Irodalom / kritika / társadalomtudomány
2004. június, 6. szám
* * * * * *
Tartalom
1
minden hajnal mintha elmúlás és születés együtt
fehérre vált a horizont hársfaillat hullámverése
külön repülnek a madárhangok orgonavirág-erdő
a mozdulatlan egész sötétlila dáliák szólnak róla
örvendezik a fűszál harmatos eper pirosa mozdul
örök visszatérés pillanata mélységes vágy ideje
halandó ki ezt nézed teli poharad mire üríted
meghajolni a zöld béke trónusa előtt alázattal
mintha isteni magasság lobogása fényeskedne benne
magányos értelem hallgatása követhető szóról szóra a csend
mely mérhetetlen egyazon ok és érv erős törvényében
az emberi lét sorstalan árnnyá lett magából kiáradt
s minden reménység örök kudarcát fogadja igazzá
ott ahol a hajnal hársfaillatból megszületett
2
felemelkedik minden idő s maga az idő mindenség
kitölti önmagát szárnyatlan repüléssel repül
küldetés tudat szív és szívrobbanás történelme
kinyílik vulkáni mélységgé lehunyt szemedben
ez az egy test a felidézhető titkok ős birodalma
csontalagutak épített örökkévalóság csodája
ember nem látta labirintus kék aortaszövevény
virágrajzok a lépcsők két oldalán márványba gyökerezve
ez a valóság belső kozmosz oda fordul íme az arc
s el nem téríthet semmi erő se csábítás sem érdek
messzi csillagok szívében égnek igazodási pontok
emelkedik az ének ezüst sugarak fonatát követve
mert az ének végső teljessége e mozgás maga
3
halottak földje felett évszázadok korhadó akácrönkjei
felrepedezett e szent tájnak az arca lett fekete kővé
sötét üregei megteltek fájdalommal vak iszonyattal
s ahol a tagadás oszlopai az isten hiányát őrzik
hideg fuvallatok kavarognak gleccseri magányban
nincs a szónak eligazító ereje itt nem kell a szó
valami megszűnt valami véget ért elvégeztetett
nem lehet világosság és nem lett sötétség semmi szín
kitöltötte idejét a szelíd halál is mibennünk
4
olvasván még a tegnapi tudás könyveit magamban
élesztgetve valami kevéske örömöt maradékul
mint mikor a folyó surrogása a parti kövekhez szól
s szelíd erővel csiszolja-gömbölyíti széppé valahányat
ami mindebből megmarad látható és tapintható üzenet
és ami szerteporlik is őrzi magában az egészet
Amitől megfosztotta őt az élet, azt papírra veti. Sokszor érzi úgy, hogy
másként kellene, hogy ha magából merítene, nagyobb örömét lelné az írásban. De
így egyfajta fóbiává vált. Évszakoktól függően hol a kertben nyugágyon, hol a
teraszon napernyő alatt, hol a szoba melegében rója a sorokat. Számára az a
legfontosabb, hogy lelkében béke legyen, s ezt épp akkor éri el, mikor látja maga
előtt a teleírt papírlapokat. Testére már szinte nem is gondol. Reggel megiszik fél
liter tejeskávét, ezen kívül gyakorlatilag csak a kertben megtermesztett gyümölcsöt
és zöldséget fogyasztja. Annak is örül, hogy leszokott a dohányzásról, már csak
nevet ifjúkori önmagán, mikor egyik cigarettát a másik után szívta alkotás
közben, mert azt gondolta, anélkül nem megy.
Lelke igazán csak akkor találta meg a nyugalmat, mikor nem sokkal felesége halála
után vidékre költözött, ebbe a csendes családi házba. Lányáról azóta nem tud.
Mindig túl akaratos volt és önfejű, mikor otthagyta az egyetemet, hogy világhírű
modell lehessen, apja megneheztelt rá. Egy ideig modellkedett is, azt nem mondhatta az
apa, hogy nem volt büszke a lányára, mikor az Elle vagy a Vogue címlapján látta őt,
de jobban szerette volna, ha szellemi képességeivel boldogul. Az anya igyekezett
összetartani a családot, a lány néha beállított szüleihez pár napra a világ
bármely tájáról. Aztán egy napon levelet kaptak tőle a feladó címe nélkül,
melyben közölte, hogy fiúnak adott életet, egy időre visszavonul. A gyerek apjáról
egy szót sem írt.
Mióta egyedül él, ahogy rövidülnek napjai, írásai is egyre tömörebbek.
Történeteket talál ki, fantáziája kifogyhatatlan. Olyan tud lenni, mint egy
merőkanál, melyet rendszeresen merít agyvelejébe. Leves helyett. Levest nem eszik,
mióta egyedül él (eleinte főzött, de vagy túlsózta, vagy ízetlenre sikerült).
Vizet iszik helyette korsóból, hogy a sörre emlékeztesse, amiről szintén leszokott
azóta, hogy nem dohányzik, meg egyébként is: egyedül sörözni nem érdekes. Barátai
sorra eltávolodtak tőle, nem igazán értették, miért vonult vissza a nyüzsgő
irodalmi életből, kávéházba, összejövetelekre már nem járt, mert
felháborították a tolakodó újságírók. Mindig ugyanazokat kérdezték. Boncolni
akarták a lelkét, azt akarták, elemezze elhatározását, hogy vidékre költözött,
nem hiányzik-e az irodalmi pezsgés, miért váltott műfajt stb. Akadt persze, amiken
ezek közül maga is elgondolkodott, és olyan is, amire a mai napig nem talált választ.
Például a műfajváltás. Hosszú évekig mindent túlfilozofált. Sokáig benne volt a
kamaszkortól kezdődő és egyetemi évei alatt hajnalig tartó viták tárgyát képező
világot megváltani akarás. Műveiben is ezt ragozta körbe-körbe. Semmi nem felelt meg
neki úgy, ahogy volt. Mindent másként akart. Aztán mikor már kiadott pár ilyen
jellegű könyvet, tehát mindenképpen írónak számított, körülnézett maga körül.
Hát nem lehetett volna másképp?! Egy kétszobás lakás a fővárosban, egy lakótelepi
ház hatodik emeletén, egy titkárnő feleség, aki, bár büszke volt férjére, az
utolsó pillanatig kényeztette (egy légiszerencsétlenségben halt meg, mikor egy
barátnőjével Párizsba repült), nem értette műveit, nem tudta nyomon követni férje
– szerinte túl elvont – gondolkodásmódját.
Szinte egyik napról a másikra váltott. Regényeket kezdett írni, mindenféle
filozofálgatások nélkül, de ezekben már nem lelte örömét. Rutinná vált az
írás. Az irodalmi összejövetelek jelentettek számára megnyugvást, büszkeséggel
töltötte el például, ha ifjú tollforgatók kértek tőle tanácsot. Csak az
bántotta, ha filozófusként kérdezték őt.
Már nem vár tőle senki semmit. Most tényleg csak az írásnak él. Ha nem jut eszébe
semmi, a kertben tevékenykedik. Azt szereti itt legjobban, hogy a faluban nem is tudják,
hogy író, itt csak egy messziről jött idegennek számít. Nem kell megfelelni
semmiféle elvárásoknak, mert nem támasztanak iránta elvárásokat. Vasárnaponként
néha részt vesz a szentmisén (a rendszertelenség megmaradt életében), de a templom
hideg falai számára nem hoznak feloldozást. Inkább egyedül, gyertyafény mellett
szeret Istenhez szólni. Arra kéri őt például, legalább egyszer találkozhasson
unokájával.
Egyébként már nem akar semmit. Elégedett kiadott könyveivel (azokkal a
túlfilozofáltakkal is éppenséggel), józan életvitelével, s tudja, már nem sok
hiányzik, hogy ő is elmenjen felesége után. De persze csak ha itt lesz az ideje! Mikor
erre gondol, mindig kipattanik egy újabb szikra az agyából, és azon kezd el
gondolkodni, hogyan lát hozzá másnap egy új novellához.
– A verset az Ösztön szüli.
A prózát a Tudat.
De az Elhatározást – akár kisbetűvel is – hova tegyük?
– Mikor egy borongós júniusi nap csak nem akar véget érni, ajánlatos tollat
ragadni, s máris visszatér a madárcsivitelős, szédelgősen álmos reggel.
– Délután.
Kovászos uborkába harapva várni, hogy lecövekeljen az agytorna. Bár az is lehet, hogy
épp így kapcsol ötödik sebességre...
– Alkotás.
Amiből nem lehet kifogyni, azt ápolni kell. Ami meg ingadozik, azt be kell pólyálni
és el kell ringatni.
– Tévút.
A permet mintha rám szóródott volna... Mintha azt is elfelejtettem volna, mit ígértem
reggel...
A szél egyre viharosabb. Egy madár asztalomra tévedt. A papírra nem került semmi.
– Partra szállni annyi, mint nyitott szemmel aludni. Ha meg tovább evezel, az ösztön
egyre gyakrabban kér szót.
– Kozmosz.
Magadra ölteni egy golyóálló mellényt, és igyekezni meghódítani a Tejútrendszert.
– Három tézis.
Volt, mikor akár egy tyúk kapirgáltam mások lelkében, és észre sem vettem, hogyan
duzzadnak szavaim.
Manapság már csendes, nyugodt magányban járom saját kitaposott útjaimat, s aki tölt
poharamba, azzal könnyedén elcsevegek. (Ez a biztonság...)
– Mire gondolhatnak az öngyilkos merényletek halálos áldozatai, mielőtt robban a
bomba...?
– Mindig meg kell tudni különböztetni, minek a sors az oka, és minek a lustaság...
– A kényelmet lehet szeretni és dédelgetni, de a csókokat, melyeket felajánl,
vissza kell utasítani...
– Ami kudarccal együtt is megéri a küzdelmet, arra érdemes áldozni egy éjszakát!
– Mindennapi tevékenység.
Mindenben filozófiát keresve meredni a térbeli időt mutató homokórára.
– Mindig az idő dönt helyettünk.
Itt-ott az Idő is közbeszól.
– Kialakítható-e objektív kép a múltról? Hiszen amit reálisan leírunk, arról is
nap mint nap mást gondolunk...
– A betűt kell rajzolni vagy a gondolatot...?
– Pozitív napok. Ébredéskor jó reggelt kívánni magadnak, és rámosolyogni a
világra. Csak olyan kár, hogy néha lehetetlen...
– Ha a mosolyt lelohasztják arcodról, megjátszott életkedved is visszavág.
– Nyári pillanatkép.
Mintha izzadságcseppek kerültek volna a papírra...
És ez a bujdosó fecske sem véletlenül landolt asztalomon.
– Ha az ember úgy érzi, majdani temetése koreográfiáját átrendezni sem elég ezen
a világon, csak fátyol mögé bújni érdemes.
– Éjt nappallá téve taposni a pedált nem érdemes – az ember úgyis mezítláb
kóborol tüskés bozótok között.
– Amit ki kell találni, az nem érdekes. Ami magától íródik, az tudja megmozdítani
a világo/ma/t!
Csak nem mindig jókor és jó helyen...
– Amibe az ember folyton belebotlik, azt csak kiírni lehet magából lépten-nyomon!
– Amit megtanultál (akár magadtól), add tovább, mielőtt eltemetnéd!
– A víz felveszi tested alakját.
A levegő viszont mozdulatlan, így csak a bomba ketyeg.
– Ha önzésed gyógyíthatatlan, semmisíts meg minden tükröt magad körül! Talán
így könnyebb lesz elviselned, ha a napnyugta pillanatok alatt holdkeltévé változik.
– Kérdés.
Ha van valami tarsolyodban, azt csak az oázisban vedd elő!
– Agyunk vírusok táptalaja lenne?
Hát igen, sok mindent (és mindenkit) szeretünk utánozni...
És ez, sajnos, az irodalomra is vonatkozik.
– Az a győztes, aki a legtöbb információt gyűjti össze?
– Időnként más megvilágításba helyezi az ember életét. Ilyenkor hol az emlékek
dominálnak, hol felfedez magán valamilyen fóbiát vagy mániát.
Mindenesetre tovább kell csinálni, amit megkezdett.
– Ha úgy tűnik, az elvek körülötted túl liberálisak, bújj vissza saját
konzervatív világképed mögé!
– Mindig többet várunk, mint amit a valóság nyújtani tud. A képzelet meg
többnyire pofonokat osztogat.
Akkor mihez kezdjünk, hogy azt mondhassuk: túléltük?!
– Vannak munkák, melyeket összecsapunk.
Vannak, melyeket megspékelünk némi kreativitással.
De igazán csak azok érnek valamit, melyek előtt agyboncolást tartunk.
angyalok tánca lelkemben
hidegháború szívemben
a helyzet egyre kevesebb
de az érzés hevesebb
életben maradni
s többet nem akarni
Szólok az unokámhoz. Nem érti a szót, a mondatot,
cserélem hát rögvest a nyelvem, cserélem,
másképp forgatom, hogy megértse,
szót értsünk legalább mi ketten.
Cserélem a nyelvem, mint a cipőmet, ingemet.
Kiművelt elme? Gyökereim: Ide is,
oda is gyökereztetve.
Cserélem a nyelvem, mint a cipőmet, ingemet.
Lassan megkopik ez is, az is,
szűröm velük a villámlást, a ködöt, az iszapot.
Gyűjtöm az aranyat. Aranyat? – Kimosta már rég az áradat,
már csak itt-ott villan ki a Duna partján
egy-egy rügyecske, rögöcske, alig csillámló porszem.
A vállaim már-már lehanyatlanak.
Vergődöm, de a csöpp legényke arca,
mint az esthajnal csillaga, fénylik, ragyog.
Megmosom fényében vénülő arcom, felfrissítem,
kimosom ujjaim közül a bűneim, az övét is, az eredendőt,
legalább azt az egyet, hogy megszülettünk, megszületett.
Bűneink? – Hogy megszülettünk, lábra álltunk,
szóltunk akadozva, dadogva, a szót, a szavakat,
a mondatokat visszahódítva, megszelídítve, bokrosítva.
Hátunk mögött átok, hahota, még a sajátjaink átka is,
nincstelenségünk szigora,
ők átkoztak ki, árultak el leginkább,
futottak a futószalag lepedőin.
Sírjak vagy nevessek? – Nyíljon átokra a szavam,
mint a barlangok szakadéka?
Bukfencezünk,
bohóckodunk, zeng a ház, kacagnak a falak,
dülöngélnek velünk együtt önfeledten,
Kosztolányival karöltve kifogunk az időn:
Mama! Papa!
Pille, hajnal, tollpihe! Csiport,
csibész, cipó: Hamuban sült pogácsa.
Gyűlnek a szavak, bokrosodnak a mondatok,
veti a cigánykerekeket, megvillan a forrás torka,
kicsordul a virágok méze, megtelik kristály-
tiszta vízzel a patak, ragyog a kút tükre,
épül a palota, falak nélkül is az iskola,
a szavak, a mondatok birodalma.
Szólok az unokámhoz. Szól már ő is vissza:
Mama! Papa!
Kavics, csalán, csiga. Zeng hosszan a szavak udvara,
szélesedik a folyó medre, susognak a habok.
Szólok az unokámhoz: Gyere, sétáljunk egy kicsit,
amit lehet...
Szólok az unokámhoz – lám a szöveg –, szólok,
hogy megértse nemcsak a szót, a mondatokat,
a karéneket, a törvényt is:
Világítson az utolsó utamra
a szeme fénye.
Vergődöm, mint szárnyaszegett madár.
Szárnyaszegett szavak, szárnyaszegett mondatok,
szárnyaimat, jaj, rég beszegték.
Nem, nem siratom magamat, nem sajnáltatom,
a sírást a lelkemben hagyom. Csúnya egy halom,
forog, öl – méreg –, titkos fegyverként belülről rág,
újra és újra hadba száll, helyettem is, lelkemben is,
vérem ellen is darál.
Ki s hol töltötte meg halomnyi arannyal
titkon a zsákjait, vette el lovaim,
rúgta ki lábam alól a golyóbist?
Száguldanék, megakaszt a zagyva zagyvalék:
nyelvem kuszadék, megakaszt, körberág.
Vonatokkal, hajókkal vitték a jussom, vagyonom
tolvajék – török, tatár, germánok, oroszok,
és sok más ivadék... Most itt száradt rám
egy-egy hajléktalan hajlék, omladék vár,
gazdátlan zsinagóga. A többi csak várt, várt,
mitévő lehettem volna, ha útban volt, útban volt
az istenháza is, omladék oszlopok, falak fésülték
a szelet. Madarak, szél, árva nincstelen lelkek
lakhelye! Parlagfű-örökség! Búzaföldek közt felkiáltójel-
temetők! A földjeinken mézelő méhek, de minek a méz,
hogy újra vonatra tegyék? Kukoricaföldjeinkre
mivégre hulljon a veríték?
Nagyapám, apám, nevelőapám
mind oda rég: Puska, tüdővész, rák – rájuk szakadt az ég
mint az istenházára.
Ami ittmaradt, rádioaktív.
Ernyő kéne, tiszta szó, vályú, szekerce, gyalu, gyalupad,
de honnan, hogyan vegyem elő, ha elvitték?
Vergődöm, mint a szárnyaszegett madár.
Szárnyaszegett mondatok. Száguldanék, nyelvem
kuszadék, megakaszt a zagyva zagyvalék,
pedig még mindig nincs vasra verve a rém,
újra és újra rám szakad az ég.
(Boráros Imrének apáink emlékére)
Olyan tiszta itt ma minden,
olyan fényes.
Bíbor, vérvörös az ég alja,
lehullt a fákról a levél,
megpihent a bokáink körül a szél.
Ha majd megjön az esti vonat,
belép az ajtón a barátom,
én már megyek, elmegyek nyugodtan,
könnyed léptekkel, mint a lehelet,
egy-egy sóhaj, viszem a testem,
ring a tenger hullámain,
sodródik a sivatag homokjával.
Te csak maradj, maradj!
A barátom még segít, rám adja ruhámat,
letörli homlokomról a gyöngyöző veríték
utolsó cseppjeit, válladra teszi a kezét,
elköszön, hazaballag, a felesége megteríti
az asztalt: Kenyeret, néhány szem gyümölcsöt,
gyöngyöző kútvizet. – Á, majd...
Visszaballag, megnézi, nem gondoltam-e meg
magamat, elpihentek-e a gyerekek.
Fogd
őket, vezesd el őket a falu végére! Nem is
olyan mély ez a gödör, a hant nem is koppan,
perdül egyet a homlokomon, legördül
a derekam alá, majd rám borul,
mint a rózsabokor.
Olyan tiszta itt ma minden,
olyan fényes. Futottak az utak, keringtek
a messzi égitestek.
Te csak maradj, maradj,
s ha majd ismét megjön az esti vonat,
s valaki rád köszön a lépcsőről, akiben
megbízhatsz, aki nemcsak önmagáért teszi azt,
köszönj neki vissza, fogadd őt magad mellé,
nyújtsd felé a karod, köszönjenek neki a gyermekek,
ott leszek melletted, érezd a vállaidon a kezem,
érezze a vállán a kezem.
Olyan tiszta itt ma minden,
olyan fényes, mint a befagyott folyó tükre.
Ragyognak a csillagok, ragyognak a mélyben a szavak,
a mondatok, föl-le buknak a dalok,
szól a templomban a karének. Olyan fényes, olyan tiszta
itt ma minden...
(Dúdor István festőművész emlékére)
Nincs valamire való névsor, amely jegyezné a nevünket,
nincs sóhaj, amely utánunk szállna.
Mivégre buktunk a világra?
Meddig tart az az idő, amíg hajunkba kaphat a szél,
amíg buzoghat a torkunkban a vér, amíg hallhatja
valaki is a szavunkat?
Az utcasarkon még meg-megállok,
nézek utánad. Elsuhant mellettünk a század.
Az évezredek, mint a viharok, mint az orkánok!
Az a fa még itt áll mellettem, és ha majd elmegyek,
kidől ő is, mint gyermekkorunk óriási akácai, szekóviák,
a százados tölgyek. A rózsabokrokat is eltapossák,
mint az ember lábnyomát.
A vadak lábnyomát
betakarja az avar, védelmezik tudatlanul a hangyák,
a vizek körforgása. Egymásba kapcsolódnak, kötődnek,
újra és újra megtámadnak, körbekulcsolják a vállainkat.
Néha még meg-megállok, kibotorkálok az erdők alá,
a földek közé, a sírjaimhoz, a folyópartra. A madarak,
a halak, de még a vadak is körém gyűlnek. Az Ikaroszok,
a Daidaloszok védtelen zuhannak a mélybe.
A latrok rázzák az öklüket. Ádám is rázza az öklét.
Éva, mint akit rajtakaptak, takargatja az ölét.
Sötét felhők írják az égre az éket, a vadlibák bánatát.
Mint kis legénykék pörgünk, kapaszkodunk a templomtornyokba,
gyárkéményekbe: Egy tányér leves, egy tál gyümölcs – elég.
A bokor lángra lobban, fölégeti az utat,
elégnek a sorvezetők, a körmondatok. Mi végre
lobban lángra a mélyhegedű, az erdők alja,
mivégre szakadnak, lógnak az űrbe a radioaktív
vonók húrjai?
Az a bolond hegedűs rángatja
még mindig a vonóját,
fújja a lángot?
Zománcosodnak a képeid. Elmentél,
kukába gyömöszölte a vágyait, gyűlöletét
az a bolond gyerkőc. Mit remélt nélküled,
miért gyűlölt meg? A földből még mindig
kimerednek a tüskék, kiállnak a kövek, sziklák,
pedig tenyerünk már lesikálva, csontkemények
a bütykeink...
Ó, egek, ó, egek,
könyörüljetek Dúdor Pista képei felett,
védjétek meg a pántlikáit, ha már az ég
teljesen elszürkült felettünk, legalább
ők, az ő képei, a tehénmennyasszony pántlikái,
koszorúja világítsák be a teret.
Jókay József prókátor uram, minekután vitézül verekedett Győr alatt a
napóleoni háborúban 1809-ben, hazajövet – immár 32 évesen – 1812-ben
megházasodott. Feleségül vette Pulay Dávid banai földbirtokos lányát, Pulay
Máriát. A Jókay családot, bár komáromi gyökerű volt, ez idő tájt a közeli
Ógyallán találjuk, ahová 1710 körül került, amikor Jókay Sámuel/I/, Konkoly-Thege
Zsófiát véve feleségül, beházasodott. Egyszóval ebbe az ógyallai Jókay-kúriába
vitte az ifjú prókátor a maga hitvesét.
Hogy nem lehetett felhőtlen az anyós és az ifiasszony viszonya, abból
következtetjük, hogy alig kilenc hónapot laktak a fiatalok a szülői háznál, azaz
Jókay Sámuel /3/ és Vöres Katalin portáján. Régi igazság, hogy egy konyhán két
gazdasszony nem fér el. Kivált, ha a menyecske olyan kapitányos természetű, mint
Pulay Mária, akit aztán Komáromban csakhamar elnevezték „Jókayné uram”-nak.
Tehát 1813-ban Jókay Józsefék beköltöztek Komáromba.
Mivel saját fundussal nem rendelkeztek a városban, kénytelenek voltak házat bérelni.
Éspedig a Nagy Mihály utcában (később Deák F., Sztalin, ma Határőr u.) Molnár
Mihálytól béreltek ki egy kis hajlékot, amelyben még az ügyvédi iroda is helyet
kapott. (Ezen épület ma már nem látható.) Három évig laktak a Nagy Mihály
utcában, ahol 1814. május 3-án megszületett első gyermekük, aki a keresztségben
Károly, József nevet kapta. Innen 1816-ban elköltöztek a Vármegyeház utcába,
Fazekas János gazdag kereskedő házába. Ezen épület – bár átalakított formában
– még ma is áll, rajta a fekete márványtábla, melyet 1881. augusztus 20-án
emeltek, Antal Gábor ref. püspök szónoklata mellett. Közel tíz évig laktak a
Vármegyeház utcában – a gimnáziummal szemben. Itt született a második gyermek,
Eszter, 1816. február 15-én. Majd pedig 1818. február 20-án Lajos, aki azonban
1820-ban meghalt.
Jókay József mint nemesember ugyan lakhatott Komáromban, azonban polgárjogot nem
gyakorolhatott. Rév-Komárom városában a polgárság gyakorlásához ingatlannal
kellett rendelkezni. Éppen a háziúr biztatta Jókay Józsefet, hogy minél hamarabb
tegyen szert valamilyen birtokra. Erre most jó alkalom kínálkozott, mert a városi
magisztrátus a Dunán lévő szigetet, az úgynevezett „Hadi” szigetet felmérette,
és egységes tagban örökáron eladta. Amikor Komárom 1745-ben, Mária Terézia
jóvoltából, elnyerte a „szabad királyi város” statutumát, a nevezett sziget a
város tulajdonába került. A nyilvános árverést 1820. január 28-án tartották.
Jókay József és Pulay Mária sietve vettek részt az árverésen. Vettek is kertet, nem
is egyet, hanem kettőt. A kertvásárlásról Kiss Gyula ezeket írja: „Ásvai Jókay
József és neje, Pulay Mária egyszerre két kertet vásároltak meg ott, melyek közül
az egyik 711 négyszögöl terület volt... a másik 707 négyszögöl. Az egyik kertet
105, a másikat 110 forintért vették.” A szigeti kertekkel így Jókay József
mindörökre szabad polgára lett Komárom városának.
Jókay József azonban később, amikor saját házát építeni kezdte a Nagy Mihály és
Szombati utca sarkán, Tóth Mihálynétól 648 forintért vásárolt telkén, az egyik
kerttől kénytelen volt megválni, melyet tőle Beöthy Gáspár komája vett meg
1826-ban. A Jókay-család a 106-os számú (jelenleg 2317-es telekkönyvi szám) kertet
tartotta meg magának, a sziget derekán. Ezt 1877-ben Jókay Károly lánya, Etelka, a
későbbi Ihász Lajosné örökölte a családi házzal együtt. 1904-ig maradt
tulajdonában, amikor Lőwi Fülöp bankigazgató vásárolta meg tőle. Majd 1916-ban
ismét eladásra kerül, amikor Kreft Ferenc jómódú komáromi vendéglős tulajdona
lett. A jelenlegi utolsó tulajdonváltás 1993-ban történt, amikor Kreft Júlia
férjétől, Oros Antaltól vásárolta meg Mihajlovics József.
1822. április 6-án ismét szaporodott a Jókay-család. Éspedig megint csak egy
Lajoskával. A második Lajoska azonban csak mindössze egy esztendőt élt. A szülők
aránylag gyorsan felejthették a gyászt, mert 1825. február 18-án ismét lakója lett
a házi bölcsőnek. Ezzel elérkeztünk volna az utolsó (5.) gyermek születéséhez,
akit fészekfentőként szoktak emlegetni.
Vörösné, a Jókay-család mindenese a kapuban várja az iskolából hazatérő
Esztikét, és azzal a nagy újsággal fogadja, hogy a kis Lajoska visszajött a
mennyországból. Mert hát ugyebár, a nemrég eltemetett, kis Lajos csakis a
mennyországba kerülhetett. Tehát az újszülöttet az égiek küldték. Az újszülött
valóban a Lajos nevet kapta volna, ha a keresztszülők – szám szerint 16-án – nem
tiltakoznak, hiszen alig pár esztendő alatt két kis Lajoskát kísértek ki a
temetőbe. Jókay József e családtörténeti eseményről a következőket jegyezte fel:
„1825. esztendőben az isteni kegyelmes gondviselésnek irántam s házam népe iránt
való jóságát tapasztaltam különösen. Most ugyanis feleségem sok betegeskedés
után szerencsésen szült egy fiat február 18-án, délután négy órakot, amidőn én
bizonyos dolgok végett Bagotán voltam – ezen kisfiunkat megkereszteltük 20-án
Móricznak.” A sákramentumot kiszolgáltatta Csepy Mihály.
Ezt az eseményt örökíti meg 1925-ben Juhász Gyula:
Száz éve jöttél, vigasznak, csodának
És dicsőségnek, Komárom fia,
E kis hazának és a nagy világnak
Száz könyved egy új magyar biblia.
(Hódolat Jókainak)
Mivel a keresztszülők tiltakozása miatt Lajos nem lehetett a kisded, az apa kedves
regényhőséről, Benyovszky Móricról lett elnevezve. De ennek a névváltoztatásnak
is volt hozadéka. Vermes Gábor minderről így ír: „Beállított Jókay Józsefhez
Móricz György komáromi patricius ezüstgombos öltözetében, s elmondta, hogy ő és
családja igen megtisztelve érzi magát azáltal, hogy az ő nevükre keresztelték a
múlt esztendőben született kisfiukat. Ők tehát elhatározták, hogy ezt a nagy
tisztességet meghálálják és az újonnan épülő házhoz a Móricz-család mindegyik
tagja három napot fuvaroz.”
Fel is épült az új hajlék hamarosan, a szeretet szárnyán segítve, ami már nagyon
is elkelt, mert Jókay József, mint ügyvéd, vármegyei árvagyám is lett. Így
Komáromban kétféle Jókay-házról beszélünk. Az előző a szülőház, az utóbbi a
családi ház. Mindkettőn emléktábla díszlik, azonos évszámmal. A családi házból
még ma is látható bizonyos falrész és a kapu. A családi otthon hatásairól írja
Lengyel Dénes: „A komáromi otthonban alakultak ki (Jókai Mórnak) jellemének fő
vonásai; a hazaszeretet és a humanizmus.” Maga Jókai így emlékezik a családi ház
meghitt légkörére: „Kora gyermekségemtől kezdve mindig a legjobb családi életet
láttam magam körül. Otthon mindenki szerette egymást; szülőim, testvéreim engemet
valamennyien és én is őket. Soha egy zokszó nem hangzott el házunknál.”
A Jókay-ház tágas, három szobából álló épület volt, és a Szombati utca felőli
oldalán széles „gang” szegélyezte. Az épület részletes leírása Jókay Eszti
lányától, Váli Maritól származik, aki külön kiemeli a folyosó boltíveit tartó
vörösmárvány oszlopokat, melyekből még a mai szemlélő is láthat egyet-kettőt, ha
megtekinti a muzeális emlékként kezelt Jókay-házat: „Ezen folyosó boltíveit hat
vörösmárvány oszlop tartotta, melyeknek az volt a nevezetességük, hogy elemi
iskolás »kisdiák« korában Móricka úgy szerette leckéjét tanulni, hogy az oszlopok
valamelyikét átölelve akörül forgott, most jobbra, majd balra, amíg a »dictumot«
el nem tudta magának szóhiba nélkül mondani.”
Ezen Jókay-ház krónikájához még hozzátartozik, hogy az építéséhez kölcsönt
kellett felvenni, ahogy ezt számunkra Eötvös Károly feljegyezte: „A házépítéshez
Jókay Józsefnek kölcsönpénzt kellett fölvennie. E kölcsön utolsó részletét,
1200 forintot, 1827-ben fizette vissza. Ekkor megszűnt utolsó adóssága, s azután nem
is volt soha többé adóssága.”
Ezzel elérkeztünk volna az iskolás évekhez, azaz az iskolához, az 1796-ban épített Református Kollégiumhoz, amely eredendően – mint intézmény – 1606-ban létesült. Ebben az első időszakban olyan lángelmék tanítottak itt, mint például Szenczi Molnár Albert, avagy a polihisztor Hatvani István. De mutassa be ezt a kollégiumot a legilletékesebb, Jókai Mór: „Az én időmben a komáromi kollégium volt a Felvidék Mekkája, ahová nemcsak a megyebéli fiatalség, de a szomszéd Pozsony megye és az akkor még erősen német Fő-Pozsony városának ifjú nemzedéke is begyülekezett. A komáromi kollégiumból kerültek elő sok nevezetes tudósok és írók, akik sorában fölemlíthetem: Katonát, Péczelit, Hetényit (a hétszer pályadíjazott akadémikust), Tóth Lőrincet, Beöthy Zsigmondot... (Magam se húzom le a fejemet az asztal alá.) A »musis positum« épület szellemfénye szétragyogott az egész Felvidéken. Ugyanis a portálé felett ott díszlett az emléktábla, melynek a szövege a következő:
musis positum
sumpt.eccl.ref.comarom
mddccxcvi”
(Ezen emléktáblát a szovjet aknatűz 1945. januárjában darabokra vágta. Az
eklézsia, Borbély Károly presbiter felajánlásával, újat állított.)
Komárom városának ezen legrégebbi iskolaépületén még két márványtábla
díszlik: Csokonai Vitéz Mihály emlékének állítva 1997-ben, valamint Jókait idézve
a másik, felemelve 2000-ben, az író születésének 175. évfordulóján.
Jókai összesen, a pozsonyi két év megszakításával, hét évig volt ezen iskola
diákja. Első irodalmi alkotása is a kollégiumhoz kötődik. Szeretett mesterének,
Székely Sándornak neve napjára írja, 1832. március 16-án:
Éltesd uram Tanítómat,
Tartsd meg az én Rectoromat...
Évtizedekkel később így emlékezik jó mesterére: „Volt az elemi iskolában egy
kedves tanítóm, Székely Sándor, aki a lecke után sokszor ott tartott az iskolában, s
mesélt nekem régi szép adomákat Mátyás királyról.” Amint tudjuk, a mag
termékennyé vált
Alig kőhajításnyira esett a Jókay-háztól a kollégium, ahol Jókay Eszter férje, a
tudós Váli Ferenc tanított. Egykori tanárjáról írja Jókai: „Előbb tanárom
volt. Később sógorom lett, ki nénémet elvette. Puritán, szigorú ember volt.
Sokoldalú tudománnyal és műveltséggel bírt. Nemcsak azt tanította, s nemcsak
azokban a tanórákban, amik kötelezett tantárgyak és órák voltak, hanem
mindenfélét, ami az életben hasznos, ami a műveltséget kiegészíti. Reggeltől estig
foglalkozott a lélekmíveléssel. Senki sem sokallta meg. Úgy tudott tanítani, hogy az
gyönyörűség volt. Egy évben előszedette velem a gimnázium könyvtárából a nagy
incunabulákat (ősnyomtatványok), és azokból készíttetett velem tanulmányokat, s
három év alatt megtanított franciául, angolul és olaszul. Igaz, hogy mindennap
télen-nyáron öt órakor már ott kellett lennem az ő irodájában.”
De hogy is került Jókai Móric sógorságba az érdemes rectorral? Amikor 1837-ben – a
Zsigmondy-háznál – letelt a „cseregyerek” két esztendeje, s hazajött,
édesapját már súlyos betegségben találta. Jókay József, mint vármegyei
árvagyám, sokat utazott télen is. Ebből eredt a betegsége, és Móric alig volt 12
esztendős, amikor árvaságra jutott, aki nemcsak apját, hanem lelki támaszát is
elvesztette. A bánat őt is betegségbe döntötte, ahogy írja: „A jó Eszter
nénémnek köszönhetem, hogy megmaradtam.” Pozsony után poetikai, retorikai és
logikai osztályokban még három évet járt Komáromban, azaz betegsége miatt
többször távol maradt. Váli Ferenc, mint lelkiismeretes pedagógus, gondosan
látogatta a betegeskedő diákját. Aztán addig-addig látogatta, míg annak nővérét,
Esztert, feleségül vette.
Mikszáth ezzel kapcsolatban írja Váli Ferencről: „Ezt a nemes külsejű, értékes
férfit mintegy kárpótlásul küldte az ég a Jókay családnak. Móric nemcsak sógort,
de nesztort, példaképet és atyát kapott benne.”
Váli Ferenc lánya, Mari írja a híres kollégiumról: „A komáromi kálvinisták
szép tornyú templomával átellenben... állt az egyszerű, de tekintélyes alakú...
kálvinista kollégium. Bádoggal bevont kicsi tornyának harangocskája igyekezett minden
alkalommal legalább néhány másodperccel megelőzni... a város összes harangjait.”
(A nevezetes kis harangból az első világháború során ágyút öntöttek.)
Jókai hosszú élete során számtalanszor visszatér a komáromi iskolájához.
Általában rövid elbeszélésekben varázsolja elénk a kollégiumot, illetve a
kollégiumi éveket: Az én színpadi életem című elbeszéléséből megtudjuk, hogy
tízéves korában már színdarabot írt. Majd a komáromi kollégiumban rendezett
színielőadásokat mutatja be. A Hogy kezdtem én a kertészkedést? című írásának
főhőse Váli Ferenc, aki a kollégium udvarát felásatta: „Az én nagydiák koromban
a tágas udvar egy részét átalakítottuk botanikus kertté.” Az én életem regénye
című művében ezeket írja: „Tizenöt éves koromban... aki csak híres ember volt
Komáromban, azt mind lerajzoltam tusban, punktírozva (pontozva) acélmetszés módra.”
Jókai rajztanára Orbán Gábor volt.
De talán a legaranyosabb írása a Szatyor címet viseli. Hallgassunk meg belőle egy
fejezetet: „Az én kedves szülővárosomról kíván az én lelkem megemlékezni, annak
is a legnagyobb tornyáról... (a református templom tornya – Sz. Z.) és a kollégium
szatyráról... Egy hosszúkás, öblös, gyékényből fonott alkotmány a szatyor, a
feneke deszkából jól kibélelve... A komáromi kollégium szatyra... volt a szatyroknak
az apja. Az két emberre való volt. Az két fogantyúján rudat toltak keresztül, s
annak két végét vállra véve hurcolta a kollégium szatyrát végig a városon két
mendikus diák... Az egész tanári kar... »a mensa ambulatorián« élt... Mindennap
máshol főztek. A megelőző napon egyházfi uram... megjelent a sorra következő
háznál, bejelentve, hogy holnap ide jön a szatyor... Minden asszony azon volt, hogy
kitegyen magáért. Hej, de sokszor irigyeltem gyerekkoromban a tanító urakat...
Tizenkét órára pontosan készen volt minden étel, úgyhogy amikor a Sz. András
tornyában az utolsó harangszó elkondult, már akkor a két dárdás ott robogott be a
telt szatyorral a kollégium vaskapuján...”
Amikor Jókai 1844-ben Pozsony, Pápa és Kecskemét után, mint jogvégzett hazajött
Komáromba, beállt patvaristának a neves komáromi prókátorhoz, Asztalos Istvánhoz.
De minden szabad idejét a szigeten töltötte, ahol előbb befejezte a Kecskeméten
megkezdett Hétköznapok című regényét, majd hozzálátott az ügyvédi vizsgához
való felkészüléshez. Azonban mielőtt bővebben szólnánk a szigetről – ugyanis
minden komáromi szigetnek hívja a maga kertjét azóta is –, mutassa be ezt nekünk a
legilletékesebb, Jókai Mór: „Az én szülővárosomnak, Rév-Komáromnak van egy
szigete, mely csaknem olyan hosszú, mint maga a város, s szélességében is kétszer
akkora, mint a Margitsziget. A közlekedési út ezen visz keresztül, a Duna város
felőli oldalán dobogóhíddal (lábashíd), Újszőny felől hajóhíddal volt
összekötve.”
A komáromi szigetnek valóságos „irodalma” van. Volt ez véres csatának,
békekötésnek, lírai szerelemnek és véres emberi tragédiának színhelye. Csokonai
és Vajda Júlia itt szőtték álmaikat a közös jövőről, melyre emlékeztet
bennünket a költőnek A Duna nimfája című verse:
Amott egy nyárfa hívesében,
A fűzfa közt,
Találni a sziget mentében
Egy tiszta közt...
De Petőfit is megihlette a Duna szépsége, amikor Jókaival a sziget alsó csúcsán gyönyörködtek a hullámok játékában: Lelki impresszióját A Dunán című versében fogalmazta meg:
Folyam kebled hányszor repeszti meg
Hajó futása s dúló fergeteg!...
(Komárom, 1842 augusztus végén)
Petőfi költészetét feltérképezve, Komáromot illeti az ezüstérem, mivel előtte
csak Pápán írt verset. De ehhez a bájos mikrovilághoz kötődik Beöthy Zsolt, a
Magyar Tudományos Akadémia alelnökének emléke is, aki minden év szeptember 4-én a
szigeten tartotta születésnapját 30-40 író társaságában. Éspedig abban a kertben,
melyet nagyapja vett meg – ahogy ezt már írtuk – Jókay Józseftől 1826-ban.
A legnagyobb komáromi történetírónak, Takáts Sándornak is ide kötődik az emléke,
mivel a sziget végén volt a kertjük. Az 1940-es években, a sziget ún. középútját,
Takáts Sándor sétánynak hívták. Komárom nagy tudósa, Alapy Gyula is itt kereste
lelke nyugalmát, és élvezte a sziget csodás harmóniáját a Duna menti villájában.
Szinte valamennyi Jókai-kutató felfedezte a szigetnek egy életre való hatását,
amikor a nagy író biográfiáját írták. A sok közül csupán Eötvös Károly
írását emelem ki: „Jókay József uram Duna-szigeti kertjének nagy szerep jutott a
nagy költő lelki világának alakulásában, nagy szerep költői alkotásaiban is. Aki
majd valamikor a költő életének s költészetének történetét igazán megírja: sok
szépet és becsest írhat a szigeti kertről is.” Hogy mennyiben adott témát és
ihletet Jókainak a sziget, erről hallgassuk meg az előbb említett Takáts Sándort:
„Ki nem olvasta az Aranyemberben a Senki-szigetének megragadó leírását? Ne higyjük
– amint sokan állítják – hogy ez is Jókai ragyogó fantáziájának a teremtése.
Ifjúkori emlékeinek a felújítása ez. A Senki-szigetének leírása, fái, virágai,
vízinövényei ugyanis a valóságban a komáromi sziget hű festése. Ha valaki
virágfakadáskor a Dunán Komárom mellett utazott, láthatta a Senki-szigetét. Óriási
fehér és rózsaszín folt ilyenkor a komáromi sziget, tele madárénekkel. S ilyenkor
ha erősebb szél fúj, a hulló szirmok millióját sodorja a Duna.”
Amikor a város „elkótyavetyélte” a szigetet, elrendelte a fásítást.
Gyümölcsfákról maga a város gondoskodott. Azonban fel is kellett tölteni, mert a
zöldár majd minden évben meglátogatta. A sziget északi csúcsán cigány aranymosók
szoktak tanyázni, nyaranta. A kimosott iszapból hozatott Jókay József ezer
„káré”-val és ezzel töltötték fel a kertet. Termett is ez a föld bőven;
nyáron szemet, télen gondolatot. Ezért írta Jókai joggal: „A mi kertünk arannyal
volt trágyázva.” Hallgassuk meg az ódába illő mondatokat, melyekben Jókai a
kertjükről nyilatkozik: „Haj, de szép is volt az a mi kis szigetünk. Minden ember
»szigetnek« hítta a maga kertjét. Soha olyan mosolygó almákat nem láttam azóta
sem... Mintha most is előttem állnának még azok a nagy terebélyes reine claude-fák,
érettségtől repedező gyümölcsökkel rakva, amik a kis kunyhót eltakarták.
Távolabb egy almafa vérpiros gyümölcsökkel, azután egy harmadik piros csíkos
almákkal. A nyitott kunyhóajtóból a begyepesedett útra lehetett látni, melyet
kétfelől szőllőlugas szegélyezett. Amint a sigályos lombok között átszűrődött
a meleg nyári verőfény, úgy tetszett, mintha zöld aranyból volna minden árnyék.
Nagy távolból hallatszott a Dunán át a katonai zenekar hangicsálása, a közelben
sárgarigó fütyült, meg egy-egy béka ümmögött az öntözőárokban... Óh, az a kis
fakunyhó ott a Duna-szigeti gyümölcsöskertben, az volt az én legdrágább palotám,
amiben valaha tanyáztam. Ott írtam meg első regényemet.”
De Jókainak nemcsak ihletet és témát adott a szigetnek e csodás és meghitt
környezete, amely azóta is elandalítja az ábrándozó lelkeket, hanem a látványt
strukturálisan is beépítette művébe. Gondoljunk mindjárt A tengerszemű hölgy
című komáromi tematikájú regényére, amelyben első szerelméről, Asztalos
Etelkáról szól. Ebben a regényben kérdi az írótól a tengerszemű hölgy:
„Eszerint, amikor ön azon a hosszú sétányon végigvágtat sebes léptekkel, olyankor
sem lát, sem hall? – De igen: látok füvet, fát, virágot, gombát, fatörzset,
szederindával befuttatott nádkunyhót. Azokhoz hozzákötöm a gondolataimat, mint a
pókfonalat: hallok is sárgarigófüttyöt, cinegecsevegést, távoli hajókról jövő
tülkölést, szúnyograj zümmögését; az nekem mind súg, mesél valamit, a döngő
darázs kölcsönadja szárnyát a képzeletemnek... akkor aztán beveszem magamat a mi
kertünk kis fakunyhójába, s ott senkitől sem háborgatva, leírom azt a képet, ami a
lelkem előtt áll.”
A komáromi sziget (ma már visszakapta régi nevét: Erzsébet–sziget) azonban nemcsak
az irodalombarátoknak és szerelmeseknek volt kedvelt találkozóhelye, hajlékot adott a
vándorszínészeknek is. A kis Jókai Móricot még ölbe vitték ki a sziget déli
orrán (ahol ma az öreg hajógyár áll) épült Arénába, ahogy ezt ő maga is
följegyezte az Egy sziget története című elbeszélésében: „Aréna volt a
szigeten; színészek játszottak benne... Arra emlékszem, hogy milyen szép kis leányka
volt az a Hivatal Anikó, s hogy én belekiabáltam a darabba.” A színpadon hangos és
heves szóváltás zajlott a hölgyek között, és erre reagált a kis Jókai:
„Asszonyok, asszonyok!” 1849-ben ebben az Arénában játszott az Egressy Béni által
vezényelt honvédzenekar.
Mindenki által ismert tény, hogy Jókai Budapesten van eltemetve, és a Kerepesi
temetőben nyugszik. Azonban az már kevésbé ismert, hogy Jókai csontjai mégis
komáromi földben porladoznak. Ugyanis a komáromi küldöttség, mely 1904. május 9-én
részt vett a temetésen – a főispán Sárközy Aurél, és a polgármester Domány
János vezetésével –, Jókai szülőházának földjét vitte magával, és elsőnek
azt szórták a koporsóra. A küldöttség szónoka, Tuba János főjegyző így
búcsúztatta őt:
„Éltednek reggelén Komárom köszöntött az első »isten hozott«-tal, illő, hogy
Komárom mondja az utolsó »isten hozzád«-ot is, midőn pihenni a sírok éjjelébe
térsz. Elsők voltunk az örvendezők között ringó bölcsőd körül, és most
sírodnál a gyászolók között utolsók vagyunk... Miénknek vallottunk, a miénk is
voltál, világot hódító komáromi fiú!... Komárom adott a világnak téged, és te
egy világot adtál nekünk cserébe...
Második édesanyád: szülővárosod mély gyászba öltözött. »Aranyember«
szeméből könnyek árja csordul, a »A tengerszemű hölgy« özvegyi fátyolt öltött,
„Elátkozott család”-ként sírunk és kesergünk mert lehullott a mi fejünknek
koronája! Szülővárosodból, szülőházad földjéből hoztunk magunkkal néhány
porszemet. Hadd vegyüljön össze a bölcsőd ringató édes anyai föld sírod
göröngyével, s tegye szebbé, édesebbé síri álmodat, s ölelkezzék majdan hamvadó
poraiddal... Addig is, míg ércbe öltözötten hazahívhatnánk, a viszontlátásig!
Örök büszkeségünk, fényes dicsőségünk, világokat hódító diadalmi utadból
pihenni e sírba tért komáromi fiú: Jókai Mór, isten veled, isten veled!”
A leírtakból világosan kiolvasható, hogy Jókait még el sem temették, de Komáromban
már szobrának felállítására gondoltak. Jókai halála után két évvel már
megindul a szervezkedés, a szoborállítás tárgyában. A Komáromi Újság írja:
„Szobrot a koszorús írónak,... ki az egész nemzeté volt ugyan... de elsősorban a
miénk! Komárom város törvényhatósága elhatározta, hogy legnagyobb fiának szobrot
állít: állítsuk fel a magunk erejéből. A tehetősebbek áldozzanak emlékére... a
szegény adja oda fillérét... A Komáromi Újság szerkesztősége minden legcsekélyebb
adományt készséggel eljuttat a szoborbizottsághoz és hírlapilag is közzéteszi: ne
hiányozzék a névsorból egy név se!” (1906/47)
1914 nyarára már együtt volt a szükséges 16 000 korona, amikor Szarajevóban
merénylet történt a trónörököspár ellen. Gabrinivics gránátdobása ugyan még
sikertelen volt, de Princip Gavrilo már pontosan célzott és Chotek Zsófia és Ferenc
Ferdinánd vére pirosra festette Szarajevó főutcáját. Ezzel aztán ki is tört a már
évek óta készülődő fegyveres konfliktus, az első világháború. Mint minden
pénzügyi alapot, hadikölcsön formájában, a Jókai Egyesület ez irányú
gyűjtését is elvitte a vesztett háború, és az azt követő impériumváltozás.
1919. január 9-én, minekután Linder Béla, magyar hadügyminiszter, feloszlatta a
hadsereget, csehszlovák csapatok vonultak be Komáromba olasz tisztek vezetésével.
Húsz év telt el az első szoborállítási akció óta, amikor a Jókai Egyesület
ismét meghirdette a gyűjtést.
A szívek ismét megnyíltak, és 1937. június 20-án már felállíthatták a
Jókai-szobor alapzatát, a Jókai Egyesület székházának, a Kultúrpalota (Múzeum)
előterében. Az alapzatba az alábbi szövegű üzenetet helyezték, az utókor
számára:
„a jókai közművelődési és múzeum egyesület
mai napon tartott díszközgyűlésének határozata alapján ebben az iratban, melyet
jókai mórnak, a legnagyobb magyar regényírónak emlékére felállítandó szobor
alapjába helyezünk el, följegyezzük emlékezetül az utókor számára a
következőket:
Ezt a szobrot közadakozás útján egybegyűlt összegből állítjuk fel, érezve a
szülővárosnak azt a szent kötelességét, hogy legnagyobb fiának emlékét ércalakba
öntve állítsuk minden jövendő utódok szeme elé.
Hálával és kegyelettel emlékezünk őreá, akinek soha el nem múló emlékét
szívébe zárta a magyarság és tiszteletben tartja az egész művelt világ.
Büszkén fogunk Jókai Mór szobrára feltekinteni. Benne a szlovenszkói magyarság
együttérzésének, összetartozásának, nyelvéhez és kultúrájához való
ragaszkodásának bizonyítékát látjuk, mert a szobor felállításához a
szlovenszkói magyarok minden társadalmi, felekezeti és foglalkozási különbség
nélkül egységesen járultak áldozatos adományukkal.
Az ércszobor, mely a talapzaton foglal helyet, Berecz Gyula komáromi szobrászművész
alkotása. A haraszti kőből készült talapzat Komáromi Viktor komáromi kőfaragó
mester munkája. Álljon e szobor a szülőváros legszebb helyén, mint Jókai Mór
halhatatlanságának s az utókor kegyeletének tündöklő bizonyítéka!
Komárno – Komárom, 1937. évi június 20-án.”
Komárom népének valóságos nemzeti ünnepe volt 1937. november 28., a Jókai-szobor
leleplezése. Családostul ott álltunk, szemben a templomlépcsőn, és ünnepeltük
Gyula bácsit, akinek a házánál és műtermében, a Szekér utcában és a Tó
utcában, számtalanszor megfordultam. Ugyanis a Berecz-porta kb. 40-50 m volt. A családi
ház a Szekér utcára, míg Gyula bácsi műterme a Tó utcára nyílott. Édesanyám
legkedvesebb barátnője volt Lujzi néni, a legifjabb Berecz-lány. Gyula bácsi volt az
egyetlen fiú, az öt lány mellett az utolsó. Aki egyébként édesanyámnak a
tánciskolai partnere volt. Meg is rajzolta jó anyámat egy 35x50 cm-es portréban. Alá
is szignálta: „Berecz Gy. 1917. VI. 20.” Ma mindenki, kissé távolabbról,
fényképnek nézi, olyan tökéletes alkotás.
Amikor aztán látogatóba mentünk a Berecz-lányokhoz – nem bírván hallgatni a női
eszmecserét –, rendszerint kiszöktem a házból, és hátul, a műterem ablakán
figyeltem Gyula bácsi munkáját. A műterem maga egy külön látvány volt. Tele
különböző szoborkompozíciókkal, megkezdett, befejezett alkotásokkal és
állatfigurákkal. Így láttam a Jókai-szobor születését is. Emlékszem az öreg
Meszlényi bácsira is, aki magyaros, zsinóros mentéjében ott ült, mint Jókai
alteregója, amíg a borosüveg ki nem ürült. Emlékszem a nagy vizes dézsára is,
melyben ponyvák, pokrócok áztak. Ugyanis minden mintázás után ezekkel kellett
letakarni a készülő szobrot. Még ma is hallani vélem Gyula bácsi parancsoló
hangját: „No, húzzák rá Jókaira a vizes lepedőt.”
Ennyit az előzményekről, és ezt követi az utóirat. Vagyis Jókai szobrának
utóélete, mert ilyen is volt. Komáromot, Felvidék déli részével 1945-ben
(szentesítve 1947. február 16-án) a párizsi békediktátum (mert békeszerződést
még nem kötöttek az utóbbi ötezer évben) értelmében ismét Csehszlovákiához
csatolták. Az 1945-ben kiadott (és még ma is élő, sőt virágzó) Beneš-dekrétumok
szellemében a felvidéki magyarság elvesztette állampolgárságát, és megfosztották
minden emberi jogától. A magyar iskolákat és minden magyar egyesületet feloszlattak.
Ezzel kinyilvánítva, hogy az új állam nemzetállam lesz. A magyar szobrokat
ledöntötték, az emléktáblákat összetörték. Így Komáromban 1945. október 10-én
a Klapka-szobrot, majd 1946. április 30-án a Jókai-szobrot döntötték le. Amikor
másnap, május 1-jén a hajógyári munkások, kb. 500 főnyi munkástömeg, a Nádor
utcán meneteltek az ünnepi gyülekezőre, megdöbbenve látták, hogy a Jókai-szobornak
hűlt helye van. Tarics István, az öreg szocdem harcos a menetet megállította,
felállt az elárvult alapzatra, és szó szerint a következőket mondta: „Az európai
kultúra nevében tiltakozunk Jókai szobrának eltávolítása miatt!” Majd a sok
százfőnyi tömeg – egy emberként – kiáltotta: „Tiltakozunk, tiltakozunk,
tiltakozunk!”
E történelmi eseménynek szem- és fültanúja voltam úgy, ahogy a Klapka-szobor
ledöntését is végig kellett néznem. Természetes, hogy ezzel még nem került vissza
helyére a Jókai-szobor. Újabb felállítására 1952. szeptember 28-án került sor.
Sajnos ezt a napot Berecz Gyula már nem élhette meg, mert 1947-ben – sok ezer
komáromi őslakos polgárral együtt – a kitelepítés lett az osztályrésze. Ezt az
akciót a politikusok – manipulálva a történelmi igazságot –
„lakosságcserének” nevezik. Holott ez diktátum volt a javából: Ahogy mondotta
Branuss a rómaiaknak 390-ben „Vae victis” (jaj a legyőzötteknek).
Az öreg fát nem lehet átültetni! Mondja a bölcs szólásmondás. Ez igazolódott
be Berecz Gyula tragédiájában is, mivel 57 évesen, 1951-ben Gyömrőn meghalt.
Művészi nagyságát Komárom, Csallóköz és Mátyusföld templomai és temetői
hirdetik.
Jókai szobra ugyan már 1952-től a helyén állt, de tisztelegni nem volt szabad
előtte. A komáromi gimnázium (akkor 11 éves iskola) utolsó előtti évfolyamának B.
osztályos tanulói 1962. március 15-én megkoszorúzták Jókai szobrát. (És mai kor
embere, jegyezd ezt fel!) Magyar iskola, magyar diákjai ezért 3-as magaviselettel lettek
büntetve. Csak 1964 óta tiszteleghetünk bántatlanul Jókai szobra előtt, a Jókai
Napok keretében. Illetve 1991-től március 15-én, hisz ennek a napnak egyik hőse,
Jókai Mór volt.
Az eddigiek során már említés történt a Jókai nevét viselő egyesületről. A
XX. század elején – Alapy Gyula vármegyei levéltáros indítványára – a
Komáromban tevékenykedő művelődési egyesületek, egybeolvadtak. Ebből jött létre
1911. március 5-én a Vármegyeháza dísztermének zsúfolt közönsége előtt a Jókai
Közművelődési és Múzeum Egyesület. (Továbbiakban Jókai Egyesület.) E
történelmi eseményről a Komáromi Lapok tudósítója az alábbi beszámolót közli:
„Városunk kulturális életének maradandó emlékű napja 1911. március 5-ike.
Vármegyénk és városunk intelligens közönségének, közéletünk és társadalmunk
vezető férfiainak jelenlétében e napon alakult meg a Jókai Közművelődési és
Múzeum Egyesület, mely a közművelődés céljainak hűséges szolgálatát tűzte ki
feladatul maga elé.
A nagyszámú közönség megjelenése fényes bizonyságát szolgáltatta annak, hogy
ezen új kulturális szervezet megalakítása közművelődési szempontból igazi lelki
szükséget képezett és az impozáns módon megnyilatkozott érdeklődésből bizton
számíthatunk arra, hogy az új egyesület közhasznú munkálkodása elé sokan nagy
várakozással tekintenek. Az alakulásnak különös jelentőséget kölcsönzött az a
felette kedvező körülmény, hogy az egyesület ezen első ülésén az alapvető
munkában magyar nemzeti irodalmunk egyik kimagasló nagy alakja, Beöthy Zsolt. min.
tanácsos, a Kisfaludy Társaság elnöke s az MTA alelnöke is részt vett, ki az
alakuló ülést vezette, s az elnöki tisztet töltötte be. Az ő kiváló egyénisége
a legnagyobb garancia arra, hogy a megalakult egyesület hasznos és eredményes munkát
fog végezhetni...
Komárom halhatatlan nagy fiának, Jókainak nevével indul el útjára az új egyesület
– az ő ragyogó neve, fényes szelleme legyen vezérlő csillaga mindazoknak, kik a
sokra hivatott egyesület kulturális munkájában részt vesznek... Délelőtt 10 órára
volt kitűzve az alakuló közgyűlés, s mire a kitűzött idő elérkezett, már
teljesen megtelt a nemzeti színű zászlókkal feldíszített ősi vármegyeháza
hatalmas nagy terme. Vármegyénk és városunk társadalmának színe-java gyűlt egybe a
terembe, hová háromnegyed tízkor érkezett meg Beöthy Zsolt, kit Baranyay Géza a
Múzeum Egyesület igazgatója és Alapi Gyula dr. titkár fogadtak.
A megjelentek sorában ott voltak: Antal Gábor dr. ref. püspök, Sárközy Aurél cs.
és kir. kamarás, nyug. főispán, Jánossy Lajos ev. esperes, Schnitzer Armin dr.
főrabbi, Ghyczy Dénes alispán, Domány János kir. tanácsos polgármester, Thaly
Ferenc, Jaross Vilmos, orszgy. képviselők... Sárkány Ferenc rfőkapitány... és még
sokan mások. A gyűlést Ghyczy Dénes alispán nyitotta meg, ki üdvözölte a
megjelenteket és röviden jelezte az ülés célját és felkérte Beöthy Zsoltot, hogy
az elnöki széket elfoglalni szíveskedjen.
Az éljenzéssel fogadott bevezetés után Beöthy Zsolt megköszönte az iránta
megnyilatkozott bizalmat és elfoglalta az elnöki széket. Kijelentette, hogy örömmel
vállalja az elnökséget és örömmel vesz részt a mozgalomban, mely a Jókai
Egyesület megalakulására vezet, s mely kettős célt szolgál. Elsősorban azokat a
kincseket, melyeket Komárom rejteget, szükséges, hogy összegyűjtsük és
megőrizzük, másodsorban pedig közvetítsük a nemzeti kultúrvívmányokat
Komárommal. A kultúra és a szülőföld forró szeretete ösztönzi arra, hogy e nemes
célokra irányuló alapvető munkában ő is részt vegyen. Az egyesület Jókai nevét
fogja viselni (Beöthy Zs. édesapja Zsigmond, Jókainak kereszttestvére volt. Sz. Z.
megj.) s ez maga is elég biztosíték arra, hogy milyen szellemben fog működni. Majd
javasolja a gyűlésnek, hogy titkárnak Alapi Gyula dr.-t válassza meg, kit a
jelenlévők egyhangúlag megválasztván, felkéri őt, hogy az alapszabály-tervezetet
terjeszsze elő.
Alapi Gyula dr. az alapszabályokat pontról pontra felolvasta, melyeket az alakuló
ülés Ghyczy Dénes alispán által indítványozott azon pótlással, hogy az
igazgatótanácsba Komárom szab. kir. város polgármestere is felvétessék –
egyhangúlag elfogadta. Az elnök feltett kérdésére a jelenlevők egyhangúlag
határozatilag kimondották, hogy az előterjesztett alapszabályok értelmében a
Komáromi Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület-et megalakítják és az
alapszabályoknak jóváhagyása végett a Belügyminisztériumhoz való
felterjesztésével az ideiglenes elnökséget megbízzák... Domány János kir.
tanácsos, polgármester a megjelentek nevében köszönetet mondott Beöthynek az
alakulás körül kifejtett tevékenységéért és kérte, hogy támogatását a
jövőben se vonja meg az egyesülettől.
A helyesléssel fogadott beszéd után Beöthy Zsolt elnök az alakuló ülést
bezárta..”. (1911/19).
Beöthy Zsoltnak volt az érdeme az is, hogy a Jókai Egyesület 1913-ban önálló
folyóiratot indíthatott „Komárom” címmel. Beöthy Zsolt a következő szavakkal
bocsátotta útra e sajtófórumot: „Jókainak nemcsak neve ragyog előttünk, hanem
példája is. Mi is arra törekszünk, hogy Komárom múltjának, emlékeinek,
földjének, természeti, gazdasági és művelődési viszonyainak kutatásával,
földerítésével és ismertetésével részt vegyünk a nemzeti művelődés nagy
munkájában...” (Komárom 1913/1.)
Komárom városának jelentős kultúrtörténeti eseménye volt a főgimnázium
felépítése 1908-ban. Így az eddigi kis gimnázium épülete feleslegessé vált és
lebontásra került (emlékét az „Iskola” utca őrzi). A városi tanács pedig a
szabaddá vált telket átengedte a Jókai Egyesületnek, és itt épül fel a Nádor
utcában a Szt. András-templommal szemben az egyesület székháza, a Kultúrpalota.
Terveit Hültl Dezső egyetemi tanár készítette. Az építkezés költsége 177 815
korona volt. 1913. május 4-én történt az alapkőletétel, melynek során a következő
szövegű okiratot helyezték el, melyet Alapi Gyula fogalmazott:
„Mi, a komáromi Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület igazgatótanácsa és
építési bizottsága emlékezetül adjuk jelen levelünk rendében – melyet a magyar
nemzeti kultúra őrházának alapkövébe helyezünk el – a jövő nemzedékeknek, e
városban utódainknak, kik valaha ez írásunkat olvasni fogják, hogy az Úrnak 1913-ik
esztendejében március 27-én kezdtük építeni a komáromi múzeum és könyvtár
épületét a Magyarok Istenének segedelmét és áldását kérvén hazafias
munkánkhoz...” November 29-én már a felavatást ünnepelhették, melyet a komáromi
helyőrség 83. ezredének zenekara, a Hunyadi László című operával nyitott meg.
A Jókai Egyedület igazi küldetése 1918 után valósult meg, amikor a 98%-ban magyar
lakosságú Komáromnak, a nemzeti lét kiéléséhez, az egyetlen fóruma lett. Havonta
voltak rendezvényei; irodalmi előadás, képkiállítás, hangverseny, szabad fórum
stb. A két háború között a következő jeles férfiakból állt az igazgatótanács:
Beöthy Zsolt mint elnök, haláláig (1922) viselte tisztségét. Utódja az elnöki
székben, a város egykori polgármestere, Szíjj Ferenc lett egészen 1945-ig. Főtitkár
volt Alapy Gyula, haláláig 1936-ig. Alapi 1926-ban megírta az egyesület első tizenöt
esztendejének történetét. 1931-ben pedig, a húszéves fennállás alkalmával a
következőket mondotta: „A Duna menti kisváros álmos közéletét felráztuk és
társadalmát előkészítettük és ráneveltük a kulturális életre, szomjúságát
kielégíteni igyekeztünk. Ez ma a határvárossá lett Komárom legnagyobb életérdeke.
Mindezt a Jókai Egyesület nagyszerű vezérkara művelte, mely nem a jelennek, hanem a
jövőnek dolgozott.” Alapi halála után Szombathy Viktor vette át tisztségét.
Titkári megbízatást Fülöp Zsigmond lát el, aki 1936-ban megírja az egyesület
negyedszázados történetét. (1937–1940-ig a város polgármestere volt.) Majd őt
követte a titkári székben Nehéz Ferenc 1945-ig. Az egyesületnek külön könyvtára
volt 13 000 darab állománnyal, igazgatója pedig a jeles helytörténész, Baranyai
József volt. Társelnöke az egyesületnek az a Tuba János volt, aki Jókai felett
mondott búcsúbeszédet a Kerepesi temetőben. Az egyesület taglétszáma 1925-ben 600
fő volt.
Néhány nevet említsünk az írók, költők, színészek közül, kik a
Kultúrpalotában léptek fel: Bartók Béla, Móricz Zsigmond és felesége, Simonyi
Mária, Mécs László, Zathureczky Ede, Feszty Masa, Zilahy Lajos, Jászai Mari, Jávor
Pál, Lukács Margit stb. 1945-tel új korszak vette kezdetét, akárcsak az egész
felvidéki magyarság életében, mivel ismét Csehszlovákiához csatoltatott ez az
országrész. Az 1945. május 25-én kelt rendelet értelmében, minden magyar tannyelvű
iskolát, illetve egyesületet feloszlattak. A Jókai Egyesület 1947. január 14-én kelt
végzéssel (ügyiratszám 1947/487) feloszlatottá lett nyilvánítva. Ezen végzést az
egyesület elnöke, Szíjj Ferenc lakáscímére postázták, mivel a Kultúrpalotából
az egyesület 1945 óta ki volt zárva. Szíjj Ferencet még ebben az évben
kiteleptették. A 13 ezer darabnyi könyvállományt traktorra hányva vitték a
zúzdába. A Jókai Egyesület úgy elnémult, mintha sose lett volna. Csak mi, régi
komáromiak, tekintettünk fájó szívvel a legendás Kultúrpalotára, amely
fiatalságunknak, eszméinknek, reményeinknek színhelye volt. Sokan úgy vélték, hogy
a Jókai Egyesület hírét, nevét elmosta a történelem vihara.
Tempora mutantur, szól így a latin közmondás. Ez vált valósággá
Közép-Európában 1990 táján. És amikor 2000-ben, Jókai születésének 175.
évfordulójára emlékeztünk, elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy az erőszakkal
megszüntetett Jókai Egyesületet feltámasszuk halódó porából. 2000. június 9-én a
Madách Könyvüzletben ültünk össze néhányan (17-en) és nyilvánítottuk ki azon
szándékunkat, hogy a nemes hagyományú Jókai Egyesületet újraindítjuk. Ezen
előkészítő bizottság elfogadta e sorok írója által előterjesztett
Alapítólevelet, melynek a szövege a következő:
Mi, Komárom város szülöttei és polgárai, az Úrnak 2000. esztendeje június 9.
napján, Jókai Mór születésének 175. évfordulóján, adjuk tudtára Komárom
közönségének és a hivatalos szerveknek a következőket:
Kötelességünknek érezzük, hogy Komárom város örök büszkesége – Jókai Mór
neve és szellemi hagyatéka – soha ki nem hunyó fénnyel világítson az elkövetkező
évtizedekben és századokban. E célunk érdekében kívánjuk újólag megalakítani az
egykor oly virágzó Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesületet, mely valóságos
világítótornya volt Komárom kulturális életének. Hűek és méltóak kívánunk
lenni apáink és eleink szelleméhez és hagyományaihoz, akik 1911. március 5-én a
Vármegyeháza (ma Járási Hivatal) nagytermében megalapították e nemes kulturális
fórumot, amely az 1945-ös betiltásig és feloszlatásig a város művelődését
irányította.
Amikor Komárom városának olyan halhatatlan nagyságai álltak csatasorba a toll
erejével, mint: Alapi Gyula, Beöthy Zsolt, avagy Antal Gábor ref. püspök. Őket
idézzük most meg a század- és ezredforduló magyarjai, hogy erőt adjanak és hitet
sugározzanak felénk az azóta eltelt sok-sok évtized homályán keresztül is.
Ők 1911-ben történelmet írtak és példát mutattak nekünk a szülőföld
szeretetéből és Jókai szellemének szolgálatából. Akik nemcsak egy reprezentatív
székházat, a Kultúrpalotát (Ma: Duna Menti Múzeum) tudták felépíteni, de méltó
emléket állítottak – Berecz Gyula jóvoltából – Jókai Mórnak is,.
Legyen ez a mai nap nemcsak a nagy szellemek megidézésének napja, nemcsak hódolatunk
kifejezésének pillanata, a mi örök büszkeségünk, Jókai előtt, hanem legyen ez a
dátum a mi nagy elhatározásunknak is szószólója és figyelmeztetője.
Jókai, bízva, hogy munkánkat áldva nézed, és velünk leszel, ahogy azt síremléked
is tolmácsolja, a Te üzenetedet: „Ami bennem lélek, veletek megy, ott fog köztetek
lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak, megtalálsz a
falevélben, mikor lehull, meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik, s mikor
megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok véled állani.”
Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület Előkészítő Bizottsága, Komárom,
2000. június 9.
Ezen irodalomtörténeti eseményről a Komáromban megjelenő Dunatáj című hetilap az
alábbiakban számol be: „Feléledt tetszhalálából a Jókai Közművelődési és
Múzeum Egyesület. Komárom kultúrtörténetének legfényesebb lapjain szerepel az
1911-ben alakult és 1945-ben egyetlen tollvonással megszüntetett Jókai
Közművelődési és Múzeum Egyesület, amely több mint fél évszázados
tetszhalálából éled újjá szeptember 2-án... a Jókai Színház kamaratermében.”
(2000/33.)
Az újjáalakuló közgyűlésről az Atelier című művészeti folyóirat az alábbi
tudósítást közli: „2000. szeptember 2-án a komáromi Jókai Színházban 10 órai
kezdettel összeült az alakuló közgyűlés. Jelen voltak az alapító tagok (az
egyesület előkészítői, kb. 40 személy), az érdeklődő támogatók (kb. 35
személy), pedagógusok, orvosok, építészek, vállalkozók, újságírók és a
kultúra egyéb területén dolgozó polgárok.
A közgyűlést dr. Szénássy Zoltán (nyugalmazott tanár, író) korelnök nyitotta
meg. »Jókai lelke köztünk van« idézte Alapi Gyulának, az 1911. március 5-én
megalakult Jókai Egyesület első elnökének (titkárának – Sz. Z. megj.)
gondolatát. Ennek szellemében értékelte, illetve méltatta dr. Szénássy Zoltán az
egyesület elmúlt időszakának áldásos tevékenységét, amelyet azután 1945
májusában, az akkori csehszlovák kormány (dr. Daniel Okáli aláírásával)
erőszakkal megszüntetett és feloszlatott. Most elérkezettnek látszik az idő, hogy
– korábbi eredményeink tiszteletben tartásával – e nagy múltú és nemes
hagyományú intézmény új, korszerű magyarságtudatunk és kultúránk
fennmaradásának és ápolásának sokrétűen tervezett célkitűzésével
újraéledjen. Dr. Keszegh Margit felolvasta az alapszabályzatot, amely a Szlovák
Köztársaság Belügyminisztériumában 2000 nyarán bejegyeztetett. A közgyűlés
ezután megválasztotta a vezetőtestületet...” (2000/4.)
A vezetőtestület, azaz az elnökség tagjai a következők:
Elnök: Dr. Szabó Iván (a nyitrai Konstantin Egyetem dékánja)
Alelnök: Langschádl István okl. mérnök
Ügyvezető elnök: Mgr. Héder Ágnes (a nyitrai Konstantin Egyetem adjunktusa)
Titkár: Németh István újságíró
Pénztáros: Maitz Klára okl. mérnök
Ellenőrző bizottság:JUDr. Bastrnák Leila (közjegyző)
Dr. Szeberényi Zoltán (egyetemi docens)
Török Ágota (vállalkozó)
üszkös perceinket,
aranyba-sárba mártott
rongyainkat
múzeumok falára kiállítva
tálaljuk – védjük,
kezet fog velünk az
új évezred árnya,
szemünkre ékszer
a múlt hétszázhetvenhétszer
elhallgatott átka
magyarságunk fénylő,
népünk vezető,
világító fáklya lett!
egymás nyilaitól Uram
ments meg minket!
ments meg édes anyanyelvünk
éles villámaitól,
amikor összehúzódik
az ég felé ívelő szemöldök,
és a ráncok elnyúlnak lustán
a gyöngyöző, elszánt homlokon,
szemekben barbár düh,
szívekben az ős-kegyetlen
hun üti fel fejét...
Uram, mentsd meg a
magyar nép szép magyar nevét!
Nyilainkat törd össze végre,
mert egymás felé fordulva
feszítjük az íjat,
külső ellenség mit sem sejt rólunk,
a humok nyilait rég feledte,
de...:
itt vannak.
Itt maradtak
a magyar, dühös szemekben,
összeráncolt, sötét homlok ölében
testvér testvér ellen...
üszkös perceink
kettéhasadnak,
átszakadnak,
és a föld emésztő pora alatt
sietve viszik a hírt
pogány őseink lelkének:
megmaradt a magyar magyarnak
hunnak –
barbár, nyilazó népnek...
kanyargó vizeid hátán égő csillagok,
föl-fölröppenve az éjbe mind
beleragyog,
békét, életet, éji fényt...
valami holdtól született
ungi véleményt,
csobbanva elhaló, békés szavakat
egy másik világ sikolya
kerget szét néhány kószáló madarat,
s a pillanatot az erdő mélye nyeli el,
hogy szülessen másik,
valami érthetőbb, igazi,
valami égi – jel
szemed parázs,
vidáman guruló gyöngyszem,
amikor nézel rám,
ó, mégsem látsz engem
fáradt homlokom
hozzátapad a holdhoz,
ének nyílik a torkomon:
keress meg engem
sápadt arcaim mögött,
nem olyan mély az az erdő,
keress meg
születő ráncaim között
hideg acél,
két fénylő kard a szemed,
ha majd nézel rám,
ha a búcsú okát kérdezed,
s valóban – elmegyek,
mert néztél rám,
de nem láttál engemet
ahogy búcsúztunk
azt hiszem, május lehetett,
az ablakon át
friss, meleg szél osont be
és szökött végig a folyosón,
bejárta az egész iskolát.
a nap ragyogott,
az arcok fényesek,
a nyárfákon sok-sok
madárka kiabált,
tanító, gyerek
lélekben mind messze járt.
valóban, május lehetett,
mindenki örült,
vidáman nevetett
és nézett minket,
egymástól búcsúzó,
keservesen síró két gyereket...
hangos csatazaj ébreszt,
a reggel hideg-fém csókja
szomjazó rózsáimat
száz kard éle kaszabolja
már ne öleld inkább
halálra magányom
nélküled sokkal könnyebb
elbírni szeretni:
tiszta igaz magányra vágyom
megállsz a mezőn
és nem vetsz véget a harcnak,
nem küzdesz,
nem bánod, hogy katonáim
sorra meghalnak,
nem szánod lelkem
pusztuló rózsakertjét,
hideg vagy,
nem érsz ennyit
jobb, ha elmégy
Nem az én ötletem volt, hogy keresni kezdjem. Mások szólítottak fel rá, ők
pedig, ha jól emlékszem, valami japán filmből vették át ezt a nagyanyáink
emlékkönyvébe kívánkozó romantikus gondolatot. Amitől – erre viszont rá kellett
jönnöm – nem szabadul egykönnyen az ember. Végül is nem lehetetlen, hogy egész
életében ezt a pillanatot kereste. Miért ne találná meg az emlékeiben?
Abban a filmben van egy hely valahol ég és föld között, félúton. Ott kell
eldöntenie mindenkinek, hogy melyik is ez a boldog pillanat. Az eredményt viszi magával
az égbe. Ez lesz az úgynevezett örök élet. Mert attól kezdve nem marad számára
más, mint ez a végtelen jelen.
Most, hogy leírom, eszembe jut az is, hogy én ebben a monoton mennyországban ugyancsak
hamar elunnám magam. Ezzel a rózsaszínű nyalókával a kezemben, ami nem fogy el,
hiába nyalom.
Hát igen. Nem nekem való hely a paradicsom. De hát valamiért ugye író volt az ember.
Ha már belevágtam, megírom ezt a korszerűtlen dolgozatot.
* * *
A tevékenykedés boldogsága az első, amit elvetek. Nem mintha rosszkedvűen végezném
a dolgomat. Csak hát minden eredmény sarkallja az embert. A siker, ez a feltételes
megálló, nem kifejezetten boldog pillanat.
Úgy képzelem – és ezt valószínűleg mások is úgy képzelik –, hogy a szerelem
öröme áll a beteljesüléshez a legközelebb. A pillanat, amikor megáll az
óramutató, lásd Goethe, és a doktor úrral nem történik többé semmi sem. Azután
ezt a példázatot is elvetem. A semmit a lét legboldogabb pillanatának kinevezni talán
mégsem lehet.
Maradnak azok, akiket szerettem. Valamennyiükkel átéltem boldog, felejthetetlen
perceket. Csak hát az élet, mint mondják, megy tovább. A gyerekek felnőnek, az ember
magára marad.
A barátságban pedig éppen az a szép, hogy időtlen. Nem egyetlen szívdöglesztő
pillanat.
* * *
Játszunk. Körülöttem közhelyeket mondanak. Amikor berúgtam azt a gólt! –
álmodozik egy középcsatár. Amikor felcsendült a Himnusz, annyi év után. Amikor
megcsókoltam az anyaföldet. Amikor megkaptam az állampolgárságot! – állítják
kórusban az amerikaiak. Azután a Himnusz akkordjai elülnek, az ember leporolja magát.
Az anyaföld besorozza a fiamat.
Még a halálból visszajönni se boldog pillanat. Odaát, a semmiben, jól emlékszem,
jobban éreztem magam.
Ezen a ponton, mint a rák, visszahátrál a kisgyerekkor paradicsomába az ember.
Például: tizenöt évesen, apámmal, Arany János tölgyfái alatt. Cigányoznak a
Rózsakertben, este van. Hallgatjuk ezt a kis ingyenzenét, apám sír a kallantyús
tolókocsiban.
Vagy ez a másik: kilencvenéves anyám az asztal közepére teszi a fazekat. Megszólal a
déli harangszó. Akarattya felől dohogva érkezik a pesti vonat.
* * *
Dolgozom. Egyik a másik után, sorra kerül minden legboldogabb pillanat. Azután,
egyiket a másik után, mindet kihúzom. Még az olvasmányaimat is. Pedig van
közöttük, amitől – ha eszembe jut – még ma is elsírom magam.
Az első emlékem valami narancssárga fény. A rádióból bécsi keringő. Langyos,
otthonos illatok. Gyanítom, hogy mindenki kitalál magának egy ilyen felejthetetlen
illatot.
Amikor feljön az égre a hold, megáll mellettem apám. Ha olyan, mint a cé íve,
mondja, csökken. Ha olyan, mint a dé, dagad. Így adtam tovább én is a fiamnak. Dagad,
csökken. Valahányszor feljön az égre a hold, hallom a hangját. Hallom a hangomat.
* * *
Vagy mégsem? Lehet, hogy rossz helyen kerestem? Hogy minden idők legboldogabbika mégis
a jelen?
Ülünk a kocsiban, zene szól. Hófehérke vezet.
– Hová mész? – kérdezem.
– Sehová! – feleli, és rám mosolyog.
Házak és hazák maradoznak el. Árnyak, emberek. Lehet, hogy ilyen lesz a mennyország.
Nézem az életemet.
1
Költészetét nehéz sorsként élte, versein életünk minden pecsétje. A
tisztánlátás és a kétely, ritka győzelmek és számos lebukás, a megbocsátó gúny
és tehetetlen indulat jelei. Kihívóan fölényes tud lenni, s közben szenved.
Szövegeitől nem tart távolságot, benne van a versben. Annak idején nem vettük
észre, hogy már akkor ilyennek indult. Bátornak, hívőnek, győzésre képtelennek!
Mindig távol állt a tárgyiasságtól, érzéketlen vagy érdektelen, legfeljebb önmaga
iránt tudott lenni. Úgy tűnik fel, már a kezdetektől értette a világot, később
sajnálta is, tudta esendőségeinket és gondjainkat. Érzékenysége felénk irányult,
mert önmagát sosem kímélte. Ebből pompás önirónia született.
Ő is a komáromi gimnáziumból indult az ötvenes évek elején, Turczel Lajos
neveltjeként. Azokban az években, sivár esztendők váratlan bőségeként, számos
tehetséget sodort össze a véletlen. Mintha a kinyílt szelepen át világba törnének
lefojtott erők! A komáromiak önmagukra ébredésében iskolájuknak döntő része
volt. Nemzedékként törtek fel, együtt fejlődtek, összetartottak. Mindvégig
érezték egymást. Nem véletlen, hogy a „nyolcak” antológiáját Turczel válogatta
s vezette be! Akkor Zs. Nagy versei Cselényi, Tőzsér, Simkó munkái mellett nem
tűntek fel. A kritikát inkább csak jó várakozással töltötték el. Bírólái
közhelyeket és élményhiányt, széptani banalitásokat emlegettek. Alighanem pontosan
lát Fábry Zoltán: „kissé sok itt a szív”. A Csillag-sereg is „irreális”,
csóválja fejét. Valóban túl lelkes ez a katonavers. Fábry nem szereti a katonát! A
kritika pedig hiteles társadalmi érzékenységet és formabiztosságot kért számon a
kezdőkön. Később is írt ő katonaverseket, s ezekben olyan sajátosságát érezzük,
amelyet akkor nem vettünk észre. Nevezetesen, hogy számára a katona már akkor sem
„csak” hatalmi tényező, netán lelkes „békeharcos”, hanem sajátos valóságot
élő fiatal férfi! Némileg hős, mert nehéz próbának van kitéve, de közben fizikai
és szellemi kényszert visel el és szenved tőle. Önérzet dolga, hogy a próbának
helytáll! Valószínűleg itt a kezdete a későbbi gúnynak, mellyel a
„tábornokokat” illeti. A katona: férfi! Sorsában a költő a férfilét alapját
sejti. Nem a társadalom számára hős, hanem önmagáért. Mert Zs. Nagy már a
kezdetektől önmagáról ír, nem a világról, s amikor a valóságról beszél, azt a
képet festi, amelyet benne kelt. Megismerési módja érzéki, intuitív természetű,
elméletei nincsenek, spekulatív gondolati rendszerek alig érdeklik. Sosem dedukál,
hanem tapasztal, megéli ítéleteit. Élő esztétikumot teremt. Személyessége szerelmi
verseire sajátosan jellemző. Egykor, lassan negyven éve, Tőzsér Árpád Mogorva
csillag című kötetéről írva szóltam arról a szikár férfiasságról és kemény
tisztaságról, már-már puritánságról, még Hemingway nevét is említettem, amely
modern huszadik századi esztétikum, és Tőzsér szerelmi líráját erőssé,
keménnyé s szinte szikrázóvá teszi. A nő a férfi szerelmének tárgya, jó esetben
társa lehet. Zs. Nagy verseiben valamiféle reneszánsz vonást érzünk. Nevezetesen a
nő eszményítését, csodálatát, Koncsol László ezzel kapcsolatban trubadúr-hatást
említ. A költő csodálattal illeti s hódolni kész a nő szépségének. Nem
érzelgősen s koránt sem szentimentálisan, hanem komolyan és tisztelettel, mint akár
Balassi! Első, Ének a tisztaságról (1964) című kötetében azonban ez a férfiasság
valóban sejtésként, jelzésként van jelen. Így az Apám és a Fájdalom című
versekben, Fábry is dicséri őket, de az Anyám, Terka és Hozzád érek címűekben is
érzem. Férfiasság, mely inkább tűrésre, a szenvedés elviselésére kész, mint
diadalmas győzelemre. Már ebben a kötetben költő készülődik. A debütokban inkább
még csak a költő készülődik, a továbbiakban aztán a vers! Aztán valamiféle
drámai sejtés, nincs tárgya még, sem formája, örömteli énekhangok mélyén remeg,
mint furcsa kísértet, szinte kérdeznénk: milyen árny kísért a dolgok mélyén?
Kegyelmezettek című versében, bámuló indulat és fiatalos birtoklásvágy mögött
mintha kóbor őszi szelek fújnának, s már-már kitapinthatóan ólálkodik a végzet
lidérce!
2
Irodalomtörténetünk úgy tudja, hogy a költő második kötetével – Tériszony,
1968 – kiforrottan lép elénk. Felismerésünk teljessé válik: mennyire önmagát
írja! Önmaga keresése volt, amit élményhiánynak hittünk. Először megélte, aztán
megírta verseit. Nem eszmék és irodalmi hatások, hanem a sorsa tette költővé. A
költő fogalma is olyan számára, akivel a dolgok megtörténnek. Amikor „hőssé”
válik, roszszul érzi magát: menekülőnek, árvának, magányosnak, „nem keresik, ha
elcsatangol”. Jobb esetben prédikátor, esetleg próféta. Ily módon keletkeznek
jellegzetesen zsélyies hangulatok! Lábujjhegyen című versében kutyák fekete haragja
és fürtösödő lila orgonák közt, idegesen, lábujjhegyen kutatja át „a partot”,
nagyon vigyázva: „fel ne verd az Istent”. Érzi: „Most kéne menekülni.” Futni
az éjszakába, mert „a szenvedélyek befordultak a falhoz”. Ozsvald Árpád
lírájára emlékeztető képek, gyöngyházszín kavicsok, bóbitás virágok és
harmatos mezők, majd ismét, már-már megfoghatatlanul: „most kéne menekülni”. Ki
elől? Hová? Miért? A vers hangulata, mely egyben állapot, nem válaszol a
kérdésekre. Sejtetés és állítás, érzés és gondolat azonban lírai egységben
vannak. A Vízparti ódában a XX. század érdemeit és bűneit sorolja,
ellentmondásaiban látva, kétértelműen dicséri a kort: „Teljes vagy, Huszadik
Század, akár költőid árvasága.” Vagy lám, az Ártatlanok! „Légy alázatos, itt
mindenki ártatlan, egyedül te lehetsz csak a bűnös!” Ártatlanok a vércsék,
tigrisek, kígyók és cápák, bűntelenek a hullagyárosok és kurafik, „Légy
alázatos” tehát! Emberi védtelenségét, az életre való alkalmatlanságát
állítaná? Belső kételyek, tisztázatlan bűntudat van a képek mögött? Amelyek
akár sémává, pózzá is merevedhetnének! A Húszéves volt-ban új vonással módosul
a hangulat. A tehetséges és szinte mindent tudó ifjúval szemben „egy éjjel,/
langyos harmatesőben, jött valaki / s azt mondta: vodka./ A vállán csillagok helyett,
gitár lebegett.” A szorongásba komorabb erő tör, reálisabb rombolás. Az ifjú
„bevágja az első féldecit,/ aztán a többit./ S most itt fekszik, / s a szája
kivirágzik.” A kor irodalmára jellemző az alkohol, romantikusan felfogott eleme, de
ez nem póz, sem hősi pátosz színe, inkább nyugtalan vonás, sejtés, hogy a végzet
jelentkezett! Kiszámíthatatlan testi-lelki bonyodalmak, drámai patthelyzet, ahogy a
Négyszer című versből kiolvashatjuk. Valaki „hajnalig” négyszer kerüli meg a
várost, négyszer néz le a hídról és gondolja meg a dolgot, míg végül dönt:
„itt maradok köztetek,/... akár tetszik, akár nem.” A lelkes életerőt és
trubadúrhajlamokat komorabb életérzés követi, a versek anyagát az élet gyúrja s a
képzeletnek sem ad felmentést. Olyan költői lét következik, melyben a líra gyakran
mély őszinteség és játékos póz borotvaélén lejt hajmeresztő vagy könnyelmű
táncot, mégsincs bennünk pillanatnyi kétely sem, ami a vers hitelességét
kérdésessé tehetné. Ennek oka alighanem a költő sajátos képrendszerében, fogalmi
pontosságában és nyelvi következetességében rejlik, amelyhez egyre kíméletlenebb
önirónia társul. Versein az eredetiség pecsétje! Itt szikkadok, mondja, „Államon a
négynapos szakáll / hirdeti gőgöm s lustaságom.” Majd dinamikus ellentmondások
egységében, ahogy a dolgokat „felülről nézem, / mint az istenek,/ s alulról
látom,/ mint az ördögök.” Zs. Nagy szemléletmódjának tanulsága, hogy a sajátos
költői stílus akár hiteles póznak tűnhet fel, amennyiben nyilvánvaló
öntörvényűsége! Az ilyen szövegek érzékletesen, már-már tapinthatóan viselik a
sorsszerűség bélyegét.
Aztán rádöbbenünk, hogy szinte korlátlan nála a megélt idő hatalma! Egyéni sorsa
nemcsak sugallója, hanem törvénye lesz képzeletének, megszabja elviselése
lehetőségét s egyben a kifejezése minőségét is! A nyomott hangulatnak a költő
komikumérzete és humoros hangvétele hozza a feloldódást és líraivá való
nemesedését, szövegeiben a groteszk szemlélet uralkodik el és szinte parttalan
művészi őszinteséget eredményez. A drámát humor lazítja s a tragédiát néha
szinte játékká oldja. Szerinte az ember ősszel, befőzések idején maga is
„befőzi” életét, vágyait megszórja szalicillal, „keserűvé érett
szerelmét” gondosan megdunsztolja (Készülünk a télre.) A képekben az élet ívét
lássuk! De nem csak azt! „Gondolatainkat kimagvazzuk, átnyomkodjuk finom szitákon,/
déli harangszóig / főni hagyjuk.” Vagy az Őszi reggel-ben! Hajnali ébredéskor,
bolondul groteszk helyzetben „Mózes bátyám / pálinkát főz a pince mélyén”, s
miután udvarát kikövezte összetört kőtábláival, bandzsítva és részegen „új
törvényekre oktatgatja,/ szilvóriummal itatgatva,/ vendégét: a költőt.”
Humoráról bővebben kell szólnom. Sajátosan zsélyies, egészen eredeti.
Ösztönösnek mondhatnánk, annyira természetes, nem logikai, sem spekulatív
természetű! Leginkább a görögök humoreszményéhez hasonlít, akik azt
állították, hogy a humort az emberben lévő jó nedvek okozzák. A komikum viszont a
valóság tulajdonsága és a helyzetekben van, Zsélyi Nagy groteszk látása mélyen
átérzett létszemlélet. Ösztönös indítékú, mégis intellektuális érvényű. A
vaskos népi humornál finomabb, ám a rafinált és kimódolt komikumnál nemesen
egyszerűbb. Semmilyen tekintélyt nem ismer, mégsem tekintélyromboló, derűs mosolyhoz
hasonlíthatnánk, mondva, könnyesen meleg! Megmosolyogtat, de nem röhögtet, érezzük
mélységét, elgondolkoztat. Bár éle van, mégsem csíp, gunyoros és megbocsátó
egyben. A komikum drámai vonását is érzi, de nem a keserű irónia vagy gúnyos
szarkazmus felé vesz tőle irányt, hanem az emberi esendőség tudatosítása és
elviselése, a derűs bölcsesség nyugalmát keresi. Nem ítélkezik, mert nem akar
lázítani, a jelenségek megértésére és a dolgok tudására tanít. Az ész szellemes
villózásának tűnhet fel, mégis inkább a lélek rezignációját rejti. Talán éppen
akkor bánatos leginkább, amikor a leghetykébbnek mutatkozik. Így születik
mélyértelmű és könyörtelen öniróniája!
Amennyiben témáit vizsgáljuk, igazságkereső szenvedélyének és indulatának
tárgyait, a század vélt és valós bálványait, a mindennapi élet személyes dolgait,
ritkán eredményeit, többnyire kudarcait találjuk. A kort elmarasztalja
igaztalanságban, kicsinyességben, érzéketlenségben, abszurditásban! Valamiféle
hatalmonkívüliség és kiszolgáltatottság, valami sorsszerű elesettség számonkérő
hangján szól, komikus szemlélet és humoros hang mögé rejtve komor szkepszisét.
Semmi nem tragikus, mert minden elviselhető, hiszen el kell viselni! Ebből azonban az
következik, hogy szinte minden visszatetsző s nem rokonszenves: mintha a
sikertelenségek melegágyában folyna az élet! Mélyértelmű létfilozófia: a
diadalmas lemondás etikája és esztétikája! Egyedüli értékként „halkan szipog a
Mindenségben:/ az öntudatlan szerelem”. A Boldog földrengés című fejezetben
teljesedik ki és szívmelegítően tündököl a korábban említett reneszánsz
nőbámulat, hódolatnak is neveztük. A költőnek, a Prédikátornak sok örömteli
gondja akad vele. Mert ez sem egészen gondtalan ám, bár boldogítván gazdagít, mintha
már-már a valóság, az élet lényege lenne. Hajnalban, érdekes, Zsélyi Nagy
költészetében fontos időpont a hajnal, tehát kora reggel, amikor „a költő
elmosatlan csészén repül” és „az utolsó öngyilkosjelölt is / betántorog a
reménység kapuján”, ekkor Szulamit, „édes emlői kitakarva”, hívogatóan szól:
„kezdődhet a boldog földrengés,/ kezdődhet a történelem:/ Megengedem”. Mindent
feledtet a szerelem, múlatja a gondot és edzi az akaratot, emberi helyzetet teremt,
amikor „idegrendszerem / hozzáidomult / a rémülethez”. A költő a
csodálkozástól is óv, ne döbbenjünk meg, amiért letérdel „Közöny-isten
előtt”. Hiszen úgy érzi, érezheti, majdnem mindenben sikertelen. Elítélik a
Főtárgyaláson, s Huszonkilenc (évesen) mondhatja: „Ó mennyire gyűlöli verseit,/ a
magány kertjének / fájdalmas gyümölcseit.” Bizony hogy nem póz ez! Nem is
formális fikció! Hanem a világgal való, a hetvenkedés színeitől is beragyogott, s
mégsem diadalmas, ám férfias szembenézés!
3
A lírai létszemlélet természetében rejlik talán, hogy irónikus látásán és
groteszk humorán egyszerre megérezzük a kezdődő fanyarság aromáját, a mélyülő
szkepszis bukéját, már-már a kilátástalanság kesernyés ízeit. A fanyarság bizony
könnyen lehet a kezdődő hanyatlás jele, a beletörődés bélyege, ahogy a
rezignáció általában az elbukás kezdete. Az életerők gyengülésével mind nagyobb
teret nyerhet az érdektelen és gőgös, önzően okos irónia, a szellemeskedő
bölcsesség. Költőnk esetében mindez még messze van, ám mintha itt-ott már
felvillantaná jegyeit. Bár ezek a jelzések is szívmelegítőek, mégis megérzünk
belőlük valamiféle ridegülést. Mintha a költészet (is) emberi módon élne:
születik és felnő, korosodva megérik, delelőjén melegséget és tudást árasztva
pompázik, aztán formában nemesedve mintha hűlni kezdene, dermedni készül érzésben,
ikonná lényegülve földközelbe száll! Azonban mégsem úgy, mint az embernél, hogy
sima képű bumfordi ifjúság és pozsgás férfikor után mind lomhábban mozduló,
ráncosodó vénülés következne! Éppen ellenkezően! Az esetlenül szilaj
formátlanságok, majd nemesen érett harmóniát olyan formai tökély követheti,
melyből azonban, szinte megmagyarázhatatlanul, mégis érezhetően fogy a kereső
szenvedély és elillan a teremtő indulat. Megismétlem azonban, hogy költőnk még
közelről sem tart itt! Üzenet a barlangból (1971) című kötete ereje teljében
lévő lírikust idéz. Költészetét indulat és forma harmóniája jellemzi, delelőn
jár az életmű. A mű fülszövegében Ozsvald Árpád írja a Szicília „üde”
versfűzérről: „A láttató képek frissek, az élmény, az emlék vidám groteszkkel
átszőtt szindbádi bájt kölcsönöz az érdekes útirajz-lírának. Ilyen tárgyú
versek hazai költőinknél nem találhatók.” Máshol sem, Zsélyi Nagy az egyetemes
magyar költészeten belül is eredeti és egyedülálló egyéniség.
Sajátosságát elemezve az Ozsvald-idézte „szindbádi-bájból” is kiindulhatunk.
Valóban, mintha atyafiak lennének ők ketten, a lét kalandjának és a vágyak
megélésének módjában rokonok. Ám míg Szindbád nem sérül közben, a költő
érezhetően, sejthetően szenved! Nem testi-lelki kínnal fizet érte, hanem
lemondással. Iróniája fölénye mögött mintha fájdalom remegne. Honnan ered, miből
születik? Nem távoli tájak és messzi tengerek az utazások tere, Szicília kivétel,
hanem szűk hazai térségek és szerény folyók, patakok. A képzelet valós határai
szerények és szűkre szabottak. Aztán... változások a szerelemben! Mintha már nem
távoli hódolat lenne, hanem illúziótlan együttlét: kielégülés, megszokás és
„csetepaté”. A trubadúrvágyak nőjét az okos és türelmes asszony követi, aki
így beszél: „Egyél, Kedvesem!” De olyan is van, „hogy minden összeomlik,/ hogy
földrengéssé lényegülsz.../ hogy kristálytemplomodból / zuhog a pusztulás
reánk!” S van „a vinnyogó, házőrző szerelem”, már nem szindbádi nagy kaland,
hanem kérlelhetetlen pozsonyi lét. „Uram... szabadíts meg bennünket a
fülcsengéstől,/ a fülcimparángatástól és nyelvátültetéstől,/ mert tüskés a
sorsunk, mint a kaktusz,/ és kemény, mint a kosok szarva...”, ahogy a Csehszlovákiai
magyar költő fohásza az Úrhoz című versében állítja. Hiszünk neki. Nem a
hangvételben és a szavakban, sem a metaforákban és lírai képekben van a
létbizonytalanság átka, a „fohász” mélyén, érzelmi hátterében ott szorong a
sorsuktól üldözöttek panasza.
Ahogy költészete a groteszk látás sebezhetetlen páncéljába öltözik, egyre inkább
nem bírja az egyenes szólamot, netán plakátképet. A kisebbségi lét stigmáját
metaforákba bújt kétely és szimbólumokban rejtőző bizonytalanság jelenti. Nem
szorongás ez, még kevésbé félelem, inkább az esélytelenség sejtelme, valamiféle
„csökkentett lehetőségek” (Havel) tudata. Mintha a kisebbség életereje
kétségekből táplálkozna! Hajlandó elfogadni sorsát, a belenyugvástól sem mentes,
alig lázad. A „kisebbség” tudatosult fogalma a világgal való kiegyezés
lehetőségét jelenti valóságképében. De ez sem megalkuvással nem jár, sem
méltóságvesztéssel! Hanem olyan igazságérzettel és jogérzékenységgel, mintegy
erkölcsi fölénnyel, ami a legtöbbször nem érvényesülhet, gyakran rejtve marad, ám
így is sajátos etikai – és esztétikai – minőséget képvisel. Ezt a minőséget
az erdélyi Gáll Ernő a „sajátosság méltóságának” nevezte. Hasonló erkölcsi
fölény Zsélyi Nagy versvilága belső feszültségének és indulatának a háttere.
Inkább rejtett dac, mint szenvedély. A líra és a komikum sziámi ikrek benne. Humora
életszemléletének érzékenységéből és szépérzéke természetéből ered. Abból
a tényből fakad, hogy a költő úgy ír, ahogy él! Pompás versvilág születik
ebből. Csodás hajnalokkal és „éneklő halakkal”, „deres hajú” betyárral a
járdán a „novemberi Bakonyban”, a költő pusztuló sárkányával és furcsa
megkettőződésével, amikor kínjában kihull a haja és „két kopasz leszek
egymagam”. Öreg, kopott táskája már-már élettársa, ám miután újat vett,
elhagyatottan „keservesen vinnyog a sarokban”. Aztán egy furcsa Karambol, melyet maga
Belzebub okoz. „Egy csattanás” keretében ismét feldereng az öngyilkosság
lidérce, és a „szent gramofon” így beszél az igazságról: „Az igazság akár a
zsemle / kávéba mártható és illatos / vagy göndör mint ölednek bolyha / néha
valószínűtlen mint a Szahara / van úgy hogy a zsebemben hordom/ mint a bicskám / de
néha sejtem csak / mint a szívbajt.” A gazdag képzettársítás egymástól nagyon
távoli, alig összetartozó dolgokat vonz egy bolyba. Zsélyi Nagy olyan költői
iróniát és lírai groteszket hozott irodalmunkba, oly szellemesen kritikus
létszemléletet, amely egyetemes magyar méretekben is egyedülálló. S bár alig
utánozható vagy követhető, az utódokban némileg iskolát teremtett. Az Iródia
mozgalom költőiben talált visszhangra duhajnak tűnő, mégis fegyelmezett, mert
önmaga törvényeinek alávetett komikumra hajlamos indulata és a világ
abszurditásának lenyomata. Leginkább alighanem Bettes István és Barak László
munkáiban találkozunk vele, persze egyéni átélésben, nem utánérzésként, inkább
sajátos örökségként. Náluk azonban kevésbé érzékeny, mert tárgyiasabb,
Bettesnél a játékosság, Baraknál pedig a közéleti indulatra irányuló,
mindkettőjüknél szenvtelenebb – nem személytelenebb! –, mondhatnánk
szenvedésmentesebb. Már említettem, hogy költőnk képzeletében, létélményének
és bensőjének kifejeződésében nagyon távoli dolgok is rokonságban lehetnek. A
jelenségek mintegy önazonosságban és kozmikus egységükben léteznek. Míg a költő
akarata egy-egy központi mag, érzés vagy gondolat köré gyűjti őket, s akkor,
sajátos versvilágot alkotva, valódi csodáktól sem mentes világot hoznak létre, mely
kérdéseket támaszt bennünk: vajon hol van Rózáb?! Hol lehet a titokzatos város,
amely után a világ nem érdeklődik, nem is tud róla, csak a rejtélyes Idegen ül
„Háromszor háromezer éve” „a Szutra hófödte csúcsán” és várja a
bebocsáttatást. Senki nem tudja, mi lehet Rózáb falain túl, az idegen sem sejti, a
költő is csak véli, hogy a titokzatos város „kapuin csak a szél ugat át”. Őt az
intuíció segíti, hogy metaforaként érintse meg a valóságot és élményét versben
adja vissza. Akár a Barlangot, ahonnan üzen! Ahol majd kihúzza „tavaszig. Egyedül,
derűs összhangban / önmagammal s a hulló hóval”. Harangzúgásban, melyben úgy
él, „mint a Zsélyi bolond sekrestyés / nyugodt... mint a kőkerítés...”
4
A Tériszony megjelenését követően a műről Tőzsér Árpád alapos tanulmányt
közölt az Irodalmi Szemlében. Ozsvald és Gál Sándor költészetével együtt
lírájuk minőségét és esztétikai hozadékát elemezte. A stílus esztétikai elemei
és a költői nyelvezet lehetőségei már akkor érdekelték Tőzsért, általában
izgatták a nyelvben élő, latens alkotóerők. A három költő munkáit hozzáértő
és alapos vizsgálódásnak veti alá, melynek során szociológiai-lélektani
jellemzőikig is eljut. Zsélyi Nagyról érdekes megállapítást tesz: „A költőnek
kettős léte van: realitása és ítélete, amely ezzel a realitással szemben áll. Ez a
»belső« elidegenedettség később érdekes »külső« elidegenedettséget
eredményez...” Amit később így lát: „...esetében azonban a küzdelem...
valamiképp mégis a menekülés szinonímája. Úgy küzd, hogy közben menekül, illetve
úgy menekül, hogy közben küzd az ellen, amitől menekül.” Tőzsér lényeges és
pontos megfigyelését érdemes tovább követni: kijelöli a költő menekülésének
útját és természetét. Alighanem már első kötetében jeleit találnánk, mielőtt
még leírta volna: „most kéne menekülni”. Útkereső mozdulásként magányérzete
mindig is ihlette: a világban való, állandó helykeresés – társkeresés! Talán sem
irányzatos, sem önkényes nem leszek, amennyiben megkockáztatom, hogy ez a keresés a
kisebbségi lét magányérzetének helykeresése a többségi valóságban! Szövegeiben
konkrét helyi elemek utalnak rá, kézzelfogható tények, a versek mindennapi
összefüggései és tárgyi világuk. Paradox módon Zsélyi Nagy számára ez a magány
egyben bizalmas otthonosságot jelent! Bizonyos elidegenedettséget a világtól, ám
otthonosságot a versben! Talán nem is tudatos felismerés eredménye nála, inkább
megérzés s alighanem ösztönös, mégis biztonságot ad. Mindenképpen egyre több
formai biztonságot, mind határozottabb esztétikai tökélyt. Vajon a költő
formabiztonsága lelki nyugalommal (is) járna?!
Mert a következő verseskönyvében – Isapur dalai, 1977 – a megnyugvás jeleit vagy
inkább hangulatát?, mintegy leülepedő művészi minőségként észleljük. Olyan
formai „tökéletesedés”, amelynek mélyebb értelme van. Előzményként szólnunk
kell az Emberke, küzdj! (1974) című prózakötet humoreszkjeiről! A cím jellemző,
mind az emberke, mind a küzdés túlmutatnak önmagukon: a rokonszenves kicsinység
tudatának és a „heroikus” szembenállásnak az ötvözete. Az érzelmi és értelmi
értékek egységes foglalata. A lírai ösztönösség tudati irányba mozdul el, a
költő a lázadó meneküléstől a megnyugvó szemlélődés, elégedetlensége a
fensőbbségtudat rezignációja irányába törekszik. Társadalmi és egyéni valósága
kérlelhetetlenül gyúrja, formálja a költőt. A csapda, melyből menekülne, mind
bonyolultabb és engesztelhetetlenebb, rugója egyre szívósabb, pofái állandóan
élesebbek. Keményedik és összezárul a múló idő „marka”. Tehát a valóság? Mi
a Csapda? Kövesedő konszolidációs formalizmus és komoruló egyéni sorsa, minőségi
irodalmasodás körülötte s lopakodó konzumlét, mindezzel együtt fárasztó
társadalmi szürkület és sivár elgépiesedés sodorják a költőt helyzetből
helyzetbe. Meg kell élnie, minősíteni, a kérdésekre választ adni! Ha akarna, se
tehetne mást, hiszen költészete válasz sorskérdéseire. Az írás gyakorlata azonban
bonyolult! Eljöhet az idő, író-költő jól tudja, amikor már úgy tűnik fel:
mindent tudunk! A friss ismeret, az új tapasztalat sem jelent már gazdagodást, s az
élmény nem alakít, csak meglévő tudásunkat bizonyítja. Érzéseink, indulataink
letisztultak, megnyugodnak, s ilyenkor a formai tökély ideje következhet. Meg az
önismétlésé némileg! Mintha értelmét veszítené a menekülés is, hiszen már
tudjuk, nincs hová! Olyan szkepszis lép fel, amelynek egyre inkább a munka adja
értelmét. Az Isapur dalai közt már nem találunk olyan sorokat, hogy „szememből
kibújik a tigris / akire vártok”. Másféle látomások villannak fel a versekben,
bár utánozhatatlan keccsel és esztétikus fölénnyel. Akár a kötetcímadóban:
„Látjátok, feleim, Isapur lettem,/ csontváz-istenfi korhadt kereszten,/
csörömpölök feketedetten,/ kiszikkadt aggyal, eltemetetlen.” Bölcsen kesernyés
önirónia, derűs szellemi játék! Költőnk mindig kedvelte a kultúrtörténeti
elemeket, tehát egyre több mitikus ténnyel, történelmi ízzel és filozofikus
kérdéssel gyarapítja líráját. De miről is szól, vall és meditál? Hogy mintha
valami – az élet? – elsuhanna, szökne, mint ujjaink közül a patakvíz, s mintha
valami roppant dolog közeledne, egyelőre nincs vagy alig van neve! Ötvenéves sincs
még a költő. De mintha úgy érezné, nincs mit várnia, jobb, értékesebb,
különösebb már nem jöhet. S ami jön, el kell viselni, bár nem boldogít!
Furcsa és meddő kallódásnak tűnhetne fel, mely mégsem hiábavaló, mert nem
eredménytelen. Ezzel kapcsolatban könnyű a lejtőt emlegetni, pokoljárásra
hivatkozni, ezek bevett formulák, kéznél vannak. De... romantikusak és pontatlanok. A
sorsköltészet ettől mélyebb, emberibb. A költő létének bűvölete
kiszámíthatatlan, nemcsak valós tények között mozog, hanem szimbólumok árnyai is
körülveszik. Könnyen a végzet kiszolgáltatottja lehet. Bonyolult világában
mindennapi tárgyak nőnek emberméretűvé. Akár a piros papucsai, elmennek, viszik
hiányát. Délre húznak, ahol a tengerek zúgnak, visszaintenek és eltipegnek:
„amerre én akartam,/ mielőtt itt maradtam”. Korábban már felmerült a pokoljárás
esélye, vajon mit jelent? Valószínűleg felelőtlen életmódot és súlyos benső
vívódást, tanácstalanságot, dacot és megbánást, lelki elmagányosodást,
szégyenérzetet, melyet kompenzálni kellene. Mindez, ha kilátástalanná válik,
ördögivé torzulhat. A költő érzi versei súlyát és tudja önmaga értékét, de a
kisszerűséget is, mely körülveszi. Sejti szellemisége erejét, de azt is, hogy
esélyei szegényesek, akaraterejét az ital gyengíti meg. Mit tesz ilyenkor?
Elbizonytalanodik s megadja magát? A kibékíthetetlen ellentmondások, kicsinység és
kicsinyesség mocsarában lubickol, érezve, mily ólomsúllyal húzza a mélység. Humora
kesernyésen megélt, kedély és játék melengetik. Csodás világot teremt magának a
szürkületben. Leég a kerítése, másnak pajtája, szalmakazla, kerti háza hamvad el,
neki a kerítése! Kassák Lajos nikkelszamováron repül elébe, aztán hordó lesz a
hold, aszúbor folyik belőle, ihaj, csuhaj! „Zúzmarás söprűnyélen zsélyi
boszorkány / játszik a fákkal”, s a költő megállapítja: „A világ lemondott
rólam, mert / nem érdekelnek a rakéta- / támaszpontok.” „Élek én hát, mintha
mesékben,” sóhajt, és kinyilatkoztatja: legszívesebben „a szamarakat
patkolgatnám”. Aztán felteszi magának a kérdést, miért is derűlátó? S így
válaszol: „...mert azt láttam, amit csak én láthattam”. S mi hozzátesszük: mert
úgy élt, kötetlenül, ahogy ő akart! Századunkban, köreinkben az egyéni és
költői szabadság letéteményese! Vállalta-e mindezt, önmagát, az ezzel járó
nehéz sorsot? Megélte mindenképp! Gyakran vagyunk tanácstalanok, néha tehetetlenek
is: mit várjunk a költőktől? Az egyik húsz-egynéhány évesen abbahagyja a
versírást és elmegy elefántvadásznak, a másik meghalni a csatatérre rohan. Van, aki
golyót röpít agyába-szívébe, elmegyógyintézetben végzi vagy agyonissza magát.
„Ülnek a költők egyedül hársfaillatban / konyakos kupicák közt / ámuldoznak a
kiürült csillagrendszereken...” – írja versében. Akkor is önpusztítás lenne a
költészet, ha nincs látható jele? Mintha a vers fénye, áradó hője máglya lenne,
elégeti, aki létrehozta! Költősorsok igazolják, bár a metaforikus kép romantikus.
Ám Isapur szívszorítóan pompás dalai is erről üzennek!
De ez a „romantika” közelről sem a heroikus hősi élet pátoszát idézi. A
huszadik század a sokszínű romantikából is uniformisszürke realizmust teremtett.
Amikor az ember álmodni próbált, hagymázos látomásokat szabadított rá, s ha hinni
szeretett volna, tőrbe csalta! A vallomásos líra a költő sorsának ívét követi s
felbukkannak az első jelei, hogy az erősödő fanyarság és szürkülő kétely
bizonyos értelemben a hanyatlás jele lehet! Ez abban is megnyilvánulhat, hogy
írók-költők, mind többet tudnak mesterségünk fogásairól-titkairól, ám annál
kevesebbet képesek ismereteinkből hasznosítani. A múló idő termeli a tudást, ám
sorvasztja az alkotóerőt. Ami fiatalkorban fellobogó és tisztító lángcsóva,
idővel rezignált, bár csillogó szellemesség lehet! Talán olajozottabban görgül,
mégis lassul a versek ritmusa, a fáradó indulat már nem kurjongat. Az önmagába
forduló szenvedély egyre több prozódikus elemből ácsol magának keresztet.
Megnyugvó, békés sziporkák és szellemes nyelvi játékok csillannak fel, és a bölcs
önirónia a múltban kutatgat az erőtadó emlékek között. Fogynak a versek, mind
kevesebb az írás, mintha a figyelem lankadna s a témák rejtőznének.
Már a Nagyképűtlenségek (1992) című kötet is igazolja megérzésünket. Az idő
súlyát leginkább az életérzés, mely táptalaja a művészi erőnek, sínyli meg. A
Kevés már a fény első sorai: „Egyszer majd vakonddá változom,/ és férgek közé
kaparom magam,/ mert körülöttem kevés már a fény...” Máskor „minden
szögletes”, majd „Dörögve izzik a pokol” vagy „köd az árkokban s a vágyak
felett”. A költő hűen önmagát mondja, most talán méginkább. Gyakrabban és
mélyebben tekint magába, mintha úgy érezné: távolodik tőle a világ! Bizonyosság
már „csak” az emlékezésben van, ebből születnek olyan nagyszerű metaforák, mint
„a Förtelmes Kaszálógép”, melyet sorsnak is nevezhetnénk vagy történelemnek,
életnek vagy végzetnek, s még sok minden egyébnek. A költői kép azonban pontosabb,
a többi túl általános, ez azonban mindent tartalmaz, amit a jelenségről el lehet
mondani! Hogy nem szeretetre méltó, mert rút, s hogy kegyetlen, mert elpusztít! S
amellett közönyös, érzéketlen, önkényes és befolyásolhatatlan. Hiába mondja:
„zsénagy ez a szerfelett nagyra becsült költői is”, isten válasza csak annyi:
ámen. Az Édeni vihar (1994) Új versek ciklusában további tért arat a prozódia és a
fanyar önirónia, az emlékek „elbitangolnak”, „vidám pesszimizmussal”
Testamentum íródik és a költő „borúlátó / akár valami hazafias költő”.
Ritkul jelenléte, s nő hiánya az irodalmi életben. Ady Endrét Malacfejű kisúr
című versével köszönti, mintegy a rendszerváltást véve tudomásul?, „alattomos
gerillaháború / a koncokért”, hogy a Zsénagylajoshajnalodás-ban minden
összezavarodjon. Könyve végén Halotti beszéddel búcsúzik, a végzetről is szó
esik benne. Ezek után pedig... valamikor még a hetvenes évek közepén írhatta: És
majd eltűnök...
Ötezer sornyi vers, néhány prózakötet, az életmű befejezetlennek tűnik fel,
mégsem torzó. Így kerek egész, ahogy van. Olyan életmű a Zsélyi Nagy Lajosé,
amelyik jelenlétében adott, nem számol a múlttal és nem tervezi a jövőt, mindig
jelen időben él. Minden esélye megvan rá, hogy időtlen legyen. Érzései és
hangulatai, groteszk meglátásai és ironikus kifakadásai nem időszerű és elmúló
jelenségekhez fűződtek, hanem a Förtelmes Kaszálógép dübörgéséhez, létünk
alapértékeihez, közösségi sorsunk eszményeihez. S az eltűnés is illuzorikus, bár
valóságosnak tűnhet fel: a költők nem tűnnek el! Szüksége van rájuk a világnak,
nekünk különösen! Bár kötetei nem helyettesítik őt, mégis, mint minden komoly és
igaz költészet, biztosítják és tartósítják jelenlétét.
(A Madách-Posonium Kiadóban a közeljövőben megjelenő És most eltűnök című
válogatott verseskötet utószava.)
„...amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek...”
Mt 25,40
Felszálltam a villamosra, melyen egy csomó egyforma ember utazott, akik mind a saját
gondjaikkal voltak elfoglalva. Egy fiatal fiú állt tőlem nem messze, csak rövid idő
múlva tűnt fel, hogy mankója van, s az egyik lába hiányzik. Mellette ott állt
édesanyja, egy idős arcú, kövér asszony.
– Mit bámul? – kérdezte az asszony durván sistergő hangon tőlem.
– Bocsánat, én igazán... semmit... – dadogtam, fejemet csóválva, kezemmel is
elnézést hadonászva.
– A fiamat bámulja, igaz? – kérdezte az asszony, ügyet sem vetve rá, hogy
elfordítottam a fejemet. – A fiamat, akinek nincs jobb lába. Tetszik magának? Szép,
ugye, szép látvány? Nekem is borzasztóan tetszik. Nézhetem is, egész álló nap,
gyönyörködhetem benne. Jó, hogy maga is vetett rá egy pillantást.
A durvaság, mellyel az asszony beszélt, felháborított, de meglepetésemben csak
hebegni tudtam, tanácstalanul.
– Ezt hagyja abba, kérem, én igazán... Hiszen én... Tényleg sajnálom a fiát,
de... Hagyjon engem, kérem... – morogtam bambán.
– Nem szereti, ha fájdalmat okoznak magának, persze – folytatta a nő, támadó
modorban. – Megértem én, hisz senki se szereti, és végül is maga is egy egyszerű,
hétköznapi ember. Tudja, a fiam se szereti. Vagy ezt eddig nem tudta? Mert ő is
egyszerű ember, vagy legalábbis az volt, míg...
– Figyeljen – mondtam, megelégelve a dolgot, miközben már mindenki minket figyelt,
én pedig elvörösödtem –, én nem is szóltam magához, azt sem tudom, ki maga vagy a
fia, nem is értem, miről beszél, úgyhogy most rögtön hagyja abba és szálljon le
rólam, érthető?
– Nem szállok le magáról – közölte az asszony dühösen –, míg el nem mondom,
amit el akarok mondani, érthető? Maga ne parancsolgasson nekem, maga, a legnagyobb
disznó, akit valaha a hátán hordott a föld, maga, aki ezt tette a fiammal!...
– Most már aztán elég legyen! – kiáltottam fel. – Soha az életben nem is
láttam magát, mi közöm lenne nekem a maga fiához?! A pokolba, hagyjon már békén,
fogja be, érti, mert ezt nem csinálhatja!
A féllábú fiú anyja mellett ácsorogva (azt sem értettem, miért nem ül le, hiszen
voltak üres helyek a villamosban) nézett engem, olyan fájdalmasan, hogy majdnem
megbolondultam. Elhatároztam, nem tűröm tovább ezt a képtelen helyzetet,
előrefurakodtam az emberek között.
Csakhogy a kövér asszony követett.
– Tudja, nem is gondoltam – beszélt hozzám tovább –, hogy léteznek ekkor férgek
a földön, míg meg nem történt ez a fiammal, míg le nem vágták a lábát
szegénynek. Azelőtt szerettem az embereket, még az ilyen rettenetes alakokat is, mint
maga. Csakhogy akkor minden megváltozott. Maga tönkretett bennünket. El sem tudja
képzelni, mit jelent ez, így élni. Mivel jár ez, ez a hiány,ez a fogyatékosság...
hú, de utálom ezt a szót is! Nem kérem, hogy magyarázza meg, miért tette, de akkor
legalább nézzen szembe a tette következményeivel!
– Nem értem – magyaráztam, immár teljesen kikészülve –, nem értem, miről
beszél, asszonyom, hiszen egy ujjal sem értem a fiához, soha nem bántottam senkit,
még csak fegyvert sem fogtam a kezemben, még katona sem voltam soha, nem ártok én
senkinek, keresztény ember vagyok, szeretem az embereket, elítélem az erőszakot,
mondja, miért kínoz?
– Szép szavak – mondta az asszony –, igazán megható, látom, maga egy
lelkiismeretes ember, azt mondja, még keresztény is, szép, hogy ezt felvállalja, csak
egyetlen dolgot nem értek: nem öli meg a lelkiismeret-furdalás? Hogy élhet így? Így,
hogy látja, mit tett a fiammal. Nyomorékká tette. Tönkretette az én életemet is, de
legfőképp az övét. Ó, vagy talán elment a papjához, beült a sötét
gyóntatószékbe, és szépen előadta vétkeit a megértő atyának? Mondja, mit szólt
ez a bizonyos plébános, mikor maga kijelentette, hogy tönkretette a gyerekem életét?
Rezzenéstelen maradt az arca? Vagy egy csöppet felhurrant? A maga bűnei azonban meg
lettek bocsátva, ez szép dolog, igazán szép. Elhallgatott a lelkiismerete? Megbékélt
a lelkével?
Nem válaszoltam – úgy döntöttem, a passzív ellenállás taktikáját választom.
Elfordultam, az utcát néztem, de természetesen nem tudtam nem meghallani a beszédet.
– Látom, nem teljesen, ugyanis nem tud a szemembe se nézni. A tükörbe bele tud? Nem
zavarja, hogy egy szörny néz vissza? Egy rettenetes, vérengző vadállat? Persze a
látszattal minden rendben van. Maga egy kultúrált úriember, aki mindig fegyelmezetten
viselkedik, ellenzi a halálbüntetést és az abortuszt, csak néhanapján enged meg
magának egy-egy ilyen ártatlan kis kihágást, mint például ez is volt, hogy a fiamat
elintézte. Azt is annak rendje és módja szerint megbánja és meggyónja a lelki
atyjánál. Kiváló ember, az emberiség dísze, ó, meghajolnék maga előtt,
csakhogy... – Itt az asszony hangja megcsuklott. – Csakhogy a fiam majdnem meghalt,
aztán pedig kishíján megőrült, hosszú, nagyon hosszú időbe telt neki, míg
megszokta ezt... ha meg lehet ezt egyáltalán szokni. Ó, persze, maga azt hiszi, tudja,
mi a fájdalom, tudja, mi az, szenvedni, akár más, akár saját maga miatt. Én
megmondom magának az igazat: csak azt az egyet tudja, mi az, szenvedést okozni. Csak ezt
tudja. Mindenről maga tehet.
A villamos megállt, az emberek leszálltak, a hang a hátam mögött elhallgatott, mikor
pedig hátrafordultam, tapasztalhattam, hogy forrása is eltűnt. A fiúval együtt. Meg
az én jókedvemmel együtt. Olyan meggyőzően beszélt, hogy szinte el is hittem, amit
mondott, annak ellenére, hogy még soha nem láttam korábban, és egészen biztos voltam
benne, hogy soha nem vettem részt még csak véletlenül sem olyan dologban, ami miatt a
fia elveszíthette volna a lábát. Összetévesztett valakivel – egészen biztos voltam
ebben, s annyira magával ragadta a hév, hogy nem is próbált megbizonyosodni róla,
hogy valóban én vagyok-e az, akihez szavait intézni szerette volna. Rettenetes dolgokat
mondott, én pedig rettenetesen éreztem magam, főképp azért, mert tapasztalnom
kellett, mennyire keserű sorsú emberek vesznek körül.
Természetesen nem tudtam kiverni fejemből az esetet, hiába is próbáltam másra
gondolni, például arra, hogy éppen egy régi osztálytársammal készültem
találkozni, az egyik pozsonyi bevásárlóközpontnál egyeztünk meg a találkozóban,
akkor éppen oda igykekeztem. Nagyon régen nem láttam már Ferit, s örültem, hogy
megbeszélhetünk végre ezt-azt, azt sem tudtam, mi van vele mostanában. Le is szálltam
a megbeszélt helynél, miközben visszhangzottak fejemben az ismeretlen asszony vádjai.
Több mint negyedórát vártam Ferire, míg végül felhívtam, ő pedig közölte, hogy
ne haragudjak rá, de ma nem tud jönni, de mindenképp bepótoljuk, minél hamarabb...
Megint villamosra szálltam tehát, szinte rettegve, hogy megint összefutok az egyik
ilyen boldogtalan „ellenségemmel”, de ezúttal semmi ilyesmi nem történt,
mindössze unalmasan utaztunk át a városon, ki a buszállomásra.
– Mikor fogod már visszaadni?
Szinte üres volt az állomás nyomasztó levegőjű váróterme, lévén hétvége,
délután. Csak egy öreg, koszos, hajléktalannak kinéző férfi ült az egyik padon,
és hangosan kiabált.
– Süket vagy?! – bömbölte. – Azt kérdeztem, mikor adod már vissza, te szemét
állat!
– Ittam egy kortyot az üdítőmből, majd az órámra pillantottam. Volt még egy
csomó időm buszom indulásáig.
– Gondolom, neked jól megy a sorod – hangoskodott tovább a hajléktalan. – Engem
persze már meg se ismersz. Idenéznél legalább, te átkozott?
Véletlenül arrafelé pillantottam, a rongyos ruházatú férfi felé, s meglepetten
vettem észre, hogy rám néz. Mikor elkapta pillantásom, felnevetett.
– Ugye hogy megismersz! – kiáltott fel boldogan. – Mit szólsz, hogy nézek ki? Mit
szólsz a művedhez? Elégedett vagy? Sikerült egy minden téren sikeres embert faragnod
belőlem, láthatod. Nincs semmim, tehát gondjaim sincsenek, minden tehertől
megszabadítottál. Kösz. Nincs házam, nincs pénzem, nincs mit ennem, senki vagyok,
abszolút senki, szemét, piszok, egy darab szar, szar, érted? Mit szólsz? Mondj már
valamit.
Nyilvánvaló volt, hogy hozzám beszél, de abban is elég biztos voltam, hogy részeg,
így hát nem nagyon törődtem vele. Borzasztóan nézett ki, mégis valahogy olyan
értelmesnek tűnt... Úgy nézett rám, mint egy régi ismerősére.
– Ezek szerint mégsem akarsz megismerni – beszélt tovább. – Tulajdonképpen
megértelek. Talán én is ezt tenném a helyedben. Talán. Bár az is lehet, hogy nem. Az
biztos, hogy irtó jól tudsz manipulálni. Hát igen, a matekban mindig is jó voltál,
jobb nálam, és ezt ki is használtad, ügyesen, nagyon ügyesen. Az én káromra,
persze, de ez mellékes. Ahogy mondtam, én egy szar vagyok, akit nem is kell figyelembe
venni. Te egy menő ember vagy. Gratulálok. Nem is szeretném, hogy bántson a
lelkiismeret. Na jó, talán egy hangyányit. Csak azt akarom, hogy tudd: én nem irigylem
tőled a jót, mindössze az bánt rettenetesen, ahogy velem bántál. Engem nem kellett
volna kisemmizned. Vagy muszáj volt? Másképpen nem megy? Mikor fogod visszaadni, he?
Soha? Gondoltam, mindig is gondoltam.
Felsóhajtottam. Ment az agyamra az egész. Tényleg hozzám beszél? Nem úgy beszélt,
mint egy részeg hajléktalan. Büdös nyálka gyülemlett fel a számban, legszívesebben
hatalmasat köptem volna.
– Tudod, engem már semmi nem tud megalázni – mondta a férfi, közben pedig
felállt, és elindult felém. Lassan, ráérősen lépegetett. – Te már annyira
egyenlővé tettél a nullával, hogy én már nem bánok semmit. Képes vagyok arra is,
amit régen semmiképp sem tettem volna meg. Koldulni. Méghozzá tőled koldulni. Végül
is tartozol nekem. Egy élettel tartozol. Látod, milyen szerény vagyok: én csak egy
húszast kérek, hogy vehessek egy rohadt szendvicset, hogy ne haljak éhen. Nem kérek
vissza mindent.
Azzal odalépett hozzám, térdre borult előttem, összekulcsolta kezeit, s miközben én
értetlenül figyeltem, folytatta sületlen mondókáját.
– Itt az idő, hogy legalább megpróbáld jóvátenni! Kérlek, könyörgök, javítsd
ki, amit elrontottál! Add vissza, amit elvettél! Lehet, hogy én sem teszem jól, hogy
ilyen módon követelem vissza, de bízok benne, hogy meglágyulsz.
– Mit akar tőlem? – kérdeztem végül.
– Nem beszéltem elég világosan? – kérdezett vissza a koldus.
Ez a válasz azonban nem tetszett nekem, felálltam és otthagytam őt, nem adtam neki
pénzt, mert nem is értettem, miről beszél, mit akar voltaképpen, mit követel vissza.
Őrült, egész biztos őrült, vélekedtem, bár az ő szavai hasonlóképpen bennem
maradtak, mint a kövér nőtől hallottak.
– Drága keresztény testvérem – hallottam még utolsó mondatát, amit harsányan
röhögve kiabált utánam.
Beborult az ég. Koszos esőcseppek jelentek meg a busz ablakán, melynek fejemet
támasztottam. Attól féltem, az esőcseppek át találják törni az ablakot. Az
előttem levő ülés támlájának hátuljára káromkodások voltak firkálva. Mindenki
aludt körülöttem, vagy talán halottak voltak. A busz buta motorja disznóhangon
búgott. Ittam egy kortyot az üdítőmből. A folyadék kiszárította a torkom.
Elnehezültem.
Leültem a fotelba. Csak ketten voltunk otthon, én meg a kába csend. Behunytam a szemem,
attól rettegve, hogy a féllábú fiú, esetleg a cinikus koldus képe jelenik meg
előttem, de megnyugodhattam, mert bensőm teljesen üres volt.
Legalábbis egy darabig.
Bizonyos idő múlva egy alacsony emberkét pillantottam meg, aki tengerészegyenruhába
volt öltözve, ahogy jómagam is. Nagyon szerencsétlen képe volt ennek a kicsi
emberkének, arra gondoltam, hogy biztos valami olyasféle neve van, mint Kis Béla vagy
éppen Nagy Géza, bár ez természetesen nem zárja ki, hogy ez az illető szeret és tud
jót cselekedni.
– Uram, virrad – mondta Kis Béla vagy Nagy Géza.
– Hm – kezdtem tekintélyesen. – Azt mondja, virrad? Nos, két dolgot tudok
leszögezni. Először is: mivelhogy egy tengeralattjárón vagyunk, engem vajmi kevéssé
érdekel, hogy odafönt éppen napkelte van, ez talán érthető. Másodszor: szeretném,
ha azt is közölné a hasonló alkalmakkor, miféle jelentőséggel bír a maga
látszólag teljesen értelmetlen bejelentése. Értette?
– Értettem, uram – válaszolta engedelmesen a kicsi ember, aki hadnagyi rangot
viselt. – Ön megbízott engem, hogy figyelmeztessem, mikor pirkadni kezd, mert erre az
időpontra egy nagyon jelentős dolgot tervezett, uram.
A csöppnyi hadnagy ezzel befejezte, de én haragosan néztem rá, mire ő megrettent, s
folytatta:
– A rakétákról van szó.
– Tehát – mondtam, mint egy nagy, bölcs, megfontolt parancsnok, mert hogy az voltam
–, mi a helyzet a rakétákkal? Előkészítették őket, ahogy parancsoltam?
– Természetesen, uram, minden az ön utasításai szerint történt.
– Ez azt jelenti, hogy országunk legerősebb első vonalbeli fegyvere, ez az
atom-tengeralattjáró, melyen most tartózkodunk, s melynek én vagyok mindenható
parancsnoka, készen áll egy megsemmisítő csapásra az ellenséges célpont ellen. Így
van, hadnagy?
– Szóról szóra, uram – erősített meg a hadnagy elégedetten.
– És mit kell tudnunk a célpontról?
– Labdázó gyerekek, terhes anyák, szerelmes fiatalok, illetve bolond feltalálók,
uram, akik például ezt a hajót is építették – felelte a hadnagy.
– Ezt meg honnan szedi, hadnagy! – kiáltottam fel dühösen, de rögtön lehiggadtam.
– A célpontunk egy ellenséges város, ahol hadianyag készül, melynek segítségével
az ellenség a mi városainkat támadja, polgárainkat gyilkolja. Komoly csapásra van
szükség, hogy megállítsuk őket.
– Ez elég komoly lesz, uram – jegyezte meg a hadnagy.
– Háború van, hadnagy, háború.
– Mindig háború van. Mindig van ellenség. Van kire kilőni a rakétákat.
– Maga ellenkezik, hadnagy? – kérdeztem, megrovón nézve a kis tengerészre, aki
lázadón beszélt. – Ha annyira nem tetszik magának ez a dolog, miért van itt?
– Nem tudom, uram – válaszolt elhalkulva a pici ember. – Bocsánat, úgy tűnik, a
lelkiismeretem idétlenkedik. Sajnos, néha rám jön ilyesféle roham. Bocsásson meg.
Én a halál elkötelezett híve vagyok. Mármint a halálosztásé.
– Akkor talán kezdjünk is neki – javasoltam. – A célpontok koordinátái a
számítógépben?
– A rendszer tudja a dolgát, uram.
A rendszer hangosan búgott – a rakéták mozgolódtak a falon túl, a maguk
csövecskéiben. Már repülni szerettek volna. Tele voltak energiával.
– Indulhat – jelentettem ki. – Tűz.
Megrázkódott a hajó, pedig még nem robbant semmi, csak az első rakéta hagyta el a
fedélzetet. Rövid úszás után kerül a levegőbe, ott pedig feltör a magasba, a
felhők fölé, hogy robbanófeje visszazuhanjon az elpusztítandó célpontra. Több
további követte ezt az elsőt.
A hadnagy izzadt.
– Minden rendben, hadnagy? – fordultam hozzá barátságos hangon. Próbált rám
mosolyogni, de csak egy buta fintor sikeredett neki. – Tudja-e, hogy maga most már nem
akárki, hanem egy hős?
Felkapcsoltam a tévét, bár ez csak rossz hatással volt rám, mert egyébként is fájt
a fejem. Az alvás teljesen kikészített. Mozdulni sem bírtam. Rendkívüli hírek.
Híradó. Mi a fene történt?
Egy csillogó arcú, ideges, komoly, riadt műsorvezető pillantott rám. Utasítást
kapott, hogy ilyen képet kell vágnia, vagy tényleg megijedt valamitől? Délután van.
Ilyenkor unalmas sorozatoknak kéne menniük a tévében. Átkapcsolok. Itt is rémült
híradós. Mindenhol rémült híradósok, megijedek, ha kinézek az ablakon, ott is ilyen
rémült híradósokat fogok látni?
– Most kaptuk a hírt, hogy atomrobbanófejes rakétát lőttek ki egy
tengeralattjáróról egy közép-ázsiai városra. Az információt egy Perzsa-öböl
menti állam hozta nyilvánosságra az interneten rövid idővel ezelőtt. Egy másik
forrás, szintén az öböl térségéből, röviddel ezután megerősítette a hírt. Nem
tudjuk, mi történik most pontosan Közép-Ázsiában, de...
A másik csatornán már tudták, mi van Közép-Ázsiában.
– Legalább tíz rakéta zuhant...
– Hat város áll lángokban...
– Már most meg lehet mondani, hogy a halálos áldozatok száma meghaladhatja az
egymilliót...
– Máris kilátásba helyezték a válaszcsapást...
– Ez a támadás világméretű katasztrófához vezethet...
– Maga tehet róla... Igen, maga...
– Maga adta ki a parancsot...
– Milyen érzés...
– Miért tette ezt...
– Miféle ember maga...
– Tudja egyáltalán, mit művelt...
– Háború van, háború – dünnyögtem csendesen. – Nem tudjátok? Háború...
Apród úr fájó fejjel érkezett haza a munkából. Annyira fájt a feje, hogy
egyáltalán nem volt kedve semmit csinálni a nap hátralevő részében. Nagyon
sajnálta magát, hogy ez a jutalom az egész napos kemény munka után. A gyors,
jelentéktelen vacsora és a helyzeten mit sem változtató zuhany után bevett egy
kicsike gyógyszert, melynek segítségében nem bízott, de nem volt jobb ötlete. Az
orvosságot a tévéhíradóval öblítette le, melynek már első percei alatt elaludt.
Mikor felébredt, valamiféle, talán szándékosan is unalmas beszélgetős műsor ment a
tévében, de ő kikapcsolta a készüléket, mire az egész lakáson tökéletes
sötétség lett úrrá. Apród úr settenkedve kereste meg ágyát, nem kapcsolta fel a
villanyt, nehogy elzavarja a félénk éjt. Úgy vetette magát a párnák közé, olyan
végérvényességgel, mintha soha többé ki sem akarna kelni közülük. Rögtön el is
aludt.
DUCCS!
A szemhéjak fátyla kinyílt erre a hangra.
TUCCS!
Idegen tolakodott be Apród úr egyszemélyes világába. Felébresztették. Víg hangok
daloltak a lakásban, melyben megköveteltetett, hogy néma csend biztosítsa az úr
halálos mélységű álmát. A hangok azonban pimaszul szegték meg ezt a szigorú
törvényt. Apród úr, aki ragaszkodott hozzá, hogy az előírásokat mindig betartsák,
felháborodott.
LUCCS!
A nyomok, amelyek a cinkos levegőn keresztül terjedtek, a fürdőszobába vezették a
lakás egyetlen lakóját és urát. El sem tudta képzelni, mi adhatja ki a zavaró
hangokat, míg meg nem látta saját két üveges szemével: víz. A víz, amelyből az
élet származik, orvul hátba támadta Apród urat, megbolygatta nyugodt álmát. A
vízcsapból gyors egymásutánban ugrálták vakmerő halálugrásaikat a kicsi
atléták, a játékos kedvű vízcseppek, hogy aztán mind halálukat leljék a mosdó
szigorú vérmezején. Szétdurrantak és szétfolytak. Halálukat pedig riadt kiáltás
jelezte.
PUCCS!
Apród úr, aki semmiféle fájdalmat nem érzett, amint a tömeges öngyilkosság
végeérhetetlen hullámát bámulta, megrökönyödött. Összeráncolt szemöldökkel
nézte a csapot, de az rá se hederített, tovább folytatta a gyászos játékot.
Képtelenség volt emellett a ricsaj mellett tovább csinálni bármit is, legfőképpen
aludni. Apród úr csak magát sajnálta, a vízcseppeket egyáltalán nem, közben pedig
megint rátört az utálatos és kérlelhetetlen fejfájás. Kétségbeesve tipródott
fürdőszobája sötét magányában, míg fel nem támadt lelkében a küzdelem
lendületes szelleme. Le kell győzni, kik ellenünk törnek!
Nem segített, hogy a csapot erőlködve behúzta annyira, hogy azt rögtön azután meg
is bánta. A vízcseppek tovább folytatták játékukat. Nem tudta eltömíteni a csap
végét, mert a tömítések, melyekkel próbálkozott, vagy átáztak rövid időn
belül, vagy pedig nem zárták el teljesen a víz útját. Drasztikusabb beavatkozásra
volt szükség, ezért Apród úr előkereste szerszámkészletét, melyet legutóbbi
használata után gondosan elrejtett, hogy így kerülhesse el a velük való munkát, ha
újra dolgozni kényszerülne. Most előkotorta az egész félelmetes arzenált, s
vicsorogva nézett farkasszemet az álmát háborgató hitvány vízcsappal. Egy súlyos
csavarkulcsot markolt meg először, hogy az egész csapot leszerelje vele, de valahogy
félt végrehajtani ezt a tervet. Sokáig töprengett, mit kéne tenni, míg végül
mégis rászánta magát. Levette a csapot, s alaposan megvizsgálta. Megállapította,
hogy a hiba könynyen orvosolható, csak egy kis tömítésre van szükség. Kis
gumidarabkát helyezett el a megfelelő helyre, s elégedetten szerelte vissza a csapot.
Nem csöpögött tovább.
Apród úr alig akart hinni érzékszerveinek. Annyira boldog volt, hogy alig tudott újra
elaludni. Végül mégis elszunnyadt, s álmában is hősnek látta magát: lovag volt,
és egy hadsereg élén indult egy óriási vár bevételére. Lekaszabolt néhány
ellenséges katonát, mire a vár ura követet küldött, akin keresztül közölte, hogy
megadja magát. Apród úr dicsőségesen vonult be a várba, hogy elfoglalja a
megszerzett trónt. Hatalmas terembe sétált be katonáival, ahol nagy embercsoport
várta, köztük volt a legyőzött király is, körülötte pedig három gyönyörű
leánya, akik közül a győztes sereg vezére feleséget választhatott magának. Apród
úr ki is választotta magának a legszebbet, egy aranyszőke hajú, hófehér bőrű (és
elég bögyös) szépséget, aki pirulva lépett melléje. Ezután felült a magas,
aranyozott trónszékre, a király pedig megkérdezte tőle, elfogadja-e koronáját.
Apród úr gondolkodott néhány másodpercig, majd úgy téve, mintha ezzel a vereséget
szenvedett úrnak tenne szolgálatot, elfogadta a felajánlást. A ceremóniára rögvest
sort kerítettek, a volt király utódja fejére helyezte a drágakövekkel gazdagon
díszített koronát, kezébe adta a jogart, s átruházta rá egész országát, hogy
legyen annak korlátlan és dicső ura. Azon nyomban megtartották az új király és a
fiatal királyleány lakodalmát is, mindenki vigadt, Apród úr csak azért nem vitte
túlzásba az alkoholfogyasztást, hogy kábultsága ne váljék a nászéjszaka
rovására. Mikor pedig az étel és ital elfogyott, a korona új tulajdonosa a királyi
szobában egy illatozó ágyon minden ízében birtokba vette új asszonyát, s alaposan
ki is fáradt, úgyhogy kötelessége teljesítése után rögvest elnyomta az álom.
Riasztó durranásra ébredt. Menten kardjáért nyúlt, hogy ellássa a baját a
haszontalan senkiházinak, aki felverte. Nem volt azonban senki a királyi szobában, csak
a bámulatos, viruló szépségű újdonsült asszony, aki elégedett álmát aludta hősi
ura mellett, illetve ő maga, a történelem nagyszabású szerzője. Kikelt ágyából,
mert a durranások újra és újra megismétlődtek. Egy kis ajtó nyílt a szoba egyik
oldalán, annak túloldaláról érkeztek a zavaró hangok. Odaosont, kezében kardjával,
teljesen mezítelenül, s kirántotta az ajtót. Amit pedig odabent látott, nem volt
más, mint Apród úr kicsike fürdőszobája a csöpögő csappal.
Fölriadt. Ijedten nézett maga mellé, de nem látta mesés szépségű királynéját.
Reggel lett, de még maradt tizenhét perce az ébredésig. Kiváló! Még nyugodtan
visszatérhet, hogy felébressze a királynét, akitől szerelmetes búcsút vehet.
Tizenhét perc alatt még sok minden megtörténhet. Vissza is helyezte fejét az ágyra,
s lehunyta szemét, hogy visszautazzon az újonnan elfoglalt országba. Az álom gyorsan
megérkezett.
A királyné még mindig aludt, férje pedig letette a kardot az egyik kis asztalkára, s
visszabújt a meleg ágyikóba. Hozzádörgölőzött asszonyához, aki csendesen
felnyögött, majd kinyitotta kedves szemeit. A király megsimította a nő selymes,
szinte anyagtalanul lágy haját, s kezeivel végigjárta testének azon részeit,
melyeket kizárólag ura ismerhetett. Az asszony rögtön elfelejtette az álmot, s
jókedvvel bocsátkozott a játékba, mely még szebbé varázsolta ezt a káprázatos
(tavaszi) reggelt.
BUCCS!
A fény megint arcul csapta Apród urat, aki hiába markolászta a párnáját, nem
találta a királynét maga mellett. Egyedül volt a hanggal, amely újra felébresztette.
Teste és lelke visszakívánkozott a másik országba, de a fürdőszoba felől érkező
durranások nem engedték át a szigorúan őrzött határon. Amint lehunyta szemét,
robbant a víz. Felpattant, kirohant a fürdőszobába, nem azért, hogy a vízcsapot
szerelje meg, hanem hogy vattát keressen; talált is, beletömött két kicsike
vattacsomócskát a fülébe, fejére tette vánkosát, s megint aludni próbált.
A királyné lágy ajka rátapadt a dalia testére, mely óriási volt, vaskos és szép,
ő maga pedig, mármint az ország vadonatúj feje, a takaró alatt merült el a nő
testének varázsában. De nem tehette ezt hosszú ideig, mert...
CRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRR!
Ó, fájdalom!
Az óra.
Apród úr felébredt. Megmosdott, megborotválkozott, felöltözött, reggelire félig
lágy tojást evett, majd pedig, miután gondosan bezárta lakását, kisétált a
buszmegállóhoz. Nem volt autója, mert vezetni sem tudott. Minden reggel busszal járt
be a munkahelyére. Egy dohos levegőjű irodában dolgozott, elsősorban iratok
pecsételésével foglalkozott, ami azért igényelt különös szakértelmet, illetve
fokozott odafigyelést, mert bizonyos iratok esetében ezek a pecsétek nagyon furfangos
helyekre kellett hogy kerüljenek. Voltak akták (tehát több papírból álló
iratgyűjtemények), melyeknél ez a bizonyos pecsét éppen az első oldal felső
részére szükségeltetett elhelyezni, s kevés ember akadt a hivatalnoktársadalomban,
aki annyira tökéletes pontossággal és rendíthetetlen magabiztossággal képes lett
volna megállapítani ezen pecsétek rendeltetési helyét, mint Apród úr, aki erre a
munkára született. Soha még nem követett el hibát. Egyetlengyszer sem. Éppen ezért
utálták őt anynyira irigy kollégái, akik napról napra halmozták hibáikat, amiért
aztán oly gyakran tehettek szert zsíros kritikára a Mindenható részéről, aki nem
volt egy kegyes ember. Apród úr soha nem került összetűzésbe a Mindenhatóval, de ő
sem számíthatott nála szeretetre, mint ahogy senki más emberfia sem. Apród úr
tökéletes munkateljesítménye általában egy „Azért még mindig lehetne
jobb!”-féle horkantást váltott ki a nagy emberből, ami mérhetetlenül óriási
dicséretnek számított ezen a helyen, s a kollégák majd megvesztek dühükben, mikor
hallották, hogy a Mindenható megint őt dicséri.
A busz megint tele volt utassal, Apród úr pedig két tehénbőgést hallató
aszszonyság közé ékelődött, akik, amint azt a szerencsétlen kisember leheletükből
érezhette, fittyet hánytak a fogszuvasodás jelentette veszély nagyságára. Félórás
utazás után Apród úr leszállt a koszos buszról, és begyalogolt munkahelyére. Ott
már várták barátságtalan munkatársai, akiknek hiába kívánt virágos hangon jó
reggelt, csak néhány becsmérlő tekintetet és megvont szájat kapott válaszul. Leült
a helyére, s anélkül, hogy elfogyasztotta volna azt a reggeli kávét, amelynek
kihagyása szinte elképzelhetetlennek számított ezen és további sok ezer hasonló
hivatal dolgozói számára, munkához látott. Apród úr nem ivott kávét, s ez tette
leginkább eretnekké ebben a társaságban.
Tőle alig kétméternyire dolgozott reggel nyolctól délután fél hatig (bár néha
korábban elment, általában mindenféle randikra hivatkozva) Szín Izabella kisaszszony,
aki megvetette Apród urat, illetve minden élőlényt, tárgyat, fogalmat és gondolatot,
melyek vele összefüggtek. Szín kisasszony már nem volt fiatal nő, ahogy a szépség
sem az ő alakjában szállt a földre, de ő mégis a nőiesség megtestesítőjének
tartotta magát, s folyton esküdözött, hogy nincs férfi, aki ellen tudna állni neki.
Annak ellenére, hogy gyűlölte a hideg és mérsékelt Apród urat, mégis egész álló
nap beszélt hozzá, mert ő ült hozzá a legközelebb, s valakinek kénytelen volt
elmondani, miféle gondolatok születtek éppen kicsike agyacskájában. Általában
rengeteg ilyen gondolat született, s Apród úr éppen nekik köszönhette, hogy estére
mindennap annyira kifáradt.
– Ma egész éjjel nem aludtam – bosszankodott vinnyogva Szín kisasszony. – Annyira
fáradt vagyok, hogy mindjárt elalszom a papirjaim fölött. El tudja ezt képzelni,
Apród úr?
– Tal