. püspök, Sárközy Aurél cs.
és kir. kamarás, nyug. főispán, Jánossy Lajos ev. esperes, Schnitzer Armin dr.
főrabbi, Ghyczy Dénes alispán, Domány János kir. tanácsos polgármester, Thaly
Ferenc, Jaross Vilmos, orszgy. képviselők... Sárkány Ferenc rfőkapitány... és még
sokan mások. A gyűlést Ghyczy Dénes alispán nyitotta meg, ki üdvözölte a
megjelenteket és röviden jelezte az ülés célját és felkérte Beöthy Zsoltot, hogy
az elnöki széket elfoglalni szíveskedjen.
Az éljenzéssel fogadott bevezetés után Beöthy Zsolt megköszönte az iránta
megnyilatkozott bizalmat és elfoglalta az elnöki széket. Kijelentette, hogy örömmel
vállalja az elnökséget és örömmel vesz részt a mozgalomban, mely a Jókai
Egyesület megalakulására vezet, s mely kettős célt szolgál. Elsősorban azokat a
kincseket, melyeket Komárom rejteget, szükséges, hogy összegyűjtsük és
megőrizzük, másodsorban pedig közvetítsük a nemzeti kultúrvívmányokat
Komárommal. A kultúra és a szülőföld forró szeretete ösztönzi arra, hogy e nemes
célokra irányuló alapvető munkában ő is részt vegyen. Az egyesület Jókai nevét
fogja viselni (Beöthy Zs. édesapja Zsigmond, Jókainak kereszttestvére volt. Sz. Z.
megj.) s ez maga is elég biztosíték arra, hogy milyen szellemben fog működni. Majd
javasolja a gyűlésnek, hogy titkárnak Alapi Gyula dr.-t válassza meg, kit a
jelenlévők egyhangúlag megválasztván, felkéri őt, hogy az alapszabály-tervezetet
terjeszsze elő.
Alapi Gyula dr. az alapszabályokat pontról pontra felolvasta, melyeket az alakuló
ülés Ghyczy Dénes alispán által indítványozott azon pótlással, hogy az
igazgatótanácsba Komárom szab. kir. város polgármestere is felvétessék –
egyhangúlag elfogadta. Az elnök feltett kérdésére a jelenlevők egyhangúlag
határozatilag kimondották, hogy az előterjesztett alapszabályok értelmében a
Komáromi Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület-et megalakítják és az
alapszabályoknak jóváhagyása végett a Belügyminisztériumhoz való
felterjesztésével az ideiglenes elnökséget megbízzák... Domány János kir.
tanácsos, polgármester a megjelentek nevében köszönetet mondott Beöthynek az
alakulás körül kifejtett tevékenységéért és kérte, hogy támogatását a
jövőben se vonja meg az egyesülettől.
A helyesléssel fogadott beszéd után Beöthy Zsolt elnök az alakuló ülést
bezárta..”. (1911/19).
Beöthy Zsoltnak volt az érdeme az is, hogy a Jókai Egyesület 1913-ban önálló
folyóiratot indíthatott „Komárom” címmel. Beöthy Zsolt a következő szavakkal
bocsátotta útra e sajtófórumot: „Jókainak nemcsak neve ragyog előttünk, hanem
példája is. Mi is arra törekszünk, hogy Komárom múltjának, emlékeinek,
földjének, természeti, gazdasági és művelődési viszonyainak kutatásával,
földerítésével és ismertetésével részt vegyünk a nemzeti művelődés nagy
munkájában...” (Komárom 1913/1.)
Komárom városának jelentős kultúrtörténeti eseménye volt a főgimnázium
felépítése 1908-ban. Így az eddigi kis gimnázium épülete feleslegessé vált és
lebontásra került (emlékét az „Iskola” utca őrzi). A városi tanács pedig a
szabaddá vált telket átengedte a Jókai Egyesületnek, és itt épül fel a Nádor
utcában a Szt. András-templommal szemben az egyesület székháza, a Kultúrpalota.
Terveit Hültl Dezső egyetemi tanár készítette. Az építkezés költsége 177 815
korona volt. 1913. május 4-én történt az alapkőletétel, melynek során a következő
szövegű okiratot helyezték el, melyet Alapi Gyula fogalmazott:
„Mi, a komáromi Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület igazgatótanácsa és
építési bizottsága emlékezetül adjuk jelen levelünk rendében – melyet a magyar
nemzeti kultúra őrházának alapkövébe helyezünk el – a jövő nemzedékeknek, e
városban utódainknak, kik valaha ez írásunkat olvasni fogják, hogy az Úrnak 1913-ik
esztendejében március 27-én kezdtük építeni a komáromi múzeum és könyvtár
épületét a Magyarok Istenének segedelmét és áldását kérvén hazafias
munkánkhoz...” November 29-én már a felavatást ünnepelhették, melyet a komáromi
helyőrség 83. ezredének zenekara, a Hunyadi László című operával nyitott meg.
A Jókai Egyedület igazi küldetése 1918 után valósult meg, amikor a 98%-ban magyar
lakosságú Komáromnak, a nemzeti lét kiéléséhez, az egyetlen fóruma lett. Havonta
voltak rendezvényei; irodalmi előadás, képkiállítás, hangverseny, szabad fórum
stb. A két háború között a következő jeles férfiakból állt az igazgatótanács:
Beöthy Zsolt mint elnök, haláláig (1922) viselte tisztségét. Utódja az elnöki
székben, a város egykori polgármestere, Szíjj Ferenc lett egészen 1945-ig. Főtitkár
volt Alapy Gyula, haláláig 1936-ig. Alapi 1926-ban megírta az egyesület első tizenöt
esztendejének történetét. 1931-ben pedig, a húszéves fennállás alkalmával a
következőket mondotta: „A Duna menti kisváros álmos közéletét felráztuk és
társadalmát előkészítettük és ráneveltük a kulturális életre, szomjúságát
kielégíteni igyekeztünk. Ez ma a határvárossá lett Komárom legnagyobb életérdeke.
Mindezt a Jókai Egyesület nagyszerű vezérkara művelte, mely nem a jelennek, hanem a
jövőnek dolgozott.” Alapi halála után Szombathy Viktor vette át tisztségét.
Titkári megbízatást Fülöp Zsigmond lát el, aki 1936-ban megírja az egyesület
negyedszázados történetét. (1937–1940-ig a város polgármestere volt.) Majd őt
követte a titkári székben Nehéz Ferenc 1945-ig. Az egyesületnek külön könyvtára
volt 13 000 darab állománnyal, igazgatója pedig a jeles helytörténész, Baranyai
József volt. Társelnöke az egyesületnek az a Tuba János volt, aki Jókai felett
mondott búcsúbeszédet a Kerepesi temetőben. Az egyesület taglétszáma 1925-ben 600
fő volt.
Néhány nevet említsünk az írók, költők, színészek közül, kik a
Kultúrpalotában léptek fel: Bartók Béla, Móricz Zsigmond és felesége, Simonyi
Mária, Mécs László, Zathureczky Ede, Feszty Masa, Zilahy Lajos, Jászai Mari, Jávor
Pál, Lukács Margit stb. 1945-tel új korszak vette kezdetét, akárcsak az egész
felvidéki magyarság életében, mivel ismét Csehszlovákiához csatoltatott ez az
országrész. Az 1945. május 25-én kelt rendelet értelmében, minden magyar tannyelvű
iskolát, illetve egyesületet feloszlattak. A Jókai Egyesület 1947. január 14-én kelt
végzéssel (ügyiratszám 1947/487) feloszlatottá lett nyilvánítva. Ezen végzést az
egyesület elnöke, Szíjj Ferenc lakáscímére postázták, mivel a Kultúrpalotából
az egyesület 1945 óta ki volt zárva. Szíjj Ferencet még ebben az évben
kiteleptették. A 13 ezer darabnyi könyvállományt traktorra hányva vitték a
zúzdába. A Jókai Egyesület úgy elnémult, mintha sose lett volna. Csak mi, régi
komáromiak, tekintettünk fájó szívvel a legendás Kultúrpalotára, amely
fiatalságunknak, eszméinknek, reményeinknek színhelye volt. Sokan úgy vélték, hogy
a Jókai Egyesület hírét, nevét elmosta a történelem vihara.
Tempora mutantur, szól így a latin közmondás. Ez vált valósággá
Közép-Európában 1990 táján. És amikor 2000-ben, Jókai születésének 175.
évfordulójára emlékeztünk, elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy az erőszakkal
megszüntetett Jókai Egyesületet feltámasszuk halódó porából. 2000. június 9-én a
Madách Könyvüzletben ültünk össze néhányan (17-en) és nyilvánítottuk ki azon
szándékunkat, hogy a nemes hagyományú Jókai Egyesületet újraindítjuk. Ezen
előkészítő bizottság elfogadta e sorok írója által előterjesztett
Alapítólevelet, melynek a szövege a következő:
Mi, Komárom város szülöttei és polgárai, az Úrnak 2000. esztendeje június 9.
napján, Jókai Mór születésének 175. évfordulóján, adjuk tudtára Komárom
közönségének és a hivatalos szerveknek a következőket:
Kötelességünknek érezzük, hogy Komárom város örök büszkesége – Jókai Mór
neve és szellemi hagyatéka – soha ki nem hunyó fénnyel világítson az elkövetkező
évtizedekben és századokban. E célunk érdekében kívánjuk újólag megalakítani az
egykor oly virágzó Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesületet, mely valóságos
világítótornya volt Komárom kulturális életének. Hűek és méltóak kívánunk
lenni apáink és eleink szelleméhez és hagyományaihoz, akik 1911. március 5-én a
Vármegyeháza (ma Járási Hivatal) nagytermében megalapították e nemes kulturális
fórumot, amely az 1945-ös betiltásig és feloszlatásig a város művelődését
irányította.
Amikor Komárom városának olyan halhatatlan nagyságai álltak csatasorba a toll
erejével, mint: Alapi Gyula, Beöthy Zsolt, avagy Antal Gábor ref. püspök. Őket
idézzük most meg a század- és ezredforduló magyarjai, hogy erőt adjanak és hitet
sugározzanak felénk az azóta eltelt sok-sok évtized homályán keresztül is.
Ők 1911-ben történelmet írtak és példát mutattak nekünk a szülőföld
szeretetéből és Jókai szellemének szolgálatából. Akik nemcsak egy reprezentatív
székházat, a Kultúrpalotát (Ma: Duna Menti Múzeum) tudták felépíteni, de méltó
emléket állítottak – Berecz Gyula jóvoltából – Jókai Mórnak is,.
Legyen ez a mai nap nemcsak a nagy szellemek megidézésének napja, nemcsak hódolatunk
kifejezésének pillanata, a mi örök büszkeségünk, Jókai előtt, hanem legyen ez a
dátum a mi nagy elhatározásunknak is szószólója és figyelmeztetője.
Jókai, bízva, hogy munkánkat áldva nézed, és velünk leszel, ahogy azt síremléked
is tolmácsolja, a Te üzenetedet: „Ami bennem lélek, veletek megy, ott fog köztetek
lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak, megtalálsz a
falevélben, mikor lehull, meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik, s mikor
megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok véled állani.”
Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület Előkészítő Bizottsága, Komárom,
2000. június 9.
Ezen irodalomtörténeti eseményről a Komáromban megjelenő Dunatáj című hetilap az
alábbiakban számol be: „Feléledt tetszhalálából a Jókai Közművelődési és
Múzeum Egyesület. Komárom kultúrtörténetének legfényesebb lapjain szerepel az
1911-ben alakult és 1945-ben egyetlen tollvonással megszüntetett Jókai
Közművelődési és Múzeum Egyesület, amely több mint fél évszázados
tetszhalálából éled újjá szeptember 2-án... a Jókai Színház kamaratermében.”
(2000/33.)
Az újjáalakuló közgyűlésről az Atelier című művészeti folyóirat az alábbi
tudósítást közli: „2000. szeptember 2-án a komáromi Jókai Színházban 10 órai
kezdettel összeült az alakuló közgyűlés. Jelen voltak az alapító tagok (az
egyesület előkészítői, kb. 40 személy), az érdeklődő támogatók (kb. 35
személy), pedagógusok, orvosok, építészek, vállalkozók, újságírók és a
kultúra egyéb területén dolgozó polgárok.
A közgyűlést dr. Szénássy Zoltán (nyugalmazott tanár, író) korelnök nyitotta
meg. »Jókai lelke köztünk van« idézte Alapi Gyulának, az 1911. március 5-én
megalakult Jókai Egyesület első elnökének (titkárának – Sz. Z. megj.)
gondolatát. Ennek szellemében értékelte, illetve méltatta dr. Szénássy Zoltán az
egyesület elmúlt időszakának áldásos tevékenységét, amelyet azután 1945
májusában, az akkori csehszlovák kormány (dr. Daniel Okáli aláírásával)
erőszakkal megszüntetett és feloszlatott. Most elérkezettnek látszik az idő, hogy
– korábbi eredményeink tiszteletben tartásával – e nagy múltú és nemes
hagyományú intézmény új, korszerű magyarságtudatunk és kultúránk
fennmaradásának és ápolásának sokrétűen tervezett célkitűzésével
újraéledjen. Dr. Keszegh Margit felolvasta az alapszabályzatot, amely a Szlovák
Köztársaság Belügyminisztériumában 2000 nyarán bejegyeztetett. A közgyűlés
ezután megválasztotta a vezetőtestületet...” (2000/4.)
A vezetőtestület, azaz az elnökség tagjai a következők:
Elnök: Dr. Szabó Iván (a nyitrai Konstantin Egyetem dékánja)
Alelnök: Langschádl István okl. mérnök
Ügyvezető elnök: Mgr. Héder Ágnes (a nyitrai Konstantin Egyetem adjunktusa)
Titkár: Németh István újságíró
Pénztáros: Maitz Klára okl. mérnök
Ellenőrző bizottság:JUDr. Bastrnák Leila (közjegyző)
Dr. Szeberényi Zoltán (egyetemi docens)
Török Ágota (vállalkozó)
üszkös perceinket,
aranyba-sárba mártott
rongyainkat
múzeumok falára kiállítva
tálaljuk – védjük,
kezet fog velünk az
új évezred árnya,
szemünkre ékszer
a múlt hétszázhetvenhétszer
elhallgatott átka
magyarságunk fénylő,
népünk vezető,
világító fáklya lett!
egymás nyilaitól Uram
ments meg minket!
ments meg édes anyanyelvünk
éles villámaitól,
amikor összehúzódik
az ég felé ívelő szemöldök,
és a ráncok elnyúlnak lustán
a gyöngyöző, elszánt homlokon,
szemekben barbár düh,
szívekben az ős-kegyetlen
hun üti fel fejét...
Uram, mentsd meg a
magyar nép szép magyar nevét!
Nyilainkat törd össze végre,
mert egymás felé fordulva
feszítjük az íjat,
külső ellenség mit sem sejt rólunk,
a humok nyilait rég feledte,
de...:
itt vannak.
Itt maradtak
a magyar, dühös szemekben,
összeráncolt, sötét homlok ölében
testvér testvér ellen...
üszkös perceink
kettéhasadnak,
átszakadnak,
és a föld emésztő pora alatt
sietve viszik a hírt
pogány őseink lelkének:
megmaradt a magyar magyarnak
hunnak –
barbár, nyilazó népnek...
kanyargó vizeid hátán égő csillagok,
föl-fölröppenve az éjbe mind
beleragyog,
békét, életet, éji fényt...
valami holdtól született
ungi véleményt,
csobbanva elhaló, békés szavakat
egy másik világ sikolya
kerget szét néhány kószáló madarat,
s a pillanatot az erdő mélye nyeli el,
hogy szülessen másik,
valami érthetőbb, igazi,
valami égi – jel
szemed parázs,
vidáman guruló gyöngyszem,
amikor nézel rám,
ó, mégsem látsz engem
fáradt homlokom
hozzátapad a holdhoz,
ének nyílik a torkomon:
keress meg engem
sápadt arcaim mögött,
nem olyan mély az az erdő,
keress meg
születő ráncaim között
hideg acél,
két fénylő kard a szemed,
ha majd nézel rám,
ha a búcsú okát kérdezed,
s valóban – elmegyek,
mert néztél rám,
de nem láttál engemet
ahogy búcsúztunk
azt hiszem, május lehetett,
az ablakon át
friss, meleg szél osont be
és szökött végig a folyosón,
bejárta az egész iskolát.
a nap ragyogott,
az arcok fényesek,
a nyárfákon sok-sok
madárka kiabált,
tanító, gyerek
lélekben mind messze járt.
valóban, május lehetett,
mindenki örült,
vidáman nevetett
és nézett minket,
egymástól búcsúzó,
keservesen síró két gyereket...
hangos csatazaj ébreszt,
a reggel hideg-fém csókja
szomjazó rózsáimat
száz kard éle kaszabolja
már ne öleld inkább
halálra magányom
nélküled sokkal könnyebb
elbírni szeretni:
tiszta igaz magányra vágyom
megállsz a mezőn
és nem vetsz véget a harcnak,
nem küzdesz,
nem bánod, hogy katonáim
sorra meghalnak,
nem szánod lelkem
pusztuló rózsakertjét,
hideg vagy,
nem érsz ennyit
jobb, ha elmégy
Nem az én ötletem volt, hogy keresni kezdjem. Mások szólítottak fel rá, ők
pedig, ha jól emlékszem, valami japán filmből vették át ezt a nagyanyáink
emlékkönyvébe kívánkozó romantikus gondolatot. Amitől – erre viszont rá kellett
jönnöm – nem szabadul egykönnyen az ember. Végül is nem lehetetlen, hogy egész
életében ezt a pillanatot kereste. Miért ne találná meg az emlékeiben?
Abban a filmben van egy hely valahol ég és föld között, félúton. Ott kell
eldöntenie mindenkinek, hogy melyik is ez a boldog pillanat. Az eredményt viszi magával
az égbe. Ez lesz az úgynevezett örök élet. Mert attól kezdve nem marad számára
más, mint ez a végtelen jelen.
Most, hogy leírom, eszembe jut az is, hogy én ebben a monoton mennyországban ugyancsak
hamar elunnám magam. Ezzel a rózsaszínű nyalókával a kezemben, ami nem fogy el,
hiába nyalom.
Hát igen. Nem nekem való hely a paradicsom. De hát valamiért ugye író volt az ember.
Ha már belevágtam, megírom ezt a korszerűtlen dolgozatot.
* * *
A tevékenykedés boldogsága az első, amit elvetek. Nem mintha rosszkedvűen végezném
a dolgomat. Csak hát minden eredmény sarkallja az embert. A siker, ez a feltételes
megálló, nem kifejezetten boldog pillanat.
Úgy képzelem – és ezt valószínűleg mások is úgy képzelik –, hogy a szerelem
öröme áll a beteljesüléshez a legközelebb. A pillanat, amikor megáll az
óramutató, lásd Goethe, és a doktor úrral nem történik többé semmi sem. Azután
ezt a példázatot is elvetem. A semmit a lét legboldogabb pillanatának kinevezni talán
mégsem lehet.
Maradnak azok, akiket szerettem. Valamennyiükkel átéltem boldog, felejthetetlen
perceket. Csak hát az élet, mint mondják, megy tovább. A gyerekek felnőnek, az ember
magára marad.
A barátságban pedig éppen az a szép, hogy időtlen. Nem egyetlen szívdöglesztő
pillanat.
* * *
Játszunk. Körülöttem közhelyeket mondanak. Amikor berúgtam azt a gólt! –
álmodozik egy középcsatár. Amikor felcsendült a Himnusz, annyi év után. Amikor
megcsókoltam az anyaföldet. Amikor megkaptam az állampolgárságot! – állítják
kórusban az amerikaiak. Azután a Himnusz akkordjai elülnek, az ember leporolja magát.
Az anyaföld besorozza a fiamat.
Még a halálból visszajönni se boldog pillanat. Odaát, a semmiben, jól emlékszem,
jobban éreztem magam.
Ezen a ponton, mint a rák, visszahátrál a kisgyerekkor paradicsomába az ember.
Például: tizenöt évesen, apámmal, Arany János tölgyfái alatt. Cigányoznak a
Rózsakertben, este van. Hallgatjuk ezt a kis ingyenzenét, apám sír a kallantyús
tolókocsiban.
Vagy ez a másik: kilencvenéves anyám az asztal közepére teszi a fazekat. Megszólal a
déli harangszó. Akarattya felől dohogva érkezik a pesti vonat.
* * *
Dolgozom. Egyik a másik után, sorra kerül minden legboldogabb pillanat. Azután,
egyiket a másik után, mindet kihúzom. Még az olvasmányaimat is. Pedig van
közöttük, amitől – ha eszembe jut – még ma is elsírom magam.
Az első emlékem valami narancssárga fény. A rádióból bécsi keringő. Langyos,
otthonos illatok. Gyanítom, hogy mindenki kitalál magának egy ilyen felejthetetlen
illatot.
Amikor feljön az égre a hold, megáll mellettem apám. Ha olyan, mint a cé íve,
mondja, csökken. Ha olyan, mint a dé, dagad. Így adtam tovább én is a fiamnak. Dagad,
csökken. Valahányszor feljön az égre a hold, hallom a hangját. Hallom a hangomat.
* * *
Vagy mégsem? Lehet, hogy rossz helyen kerestem? Hogy minden idők legboldogabbika mégis
a jelen?
Ülünk a kocsiban, zene szól. Hófehérke vezet.
– Hová mész? – kérdezem.
– Sehová! – feleli, és rám mosolyog.
Házak és hazák maradoznak el. Árnyak, emberek. Lehet, hogy ilyen lesz a mennyország.
Nézem az életemet.
1
Költészetét nehéz sorsként élte, versein életünk minden pecsétje. A
tisztánlátás és a kétely, ritka győzelmek és számos lebukás, a megbocsátó gúny
és tehetetlen indulat jelei. Kihívóan fölényes tud lenni, s közben szenved.
Szövegeitől nem tart távolságot, benne van a versben. Annak idején nem vettük
észre, hogy már akkor ilyennek indult. Bátornak, hívőnek, győzésre képtelennek!
Mindig távol állt a tárgyiasságtól, érzéketlen vagy érdektelen, legfeljebb önmaga
iránt tudott lenni. Úgy tűnik fel, már a kezdetektől értette a világot, később
sajnálta is, tudta esendőségeinket és gondjainkat. Érzékenysége felénk irányult,
mert önmagát sosem kímélte. Ebből pompás önirónia született.
Ő is a komáromi gimnáziumból indult az ötvenes évek elején, Turczel Lajos
neveltjeként. Azokban az években, sivár esztendők váratlan bőségeként, számos
tehetséget sodort össze a véletlen. Mintha a kinyílt szelepen át világba törnének
lefojtott erők! A komáromiak önmagukra ébredésében iskolájuknak döntő része
volt. Nemzedékként törtek fel, együtt fejlődtek, összetartottak. Mindvégig
érezték egymást. Nem véletlen, hogy a „nyolcak” antológiáját Turczel válogatta
s vezette be! Akkor Zs. Nagy versei Cselényi, Tőzsér, Simkó munkái mellett nem
tűntek fel. A kritikát inkább csak jó várakozással töltötték el. Bírólái
közhelyeket és élményhiányt, széptani banalitásokat emlegettek. Alighanem pontosan
lát Fábry Zoltán: „kissé sok itt a szív”. A Csillag-sereg is „irreális”,
csóválja fejét. Valóban túl lelkes ez a katonavers. Fábry nem szereti a katonát! A
kritika pedig hiteles társadalmi érzékenységet és formabiztosságot kért számon a
kezdőkön. Később is írt ő katonaverseket, s ezekben olyan sajátosságát érezzük,
amelyet akkor nem vettünk észre. Nevezetesen, hogy számára a katona már akkor sem
„csak” hatalmi tényező, netán lelkes „békeharcos”, hanem sajátos valóságot
élő fiatal férfi! Némileg hős, mert nehéz próbának van kitéve, de közben fizikai
és szellemi kényszert visel el és szenved tőle. Önérzet dolga, hogy a próbának
helytáll! Valószínűleg itt a kezdete a későbbi gúnynak, mellyel a
„tábornokokat” illeti. A katona: férfi! Sorsában a költő a férfilét alapját
sejti. Nem a társadalom számára hős, hanem önmagáért. Mert Zs. Nagy már a
kezdetektől önmagáról ír, nem a világról, s amikor a valóságról beszél, azt a
képet festi, amelyet benne kelt. Megismerési módja érzéki, intuitív természetű,
elméletei nincsenek, spekulatív gondolati rendszerek alig érdeklik. Sosem dedukál,
hanem tapasztal, megéli ítéleteit. Élő esztétikumot teremt. Személyessége szerelmi
verseire sajátosan jellemző. Egykor, lassan negyven éve, Tőzsér Árpád Mogorva
csillag című kötetéről írva szóltam arról a szikár férfiasságról és kemény
tisztaságról, már-már puritánságról, még Hemingway nevét is említettem, amely
modern huszadik századi esztétikum, és Tőzsér szerelmi líráját erőssé,
keménnyé s szinte szikrázóvá teszi. A nő a férfi szerelmének tárgya, jó esetben
társa lehet. Zs. Nagy verseiben valamiféle reneszánsz vonást érzünk. Nevezetesen a
nő eszményítését, csodálatát, Koncsol László ezzel kapcsolatban trubadúr-hatást
említ. A költő csodálattal illeti s hódolni kész a nő szépségének. Nem
érzelgősen s koránt sem szentimentálisan, hanem komolyan és tisztelettel, mint akár
Balassi! Első, Ének a tisztaságról (1964) című kötetében azonban ez a férfiasság
valóban sejtésként, jelzésként van jelen. Így az Apám és a Fájdalom című
versekben, Fábry is dicséri őket, de az Anyám, Terka és Hozzád érek címűekben is
érzem. Férfiasság, mely inkább tűrésre, a szenvedés elviselésére kész, mint
diadalmas győzelemre. Már ebben a kötetben költő készülődik. A debütokban inkább
még csak a költő készülődik, a továbbiakban aztán a vers! Aztán valamiféle
drámai sejtés, nincs tárgya még, sem formája, örömteli énekhangok mélyén remeg,
mint furcsa kísértet, szinte kérdeznénk: milyen árny kísért a dolgok mélyén?
Kegyelmezettek című versében, bámuló indulat és fiatalos birtoklásvágy mögött
mintha kóbor őszi szelek fújnának, s már-már kitapinthatóan ólálkodik a végzet
lidérce!
2
Irodalomtörténetünk úgy tudja, hogy a költő második kötetével – Tériszony,
1968 – kiforrottan lép elénk. Felismerésünk teljessé válik: mennyire önmagát
írja! Önmaga keresése volt, amit élményhiánynak hittünk. Először megélte, aztán
megírta verseit. Nem eszmék és irodalmi hatások, hanem a sorsa tette költővé. A
költő fogalma is olyan számára, akivel a dolgok megtörténnek. Amikor „hőssé”
válik, roszszul érzi magát: menekülőnek, árvának, magányosnak, „nem keresik, ha
elcsatangol”. Jobb esetben prédikátor, esetleg próféta. Ily módon keletkeznek
jellegzetesen zsélyies hangulatok! Lábujjhegyen című versében kutyák fekete haragja
és fürtösödő lila orgonák közt, idegesen, lábujjhegyen kutatja át „a partot”,
nagyon vigyázva: „fel ne verd az Istent”. Érzi: „Most kéne menekülni.” Futni
az éjszakába, mert „a szenvedélyek befordultak a falhoz”. Ozsvald Árpád
lírájára emlékeztető képek, gyöngyházszín kavicsok, bóbitás virágok és
harmatos mezők, majd ismét, már-már megfoghatatlanul: „most kéne menekülni”. Ki
elől? Hová? Miért? A vers hangulata, mely egyben állapot, nem válaszol a
kérdésekre. Sejtetés és állítás, érzés és gondolat azonban lírai egységben
vannak. A Vízparti ódában a XX. század érdemeit és bűneit sorolja,
ellentmondásaiban látva, kétértelműen dicséri a kort: „Teljes vagy, Huszadik
Század, akár költőid árvasága.” Vagy lám, az Ártatlanok! „Légy alázatos, itt
mindenki ártatlan, egyedül te lehetsz csak a bűnös!” Ártatlanok a vércsék,
tigrisek, kígyók és cápák, bűntelenek a hullagyárosok és kurafik, „Légy
alázatos” tehát! Emberi védtelenségét, az életre való alkalmatlanságát
állítaná? Belső kételyek, tisztázatlan bűntudat van a képek mögött? Amelyek
akár sémává, pózzá is merevedhetnének! A Húszéves volt-ban új vonással módosul
a hangulat. A tehetséges és szinte mindent tudó ifjúval szemben „egy éjjel,/
langyos harmatesőben, jött valaki / s azt mondta: vodka./ A vállán csillagok helyett,
gitár lebegett.” A szorongásba komorabb erő tör, reálisabb rombolás. Az ifjú
„bevágja az első féldecit,/ aztán a többit./ S most itt fekszik, / s a szája
kivirágzik.” A kor irodalmára jellemző az alkohol, romantikusan felfogott eleme, de
ez nem póz, sem hősi pátosz színe, inkább nyugtalan vonás, sejtés, hogy a végzet
jelentkezett! Kiszámíthatatlan testi-lelki bonyodalmak, drámai patthelyzet, ahogy a
Négyszer című versből kiolvashatjuk. Valaki „hajnalig” négyszer kerüli meg a
várost, négyszer néz le a hídról és gondolja meg a dolgot, míg végül dönt:
„itt maradok köztetek,/... akár tetszik, akár nem.” A lelkes életerőt és
trubadúrhajlamokat komorabb életérzés követi, a versek anyagát az élet gyúrja s a
képzeletnek sem ad felmentést. Olyan költői lét következik, melyben a líra gyakran
mély őszinteség és játékos póz borotvaélén lejt hajmeresztő vagy könnyelmű
táncot, mégsincs bennünk pillanatnyi kétely sem, ami a vers hitelességét
kérdésessé tehetné. Ennek oka alighanem a költő sajátos képrendszerében, fogalmi
pontosságában és nyelvi következetességében rejlik, amelyhez egyre kíméletlenebb
önirónia társul. Versein az eredetiség pecsétje! Itt szikkadok, mondja, „Államon a
négynapos szakáll / hirdeti gőgöm s lustaságom.” Majd dinamikus ellentmondások
egységében, ahogy a dolgokat „felülről nézem, / mint az istenek,/ s alulról
látom,/ mint az ördögök.” Zs. Nagy szemléletmódjának tanulsága, hogy a sajátos
költői stílus akár hiteles póznak tűnhet fel, amennyiben nyilvánvaló
öntörvényűsége! Az ilyen szövegek érzékletesen, már-már tapinthatóan viselik a
sorsszerűség bélyegét.
Aztán rádöbbenünk, hogy szinte korlátlan nála a megélt idő hatalma! Egyéni sorsa
nemcsak sugallója, hanem törvénye lesz képzeletének, megszabja elviselése
lehetőségét s egyben a kifejezése minőségét is! A nyomott hangulatnak a költő
komikumérzete és humoros hangvétele hozza a feloldódást és líraivá való
nemesedését, szövegeiben a groteszk szemlélet uralkodik el és szinte parttalan
művészi őszinteséget eredményez. A drámát humor lazítja s a tragédiát néha
szinte játékká oldja. Szerinte az ember ősszel, befőzések idején maga is
„befőzi” életét, vágyait megszórja szalicillal, „keserűvé érett
szerelmét” gondosan megdunsztolja (Készülünk a télre.) A képekben az élet ívét
lássuk! De nem csak azt! „Gondolatainkat kimagvazzuk, átnyomkodjuk finom szitákon,/
déli harangszóig / főni hagyjuk.” Vagy az Őszi reggel-ben! Hajnali ébredéskor,
bolondul groteszk helyzetben „Mózes bátyám / pálinkát főz a pince mélyén”, s
miután udvarát kikövezte összetört kőtábláival, bandzsítva és részegen „új
törvényekre oktatgatja,/ szilvóriummal itatgatva,/ vendégét: a költőt.”
Humoráról bővebben kell szólnom. Sajátosan zsélyies, egészen eredeti.
Ösztönösnek mondhatnánk, annyira természetes, nem logikai, sem spekulatív
természetű! Leginkább a görögök humoreszményéhez hasonlít, akik azt
állították, hogy a humort az emberben lévő jó nedvek okozzák. A komikum viszont a
valóság tulajdonsága és a helyzetekben van, Zsélyi Nagy groteszk látása mélyen
átérzett létszemlélet. Ösztönös indítékú, mégis intellektuális érvényű. A
vaskos népi humornál finomabb, ám a rafinált és kimódolt komikumnál nemesen
egyszerűbb. Semmilyen tekintélyt nem ismer, mégsem tekintélyromboló, derűs mosolyhoz
hasonlíthatnánk, mondva, könnyesen meleg! Megmosolyogtat, de nem röhögtet, érezzük
mélységét, elgondolkoztat. Bár éle van, mégsem csíp, gunyoros és megbocsátó
egyben. A komikum drámai vonását is érzi, de nem a keserű irónia vagy gúnyos
szarkazmus felé vesz tőle irányt, hanem az emberi esendőség tudatosítása és
elviselése, a derűs bölcsesség nyugalmát keresi. Nem ítélkezik, mert nem akar
lázítani, a jelenségek megértésére és a dolgok tudására tanít. Az ész szellemes
villózásának tűnhet fel, mégis inkább a lélek rezignációját rejti. Talán éppen
akkor bánatos leginkább, amikor a leghetykébbnek mutatkozik. Így születik
mélyértelmű és könyörtelen öniróniája!
Amennyiben témáit vizsgáljuk, igazságkereső szenvedélyének és indulatának
tárgyait, a század vélt és valós bálványait, a mindennapi élet személyes dolgait,
ritkán eredményeit, többnyire kudarcait találjuk. A kort elmarasztalja
igaztalanságban, kicsinyességben, érzéketlenségben, abszurditásban! Valamiféle
hatalmonkívüliség és kiszolgáltatottság, valami sorsszerű elesettség számonkérő
hangján szól, komikus szemlélet és humoros hang mögé rejtve komor szkepszisét.
Semmi nem tragikus, mert minden elviselhető, hiszen el kell viselni! Ebből azonban az
következik, hogy szinte minden visszatetsző s nem rokonszenves: mintha a
sikertelenségek melegágyában folyna az élet! Mélyértelmű létfilozófia: a
diadalmas lemondás etikája és esztétikája! Egyedüli értékként „halkan szipog a
Mindenségben:/ az öntudatlan szerelem”. A Boldog földrengés című fejezetben
teljesedik ki és szívmelegítően tündököl a korábban említett reneszánsz
nőbámulat, hódolatnak is neveztük. A költőnek, a Prédikátornak sok örömteli
gondja akad vele. Mert ez sem egészen gondtalan ám, bár boldogítván gazdagít, mintha
már-már a valóság, az élet lényege lenne. Hajnalban, érdekes, Zsélyi Nagy
költészetében fontos időpont a hajnal, tehát kora reggel, amikor „a költő
elmosatlan csészén repül” és „az utolsó öngyilkosjelölt is / betántorog a
reménység kapuján”, ekkor Szulamit, „édes emlői kitakarva”, hívogatóan szól:
„kezdődhet a boldog földrengés,/ kezdődhet a történelem:/ Megengedem”. Mindent
feledtet a szerelem, múlatja a gondot és edzi az akaratot, emberi helyzetet teremt,
amikor „idegrendszerem / hozzáidomult / a rémülethez”. A költő a
csodálkozástól is óv, ne döbbenjünk meg, amiért letérdel „Közöny-isten
előtt”. Hiszen úgy érzi, érezheti, majdnem mindenben sikertelen. Elítélik a
Főtárgyaláson, s Huszonkilenc (évesen) mondhatja: „Ó mennyire gyűlöli verseit,/ a
magány kertjének / fájdalmas gyümölcseit.” Bizony hogy nem póz ez! Nem is
formális fikció! Hanem a világgal való, a hetvenkedés színeitől is beragyogott, s
mégsem diadalmas, ám férfias szembenézés!
3
A lírai létszemlélet természetében rejlik talán, hogy irónikus látásán és
groteszk humorán egyszerre megérezzük a kezdődő fanyarság aromáját, a mélyülő
szkepszis bukéját, már-már a kilátástalanság kesernyés ízeit. A fanyarság bizony
könnyen lehet a kezdődő hanyatlás jele, a beletörődés bélyege, ahogy a
rezignáció általában az elbukás kezdete. Az életerők gyengülésével mind nagyobb
teret nyerhet az érdektelen és gőgös, önzően okos irónia, a szellemeskedő
bölcsesség. Költőnk esetében mindez még messze van, ám mintha itt-ott már
felvillantaná jegyeit. Bár ezek a jelzések is szívmelegítőek, mégis megérzünk
belőlük valamiféle ridegülést. Mintha a költészet (is) emberi módon élne:
születik és felnő, korosodva megérik, delelőjén melegséget és tudást árasztva
pompázik, aztán formában nemesedve mintha hűlni kezdene, dermedni készül érzésben,
ikonná lényegülve földközelbe száll! Azonban mégsem úgy, mint az embernél, hogy
sima képű bumfordi ifjúság és pozsgás férfikor után mind lomhábban mozduló,
ráncosodó vénülés következne! Éppen ellenkezően! Az esetlenül szilaj
formátlanságok, majd nemesen érett harmóniát olyan formai tökély követheti,
melyből azonban, szinte megmagyarázhatatlanul, mégis érezhetően fogy a kereső
szenvedély és elillan a teremtő indulat. Megismétlem azonban, hogy költőnk még
közelről sem tart itt! Üzenet a barlangból (1971) című kötete ereje teljében
lévő lírikust idéz. Költészetét indulat és forma harmóniája jellemzi, delelőn
jár az életmű. A mű fülszövegében Ozsvald Árpád írja a Szicília „üde”
versfűzérről: „A láttató képek frissek, az élmény, az emlék vidám groteszkkel
átszőtt szindbádi bájt kölcsönöz az érdekes útirajz-lírának. Ilyen tárgyú
versek hazai költőinknél nem találhatók.” Máshol sem, Zsélyi Nagy az egyetemes
magyar költészeten belül is eredeti és egyedülálló egyéniség.
Sajátosságát elemezve az Ozsvald-idézte „szindbádi-bájból” is kiindulhatunk.
Valóban, mintha atyafiak lennének ők ketten, a lét kalandjának és a vágyak
megélésének módjában rokonok. Ám míg Szindbád nem sérül közben, a költő
érezhetően, sejthetően szenved! Nem testi-lelki kínnal fizet érte, hanem
lemondással. Iróniája fölénye mögött mintha fájdalom remegne. Honnan ered, miből
születik? Nem távoli tájak és messzi tengerek az utazások tere, Szicília kivétel,
hanem szűk hazai térségek és szerény folyók, patakok. A képzelet valós határai
szerények és szűkre szabottak. Aztán... változások a szerelemben! Mintha már nem
távoli hódolat lenne, hanem illúziótlan együttlét: kielégülés, megszokás és
„csetepaté”. A trubadúrvágyak nőjét az okos és türelmes asszony követi, aki
így beszél: „Egyél, Kedvesem!” De olyan is van, „hogy minden összeomlik,/ hogy
földrengéssé lényegülsz.../ hogy kristálytemplomodból / zuhog a pusztulás
reánk!” S van „a vinnyogó, házőrző szerelem”, már nem szindbádi nagy kaland,
hanem kérlelhetetlen pozsonyi lét. „Uram... szabadíts meg bennünket a
fülcsengéstől,/ a fülcimparángatástól és nyelvátültetéstől,/ mert tüskés a
sorsunk, mint a kaktusz,/ és kemény, mint a kosok szarva...”, ahogy a Csehszlovákiai
magyar költő fohásza az Úrhoz című versében állítja. Hiszünk neki. Nem a
hangvételben és a szavakban, sem a metaforákban és lírai képekben van a
létbizonytalanság átka, a „fohász” mélyén, érzelmi hátterében ott szorong a
sorsuktól üldözöttek panasza.
Ahogy költészete a groteszk látás sebezhetetlen páncéljába öltözik, egyre inkább
nem bírja az egyenes szólamot, netán plakátképet. A kisebbségi lét stigmáját
metaforákba bújt kétely és szimbólumokban rejtőző bizonytalanság jelenti. Nem
szorongás ez, még kevésbé félelem, inkább az esélytelenség sejtelme, valamiféle
„csökkentett lehetőségek” (Havel) tudata. Mintha a kisebbség életereje
kétségekből táplálkozna! Hajlandó elfogadni sorsát, a belenyugvástól sem mentes,
alig lázad. A „kisebbség” tudatosult fogalma a világgal való kiegyezés
lehetőségét jelenti valóságképében. De ez sem megalkuvással nem jár, sem
méltóságvesztéssel! Hanem olyan igazságérzettel és jogérzékenységgel, mintegy
erkölcsi fölénnyel, ami a legtöbbször nem érvényesülhet, gyakran rejtve marad, ám
így is sajátos etikai – és esztétikai – minőséget képvisel. Ezt a minőséget
az erdélyi Gáll Ernő a „sajátosság méltóságának” nevezte. Hasonló erkölcsi
fölény Zsélyi Nagy versvilága belső feszültségének és indulatának a háttere.
Inkább rejtett dac, mint szenvedély. A líra és a komikum sziámi ikrek benne. Humora
életszemléletének érzékenységéből és szépérzéke természetéből ered. Abból
a tényből fakad, hogy a költő úgy ír, ahogy él! Pompás versvilág születik
ebből. Csodás hajnalokkal és „éneklő halakkal”, „deres hajú” betyárral a
járdán a „novemberi Bakonyban”, a költő pusztuló sárkányával és furcsa
megkettőződésével, amikor kínjában kihull a haja és „két kopasz leszek
egymagam”. Öreg, kopott táskája már-már élettársa, ám miután újat vett,
elhagyatottan „keservesen vinnyog a sarokban”. Aztán egy furcsa Karambol, melyet maga
Belzebub okoz. „Egy csattanás” keretében ismét feldereng az öngyilkosság
lidérce, és a „szent gramofon” így beszél az igazságról: „Az igazság akár a
zsemle / kávéba mártható és illatos / vagy göndör mint ölednek bolyha / néha
valószínűtlen mint a Szahara / van úgy hogy a zsebemben hordom/ mint a bicskám / de
néha sejtem csak / mint a szívbajt.” A gazdag képzettársítás egymástól nagyon
távoli, alig összetartozó dolgokat vonz egy bolyba. Zsélyi Nagy olyan költői
iróniát és lírai groteszket hozott irodalmunkba, oly szellemesen kritikus
létszemléletet, amely egyetemes magyar méretekben is egyedülálló. S bár alig
utánozható vagy követhető, az utódokban némileg iskolát teremtett. Az Iródia
mozgalom költőiben talált visszhangra duhajnak tűnő, mégis fegyelmezett, mert
önmaga törvényeinek alávetett komikumra hajlamos indulata és a világ
abszurditásának lenyomata. Leginkább alighanem Bettes István és Barak László
munkáiban találkozunk vele, persze egyéni átélésben, nem utánérzésként, inkább
sajátos örökségként. Náluk azonban kevésbé érzékeny, mert tárgyiasabb,
Bettesnél a játékosság, Baraknál pedig a közéleti indulatra irányuló,
mindkettőjüknél szenvtelenebb – nem személytelenebb! –, mondhatnánk
szenvedésmentesebb. Már említettem, hogy költőnk képzeletében, létélményének
és bensőjének kifejeződésében nagyon távoli dolgok is rokonságban lehetnek. A
jelenségek mintegy önazonosságban és kozmikus egységükben léteznek. Míg a költő
akarata egy-egy központi mag, érzés vagy gondolat köré gyűjti őket, s akkor,
sajátos versvilágot alkotva, valódi csodáktól sem mentes világot hoznak létre, mely
kérdéseket támaszt bennünk: vajon hol van Rózáb?! Hol lehet a titokzatos város,
amely után a világ nem érdeklődik, nem is tud róla, csak a rejtélyes Idegen ül
„Háromszor háromezer éve” „a Szutra hófödte csúcsán” és várja a
bebocsáttatást. Senki nem tudja, mi lehet Rózáb falain túl, az idegen sem sejti, a
költő is csak véli, hogy a titokzatos város „kapuin csak a szél ugat át”. Őt az
intuíció segíti, hogy metaforaként érintse meg a valóságot és élményét versben
adja vissza. Akár a Barlangot, ahonnan üzen! Ahol majd kihúzza „tavaszig. Egyedül,
derűs összhangban / önmagammal s a hulló hóval”. Harangzúgásban, melyben úgy
él, „mint a Zsélyi bolond sekrestyés / nyugodt... mint a kőkerítés...”
4
A Tériszony megjelenését követően a műről Tőzsér Árpád alapos tanulmányt
közölt az Irodalmi Szemlében. Ozsvald és Gál Sándor költészetével együtt
lírájuk minőségét és esztétikai hozadékát elemezte. A stílus esztétikai elemei
és a költői nyelvezet lehetőségei már akkor érdekelték Tőzsért, általában
izgatták a nyelvben élő, latens alkotóerők. A három költő munkáit hozzáértő
és alapos vizsgálódásnak veti alá, melynek során szociológiai-lélektani
jellemzőikig is eljut. Zsélyi Nagyról érdekes megállapítást tesz: „A költőnek
kettős léte van: realitása és ítélete, amely ezzel a realitással szemben áll. Ez a
»belső« elidegenedettség később érdekes »külső« elidegenedettséget
eredményez...” Amit később így lát: „...esetében azonban a küzdelem...
valamiképp mégis a menekülés szinonímája. Úgy küzd, hogy közben menekül, illetve
úgy menekül, hogy közben küzd az ellen, amitől menekül.” Tőzsér lényeges és
pontos megfigyelését érdemes tovább követni: kijelöli a költő menekülésének
útját és természetét. Alighanem már első kötetében jeleit találnánk, mielőtt
még leírta volna: „most kéne menekülni”. Útkereső mozdulásként magányérzete
mindig is ihlette: a világban való, állandó helykeresés – társkeresés! Talán sem
irányzatos, sem önkényes nem leszek, amennyiben megkockáztatom, hogy ez a keresés a
kisebbségi lét magányérzetének helykeresése a többségi valóságban! Szövegeiben
konkrét helyi elemek utalnak rá, kézzelfogható tények, a versek mindennapi
összefüggései és tárgyi világuk. Paradox módon Zsélyi Nagy számára ez a magány
egyben bizalmas otthonosságot jelent! Bizonyos elidegenedettséget a világtól, ám
otthonosságot a versben! Talán nem is tudatos felismerés eredménye nála, inkább
megérzés s alighanem ösztönös, mégis biztonságot ad. Mindenképpen egyre több
formai biztonságot, mind határozottabb esztétikai tökélyt. Vajon a költő
formabiztonsága lelki nyugalommal (is) járna?!
Mert a következő verseskönyvében – Isapur dalai, 1977 – a megnyugvás jeleit vagy
inkább hangulatát?, mintegy leülepedő művészi minőségként észleljük. Olyan
formai „tökéletesedés”, amelynek mélyebb értelme van. Előzményként szólnunk
kell az Emberke, küzdj! (1974) című prózakötet humoreszkjeiről! A cím jellemző,
mind az emberke, mind a küzdés túlmutatnak önmagukon: a rokonszenves kicsinység
tudatának és a „heroikus” szembenállásnak az ötvözete. Az érzelmi és értelmi
értékek egységes foglalata. A lírai ösztönösség tudati irányba mozdul el, a
költő a lázadó meneküléstől a megnyugvó szemlélődés, elégedetlensége a
fensőbbségtudat rezignációja irányába törekszik. Társadalmi és egyéni valósága
kérlelhetetlenül gyúrja, formálja a költőt. A csapda, melyből menekülne, mind
bonyolultabb és engesztelhetetlenebb, rugója egyre szívósabb, pofái állandóan
élesebbek. Keményedik és összezárul a múló idő „marka”. Tehát a valóság? Mi
a Csapda? Kövesedő konszolidációs formalizmus és komoruló egyéni sorsa, minőségi
irodalmasodás körülötte s lopakodó konzumlét, mindezzel együtt fárasztó
társadalmi szürkület és sivár elgépiesedés sodorják a költőt helyzetből
helyzetbe. Meg kell élnie, minősíteni, a kérdésekre választ adni! Ha akarna, se
tehetne mást, hiszen költészete válasz sorskérdéseire. Az írás gyakorlata azonban
bonyolult! Eljöhet az idő, író-költő jól tudja, amikor már úgy tűnik fel:
mindent tudunk! A friss ismeret, az új tapasztalat sem jelent már gazdagodást, s az
élmény nem alakít, csak meglévő tudásunkat bizonyítja. Érzéseink, indulataink
letisztultak, megnyugodnak, s ilyenkor a formai tökély ideje következhet. Meg az
önismétlésé némileg! Mintha értelmét veszítené a menekülés is, hiszen már
tudjuk, nincs hová! Olyan szkepszis lép fel, amelynek egyre inkább a munka adja
értelmét. Az Isapur dalai közt már nem találunk olyan sorokat, hogy „szememből
kibújik a tigris / akire vártok”. Másféle látomások villannak fel a versekben,
bár utánozhatatlan keccsel és esztétikus fölénnyel. Akár a kötetcímadóban:
„Látjátok, feleim, Isapur lettem,/ csontváz-istenfi korhadt kereszten,/
csörömpölök feketedetten,/ kiszikkadt aggyal, eltemetetlen.” Bölcsen kesernyés
önirónia, derűs szellemi játék! Költőnk mindig kedvelte a kultúrtörténeti
elemeket, tehát egyre több mitikus ténnyel, történelmi ízzel és filozofikus
kérdéssel gyarapítja líráját. De miről is szól, vall és meditál? Hogy mintha
valami – az élet? – elsuhanna, szökne, mint ujjaink közül a patakvíz, s mintha
valami roppant dolog közeledne, egyelőre nincs vagy alig van neve! Ötvenéves sincs
még a költő. De mintha úgy érezné, nincs mit várnia, jobb, értékesebb,
különösebb már nem jöhet. S ami jön, el kell viselni, bár nem boldogít!
Furcsa és meddő kallódásnak tűnhetne fel, mely mégsem hiábavaló, mert nem
eredménytelen. Ezzel kapcsolatban könnyű a lejtőt emlegetni, pokoljárásra
hivatkozni, ezek bevett formulák, kéznél vannak. De... romantikusak és pontatlanok. A
sorsköltészet ettől mélyebb, emberibb. A költő létének bűvölete
kiszámíthatatlan, nemcsak valós tények között mozog, hanem szimbólumok árnyai is
körülveszik. Könnyen a végzet kiszolgáltatottja lehet. Bonyolult világában
mindennapi tárgyak nőnek emberméretűvé. Akár a piros papucsai, elmennek, viszik
hiányát. Délre húznak, ahol a tengerek zúgnak, visszaintenek és eltipegnek:
„amerre én akartam,/ mielőtt itt maradtam”. Korábban már felmerült a pokoljárás
esélye, vajon mit jelent? Valószínűleg felelőtlen életmódot és súlyos benső
vívódást, tanácstalanságot, dacot és megbánást, lelki elmagányosodást,
szégyenérzetet, melyet kompenzálni kellene. Mindez, ha kilátástalanná válik,
ördögivé torzulhat. A költő érzi versei súlyát és tudja önmaga értékét, de a
kisszerűséget is, mely körülveszi. Sejti szellemisége erejét, de azt is, hogy
esélyei szegényesek, akaraterejét az ital gyengíti meg. Mit tesz ilyenkor?
Elbizonytalanodik s megadja magát? A kibékíthetetlen ellentmondások, kicsinység és
kicsinyesség mocsarában lubickol, érezve, mily ólomsúllyal húzza a mélység. Humora
kesernyésen megélt, kedély és játék melengetik. Csodás világot teremt magának a
szürkületben. Leég a kerítése, másnak pajtája, szalmakazla, kerti háza hamvad el,
neki a kerítése! Kassák Lajos nikkelszamováron repül elébe, aztán hordó lesz a
hold, aszúbor folyik belőle, ihaj, csuhaj! „Zúzmarás söprűnyélen zsélyi
boszorkány / játszik a fákkal”, s a költő megállapítja: „A világ lemondott
rólam, mert / nem érdekelnek a rakéta- / támaszpontok.” „Élek én hát, mintha
mesékben,” sóhajt, és kinyilatkoztatja: legszívesebben „a szamarakat
patkolgatnám”. Aztán felteszi magának a kérdést, miért is derűlátó? S így
válaszol: „...mert azt láttam, amit csak én láthattam”. S mi hozzátesszük: mert
úgy élt, kötetlenül, ahogy ő akart! Századunkban, köreinkben az egyéni és
költői szabadság letéteményese! Vállalta-e mindezt, önmagát, az ezzel járó
nehéz sorsot? Megélte mindenképp! Gyakran vagyunk tanácstalanok, néha tehetetlenek
is: mit várjunk a költőktől? Az egyik húsz-egynéhány évesen abbahagyja a
versírást és elmegy elefántvadásznak, a másik meghalni a csatatérre rohan. Van, aki
golyót röpít agyába-szívébe, elmegyógyintézetben végzi vagy agyonissza magát.
„Ülnek a költők egyedül hársfaillatban / konyakos kupicák közt / ámuldoznak a
kiürült csillagrendszereken...” – írja versében. Akkor is önpusztítás lenne a
költészet, ha nincs látható jele? Mintha a vers fénye, áradó hője máglya lenne,
elégeti, aki létrehozta! Költősorsok igazolják, bár a metaforikus kép romantikus.
Ám Isapur szívszorítóan pompás dalai is erről üzennek!
De ez a „romantika” közelről sem a heroikus hősi élet pátoszát idézi. A
huszadik század a sokszínű romantikából is uniformisszürke realizmust teremtett.
Amikor az ember álmodni próbált, hagymázos látomásokat szabadított rá, s ha hinni
szeretett volna, tőrbe csalta! A vallomásos líra a költő sorsának ívét követi s
felbukkannak az első jelei, hogy az erősödő fanyarság és szürkülő kétely
bizonyos értelemben a hanyatlás jele lehet! Ez abban is megnyilvánulhat, hogy
írók-költők, mind többet tudnak mesterségünk fogásairól-titkairól, ám annál
kevesebbet képesek ismereteinkből hasznosítani. A múló idő termeli a tudást, ám
sorvasztja az alkotóerőt. Ami fiatalkorban fellobogó és tisztító lángcsóva,
idővel rezignált, bár csillogó szellemesség lehet! Talán olajozottabban görgül,
mégis lassul a versek ritmusa, a fáradó indulat már nem kurjongat. Az önmagába
forduló szenvedély egyre több prozódikus elemből ácsol magának keresztet.
Megnyugvó, békés sziporkák és szellemes nyelvi játékok csillannak fel, és a bölcs
önirónia a múltban kutatgat az erőtadó emlékek között. Fogynak a versek, mind
kevesebb az írás, mintha a figyelem lankadna s a témák rejtőznének.
Már a Nagyképűtlenségek (1992) című kötet is igazolja megérzésünket. Az idő
súlyát leginkább az életérzés, mely táptalaja a művészi erőnek, sínyli meg. A
Kevés már a fény első sorai: „Egyszer majd vakonddá változom,/ és férgek közé
kaparom magam,/ mert körülöttem kevés már a fény...” Máskor „minden
szögletes”, majd „Dörögve izzik a pokol” vagy „köd az árkokban s a vágyak
felett”. A költő hűen önmagát mondja, most talán méginkább. Gyakrabban és
mélyebben tekint magába, mintha úgy érezné: távolodik tőle a világ! Bizonyosság
már „csak” az emlékezésben van, ebből születnek olyan nagyszerű metaforák, mint
„a Förtelmes Kaszálógép”, melyet sorsnak is nevezhetnénk vagy történelemnek,
életnek vagy végzetnek, s még sok minden egyébnek. A költői kép azonban pontosabb,
a többi túl általános, ez azonban mindent tartalmaz, amit a jelenségről el lehet
mondani! Hogy nem szeretetre méltó, mert rút, s hogy kegyetlen, mert elpusztít! S
amellett közönyös, érzéketlen, önkényes és befolyásolhatatlan. Hiába mondja:
„zsénagy ez a szerfelett nagyra becsült költői is”, isten válasza csak annyi:
ámen. Az Édeni vihar (1994) Új versek ciklusában további tért arat a prozódia és a
fanyar önirónia, az emlékek „elbitangolnak”, „vidám pesszimizmussal”
Testamentum íródik és a költő „borúlátó / akár valami hazafias költő”.
Ritkul jelenléte, s nő hiánya az irodalmi életben. Ady Endrét Malacfejű kisúr
című versével köszönti, mintegy a rendszerváltást véve tudomásul?, „alattomos
gerillaháború / a koncokért”, hogy a Zsénagylajoshajnalodás-ban minden
összezavarodjon. Könyve végén Halotti beszéddel búcsúzik, a végzetről is szó
esik benne. Ezek után pedig... valamikor még a hetvenes évek közepén írhatta: És
majd eltűnök...
Ötezer sornyi vers, néhány prózakötet, az életmű befejezetlennek tűnik fel,
mégsem torzó. Így kerek egész, ahogy van. Olyan életmű a Zsélyi Nagy Lajosé,
amelyik jelenlétében adott, nem számol a múlttal és nem tervezi a jövőt, mindig
jelen időben él. Minden esélye megvan rá, hogy időtlen legyen. Érzései és
hangulatai, groteszk meglátásai és ironikus kifakadásai nem időszerű és elmúló
jelenségekhez fűződtek, hanem a Förtelmes Kaszálógép dübörgéséhez, létünk
alapértékeihez, közösségi sorsunk eszményeihez. S az eltűnés is illuzorikus, bár
valóságosnak tűnhet fel: a költők nem tűnnek el! Szüksége van rájuk a világnak,
nekünk különösen! Bár kötetei nem helyettesítik őt, mégis, mint minden komoly és
igaz költészet, biztosítják és tartósítják jelenlétét.
(A Madách-Posonium Kiadóban a közeljövőben megjelenő És most eltűnök című
válogatott verseskötet utószava.)
„...amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek...”
Mt 25,40
Felszálltam a villamosra, melyen egy csomó egyforma ember utazott, akik mind a saját
gondjaikkal voltak elfoglalva. Egy fiatal fiú állt tőlem nem messze, csak rövid idő
múlva tűnt fel, hogy mankója van, s az egyik lába hiányzik. Mellette ott állt
édesanyja, egy idős arcú, kövér asszony.
– Mit bámul? – kérdezte az asszony durván sistergő hangon tőlem.
– Bocsánat, én igazán... semmit... – dadogtam, fejemet csóválva, kezemmel is
elnézést hadonászva.
– A fiamat bámulja, igaz? – kérdezte az asszony, ügyet sem vetve rá, hogy
elfordítottam a fejemet. – A fiamat, akinek nincs jobb lába. Tetszik magának? Szép,
ugye, szép látvány? Nekem is borzasztóan tetszik. Nézhetem is, egész álló nap,
gyönyörködhetem benne. Jó, hogy maga is vetett rá egy pillantást.
A durvaság, mellyel az asszony beszélt, felháborított, de meglepetésemben csak
hebegni tudtam, tanácstalanul.
– Ezt hagyja abba, kérem, én igazán... Hiszen én... Tényleg sajnálom a fiát,
de... Hagyjon engem, kérem... – morogtam bambán.
– Nem szereti, ha fájdalmat okoznak magának, persze – folytatta a nő, támadó
modorban. – Megértem én, hisz senki se szereti, és végül is maga is egy egyszerű,
hétköznapi ember. Tudja, a fiam se szereti. Vagy ezt eddig nem tudta? Mert ő is
egyszerű ember, vagy legalábbis az volt, míg...
– Figyeljen – mondtam, megelégelve a dolgot, miközben már mindenki minket figyelt,
én pedig elvörösödtem –, én nem is szóltam magához, azt sem tudom, ki maga vagy a
fia, nem is értem, miről beszél, úgyhogy most rögtön hagyja abba és szálljon le
rólam, érthető?
– Nem szállok le magáról – közölte az asszony dühösen –, míg el nem mondom,
amit el akarok mondani, érthető? Maga ne parancsolgasson nekem, maga, a legnagyobb
disznó, akit valaha a hátán hordott a föld, maga, aki ezt tette a fiammal!...
– Most már aztán elég legyen! – kiáltottam fel. – Soha az életben nem is
láttam magát, mi közöm lenne nekem a maga fiához?! A pokolba, hagyjon már békén,
fogja be, érti, mert ezt nem csinálhatja!
A féllábú fiú anyja mellett ácsorogva (azt sem értettem, miért nem ül le, hiszen
voltak üres helyek a villamosban) nézett engem, olyan fájdalmasan, hogy majdnem
megbolondultam. Elhatároztam, nem tűröm tovább ezt a képtelen helyzetet,
előrefurakodtam az emberek között.
Csakhogy a kövér asszony követett.
– Tudja, nem is gondoltam – beszélt hozzám tovább –, hogy léteznek ekkor férgek
a földön, míg meg nem történt ez a fiammal, míg le nem vágták a lábát
szegénynek. Azelőtt szerettem az embereket, még az ilyen rettenetes alakokat is, mint
maga. Csakhogy akkor minden megváltozott. Maga tönkretett bennünket. El sem tudja
képzelni, mit jelent ez, így élni. Mivel jár ez, ez a hiány,ez a fogyatékosság...
hú, de utálom ezt a szót is! Nem kérem, hogy magyarázza meg, miért tette, de akkor
legalább nézzen szembe a tette következményeivel!
– Nem értem – magyaráztam, immár teljesen kikészülve –, nem értem, miről
beszél, asszonyom, hiszen egy ujjal sem értem a fiához, soha nem bántottam senkit,
még csak fegyvert sem fogtam a kezemben, még katona sem voltam soha, nem ártok én
senkinek, keresztény ember vagyok, szeretem az embereket, elítélem az erőszakot,
mondja, miért kínoz?
– Szép szavak – mondta az asszony –, igazán megható, látom, maga egy
lelkiismeretes ember, azt mondja, még keresztény is, szép, hogy ezt felvállalja, csak
egyetlen dolgot nem értek: nem öli meg a lelkiismeret-furdalás? Hogy élhet így? Így,
hogy látja, mit tett a fiammal. Nyomorékká tette. Tönkretette az én életemet is, de
legfőképp az övét. Ó, vagy talán elment a papjához, beült a sötét
gyóntatószékbe, és szépen előadta vétkeit a megértő atyának? Mondja, mit szólt
ez a bizonyos plébános, mikor maga kijelentette, hogy tönkretette a gyerekem életét?
Rezzenéstelen maradt az arca? Vagy egy csöppet felhurrant? A maga bűnei azonban meg
lettek bocsátva, ez szép dolog, igazán szép. Elhallgatott a lelkiismerete? Megbékélt
a lelkével?
Nem válaszoltam – úgy döntöttem, a passzív ellenállás taktikáját választom.
Elfordultam, az utcát néztem, de természetesen nem tudtam nem meghallani a beszédet.
– Látom, nem teljesen, ugyanis nem tud a szemembe se nézni. A tükörbe bele tud? Nem
zavarja, hogy egy szörny néz vissza? Egy rettenetes, vérengző vadállat? Persze a
látszattal minden rendben van. Maga egy kultúrált úriember, aki mindig fegyelmezetten
viselkedik, ellenzi a halálbüntetést és az abortuszt, csak néhanapján enged meg
magának egy-egy ilyen ártatlan kis kihágást, mint például ez is volt, hogy a fiamat
elintézte. Azt is annak rendje és módja szerint megbánja és meggyónja a lelki
atyjánál. Kiváló ember, az emberiség dísze, ó, meghajolnék maga előtt,
csakhogy... – Itt az asszony hangja megcsuklott. – Csakhogy a fiam majdnem meghalt,
aztán pedig kishíján megőrült, hosszú, nagyon hosszú időbe telt neki, míg
megszokta ezt... ha meg lehet ezt egyáltalán szokni. Ó, persze, maga azt hiszi, tudja,
mi a fájdalom, tudja, mi az, szenvedni, akár más, akár saját maga miatt. Én
megmondom magának az igazat: csak azt az egyet tudja, mi az, szenvedést okozni. Csak ezt
tudja. Mindenről maga tehet.
A villamos megállt, az emberek leszálltak, a hang a hátam mögött elhallgatott, mikor
pedig hátrafordultam, tapasztalhattam, hogy forrása is eltűnt. A fiúval együtt. Meg
az én jókedvemmel együtt. Olyan meggyőzően beszélt, hogy szinte el is hittem, amit
mondott, annak ellenére, hogy még soha nem láttam korábban, és egészen biztos voltam
benne, hogy soha nem vettem részt még csak véletlenül sem olyan dologban, ami miatt a
fia elveszíthette volna a lábát. Összetévesztett valakivel – egészen biztos voltam
ebben, s annyira magával ragadta a hév, hogy nem is próbált megbizonyosodni róla,
hogy valóban én vagyok-e az, akihez szavait intézni szerette volna. Rettenetes dolgokat
mondott, én pedig rettenetesen éreztem magam, főképp azért, mert tapasztalnom
kellett, mennyire keserű sorsú emberek vesznek körül.
Természetesen nem tudtam kiverni fejemből az esetet, hiába is próbáltam másra
gondolni, például arra, hogy éppen egy régi osztálytársammal készültem
találkozni, az egyik pozsonyi bevásárlóközpontnál egyeztünk meg a találkozóban,
akkor éppen oda igykekeztem. Nagyon régen nem láttam már Ferit, s örültem, hogy
megbeszélhetünk végre ezt-azt, azt sem tudtam, mi van vele mostanában. Le is szálltam
a megbeszélt helynél, miközben visszhangzottak fejemben az ismeretlen asszony vádjai.
Több mint negyedórát vártam Ferire, míg végül felhívtam, ő pedig közölte, hogy
ne haragudjak rá, de ma nem tud jönni, de mindenképp bepótoljuk, minél hamarabb...
Megint villamosra szálltam tehát, szinte rettegve, hogy megint összefutok az egyik
ilyen boldogtalan „ellenségemmel”, de ezúttal semmi ilyesmi nem történt,
mindössze unalmasan utaztunk át a városon, ki a buszállomásra.
– Mikor fogod már visszaadni?
Szinte üres volt az állomás nyomasztó levegőjű váróterme, lévén hétvége,
délután. Csak egy öreg, koszos, hajléktalannak kinéző férfi ült az egyik padon,
és hangosan kiabált.
– Süket vagy?! – bömbölte. – Azt kérdeztem, mikor adod már vissza, te szemét
állat!
– Ittam egy kortyot az üdítőmből, majd az órámra pillantottam. Volt még egy
csomó időm buszom indulásáig.
– Gondolom, neked jól megy a sorod – hangoskodott tovább a hajléktalan. – Engem
persze már meg se ismersz. Idenéznél legalább, te átkozott?
Véletlenül arrafelé pillantottam, a rongyos ruházatú férfi felé, s meglepetten
vettem észre, hogy rám néz. Mikor elkapta pillantásom, felnevetett.
– Ugye hogy megismersz! – kiáltott fel boldogan. – Mit szólsz, hogy nézek ki? Mit
szólsz a művedhez? Elégedett vagy? Sikerült egy minden téren sikeres embert faragnod
belőlem, láthatod. Nincs semmim, tehát gondjaim sincsenek, minden tehertől
megszabadítottál. Kösz. Nincs házam, nincs pénzem, nincs mit ennem, senki vagyok,
abszolút senki, szemét, piszok, egy darab szar, szar, érted? Mit szólsz? Mondj már
valamit.
Nyilvánvaló volt, hogy hozzám beszél, de abban is elég biztos voltam, hogy részeg,
így hát nem nagyon törődtem vele. Borzasztóan nézett ki, mégis valahogy olyan
értelmesnek tűnt... Úgy nézett rám, mint egy régi ismerősére.
– Ezek szerint mégsem akarsz megismerni – beszélt tovább. – Tulajdonképpen
megértelek. Talán én is ezt tenném a helyedben. Talán. Bár az is lehet, hogy nem. Az
biztos, hogy irtó jól tudsz manipulálni. Hát igen, a matekban mindig is jó voltál,
jobb nálam, és ezt ki is használtad, ügyesen, nagyon ügyesen. Az én káromra,
persze, de ez mellékes. Ahogy mondtam, én egy szar vagyok, akit nem is kell figyelembe
venni. Te egy menő ember vagy. Gratulálok. Nem is szeretném, hogy bántson a
lelkiismeret. Na jó, talán egy hangyányit. Csak azt akarom, hogy tudd: én nem irigylem
tőled a jót, mindössze az bánt rettenetesen, ahogy velem bántál. Engem nem kellett
volna kisemmizned. Vagy muszáj volt? Másképpen nem megy? Mikor fogod visszaadni, he?
Soha? Gondoltam, mindig is gondoltam.
Felsóhajtottam. Ment az agyamra az egész. Tényleg hozzám beszél? Nem úgy beszélt,
mint egy részeg hajléktalan. Büdös nyálka gyülemlett fel a számban, legszívesebben
hatalmasat köptem volna.
– Tudod, engem már semmi nem tud megalázni – mondta a férfi, közben pedig
felállt, és elindult felém. Lassan, ráérősen lépegetett. – Te már annyira
egyenlővé tettél a nullával, hogy én már nem bánok semmit. Képes vagyok arra is,
amit régen semmiképp sem tettem volna meg. Koldulni. Méghozzá tőled koldulni. Végül
is tartozol nekem. Egy élettel tartozol. Látod, milyen szerény vagyok: én csak egy
húszast kérek, hogy vehessek egy rohadt szendvicset, hogy ne haljak éhen. Nem kérek
vissza mindent.
Azzal odalépett hozzám, térdre borult előttem, összekulcsolta kezeit, s miközben én
értetlenül figyeltem, folytatta sületlen mondókáját.
– Itt az idő, hogy legalább megpróbáld jóvátenni! Kérlek, könyörgök, javítsd
ki, amit elrontottál! Add vissza, amit elvettél! Lehet, hogy én sem teszem jól, hogy
ilyen módon követelem vissza, de bízok benne, hogy meglágyulsz.
– Mit akar tőlem? – kérdeztem végül.
– Nem beszéltem elég világosan? – kérdezett vissza a koldus.
Ez a válasz azonban nem tetszett nekem, felálltam és otthagytam őt, nem adtam neki
pénzt, mert nem is értettem, miről beszél, mit akar voltaképpen, mit követel vissza.
Őrült, egész biztos őrült, vélekedtem, bár az ő szavai hasonlóképpen bennem
maradtak, mint a kövér nőtől hallottak.
– Drága keresztény testvérem – hallottam még utolsó mondatát, amit harsányan
röhögve kiabált utánam.
Beborult az ég. Koszos esőcseppek jelentek meg a busz ablakán, melynek fejemet
támasztottam. Attól féltem, az esőcseppek át találják törni az ablakot. Az
előttem levő ülés támlájának hátuljára káromkodások voltak firkálva. Mindenki
aludt körülöttem, vagy talán halottak voltak. A busz buta motorja disznóhangon
búgott. Ittam egy kortyot az üdítőmből. A folyadék kiszárította a torkom.
Elnehezültem.
Leültem a fotelba. Csak ketten voltunk otthon, én meg a kába csend. Behunytam a szemem,
attól rettegve, hogy a féllábú fiú, esetleg a cinikus koldus képe jelenik meg
előttem, de megnyugodhattam, mert bensőm teljesen üres volt.
Legalábbis egy darabig.
Bizonyos idő múlva egy alacsony emberkét pillantottam meg, aki tengerészegyenruhába
volt öltözve, ahogy jómagam is. Nagyon szerencsétlen képe volt ennek a kicsi
emberkének, arra gondoltam, hogy biztos valami olyasféle neve van, mint Kis Béla vagy
éppen Nagy Géza, bár ez természetesen nem zárja ki, hogy ez az illető szeret és tud
jót cselekedni.
– Uram, virrad – mondta Kis Béla vagy Nagy Géza.
– Hm – kezdtem tekintélyesen. – Azt mondja, virrad? Nos, két dolgot tudok
leszögezni. Először is: mivelhogy egy tengeralattjárón vagyunk, engem vajmi kevéssé
érdekel, hogy odafönt éppen napkelte van, ez talán érthető. Másodszor: szeretném,
ha azt is közölné a hasonló alkalmakkor, miféle jelentőséggel bír a maga
látszólag teljesen értelmetlen bejelentése. Értette?
– Értettem, uram – válaszolta engedelmesen a kicsi ember, aki hadnagyi rangot
viselt. – Ön megbízott engem, hogy figyelmeztessem, mikor pirkadni kezd, mert erre az
időpontra egy nagyon jelentős dolgot tervezett, uram.
A csöppnyi hadnagy ezzel befejezte, de én haragosan néztem rá, mire ő megrettent, s
folytatta:
– A rakétákról van szó.
– Tehát – mondtam, mint egy nagy, bölcs, megfontolt parancsnok, mert hogy az voltam
–, mi a helyzet a rakétákkal? Előkészítették őket, ahogy parancsoltam?
– Természetesen, uram, minden az ön utasításai szerint történt.
– Ez azt jelenti, hogy országunk legerősebb első vonalbeli fegyvere, ez az
atom-tengeralattjáró, melyen most tartózkodunk, s melynek én vagyok mindenható
parancsnoka, készen áll egy megsemmisítő csapásra az ellenséges célpont ellen. Így
van, hadnagy?
– Szóról szóra, uram – erősített meg a hadnagy elégedetten.
– És mit kell tudnunk a célpontról?
– Labdázó gyerekek, terhes anyák, szerelmes fiatalok, illetve bolond feltalálók,
uram, akik például ezt a hajót is építették – felelte a hadnagy.
– Ezt meg honnan szedi, hadnagy! – kiáltottam fel dühösen, de rögtön lehiggadtam.
– A célpontunk egy ellenséges város, ahol hadianyag készül, melynek segítségével
az ellenség a mi városainkat támadja, polgárainkat gyilkolja. Komoly csapásra van
szükség, hogy megállítsuk őket.
– Ez elég komoly lesz, uram – jegyezte meg a hadnagy.
– Háború van, hadnagy, háború.
– Mindig háború van. Mindig van ellenség. Van kire kilőni a rakétákat.
– Maga ellenkezik, hadnagy? – kérdeztem, megrovón nézve a kis tengerészre, aki
lázadón beszélt. – Ha annyira nem tetszik magának ez a dolog, miért van itt?
– Nem tudom, uram – válaszolt elhalkulva a pici ember. – Bocsánat, úgy tűnik, a
lelkiismeretem idétlenkedik. Sajnos, néha rám jön ilyesféle roham. Bocsásson meg.
Én a halál elkötelezett híve vagyok. Mármint a halálosztásé.
– Akkor talán kezdjünk is neki – javasoltam. – A célpontok koordinátái a
számítógépben?
– A rendszer tudja a dolgát, uram.
A rendszer hangosan búgott – a rakéták mozgolódtak a falon túl, a maguk
csövecskéiben. Már repülni szerettek volna. Tele voltak energiával.
– Indulhat – jelentettem ki. – Tűz.
Megrázkódott a hajó, pedig még nem robbant semmi, csak az első rakéta hagyta el a
fedélzetet. Rövid úszás után kerül a levegőbe, ott pedig feltör a magasba, a
felhők fölé, hogy robbanófeje visszazuhanjon az elpusztítandó célpontra. Több
további követte ezt az elsőt.
A hadnagy izzadt.
– Minden rendben, hadnagy? – fordultam hozzá barátságos hangon. Próbált rám
mosolyogni, de csak egy buta fintor sikeredett neki. – Tudja-e, hogy maga most már nem
akárki, hanem egy hős?
Felkapcsoltam a tévét, bár ez csak rossz hatással volt rám, mert egyébként is fájt
a fejem. Az alvás teljesen kikészített. Mozdulni sem bírtam. Rendkívüli hírek.
Híradó. Mi a fene történt?
Egy csillogó arcú, ideges, komoly, riadt műsorvezető pillantott rám. Utasítást
kapott, hogy ilyen képet kell vágnia, vagy tényleg megijedt valamitől? Délután van.
Ilyenkor unalmas sorozatoknak kéne menniük a tévében. Átkapcsolok. Itt is rémült
híradós. Mindenhol rémült híradósok, megijedek, ha kinézek az ablakon, ott is ilyen
rémült híradósokat fogok látni?
– Most kaptuk a hírt, hogy atomrobbanófejes rakétát lőttek ki egy
tengeralattjáróról egy közép-ázsiai városra. Az információt egy Perzsa-öböl
menti állam hozta nyilvánosságra az interneten rövid idővel ezelőtt. Egy másik
forrás, szintén az öböl térségéből, röviddel ezután megerősítette a hírt. Nem
tudjuk, mi történik most pontosan Közép-Ázsiában, de...
A másik csatornán már tudták, mi van Közép-Ázsiában.
– Legalább tíz rakéta zuhant...
– Hat város áll lángokban...
– Már most meg lehet mondani, hogy a halálos áldozatok száma meghaladhatja az
egymilliót...
– Máris kilátásba helyezték a válaszcsapást...
– Ez a támadás világméretű katasztrófához vezethet...
– Maga tehet róla... Igen, maga...
– Maga adta ki a parancsot...
– Milyen érzés...
– Miért tette ezt...
– Miféle ember maga...
– Tudja egyáltalán, mit művelt...
– Háború van, háború – dünnyögtem csendesen. – Nem tudjátok? Háború...
Apród úr fájó fejjel érkezett haza a munkából. Annyira fájt a feje, hogy
egyáltalán nem volt kedve semmit csinálni a nap hátralevő részében. Nagyon
sajnálta magát, hogy ez a jutalom az egész napos kemény munka után. A gyors,
jelentéktelen vacsora és a helyzeten mit sem változtató zuhany után bevett egy
kicsike gyógyszert, melynek segítségében nem bízott, de nem volt jobb ötlete. Az
orvosságot a tévéhíradóval öblítette le, melynek már első percei alatt elaludt.
Mikor felébredt, valamiféle, talán szándékosan is unalmas beszélgetős műsor ment a
tévében, de ő kikapcsolta a készüléket, mire az egész lakáson tökéletes
sötétség lett úrrá. Apród úr settenkedve kereste meg ágyát, nem kapcsolta fel a
villanyt, nehogy elzavarja a félénk éjt. Úgy vetette magát a párnák közé, olyan
végérvényességgel, mintha soha többé ki sem akarna kelni közülük. Rögtön el is
aludt.
DUCCS!
A szemhéjak fátyla kinyílt erre a hangra.
TUCCS!
Idegen tolakodott be Apród úr egyszemélyes világába. Felébresztették. Víg hangok
daloltak a lakásban, melyben megköveteltetett, hogy néma csend biztosítsa az úr
halálos mélységű álmát. A hangok azonban pimaszul szegték meg ezt a szigorú
törvényt. Apród úr, aki ragaszkodott hozzá, hogy az előírásokat mindig betartsák,
felháborodott.
LUCCS!
A nyomok, amelyek a cinkos levegőn keresztül terjedtek, a fürdőszobába vezették a
lakás egyetlen lakóját és urát. El sem tudta képzelni, mi adhatja ki a zavaró
hangokat, míg meg nem látta saját két üveges szemével: víz. A víz, amelyből az
élet származik, orvul hátba támadta Apród urat, megbolygatta nyugodt álmát. A
vízcsapból gyors egymásutánban ugrálták vakmerő halálugrásaikat a kicsi
atléták, a játékos kedvű vízcseppek, hogy aztán mind halálukat leljék a mosdó
szigorú vérmezején. Szétdurrantak és szétfolytak. Halálukat pedig riadt kiáltás
jelezte.
PUCCS!
Apród úr, aki semmiféle fájdalmat nem érzett, amint a tömeges öngyilkosság
végeérhetetlen hullámát bámulta, megrökönyödött. Összeráncolt szemöldökkel
nézte a csapot, de az rá se hederített, tovább folytatta a gyászos játékot.
Képtelenség volt emellett a ricsaj mellett tovább csinálni bármit is, legfőképpen
aludni. Apród úr csak magát sajnálta, a vízcseppeket egyáltalán nem, közben pedig
megint rátört az utálatos és kérlelhetetlen fejfájás. Kétségbeesve tipródott
fürdőszobája sötét magányában, míg fel nem támadt lelkében a küzdelem
lendületes szelleme. Le kell győzni, kik ellenünk törnek!
Nem segített, hogy a csapot erőlködve behúzta annyira, hogy azt rögtön azután meg
is bánta. A vízcseppek tovább folytatták játékukat. Nem tudta eltömíteni a csap
végét, mert a tömítések, melyekkel próbálkozott, vagy átáztak rövid időn
belül, vagy pedig nem zárták el teljesen a víz útját. Drasztikusabb beavatkozásra
volt szükség, ezért Apród úr előkereste szerszámkészletét, melyet legutóbbi
használata után gondosan elrejtett, hogy így kerülhesse el a velük való munkát, ha
újra dolgozni kényszerülne. Most előkotorta az egész félelmetes arzenált, s
vicsorogva nézett farkasszemet az álmát háborgató hitvány vízcsappal. Egy súlyos
csavarkulcsot markolt meg először, hogy az egész csapot leszerelje vele, de valahogy
félt végrehajtani ezt a tervet. Sokáig töprengett, mit kéne tenni, míg végül
mégis rászánta magát. Levette a csapot, s alaposan megvizsgálta. Megállapította,
hogy a hiba könynyen orvosolható, csak egy kis tömítésre van szükség. Kis
gumidarabkát helyezett el a megfelelő helyre, s elégedetten szerelte vissza a csapot.
Nem csöpögött tovább.
Apród úr alig akart hinni érzékszerveinek. Annyira boldog volt, hogy alig tudott újra
elaludni. Végül mégis elszunnyadt, s álmában is hősnek látta magát: lovag volt,
és egy hadsereg élén indult egy óriási vár bevételére. Lekaszabolt néhány
ellenséges katonát, mire a vár ura követet küldött, akin keresztül közölte, hogy
megadja magát. Apród úr dicsőségesen vonult be a várba, hogy elfoglalja a
megszerzett trónt. Hatalmas terembe sétált be katonáival, ahol nagy embercsoport
várta, köztük volt a legyőzött király is, körülötte pedig három gyönyörű
leánya, akik közül a győztes sereg vezére feleséget választhatott magának. Apród
úr ki is választotta magának a legszebbet, egy aranyszőke hajú, hófehér bőrű (és
elég bögyös) szépséget, aki pirulva lépett melléje. Ezután felült a magas,
aranyozott trónszékre, a király pedig megkérdezte tőle, elfogadja-e koronáját.
Apród úr gondolkodott néhány másodpercig, majd úgy téve, mintha ezzel a vereséget
szenvedett úrnak tenne szolgálatot, elfogadta a felajánlást. A ceremóniára rögvest
sort kerítettek, a volt király utódja fejére helyezte a drágakövekkel gazdagon
díszített koronát, kezébe adta a jogart, s átruházta rá egész országát, hogy
legyen annak korlátlan és dicső ura. Azon nyomban megtartották az új király és a
fiatal királyleány lakodalmát is, mindenki vigadt, Apród úr csak azért nem vitte
túlzásba az alkoholfogyasztást, hogy kábultsága ne váljék a nászéjszaka
rovására. Mikor pedig az étel és ital elfogyott, a korona új tulajdonosa a királyi
szobában egy illatozó ágyon minden ízében birtokba vette új asszonyát, s alaposan
ki is fáradt, úgyhogy kötelessége teljesítése után rögvest elnyomta az álom.
Riasztó durranásra ébredt. Menten kardjáért nyúlt, hogy ellássa a baját a
haszontalan senkiházinak, aki felverte. Nem volt azonban senki a királyi szobában, csak
a bámulatos, viruló szépségű újdonsült asszony, aki elégedett álmát aludta hősi
ura mellett, illetve ő maga, a történelem nagyszabású szerzője. Kikelt ágyából,
mert a durranások újra és újra megismétlődtek. Egy kis ajtó nyílt a szoba egyik
oldalán, annak túloldaláról érkeztek a zavaró hangok. Odaosont, kezében kardjával,
teljesen mezítelenül, s kirántotta az ajtót. Amit pedig odabent látott, nem volt
más, mint Apród úr kicsike fürdőszobája a csöpögő csappal.
Fölriadt. Ijedten nézett maga mellé, de nem látta mesés szépségű királynéját.
Reggel lett, de még maradt tizenhét perce az ébredésig. Kiváló! Még nyugodtan
visszatérhet, hogy felébressze a királynét, akitől szerelmetes búcsút vehet.
Tizenhét perc alatt még sok minden megtörténhet. Vissza is helyezte fejét az ágyra,
s lehunyta szemét, hogy visszautazzon az újonnan elfoglalt országba. Az álom gyorsan
megérkezett.
A királyné még mindig aludt, férje pedig letette a kardot az egyik kis asztalkára, s
visszabújt a meleg ágyikóba. Hozzádörgölőzött asszonyához, aki csendesen
felnyögött, majd kinyitotta kedves szemeit. A király megsimította a nő selymes,
szinte anyagtalanul lágy haját, s kezeivel végigjárta testének azon részeit,
melyeket kizárólag ura ismerhetett. Az asszony rögtön elfelejtette az álmot, s
jókedvvel bocsátkozott a játékba, mely még szebbé varázsolta ezt a káprázatos
(tavaszi) reggelt.
BUCCS!
A fény megint arcul csapta Apród urat, aki hiába markolászta a párnáját, nem
találta a királynét maga mellett. Egyedül volt a hanggal, amely újra felébresztette.
Teste és lelke visszakívánkozott a másik országba, de a fürdőszoba felől érkező
durranások nem engedték át a szigorúan őrzött határon. Amint lehunyta szemét,
robbant a víz. Felpattant, kirohant a fürdőszobába, nem azért, hogy a vízcsapot
szerelje meg, hanem hogy vattát keressen; talált is, beletömött két kicsike
vattacsomócskát a fülébe, fejére tette vánkosát, s megint aludni próbált.
A királyné lágy ajka rátapadt a dalia testére, mely óriási volt, vaskos és szép,
ő maga pedig, mármint az ország vadonatúj feje, a takaró alatt merült el a nő
testének varázsában. De nem tehette ezt hosszú ideig, mert...
CRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRR!
Ó, fájdalom!
Az óra.
Apród úr felébredt. Megmosdott, megborotválkozott, felöltözött, reggelire félig
lágy tojást evett, majd pedig, miután gondosan bezárta lakását, kisétált a
buszmegállóhoz. Nem volt autója, mert vezetni sem tudott. Minden reggel busszal járt
be a munkahelyére. Egy dohos levegőjű irodában dolgozott, elsősorban iratok
pecsételésével foglalkozott, ami azért igényelt különös szakértelmet, illetve
fokozott odafigyelést, mert bizonyos iratok esetében ezek a pecsétek nagyon furfangos
helyekre kellett hogy kerüljenek. Voltak akták (tehát több papírból álló
iratgyűjtemények), melyeknél ez a bizonyos pecsét éppen az első oldal felső
részére szükségeltetett elhelyezni, s kevés ember akadt a hivatalnoktársadalomban,
aki annyira tökéletes pontossággal és rendíthetetlen magabiztossággal képes lett
volna megállapítani ezen pecsétek rendeltetési helyét, mint Apród úr, aki erre a
munkára született. Soha még nem követett el hibát. Egyetlengyszer sem. Éppen ezért
utálták őt anynyira irigy kollégái, akik napról napra halmozták hibáikat, amiért
aztán oly gyakran tehettek szert zsíros kritikára a Mindenható részéről, aki nem
volt egy kegyes ember. Apród úr soha nem került összetűzésbe a Mindenhatóval, de ő
sem számíthatott nála szeretetre, mint ahogy senki más emberfia sem. Apród úr
tökéletes munkateljesítménye általában egy „Azért még mindig lehetne
jobb!”-féle horkantást váltott ki a nagy emberből, ami mérhetetlenül óriási
dicséretnek számított ezen a helyen, s a kollégák majd megvesztek dühükben, mikor
hallották, hogy a Mindenható megint őt dicséri.
A busz megint tele volt utassal, Apród úr pedig két tehénbőgést hallató
aszszonyság közé ékelődött, akik, amint azt a szerencsétlen kisember leheletükből
érezhette, fittyet hánytak a fogszuvasodás jelentette veszély nagyságára. Félórás
utazás után Apród úr leszállt a koszos buszról, és begyalogolt munkahelyére. Ott
már várták barátságtalan munkatársai, akiknek hiába kívánt virágos hangon jó
reggelt, csak néhány becsmérlő tekintetet és megvont szájat kapott válaszul. Leült
a helyére, s anélkül, hogy elfogyasztotta volna azt a reggeli kávét, amelynek
kihagyása szinte elképzelhetetlennek számított ezen és további sok ezer hasonló
hivatal dolgozói számára, munkához látott. Apród úr nem ivott kávét, s ez tette
leginkább eretnekké ebben a társaságban.
Tőle alig kétméternyire dolgozott reggel nyolctól délután fél hatig (bár néha
korábban elment, általában mindenféle randikra hivatkozva) Szín Izabella kisaszszony,
aki megvetette Apród urat, illetve minden élőlényt, tárgyat, fogalmat és gondolatot,
melyek vele összefüggtek. Szín kisasszony már nem volt fiatal nő, ahogy a szépség
sem az ő alakjában szállt a földre, de ő mégis a nőiesség megtestesítőjének
tartotta magát, s folyton esküdözött, hogy nincs férfi, aki ellen tudna állni neki.
Annak ellenére, hogy gyűlölte a hideg és mérsékelt Apród urat, mégis egész álló
nap beszélt hozzá, mert ő ült hozzá a legközelebb, s valakinek kénytelen volt
elmondani, miféle gondolatok születtek éppen kicsike agyacskájában. Általában
rengeteg ilyen gondolat született, s Apród úr éppen nekik köszönhette, hogy estére
mindennap annyira kifáradt.
– Ma egész éjjel nem aludtam – bosszankodott vinnyogva Szín kisasszony. – Annyira
fáradt vagyok, hogy mindjárt elalszom a papirjaim fölött. El tudja ezt képzelni,
Apród úr?
– Talán csak nem megint középiskolás lányokhoz illő módon szórakozott az éjjel,
kedves Izabella, s ez lesz az oka, hogy megint annyi könnyen elkerülhető hibát fog
véteni a mai napi munkájában? – kérdezte Apród úr, aki ugyancsak álmosnak érezte
magát, a vízcsappal való éjjeli viaskodás után.
– Na de, Apród úr! Miket feltételez rólam?! Én mindig tisztességesen és
legfőképp mértéktartóan szórakozom, s ami azt illeti, nagyon is érett vagyok.
Ráadásul pedig hétköznapokon nem szokásom mulatni. Sokkal másabb oka van
kialvatlanságomnak, méghozzá hogy elromlott a vízcsap a fürdőszobámban, és...
– Ó, ne mondja!... – csodálkozott Apród úr.
– ...és egész éjjel csöpögött a víz. Képzelje, akármennyi vánkost rakhattam a
fejemre, hogy tompítsam a zajt, egyszerűen képtelen voltam elaludni. Órákig
szenvedtem, mígnem áthívtam egyik kedves barátomat, a Varga Gézut, hogy űzze el a
bánatomat. Még szerencse, hogy átjött, mert különben nem tudom, mit csináltam
volna. Aztán már nem is emlékszem, hogy tovább csöpögött-e az a fránya víz. Oh, a
Gézu!...
Ez fölöttébb furcsa, töprengett Apród úr, aki meg sem akarta hallani, mi zajlott le
az éjszaka további óráiban Szín kisasszony és Varga Géza úr között. A csapok
meglehetősen különösen viselkedtek ezen az éjjelen.
A munka aztán elvonta Apród úr figyelmét az efféle gondolatokról. Érkeztek az
akták, melyekre el kellett helyezni a pecséteket, a pecsétek pedig nem kerülhettek
olyan helyre, mely esetleg az aláírásoknak, még rosszabb esetben pedig a szűz
fehérségnek volt kirendelve. Ezek kemény szabályok voltak, Apród úr pedig bele is
pusztult volna, ha ezeket a szabályokat mondjuk éppen ő szentségteleníti meg. A
szabályok nélkül ő maga is összeomlott volna.
Mikor a hivatal lelkes kis méhecskéi már lázasan dolgoztak, csak Szín Izabella
kisasszony húzta mindig az időt körömfestéssel, tükörbe bámulással és
legfőképp végtelen és értelmetlen locsogással, egyszer csak minden elsötétült, az
ég beborult és szétnyílt a föld. Megjelent az a valaki, aki a pallosjogot birtokolta,
s akinek egyedül adóztak igazán tisztelettel a hivatalban szorgoskodó arrogáns
emberek. A Mindenható. Dübörgő léptekkel rontott be a fakó hétköznap lassan
búsuló világába, hogy rettegést és remegést hozzon. Kutyafeje hirtelen ott volt, s
minden más hang ijedt csenddé változott.
A méhek zümmögése elhalkult, amint a hatalmas kan királynő megjelent.
– Látom, folyik a munka – ropogtak a magán- és mássalhangzók a gigász
szájában. – A LASSÚ MUNKA! Hölgyeim és uraim, kedves csigák, tisztelt lajhárok!
Szeretnék tenni egy kedves bejelentést. Úgy döntöttem, hogy jót teszek maguknak
azzal, ha a mai munkanapot egy kicsit, de tényleg csak éppen egy kicsit megnyújtom.
Szóval, drága barátaim, mivel látom, munkatempójuk lassan már megközelíti a
kontinensek mozgásának sebességét, hogy tovább javítsuk ezt a teljesítményt, ma
kivételesen maradjanak itt, ezen a gyönyörű helyen kivételesen nyolc óráig, hogy
mindent szépen elvégezhessenek és befejezhessenek. Meg sem kérdezem, hogy van-e
ellenvetés, mert tudom, hogy amilyen túlbuzgóak, még tovább akarnának maradni, de
azt, sajnos, nem engedhetem meg. DOLGOZZANAK, A POKOLBA MAGUKKAL!
A Mindenható nem fejezte be látogatását ezzel a szívderítő bejelentésével.
Körüljárta az asztalokat, feldúlta az ott heverő papírokat, belefütyölt a
számítógépekbe, mellrákszűrést végzett néhány fiatalabb hivatalnoknőnél,
illetve letörte a lelkesedését néhány seggnyalójának. Odasettenkedett Szín
Izabella kisasszonyhoz is, aki még ekkor sem állta meg, hogy csendesen fecsegjen valami
képtelenségekről Apród úrnak, s a Mindenható is jól hallhatta, hogy ez a nő nincs
tekintettel ittlétére.
– Maga, Szín kisasszony – intézte szózatát a Nagy a butuska Izabellához –, maga
annyit beszél, hogy már azt gondolom, teljesen képtelen csöndben lenni. Szeretném, ha
tudna változtatni ezen az észrevételemen, mert máskülönben attól tartok,
oroszlánok elé kell hogy vetessem. Mondja, gladiátornő szerepében szeretne
tetszelegni?
– Szó sincs ilyesmiről, uram – fordult megszólítójához a megszólított, s
máris dőlt belőle a szó. – Az van, hogy én nagyon is szeretek csöndben lenni, de
az itteni helyzetem, tehát hogy egész nap ülök ennél az asztalnál, valahogy kihozza
belőlem, hogy többet beszéljek, persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy bármi
kifogásom is lenne a munkám ellen, mert én egyszerűen imádom ezt csinálni,
mindössze azt akarom mondani...
A Mindenható megrémült, hogy nem tud szabadulni, ezért óvatosan elsompolygott,
miközben a nő tovább beszélt.
Odament Apród úrhoz is, aki természetesen most is becsületesen és hibátlanul
végezte munkáját, de ekkor olyan dolog történt, ami megrendítette őt.
– Apród úr, maga meg úgy néz ki, mintha a sírból kelt volna ki – mondta neki a
Mindenható. – Ha nem fog eleget aludni, nem fog tudni eleget dolgozni, akkor pedig meg
kell válnunk egymástól. Ehhez tartsa magát!
Azzal a Vihar elvonult.
A dolgozók újra magukra maradtak.
Este nyolckor nyomták rá az utolsó pecsétet az utolsó papírra. Mindannyian húsz
évet öregedtek azon a napon. Legfőképp azonban Apród urat viselték meg az
események. Szín kisasszony egész nap locsogott a fülébe, s egész nap visszhangzott
fejében a főnök tanácsa is. Munkahelye veszélybe került. Csorba esett
tökéletességén.
A busz, mellyel Apród úr hazafelé utazott, megint dugig volt tömve. Két támolygó
fiatalember között állt, akik valami kódolt nyelven beszéltek, Apród úr nem tudta
eldönteni, hogy a rövidítések, amelyeket használtak, drogok vagy számítógépes
játékok nevét takarják-e. Kezét egész végig farzsebén tartotta, mert ott őrizte
pénztárcáját, s félt, hogy valaki netán ki találja húzni onnan, de ez a helyzet
meglehetősen kényelmetlen volt, amikor éppen tömegesen szálltak le az emberek,
majdnem eltörték a karját.
Fél kilenc elmúlt, mire hazaért, s megint fájni kezdett a feje. Úgy érezte, megdagad
a feje, s kiment a balkonra, hogy kicsit friss levegőt szívjon, de attól tartott, nem
fog tudni visszamenni a lakásba, mert a feje már nem fog beférni az ajtón. Mégis
befért, s egy gyenge vacsora és haszontalan zuhany után bevett egy tablettát, melytől
ugyan nem várt segítséget, mégis megpróbálkozott vele. Aznap este valami
különösen izgalmas amerikai film volt a sláger a tévében, Apród úr akkor aludt el,
amikor a főhős éppen felrobbantott egy várost egy gránáttal, de az esetet
szerencsére mindenki élve megúszta (ne legyen rossz közérzetük a nézőknek), mikor
pedig felébredt, éppen az éjjeli tévéhíradó szereplői üdvözölték (a
miniszterelnököt korrupcióval vádolták, aki viszont azzal vádolta az ellenzéket,
hogy korrupcióval vádolja őt, a riporter pedig az ellenzéket vádolta korrupcióval),
s ő inkább kikapcsolta a készüléket. Egy hanyag fogmosás után eltűnt a párna
fehér hullámai között.
Annyira akart aludni (a Mindenható megjegyzése miatt), hogy ébersége behúzott
farokkal vonult vissza, s Álomországban kötött ki. Amint elérte az áhított
kábultságot, megtámadta egy erőszakos álom. Feladatul kapta, hogy hozza el az
aranydossziét a hivatalfőnökök birodalmából. Ki más adhatta volna ezt a munkát,
mint a Mindenható, s megfenyegette, ha reggelig nem teljesíti a küldetést,
elbúcsúzhat a munkájától. Ezt a bizonyos aranydossziét szigorú őrizet alatt
tartották abban az országban, ahol kizárólag hivatalfőnökök éltek, csupa
nagyhangú zsarnok. Közöttük élt egykoron a Mindenható is, csakhogy elüldözték az
államból, mert egyeduralmat akart ott bevezetni. Az aranydossziét egy föld alatti
atombunkerben őrizték, s tűzokádó ökrök és egy sárkány vigyázott rá. Aki
megszerezte ezt az aranydossziét, minden hivatalfőnök urává válhatott. A
hivatalfőnökök egyébként nem tartottak uralkodót, s megegyeztek, hogy senki
közülük nem fogja próbálni megkaparintani az aranydossziét. Apród úrra nehéz
munka várt.
Apróhirdetést tett közzé több jelentős lapban, melyekben vakmerő hősök
jelentkezését kérte, akik segítenek neki az aranydosszié megszerzésében (nem emelte
ki, hogy tulajdonképpen lopásról volna szó), de nagy bánatára nem jelentkezett egy
szem hős sem. Így hát egyedül vágott neki az útnak. Sok-sok tengeren kellett
átkelnie, de ezt a részt álmában valahogy átugorta, s ott találta magát a
hivatalfőnökök veszedelmes országában, ahol nem voltak erdők és mezők, csak
egyforma hivatali helyiségek, irodák, szekrények, íróasztalok és bambán búgó
ventilátorok. Összetalálkozott egy határőrrel, akit biztosított, hogy csak
turisztikai célokból jött az országba, s a fafejű (szintén hivatalfőnök) ezt el is
hitte. Apród úr óvatosan haladt végig az irodák során, melyekben hivatalfőnökök
kávézgattak, kártyázgattak, söröztek, boroztak, énekeltek, illetve pénzüket
számolták (több olyan helyiségbe is volt alkalma bekukkantani, ahol mást nem is
tettek ezen furcsa állam polgárai, mint hogy pénzüket számolgatták). S egyszer csak
ott volt előtte egy lift, melyről azonnal tudta, hogy az atombunkerbe juthat le vele,
ahol az aranydossziét őriztetik.
CSLAPP!
Nem nyitotta ki a szemét, de magához tért. Megint a csap.
Vagy nem?
CSLUPP!
De.
Kinyitotta a szemét. Koromsötét volt, s most a vízcseppek idegesítő dobolásán
kívül az utca zaját is jól hallotta. Elsősorban az autók dübörgését. De ami
számított, az csak a fürdőszobából érkező kínzó zaj volt. Csaknem felrobbant a
dühtől, mindazonáltal még nem tért teljesen vissza a józan ébrenlét világába,
mert idegeskedett, hogy ha nem tud visszaaludni, nem fogja tudni megszerezni reggelig az
aranydossziét, s akkor elveszíti az állását. Csakhogy semmi esélye nem mutatkozott
arra, hogy az utálatos vízcsöpögést hallgatva megint el tudjon aludni. Ezért
felkelt, s félálomban kibotorkált a fürdőszobába. Felkapcsolta a villanyt. A
vízcseppecskék megint a jól ismert cirkuszi mutatványukat adták elő.
Apród úr nem volt játékos kedvében. Megint előszedte szerszámkészletét, melyet
előző éjjel nem rejtett el túlságosan, s nekilátott a csap elleni megsemmisítő
hadműveletnek. Minden szerszámot bevetett, aminek csak hasznát vehette, gyakran nem oda
illőket is. Szinte beleizzadt a munkába, mert némely csavarok szilárdan tartották
magukat, de nem adta fel. Amikor készen állt, végigsimította a fürdőszoba falát,
melyből korábban a csap ormánya meredt ki, s elégedetten tapasztalta, hogy a csap
nincs többé. Diadalt aratott, most végre végső diadalt.
Visszafeküdt, hogy újra visszaaludjon, és folytathassa küldetését, mely anynyira
fontos volt neki, s melyben eddig sikeresen haladt előre. Sikerült visszatérnie, megint
ott volt a lift, ő kinyitotta ajtaját, s belépett. Egyetlenegy gomb volt a falon.
Megnyomta. Utazni kezdett, lassan, békés tempóban, lefelé. Hosszú ideig utazott,
türelmetlenné vált közben, mert reggelre vissza kellett térnie a Mindenhatóhoz az
aranydossziéval. De végül a lift megállt. Kilépett belőle, s azon nyomban
szembetalálkozott két óriási, dühös ökörrel, melyek orrlyukaikból tüzet leheltek
ki. Apród úr jobbnak látta visszahúzódni a lift biztonságos belsejébe, hogy ott
valami tervet eszeljen ki a két vad és veszélyes ökör kijátszására. Csakhogy amint
becsukódott a lift ajtaja, az el is indult felfelé. Így hát Apród úrnak megint meg
kellett tennie az utat fel a földszintre, onnan pedig vissza le az atombunkerbe. Nagyon
dühös és ingerült lett, de közben eszébe jutott, hogy ha lemegy, felugrik az egyik
ökör hátára, s akkor biztonságban lesz, az állatok nem bánthatják őt. Mikor újra
leérkezett, kilépett a liftből, megint nekirontott a két ökör, ő azonban fürgén
felszökkent az egyik hátára, mire az idegesen rázta a fejét, de semmit nem tehetett.
A másik ökör elvesztette szeme elől Apród urat, aki így ezt az első akadályt
sikerrel vette. Az ökör hátán ülve meglátta az acélajtót, mely az atombunker
belsejébe vezetett (a hely, ahol az ökrökkel találkozott, csak afféle előszobája
volt a bunkernek). Felingerelte ezért az ökröt, amely annak rendje és módja szerint
fel is dühödött, s nekirontott az acélajtónak, amely erre kitört (az ökör jókora
erővel bírt). Apród úr előtt feltárult a bunker belseje, benne egy asztal, melyen
ott feküdt a ragyogó aranydosszié. Az asztal mellett pedig ott pihent az emberevő
sárkány. Hatalmas volt és sovány, s amint meglátta a látogatókat, felcsillant a
szeme és megnyalta a szája szélét. Apród úr azonban őt is kijátszotta. A sárkány
megtámadta őt, de ő az ökör hátán ült, s mikor a sárkány bekapta az ökröt, ő
gyorsan leugrott a hátáról, fogta az aranydossziét, s már rohant is. A sárkány
lenyelte a tűzokádó ökröt, amely lángot lehelt a gyomrába, amitől az óriási
szörnyeteg menten kimúlt. Apród úr futott a lift felé, de a másik ökör ekkor
meglátta, s azonnal nekirontott. Szerencsére volt annyira fürge, hogy bemenekült a
liftbe, mielőtt elérték volna az állat orrlyukaiból érkező lángok. A lift lassan
szállította felfelé Apród urat, aki nagyon örült, hogy már a kezében van a
zsákmány. Most már csak el kellett hagynia a hivatalfőnökök undorító országát.
El is hagyta volna nyugodtan – felért a felszínre, kiszállt a liftből, s már rohant
is, át az irodákon, mikor...
PUTTY!
– Ez nem lehet igaz! – siránkozott Apród úr, mert újra felébredt. Majdnem
elbőgte magát, de azt nem engedhette volna meg magának. Ránézett az órára az
éjjeli szekrényén. Háromnegyed négyet mutatott. Hétkor fel kell kelnie. Addigra oda
kell érnie a Mindenhatóhoz az aranydossziéval. De megint csöpög a víz. Hol?
Duzzogva ment ki a fürdőszobába, ahol minden mozdulatlan volt. Nem látott egy szem
vizet sem sehol. A falon nem volt többé vízcsap. A kád csapja pedig aludt.
TLACCS!
Apród úr hosszú percekig hallgatózott, megpróbálta felderíteni, milyen irányból
jön a hang. Utálatos egy játék volt, de ezzel most nem szabadott törődnie,
érzelmeit, indulatait el kellett fojtania. Járkált a lakás egyik részéből a
másikba, kutatva, honnan jön a hang, hol játszadoznak a csalafinta vízcseppek.
Több mint fél órára volt szüksége, hogy rádöbbenjen: a szomszédban.
Apród úr egy négyemeletes társasházban lakott. Gyakorlatilag egyetlen szomszédját
sem ismerte, de mindet utálta. Utálta, hogy zenét hallgatnak, meccset néznek,
vacsorát főznek, szeretkeznek, veszekednek, zuhanyoznak, járkálnak, szóval, hogy
egyáltalán élnek. Legszívesebben mindüket elüldözte volna innen. Most pedig még
egy ilyen merényletre is vetemedtek: felverték őt.
Apród úr nem habozott. Kibújt pizsamájából, kényelmes, otthoni ruházatot öltött
magára, fogta szerszámosládáját, s miután gondosan bezárta lakását, nekilátott a
szomszédja zárjának megbütyköléséhez. Maga sem tudta, hogyan, de teljesen
szétbabrálta a zárat a szerszámokkal, így bejuthatott a lakásba, ahonnan a zavaró
hangok érkeztek. Egy öregember és egy öregasszony aludt az egyik szobában, Apród úr
belesett hozzájuk, aztán pedig megkereste a fürdőszobát. Jól sejtette. A vízcseppek
most itt játszották kedvenc játékukat. Szórakozásuknak Apród úr a jól bevált
módszerrel vetett véget. Leszerelte a csapot, ügyelve rá, hogy az alvó öregek ne
ébredjenek fel a zajra, s magával is vitte, nehogy a lakóknak eszébe jusson
visszaszerelni. Munkája végeztével elégedetten simította végig a falat. Itt sem
fognak többé ugrálni a vízcseppecskék.
Mikor visszafeküdt, már hat óra volt. Egy órája maradt, hogy elvégezze a feladatot,
amit a Mindenható jelölt ki számára. Elmerült hát az álomban.
Rohant a folyosókon és az irodákon át, de a hivatalfőnökök csakhamar észrevették,
hogy nála van az aranydosszié, és üldözni kezdték. A nyomában voltak, ő meg csak
szaladt, sokat szaladt, már szinte biztos volt benne, hogy nem ér célba reggelre.
Végül azonban hirtelen nekiütközött a Mindenhatónak.
– Majdnem elkéstél – mondta az.
Apród úr fejfájással ébredt. Egyáltalán nem tudta kialudni magát, s a buszban a
munkába menet olyan mélyen elszundított, hogy majdnem elfelejtett leszállni. Amikor
leült az íróasztalához, úgy érezte, képtelen egyetlenegy pecsétet is leütni. Úgy
érezte, most egész biztos hibázni fog. Annyira kimerült volt, hogy még Szín
kisasszonnyal is faragatlanul bánt, ami pedig nem volt szokása.
– Ma éjjel megint nem aludtam... – közölte bágyadtan Szín Izabella, miközben
szempilláit kente be valami zsíros szerrel.
– Nehogy megint az éjszakai hancúrozásaival traktáljon! – rivalt rá Apród úr
durván.
Izabella megrökönyödött, nem is tudott erre mit mondani. Életében először elállt
a szava. Apród úr is megdöbbent ezen a jeleneten, saját magán is, s többen is
felkapták fejüket az irodában. A rendíthetetlen szuperhivatalnok összetörtnek és
zavartnak tűnt. Ráadásul aznap megtörtént a legborzasztóbb dolog. Apród úr kézhez
kapott egy vastag iratcsomót, melyet több helyen is le kellett pecsételni. S ő az
egyik pecsétet rossz helyre ütötte. Hibáját azon nyomban fölfedezte, s gyötrő
lelkiismeret-furdalás támadta meg. Annyira szégyellte magát, hogy a papírt, amelyet
hibásan pecsételt le, összegyűrte és a szemétkosárba dobta. Nem volt többé ő sem
hibátlan.
A Mindenható most nem jött látogatóba, de üzenetet küldött, hogy következő nap
jön, és senki ne várjon semmi jót. Apród úr álmosan vette tudomásul a baljós
hírt. Egész nap álmos volt.
Aznap este be sem kapcsolta a tévét, meg sem mosakodott, nem is vacsorázott, hanem
úgy, ahogy volt, belezuhant az ágyba. A fáradtság teljesen legyűrte, még csak
álmodni sem volt képes, olyan mélyen aludt. Teljesen elveszett a tudattalanságban,
lelke elmerült, s talán soha nem ébred fel, ha nem zavarja meg álmát a víz.
TLUCCS-PUCCS-PICCS-PUCCS-CSUPP-CSIPP-CSLAPP-CSLÖPP!
– NEEEEEEEEEE! – ordította felébredvén Apród úr, s zokogni kezdett. Bőgött,
olyan erősen, hogy szinte fájt bele az arca.
TLICCS-TLACCS-DUCCS-BUCCS-TUCCS-PUCCS-PLICCS!
– Hol vagy, te átkozott! – kiáltotta, de a víz nem tudott az ő nyelvén
válaszolni, csak a saját csipp-csöpp nyelvén. S Apród úr képtelen volt aludni, bár
anynyira álmos volt, hogy mozogni is alig bírt. Feltápászkodott, s úgy, ahogy volt,
kiment az éjszakába. Nem vetette le pizsamáját és nem zárta be lakását. Kiment,
keresett egy padot, melyre lefeküdt, hogy ott aludjon.
De a csöpögést továbbra is hallotta, s az továbbra sem engedte elaludni. Nyitott
szemekkel feküdt a padon, egy öreg tölgyfa alatt. Már nem sírt, hanem izzott.
– Megkereslek – jelentette ki, s elindult. Először csak úgy ment, céltalanul,
előre, de hamarosan eszébe jutott valami. Méghozzá munkatársnőjének, Szín
Izabellának a szavai. Ma reggel és egy nappal korábban is arról panaszkodott, hogy
egész éjjel nem aludt. Tehát nála is rossz a csap. Tehát el kell menni hozzá, és
meg kell szerelni a csapot.
Apród úr tudta, hol lakik Szín Izabella. Azonnal arrafelé vette az irányt, csak úgy,
gyalogszerrel, s meg sem állt, meg sem pihent, míg el nem érte Szín Izabella házát.
Munkatársnője egy hasonló társasházban lakott, mint ő maga, de ez ötemeletes volt.
Apród úr fogta magát és egyszerűen berontott Szín kisasszony lakásába, ahol
kellemetlenül erős parfümszag fogadta, de maga Izabella nem volt otthon. A csapból
tényleg csöpögött a víz. Apród úr pedig körülnézett a lakásban, miféle
szerszámmal végezhetné el a munkát. Végül egy húsklopfolót fogott kezébe, s
egyszerűen szétverte az egész csapot, majd, mikor az már teljesen szétroncsolódott,
kitépte a falból. Rettenetesen kimerült, de a víz többé nem csöpögött. Apród úr
pedig lefeküdt Szín Izabella ágyára, és elaludt.
Nem volt sokáig nyugta. Alig öt perc múlva megint hallotta a csöpögést. Apród úr
nyomban felriadt, s eszelős ordítozásba kezdett. Nem maradt soká ebben a lakásban.
Továbbment, hogy megkeresse és elpusztítsa a következő csapot. Megtalálta és
elpusztította, de a csöpögés csak nem maradt abba. Apród úr továbbra sem tudott
aludni, tovább kellett mennie, s újabb csapokat keresnie. Napokon keresztül nem tett
mást, mint járta a házakat, s puszította a rossz csapokat. De a hangokat nem tudta
elhallgattatni.
Nem nyugodhatott, míg hallotta a csöpögést. Ha azóta még nem pusztult bele maga is a
reménytelen küzdelembe, valószínűleg még ma is házról házra és fürdőszobáról
fürdőszobára jár, hogy végre megszabadítsa magát és elaludhasson.
A Monoszlóy-novellákra irányuló vizsgálódásom egy fő célt követ és egy előfeltevést próbál ellenőrizni. A fő cél az volna, hogy néhány új értelmezési szemponttal esetleg hozzásegítsek az író prózai munkásságának mélyebb befogadásához, az előföltevés pedig, amit módszertani segédeszközül hívtam a harminc-negyven évvel ezelőtti novellák elemzéséhez, hogy e két kötet alapján meg lehet rajzolni Monoszlóy hatvanas évekbeli kispróza-stílusának folyamatos fejlődését. Ha prekoncepcióim helyesek – márpedig annak tűnnek, hiszen az írónak legközelebb a nyolcvanas években jelent meg novelláskötete –, akkor tarthatónak tűnik az álláspont, hogy ezek a novellák értékesebbek, mint eddig hittük.
Az életbe és a nyelvbe való kilátástalan bezártság szorongása Monoszlóynál kéz a kézben jár a magány és az elidegenedés motívumával. Nem lehet véletlen, hogy az elidegenedés már A villamos alatt kötetkezdő novellájában (Az álmodozó) megfogalmazódik: ,,Nem érted az álom lényegét, hogy valahogy mindnyájan elidegenedtünk magunktól.” Az Élet Mihály-sorozat közepére szerkesztett Hűtlenségben Mihály és Nagy Mária szanatóriumbeli liaisonja is maga a abszolút emberi nullfokra hűlt világ, s innentől kezdve a magány nem szűnik meg Monoszlóy vezérmotívuma lenni mindkét tárgyalt kötetben. Sör-rum koktél hatására a végtelen magányról egzisztenciálfilozofálgat a bárpultnál egy pasas (Kicsoda?), és a paranoiás Lenkei Gábor is többször megismétli öngyilkossága előtt, hogy: ,,Mindenki egyedül van” (A kés). A magány Monoszlóynál nem kitaszított állapot, de áhított egyedüllét, tudatos elvonulás. Az álmodozó Péter az irodai munkából kiszakadva otthon könyvet lapozgat, ténfereg, kávét főz, megvacsorázik, megágyaz, és amikor végignyúlik az ágyon, akkor vallja be magának: ,,Tulajdonképpen erre a pillanatra várt egész nap”, (Az álmodozó). A kórház tiszta és minden emberi tragédiája ellenére barátságos környezetéből az otthoni magányába menekülő Yvette (Ápolónő) ugyanúgy magányos, mint a vesekő-operáció után lábadozó Élet Mihály, magánya ugyanakkor bizonyos civilizációs stresszhatásokat – pl. a megfeszített munkából eredő alvasképtelenséget – is tükröz. A magány témájához Monoszlóy többször hideg évszakot választ, helyszínül pedig vagy a modern elmagányosodás tipikus helyszínét, az individuumra nehezedő (nagy)várost, vagy egy fürdőszanatóriumot. A Megtörténhetetlen történetben Élet Mihály felesége üdül fürdőhelyen, az Ismerkedésben ő maga a beutalt, s itt Monoszlóy antihőse be is vallja magának, hogy: ,,Egyedül lenni jó!” A Hűtlenségben jellegzetes, világtól izolált helyszín a Thomas Mann-féle Varázshegyet szüzsészerűen idéző szanatórium, ahol a novella döntő fordulópontjaként az orvosok (doktores ex machina) három héttel meghosszabbítják Élet Mihály és Nagy Mária ottlétét. A szálloda vagy fürdőszanatórium motívum nagyon kézenfekvő választás az egzisztencialista mesterséges magány irodalmi kifejezésére. Közegük egyrészt tényleg alkalmas az elrejtőzésre, lévén általában az ottlakók nem ismerik egymást; másrészt azonban a szállodák, szanatóriumok világa egyáltalán nem izolált világ, hiszen a társadalmi-szocializációs minták alapján éppen a hotelbeli vagy szanatóriumi ismeretlen ismerősökkel kell/lehet/érdemes kapcsolatba lépni beszélgetés vagy közös aktivitás útján – az emberek jó része éppen azért megy oda! A fürdő mint helyszín egyben nyilvánvaló visszautalás egy másik korra, a XX. század elejére. A fürdőben ,,a falakon feliratok hirdetik, hogy a borravaló sértő. Ezzel szemben senki sem sértődik meg, ellenkezőleg. Az élet új, s az emberek régiek” (Ismerkedés) – mutat vissza az író az előző, politikai értelemben retrográd korra nagyon óvatos formában. Igazából annak a kornak semmilyen külső kellékei nem bukkannak föl, főleg nem az egykori gyógyközönség polgári allűrjei, csupán a szereplők szocialista realista korban érthetetlen passzivitása, enerváltsága, a kor eszményének tekintett aktivista polgárképtől eltérő magatartásrendszere jelzi: noha ez a fürdő nem az a fürdő, a Monoszlóy-szereplők életében mégiscsak annak az előzőnek a folytatása. Mindazonáltal Monoszlóy szürke hőseit egyáltalán nem ihleti meg a fürdőszanatóriumok párás, tűlevélszagú genius locija. Vagy egyáltalán nem vágynak kapcsolatokra (Bolond Béla logikája), vagy ha mégis, akkor nem kívánnak társalogni. ,,Legjobb lenne senkivel sem beszélgetni” – hangzik el kis híján szó szerinti azonossággal legalább három novellában: a Hűtlenségben, a Karácsonyi történetben és az Ismerkedésben. Ez utóbbiban Élet Mihály annyira vágyik a magányra, annyira nem óhajt kommunikálni környezetével, hogy asztaltársai nevére sem kíváncsi, magában egyszerűen Szép Helénának, Don Quijoténak, Báthory Erzsébetnek nevezi őket. Ha a kiemelt szereplők esetleg mégis beszélgetnek, akkor is inkább egymáshoz beszélnek, mint egymással, dialógusaik akkor is felületesek, semmitmondók, nihil jellegűek, mint pl. az Élet Mihály riporton-ban vagy a Hűtlenségben.
Monoszlóy Dezső szövegreferencia-hálózata eredetét tekintve meglehetősen gazdag, és összességében a XIX–XX. század fordulójának klasszikus izmusaitól az avantgárd bizonyos vonásain át a 60-as évek irodalomfilozófiájáig terjed.1 A fiatalos testbe öreg lélekkel belepréselt Élet Mihály utolsó gondolataiban csalódottan ,,elátkozta a szerelmet, Rózsikát és a tavaszt” (Élet Mihály és a tavasz), jelezve mintegy az író idealista esztéticizmusból való kiábrándulását. A villamos alatt kezdeti novelláiban még Monoszlóy alkalmazza a naturalizmust, néha megsuhintva vele a történetet (dohányfüstös, kormos, izzadsággal és alkoholszaggal telelihegett tapéták a Pepi, a búvárban), de csakis itt, később soha. A Sivatag első harmadától kezdve novelláinak legerőteljesebb stílusvonása az expresszionizmus és a szürrealizmus, pontosabban e kettő szétválaszthatatlan keveréke, olyan nyelvezet, amelyet a nyelvi megelőzöttségen kívül a nyelv felbontására és új (expresszio-szürrealista) szintézisére való törekvés jellemez. Az előbbi egyrészt a téma szintjén bukkan föl (pl. nagyvárosi élet), másrészt valóságon túli költői képekben, pl. ,,kalapomba rejtem az agyvelőmet” (Élet Mihály három szerencséje). Az expresszionista Monoszlóyt határozottan inkább a jelenségek átélése foglalkoztatja, mint azok leírása, ennek megfelelően a dolgokat vonalakban, eltúlozva, eltorzítva és mindenek fölött érzelmileg végletesen fölerősítve ábrázolja, ahogyan pl. Eric Heckel interiőrjei absztrakt vonásaik dacára is expresszívek tudnak lenni. Nem meglepetésre e látásmód gyakran halálközeli helyzetben érvényesül: öngyilkossága pillanataiban Lenkei Gábor ,,egy hatalmas hattyút látott, nagy vörös csőre volt, s úgy tűnt, nem is ő, a hattyú csőre közeledik felé” (A kés), s a képek időnként folyamatos expreszszív képsorokká állnak össze: ,,A mondatok rosszabbak, mint a villamoskerekek. Teljesen összegyűrik a tüllbe bugyolált lila kalapot. Mária egy ideig kedvesen szuszog a kerekek alatt...De egyszerre csak hatalmas, puffadt, kövér hullává válik” (Rövidzárlat). Az újfajta nyelvezet másik eleme, a szürrealizmus is nagyrészt hagyományos formában bukkan fel. Szürrealista témák ürügyén, úgymint álmok, látomások és ösztönélet; jellegzetes szürrealista típusfauna, pl. macska képében (A bokszoló); szürrealista technikával, Chagall-féle megdöntött vonalakban (,,a sikátor kissé megbillen” – A bokszoló), zaklatott ismétlésekkel (,,Bimm-bamm, Vilma néni megbolondult. Bimm-bamm, Vilma néni megbolondult.” – Felszabadulás); időnként elvont érzéseket vagy godolatokat kézzelfogható jelenségekhez tapasztva: Élet Mihály ,,lecsavarta hát a fejét, és a koponyájába nézett” (Élet Mihály három szerencséje), ahogy Salvador Dalí képein. A Kicsoda? és a Karambol c. novellában sok van a szürrealisták kedvelte ,,pompázatos hulla” nevű játékból, melynek során véletlenszerűen generált szavak egymás mellé kerüléséből születik a vers: ,,Otthagyta a lazacot... piros és sárga kiskacsák felemelik szárnyukat... kinyílik a táncterem teteje, és az ég közepén ott habzik az a vörös folt” (Karambol), a Sárga házban pedig sok található abból a fajta pszichoanalitikus határállapotból, amelyben a személyiség már nem elég tudatos ahhoz, hogy kontrollálja képzeletét, viszont még kellően tudatos, hogy látomásait közölni tudja. Mindez összefügghet azzal, hogy a hatvanas években gyakori téma volt a ,,regény költészete”, tekintve, hogy a szabad képzettársításokon alapuló szürrealista próza mint a legalanyibb és legszubjektívabb avantgárd prózai stílus eleve lírai, hiszen a szubjektivizálódás akaratlanul is fölolvasztotta a műnemek határait. Mindazonáltal írónkat nem a tiszta stílusok érdeklik, illetve mivel stílusa időközben (A villamos alatt kezdetéhez képest) meghaladta a századeleji izmusokat, néhány lényeges vonás mind az expresszionizmusból, mind a szürrealizmusból hányzik. Egyik oldalon pl. hiányzik a szövegekből a klasszikus expresszionizmus látványos lendülete, másrészt meg sem kísérel választ találni pl. a Gaugen által megfestett és egy sor szürrealista versben megörökített Honnan jövünk? Mik vagyunk? Merre tartunk? kérdéssora, amiként hiányzik belőle a szürrealisták által alapműnek tartott Sigmund Freud-féle Álomfejtés is, habár a pszichoanalízis más vonatkozásai azért tetten érhetők.
Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján megtett monoszlóys prózaút fejlődésének
és emelkedésének bizonyítéka az első kötet kulcsa és záróakkordja, A villamos
alatt. A novellában az elmélyülés2 szituációja az a tipikusan egzisztencialista,
mert szélsőséges léthelyzet, amely csak egy irányba vezet: a halálhoz legközelebbi
pillanat. Éppen erről a monumentálisan kimerevített megapillanatról szól A villamos
alatt. A villamos által elcsapott teljesen névtelen főszereplő – elvileg lehetne
Élet Mihály, de helyzete annyira mindnyájuk kiszolgáltatottsága, hogy a név talán
még zavaró is lenne – nincs tudatánál, vagy éppenséggel nagyon is tudatánál van:
,,A csengetés óta először gondolt arra, hogy van lába. Vagy talán nincs is.”
Monoszlóy nem habozik fölhasználni a legváltozatosabb stílustárat, hogy nyelvi
megoldásait a lehető legkifejezőbb szintre vigye. A jobbára metonímián (,,vörös
begyű fények”) és monoton repetitión alapuló expresszív kifejezések (,,megint
uniformisok, és igazolványok, és uniformisok... félni muszáj, félni muszáj”)
szinte észrevételnül elvegyülnek a korábbi novellákban is tapasztalt impresszionista
szinesztéziával (,,zöld csengetés, csontkeretes lámpafény”), valamint más, főleg
szürreális képekkel (,,hófehér karmok”). A fájdalomtól őrjöngő állapotban a
hős éveket megy vissza időben, húsz évvel azelőtti Sárikáját látja, ami nemcsak
tudata halálközeli mechanizmusának lehetséges illusztrációja, hanem a prózatechnika
markáns jegye is, amennyiben Monoszlóy itt annyiszor vált idősíkot, ahányszor
egyetlen más novellájában sem, és úgy, ahogy időt befogadni csak egy szélsőséges
hatásoknak kitett tudat képes, vagy időnként már az sem. Az egykori szerelme nevébe
és jelenségébe görcsösen kapaszkodó haldokló előbb a múltból megérkezik a
jelenbe (,,[a mentőben] Sárika nézett vele farkaszszemet. Ki tudja, honnan került ide.
Már húsz éve kereste.” – ,,Éles fájdalom hasított a lágyékába és
lejjebb.”), aztán elkezd, könyörtelenül és megállíthatatlanul elkezd az idő
visszafelé pörögni. Az idő ide-oda csúszásait Monoszlóy explicit grammatikai
mintával is kifejezi, a szóbeli megfogalmazás korlátoltságára, tökéletlenségére,
a múlt és múltabb múlt idő különbségére utalva, amit más nyelvek élesen
megkülönböztetnek, a magyar viszont nem, de ami talán nem is fontos, hiszen
,,semmiféle múlt idő nem fejeződik be, az idő összeviszsza korcsolyázik a
tudatban”– nemcsak egy haldokóéban, nemcsak egy íróéban, hanem talán
mindannyiunkéban. Ebbe az elmúlás előtti maszatos derengésbe viszszatérnek a
névtelen hős létének legmaradandóbb élményei, szuggesztíven ismételgeti a
beléivódott ősi kifejezéseket, a kényszerből rögzített szocializációs kódok
előtti hívószókat és -képeket (,,Adj, király, katonát!), az életben
megszerezhető egyedüli értékeket és primérül őszinte vágyakat (,,a nagymama is a
villamos alá került, el se búcsúzott tőle”). ,,Egy csomó dolgot még végig kell
gondolni. Csakhogy sehogy se igazodik sorrendbe az idő. Inkább visszafelé pereg, és
néha összevissza ugrál” – próbál még egyszer rendet teremteni az
összekuszálódott időben (mintha ez fontos lenne), s innentől kezdve a novella egy
hosszú most. Kétségbeesett kísérleteket tesz az utolsó (már érzi, tudja)
létpillanat befogadásra: tudatosítja és emlékekhez köti a szagokat (odolos üveg,
almaszagú könyvek), észleli a körülötte zajló kiabálást (,,A műtőbe, a
műtőbe!”), lát (a műtőben nagy lámpák égnek), szájában virslinek és tormának
érzi a keserű habot, és irtózatosan mozdulni próbál. Monoszlóy szövege itt magára
ölti a testből megállíthatatlanul kicsúszó lét vergődését mint egyetlen
autentikus létállapotot (Heidegger), s komplex nyelvi megformáltságával képessé
válik illusztrálni a halálfélelem stádiumait.
A villamos Monoszlóy novelláinak topos constans-a. Egyrészt az urbánus lét realista
attribútuma, másrészt átvitt értelmű trópus, olvasóra bízott felbontandó kép,
akárcsak szinonimái, a vonat, a sivatag és a zárt hely. Mind közül azonban
legintenzívebb a villamos, mert ez nemcsak A villamos alatt c. kötet záródarabját
határozza meg, hanem jelen van a Sivatag több mint felében. Monoszlóy villamosa,
sivataga, szobája tulajdonképpen tetszés vagy jelentéskörnyezet szerint
helyettesíthető olyan fogalmakkal, mint magány, vágy, szerelem, szenvedés, halál
stb. A villamos maga az élet, az egész emberi életút. A villamos, sivatag, szoba maga
a létmindenség, egyben – stílusosan – a végzetes végállomás, maga a minden és
rögtön mindennek a negációja is, jelentéskörük ugyanis éppen annyira tág,
amennyire ,,a sivatagban minden elfér, és semmi sem fér el”. Ez az értelmezési
nyitottság meritoriális kulcselem, amennyiben így képződik le hitelesen a ,,minden
egész összetört” és a fragmentálódott világ érzete. Sivatag és villamos egy
végtelen folyamat két megérinthetetlen, allegorikus végpontja Monoszlóynál, vagy
ahogy az ugyanebben az időszakban írt A villamosban c. versében mondja: ,,s bár nincs
semmi élmény, a villamos csengője szól”.3
Monoszlóy Dezső prózája részben a korai modernizmusok esztétikai kincsestárát használja, legnagyobb mértékben azonban az elő-posztmodernből, azon belül is az emberi létezés problémáját kutató egzisztenciálfilozófiákból építkezik. Az egzisztencializmus ősatyjainak, Karl Jaspersnek és Martin Heideggernek a nyomában lépdelő francia egszisztencializmus a második világháború után teljesedett ki, Jean Paul Sartre meg Albert Camus révén elég hamar életformává válva a szocialista blokk országaiban is.4 Feltűnő, hogy ezt az összefüggést, a saját korukban pedig oly erősen ható egzisztencializmus hatását, Monoszlóy novelláinak három legkorábbi kritikusa teljesen említés nélkül hagyta. Mikus Sándor hosszan elemezte Monoszlóy prózájának freudi vonatkozásait5, Turczel Lajos pedig egyenesen az ,,Alfréd című novella halandzsa-apeteózisáról” beszélt6. A pontos értelmezéshez legközelebb Karol Tomiš jutott, aki noha szintén nem írta le a szót, de legalább fölfigyelt rá, hogy a valóságnak a hős tudatán való átvetítése, az asszociatív szerkesztési technika stb. ,,erőteljesen megrajzolja... a mi bonyolult, ellentmondásokkal és ellentétekkel teli világunk visszatükröződését alakjainak gondolati és érzelmi reakcióiban”7. Holott Monoszlóy novelláiban állandó motívum az egzisztencialista kilátástalanság: a valós létből való kitörhetetlenség (,,az ember saját korának a foglya, még akkor is, ha bohócot csinál magából” – Bolond Béla logikája), a saját életével elégedetlen individuum töprengése vagy az urbánus közeg deprimáló egyhangúsága: ,,Az életben van valami monoton, valami örökké ismétlődő unalom. Péter egyszerre úgy érezte, hogy már mindent hallott, s már semmi újat nem mondhatnak neki” (Az álmodozó). Szereplői az irodalmi egzisztencializmus legtisztább alakjai, olyan magányos alakok, akik nem megélik az életet, hanem csupán elszenvedik a félelmetes, elmagányosodott létet: ,,Az ember a félelemben mindig társtatalan” (Félelem) és ,,már soha többé nem tudja megérezni saját létezésének különös ízét” (Egy szürke élet); ,,Az egész élet kiismerhetetlen. Semmi állandóságot nem biztosít. Olyan, mit az utca… szinte csodálatos, hogy végig lehet rajta menni” (Felszabadulás). Monoszlóy embereinek egyszerűen gondként merül föl saját egzisztenciájuk (Heidegger), s e kiürült enerváltságból még a szerelem sem jelent kitörést. Ebben a létsikolyoktól hangos közegben ugyanis igazi szerelem nem lehet. Élet Mihályt és Yvettet nem a vágy, hanem a kényszerből egy helyen, egy kórtermében eltöltött idő, vagyis a szimpla megszokás köti össze nagy szeretetben, de szerelem nélkül; amiként csakis a huzamosabb megszokás láncolja a Sivatag fiatal orvosát az ügyeletes nővérkéhez: ,,Klári néha kimossa az ingét, hogy ragaszkodik hozzá. Pedig minden ember idegen. Hogy lehet egy vadidegen ember mellé bebújni az ágyba?”
A két kötet alapján felrajzolhatónak látszik egy olyan stílusív, amely a
tárgyalt novellák által felölelt közel húsz éven belül – beleértve az
1962–67-es időszak költészetét is, amelyen szintén megfigyelhető bizonyos
deklasszicizálódás – az egyszerűtől a bonyolultig, a konkrét szüzsétől az
elvont belső világ felé halad. Az absztarkció és deheroizáció már Monoszlóy
novellaművészetének kezdetén elkezdődik. Az utóbbi legkönnyebben felismerhető
jegyei pl. a tömegesen előforduló minimalista nevek: Péter és Pál (Az álmodozó),
Ilona és Marika (A kés) stb., gyakran familiáris alakban, amolyan mikszáthos
becézéssel: Pista, Sanyi bácsi stb. Mikszáthtól eltérően azonban Monoszlóy nevei
nem az írónak alakjaihoz való közel állására utalnak, hanem a James Joyce-kezdte
irodalmi deheroizáció jegyében az ,,egyszerű, szürke emberekre”. Ad abszurdum
Monoszlóynál még a macskák is csak csíkos, közönséges macskák (A bokszoló).
Monoszlóy stílusa a hatvanas évek végére elér a metafizikai valósághoz. A
természeti vagy ember által átalakított táj mint leírható jelenség A villamos
alattban még szereppel bír, a Sivatagban viszont már csak utalásszerűen van jelen a
külső környezet, pl. egy tátrai nyaralás emlékeként a Tetszhalottban. Egyre inkább
a belső emberi táj dominál, olyan erősen, hogy egy ponton túl a szövegből teljesen
eltűnik minden idődimenzió és minden természeti táj, sőt a hatvanas évek második
felében a novellákban már a város mint helyszín is tökéletesen funkcióját veszti.
A külső környezet szublimálódik, megszűnik az idő: ,,Minden folyton van. A kezdet
és a vég két leselkedőlyuk”(Bábel), bizonyos pontokon teljesen jelentőségét
veszti a történet (az Árnyak pl. ilyen értelemben nem is novella), a mese pedig
reprodukálhatatlan. Attól a ponttól, amikor a lélek tájainak helyszíntelensége és
időtlensége lesz Monoszlóy legfontosabb élménye, tudatnovellákról kell
beszélnünk: ,,Az igazi sivatag... ellepi az emlékek zöldjét és a jövő sokszínű
veteményeskertjét” (A sivatag). Folyamatuk valójában már A villamos alattban
megkezdődik, burkolt formában, rendszerint valamilyen álomhoz kötve, a Sivatagnak
pedig gyakorlatilag a fele tudatnovella (Taxi és sorompó, A bokszoló, Hallucináció,
Kicsoda?, Resti, Gyászbeszéd, Sárga ház). Közülük néhány, pl. a Resti, a
Gyászbeszéd és a Sárga ház a felhasznált technikát tekintve a legklasszikusabb
lélektani munkákkal, pl. Arthur Schnitzler legsikerültebb tudatnovelláival (Else
kisasszony) vethetők öszsze, amennyiben bennük minden ,,esemény” a hős tudatán
átszűrődve, annak teljességgel szubjektív megfogalmazásában tárul elénk.
Monoszlóy olyan komolyan veszi a ,,szűkszavú pali” (Kicsoda?) féljózan
okoskodását: ,,A cselekedetekről nem is érdemes írni. Az kívülről is látható.
Ami belül történik, az az izgalmasabb”, hogy a néhány novellával arrébb a
Restiben üldögélő emberről, a megjelölt tudat gazdájáról, csupán egyetlen nem
tudatra vonatkozó mondatot tudunk meg: ,,Egy fekete aktatáska mellé ült le.”
Amilyen ütemben fogy Monoszlóy novelláinak konkrét szüzséje a Sivatagban, olyan
ritmusban halad az emberi tudat vagy éppen tudattalan legelzártabb területei felé,
igen sokszor azt a benyomást kelteve, hogy Sigmund Freud-féle pszichoanalitikus
témákkal és technikákkal állunk szemben. Egy idő után határozott körvonalakat
öltenek olyan témák, amelyeket a klasszikus pszichoanalitikus kor (kb. 1930-ig) írói
is nagyon kedveltek: félelem a rég halott szülő elleni lázadástól (,,Mit szólna
hozzá apa, ha látná?” – Osztozkodás); anyakomplexus (az őrült gyermek számára
anyja az egyetlen identifikálható személy a Sárga házban); a vizelés vagy
öngyilkosság közben megpillantott apa súlyos neurózist kiváltó látványa (Sárga
ház). Mikus Sándornak már a kötet megjelenésekor föltűnt a ,,nemiség
hajótörötteinek világa”, s legalább fél tucat novella kapcsán (Vak Pista
házassága, Élet Mihály és a tavasz, Hűtlenség, Karácsonyi történet, Trombita,
Ismerkedés stb.) beszél szexuális motivációjú sokkról a szereplőkkel
kapcsolatban.8
Az 1950-es évek kategorikus elutasítása után a Sigmund Freud iránti érdeklődés
Kelet-Európában 1956-ban, Freud születésének 100. évfordulója után indult meg, s a
folyamat a 60-as évek elején fölgyorsult. 1966 környékén egyfajta enyhülési
folyamat jeleként véleménycsere folyt róla a lapok, köztük az Irodalmi Szemle
hasábjain, igaz, a kor elvárásainak megfelelően elsősorban a pszichoanalízis és a
marxizmus integrációs lehetőségeit keresve, sőt The Art of Loving c. könyve szlovák
fordítása megjelenésével egy időben, 1966 júniusában Prágába látogatott Erich
Fromm, a neo-freudiánus iskola egyik élő legendája is9. Nem meglepő, ha egyik
lapszelméjében Roland Barthest idézve Monoszlóy is arról ír, hogy ,,a francia
irodalomkritika négy filozófiai rendszerre épült: egzisztencializmusra, marxizmusra,
»freudi pszichoanalizmusra« és a strukturalizmusra”.10 Monoszlóy Dezső hatvanas
évekbeli novellasílusa arrafelé mutat, hogy létezik legalább egy pont, ahol a
Sartre-féle emberideál és a pszichoanalízis érintkezik. Sartre művészi hitvallása
szerint mindaz, amit az ember csinál, akár értelmes, akár értelmetlen, nem ítéhető
el, mert minden ember úgy él, ahogy tud. Ehhez képest a freudi pszichoanalitikus is a
valóságot keresi, azt a valóságot, amely az ún. józan ész által diktált
valóságával ellentétben, általában tudat alatt elfojtva létezik. Mind Sartre, mind
Freud egyezik abban, hogy a racionális alapon fölfogott valóság csupán képzelődés,
amennyiben a külső valóság csak a szubjektív és erősen befolyásolt tudatunkon
keresztül átszűrődött valóság. Ezzel szemben a valós valóságot az álmokat
elemző pszichoanalitikus látja, azt a tudatunkat, amelyet nem ferdít el a szocializált
ész, amelyet nem szűr meg a társadalom szűrője.
Ez a normalitás Sartre–Freud-féle patológiája, amelyre Monoszlóy számos novellája
is épül, s amely folyamat legjobban beszűkült emberi tudaton ábrázolható. A
lélektani beszűkülés kezdetben reális alakot ölt: a hősök az őrület határára
jutnak, később az író szublimált indulatokként ábrázolja őket. Külön nagy
csoportot alkotnak az elfojtásból vagy földolgozatlan élményekből származó
jellegzetes pszichoanalitikus szüzsék. A Rövidzárlat pl. komplex
lelkiismeret-furdalás novella, amelyben a férj hét éve magatehetetlen felesége ellen
kel ki, de csak titokban, magában, soha nyíltan. Bagatellekben feltornyosuló, ám a
szocializált ész által elfojtott utálata szélsőséges godolatokra viszi, felesége
halálát reméli titokban, gyötrődését azonban soha nem mondja ki, helyette a szavak
és modatok ellen fordítja frusztrációját: ,,Itt folyton árulni kell a szavakat, a
mondatokat…És soha sincs inventúra” (Rövidzárlat). A Restiben még két, a
pszichoanalízis által alaposan leírt történetépítő elem bukkan fel: a József
Attilától jól ismert frusztrációs-introjekciós düh: ,,A mamák a leghűtlenebbek...
ők a leghűségesebbek, s aztán egyszerre meghalnak” – Resti), ill. a feldolgozatlan
megalázottság: ,,Azt a pofont nem tudta senkinek sem visszaadni” (Resti). A
Rendkívüli ember c. novella második fele – miután véget ér a Fontos Ember abszurd
karikatúrája – mindegyiknél összetettebb pszichoanalitikus mozzanatra épül. A
magát egy újonc firkásszal hazakísértető szép riporternő ugyanis olyan gonosz
tréfát űz a fiatalemberrel, hogy az kielégítetlen és megalázott vágyában leissza
magát, majd rálő kollégáira, ráadásul apakomplexustól is szenved, hiszen a
fiatalember dühe csúcspontján ,,egy fehér szekrény kontúrját” látja, egy
szekrényét, amelynek tetején tízéves korában térdepelt, miközben ,,apja a
szekrény előtt kiabálta: Jössz le azonnal” (A Rendkívüli ember). De ő sem
őrült, csak az erős szexuális elfojtás tudati határállapotot vált ki belőle.
Monoszlóynak ezek a figurái egy keskeny mezsgyén sertepertélnek, ami már nem a
normalitás felségterülete, de még nem is a patologikusé, olyasféle senki földjén,
ahonnan pl. Salinger lelkei indulnak halálosan békésen főbe lőni magukat (Ilyenkor
harap a banánhal11). De ahogy a modernista stílushatásokat sem önmagukért alkalmazza
Monoszlóy, úgy a pszichoanalitikus elemek sem önmagukban, tisztán bukkannak fel. Ego
és szuperego helyett az ő kulcsfogalma a félelem mint modern eredetű metafizikai
elmebetegség, olyan állapot, amelyben az embereket csak idiotizmusaik különböző foka
különbözteti meg. A Sivatagban egyre gyakrabban bukkan fel a monoszlóys magány új
helyszíne, a zárt szoba vagy ajtó nélküli helyiség, sőt az író innentől kezdve
nagy tudatossággal olyan környezetbe helyezi a cselekményt, amelyben eleve
kikényszerítheti a bezártságot: bezárt szobába (Nem történik semmi), valódi
zárkába (Hallucináció) vagy intellektuális börtönbe (Közöny), esetleg valós
falak közé: ,,Reggeltől estig azt a poloskafoltos falat bámulja” (Hallucináció). A
Sivatagban Monoszlóy egyre gyakrabban beszél arról, hogy ,,a másik oldalon eltűnt a
szoba kivezető ajtaja” (Nem történik semmi), kicsit talán Marcel Proust
hangszigetelt világára utalva. Bizonyára nem véletlen, hogy a második kötet utolsó
írása, lényegében tehát a hatvanas évek korszakát záró novella (Sárga ház)
triplán ,,zárt helyen” zajlik: a lakásba és elméjének megkavarodott világába
bezárt fiatalembert a történet végén zárt intézetbe szállítják. A Sárga ház
maga a legtökéletsebb bezártság, vagy metaforikus olvasatban olyan szellemi
izoláció, olyan univerzális tudat-Ház, amelyben a Pince a múlt, a Földszint a jelen
és a Tető a jövő. A Sárga ház nemcsak azért pszichoanalitikus novella, mert az
egykori neves magyar pszichoanalitikus orvos, Hollós István nagyon hasonló címen adta
ki emlékiratait (Búcsúm a sárga háztól), s még csak nem is azért, mert
anyakomplexus-motívumának sehol másutt, csak a Ferenczi Sándor-féle thalasszális
regresszióban van párhuzama: ,,Óvatosan visszabújnék a mama hasába” (Sárga ház),
hanem főleg azért, mert Monoszlóy Dezső a modern nyelviség és a modern irodalmiság
alapvető lélektani összefüggését fogalmazza meg: ,,A legfontosabb dolgok a tudat
mélyén hallgatnak, és azokról nem lehet beszélni. A legfontosabbb dolgokhoz nem lehet
kitalálni a szavakat. A legfontosabb dolgoknak nincs is nevük.” (Bábel) Monoszlóy
Dezső nyelvfüggőségének tapasztalata sugallja itt és a Sivatag több helyén is a
pszichoanalízis egyik meghatározó módszerét, hogy művészi értelemben a freudi
lélekelemzés tulajdonképpen a szubjektív tudatállapot verbalizációja.
(Szemléleterősítő reflexiók az irodalmi értelmezés és értékelés szempontjaihoz)
Az irodalomban megjelenő újdonságok – természetes módon – háttérbe
igyekszenek szorítani a korábbi értékeket. Ez azonban csak akkor lehet jogos és
valóságos tartalmú, ha az újdonságok önmagukban több maradandó értéket hoznak.
Ha ez nem így van, az újdonságok hamarább megfakulnak és elfelejtődnek, mint az
általuk kiszorítandónak vélt irányok és alkotások. Az újdonságok általában nagy
szerepet kapnak abban, hogy új horizontot nyissanak az addig meghatározó szemléletben.
Jelenünk irodalomelméletének központi kérdése – a kérdezés különböző
érdekeltségének ellenére – a nyelviség, a nyelvhez való viszony. Az egymástól
sokszor teljesen különböző, egymással gyakran vitatkozó irányzatok és iskolák (a
hermeneutikától kezdődően, a dekonstruktivizmussal folytatva a diszkurzív poétikáig
stb.) fontos szerepet tulajdonítanak a nyelvről való gondolkodásnak. Ennélfogva a
kutatások középpontjában – úgy is mondhatnánk – a tágan értelmezett nyelviség
áll, az pontosabban, hogy az alkotók (írók és költők) hogyan viszonyulnak a
nyelvhez, hogyan vélekednek róla, gondolataik és nézeteik mely nyelvelméleti
felfogáshoz közelíthetők és köthetők. A besorolások persze sokszor mechanikusak
vagy éppen a kampányszerűség céljának felelnek meg, mivel a nyelvről alkotott
vélemények sokszor egy író műhelyében is változóak, a filozófusok témájaként
hatnak, s így a nyelvbe vetett bizalom kételyei is gyakran megjelennek.
A múlt század kilencvenes éveiben lezajlott irodalomelméleti paradigmaváltás (!)
előtt az irodalomtörténeti korszakolás elsősorban historikus, gyakran
politikatörténeti, azaz nem jellemző irodalmi szempontokat érvényesített, s ezáltal
leszármazottnak tartotta az irodalmi mű nyelvben konstituálódó és létező
létmódját. Azóta néhány munkában a politikatörténeti jellegű korszakolási
szempontok helyett az ún. „belső” irodalomtörténeti korszakolási aspektusok
kerültek, elsősorban nyelvszemléleti (poétikai) nézőpontot szem előtt tartva. Az
irodalomtörténet-írás alkalmazott szokása volt az írói művek elhelyezésekor
egy-egy írói csoportosulás, folyóirat, antológia, nemzedék kijelölése, amit a
nyelviség újragondolásának szükségessége nem tart lényegesnek, mivel a
generációnak nevezett írói csoportosulások mindig egymástól lényegi vonásaikban
különböző és önmagukban is döntő változásokat mutató írói életműveket,
különböző költői gondolkodásokat és beszédmódokat foglalnak magukba. Kérdés
marad: vajon a Nyugat nemzedékeinek megnevezése helyettesíthető-e a 20. századi
magyar irodalom modernségének különböző korszakaival?
A jelenkor magyar költészete és költészetelemzése sokszor az esztétikai minőségek
és értéklehetőségek egy-egy elemét teszi kizárólagossá, pontosabban az egészet a
résszel helyettesíti. Így ezek abba a hibába esnek, mint az avantgárd irányzatok,
amelyek éppen az említett komplex látás hiányában hamar elmúltak a magyar
költészetben. A klasszikus költői értékeinkhez való viszonyunk alapjában nem fog
megváltozni sem a groteszk, a töredékesség és a nyelvjáték, sem a depoetizálás
és az intertextualitás hatására, mint ahogy a nyelvek keverése, az alkotó
személyiségének megsokszorozása vagy szétoldása is elsősorban a megmerevedett
szemlélet felfrissítésére, megváltoztatására való, s nem a hagyománnyal
rendelkező attitűd megszüntetésére.
Az esztétikai érték és a közösségi felelősség találkozása egy bizonyos szinten
ma is fontos jegye a kisebbségi magyar irodalmaknak. Ezekben az irodalmakban számtalan
változatban szólal meg az egyéni és közösségi identitás gondja az anyanyelv
veszélyeztetettségének gyakori tapasztalatával összekapcsoltan. A kisebbségi
közegben keletkező nyelvvédő írások a magyar történelmi múlt és kultúra
védelmében is szólnak, bár jó részük inkább csak pszichológiai és történelmi
dokumentum. Fontos azonban meglátni, hogy a nemzeti identitás veszélyeztetettsége a
kisebbségi magyar irodalmakban jelentős esztétikai értékű művek sorát motiválta
és eredményezte.
A jelenünkben uralkodó (a hetvenes-nyolcvanas években kialakult) magyar irodalmi
értelmezési kánon, amely a szigorúan szövegcentrikus szemponton alapszik sok alkotó
művének esetében nehezen tartható. A kisebbségi magyar irodalmak szövegértelmezői,
példának okáért, mindig – a szövegen túlmutató (világ- és sorsértelmezési)
kérdésekhez érnek el, s az írói életművek az értékelőket, az olvasókat is
morális állásfoglalásra késztetik. Ez utóbbitól a posztmodern kor általában
programosan tartózkodik.
Ha jelenünkben a közönség elfordul az irodalomtól, annak az egyik fő oka az, hogy a
kizárólagosan csak szövegre koncentráló elemzések belterjesnek mutatják be az
irodalmat. Az összetett emberi jelentőségétől megfosztott irodalom ezekben az
elemzésekben csak félszárnyú madárként hat, s nem képes felemelkedni. Az irodalom
nyelviségének egyoldalú középpontba állításával elveszhetnek a mű minden egyéb
jelleg- és értékadó tényezői, legfőképpen pedig a költői énnek az az egyedi
érzés- és gondolatvilága, amely aktív viszonyt alakítana ki a mű és az olvasó
között. Az „anyag” elméleti felkészültségű elemzése is csupán „szöveg-,
szövetminta”-elemzést jelent, s nem ház, vagy készruha látását.
A „szövegmintákban” való elemzői és értelmezői gondolkodásnak nem célja, hogy
kiderítse az írók felelősségét az igazság szellemének ébrentartásában. Pedig ez
a babitsi meggyőződés, más átmeneti korokhoz hasonlóan, jelenünkben is gazdagon
értékes esztétikai minőségben és sokféle értéklehetőségben prezentálódik az
irodalomban. Az irodalom – klasszikus értelemben –, mint nyelvközpontú esztétikai
művészeti forma létezik, jelenünkben azonban úgy is körülírható, mint az
audiovizuális kommunikáció esztétikai jellegű válfaja. Így az irodalom könyv- és
szövegszerűsége fokozatosan áttevődik az elektronikus közvetítő eszközökre és
médiumokra is. A csak „szövegmintákban” való gondolkodás és abszolutizálás
már ennélfogva sem állja meg a helyét.
Az irodalmi szövegek különböző kontextusba való direkt helyezése sem pótolhatja a
kritikusi szemlélet adekvátságát. Így példának okáért a kritikus (olvasó) és a
szöveg kapcsolatának erotizmusba fullasztása, az interpretáció perverzitásának vagy
éppen szadista voltának felfogása, az elemző- és a szöveg (mint munkapadon levő
anyag) viszonyának vulgár – nemiségen alapuló erotikus (sőt szexuális)
öszszekapcsolhatóságának és effektusainak demontstrálása nem több az érzékek
posztmodernista céltévesztésénél, ill. pótjátékánál. A receptív és egyúttal
perceptív képzavar a befektetett energia arányában hosszabb távon nem hozhatja meg a
várt eredményt, mivel a kritikus „hódító” és „birtoklási” vágya
kizárólag önmagáért, saját megismerési aktusaiként létezik, mely korlátainál
fogva nem képes a modernista újításra. E viszony értelmességét és értékét is
csak a harmónia biztosíthatja és nem az alkalmiság.
Ha igaz, hogy a legmélyebb magyar nemzeti önismeretet a magyar költészetben találjuk,
akkor a magyarság számára a költészet mindig egzisztenciális, azaz a létet
érintő, létfontosságú tényező volt. Kisebbségi helyzetben az ún.
„valóságvonatkozású jelentés” az irodalomban mindig határozottan jelen volt,
lehetett az többértelmű költői nyelvjáték, ironikus alulstilizálás vagy
látszólagos szerepnélküliség felvállalása. A nyelv a versekben csak átmenetileg
vált önműködő fenoménné, s az ilyen kísérletekben is legtöbbször saját
öngerjesztésének esett áldozatul. A kisebbségi magyar irodalom meghatározó vonala
sohasem vált „ügy nélkülivé”, jelentésképzését nem bizonytalanította el, nem
szállította le saját értelmét környezetének tudatában. Ez jelenünkben is
megmaradásának biztosítéka.
A kisebbségi magyar alkotók elkerülhetetlenül vesznek részt kisebbségi
közösségük sorsában, és a művészet autonómiája elsősorban azt jelenti
számukra, hogy a személyiség nem korlátozza saját művészi kifejezésének
területét, hanem szuverénül szembesül az „emberlét” kérdéseivel. Ez akkor is
érvényszerűen működött, amikor egy korszak a közelmúltban hamis irodalmi
kánonokat erőltetett ideológiai alapon, s nyilván ezeket nem irodalmi és esztétikai
szempontokra alapozta. Emiatt azonban – nyilvánvalóan – nem szabad kiiktatni az
irodalomértelmezésből minden olyan motívumot és jelentésréteget, amelynek
közösségi vetületei és értelmezési lehetőségei vannak.
A kisebbségi magyarság létügyeivel való szembesülés a kisebbségi magyar irodalmak
felvállalt hagyományát jelenti, mely elől a kisebbségi írók, költők legjobbjai
sohasem tértek ki. Szemléletükben a nyelvi (anyanyelvi), az emberi és az erkölcsi
tartalmak sohasem válnak külön, szótárukban és alkotásaikban e fogalmak
feltételezik egymást. Így válhatnak a kisebbségi magyar nemzeti önismeret és
öntudat alakításának letéteményeseivé. Az a kisebbségi magyar alkotó, aki ettől
megfosztja magát, identitásának egyik fontos sajátosságát veszíti el.
A nemzeti, s ezen belül/túl a kisebbségi kultúra és irodalom a globalizálódó
világban igyekszik megőrizni sajátosságait és értékeit. Mindkettőnek létérdeke
is, hogy a csatlakozások idején megtalálja a saját helyét és otthonérzetét.
Feltételezhető, hogy az újabb kibontakozás útja a megmaradás lehetőségét jelenti,
melyben a magyar irodalom értékei kiegészítik egymást, fontos megtartó erőt
jelentenek és távlatot teremtenek a nemzeti összetartozás és a nemzeti kultúra
egységén belül.
Az esztétikai értékvilág meghatározó jelentőségű az irodalmi kanonizálódás
folyamatában. Az esztéták szerint is az irodalmi alkotások esztétikai értékét
több olyan tényező alkotja, amelyek önmagukban nem esztétikaiak, hanem morális,
emotív, tudományos vagy konstrukciós jellegűek, de a műalkotásban esztétikai
értékké válnak. Az ismereti (referenciális), az eszméket hordozó (posztulatív), az
érzelmi és a formáló értékelemek együtt alakulnak át, válnak esztétikai
értékké, egymástól elszakadva azonban kikerülnek az esztétikum közegéből,
szférájából.
A szöveg nélküli, vizuális irodalomnak is van szerzője, s ez egyik identifikációs
jegye. Korunk meghatározó közvetítő eszközei – amelyek a leghatásosabban tudják
biztosítani a művészeti üzenetek közvetítését – sem élnek a szerzői
névtelenítéssel, mivel a szerzőségről szóló információ is lényeges és fontos
tudnivaló. Az új médiumok, az új technikák használata nem garantálja színvonalas
műalkotások létrejöttét, mint ahogy például az időmértékes verselés
szabályainak ismerete és alkalmazása önmagában sem eredményez színvonalas művészi
hexameterekben írt ódát. A szerzők neve nélküli irodalom illúziója – a
tradícióktól eltérő – hiányos üzenetek világát hozná létre, melyek nem
elégíthetnék ki az olvasók igényét.
A történetiséget és a történelmi érzékenységet nem szabad kirekeszteni az
irodalom kutatásából, mivel az általános és nemzeti hagyomány iránti vonzalom,
respekt és érdeklődés fontos értéktényezője és sorsalakító tapasztalata az
egyes embernek és a közösségnek. A küldetéses irodalmi vonulatok – a kisebbségi
magyar irodalmak is – lineáris tartásukat minden időben gazdag kulturális és
történelmi erőforrásokkal és hagyománnyal támogatták meg.
Kisebbségi magyar irodalmak ihletőjévé gyakran válik a létfilozófiai meditáció
és töprengés. Ennek egyik eredménye az, hogy írók és költők évekig szinte csak
hallgatásukkal vannak jelen az irodalomban, másokban a megrendült hit és a
sorsszerűen vállalt értékőrzés ütközése alakítja ki a költő virrasztó
magatartását. Ha nem is adnak követhető létmodellt, drámai erővel vetik fel a
kisebbségi magyarság és az emberi lét megoldatlan sorskérdéseit, s a reménytelen
léttapasztalat bemutatásával is értelmes életre ösztönöznek.
A küldetéses irodalmak – így a kisebbségi magyar irodalmak – szinte mindig a
dogmatikus politikával és ideológiával szemben voltak szemléletformáló erejűek.
Bizonyított tény, hogy ezekben az irodalmi vonulatokban az irodalom és a társadalmi
küldetés összekapcsolható. Az irodalomtörténész a fontosnak ítélt nemzeti
küldetést vállaló műveket is következetes esztétikai mérték alá vonja. Ez nem
különösebb értelmezői gond, mivel az egyidejű szemlélés nem jelenti az esztétikai
és magatartásbeli értékek összekeverését.
A már néhányszor – eléggé átgondolatlanul – feltett kérdés: Létezik-e
szlovákiai magyar irodalom? minden manipuláció ellenére, nem volt több üres
provokációnál. Minden ilyen eddigi eszmefuttatásból hiányzik ui. annak az alapvető
ténynek a figyelembevétele, miszerint a magyar irodalomtörténet és kritika által
eddig számba vett kisebbségi magyar irodalmi sajátosságok már akkor is az egyetemes
magyar irodalom megkülönböztetett értékei maradnának, ha a magyarság élménybeli
széttagoltsága most egyetlen varázsütésre megszűnne. Ennek az észrevétele is az
összmagyar irodalmi kontextusban való gondolkodást feltételezi.
Balassa Péter írta Szirák Péter Kertész Imre-monográfiájáról, hogy a szerző
„nem akármilyen súlyú tudományos, szellemi s jellegzetesen hazai (politikai és
kulturális) kihívásokkal találhatta magát szembe”. A legnehezebb a szakmai
kihívás: „miként lehet irodalmi, irodalomtudományos keretek között” maradni, de
nem hallgatni a jelenség és a teljesítmény némelyek szerinti „skandalumáról”.
Görömbei András könyve is nagy kihívás: az életmű elhelyezése az
esztétikai-ideológiai igenlések és tagadások kontextusában. Csoóri jelképes,
emblematikus alak lett a diktatúra évtizedeiben, az ellenzéki értelmiség vezére. Ám
a „rendszerváltás” előtt és után is szüntelenül viták, eszmecserék
kereszttüzében élt. Görömbei András gazdag fogalomkészlet és intuíció
birtokában, pontos iránytűvel vág át az elaknásított területen. A higgadt hang, a
racionális érvelés semmit nem nagyít föl, de nem is kicsinyít. Mondhatnám, az
adagolás művészete ez: az irodalmon kívüliből csak annyit jelez, amire az életmű
értelmezéséhez szüksége van. Ezzel a szükséges minimummal azonban fölöttébb
körültekintően jár el. Tudja, hogy „a műalkotás a társadalomra nem tisztán
esztétikai kvalitásai révén hat” (Barta János emlékbeszéd), s „egy-egy
alkotásnak – de ezt már Barta mondja – nemcsak művészi, hanem emberi rangja is
van, s a kettőnek a mértéke nem mindig fedi egymást”. A debreceni iskola legjobb
hagyományaihoz híven Görömbei András egyszerre mutatja meg Csoóri életművének
poétikai skáláját és poklainak, poklainknak a skáláját is. Hiszen ezek a művek
számtalan érzelmi, hangulati, lélektani színképen, hangfekvésen át adják az emberi
történelem, történelmünk változatait, s egy ősi és manapság sokaktól feledni és
feledtetni kívánt értelmiségi funkció iránti hűségről is tanúskodnak: az író
igenis a társadalom lelkiismerete, és erről mondhat le – persze nem
romantikus-váteszi értelemben.
Csoóri az irodalom közösségi szerepével, „nemzetragasztó funkciójával”
(Németh László) irodalmi irányt, ízlést képviselt. Közben másfajta irányok,
poétikai szemléletmódok jöttek, s ez egy normális szellemi élet velejárója. Ám
semmiképpen sem normális az a buzgalom, amellyel sokan a tradíció nekik nem tetsző,
korszerűtlennek minősített részét próbálják törölni. Mintha erre az áldatlan
helyzetre felelne Csoóri Mestereim című verse: „Mintha szégyellnék már / ezt a
magába roskadt, bemocskolódott tájat / és bemocskolódott küldetésüket.”
„Egyértelmű a versből – írja Görömbei – hogy nem Ady, József Attila és Nagy
László tagadta meg egykori küldetését, hanem a közeg vált süketté,
érzéktelenné a költészet iránt. Azért időznek máshol a nagy költők, mert itt
nem szólítják meg őket.” Meglehet, a mából visszafelé olvasva módosulnak a
fejlődés meghatározó irányába mutató epizódok. Ám az irodalomtörténet két-
vagy többirányú látásra is kötelezett. Aki tagadja, hogy például A magyar
apokalipszis olvasásakor valami újat érzett, roszszul emlékezik. S a megoldás itt nem
lehet a modernség utáni szemlélet ráerőltetése olyan életműre, amelyről ezek a
szempontok leperegnek. Görömbeit idézem: „A kényszerű kiegyensúlyozottság, a
legfontosabb ügyek elhallgatása megfosztja az irodalmat saját legnagyobb
lehetőségeitől, attól, hogy a személyiség és a nemzet önismeretének és
gazdagodásának forrása legyen.” Vagy: Csoóri „a politika és esztétika
szétválasztása helyett az esztétikai, tehát egyetemes érvényű ellenzéki
politizálást is vállalja, ha a személyiség teljességigénye megkívánja, ha a
nemzeti önismeret mélyítése ezt igényli. S látnivaló, hogy folyamatosan
igényli.” Esztétikum, erkölcs, egyetemesség együtt szemlélése ugyan korszerűtlen
sokak szemében, a művek azonban azt bizonyítják, rendkívül problematikus bizonyos
szemléletformákat végleg kiüresedettnek minősíteni. Az író ne politizáljon, a
személyiség ne legyen (nem lehet) azonos a szavaival, ne akarjon a dolgok végére
járni – látjuk, e „vízválasztó vonal” mentén itt is, amott is remekművek
sorakoznak. Hogy az irodalom nem ilyen mesterséges törések szerint alakul, arra éppen
az utóbbi évek metamorfózisai figyelmeztettek. A megfogalmazhatatlanság-élményt
egyre gyakrabban a jelölni a jelölhetetlent szándéka egészíti ki. Mégiscsak
beszélni arról, amiről nem lehet beszélni – ha kell Wittgenstein-mesterrel is
szembeszállva. „Újra föl kell tenni az emberi gondolkodás alapkérdéseit, mi az
ember? Mi végre vagyunk s világon? Mi az, amit komolyan veszünk... mégiscsak meg
kellene ismételni Kant kérdését, hogy lehet-e részről beszélni az egész
nélkül...” Esterházy Péter mondatai hamis alternatívákat lepleznek le, s ebben a
folyamatban erősít bennünket ez a monográfia is.
Ha Görömbei András Csoóri esszéit az író fejlődésregényeként olvassa,
valójában Görömbei munkája is irodalomtörténeti Bildungsroman. Hogyan térül el az
ifjú poéta – Nagy László és Juhász példájára – „a vaskalapos
petőfieskedéstől?” Hogyan lesz világa fojtott, konfliktusos és disszonáns? Hogyan
segít ebben a kortárs nyugat-európai líra, valamint a népköltészet
szürrealisztikus erezetének fölfedezése? Hogyan teljesedik ki a hetvenes évek
folyamán Csoóri költészete? Erről az új Csoóri-versről írja Görömbei:
„...olyan összetett atmoszférájú, olyan gazdag rétegzettségű, hogy fogalmi
nyelven szinte megközelíthetetlen, hiszen lírai funkciója éppen a másként
kimondhatatlan lelki atmoszféra érzékeltetése, sugalmazása.” A sok műfajú
„fejlődésregény” egyetlen fordulatát emelem még ki: a kilencvenes évekbeli
hangváltást, melynek szembetűnő karakterjegye az időélmény fölerősödése: a
herderi után egy heideggeri az újabb rétege ennek a kellően nem méltányolt, az
egyéni létidő tapasztalatát fölerősítő költészetnek. Amit Kulcsár Szabó Ernő
1980–ban alkat és szerep dilemmájaként nevez meg, az most oldódik föl. A lírai
hős immár nem megnövelt lehetőségű, küzdővé stilizált, fronthelyzetbe
állított, már nem „sarkallja tovább a halálra edzett versenylovakat”, ez a
beszélő a közösségi lét problémái mellett egyre gyakrabban adja át magát a
reflexiónak, kontemplációnak. Az új léthelyzet alapjában fölforgatja a versek
hangnemét, szervezőelveit és stilisztikumát.
Különösen emlékezetesek Görömbei könyvében a verselemzések. Anyám fekete rózsa,
Idegszálaival a szél, Anyám szavai, Hó emléke – a kismonográfia rengeteg
minielemzést görget. „Jó verselemző – ezt Csoóri írja egy verselemző kötet
előszavában – csak olyan ember lehet, aki szabadon, csapongva mozog a versek
világában. Mondhatnám: élményszerűen képes közlekedni a szétcsapódó
hattyúszárnyaktól a bombák nyomán szétnyíló égig, a darázscsípéstől a
diktátorok rémületéig, vagy egy sodródó platánlevél nyomán képes maga előtt
látni a költözködő halál árnyékát is.” A jellemzés a monográfia szerzőjére
is illik. Görömbei úgy látja, a Csoóri-vers jellegzetes közérzetvers: „a lét
sűrű pillanatait ragadja meg a maguk titokszerűségében. Ennek a titoknak az
»érzéki metaforája« a vers.” E megállapítást olvasva lehetetlen nem gondolnunk
Mészöly Miklós esszéjére, A tágasság iskolájára, melyben a közérzetről mint
utolsó összegzőről beszél, minthogy ez „az igazán teljes tükre annak a
maradéktalanul le nem fordíthatónak, amiben szüntelenül vagyunk”.
Az életmű egyik legnagyobb teljesítményével, az esszéírással önálló fejezet
foglalkozik Görömbei András könyvében. „Az esszé az író számára alkalom
valamely fontos igazság kimondására” – írja a szerző, aki minden bizonnyal nem az
egyetlen igazságra gondol, hanem arra, hogy a teljességet sugalló tárgyi gazdagság, a
megközelítések sokfélesége az igazságok hálózatát képes megteremteni. Görömbei
áttekinti Csoóri esszébirodalmának legfontosabb témáit, motívumait, dinamikát és
statikát egyszerre érzékeltet. A Tenger és diólevél című gyűjteményt
„világképösszegző esszéregénynek” nevezi, melyben olyan csomópontok vannak,
mint a népi kultúra új megvilágítása vagy az ars poetica megfogalmazása.
Előbbiről írja Görömbei: „A Szántottam gyöpöt szétoszlatta a népköltészet
egyszerűségének és együgyűségének tartós mítoszát, s használható szempontokat
adott a magyar líra Juhász Ferenc és Nagy László fémjelezte új útjának
megértéséhez...” A kötet Csoóri költészetértelmezéseiből „a mélyen megélt
ambivalenciát”, a „világ birtokbavételének, otthonossá tevésének drámáját”
emeli ki. A képek ereje című esszéből találó mondatokkal jellemzi Csoóri
költészetfelfogását: „Az egyszeri helyzet, az egyszeri kép azzal ébreszti föl a
végtelenség képzetét, hogy lezárt és öntörvényű, mint maga a világ. A huszadik
századi költészetben a kép, a mítosz azért is kaphatott újra nagy szerepet, mert a
XIX. századra oly jellemző élményszerűség, a csattanókkal és fordulatokkal élő
szellem alkalmatlanná vált az újfajta összegzésre.”
Görömbei András meggyőzően mutatja ki Németh László gondolkodásának ösztönző
erejét, de arról is beszél, hogy Csoóri mit adott hozzá – például a bartóki
modellhez. Néha fenntartásait sem hallgatja el: „A bizonyítás lendületében olykor
egyszerűsít, bonyolultabb tényeket egy szemléleti jelleg megragadása végett
összevon.” A korrekciók sora persze tovább folytatható. Vajon igaz-e, amit Csoóri
Kosztolányi-esszéjében olvasunk? Hogy Kosztolányi közéleti irodalom elleni
kirohanásaiban valami mélylélektani dac fejeződik ki? Nem inkább a másféle, a nem
közvetlenül politizáló irodalom jogáért küzdött Kosztolányi?
Nem minden kajánság nélkül állapíthatjuk meg, hogy miközben a monográfia kényes
műfajjá vált az irodalomtudományban, egyre több olyan tudományos mű jelenik meg,
amely a szűkebb tárgyra vonatkozó kérdés kimerítő tárgyalására vállalkozik.
Görömbei András nem tagadja az egységes szerzői individuum létét, s hiszi, hogy
létezik az életművet oksági funkcióba léptető kontextus. Pályáját kezdetektől
végig kísérik – Sinkától, Sütő Andrástól Nagy Lászlóig – a monográfiák.
Nem is szólva a határon túli magyar irodalmak (a romániai, az akkor még
csehszlovákiai) monografikus feldolgozásáról.
A földből ilyenkor című új versében írja Csoóri Sándor:
De jaj nekünk,
minket csak régi,
krónikás képeken
és lepattogzott freskókon szeretnek látni glóriával,
ahogy épp lépünk a fénykazlak felé,
s mielőtt odaérnénk,
eltűnünk a beomló fallal együtt.
Görömbei András könyve nem ilyen „krónikás képet” és nem „lepattogzott
freskót” ad, igaz, a beomló falak veszélyéről, látványáról sem hallgat.
(Kalligram)
Alföld, 2003
Olasz Sándor
Veres Péter (1897. január 6.–1970. április 16.) első művei az alföldi
parasztság mélyvilágából hoztak hírt, ahogy ő mondotta, „a földszinti
Magyarországból”, az uradalmi cselédek, kubikusok, alkalmi munkások életéből.
Tömörkény István és Mórisz Zsigmond már rajzolt néhány emlékezetes képet erről
a társadalom alatt élő rétegről, ennek szokásairól, életmódjáról és
gondjairól, a teljes valóságot azonban először alighanem Veres Péter mutatta be.
Hatalmas tapasztalat birtokában nyilatkozhatott meg, maga is ebből a világból
származott, hosszú évtizedeken át ennek a világnak a sűrűjében élt.
Zsellérsorból küzdötte fel magát irodalmunk tekintélyes képviselői közé, a
balmazújvárosi „gyepsor” népét kívánta képviselni a magyar közélet és
szellemi élet magaslatain.
Kemény fizikai munka közben szerzett műveltséget, mindig rengeteget olvasott.
Szépirodalmi munkáiban saját küzdelmes életéről és szülőföldjének népéről
adott szociográfiai megfigyelésekben is igen gazdag képet. Korai művei a népi
írómozgalom törekvéseihez igazodva hívták fel a figyelmet az alföldi
szegényparaszti társadalom nyomorúságos életére és jogfosztottságára,
egyszersmind a paraszti életforma derűjét is kifejezték. Gyepsor című
novelláskötete és Számadás című regénye kendőzetlen valóságábrázolással
örökítette meg a paraszti életformát, Az Alföld parasztsága és Falusi krónika
című munkái a „népi szociográfiák“ közé tartoznak, A Balogh család
története című háromkötetes regényében már idősebb korában adott összegző
képet arról a falusi életről, amelyet időközben elsodort a történelem.
Szépirodalmi műveinek, szociográfiai és politikai írásainak nemcsak szociális,
hanem erkölcsi és (talán így lehetne mondani) „kultúrkritikai” célzata is volt.
Veres Péter az alföldi, kálvinista „rideg” paraszti életvitelt, munkamorált és
közösségi magatartást állította eszményként olvasói elé, bizalmatlanul tekintett
a városi társadalomra, a szegényparasztság helyzetének javításában csak a
szervezett ipari munkásságot és a népi származású értelmiséget tartotta igazi
szövetségesének. Mindez erőteljesen jutott kifejezésre azokban a műveiben, amelyek a
harmincas évek és negyvenes évek fordulóján eszmeteremtő igénnyel és
publicisztikai szenvedéllyel beszéltek a nagybirtoknak és a nagytőkének
kiszolgáltatott magyar társadalom gondjairól, és kíséreltek meg politikai
stratégiát adni a radikális szociális és politikai reformok híveinek.
Ebben az időben négy egymást követő könyvének – Szocializmus és nacionalizmus
(1939), Mit ér az ember, ha magyar? (1940), Népiség és szocializmus (1942), valamint
Parasztsors – magyar sors (1943) – tanúsága szerint azon fáradozott, hogy
összebékítse a szocializmus és a népi mozgalom által képviselt agrárdemokrácia,
agrárszocializmus tanításait. A XX. század két nagy eszmeáramlatát a
szocializmusban és a nacionalizmusban látta, ezeket kívánta közös nevezőre hozni
abban a meggyőződésben, hogy a magyarság nemzeti fennmaradását csakis a kétkezi
dolgozó nép, mindenekelőtt a parasztság szociális, politikai és kulturális
felemelkedése teheti lehetővé, és ez a felemelkedés csak egy közösségi
társadalomban történhet meg. Természetesen az általa képviselt „szocializmus”
nem volt azonos a szélsőbaloldal szovjet típusú szocializmusával, ahogy a
„nacionalizmusról” kialakított képe sem jelentette a nemzeti felsőbbrendűség
téveszméjét, és nem kívánta megsérteni más nemzetek érdekeit. Veres Péter a
„szocializmusban” a közösségi társadalmat, a „nacionalizmusban” pedig a jogos
nemzeti érdekek szolgálatát látta.
A nacionalizmus és a szocializmus tanításainak közös eszmeiségbe foglalása, midőn
erre Veres Péter kísérletet tett, természetesen nem volt veszélytelen feladat,
minthogy az „ideológus” a német nácizmus rasszista eszméivel is érintkezhetett
volna. Veres azonban mindig élesen elhatárolta magát a szélsőjobboldal
ideológiájának mind német, mind magyar változataitól. Erős paraszti kötődése,
illetve széles körű olvasottsága megóvták attól, hogy a „völkisch” ideológia
valamiféle magyar változatának kidolgozója vagy híve legyen. A népiíró
mozgalomban, így az 1943-as Szárszói Találkozón vállalt szerepe különben is annak
a „harmadik útnak“ a hívei között jelölte ki helyét, amely egyaránt
elutasította a szélsőjobboldalon és a szélsőbaloldalon tapasztalt emberellenes és
diktatórikus ideológiát, és a magyar agrárszocialista mozgalmak hagyományai nyomán
a nemzeti érdekeket érvényesítő parasztdemokráciában látta az ország jövőjét.
A Mit ér az ember, ha magyar? (a cím nyilvánvalóan Ady Endrétől, Az ős Kaján
című költeményből való) valójában ezeket az eszmei szándékokat követte, midőn
valamiféle társadalomelméleti kézikönyvet vagy inkább nevelési programot kínált
fel olvasóinak. „Ennek a könyvnek – írta Veres Péter munkájának első lapján
– tulajdonképpen az volna az igazi célja, hogy »mit ér az ember, ha paraszt?«, de
az a sajátos magyar szemérem, ami bennünket, magyarokat, különösen parasztokat,
mindenki mástól megkülönböztet, engem is visszatart a mai parasztkodó világban
ettől a feltűnő címtől. Különben magam is, mások is azt hirdetjük, hogy a
parasztság az igazi magyarság, s hogy a parasztságban van az igazi jövő – akkor
hát így is jól van.”
A könyvnek címezettje is van, alcíme így hangzik: Levelek egy parasztfiúhoz. Veres
Péter azokhoz a tehetséges paraszti származású fiatalokhoz szólt, akik a harmincas
évek második felében – egyrészt a népi mozgalom hívó szavára, másrészt az
akkori kormányzat „tehetséggondozó” programjainak keretében – indultak el a
magasabb iskolák, az értelmiségi pályák felé, azzal a nyilvánvaló szándékkal,
hogy majd a paraszti rétegek önszerveződésének és felemelkedésének vezetői
legyenek. Ezek a parasztfiatalok kaptak később, már a háború után szerepet a népi
kollégiumi mozgalomban, a Parasztszövetségben, a Nemzeti Parasztpártban és
természetesen a kommunista pártban is (ez utóbbinak „nemzeti” szárnyát alkotva,
amely az ötvenes években élesen szembekerült a Rákosi-féle vezetéssel, 1956-ban
pedig a forradalom oldalára állt!)
Veres Péter valójában az ő számukra kívánt tanítással szolgálni: „ezek a
levelek – olvashatjuk – nemcsak az én gondjaimat mondják el, hanem azoknak az
útját akarom könnyíteni, akik már elindultak a Gondolat vagy a Hatalom felé. A
tapasztalat és a gondolat sohasem helyettesítheti a cselekvést, de a cselekvés felé
vezető úton az előttünk járók tapasztalatai és gondolatai azok a lépcsők,
amelyeken az éber szellem mindig-mindig feljebb hág.” Midőn a könyv szerzője ezeket
a sorokat papírra vetette, bizonyára nem sejtette, hogy alig néhány esztendő múltán
egy kormányzati szerepet kapó, országos politikai párt vezetője és a kormány egyik
minisztere lesz. Nem politikai programot kívánt adni, hanem eszmei és erkölcsi
stratégiát, és nem a hatalom ügyeiben eligazodó politikus, hanem az ifjú nemzedékek
orientálására vállalkozó pedagógus szerepét választotta. Könyve valójában azt a
hagyományt újította fel, amelyet több mint száz esztendővel korábban Kölcsey
Ferenc nevezetes Parainesise kezdeményezett. Szándéka nem annyira politikai, inkább
pedagógiai volt: oktatni és nevelni akart.
A könyv mögött álló távlatosabb szándékokat három évtizeddel később (már az
író halála után megjelent) Szárszó című kis könyv világította meg. Itt a
következők olvashatók: „A sokat emlegetett ösztönös taktikai érzelem íratta
velem ezeket a könyveket, különösen a leghatásosabb és legtöbbet vitatott Mit ér
az ember, ha magyar?-t. Én holtbiztosra vettem, hogy a németek nem nyerhetik meg ezt a
háborút sem, akármeddig tartson is, az egész világ ellen. [...] Hittem hát, hogy
eljön a mi időnk, de tudtam, hogy éretlenek és készületlenek vagyunk hozzá. A
balgatag jóhiszeműség és az ösztönszerű gyanakvás szélsőségeiben leledzünk.
[...] A könyv célja hát – nem kitervelten, hanem ösztönös megszerkesztésben –
az volt, hogy a mozgalmi élettől és a politikai eszméktől távol álló
parasztfiatalok számára (hogy ez a forradalmi felkészülés ne csak hivatásos
politikusok szövetsége legyen) mintegy forradalmi-politikai, de egyben
»guvernamentális«, önmagunk kormányzására érlelő eligazítást adjak. Úgy
éreztem, hogy én tudok, mert úgy vagyok fölötte a napi politikának, mint ahogy a
nép alatta van. Csak az önfenntartásunk szempontjából nézem. Mentől több érdemes
ifjút visszatartani a fasizmustól és a németekre való felnézéstől... A parasztok
közül eddig csak a kótyagosok és a minden koncra rászálló piaci legyek meg a puszta
létezés legalsó határán vegetáló és egyben balgatag hóttszegények lettek
nyilasokká [...] A nemzet zöme [...] a megkövült bizalmatlanságával várja, hogy
honnan és mikor szakad rá az ég. Hát ne várja, hanem készüljön is rá.”
Ennek a felkészülésnek, pontosabban felkészítésnek az útmutatója kívánt lenni a
Mit ér az ember, ha magyar? A negyvenkét levélre, azaz fejezetre osztott pedagógiai
útmutató a két világháború közötti magyar társadalmi berendezkedés
jellegzetességeit, a politikába keveredő emberek válfajait és a kívánatos
átalakulás–megújulás erkölcsi stratégiájának követelményeit veszi sorra. Ily
módon értekezik a parasztságról, az ipari munkásságról, az értelmiségi
ifjúságról, a magyarság szomszédairól és a velünk együtt élő nemzetiségekről
(a könyv írása idején az 1938–1939-es határrevíziók következtében
Magyarországnak ismét számottevő nem magyar nemzetiségű lakossága volt), majd a
magyar nyelvről, népdalainkról, irodalmunkról, a magyar képzőművészetről („ami
még nincs” – teszi hozzá bizony igaztalanul!), az őstehetségekről („akik már
vannak”), a nemzeti színjátszásról, ezt követve a szerelmi kapcsolatról, a
házasságról. Mindezekről a kérdésekről azoknak a nézeteknek a nyomán beszélt,
amelyeket szépirodalmi, szociográfiai és publicisztikai munkáiban is következetesen
képviselt. A levelek sora bizonyos rendszerességet mutat azoknak az eszméknek,
gondolatoknak a kifejtésében, amelyeket Veres Péter részben a szocialista, részben a
„harmadikutas” népi ideológia révén alakított ki. Ezt a rendszerességet töri
meg némileg az, hogy a háborús cenzúra törölte a középosztály kritikáját adó
kilencedik fejezetet.
A Szárszó-könyv figyelmeztet arra, hogy a Mit ér az ember, ha magyar? tulajdonképpeni
mondanivalója a huszadik levéltől kezdve bontakozik ki igazán. Ennek a levélnek a
címe: Arról, hogy a magyar nép jelleme és tehetsége milyen rendben
érvényesülhetne. Veres Péter itt kívánja megadni nemzetpedagógiai
vállalkozásának igazi magyarázatát. Először is azokkal száll vitába, akik szerint
a nemzet felemelkedése érdekében végzett erőfeszítések valójában olcsó
„magyarkodások”, ráadásul az a gyanú vetül rájuk, hogy a korszak kártékony,
jobboldali nemzetieskedésének tesznek engedményeket. Ezt a gyanút őszinte szocialista
meggyőződésének hangsúlyozásával hárítja el. „Ne hidd hát – hangzik
okfejtése —, hogy a könynyebb végét kerestem. Ellenkezőleg: kettős terhet vettem
magamra. Osztályomhoz is hűnek kell maradnom, de magyar fajtámhoz is hűnek kell
lennem. Ráadásul el kell viselnem mindkét csoport gyanakvását. [...] Ráadásul az is
nehezíti a dolgomat, hogy még csak azzal sem áltathatom magamat, hogy a két mozgalmat,
a lelkes magyarok és az őszinte szocialisták táborát összehozom. Nagyon jól tudom,
hogy ezt csak a történelem hozza meg, az sodorhatja őket össze. Szavakkal az
osztálykülönbségekből eredő idegenkedést nem lehet feloldani.”
Ezt követve vet számot – az ismeretes „rideg-paraszti” mentalitás és
erkölcsiség nyomán – a magyar nép „jellemének és tehetségének”
természetével. Megállapítja, hogy a magyarság nemigen alkalmas a kereskedelemre és a
hivatali munkára, ezek mögött a megállapítások mögött az a bizalmatlanság
munkál, amelyet Veres Péter eredendően érzett a városi civilizációval, a
polgársággal, illetve a középosztállyal szemben. „Azok az erények – mondja —,
amelyek az emberiség fennmaradásához nélkülözhetetlenek, a munkaerények és a
közönséges társas emberi erények megvannak bennünk. Csak a politikai, közösségi
tapasztalataink hiányoznak belőlünk, és az üzleti szellem.” A levelek írója
ezért arra kívánja ösztönözni fiatal olvasóit, hogy sajátítsák el a közösségi
élet, a közösségi társadalom szervezése és vezetése tekintetében
nélkülözhetetlen készségeket. Ezért szögezi le: „Hogy [...] mi, alul levő
paraszt-magyarok méltók legyünk [...] a követelt munkához, bizony, sokat kell
tanulnunk.” Az ezután következő huszonkét levél ezért a tanulási folyamat
közösségi stratégiáját írja le.
Veres Péter „paraszti Parainesise” ennek a stratégiának a kidolgozása során
beszél a „magyar megújulásról”, a hatalomról, az akaratról, a cselekvésről,
„az igazi vezér és a közönséges politikus közötti különbségről”, a
„kollektív lelkiségről”, „az ösztön és a tudat kölcsönhatásáról”, a
„bátorságról és a gyávaságról”, a „tömegek állhatatosságáról és
nádszálhajlékonyságáról”, a „tömegek feledékenységéről és
hálátlanságáról”, „a nép neveléséről”, majd a népvezéreket megkísértő
politikai és erkölcsi vétkekről. Ez utóbbi leveleknek már kifejezetten
erkölcsnevelő szerepük van, s Veres Péter ezekben arra törekszik, hogy a
felszabaduló és felemelkedő parasztság reménybeli vezetői mindig szilárd
közösségi elkötelezettséggel szolgálják a választott ügyet, s hogy
tevékenységüket sohase vezérelje az érvényesülés, a hatalom vágya. Persze mint
minden erkölcsi tanításban, különösen a XX. századi politikai kurzusok erkölcsi
nihilizmusának körülményei között, Veres Péter „paraszti Parainesisében” is
igen sok naivitást találhat a mai olvasó.
Végül a negyvenkettedi, vagyis utolsó levél: Arról, hogy mit is ér hát az ember, ha
magyar? az egész munka végső következtetéseit vonja le. Erre a személyes,
egyszersmind közösségi kérdésre az író a következő módon válaszol: „Annyit,
amennyit megvalósít önmagából. Annyit, amennyit becsületben, bátorságban,
okosságban, emberségben adni tud a világnak.” Ehhez azután
zárókövetkeztetésként még hozzáteszi: „E levelek célja az volt [...], hogy a
hiányzó magyar közösségi, politikai gondolkodás kialakulásához élményeimmel,
tapasztalataimmal én is hozzájáruljak. És az, hogy benned és minden cselekvő fiatal
magyarban a közösségi felelősség és az egyéni becsvágy közötti ellentmondásokat
felszínre hozzam. Képmutatók ne fogjanak hozzá a mi népünk megszervezéséhez,
ezekből elég volt. Már láttak a mieink liberális képmutatókat, függetlenségi
képmutatókat, keresztény nemzeti képmutatókat és újnacionalista képmutatókat is.
Másforma elvekre és másforma emberekre van szükség. Nem koncpolitikusokra, nem
fizetési osztálylétramászókra, nem igazgatósági tagságvadászokra, hanem hősökre
van szükségünk.”
Veres Péter nevelő szándékú leveleinek írása során a jövendő feladatait
kívánta rögzíteni, s arra későbbi életrajzírója, Bata Imre hívta fel a
figyelmet, hogy ennek során mennyire nem érdekelte „a kialakult világhelyzet”, így
a már zajló háború és az ország kiszolgáltatottsága a náci birodalom
politikájával szemben. Valóban, a levelek írója mintha szem elől veszítette volna
saját korának aktuális kihívásait, inkább ideológiai tanítást adott, mintsem
történelmit és politikait, holott könyvének publicisztikai célzata volt. Bizonyára
ennek következtében érték a könyvet heves bírálatok: a kiváló baloldali festő,
Dési Huber István a magyar képzőművészetről írott fejezetet utasította el, a
harcostárs Illyés Gyula pedig azt kifogásolta, hogy véleménye szerint Veres Péter
engedményeket tett a mindenkori populizmusok kollektivista frazeológiájának, és
gondolatmenetének középpontjába mintegy a hatalom megszerzésének követelményét
állította.
Illyés bírálata a legkevésbé sem volt gyengéd. „Bevallom – írta –, a könyv
olvasása közben nemegyszer visszafordítottam a címlapot: valóban a te neved látom
ott, Péter? Hogy pirítsak rád közös múltunkkal? [...] Ily könnyű elfeledni az ősi
népi tapasztalatot, hogy minden hatalom, a legkiseb is, egy falusi kisbíróé is
természeténél fogva megront? Hogy megront már az utána való vágy is? Hogy a
»tömeggel« a feladat csak az emberiesítés lehet: az egyének szabad és egyenlő
függetlenítése?” Veres Péter akkor vitába szállt Illyés véleményével,
később, már a háború utáni korszak keserű tapasztalatainak birtokában talán
igazat adott neki: hiszen mint parasztpolitikusnak, neki is érzékelnie kellett azt, hogy
az uralomra jutó kommunista hatalom milyen cinikus módon rombolta le egy közösségi
társadalom létrehozásának esélyét, és sértette meg a magyarság érdekeit.
Hitel, 2003
A magyar és az egyetemes történelemben is csak ritkán talál példát a historikus
moralitás és politika olyan mély harmóniájára, amilyet az ő élete példáz.
Európa 19. századi történelmén olyan politikusok hagytak maradandó nyomot, mint
Napóleon, Metternich, Viktória királynő, a Szent Szövetséget vizionáló Sándor
cár, Bismarck és Cavour. Tevékenységük és az általuk megindított politikai,
társadalmi folyamatok hozadékaként megszületett az angol és a francia
gyarmatbirodalom. Világhatalommá vált Oroszország. Létrejött az egységes Német-
és Olaszország. A görögök kivívták a függetlenségüket, a Balkán kivált a
török birodalomból, és sorra megalakultak a magukat függetlennek vélelmező
nemzetállamok.
Művészetben, irodalomban, zenében eluralkodott a hőskultusz. Operák, nemzeti drámák
dicsőítették a hazáért hozott áldozatot, és ideállá vált a cselekvő, minden
nehézséget legyőző hős. A transzcendencia perifériára szorult az emberek
tudatában, s elbizakodottan hitte az értelmiség, hogy a tudomány és a liberális
ideológia megtermi a szabadságot, s ez végső választ fog adni az emberi történelem
minden kérdésére, száműzve a nyomorúságot és a kiszolgáltatottságot
köznapjainkból. Soha olyan kultusza nem támadt a nemzeti nyelvek ápolásának,
tudományos művelésének, mint ebben a században. Nemzeti színházak, nemzeti
múzeumok, népképviseleti nemzeti parlamentek kezdték meg működésüket. Mindenki a
jó és a szép diadaláról álmodott, és boldognak hitték magukat az új nemzetek.
Megingathatatlannak hitt törvényeket produkáltak a fizikusok, a természettudósok. Az
élettudományokban megszületett az evolúciós elmélet. Tombolt az ipari forradalom, s
a technika csodái elbizakodottá tették az értelmiségieket. Nagy akarásokkal és
optimizmussal telt meg a világ. Csak a magyarokat gyötörték végzetes kétségek.
Kronológiailag majdnem abban az időben, amikor az első gőzhajó megkezdte utazását
az óceánokon, amikor Angliában vaspályára tették a gőzgépeket, Magyarországnak
és a magyarságnak halált jósolt Herder. Úgy vélte, hogy a Kárpát-medence
rokontalan nemzetének a gazdasági, katonai és szellemi teljesítménye oly mértékben
lemaradt Európától, nemzeti ereje annyira lehanyatlott, hogy kényszerűen fel kell
oldódnia az őt körülvevő szláv vagy német tengerben. Ez a kívülről jött
borzalmas jóslat felborzolta a magyarság legjobbjainak az idegeit, és lelkileg is
megkínozta a lassan önmagára ébredő magyarság szellemi elitjét. Csokonai lelke még
telve volt optimizmussal, Berzsenyi lelki szemei előtt azonban felsejlett az
erkölcséből kivetkezett nemzet pusztulása. Kölcsey a Himnuszban 1823-ban még
áldásért, bőségért, jókedvért könyörgött a Mindenhatóhoz, de a viszonylag
rövid közéleti pályáján szerzett társadalmi tapasztalatai oly mértékig
elriasztották az áldáskéréstől, hogy 1838-ban már végzetes pusztulást doboltat a
Sorssal a magyarság felett. E tájon talán még ismerősek a Zrínyi második énekének
szomorú jóslásai:
És más hon áll a négy folyam partjára.
Más szózat és máskeblű nép...
Ezzel kronológiailag majdnem egy időben, 1836-ban Vörösmartyt is végzetes lelki kínok gyötrik a magyarság jövőjét illetően:
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor...
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
A nemzeti sorskérdések miatt zaklatott lelkek romantikusan felnagyított látomásai
ott munkáltak a prózaibb lelkületű emberekben is. Nincs most terünk a Széchenyit
Döblingbe kergető vívódásokkal foglalkozni. Wesselényi röpiratait –
Balítéletekről, Szózat... – sincs időnk elemezni. Témánk kapcsán azonban
szólnunk kell a romantikus hevülettől mentes Deák Ferenc magyarságképéről.
Ez a puritán, folyton anekdotázó, már harmincéves korában Öregúrnak titulált,
vaskos és lomha ember 1839. augusztus 14-én – időrendileg nagyon közel Kölcsey és
Vörösmarty kétségbeeséséhez – a következőket mondotta a magyarságról a
diétán: „A magyarnak honszeretetét sem a múltak lelkesítő emlékezete, sem a
hiúság, sem az önzés nem támogatják annyira, mint más nemzetekét. A hatalmas
Rómának és a szabad Görögországnak szabad polgárai lelkesedést meríthettek
hazájuk történeteiből. Büszkék valának nemzetök nagyságában és dicsőségében,
s érezték, hogy az ő hazájuk a legjobb, a legboldogítóbb. A francia, az angol
szintén lelkesedve tekintenek vissza történeteikre, s szintén érzik, hogy Európában
nincs haza, mely nekik annyi kényelmet, annyi szabadságot, annyi biztosságot nyújtana,
mint a maguké. A lángkeblű olaszt földúlt szabadsága romjai közt a klasszikai
hajdankor tüze lelkesíti; az oroszt legalább hazájának óriási nagysága emeli. De a
magyarnak mindezekből igen kevés jutott. Történeteink csak átok szülte
viszálykodásokra, csak életért és megmaradásért vívott véres harcokra mutatnak.
Kevés azokban a polgári erényeknek tiszta példája, kevés a fénypont, mely forró
önérzettel keblünket emelje. Hiúság nem kecsegtethet bennünket, mert hisz Európa
csak alig tudja létezésünket, s Afrikának számos coloniái tán ismeretesebbek más
nemzeteknél, mint honunk, melyet Ausztria termékeny, de míveletlen coloniájának
tekint a külföld. Jelenünk nem fényes, s nem annyira boldogító, hogy e részben más
nemzetekkel vetélkedhetnénk. Jövendőnk Isten kezében van, de hogy igen fényes
kilátásokat ígérne, azt elhinni csakugyan optimizmus kell, ámbár a jelennél jobbat
nem remélnünk lehetetlen.” A kép nem kevésbé lesújtó, mint Kölcsey vagy
Vörösmarty látomása, és nem kevésbé mély, mint a Széchenyit gyötrő rémálmok.
A csúnyácska haza felbomlásának, megsemmisülésének a réme, a magyar államiság
felbomlásának a veszélye meggyötörte Deák lelkét és értelmét is. 1842
novemberében vallomásos őszinteséggel tárta fel Tarányi Józsefnek az aggodalmait,
immár a magyar államot helyettesítő konkrét politikai formátumok felvázolásával.
Ez a magánlevél minden dokumentumnál jobban bizonyítja, hogy Deák Ferencnek
magánemberként és politikusként fixa ideája volt, hogy az „ausztriai Monarchia”
felbomlásával „Magyarország önállását s nemzetiségét halál fenyegeti”. Ezt
írta meg vallomásos levelében sógorának. A „nemzeti elv” európai
térhódítását érzékelve a magyar államiság jövőjét kétségbeejtőnek
vélelmezte. Hite szerinte az „ausztriai Monarchia” felbomlásával minden benne élő
nép nyerni fog, még az osztrákok is, mert a német államok között megőrizhetik
nemzeti létüket. Bár hessegetné, de a rémképek nem hagyták nyugodni: „Meg vagyok
arról... győződve: hogy a Monarchiát veszély, Magyarország önállását s
nemzetiségét halál fenyegeti...” – írta, s miközben Magyarország
feldarabolásáról töprengett, majdnem pontosan megrajzolta a trianoni határokat:
„Nézzünk bár az ausztriai birodalomnak földarabolására – invitálta sógorát a
térképhez – (...) Egyfelül Cseh- és Morvaország, a magyarországi tótok, Galícia
és Ladoméria együtt gyönyörű ország lenne (...), másfelül Carinthia, Carniolia,
Dalmácia, a tengermellék, a határőrség, Horvátország a Magyarországnak alsó
részein egy csomóban lakó rácok és egyéb szlávok... S e kettő, ha külön ország
volna is, egymással szövetségben állana... Igaz – tért át Magyarország
jövőjére –, hogy Magyarországnak magyar tartományai semmivé lennének
önállásukra s nemzetiségökre nézve, de hiszen ezekkel Európa mit gondolna? Sem
számuk, sem politikai fontosságuk, sem műveltségük, sem kereskedésök nem olyan,
hogy ezáltal más nemzetek simpathiáját bírnák... Úgy bánnának velünk, mint tört
számokkal, s oda vetnének bennünket, hová mintegy adjustatio gyanánt jobbnak
látnák.”
Sem a reformkorban, sem a kiegyezést megelőző években nem látta biztatóbbnak a
magyar államiság és benne a magyar nemzet jövőjét. Az 1860-as nevezetes bécsi
audienciát követően – a nemzeti és uralkodói akarat szembenállását tapasztalva
– ismét sógorának, Tarányi Józsefnek vallotta meg félelmeit: „vulkán fölött
ábrándozunk s mulatjuk magunkat rózsa-álmok képeivel”, holott valós tényként
fenyeget „bomladozása, szétmállása Magyarországnak is, a birodalomnak is”.
Ezekben a végzetes helyzetekben Magyarország és a magyarság számára csak egyetlen
menekvést látott: „a népet, melyet e nemzethez, ezen nemzeti önálláshoz sem
szeretet, sem nemzetiség, sem bizalom, sem anyagi s erkölcsi jólét nem kötnek, a
polgári jogok megosztásával kapcsolni e hazához, hogy oka legyen védelmezni ezen
állapotot, melynek változásával ő is csak veszthetne, de semmit sem nyerhetne”.
Deák Ferenc politikusi pályája egy-két év híján félszázadot ívelt át. Zala
megyében kezdte közéleti tevékenységét, ahol 1824-től vállalt fizetés nélküli
tisztségeket. Volt tiszteletbeli alügyész, közgyám, huszonhat éves korától
táblabíró. Az 1831–es kolerajárvány idején hónapokig saját kezűleg vezette Zala
megye bizottsági üléseinek a jegyzőkönyvét. Az 1832 novemberében diétai követté
választott testvére, Deák Antal helyett – mint helyettes (surrogatus) alispán –
irányította Zala megye közéletét. 1833. április 15-én választották
országgyűlési követté, a Pozsonyból távozó bátyja helyett. Ekkortól –
megszakításokkal – 1873-ig vett részt az ország közéletében.
Tematikusan rendszerezett politikai programot – az Ellenzéki nyilatkozatot kivéve –
sohasem fogalmazott, de megnyilatkozásaiból, a politikai viták során körvonalazott
nézeteiből egyértelműen kiolvasható, hogy a „teljes jogegyenlőség alapján”
óhajtotta „kifejteni s biztosítani alkotmányos életünket”, ahol a „polgári
jogok teljes élvezetére nézve sem vallás, sem nemzetiség a hon polgárai között
különbséget ne tegyen”. E téren – ezt politikai retorikájában többször
hangsúlyozta – az Egyesült Államok alkotmányos berendezkedését tartotta
ideálisnak, ahol az állam csak a legszükségesebb esetben avatkozik az emberek
életébe, és amellett, hogy megvédi őket, a legteljesebb szabadságot biztosítja
számukra. Végkifejletében hasonló állapot megvalósítását célozta meg
Magyarország lakói számára is. Volt azonban annyi érzéke a társadalmi, politikai
és történelmi mozgások, folyamatok és állapotok elemzéséhez, hogy belássa: a
történelmi hagyományokkal és szervesen építkező társadalmi hierarchiával
rendelkező országok ezt az állapotot csak fokról fokra, reformot reform után
megvalósítva közelíthetik meg. Meg volt róla győződve, hogy a szabadságnak ezt a
fokát és a társadalmi berendezkedésnek, hatalomgyakorlásnak ezt a kívánt és
ideálisnak vélt állapotát – az eszmék és ideák mellett – a történelmi,
társadalmi hagyományokból is építkező Magyarország csak hosszú, a rétegérdekeket
folyton egyeztető küzdelemben valósíthatja meg. Ezért volt a fontolva, de folyton
építkező reformok híve.
Tudta, hogy a teóriák, a vágyak , az utópiák és a társadalmi valóság között
óriási szakadék tátong, amit képtelen egyetlen ugrással átívelni a magyarság.
Ebbeli nézetét egyik parlamenti beszédében meg is fogalmazta. „Fájdalom –
mondotta – a törvényhozót nemcsak az okoskodás higgadt fonala, hanem az élet és
annak körülményei, s az emberiségnek sajátságai is vezérlik... Jaj annak a
törvényhozásnak – mutatott rá a radikalizmus és a kiérleletlen utópiák
veszélyeire –, mely ideális törvényeket alkot, melyeket az emberi élet naponkint s
a tapasztalás minden órán meghazudtol.” Meggyőződéssel vallotta, hogy nem elég a
törvényeket megalkotni, azokat a társadalomnak adaptálnia is kell. Politikai
taktikáját erre a felismerésre építette. Ennek a lényegét már 1832-ben megírta
Vörösmartynak: „ne akarjuk a százados tölgyet éles nyelvünk egyetlen vágásával
ledönteni, mert a mértékletes (!) erőlködés szándékunk tisztaságát ejtené
gyanúba... Felette hibázik... azon hatalmas, ki Nemzetének szellemén fellyülemelkedve
mindent egyszerre kívánna eszközlésbe venni, amit fellengző lángelméje jónak lát,
(...) nem figyelmezve sok ezer másokra, kiket az önhaszon még most földhöz
láncol...”
Ez a „mértékletes” haladásra épülő taktika azonban nem jelentett nála
tespedtséget, tétovázást és bizonytalankodást. Szigorú etikai parancs volt
számára, hogy „a haza nagyságának s a nép szorgalmának kifejtésére” minden
törvényes lehetőséget és alkalmat fel kell használni, mert – ahogyan fogalmazott
– „amelyet erre használni elmulasztunk, minden pillanat, melyben ezt eszközölni
késünk, viszszahozhatatlanul elmerül az örökkévalóság tengerébe, s minden
helytelen halasztás valóságos tolvajlás, mellyel a haza szent ügyét meglopjuk”.
Félszázadnyi időt átölelő – 1824-től 1875-ig terjedő – aktív politikai
pályáján mindig a fenti elvek vezérelték. A magyarság életének ebben a sorsdöntő
fél századában olyan nagy horderejű kihívásokra kellett választ találni,
amilyenekkel csak az államalapító Szent István és a másfél százados török elleni
harcok generációi kényszerültek szembenézni. Mint akkor minduntalan, most is a
magyarság sorsa, léte forgott a kockán. Gondoljunk csak a reformkori
országgyűlésekre, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcra, a
neoabszolutizmussal szembefordított passzív rezisztenciára, az 1859–1861-es
válságos esztendőkre, a kiegyezésre, a modern magyar polgári állam
alaptörvényeinek – nemzetiségi, népiskolai törvény, a horvát–magyar kiegyezés
– meghozalatára.
A nagy idők, a sorsdöntő események nagy formátumú politikusokat és cselekvő
hazafiakat vezényeltek a magyarság küzdelmeinek az élére. Elég a legnagyobbakat
megemlíteni a pályatársak közül: Széchenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Wesselényi,
Kossuth, Petőfi, Arany, Jókai, Kemény Zsigmond, Szalay László, Görgey, Eötvös
József, Andrássy Gyula, Tisza Kálmán... A perifériára szorult provinciális magyar
élet európai léptékű gondolkodói és cselekvői. Közülük a történetírók,
Szekfű Gyula Széchenyit, Szabad György Kossuthot István királyhoz szeretik
hasonlítgatni. Ne vitassuk most a hasonlítgatások jogosságát, a gondolatok,
érzelmek, eszmék szárnyalását. Fogadjuk el a Szekfű Gyulától Hanák Péterig
ívelő értékelést, akik szerint a polgárosodásért folytatott küzdelem
legkiemelkedőbb egyéniségeitől – Széchenyitől, Kossuthtól, Wesselényitől –
Deák sok tekintetben különbözött. Koncepcióban, elméleti felkészültségben
elmaradt Széchenyi mögött: „kezdeményező tetterőben, forradalmi elszántságban”
nem ért föl Kossuthtal, Telekivel; filozófiai, eszmei vértezettségben Kölcsey
mögött állt. Különbözött tőlük abban is, hogy a magyar gazdasági és társadalmi
élet hosszú távon ható erőit ő a hagyományokhoz kapcsolta. A tradíciókat
következetesen bekalkulálta a politikai törekvések folyamatába. Nemcsak politikai
stratégiáját, de politikai taktikáját is hozzáigazította a nemzet, az ország
mindenkori adottságaihoz.
Deák tehetsége leginkább a liberális eszmék törvényi kodifikálása és a
társadalmi elvárások és ellenállások mértékének a felmérése, azok egyeztetése
terén mutatkozott meg. Az ideális és a lehetséges között mindig ő találta meg az
ország, a nemzet sorsát előrevivő kompromisszumot. A nemzet számára ideálisként
megvalósítandó amerikai demokráciához vezető politikai küzdelemben a legkisebb
eredményért is hajlandó volt küzdeni. Örült minden előrevivő parányi lépésnek,
jött légyen az a kormánytól vagy az ellenzéktől, mert úgy vélte, a kor
szelleméhez igazodó törvények éltetik és erősítik a nemzetet. Hozzájárulnak egy
majdani demokratikus berendezkedésű magyar jogállam megteremtéséhez.
Személyét az 1830-as évek közepétől – annak ellenére, hogy soha nem törekedett
vezérségre – mellőzhetetlennek tartották a kortársak minden fontosabb politikai
kérdés megvitatásánál. Az 1843–1844-es diéta idején titokban keresték fel
Pozsonyból tanácsait kérni. Amikor Magyarország polgári átalakulása forradalmi
útra terelődött, üzentek érte Pozsonyból: mérce volt az ő álláspontja.
Félszáznál több követ bizonyította aláírásával, hogy a polgári átalakulás
alaptörvényeinek megszerkesztésénél elengedhetetlennek tartják mérlegelő, elemző
vénáját. Batthyány Lajos nem volt hajlandó nélküle minisztériumot alakítani.
Deák vívódó alkat volt. Kevesen voltak, akik következetesebben és az övét
meghaladó bátorsággal néztek szembe hagyományainkkal, az ország jelenéből
kalkulálható jövővel. Ugyanakkor mértéktartó volt. Ha eredményt ért el, nem
törekedett több vívmány szentesítésére, mint amennyit az adott pillanatban a
társadalom megrázkódtatás nélkül be tudott fogadni.
Kifinomult történelmi érzékéből fakadt a jogfolytonossághoz való ragaszkodása.
Meggyőződése volt, hogy az országgyűlésen a király és a nemzet kölcsönös
megegyezésével hozott törvények tükrözik a nemzet önállóságát, politikai
törekvéseit, gazdasági, társadalmi erejét, és hogy mindezek szükségből
fogalmazódtak meg. Létezésük nemcsak az embereket, a társadalmi viszonyokat
formálja, hanem befolyásolja a társadalmi cselekvést is, s amellett, hogy tükrözik
az ország állapotát, tendenciát is kifejeznek. Ezért kereste kitartó szorgalommal a
közjogi törvények előzményeit a magyar jogalkotás múltjában.
Politikusi pályáján saját személyének tulajdonította a legkevesebb fontosságot.
Anyagi előnyöket sohasem fogadott el. A politikát szolgálatnak tekintette. Meggyőzni
akart. Tartózkodott a frázisoktól, a korában divatos szóképek, romantikus metaforák
használatától. „Szónoklatának fő eleme az erős logika volt – állítja Gyulai
Pál –, gondolatainak, kifejezéseinek bizonyos plasztikája” volt, nyelve a
„népnyelvbe gyökerezett”, és beszédeit körüllengte valamiféle „nemes
méltóság”: az egyszerűség és közérthetőség méltósága. Ezért nem avasodtak
meg országgyűlési felszólalásai máig sem. Deák – erényeivel és hibáival
együtt – azért emelkedett a 19. századi magyar történelem legjelentősebb
személyiségei közé, a magyarság akkori jelenére és jövőjére döntő hatást
gyakorló politikussá, mert a korabeli magyarországi társadalom derékba törtségére,
törekvéseinek felemásságára ő érzett rá leginkább.
Amint a szobrász vagy az építész alkotja a maga remekét, olyan gonddal és
igényességgel végezte Deák államférfiúi tevékenységét. Sohasem improvizált. Ezt
érezte meg Ady, amikor „profán gesztusú nagy poétának” nevezte, aki
„legjózanabbnak látszó alkotásai közben is az állandó poéta”.
Az 1832–1836-os országgyűlésre készülődés izgalmait, 1833 tavaszát-nyarát
leszámítva, a politikai életben való forgolódáshoz nem volt kedve. Részéről nem
szerepjátszás a magánleveleiben minduntalan visszatérő panasz és bosszankodás,
amiért belekényszerült a politikai élet forgatagába. Kényszer szülte politikus
volt. Becsületből, erkölcsi kötelezettségből vállalta a politikusi élet
gyötrelmeit. Legszívesebben az ország lakóit polgárosító társadalompolitikai
törvényekkel foglalkozott. Ha országgyűlési vitatéma volt a jobbágyfelszabadítás,
elemében volt. Az ősiség eltörlése mellett indulatosan is érvelt. A közterheket a
törvény megszületése előtt felvállalta. Küzdött a felekezetek
egyenjogúsításáért, a katolikus autonómia megvalósításáért. Társaival, főleg
Szalay Lászlóval az európai jogászok elismerését kiváltó büntető- és polgári
kódexet szerkesztett. Érveivel és tekintélyével támogatta Eötvös József
népiskolai és nemzetiségi törvényjavaslatát. 1848 őszén a szőlődézsma és a
földesúri regálék megváltását célzó tervezetet készített az országgyűlés
számára. 1848 késő nyarán, kora őszén szerepet vállalt a horvát–magyar
megbékélést a két állam különválásának az árán is biztosító
törvénytervezet előkészítésében. Ha ilyen és hasonló kérdések kerültek
napirendre, elemében volt. A legkisebb sikert is tudta méltányolni, és irigység
nélkül engedte át másoknak az érdemet. Amikor az ő vezérsége mellett az
1839–1840–es országgyűlésen törvényt alkottak az önkéntes örökváltságról,
azt Kölcsey emlékének szentelte.
Tapasztalnia kellett azonban, hogy a rendiség felszámolása során a politikusok
minduntalan beleütköztek az uralkodóház, az örökös tartományok és Magyarország
közjogi kapcsolatát érintő kérdésekbe. Ennek a viszonynak a rendezetlensége 1848
szeptemberében hadi konfliktushoz vezetett. Az optimistább politikusok – részben a
német egység várható demokratikus megoldása kapcsán – a tiszta perszonáluniót
vélték megvalósíthatónak, s önálló hadseregről és pénzügyről álmodtak. Nem
volt idegen a gondolat Deáktól sem, de a korábban már említett félelmei miatt
mindvégig ragaszkodott az 1723-ban elfogadott Pragmatica Sanctióban rögzített
alkotmányos alapelvekhez, s amikor a konfliktus rendezésének tárgyalásos útja
lehetetlenné vált, félrehúzódott Kehidára. Nem tartott Kossuthtal, de az udvarral
sem. 1849-ben nem ment el Debrecenbe. 1850 áprilisában határozottan visszautasította
Anton Schmerling hívását, aki a magyar magánjog kérdéseiről óhajtott vele
gondolatot cserélni: „A közelmúlt idők gyászos eseményei után... lehetetlenség,
hogy én nyilvános ügyekben közreműködhessek” – üzente Bécsbe, az ország
elitjének adva példát a passzív rezisztenciából.
Az események és tények többnyire ismertek. Deák Ferenc 1854-ben Pestre költözött.
Ekkortól az ország központjából irányította a nemzeti erők összefogását. Az
1859-ben elmélyülő gazdasági és politikai válság, a hadsereg kudarca felvillantotta
az uralkodóval való megegyezés reményét, de a Habsburg-ház rövidlátó makacssága
ezúttal még kudarcba fullasztotta az 1861-es magyar országgyűlést. Csak Bismarck
szembefordulása Ferenc Józseffel hozta meg az uralkodó kiegyezési hajlamát.
1865–1867 között Deák politikai pályája a csúcsponton van. Alkotását, a
kiegyezést Európa-szerte dicsérték. Csak Kossuth öltötte magára Kasszandra
jósköpönyegét, és átkozta el a „deáki tettet”. A jóslás súlyossága máig
kísért. A tett nagysága pedig máig betakarja Deák Ferenc társadalompolitikai
küzdelmeit. A jogászok többnyire elismerőleg méltatják a polgári és
büntetőkódex tervezésekor megmutatkozó demokratizmusát, de a történészek
derékhada máig fanyalogva szól róla. Az európai integráció kapcsán mintha
oldódnának a kiegyezés körül burjánzó viták, és a publicisták, politikusok hada
kísérli meg kisajátítani történelmi érdemeit. Az indulatoktól mentes értékelés
azonban máig hiányzik a kiegyezésről éppúgy, mint Deák Ferencről. Az évfordulós
megemlékezések elősegítői lehetnek a jobb megértésnek, a higgadtabb
értékelésnek, de nem pótolhatják a meg nem született korszerű monográfiákat.
Ezúttal meg kell elégednünk annyival, hogy elismerjük: a 19. századi magyarság és a
polgári Magyarorság állami kereteinek, a kiegyezésnek a kimunkálása Deák Ferenc
műve volt. A nemzetállami dominancia jegyében el lehet vetni ezt az alkotást, az
európai integráció jegyében fel lehet magasztalni. Egyetlen dolgot nem tehetünk: meg
nem történtté nem nyilváníthatjuk. Szembe lehet vele állítani a 19. század
második felében a török fennhatóság alól szabaduló balkáni nemzetállamokat s a
dunai konföderáció torzult elvei alapján az első világháborút követően
megszülető délszláv királyságot s annak máig tartó háborús felbomlását.
Ha van a történelemnek értelme, csak egy lehet: egy–egy államalakulat mennyiben
segíti elő polgárai szabadságát és boldogulását. Mérje bár a száraz
racionalitás, az érzelemgazdag elfogultság, ha a hipotéziseket és utópiákat valós
értékükön kezeljük, s az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamainak félszázados
történelmét – lényegében ennyi időt ölelt fel a dualista korszak – górcső
alá veszszük, nem lehet kétséges az ítélet. A Deák által kegyetlen értelmi és
érzelmi szorításban, tekintélyelvű támadások sodrában kimunkált államkeret nem
volt ideális a Monarchiában élő egyetlen nép számára sem, de minden benne élő
etnikum, nép és nemzet, minden honlakos és polgár számára jobb volt, mint ami a
felbomlásával megvalósult. A Deák nevéhez fűződő történelmi tettet nem csak a
megálmodott utópiákkal, a fennhangon hirdetett jóslásokkal, a következményekkel és
a történelmi realitásokkal is lehet mérni. Annál is inkább jogosult ez a mérce,
mert az 1848-as törvényhozás társadalompolitikai vívmányait az a közjogi revízió,
amit 1867-ben megvalósítottak, nem annullálta, sőt megteremtette a lehetőségét azok
alkotmányos továbbfejlesztésének. E téren pedig – említettük már – Deák
mércéje az Egyesült Államok jogrendje volt. Nem rajta múlott, nem is az
osztrák–magyar kiegyezésen, hogy az utána következő generációk arra hivatott
politikusai sok-sok alkalmat elmulasztottak „a haza nagyságának s a nép szorgalmának
kifejtésére” használni, és a nemzet életének nagyon sok pillanata
„visszahozhatatlanul elmerült az örökkévalóság tengerébe...”
Deák Ferenc politikai pályáját tanulmányozva a történész nem kerülheti meg, hogy
a politikus mellett az emberről ne szóljon. A múló idő árjában vizsgálva a magyar
nemzet és Deák Ferenc végzetesen összefonódott sorsát, a kutató könynyű helyzetbe
kerül, ha megfogalmazódik a kérdés, hogy a politikus vagy az ember volt-e nagyobb és
következetesebb abban a félszázados küzdelemben, amit Deák a magyarországi
polgárosodásért folytatott. A magyar és az egyetemes történelemben is csak ritkán
talál példát a historikus moralitás és politika olyan mély harmóniájára, amilyet
az ő élete példáz. Nem büszkén, de határozottan elhárított magától minden
rangot, méltóságot, kitüntetést, pozíciót és anyagi előnyt. Már-már legendába
illik az a gesztus, ahogyan elfogadta Ferenc Józseftől a királyi pár fényképét, de
visszaküldte az azt keretező aranyrámát, az uralkodót se sértve, a megvesztegetés
mendemondájának is gátat emelve. Ezért-e vagy a nemzet és az uralkodó
összebékítését megköszönve, a mélységes küldetéstudattal felruházott Ferenc
József odatérdepelt a halott Deák ravatalához. Erzsébet királyné pedig szívből
megsiratta, és őszintén meggyászolta. Politikust is, embert is nagyot veszített
halálával a nemzet. Olyat, akinek jellemét és nagyságát csak Vörösmarty tudta
megragadni: „Ilyen emberre szükség van a világon – mondotta Deák Ferencről –,
nemcsak az országért, hanem azért is, hogy rossz óráinkban meg ne tagadjuk azon
állítást, hogy az ember Isten képére alkottatott.”
(Korunk)
Tőzsér Árpád kritikai írásaiban – az utóbbi tíz-egynéhány év során
közölt tanulmányait, kritikáit és jegyzeteit tartalmazza a kötet –
vezérmotívumként ismétlődik a szerző afölött érzett aggodalma, hogy napjaink
uralkodó vagy legalábbis hangerőben legharsányabb irodalomfelfogása, a Tőzsér
által a „posztmodern”, a „hermeneutika”, a „befogadásesztétika” és a
„dekonstrukció” kulcsszavaival jellemzett szemléletmód marginalizál, letagad és
elparentál jobb sorsra érdemes irodalmi értékeket, s jobb esetben is gyakran rajzol
méltatlanul egyoldalú torzképet a jelen és a közelmúlt jeles irodalmi alakjairól. A
gyűjtemény legtöbb darabjában ezért vegyül a – többnyire bölcsen ironikus hangú
– polémia az értékek felmutatásával, egyben ezen értékek érték voltának az
elemző bizonyításával, mintegy az uralkodó elméleti széljárás ellenében.
Mindevvel egyet is érthetünk: az értékek plurálisak (vagy legalábbis annak kellene
lenniük), a kánonok sokfélék (már ha szóhoz juthatnak). Ehhez az egyetértéshez
viszont Tőzsér kritikai írásai csupán felemás módon segítenek hozzá. Nem igazán
sikeres a kötet polémiája, azaz azok a fejtegetések, amelyek során a szerző maga is
elmélettel kíván az elméletnek visszavágni. A szerző elméleti kiindulópontjai –
vagy ahogy szakszerűbben mondanánk: előfeltevései – ugyanis gyakran támadhatók.
Hosszan fejtegeti például az újabb magyar költészet elfeminizálódását, amin
szemlátomást valamiféle „nőies” gyengeséget, akarathiányt, netalán gyávaságot
ért, szemben a kívánatosnak tartott „férfias” jelleggel. Nem kell feministának
lenni ahhoz, hogy belássuk: avult sztereotípiák állnak itt szemben egymással.
Ugyanilyen megvizsgálatlan módon bukkan fel A száműzött című, Illyés Gyula
ügyében szót emelő írásában az urbánus/népies szembeállítás: az uralkodó
elméleti széljárás gyanúsan – igaz, idézőjelesen – „urbánus” dolognak
találtatik. Sőt már-már összeesküvésnek: „Az Illyés-költészetnek … a dallama
ma is megszólalhatna bennünk, minden olvasóban, hogyha… hogyha el nem nyomná a
kánoncsinálók … érdes, ellentmondást nem tűrő hangja, vagy be nem lepné a
mesterségesen gerjesztett és fenntartott csend pora.”
Ugyanez az elméleti gyengeség mutatkozik meg Tőzsérnek a szövegében ott, amikor –
legalábbis a szóhasználat szintjén – szakszerű igyekszik lenni. Ennek – paradox
módon – az az oka, hogy a szerző a „jel”, „jelölő”, „jelentés”,
„szöveg” és hasonló szakszavakat gyakran használja ugyan, de mintegy költőileg:
azaz nem szaknyelvi jelentésükben, hanem metaforaként, a retorikus hatáskeltés
eszközeként. Ettől megállapításai, illetve megfogalmazásai – „a vers
sztalagmitként növekvő önszövege” például – gyakran szépek és emlékezetesek,
viszont nem sokat jelentenek.
Ez a költői érzékenység viszont nagyon is jól szolgálja az előbb említett
egyetértést, amikor Tőzsér a polémia tétjével: az írói-költői életművekkel
foglalkozik. Ilyen az a három költőportré, amely nyilván okkal került a kötet
élére: Orbán Ottó, Tandori Dezső és Lator László líráját elemzi bennük
Tőzsér. Ahogyan költészetük minőségét meghatározza, és ahogyan rangjukat
kijelöli, avval vitatkozni lehet ugyan, de megkerülni semmiképpen.
És számtalan remek gondolatot rejtenek, sokféle csemegét kínálnak a kötet többi
írásai is. Például újabb és újabb, friss összefüggésekben találkozunk Tőzsér
gondolkodásának egyik alapmotívumával, a közép-európaiság-gondolattal,
peremvidékiségnek és középpontiságnak eme paradox egybeesésével, érdekes
recenziót olvashatunk Závada Pál Jadviga párnája című regényének szlovák
fordításáról is – Tőzsér itt az interlingualitás és a fordíthatóság
kérdéseit érinti igen izgalmasan.
S polemista és a gyakorlati kritikus átadta a szót az irodalom tanárának: a recenzens
tanul, Márai Sándor első verseskötetéről tud meg újdonságokat, Nagy László
utolsó gyűjteményéhez kap új kulcsot, Tomas Tranströmer svéd költő világához
pedig értő kalauzolást. S azt is megtudja – az Előszó a véghez című írásból
–, mit is mondott rólunk, maiakról, százötven évvel ezelőtt Vörösmarty.
S ennyi talán elég is az egyetértéshez.
(Pozsony, Kalligram, 2004)
(Népszabadság, 2004. május 8.)
A szlovákiai irodalomtörténész kötete a szlovákiai magyar irodalommal
foglalkozik. Két nagyobb tanulmányban a hosszmetszetet kapjuk: politikatörténeti
áttekintést és irodalomtörténeti összefoglalást a cseh/szlovákiai magyar
irodalomról 1945-től napjainkig. Az utóbbi szempont az alapja a következő két
írásnak is, melyek műfaji megosztásban taglalják a magyar költészet és a magyar
próza – Fónod Zoltán szavával – „útkeresését” a második világháború
utáni időszakban egészen napjainkig. A képet rövidebb írások árnyalják tovább, a
„kassaisága” révén okkal idevonható Márairól, a publicista és kritikus Fábry
Zoltán baloldali, demokratikus és humanista magyarságának jelentőségéről, Dobos
László és Duba Gyula prózai életművéről, valamint Tőzsér Árpád és Cselényi
László rangos és fontos költészetéről. Végül a mai irodalomszervezési
gondokról, a folyóiratokról és a kritikáról esik szó.
A hosszabb tanulmányok egyrészt az adatrögzítés munkáját végzik el: ki mikor
jelentkezett, miféle nemzedéki rendet rajzolnak ki a különböző antológiák stb.
Másrészt elvi és elméleti kérdéseket igyekeznek megválaszolni: hogyan tagolható a
tárgyalt irodalomtörténeti folyamat alkorszakokra, melyek ezeknek az alkorszakoknak a
jellemzői, milyen mértékű és jelentőségű az átfedés az irodalmi periódusok és
a korszak politikai történetének fázisai között. S természetesen a sokat
pertraktált – és ma már sokaktól értelmezhetetlennek, sőt értelmetlennek tartott
– kérdésgubanc kiszálazására is kísérletet tesz a szerző: mi is a
„kisebbségi” magyar irodalom, létezik-e egyáltalán ilyesmi, s ha létezik, milyen
a viszonya a „nem kisebbségi” vagy – más megfogalmazásban – az „egyetemes”
magyar irodalommal.
Ezek a fejezetek mindenekelőtt hasznosan informatívak. (Sajnos egyik-másik hibájuknak
is erre a mindenre és mindenkire kiterjedő figyelem a forrása: a névsorolvasás
kényszere gyakran szül kurtán semmitmondó jellemzéseket a tárgyalt szerzőkről.) De
persze a tájékoztatásnál jóval többre törekednek: a cseh/szlovákiai magyar
irodalom kontextualizálására, az okok-okozatok feltárására és egy összefüggő
történet megalkotására, amely a tárgyalt folyamatot a kellő mértékig
szükségszerűnek mutatja. Könyve elején Fónod egy metaforával jelzi, hogy szerinte
mi adja ennek a folyamatnak a belső szükségszerűségét: „a kisebbségi magyar …
vállát a keresztfának feszítve él… A keresztfát az első világháború győztes
nagyhatalmai ácsolták a trianoni békediktátummal…”, s áttekintésében mindvégig
ez a mártirológiai szempont a vezérelv: a cseh/szlovákiai magyar irodalom története
döntő részben a hiány, a veszteség, a meg- és kifosztatás, a peremre szorulás, a
másodlagosság, ismeretlenség és el nem ismertség története. Az író éppen ezért
kénytelen – sőt köteles – osztozni közössége vértanúságában, mert íróként
is csak így húzódhat meg az egyetlen menedékben: a kisebbségi magyar sors
öntudatában. Ez Fónod szerint törvény: „bárhogy is alakul az irodalom jövője”
az új évezredben, „a kisebbségi sorsot meg lehet tagadni, de nem lehet belőle
»kivonulni«”.
Sajnos e mellől a mártirológiai szempont mellől hiányzik a gondolatmenetből egy
másik: annak felismerése és magyarázata, hogy a halmozottan hátrányos állampolgári
helyzet irodalmi szempontból előny is lehet, hogy a kolóniára való kivetettség
egyben kiváltság is, amelyben a metropolisz (görögül: „anyaország”) írójának
nincs része, mivel olyan irodalmilag hasznosítható tapasztalatban részesít, amely
csakis itt juthat író osztályrészéül. Talán Végel László (szintén
„kisebbségi” szerző) „peremvidékiség”-gondolata lehetett volna ez a szempont:
itt nagyobb a szorítás, de nagyobb a felhajtóerő is, a hiányból többlet lesz, a
közösségi emberi veszteség egyéni írói nyereségbe fordul. Ennek a gondolatnak a
szellemében nem csupán nyugtázni, hanem magyarázni is lehetett volna, hogy példának
okáért a hetvenes-nyolcvanas évek legjelentősebb magyar regényei között miért
szerepelnek kitüntetett helyen éppen Grendel Lajos (Cseh/szlovákia) regényei,
egyébként Szilágyi István (Románia) és Gion Nándor (Szerbia–Montenegró)
műveinek a társaságában. A „kisebbségi sors” irodalmi könyvvitele bizony
kegyetlen paradoxon: egyugyanaz a rovat benne a „tartozik” és a „követel”.
(Pozsony, Madách–Posonium, 248 oldal)
(Népszabadság, 2004. március 20.)
Június
1914. VI. 1-jén hunyt el Feszty Árpád festő
1869. VI. 2-án született Szomory Dezső író
1924. VI. 3-án hunyt el Franz Kafka prágai születésű osztrák prózaíró
1799. VI. 6-án született Alekszandr Szergejevics Puskin orosz költő
1879. VI. 10-én született Szabó Dezső író
1864. VI. 11-én született Richard Strauss német zeneszerző
1814. VI. 12-én született Kemény Zsigmond író
1969. VI. 12-én hunyt el Tersánszky Józsi Jenő író
1969. VI. 17-én hunyt el Sinka István költő, író
1919. VI. 20-án hunyt el Csontváry Kosztka Tivadar festő
1819. VI. 21-én született Jacques Offenbach német származású
francia zeneszerző
1979. VI. 24-én hunyt el Örkény István író
1884. VI. 28-án hunyt el Táncsics Mihály író, szerkesztő, politikus
1879. VI. 29-én született Móricz Zsigmond író
Orbán Viktor és Csoóri Sándor május 25-én mutatta be Budapesten, a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának aulájában Duray Miklós: a HazÁtól a NemZetig című kötetét, melyet a somorjai Méry Ratio adott ki. A több mint hétszázoldalas kiadvány cikkeket, tanulmányokat és beszédeket tartalmaz. Orbán Viktor a személyes helytállás példájaként említette Duray magatartását nemzedéktársai előtt az 1989 előtti években, Csoóri Sándor pedig a politikus író felelősségére hívta fel a figyelmet. Duray Miklós „témát váltva”, egy meséjének a felolvasásával tette hangulatosabbá a könyvbemutatót.
A Szlovákiai Magyar Írók Társasága a Pozsonyi Páholy című sorozat keretében A
test lírai retorikája címmel beszélgetést szervezett. A rendezvényen – mely a
Bőrbe kötve című kiállításhoz kötődött – egyebek közt Hizsnyai Zoltán,
Mizser Attila, Németh Zoltán és Vida Gergely versei hangzottak el. A rendezvényre
május 25-én, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában (Pozsony, Žižkova 18. szám
alatt) került sor. A beszélgetést H. Nagy Péter irodalomkritikus vezette.
A Petőfi Sándor Emlékmű Bizottság rendezésében, egy nappal később, az említett
helyszínen A mi Petőfink című emlékalbumot Koncsol László mutatta be. A
rendezvényen közreműködtek a dunaszerdahelyi Fókusz Diákszínpad tagjai.
A Gömörország című regionális folyóiratot Pro Patria-díjjal tüntették ki. A kitüntetést Koncsol László, az Alapítvány elnöke adta át B.Kovács Istvánnak, a lap főszerkesztőjének május 8-án, a szlovákiai magyar helytörténészek nyolcadik összejövetelén, Udvardon.
Hosszan tartó súlyos betegség után május 5-én 58 éves korában elhunyt Janiga
József festőművész, illusztrátor. Párkányban született (1946. március 21-én), a
Nyitrai Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán tanári oklevelet szerzett.
1968-tól Nemes-ócsán, 1984-től Nagymegyeren élt és alkotott. A csallóközi táj
festője és szerelmese volt, tehetséges festőművész, aki gyermekkönyvek,
folyóiratok illusztrátoraként is ismert volt. Az utóbbi években bal kézzel festett,
mivel agyvérzése miatt a jobb keze nem engedelmeskedett. 1997-ben a Márai Sándor
Alapítvány Nyitott Európáért díjával tüntették ki. Temetésén a kortársak
nevében Koncsol László búcsúzott tőle. Távozása fájdalmas vesztesége a
kisebbségi magyar kulturális életnek és a képzőművészetnek egyaránt.
Emlékét barátai, kortársai, tisztelői kegyelettel őrzik.
Új kulturális-közéleti folyóirat jelent meg Debrecenben, Debreceni Disputa címmel, a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. Kiadásában. Az időszerű kérdésekről kíván szólni, a monológok és a féligazságok helyett végig akarják mondani a mondatot, s meghallgatni a másik felet is. A folyóirat 3.számában Görömbei András írását olvashatjuk, Nagy Gáspár költői világképéről.
T ANÁCS
Ha extézisba esik az ember,
le kell szállnia a lóról,
és lemondani
minden földi jóról.
HOGYAN?
Az égből mintha vas csepegne,
mintha lenyeltem volna egy szöget –
így születik egy szösszenet.
FÁRADTSÁG
szilánkokat szedni össze az eltört cserépből
a szem kikívánkozik gödréből
IGÉNY
máglyahalálra ítélni magad
mielőtt megmásznád a falat
ha hiányzik az inspiráció
kell egy kis manipuláció
Hudák Katalin
álomőrző
szemtelen szú rágja az ágyam
valahol a fejem fölött.
ablakomat
kutyaugatás öleli körül
lassan tanyát ver
agyamban a gondolat,
hogy egyesével
kiirtok minden zaj okozóját
szút és kutyát –
holdra vonítósat,
sötétségtől félőt
(a tolvajt bezzeg nem ugatja
egyik sem!)
hosszú így egy óra.
végigsajnálom magamban sorra
a kiírtott kutyákat
ki találta ki,
hogy a falunak csöndje van?
egy óra elmúlt,
s végre tényleg csend lett.