Irodalmi Szemle

Irodalom / kritika / társadalomtudomány

2004.  május, 5. szám

 * * * * * *

Tartalom

A megnőtt Élet

Ady Endre

Távolról a Mostba

Úgy ötven évről nézhetni a Mostra.
Be boldog lesz, ki majd megmosolyogja
Vergődő, zűrös, mai életünket
S úgy látja, ahogy látni kellene:

Feltörni indult, tébolyos zene,
Lelkek nagy csődje, jövők szomjusága.
Be boldog lesz, ki majd messziről látja
S szól majd felőlük bölcsen, hidegen.

De ma szenvedünk mind-mind idelenn,
Magyarul pláne még különösebben,
Ki több jóságban, ki több őrületben,
De élni semmiképpen sem vidám.

Hát eloldalak, béklyós paripám,
Szaladj bele a meg nem ért Jövőbe:
Úgy fáj a Most és én úgy fájok tőle.
Be jó volna visszatekinteni,

Úgy ötven évről nézhetni a Mostba.
(1914. március)

 

Hozsánna bízó síróknak

Mindig volt titkos, valamis
Názárethje az emberi Jónak,
Honnan elindult könnyesen,
Dagadón, szánva bús milliókat
És soha nem ölt meg iszap
Bátor, nagy vizü s tiszta folyókat.
Folyók, szivek, ne féljetek
S bénult szivem se, te, ki eddig
Nem merted elég könnyesen
Mélyítni szent folyóknak a medrit.
Az emberek a siratást
A Jó álmáért is megérdemlik.

Dagadjatok meg, szent folyók,
Szívek, kik még hajléki a Jónak,
Sírjátok ki könnyeitek,
Hozsánna ma a bízó síróknak,
Hozsánna, bízó Tegnapunk
S hozsánna neked, szent árú Holnap

József Attila

És keressük az igazságot

Lábunk elkophat hónaljig,
sej haj, fütyülve baktatunk,
igazságot keresünk, de
nem találunk még seholse.

Nincsen batyunk, csak az agyunk,
betyárkodó Ábel vagyunk,
nem kérdik, hogy szívünk dög-é,
gondolatunk az ördögé,
lelkünket meg isten fogja
sziklaszántó ostorosba.

Hogyha tél van, hát didergünk,
s nem is tudjuk, hogy didergünk,
szemünk, fülünk lefagy együtt,
lázas szóval melengetjük,
nem hálunk soha árnyékban,
zsebünkben is csak szándék van,
magunk vagyunk: a kenyerünk,
hogyha vesztünk, úgy is nyerünk,
ínség, asszony nem bír velünk,
északnak meg délnek megyünk,
koldusokkal parolázunk,
ott a tanyánk, ahol ázunk,
összenőtt már a két kezünk
s nem könyörgünk, nem vétkezünk,
nagy éhünk van s nem éhezünk,
mindig korábban érkezünk,
szájunkra a jövő hágott,
kiáltunk emberebb világot,
szeretetet, szabadságot,
szél a lábunk, arcunk áldott,
nézünk minden követ, ágot,
ahol utat ki se vágott,
sej haj, dallal, jó vigasszal,
asztaltalan szómalaszttal
keressük az igazságot.

Kosztolányi Dezső

Európa

Európa, hozzád,
feléd, tefeléd száll szózatom a század
vak zűrzavarában
s míg mások az éjbe kongatva temetnek,
harsány dithyrambbal én tereád víg,
jó reggelt köszöntök.

Ó ősi világrész,
te régi, te rücskös, te szent, te magasztos,
lelkek nevelője, illatokat és ízt
szűrő, csodatévő, nagyhomlokú, könyves,
vén Európa.

Ha mostoha is vagy, viaskodom érted
és verlek a számmal és csókkal igézlek
és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg.

Ki téphet el innen,
ki téphet el engem a te kebeledről?
Nem voltam-e mindig hű, tiszta fiad tán?
Kölyökkorom óta nem ültem-e éjjel
lámpám sugaránál tanulva a leckéd,
vigyázva, csodálva száznyelvű beszéded,
hogy minden igéje szivembe lopódzott?
Már értik azóta az én gügyögésem,
bármerre vetődjem, sokszáz rokonom van,
bármerre szakadjak, testvérem ezer van.

Nem láttam-e Kölnben a német anyókát
esőbe csoszogni, Párizsban a tündér
francia leányok könnyű szökelését,
Londonban a lordok hajának ezüstjét,
s nem ettem-e, ittam munkásnegyedekben,
családi szobákba lármás olaszokkal?
Nem fájt-e velőmig a szlávok, a sápadt
szlávok unalma, a bánat aranyszín
fáradt ragyogása?
Mind édes-enyémek a népek e földön,
kitágul a szívem, beleférnek együtt.
Fogadjatok engem
ti is szívetekbe,
s ti távoli népek
kürtösei, költők,
pereljetek értünk otthon a mivélünk
perlőkkel, anyánkért, s mi tiértetek majd
itthon perelünk, hogy élhessen anyátok.
Kiáltsatok együtt,
Európa bátor szellemei, költők,
hogy gyáva vadállat bújik el a vackán
és vaksi vakondok fúr alagútat.
Daloljatok együtt,
fények, fejedelmek, szellem-fejedelmek,
hogy lélek a várunk, légvár a mi várunk,
ezt rakjuk az égig, kemény szeretetből
és légi szavakból.
Kezdjetek előlről építeni, költők,
légvár katonái.
(1930)

Csoóri Sándor

Elkártyázott köpeny

Hol találhatnék megint
új hazát magamnak?
Tágas leszállóhelyet, sima dombtetőt,
ahol csapongó, nomád lepkéim is
megpihenhetnének végre egy kövön.
Sehol! Sehol! – dörmögi hátam mögött
egy zúzmarás hang – hisz elkártyázott
köpeny az egész ország, krisztusi gönc –
messziről is jól látszanak
a hétpróbás nyerészkedők.

Fülledt júdásszagot hoz
kocsmájuk felől a szél,
mintha rohadt káposzták szagát hozná.

Se Nyugat, se Kelet,
se Dél, se Észak,
amerre suhanó utat látnék.
A páfrányos mezők idegenek, az Alpok
havat dajkál, s így csak a
golgotás gödrök mélysége felé
mutat egy vedlett tábla,
egy másik pedig a lángok rései közé,
ahol erős szívek torlódtak össze.

Akkor hát irány befelé:
a legvadabb ivók s őrültek útján,
hadd gyalulja simára
halántékomat a huzat.
Még egyszer s utoljára csodaszarvast akarok látni,
ahogy rohan a ködben
és zúdul utána egy egész erdő.

Jövőnk: Európa

Ankét az európai uniós csatlakozásról

A szabadság, az önrendelkezés és a demokrácia eszméi kötődtek azokhoz az elvárásokhoz, melyek a 2004. május 1-jei csatlakozást megelőzték. Persze, fenntartások is akadtak bőven, nemcsak a globalizációs félelmek, hanem a vadkapitalizmus gátlástalanságai miatt is, melyeket az elmúlt évtizedben a „szabadverseny”, a pénz hatalma, meg esetenként a szabadrablás produkált a társadalom számára. „Csak akkor születtek nagy dolgok, / Ha bátrak voltak, akik mertek...” – halljuk az Idő mélyéről Ady Endre szavait, s mindjárt adódik a kérdés, mi a kockázatosabb manapság: bátornak, vagy merésznek lenni?! Hisz az elmúlt években elsősorban a hitünk fogyatkozott meg nemcsak a demokrácia erejében, hanem abban az elképzelésünkben is, hogy a világ jobbá, igazabbá, emberibbé tehető. Hogy kontinensünk valóban „egy nagy hajtűkanyarban van”-e, és „véget ért Európa ötszáz évig tartott dominanciája a világban”, s ezzel a „gőg és arrogancia” is (ahogy Ryszard Kapuś-ciński, kiváló lengyel gondolkodó írta egy Afrikáról szóló könyvében), az mára már nyilvánvalóvá vált. Ahogy az is, hogy a világ minden pontja rendkívül sérülékeny a környezeti katasztrófák árnyékában, s a világot elárasztó terrorista veszély miatt.
Nem vitás, ábrándok, hiú remények és szorongások nélkül kell az új kihívások elé néznünk. Nem az égi manna szakad reánk, hanem a realitások neheze, helytállni a nemzetközi küzdőtéren, tudásunk legjavával, egyenlőként az egyenlőkkel. Az sem mellékes számunkra, hogy az új kihívások közepette a nemzettudat, sorstudat, meg a Zrínyi Miklós óta visszhangzó remény, „sors bona, nihil aliud” („jó szerencse / kell,/ semmi más”) képes lesz-e – nemzetrészeivel együtt! – megtartani a magyarságot, és – Illyés Gyula szavaival élve! – kiforrja-e végre a jövő „mit isten belégondolt e népbe”?!

Ankétunkban a kínálkozó új minőségeket és a vészhelyzeteket egyaránt felemlítettük, a mérlegelés lehetőségét a válaszadókra bíztuk.
Köszöntettel tartozunk irodalmi és politikai életünk kimagasló személyiségeiknek, hogy felkérésünket elfogadták.
Ankétunkban az alábbi személyiségek véleményét olvashatják:

Alabán Ferenc irodalomtörténész, kandidátus, tanszékvezető egyetemi docens;
Csáky Pál a Szlovák Köztársaság kormányának miniszterelnök-helyettese;
Duba Gyula József Attila- és Madách-díjas író, esszéíró;
Gál Sándor József Attila- és Madách-díjas költő, író, esszéíró;
Görömbei András irodalomtörténész, a tudomány doktora, egyetemi tanár, József Attila- és Csokonai-díjas;
Grendel Lajos Kossuth-díjas író;
Lovász Attila közíró, a Vasárnap főszerkesztője;
Pomogáts Béla irodalomtörténész, a tudomány doktora, Széchenyi-díjas, az Illyés
Közalapítvány és az Anyanyelvi Konferencia elnöke.
• Az új évezred a kelet-közép-európai országok egy része számára is elhozta az Európai Unióhoz való csatlakozás lehetőségét. Tájainkon 2004. május 1-jétől új időszámítás kezdődik. Az új kihívások, vagy ahogy sokan mondják: az „újgyarmatosítás” miatt, a nemzeti megmaradás számára a küzdelem elejét is jelentik ezek az évek?

Pomogáts Béla
– Meggyőződésem szerint semmiféle „újragyarmatosítás” nem fenyeget ben-nünket az Európai Unióhoz csatlakozva. Az ilyen aggályokat egyszerűen az veti fel, hogy a korábbi szövetségi rendszerek mindig valamiféle alávetettségbe, ki-szolgáltatottságba kényszerítették a kisebb országokat, így Magyarországot. Ez történt a múlt század harmincas éveiben, midőn a náci Németország hatalmi rendszere, majd a század második felében, midőn a Szovjetunió imperializmusa fosztotta meg nemzeti függetlenségüktől a közép-európai országokat. Az Európai Unió szerkezete egészen más, ezt olyan kisebb uniós országok helyzete és fejlődése igazolja, mint Ausztria, Finnország vagy éppen Írország, ez utóbbi például több száz esztendős angol uralom után éppen az európai integrációban találta meg a maga függetlenségének és haladásának zálogát. Ezért úgy gondolom, hogy az uniós integráció merőben új lehetőségeket fog megnyitni Magyarország és a többi közép-európai ország előtt, miközben a nemzeti függetlenség fenntartásának is garanciája lesz.

Gál Sándor
– A harmadik évezred hajnalán – mivel az amerikai „bizniszterror” mára betemetett minden klasszikus európai értéket – minden üzletté degradálódott. Így a „csatlakozás” lényege sem egyéb banki tranzakciónál. A mi „sajátos” nemzetiségi valóságunk ebben az idilli „európai kaszinóban” zéró értékű; még saját bankszám-laszámot se kapunk...

Görömbei András
– A magyarság minden szempontból rendkívül rossz állapotban érte meg az Európai Unióhoz való csatlakozás idejét. Fizikai állapotában elöregedett, életakarata megtört, szellemi és erkölcsi tekintetben saját hagyományaihoz méltatlanul alacsony színvonalra süllyedt. A magyar nemzet elvesztette öntudatát és önismeretét. Álvitákkal, álproblémákkal tölti múló idejét, miközben ég a háza. Szellemi és erkölcsi kérdésekben a megosztottsága kétségbeejtő. Ami az egyik embernek szentség, az a másiknak gúny tárgya. Ha a magyarság nem tud erkölcsében, szellemében és fizikai állapotában megújulni, akkor a magyar nemzetet az Európai Unió hamarosan eltünteti a föld színéről. Újra – és immár véglegesen – beteljesülnek Ady kétségbeesésben fogant próféciái: „Elveszünk, mert elvesztettük magunkat.” Az Európai Uniót én a magyar nemzet számára óriási és kikerülhetetlen kihívásnak, próbatételnek látom.

Grendel Lajos
– Örülök, hogy az újgyarmatosítás szót idézőjelbe tette, mintegy jelezve, hogy ez a szókapcsolat a szélsőségesen, olykor már patológiásan unióellenes egyének és csoportocskák szótárából való, és különös csengése van azoknak a fülében, akik éltek már az 1944-es német és az 1948-as orosz – valóságos – gyarmatosítás idején. Ezek az emberek és csoportocskák máig képtelenek tudomásul venni, hogy az európai integráció olyan történelmi szükségszerűség, amelyből éppen a Magyarországhoz és Szlovákiához hasonló kis államok nem maradhatnak ki. Ha a jövőért, sőt túlélésért folytatott világméretű harcban Európa lemarad Amerika, Japán, Kína, Oroszország s a világ néhány más, potenciális hatalma mögött, akkor azt a mi gyerekeink, unokáink fogják megsínyleni. Akkor Európa lesz hamarosan a világfalu múzeuma. Én úgy látom, hogy az integráció éppenséggel a föltétele nemzeti megmaradásunknak, mégha azt is tudom, hogy az integráció sok áldozat-tal és lemondással is fog járni. Alternatívája azonban nincs. Európa államai ebben az irdatlan világversenyben önmagukban soha többé nem lesznek képesek ötről hatra jutni. Még a nagyobb államok sem, mint Franciaország vagy Németország. Nem nosztalgiázni és múltba révedni kell tehát, hanem azt tisztázni, hogy melyek azok a gazdasági-kulturális kihívások, amelyekkel az új helyzetben szembe kell néznünk. Én ezért úgy gondolom, ez az új helyzet nem a nemzeti megmaradásért folytatott küzdelem elejét jelenti, hanem nem jelenti ennek a küzdelemnek a végét. Ma sem a németek, sem az angolok, sem a franciák nem akarják elvenni tőlünk sem a nyelvünket, sem a kultúránkat. Viszont behegedhetnek a trianoni sebek. A hegek maradnak, de kevésbé fognak fájni, mint eddig. Akik kárt tehetnek bennünk, nem mások, nem idegenek, hanem mi magunk lehetünk azok: a kultúránk iránti közömbösségünkkel, történelmi analfabetizmusunkkal, délibábos múlt- vagy jövőképünkkel, egyes társadalmi csoportok rasszista gyökerű cigányellenességével, xenofóbiájával, alkalmasint antiszemitizmusával.

Csáky Pál
– Madách örök érvényű igazságával felelhetek: az élet célja a küzdés maga. Az Európai Unióban olyan kondíciók között fogunk élni, amilyeneket megteremtünk – kiharcolunk magunknak. Olyan történelmi helyzet soha nem volt – s nem is lesz, amikor nem kell küzdeni a jövőért. Számunkra esélyt jelent, hogy egy tíz és fél milliós nemzettest részeként vehetünk részt a jövőbeli európai folyamatok alakításában.

Duba Gyula
– Nem hiszem, hogy a nemzeteknek az unióban jobban kellene küzdeniük megmaradásukért, mint eddig. Hiszen tudjuk, hogy (készülő) alkotmánya szerint nemcsak a nemzetállam fogalma, hanem annak gyakorlati léte is megmarad. A határok átjárhatósága mellett tovább élnek az államigazgatási egységek, léteznek a maguk belső törvényei szerint. A gond inkább az lehet, hogy ezek a belső törvények európai szellemiségűek legyenek. Ha a közös érdekek jegyében feladják bizonyos „jogaikat”, az egységet erősíti és csak segíthet! Csökkenti az államok közötti érdekellentétek kiéleződésének a lehetőségét. A „háborúmentes” Európa eszménye, amelyet az egyesülés révén el kellene érni, talán nem illúzió! Úgy tűnik fel inkább, olyan szükséges földrészünk számára, mely már-már törvény! Különben az egyesülésnek kevés értelme lenne. A gazdasági prosperitás olyan érték, amelynek lehetővé kell tennie, hogy az ember – a népek, nemzetek – szabadon fejlődjenek és kiteljesedjenek. Ennek révén a kultúra is előtérbe kerül, a nyelvek értéke és az alkotás fontossága, a történelem toleráns reflexei és az önérzet azon békés vonásai, amelyek toleránsak és befogadóképesek.

Alabán Ferenc
– Az új „időszámítás”, az új kihívásokkal való szembenézés kétségtelenül új történelmi fejezetet nyit az EU-hoz csatlakozó államok életében. Tükrözi ezt az a tény is, hogy a jövő Európájának kialakításáról szóló társadalmi vita központi fogalommá vált régiónkban, aminek egyik meghatározó jellegzetessége a többértelműség. Az a természtes többértelműség, amely kezdettől kíséri és jellemzi az európai integrációs folyamatot. Túlzásnak érzem az „újgyarmatosítás” fogalom használatát, mivel önkéntes belépésről, csatlakozásról van szó, s ez az alapelv ab ovo meghatározza a folyamatban való részvétel egyenrangúságát és további minőségeit. Másrészt viszont felmerülnek az olyan kérdések is, hogy: „Mit is tudunk mi Európáról?” „Mi is a mi európaiságunk lényege?” „Mi azonos a különböző etnikumú, nyelvű, különböző kultúrájú és múltú nemzetekhez tartozó emberekben?”
Más és más kép rajzolódik ki Európáról az egyes generációkhoz tartozó véleményekben. Az idősebbekben él egy eléggé határozott politikai és ideológiai indíttatású Európa-tudat, amely elsősorban – különösen az értelmiségiek számára – a szabad véleménymondást, a politikai ráhatástól való mentességet jelentette. Az általános szintű köztudatban mindez inkább a nyugat-európai magasabb életszínvonalra való utalásokat, a jobb használati tárgyakat és fejlett technológiákat jelentette. A fiatalabb generáció elképzeléseiben az európaiság egyértelműen a kedvezőbb anyagi-gazdasági körülményeket, a világ bármely részére a szabad utazás lehetőségét és az új munka- és érvényesülési lehetőségeket jelenti. A magyar nemzethez való tartozásunk szintjén kétségtelenül létezik egy történelmi szintű Európa-tudat is, mely abból indul ki, hogy az államalapítás és a kereszténység felvétele óta a magyarság európainak vallja magát, ami több mint ezeréves történelmet és múltat is jelent Közép-Európában. Ehhez a politikai indíttatású és történeti motiváltságú Európa-tudathoz társul még a magyarság mentalitásából fakadó ismérvek sora, mely nem csupán a földrajzi meghatározottságokat jelzi, hanem a mindennapi szokásrendet, az emberi-viselkedésbeli tulajdonságokat és sajátosságokat is jelöli. Közép-Európa kis népei – beleértve a magyarságot is – ebből a szempontból is bizonyos értelemben „köztes” helyzetben vannak, mivel a „homokóra nyakában” úgymond átszűrődnek és átértékelődnek az élet dolgai, új jelentésekkel telítődnek. Ez egyrészt a nyugati kereszténységgel évszázadok során kialakult kötődést hangsúlyozza, a számtalan mentalitásbeli és szokásrendi kötelékekkel, másrészt a magyarságtól keletre élő, ortodox hitben nevelkedett népekkel való kapcsolatokról sem feledkezik el, melyek az európai peremvidéket jellemzik. Mindezeket a kérdéseket azért szükséges emlegetnünk, mivel az európai uniós csatlakozás új kihívásainak szempontjából is fontossá válik az önismeret, melynek összetevői hozzájárulnak a magyarság nemzeti öntudatának megerősödéséhez, s az új feltételrendszerbe való méltó beilleszkedéshez. A magyarság évezredes európai történelme azt érezteti, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás a nemzeti megmaradás számára nem a küzdelem elejét, hanem az új körülmények közti határozott folytatását igényli az eddiginél fejlettebb társadalmi berendezkedés szintjén.

Lovász Attila
– Az új időszámítás már régen elkezdődött, és úgy, hogy észre sem vettük. Az ország keresekedelme, ipara, néhány apró kivételtől eltekintve már uniós, az elmúlt tíz évben a távközlés és a pénzpiac amolyan műszaki forradalma teljesen nyitottá tette a világot. Ami május elseje után jön, már csak a létező adminisztratív igazolása. Meg, persze, a tagsággal járó kötelességek sora is.
A nemzeti megmaradás annyi tényező függvénye, hogy pontosan nem is látjuk, mennyire befolyásolhatja az uniós tagság pl. a felvidéki magyarság lélekszámát. Gondoljunk csak bele: a nyolcvanezres burgerlandi magyarság negyven év demokráciája, kisebbségi jogai, alkotmányos garanciák és a piacgazdaság idején lett négyezres. Tehát beolvadt. Ha emelkedés tapasztalható, akkor az a nyugat-magyarországi betelepülteknek köszönhető. Eközben a falmelléki módszerekkel lehe-tetlenné tett felvidéki és a kegyetlen diktatúra nyomása alatt élő romániai magyarság lélekszáma negyven éven át számottevően nem változott. Nem az uniótól félnék, inkább a konformizmusunk következtében várható beolvadástól. Első jeleit az elmúlt tíz esztendő már megmutatta.

• Európában utoljára a 18. században halt ki egy nép, mint külön entitás, éspedig egy kelta töredék, a cornwalliak Angliában. Mario Vargas Llosa, ismert perui író szerint „a globalizáció: s kultúra szabadsága“. Miért kell akkor aggódniuk a kis nemzeteknek, s egyáltalán indokolt-e a félelem, vagy az elhíresült herderi jóslat emlegetése (miszerint a magyarok „hódítók közé nyomultak“, s a „szlávok, németek, vlachok és más népek közt... évszázadok múltán talán nyelvüket is alig lehet majd megtalálni“)?

Pomogáts Béla
– Herder híres jóslata, pontosabban a jóslat következtében keletkezett nemzeti szorongás rányomta bélyegét a magyarság mögöttünk lévő két évszázadának történetére. Ennek a szorongásnak mindazonáltal voltak igen kedvező következményei is, hiszen Kölcsey, Vörösmarty és Széchenyi cselekvő nemzeti érzésre és felemelkedésre mozgósító tevékenysége maga is a herderi jóslat ellenében hozott létre eredményes közösségi stratégiát. A 19. század második negyedében a magyar reformkorszak hatalmas megújulása igazolja ezt. Most, a 21. század elején nincs okunk arra, hogy a magyarság eltűnésétől féljünk: a világon jelenleg nagyjából háromezer nyelvet beszélnek, ezek között a magyar nyelv a negyvenötödik helyet, a körülbelül ötven európai nyelv közül pedig a tizenegyedik helyet foglalja el. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar nyelv, a magyar kultúra és a magyar nemzeti identitás ügyét át lehetne engedni a spontán folyamatoknak. Igenis szükség van állandó és tevékeny nyelvvédelemre, kultúragondozásra és nemzeti identitásunk erősítésére. Ez körültekintő, hiteles és cselekvő nemzeti stratégiát kíván, és ennek a stratégiának az egész kárpát-medencei magyar közösség védelmére és gondozására ki kell terjednie.

Gál Sándor
– Európában az elmúlt két-három évszázadban nem egy, de sok kis nemzet, néptöredék tűnt el. Nem „kihaltak”, hanem kiirtották őket! A legnagyobb tisztelettel figyelmeztetnék arra, hogy a kettő nem ugyanaz! A dicső francia nemzet járt elöl ebben a „nemzetegyesítő” európai öldöklésben, de az angolok se nagyon maradtak el mögöttük. Az ő módszerüket követvén, például a törökökre sem volt jellemző a tolerancia; az örménység kiirtásának mikéntjéről elég elolvasni Werfel regényét a Musa dag negyven napját...
Ugyanezen „vezérnemzetek” – Franciaország, Anglia – politikusai szövegezték meg és írták alá a trianoni diktátumot... De a németség második világhá-borús gettófilozófiája sem a kölcsönös emberi értékek védelméről szól!
Nos hát, feleim, a szlovákiai magyar gulagvalóságban jobb, ha tudatosítjuk, hogy az unió vezérhatalmai ma is ugyanazok az államok-nemzetek, amelyek nyugodt lélekkel irtottak ki népeket, nemzeteket, s ugyanazzal a módszerességgel, amiként ma az egykori Szovjetunió „nyugati” gyarmatait – minket! – „keleti” piacaikká nemesítenek.
Semmi új az európai nap alatt...
A név változott – a lényeg nem!
Ami pedig Llosát illeti, roppant tájékozatlannak találom, de az is meglehet, hogy egyszerűen csak korlátolt ember – bárha az általam ismert írásai másról győztek meg mostanáig –, ám az is lehet, hogy a „kultúra szabadsága” nála nem ugyan-azt jelenti, mint amit erről én gondolok. Mert még feltételezni is nehéz egy Llosa-kaliberű íróról, hogy azt a frázislocspocsot, ami éppen az ő térfeléről árasztja el a világot, azt a „kultúra szabadságának” nevezhetjük...

Görömbei András.
– Azt az erőpróbát, amit a kis nemzetek számára az Európai Unió jelent, csak erős öntudatú, reális önismeretű és nagy életakaratú nemzet tudja a maga javára fordítani. Az európai szabad mozgás, nyitott élet olyan verseny, amelyben az erőt-len egyre lejjebb csúszik, az erős pedig egyre följebb emelkedik. A magyarság az említett okok miatt fölöttébb nehéz helyzetben van. Trianon óta nemzeti létében is kényszerűen megosztott és szétszórt, arányaiban pedig megfogyatkozott. A román és a szlovák nép például Trianon óta megkétszerezte önmagát, az erdélyi és felvidéki magyarság pedig a nyolcvan évvel ezelőtti lélekszámát sem tudta megőrizni. Magyarország sem kétszerezte meg a trianoni hét milliót. Ezekkel a tényekkel szembe kell nézni, mert ezeknek okaik vannak. A magyarság lélekszáma évenként egy városnyival fogyatkozik. Ez önmagában is tragikus nemzeti tény, az oka pedig nyilvánvalóan az, hogy a magyar nemzet életakarata megtört. Önmagát föladó nemzetnek pedig nincs távlata sem az Európai Unióban, sem azon kívül.

Grendel Lajos
– Szerencsére nyelvünket sokfelé megtalálni ma is a világban. A herderi jóslatra már annyiszor rácáfoltunk, hogy mumusként való fölemlítgetése ma már kevés embert rendít meg. Meg aztán gyakran átcsúszik ez is valami mazochista bús-magyarkodásba, amire semmi szükségünk. Vegyük már végre észre, hogy az unió nem nemzetállam, és soha nem is lesz az. Nyelvünk egyenrangú a világ legfejlettebb nyelveivel, kultúránk a világ legfejlettebb kultúráival. Vagyis se kulturális, se civilizációs okok (elmaradottság vagy elnyomás) nem indokolják ma a herderi pesz-szimizmust. Civilizációs szintünkkel valahol az európai középmezőnyben vagyunk. Habsburg Ottó a szívem legmélyéről szól, amikor ostorozza az ún. hungaropesszimizmust. A sírva vigadás, az Ady által emlegetett ködevés valahol nagyon beteges, a nemzet élni akarását károsító jelenség. Szentimentális defetizmus.

Csáky Pál
– Európa a dolgok jelenlegi állása szerint nem kíván – s nem is tud – e népek olvasztótégelyévé válni. Az Európai Uniónak jelenleg 11 hivatalos nyelve van, a bővítés után ez 20-ra módosul. A máltai nyelv is az EU hivatalos nyelvévé válik, amelyet alig 400 ezren beszélnek. A dolog lényege azonban nem a számokban van: az a nép, amely nem veszíti el önbizalmát, a folyamat nyertese lehet. Az önmagával meghasonlott, önbizalmát vesztett nép veszélyes helyzetbe kerülhet. Nekünk, magyaroknak, semmi okunk nincs a kétkedésre.

Duba Gyula
– A magyar történelem két évszázada folyamatosan cáfolja a herderi jóslatot! A nagy német gondolatébresztő jövendölése olyan elméleti fiaskónak tűnik fel, amely irracionális logikára épít, és nem számol a reális életerőkkel, melyek egy népet éltetnek. Az Európában rokontalan ezeréves magyar lét az ösztönös életerők és a töretlen identitástudat győzelme! Amúgy is nehéz elképzelni, mint szűnik meg, mint veszhet el egy nép! A lemorzsolódás, az asszimiláció, a fogyás érzékelhető, de a teljes eltűnés ideje, pillanata – elképzelhetetlen. A történelem során elnyomottak-beolvasztottak is mintha ébredeznének, új identitásukért jelentkeznek a bretonok, skótok, baszkok, korzikaiak. Mintha az európai nemzeti öntudat újkori reneszánszára készülődne! Llosának, a perui írónak akkor lesz igaza, a globalizáció akkor jelentheti a kultúra szabadságát, ha az emberiség az igazi kultúrát választja! A globális kultúratermelő ipar ömlesztette szórakozási lehetőség és tömeg-ízlés nem az! Nem könnyű hinni, hogy a giccs- és erőszakkultúra változhat, ám „humanizálódásának” vannak európai jelei. A huszadik század kataklizmái formálta Európa kénytelen visszatérni valamiféle újkori humanizmushoz! Mert bár a mai világpolitikát s az egyesülés folyamatát is gazdasági és hatalmi erők szervezik, ám – hitem szerint – a háttérben eszmék várakoznak! S a válasz a kérdés lényegére? Népek a huszonegyedik században már nem tűnhetnek el, csak ha feladják magukat! Ez, sajnos, realitás. Amikor a világ az érzésbeli, a lelki értékekért anyagi javakat és helyzeti előnyöket kínál, a felelőtlen ember könnyen feladhatja magát!

Alabán Ferenc
– Le kell szögeznünk azt az elvi alapállást és igényt, hogy az Európai Unió küszöbén szükséges felkészülnünk azokra a kihívásokra, amelyek a nemzeti értékek, sajátosságok, várható kulturális, nyelvi és egyéb más kihívások hátrányos helyzetű megkülönböztetését jelenthetik. Az egyik legfontosabb kérdésnek a meg-válaszolása ebből a csomagból nyilvánvalóan az, hogy mennyiben jelent nyelvi és kulturális fenyegetettséget, hátrányt egy kis nemzet számára az EU-ba való belépés? Az Európai Unió nem a nyelvek és kultúrák „olvasztótégelye”, mint a klaszszikusnak mondható Amerikai Egyesült Államok példája statuálta, ahol a bevándorlók nyelve egy-két nemzedék ideje alatt megszűnik, s átadja a helyét az angolnak, mint államnyelvnek. Nem lehet hasonlítani azonban az ENSZ szervezete által alkalmazott nyelvhasználatához sem, ahol a hivatalos tevékenység a meghatározott hat világnyelven történik, s az ún. kisebb nemzetek nyelvének használata nem jön számításba. Az EU-ba belépő államok nemzeti nyelvei – az alapdokumentumok értelmében – egyenrangú hivatalos nyelvnek számítanak, a nemzeti sajátságok pedig megbecsülendő értéket jelentenek. Ennek szellemében a hivatali ügyvitelt is a soknyelvűség jellemzi majd, ami bizonyára sok leküzdendő nehézséget okoz, és igényli a szakképzett fordítók és tolmácsok színvonalas felkészítését.
Elvárt igény a csatlakozó országok szintjén, hogy az uniós nyelvpolitikának megfeleljenek, és nagy hangsúlyt fektessenek az idegen nyelvek tanulására és tanítására. Az angol nyelv a nemzetközi információcsere legfontosabb eszköze, de mellette fokozatosan megjelenik az ún. második idegen nyelv (szintén világnyelv) ismeretének igénye. Egy további szinten – valószínűleg harmadikként – a szom-széd államokban beszélt nyelvek valamelyikének ismerete is lényeges szereppel bír, mivel a kisebb régiók együttműködése igényli a szomszédokkal való közös tervek kidolgozását, amihez nyelvi hatások és kölcsönhatások is járnak. A régiók közötti együttműködés nagyobb európai struktúrák megteremtését is lehetővé te-szi, mivel a közép-kelet-európai államok régiói is részei a kooperatív hálózatoknak, s a kölcsönös megértés és kommunikáció alapja ebben a vonatkozásban a megbízható nyelvismeret.
Az idegen nyelvek tanulása és tanítása mellett nyelvi kihívásnak foghatjuk fel az anyanyelvhez való kötődésünket, mely megbecsülendő nemzeti kincsnek számít. Azért is van fokozott szükség a nyelvművelésre és az anyanyelvi tudat/öntudat erősítésére, hogy a most formálódó újabb generáció ne veszítse el nyelvi identitását, hogy az idegen kultúrák térhódítása és az idegen nyelvek tanulása mellett az anyanyelv sajátságainak ismerete ne veszítsen, hanem nyerjen az újabb ismeretek által.
Az irodalom (szépirodalom) szempontjából, melynek magyar vonatkozás-ban nélkülözhetetlen önismereti és önazonosító szerepe van, lényeges a szélesebb, nemzeti kereteken túli megjelenése és hatása. Ennek elősegítője a műfordítás, melynek közvetítésével művészi alkotások juthatnak el más nemzeti kultúrákba és a világirodalomba. Nem lebecsülendő az az imázs, melyet az irodalom jelenít meg egy nemzet sajátosságairól és értékeiről. Ezekre a tényezőkre is szükség van, hogy egy kis nemzetnek ne kelljen aggódnia identitásának elvesztése miatt, hogy a nagy kultúrák és nyelvek között is megtalálja helyét és jövőjét biztosítva lássa.

Lovász Attila
– A nyugati világ szemében annyit érünk majd, mint amennyire magunkat becsüljük. Aki a gimnáziumi kötelező irodalomtanításnál csak egy kicsit közelebb-ről foglalkozott irodalommal, tudja, hogy a 20. századi magyar költészet világklasz-szis. Mostanság az ír zene és tánc „fut a világban”, de tudjuk-e, hogy a nyolcvanas években mekkora divatja volt a felülmúlhatatlan magyar népzenének és néptáncnak. Az ezer főre eső Nobel-díjasokkal, feltalálókkal sem állunk rosszul, de amikor egy kicsit jobban megy, beindul a klikkezés, utálat, megosztottság – hányadszor már a történelem során? Ismétlem, csak annyire becsülnek majd minket, ameny-nyire mi becsülni tudjuk magunkat, de hozzáteszem: a magyarok ellenségei a történelem során főképpen a magyarok voltak.

• Az Európai Unióban nem szűnnek meg a nemzetállamok, a határok viszont légiesülnek, szimbolikusakká válnak. Történelmünk során megtapasztalhattuk, az állam erőszakszervei nemcsak az ideálisnak, államinak kikiáltott vallás szokásait védték a „mássággal“ szemben, hanem a nemzeti kultúrákat is tűzzel-vassal hozták létre. Megtiltották az anyanyelvi oktatást, a könyvkiadást, sőt az istentiszteleteket is, és horribile dictu az etnikai tisztogatás eszközétől sem riadtak vissza Közép-Európában, a második világháború végén. Mi a biztosíték arra, hogy ezek a nemzetállami „szokások“ végképp a történelem szemétdombjára kerülnek?

Pomogáts Béla
– A történelem azt tanítja, hogy az egyéni és közösségi emberi jogok biztonságát sohasem szavatolhatják pusztán a törvények. Tehát az Európai Unióban érvényesülő szabadságelvek sem, amelyekből a kisebb nemzetek vagy a nemzeti kisebbségek nyelvének, kultúrájának és nemzeti identitásának védelme következik. Ezeket az elveket okos és bátor politikával kell érvényesíteni, illetve ha szükség van erre, érvényesülésüket kikényszeríteni. Nem hinném, hogy az európai integráció egyszeriben kiküszöböli a közép-európai régióban hagyományos nacionalizmust, etatizmust, asszimilációs törekvéseket. Lesznek politikai erők, bizonyára Szlovákiában is, amelyek az unión belül is tovább szeretnék folytatni az ottani magyarság beolvasztására, megfélemlítésére, közéleti kiszorítására irányuló politikát. Az uniós integráció mindazonáltal jogi lehetőségeket kínál az önvédelemre, az erő-szakos asszimiláció visszautasítására. Ezeket a lehetőségeket kell például a szlovákiai magyar politikai erőknek és kulturális intézményeknek okosan és bátran kihasználniok. Természetesen mindig a Magyar Köztársaság támogatásával: politikai és anyagi segítségével, ami azt is jelenti, hogy a magyar kisebbségi közösségek fennmaradásáért és európai integrációjáért folyó munkában (vagy küzdelemben) Magyarországnak továbbra is, sőt még fokozottabban, felelősséget kell vállalnia.

Gál Sándor
– A kérdés lényegét tekintve az előzőekben leírtakat akár meg is ismételhetném, de minek? A Tátra és a Duna között továbbra is minden megtörténhet. A Beneš-féle „feldarabolási stratégia”, a zseniális „dekrétumok”, a csodás, világ-viszonylatban is egyedülálló kassai kormányprogram továbbra is érvényben marad! És a jelen Szlovákiájának minden alaptörvénye e megtorlások kövületein nyugszik, ideértve az érvényben lévő szlovák alkotmányt is. Ennek abszurditása, hogy az ország több mint egy millió állampolgára – német, magyar, roma, rutén, ruszin, cseh – nem államalkotó...
Ezt űberelje meg a brüsszeli duma!...

Görömbei András
– Az Európai Unió létének alapfeltétele az, hogy benne a keresztény etika alapján kialakított európai jogrend érvényesüljön. Ennek pedig az alapja az, hogy egyetlen nemzet sem birtokolhat több jogot, mint a többiek. A magyarság huszadik századi történelme éppen azért alakult tragikusan, mert ez az európai jogrend nem érvényesült. Az Európai Unió a nemzetállamok megőrzésével és az országhatárok légiesítésével a sokfelé szakított, szétszórt magyarság számára lehetőséget biztosíthat ahhoz, hogy nemzeti összetartozásának tudatát megerősítse, visszaszerezze nemzeti öntudatát, önbecsülését, tudatosítsa értékeit, serkentse életakaratát, életkedvét. Különösen akkor történhetne ez meg, ha Magyarország vonzó összetartó erővé tudna válni az összmagyarság számára. Ez az ideál természetesen tartalmazza azt az igényt is, hogy Magyarország a benne élő nemzetiségek számára is európai szintű otthon legyen. Abban reménykedhetünk, s azt kell az európai jog-rend kötelező alkalmazásával elérnünk, hogy a „nemzetállami nacionalizmusok” dühöngése helyett a kölcsönösségen alapuló egyéni és közösségi szabadság legyen a rend a mi térségünkben is.

Grendel Lajos
– Be kell fejeznünk az 1919 után elakadt polgári fejlődést, vissza kell találnunk 1919 előttre és a progresszív 19. századi, 20. század eleji polgári és magyar szellemiséghez. Ehhez az integráció hatalmas lökést adhat, csak tudjunk élni vele. Magyarország közel hét évtizeden át olyan kényszerpályán mozgott, amelyen előbb lelassult, majd végképp elakadt a reformkorral megkezdett és a 20. század ele-jén felgyorsult polgári fejlődés. A polgári Magyarország egyelőre befejezetlen mű. Nem a rosszindulat, hanem a tapasztalataim mondatják velem, hogy aki ma unió-ellenes, az nem akarja igazán a polgári Magyarországot, hanem valamiféle nemzeti rezervátumról álmodozik. Mind a nácizmus, mind a bolsevizmus idegenből importált eszmék voltak, idegenek a magyar hagyományoktól, kultúrától, mentalitástól. Sajnálatos, hogy főleg az előbbinek a fertőzésével szemben a magyarság némely csoportjai ma sem immunisak. A bolsevizmus ma döglött oroszlán, a nácizmus nem. Nemzeti függetlenségünket, nyelvünk és kultúránk fennmaradását a múlt században éppen ez a két agresszív ideológia veszélyeztette a leginkább. Ezzel szemben az unió tiltja a faji, etnikai, felekezeti és egyéb megkülönböztetést. Olyan demokratikus értékeknek az alapján áll, amelyek közelebb hozzák, ha úgy tetszik, integrálják az európai nemzeteket, érték- és érdekközösségbe forrasztják, ennek pedig semmi köze az asszimilációhoz. Integráció és asszimiláció – ez a két fogalom itt nemhogy nem szinonimák, hanem egymás tartalmi ellenpólusai. A kérdésben említett nemzetállami „szokások” tartalmukat is, formájukat és módszereiket illetően is alapvetően ellentétesek az unió politikai filozófiájával és kulturális értékszemléletével. Ez lehet a biztosítéka annak, hogy a nemzetállami praktikák valóban a történelem szemétdombjára kerülnek.

Csáky Pál
– Mi volt a biztosíték arra, hogy a honfoglalás jól sül el? Mi volt a biztosíték arra, hogy a keresztény magyar állam sikeres lesz és évszázadokon át fennmarad? Mi volt a biztosíték arra, hogy az Árpád-ház kihalása után is fennmarad Magyarország? Folytathatnám még sokáig, ám a történelemben mindig annak volt nagyobb esélye, aki bízott önmagában. Az Európai Unió belső szabályai egyébként kellő biztosítékot kínálnak arra, hogy a fent említett durva módszerek ne ismétlődhessenek meg. Ez az egyik ok, amely miatt magam is szorgalmaztam az EU-ba való belépést. Az EU- és a NATO-tagság ugyanis a biztonságos élet lehetőségét is kínálja számunkra.

Duba Gyula
– Nemzetállami „rossz szokásait” Európának fel kell adnia! Különben érdembeli egysége lehetetlen. Nem könnyű ezt elképzelni. Mintha azt mondanánk: vén földrészünk bújjon ki a bőréből! Kénytelen lesz mégis. A globalizáció elnyeléssel fenyegeti, a terrorizmus pedig traumák látomását idézi, fenyegető titokként merednek ránk! Egy alapjaiban megrendült világ víziójával nézünk szembe, amelyben radikalizálódik az oktalan méretű pusztítás ösztöne! Az emberi ész realizmusára a fanatizmus irracionalizmusa mered. Csak egységes védekezés lehetséges ellene. Amellett újabb dilemmát vet fel: a békés rendezőelvek mögött kényszerítő erőnek kell állnia! A jóindulatú humanizmus már a huszadik században csődöt mondott. Mintha mindez fából vaskarika lenne. Mert milyen emberséges érzés vagy gondolat az, melyet erő érvényesít?! A válasz túl hosszú, bonyolult, s talán problematikus lenne. A huszonegyedik század történelméhez és a civilizációban betöltött szerepéhez méltó leckét adott fel Európának: aktív humanizáló erőnek kell lennie!

Alabán Ferenc
– A tervek és előrejelzések alapján a nemzetállami „szokások” kezelését az EU eddigi gyakorlatán és a jövő számára készített megvalósítandó dokumentáció hitelességén mérhetjük le. Talán az eddigi legjelentősebb európai uniós szerződés 1991-ben, a maastrichti csúcsértekezleten született meg, mely nem véletlenül az integrációs folyamat mérföldkövének is számít, mivel eddig legtisztábban fogalmazta meg a megvalósítandó uniós célokat. Ezek az átfogó célok rendszert alkotnak, s egyben a különböző területeken garanciáját is adják annak, hogy a történelem a nemzetállamok diktatórikus és sokszor sovén-nacionalista volt politikai gyakorlatát egyértelműen meghaladott múltnak tekintsük. A kiegyensúlyozott, tartós gazdasági és társadalmi haladás biztosítékaként a célok között szerepel „egy belső határok nélküli térség létrehozása” a gazdasági és társadalmi kohézió javításával, a Gazdasági és Monetárius Unió megteremtésével, amely hosszú távon az egységes valutára is kiterjed. Ez a „belső határok nélküli térség létrehozása” nemzetközi síkon összefügg az EU identitásának megőrzésével, elsősorban a „közös kül- és biztonságpolitika” révén. A maastrichti értekezleten a résztvevők abban is megállapodtak, hogy „hatékonyan megvédelmezik a tagállamok polgárainak jogait és érdekeit az uniós polgárság bevezetésével”, és hogy a tagállamok „a bel- és igazság-ügy területén szoros együttműködést alakítsanak ki”. Ezek a kiemelt területek majdani következetes működtetése minden közérdekű politikai ügy demokratizált formáját is igényli, és a szabályozások (bár területenként jelentős különbséggel) biztosítják a szükséges funkcionalitást és hatékonyságot. A közös kül- és biztonságpolitika jogi és intézményi háttere így garantálja a túlkapások elleni fellépéseket.
A nemzetállamok kisebbségek elleni antidemokratikus intézkedései, beavatkozásai megfékezésére sokat tett eddig is az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ), melynek bizalomerősítő intézkedései az államok és polgáraik közötti érintkezés átfogó fejlesztésével járult hozzá – többek között – a kelet-nyugati konfliktus rendezett lezárásához. Az 1992-es helsinki csúcs elengedhetetlen célokként határozta meg az emberi jogok és alapvető szabadságok tiszteletben tartását, ideértve a nemzeti kisebbségek jogait, a demokráciát, a jogállamiságot és további más fontos jogokat. Az EBEÉ célterületei közé tartozik továbbá a határok sérthetetlensége, a belügyek tiszteletben tartása, az emberi jogok és az alapvető szabadságok, a népek egyenjogúsága és önrendelkezési joga stb. A „humán dimenzió” nyomán, melynek homlokterében a személyek, információk, gondolatok szabad mozgásának megvalósítása áll, a viták és nézetcserék fokozatosan áthelyeződtek azokra a szabályokra és eljárásokra, amelyek e célok elérését szolgálják. Ez érvényes a kisebbségpolitika, a diszkriminációmentesség, valamint a helyi és regionális szintű demokrácia központi kérdéseire is.
Minden biztató jel ellenére az is megállapítható, hogy bár bőven akadnak dokumentumok, amelyek rendezik a kisebbségek helyzetét és dolgait, a legtöbbjük nem kötelező érvényű, hanem ajánlás csupán. Az EU arra is kötelezi a tagállamokat és a csatlakozni szándékozókat, hogy különféle szintű kisebbségvédelmi törvényeket hozzanak. Leginkább azonban csak a törvény elfogadását kéri számon, annak betartására már nem mindig figyel oda. Ezen túlmenően vannak még és működnek kisebbségvédelmi állami és nem állami szervezetek, intézmények, ame-lyek időnként jelentéseket készítenek a kisebbségek helyzetéről és javítani igyekeznek azok státusát. A kisebbségvédelem tehát egyre inkább jogi és szakmai kérdéssé válik, ami megítélésünk szerint kedvező jelenség, mivel az etnikai és nemzeti kisebbségek Európa sokszínű nyelvi, életmódbeli és kulturális örökségének, értékeinek hordozói. A kisebbségek identitását megfelelő intézmények, törvények, valamint az egyházak szolgálata mellett tudták és tudják fenntartani jelenünkben is. A jövő biztosítása számára azt is indokoltnak tartanánk, hogy az etnikai és nemzeti kisebbségek önálló jogon kapjanak képviseletet és képviselői helyeket a legfontosabb törvényhozói testületben, az Európai Parlamentben.

Lovász Attila
– Az államhatárok közigazgatási határok lesznek. A közigazgatási határon belül pedig pontosan annyit tudhatunk magunkénak, amennyit kiharcolunk. Persze, ma már nem fegyverrel, hanem politikai kultúrával, gazdasági erővel, forráskoncentrációval, kiművelt emberfőkkel. A sors szomorú aktualitása, hogy az unió küszöbén minden valamire való parlamenti párt kilobbizta választói érdekeit, nem sajnálva a közpénzeken becsalogatott sztárberuházókat: legutóbb, ugye, a KIA konszern zöldmezős befektetését. Az MKP programjában oly kiemelt helyen szereplő mezőgazdászok állami támogatásai (amelyek semmivel sem deformálják job-ban a piacot, mint Franciországban, vagy a hazai nehézgépipari beruházásoknál) közgazdasági érvek mentén kerültek veszélybe. Csak hát, amikor a Peugeot gyárat ide kellett húzni, akkor politikai volt az érvelés, ideje hát, hogy a mezőgazdaságban is politikai legyen. Ha ellehetelenül Dél-Szlovákia lakossága, akkor beolvad, elköltözik, szülőföldjén kerül marginális helyzetbe, és akkor a herderi átok – bár csak a nemzet egy részében – igazzá válik. Manapság divatos kifejezéssel élve ismétlem a leimotívumot: csak rajtunk múlik!

• A harmincas évek közepén Fábry Zoltán — a hazavesztéssel és a kiszolgáltatottsággal szemben — a Hazánk: Európa! eszméjét emlegette. „Ebben az atmoszférában — írta 1936-ban — árvaságot szüntető egyformasággá színesedhetünk: emberré. Emberré, aki nem magyar, nem cseh, nem német és nem francia, de európai”. Ezzel együtt Európát nehéz hazának mondta. „Nyakig egy nehéz hazába, morális kötelezettségbe, európai küldetésbe“ csöppenve (Fábry Zoltán szavait idéztük), milyen jövőt jósol Ön a magyar irodalomnak, kultúrának Európa új korszakában? Vajon az „egyformává színesedés“ nem az önfeladás, a lemondás felé viheti a kis népeket, kultúrákat?

Pomogáts Béla
– Nem hiszem, hogy az európai integráció valamiféle „nemzetekfeletti” kultúrát, kulturális globalizációt kényszerítene rá a csatlakozó közép-európai nemzetekre. Európának nincs „nyelve”, illetve annyi „nyelve” van, ahány nemzeti nyelv található az unión belül. Az angol nyelv világméretű előretörése nem az uniós integráció következménye. Európa mindig a „nemzetek Európája” volt, már ha ezt a szép ideát nem rombolták le a totalitárius rendszerek, a háborúk, mint a 20. század folyamán több alkalommal is. Azt hiszem, az európai integrációban végre egyensúlyba kerülhet a magyarság hagyományos kulturális elkötelezettsége: egyrészt a nemzeti nyelv és művelődés, másrészt Európa iránt. Ezt a kettős: egymással szorosan összefüggő, egymást kiegészítő és egymás ellen sohasem kijátszható identitást a magyar szellemiség legnagyobb alakjai képviselték, mondjuk, Balassi Bálinttól és Zrínyi Miklóstól, Vörösmartyn és Petőfin keresztül Adyig és Babitsig, József Attiláig és Illyés Gyuláig.

Gál Sándor
– Hetven évvel ezelőtt Fábrynak még lehettek illúziói, akkor még halványan élt két olyan filozófiai rendszer, amely valamiféle jövőperspektívát evokált. Azóta azonban – sok mással együtt – ez is eliszaposodott. És 1958-ban ugyanaz a Fábry már kesernyés iróniával jegyezte meg, hogy: „Csudának tudtuk magunkat, és a végén kiderült, hogy csak csodabogarak voltunk.”
Mi ez, ha nem az európai humánum csődje?
Ami az irodalmat illeti, annak addig volt-van-lesz szerepe, amíg lesz irodalmat olvasó ember. Én azonban azt tapasztalom, hogy ez a különleges emberfajta ugyanúgy a kipusztulás szélén áll, mint mondjuk az ámbráscet vagy a bengáli tigris... Folytatólagosan ennek következtében az emberi értelem legcsodásabb megnyilatkozása és teljesítménye, az anyanyelv nemzetet egyesítő és megtartó lényege kocsmaszintre sivárodik, valamiféle habogássá, vagy – nálunk – „sajátos” keveréknyelvű periféria-hangzavarrá. Pontosítok: ez a periféria-hangzavar már nálunk jelen idejű tény!
De azért fel a fejjel, feleim, vigasztalódjunk, hiszen lehetne mindez sokkal rosszabb is; időnként még kisüt a nap...

Görömbei András
– Fábry Zoltán kétségbeesésében fogalmazott 1936-ban ilyen sarkítottan és félreérthetően. Az „egyformasággá színesedés” önellentmondás, hiszen egyformává nem színesedni, hanem színtelenedni lehet. A „Hazánk: Európa” számomra nem azt jelenti, hogy „nem magyar, nem cseh, nem német és nem francia, de európai”, hanem azt, hogy „jó magyar, jó cseh, jó német, jó francia és ezért jó európai”. Az európai kultúrában példaszerűen otthon lévő Kosztolányi írta: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami… Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként.” Sok hasonló vallomást idézhetnénk a magyar irodalomból Illyés Gyula Koszorú című versétől Sütő András Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszéregényéig, melyek mind-mind arról vallanak, hogy az anyanyelv nemcsak kommunikációs eszköz az ember számára, hanem sajátos szemlélet is. Éppen ezért az európai irodalom gazdagságát, értékét sem az „egyformává színesedés” képtelensége biztosíthatja, hanem egyes nemzeti irodalmainak semmi mással nem helyettesíthető színei és értékei, melyek világirodalmi szinten szólalnak meg. A magyar irodalom nem akkor tölti be hivatását az európai kultúrában, ha elveszti sajátosságait, hanem ha azokat egyetemes érvényűen tudja kifejezni. A magyar nyelv olyan társtalan és gazdag, a magyar sors olyan mély és bonyolult, hogy az igazi tehetség számára az irodalomban nagy kihívást és nagy lehetőséget biztosít. Más nyelveknek, más népeknek mások a sajátosságaik, de minden kis nép külön szín, külön érték az európai kultúrában. A semmilyenség állapota pedig taszító az európai ember számára, hiszen az európaiság a személyiség értékeinek a megbecsülését is jelenti.

Grendel Lajos
– Európai, aki magyar, vagy cseh, vagy szlovák, vagy német, vagy dán stb. – a mai uniós európai ember ezt így fogalmazná. Az elmúlt másfél évtizedben Európa számtalan országában megfordultam, így tapasztalatból állíthatom, hogy a magyar irodalom és kultúra olyan megbecsülésnek örvend ma a „közeli külföldön” (amely ezentúl már nem lesz számunkra teljesen külföld), amilyennek soha korábban. Azt tapasztaltam, hogy minden országban nagy becsben tartják és óvják a saját nemzeti kultúrájukat. Gyönge és hitvány nemzet lennénk, ha nem így tennénk mi is. Semmiféle desztillált, művi európai kultúra nem létezik. Nemzeti kultúrák vannak, közös civilizációs alappal. Közöttük legalább annyi a különböző vonás, ahány a közös. Európa nem olvasztótégely, s remélhetőleg sosem lesz az. Ellentétben a legutóbbi kétszáz év pángermán vagy pánszláv törekvéseivel.

Csáky Pál
– Minőségileg más Európa van kialakulóban, mint a száz évvel ezelőtti. Fábry idejében, egy megosztott Európában az európaiság lényegében egy fikció volt, mára valósággá válhat. A kulturális élet egyébként az EU-ba való belépés után sem tartozik majd az EU szerveinek hatáskörébe, a nemzeti kormányok és parlamentek döntenek majd róla. Az EU többletforrásokat kínál ezen a téren.

Duba Gyula
– Szó esett az önfeladás reális lehetőségéről és veszélyéről! S most arról, hogy az elmondottak értelmében egyetlen népnek – kisebbségnek sem kell önmagát fel-adnia. Hamis illúzióink ne legyenek: a nagy nyelvek-nemzetek természetesnek mondhatók, mert nagyságukból következő dominanciájuk nem szűnik, de módosulhat. Egy felsőbbrendű közösségi lét érdekei alá rendelődik. Bizonyára jelenthet problémákat, konfliktust azonban nem okozhat! Ez persze ídeának tűnhet fel, kívánatos illúziónak, ám hinnünk kell benne, amennyiben egy új egységes Európát lehetségesnek tartunk. S a nagypolitikai gyakorlat is azt jelzi, hogy az államok elfogadják a feltételeket. Fábry Zoltán hét évtizeddel ezelőtt, más történelmi helyzetben tudta és kimondta, hogy Európa elsősorban morális és kulturális idea, civilizációs eszmény, olyan szellemi példa és érték, amely mögé most gazdasági és hatalmi erők sorakoznak. Aki ilyen helyzetben az önfeladás felé sodródik, magára vessen! A passzív önmegadás nem a magyar életerők sajátja! De az igazi kultúrának sem, mert ilyen kultúra önérzetre és identitástudatra alapozza értékrendjét. Megérzi, hogy amennyiben nem a sajátosságára és benső önazonosságára épít – hamis úton halad! Irodalmunkra is vár, hogy megérezze sajátosságát, felfedje annak gyökérzetét, és regionális egységét a Kárpát-medencei magyar egyetemességen belül építse.

Alabán Ferenc
– Fábry Zoltán kisebbségi sorsból védte jogait és harcolt magyarságáért a legbátrabb és leghaladóbb európai szellemiséggel egyvonalban, s így örök példa marad a kisebbségi magyarok számára. Kisebbségi sorsba került, de nem a szemlélet és szellemi lehetőségek értelmében. Ami hátránya lett volna, azt előnyére változtatta, és magát az európai szellemi élet körébe kapcsolta. Az európaiság lehetősége és igénye átfogja egész életművét, az új sors és törvény elfogadása a megújhodást jelentette számára és a változás kényszerét hozta. 1937-ben írta a Csehszlová-kiai magyar irodalom, európai kultúra című cikkében: „Kicsinyességünket túl kellett fokozni. Az igényminimumból egyszerre igénymaximumba kellett átcsapni. Európa nem könnyítés. Európa a legnehezebb haza. Életlehetőség, amely egyúttal kötelességmaximum is. És itt, a kiindulóponton lett nyilvánvaló a veszély: bírjuk-e az iramot, lényegünkké, sorsunkká avathatjuk-e az európaiságot? Másrészt: igazolja-e ez a megváltásnak hitt európaiság azt a friss, szűzi hitet, mely itt felé áradt?” A stószi író tiszta látása, lehetőségeinek számbavétele, aggódása gondolatainak teljes értékű aktualitását jelzik ma is. Állásfogalalása és döntése az európaiságot jelentette, mely akkor – még tradíció híján – merész választást és elszántságot is magában foglalt. Ha élne, saját egyéni és történelmi tapasztalata alapján most bizonyára újból Európát választaná, mely számára már a két világháború között a humanizmust, a kultúrát, a morált és az igazságot is szimbolizálta. Nem a nagy szavak ereje, hanem perspektivikus világlátása, a magyarság (beleértve a kisebbségi magyarságot is) sorsáért való gondja és aggódása kapott hangot írásaiban más alkalmakkor is a „szellemtaposó és humánumtagadó„ valósággal szemben.
Jelenünk megítélésénél nem mellőzhetjük el azokat a társadalmi és politikai tényeket, változásokat, amelyek közvetlenül érintik a magyar kultúra és magyar irodalom alakulásának sorsát. Ennek pedig egyik fontos jellemzője az 1989. évi át-alakulások sora Közép- és Kelet-Európában, melyek alapjában megváltoztatták az addig kialakult és érvényben levő Európa-képet. A politikai rendszer megváltozása után ui. újjáéledtek a hagyományos kötődések és a történelmileg kialakult kap-csolatok. Így bővült ki határozottabban Magyarország és a határon túl élő kisebbségi magyarság kapcsolatrendszere is, öltött intézményesített formát, s valósult meg a kisebbségi kultúra, irodalom és iskolaügy támogatásának szervezett irány-vonala.
A magyarság integrációját illetően – beleértve a magyar kultúra és irodalom jövőjének lehetőségét – alapjában véve két irányvonal figyelhető meg. Az egyik irány képviselői annak a meggyőződésüknek adnak hangot, hogy az európai integráció majd lehetővé teszi a magyarság európai keretek közötti újraegyesítését, s ezt elősegíti majd az egyetemes magyar kultúra és irodalom integrációja is. A másik csoport véleményformálói nem nagyon hisznek ebben a lehetőségben, mivel az Európai Unióban kötelező kisebbségvédelmi minimum egyelőre nincs, s az európai jövőképpel kapcsolatban is szkeptikusak. Úgy vélik, hogy a kisebbségekben élő közösségeknek önálló entitássá kell válniuk a magyar és a többségi nemzet mellett. Ennek érdekében a jövőben szükséges az európai kisebbségi modell kidolgozása, az ún. szubnacionális szint önkormányzati intézményrendszerének a megteremtése, illetve az etnikai csoportokat toleráló szint növelése. A két említett lehetőség alapjában befolyásolja a magyar kultúra és irodalom jövőjének alakulását, az anyaországbeli és a határontúli magyar irodalmak kapcsolat- és viszonyrendszerét. Meggyőződésem, hogy a magyar irodalmi kutatások fontos területét jelentik majd a magyar–magyar irodalmi viszonyrendszer új szempontok alapján történő elemző értelmezései.
Az európai kisebbségi kultúrák utóbbi kutatásának egyik eredménye az az elvi felismerés, hogy az integráció az önazonosságok újjászerveződésének útja, melynek értelmében Európa célja nem egy jellegét vesztett, nivellált halmaz létrehozása, hanem az „egyesült szülőföldek” közös Európájának megteremtése lehet. Ennek értelmében a kisebbségek identitása elismertetésének érdekében szívós és átgondolt küzdelmet kell hogy folytassanak önkormányzatuk és intézményrendszerük kialakításáért és elismertetéséért, amely konvergál egy új európai jogrend létrehozásával. Ehhez elsősorban arra van szükség, hogy az illetékes törvényhozók ne csak az állam szintjén legyenek képesek érzékelni a kulturális különbségek elvének jogosságát, hanem értsék az ún. állami szint alatti (szubnacionális) nemzeti kisebbségek igényét arra, hogy a kulturális különféleség elve alapján segítséget és támogatást kaphassanak önazonosságuk megőrzése érdekében.
A magyarság egészében való gondolkodásnak és tervezésnek súlyos kérdése az, hogy a határon kívüli, pontosabban a Kárpát-medencében élő magyarok miként kapcsolódnak az európai integrációhoz. Az erdélyi magyarság (legnagyobb létszámú kisebbségi magyarság) európai integrációja időben kitolódik, a vajdasági és a kárpátaljai magyarság integrációja pedig nincs szavatolva. Az egyidejű belépésről szó sincs tehát, s így a magyar–magyar kapcsolatok területén elért eredmények veszélybe kerülnek, a különböző régiókban élő magyarokat nehezen átjárható határok választanák el egymástól, s ez nagymértékben nehezítené meg a magyarság kulturális, irodalmi (és lelki) egységének kialakulását. Mindennek ellenére csak az képzelhető el reálisan, hogy a három és félmillió kisebbségi magyarnak saját szülőföldjén szükséges megtalálnia boldogulását és jövőjét, és az anyaország támogatásával és segítségével kell kiharcolnia kollektív jogait és elérni önrendelkezését a társadalmi, politikai és kulturális intézményrendszerrel. Ez biztosíthatja Európa új korszakában a magyar kultúrának és irodalomnak a jövőjét, ez védheti meg az önfeladástól és a lemondásoktól, ez mentheti meg sokszínűségét, sajátos-ságait és értékeit.

Lovász Attila
– Sokan és sokszor mondják, hogy az amerikai kultúra dekadens, mert uniformizált, mert Hollywood, mert ketchup és Coca-Cola. Többnyire azok mondják, akiket ketchupöt nyalnak, hollywoodi filmekre járnak és kólát isznak, akiknek fogalmuk sincs arról, hogyan élnek az amerikaiak. Az egynyelvűnek és egykultúrájúnak tartott országban legalább két domináns nyelv uralkodik (csak megjegyzem: a másik a spanyol), legalább tíz komoly vallás teszi sokrétűvé a szakrális kultúrát, miközben nem államonként, hanem városonként változik az ízlés, a kultúra, az építészet, a zene.
Európa ereje abban van, hogy nem is létezik domináns nemzete. Erősek bár a németek, a franciák és az angolok, de egyre erősebben szólalnak meg a spanyolok, óriási befolyást szereztek a Benelux államok, befolyásossá óhajt válni Lengyel-ország, a Balti államok pedig a közhiedelemmel ellentétben nemcsak az oroszokat, hanem saját, nagyon is szívós életvitelüket viszik az Unióba. A 25 ország korántsem csak huszonöt nyelve és kultúrája lehet egymást gyöngítő tényező, de lehet erő is. Ha gyöngíteni fogjuk egymást, a kultúrák harcában elveszünk. De senkit sem okolhatunk majd érte.

• Ha nem ütköző zónát viszünk Európába, hanem a nemzeti értékekkel, sajátságokkal akarjuk gazdagítani a népek nagy közösségét, számolnunk kell-e azzal, hogy Európa elsősorban nagyhatalom akar lenni, s ebben a törekvésében a francia–német dominancia fontosabb, mint a kultúra vagy az irodalom, netán a nemzeti sajátosságok? Kérdéses, persze az is, mivel a demokrácia szokásai a csatlakozó államokban nem alakultak ki, egy önelégült és magával elfoglalt Európában a más eszmék, alternatívák és utópiák hogyan határozzák majd meg a nemzeti kultúrák helyét és szerepét?

Pomogáts Béla
– Könnyen lehet, hogy az egyesült Európa legalábbis gazdasági és politikai téren (de nem katonailag) világhatalmi szerepre készül, olyan más világhatalmi tényezők mellett, mint az Egyesült Államok, Oroszország, Kína és az arab világ. Nyilvánvalóan erős lesz a francia–német (sőt angol) dominancia, de ne feledkezzünk meg arról, hogy a nem franciák, a nem németek és a nem angolok Európában még így is többségben lesznek! Emellett az integráció nem pusztán gazdasági és politikai (vagy éppen katonai) kérdés, hanem kulturális is, és aligha elk.épzelhető, hogy a nagyobb európai nemzetek, amelyeknek amúgy is erős kulturális befolyásuk van Európában, maguk alá kívánnák vagy tudnák gyűrni a kisebb nemzeteket. Az európai integráció eddig is tág teret engedett a sokszínűségnek, a változatos-ságnak, nincs okunk attól tartani, hogy mindez számunkra kedvezőtlen irányban alakuljon át. Ami nem jelenti azt, hogy nyelvünk és kultúránk fennmaradása, gondozása, mi több, európai megismertetése és terjesztése dolgában megengedhető volna a tétlenség, a lustaság, az impotencia.

Gál Sándor
– Kétlem, hogy azt az Európai Uniót, amelynek e jegyzetek megjelenésekor már „teljes jogú„ tagjai leszünk, érdekli az, hogy nekünk milyenek a szándékaink, hogy mit akarunk „bevinni” oda – micsoda primőr marhaság: „bevinni” valamit, amikor ezer éve „bent” vagyunk! –, ahová ugyanennyi ideje temetjük halottainkat...
Itt egyetlen tényező a döntő: hogy egy-egy újdonász tagállam milyen mérték-ben piacképes. Évezredünk új vallása-ideológiája a Biznisz-Isten. Az új Teremtő, az új Mindenható és Megváltó hármas egysége, Szentháromsága.
Ma már minden valamit is magára adó állam és állampolgár ennek az új Nagyúrnak áldoz – és/vagy: föláldoz. Utódait, történelmét, hagyományait, nyelvét, földjét, jószágát, egykor-volt Istenét, egyházát, saját mennyországát és saját purgatóriumát, cakpakk.
Mindeközben, amikor ezek az égig csapó elszánások és változások lávaömlései körülsisteregnek, arra a kicsinységre már nem is érdemes odafigyelni, hogy lassan nem lesz iható víz, hogy elfogy az O2, hogy az ember által elpusztított természet egyszer csak „visszavág!” És akkor már nem az lesz a gond, hogy az „euró-manit” ki kinek osztja, hogy miként alakul egy-egy kis nép, népcsoport irodalma, nyelve, kultúrája... A „globális jólét”, a Llosa-féle „globális kultúra” lila áb-rándjait a globális pusztulás biztos távlata teszi úri csenddé...
Mindennek ellenére, minden leírt kétségem ellenére, én mégis-mégis örülök annak, hogy megélhetem az idei májusi orgonavirágzást. Hiszen ebben a mér-hetetlen nyomorúságban ez a pillanat mégiscsak valami halvány esélyt jelent számunkra a szellemi Magyarország újraegyesítésére... Esetleg...
A múltunk – Európa!
A jövőnk? A múltunk...

Görömbei András
– Az Európai Unió a hozzá csatlakozó kis népek számára számtalan veszélyt rejt magában. Ezek közül a veszélyek közül már most is nagyon sokat látunk, s még bizonyára nagyon sok „meglepetés” is ér bennünket. Minden látható és ma még láthatatlan veszedelemre föl kell készülnünk. Hogyan? Önmagunk megerősítésével! Legfontosabb nemzeti érdekeink képviseletében egységesnek és okosnak, határozottnak kell lennünk. Az Európai Unió bennünket összes nemzeti problémánk ismeretében fogad tagjai sorába. Alapvető igényünk legyen az, hogy az Európai Unió az összmagyarság számára biztosítson egyenlő egyéni és közösségi esélyeket, emberi méltóságot. Tudatában kell lennünk annak, hogy önmaguktól – a mi hatékony közreműködésünk nélkül – sem az erkölcs, sem a jog európai normái nem segítenek, nem védenek bennünket. Okosan, célszerűen cselekvő történelmi jelenlétünk biztosíthatja csak egyéni és nemzeti jövőnket.

Grendel Lajos
– A francia–német dominancia olyan európai realitás, amelynek a geopolitikai hatása alól akkor sem tudnánk kibújni, ha kívül maradtunk volna az unión. Közép-Európa nem lebeg légüres térben. Francia–német dominancia helyett esetleg orosz dominanciában lehetne részünk, amiből én, az orosz irodalom és kultúra iránti minden csodálatom ellenére, köszönöm szépen, de nem kérek. Az pedig, szerintem, magától értetődik, hogy Európa nagyhatalom akar lenni. Ha ez nem sikerül, előbb-utóbb valaki másnak a vazallusa lesz. Az is nyilvánvaló – s nem kell rajta megütközni –, hogy az unión belül nem egyforma súlya lesz Németországnak és, mondjuk, Máltának vagy Litvániának. Szerencsére a kis államok a huszonöt tagúra bővülő családban nem lesznek egyedül, így talán, közös érdekérvényesítéssel, artikulálni is, megvédeni is képesek lesznek az érdekeiket. Azt hiszem, az unió jövője nagy mértékben múlik majd azon, hogy benne mindenkinek jusson optimális mozgástér. Nagyok és kicsik között a hatalom megosztásában és közös gyakorlásában meg kell találni az optimális arányokat. Érdekes, izgalmas, közös kaland lesz. A mostani nagy bővítéssel Európa járatlan útra lépett. Mindnyájunk érdeke, hogy ezen az úton ne tévedjen el.

Csáky Pál
– Európa még nagyon sokáig soknemzetiségű, többkultúrájú marad. A szlovákiai magyar közösség számára az volt a stratégiai fontosságú döntés, hogy Szlovákia együtt lépjen be Magyarországgal az EU-ba. Ez a tény számunkra azt jelenti, hogy fokozatosan eltűnik közülünk a határt jelentő piros vonal. Az ilyen fejlődési irány a megerősödésünkhöz vezethet – ha okosan tudunk élni az új helyzettel.

Duba Gyula
– Európa történelmi küldetése: a sokszínűség harmóniáját megteremteni! Olyan eszmény, amelyhez gazdasági háttér és toleráns hatalmi filozófia kell! Ellentmondásként éljük meg, hogy a gazdasági és politikai érdekek a szellemiek kárára érvényesülnek, mintha a jövőnek nem lenne szüksége gondolkodókra, művészekre! Tehát olyan alkotókra, akik nem a tömegízlést szolgálják, hanem egyéni sorsot vállalva keresik a jövő emberének esélyeit és ellenállnak a kultúra elanyagiasulásának. Íróember aligha hiheti másképp: számára az európai szellemiség a mérvadó! S hogy a nemzeti kultúrák alkatuk szerint éltetik közösségüket, ám közös elvek alapján szolgálják Európa eszméjét. Földrészünk szuperhatalomként aligha állja meg a helyét, példaadó kultúraeszményként azonban igen; mint a modern humanizmus szorgalmazója és példája!

Alabán Ferenc
– Egyértelmű, hogy Magyarország és Szlovákia is nemzeti értékeikkel és sajátságaikkal is akarják gazdagítani a népek nagy közösségét, de azzal is számolni kell, hogy a döntések meghozatalánál érdekkülönbségek mutatkoznak majd Európa gazdag és fejlett államai és a gazdaságilag kisebb potenciával rendelkező közép-kelet-európai államok között. Ezért perspektivikusan a csatlakozás után sem vesztik el jelentőségüket az EU-n belüli kisebb-nagyobb érdekvédő csoportosulások, tömörülések, melyek gazdasági – politikai – kulturális – regionális sajátosságaiknál fogva eltérnek a fejlett nyugati civilizációktól. Feltételezhető, hogy a „Visegrádi Négyek”, már eddig is bizonyos értelmű közös múlttal rendelkező államai – amelyek egymással most is szorosan együttműködnek – hatékonyan juttatják érvényre közös álláspontjukat az EU-val folytatott párbeszéd során a belépés után is, egymással továbbra is együttműködve juttathatják kifejezésre közös regionális érdekeiket. Ez azonban semmiképpen nem jelentheti az egyes nemzeti kultúrák külön érvényesülő/érvényesíthető jellegzetességeit és sajátosságait, bár ezeknek az államoknak el kell sajátítaniuk a demokrácia szokásrendjét és meg kell tanulniuk megfelelően politizálni a közép-kelet-európai régió gazdasági és szellemi felemelkedéséért, melynek az említett visegrádi államok is tagjai, részesei.
Közzétett nyilatkozatokból tudjuk, hogy a közép-kelet-európai kormányok (köztük a magyar kormány) álláspontja az, hogy az EU elmélyítésének és bővítésének egyidejűleg, egymást erősítő módon kell történnie. Az európai integráció megvalósítása és továbbfejlesztése esélyt kínál a kontinens megosztottságának vég-leges felszámolásához, a nyugat-európai stabilitás és jólét kiterjesztéséhez is. Már most látható, hogy az ún. „régiók Európája” elképzelésnek, tervezetnek fontos szerepe lesz abban, hogy Európa regionális egységei között egyfajta esélyegyenlőség jöjjön létre. Ez idő tájt persze még attól is lehet tartani, hogy csak azok a régiók vehetnek majd részt az európai politika hathatós átalakításában, a regionális területfejlesztés lehetőségeiben, amelyek saját mozgástérrel, ill. személyi és pénzügyi tartalékokkal rendelkeznek. Ennek egyértelműen a gyengébben fejtett régiók látnák a kárát, éppen ezért jelentős követelmények fogalmazódnak meg a központilag irányított államokkal szemben az elmaradottabb peremvidékek szükségleteinek megfelelő regionális szerkezetpolitika kialakítását illetően.
Úgy vélem, hogy a közép-európai ember életszínvonalának emelése és demokratikus társadalmi viszonyok között való léte érdekében képes lesz megtanulni az új szokásrendhez való alkalmazkodást. Ragaszkodva saját kultúrájához és hagyományaihoz (a kirekesztettség után) minden téren vissza kíván térni az európai fejlődés fő irányvonalához. Ez számára az értelmes perspektíva lehetősége, s ezt fejezte ki már az 1989–90-es politikai rendszerváltás egyik legátfogóbb célkitűzése is, mely új Európa-tudatának kiindulópontja lett, a rossz politikai hagyományoktól való elszakadás záloga, nemzeti és egyéni érdekei kiteljesítésének garanciája.

Lovász Attila
– Félreértés azt gondolni, hogy egy olyan gazdasági, politikai és hatalmi struktúra, mint amilyen az EU, képviselhet nemzeti érdekeket. A biológusok szerint a megmaradás záloga a diverzifikáció. A koncentrálódó pénzpiac ellenszere az önsegélyező gazdasági kis szövetkezetek sora, a mammutvállatok elleni legcélravezetőbb megoldás a szomszéd háztájiját vásárolni. Mint ahogyan nem akarunk egyforma színű és márkájú autókban utazni, ugyanúgy nem akarunk egyenétlapból választani és egy zenét hallgatni. Bármilyen csoportos érdek, bármilyen nemzeti érdek ellenpólusa a másiknak az érdeke. Ettől érdekes és szép a világ, s pont ettől nehezen kiszámítható. Azt hiszem, ez így van rendjén. Ha pedig létezik egy uniót ösz-szekovácsoló erő, az az Európát egyértelműen meghatározó zsidó–keresztény kultúra a szó legtágabb értelmében. Ha ez az erő megszűnik, a kontinens megmarad ugyan, csak másképp. S azt a másképpet sem modellezni, sem megélni nem óhajtom...

Az ankétot készítette: Fónod Zoltán

Duray Miklós

Leveszi-e vállunkról Trianon nyomasztó terhét az Európai Unió?

Itt állunk egy ismeretlen világ kapujában – 2004. május elsejétől a Kárpát-medencei magyarság nagyobbik része, új körülmények között folytathatja életét. Egy olyan államszövetségi rendszerbe lépünk, amely Európa azon részében alakult ki, ahol töretlen volt a fejlődés, ahol nem volt tatárdúlás és török hódoltság, ahol nem húzódott a Nyugat és Kelet közötti ütközőzóna, ahol emiatt hamarább alakult ki a piacra termelés és a piacgazdaság, ahol nem volt hatalmon a kommunista egypártrendszer, ahol véget ért a Szovjetunió befolyási övezete. Az Európai Unió kontinensünknek nem a jobbik felében, hanem a szerencsésebb felében alakult ki. Nem azért, mert az ott lakó emberek nálunk tehetségesebbek lennének, hanem azért, mert amit létrehoztak, az nem pusztult el minduntalan, mert oda nem törtek be Keletről vagy Nyugatról a hódítók.

Az Európai Unió születési helye Európának abban a részében találtatik, ahová mi is tartoztunk még 1914-ben a tatárdúlás, a török hódoltság és a Habsburg Birodalmon belüli hátrányos helyzetünk ellenére, mert a 19. század végére ledolgoztuk a Mátyás király halála óta viszontagságossá vált történelmünk okozta elmaradottságunkat a töretlenül fejlődő Európával szemben.

Az első világháború után azonban minden másképp lett, visszazuhantunk kelet-európai magányunkba és kiszolgáltatottságunkba. Félbe szakadt a magyar hatalmi, állami és nemzeti megújulás. Sohasem tapasztalt durvasággal kezdték érzékeltetni velünk európai idegenségünket, szembeállítva bennünket az összes szom-szédos nemzettel. Kérdés: mi távolodtunk el Európa szerencsésebb felétől vagy ők tőlünk? Mivelhogy a versailles-i és a trianoni béketákolmány nem a mi művünk, hanem az ő alkotásuk volt, ezért nyilvánvaló, hogy ők rúgtak el bennünket maguktól és nem mi fordítottunk hátat nekik. Ma tehát nem mi haladunk feléjük, hanem ők jönnek vissza hozzánk. Ezek a megállapítások azonban csak számunkra fontosak, még ha igazak is.

Európa huszadik századi és majdnem végzetes kettéosztottsága – a célirányosan kialakított angol–francia és csehszlovák-román szemlélet szerint – a második világháború után kezdődött. De ez nem igaz, mert akkor már más kezdődött. A kontinensnek az egy kultúrkörhöz tartozó keleti részét Versailles-ban, illetve Trianonban szakították le a Nyugattól ugyanazok, akik szétdarabolták a történelmi Magyarországot. Ekkor váltunk a francia érdekek mentén Nyugat keleti felvonulási területévé, új ütközőzónává, amelyet a Nyugat azáltal tartott sakkban, hogy a tájainkon élő nemzeteket, érdekeik egymással való ütköztetése révén ki-szolgáltatta a térségen kívüli szándékoknak – nehogy egymással szövetkezzenek a szomszédok.

De az 1914. június 28-án az orosz titkosszolgálat által irányított gyilkos pisztolygolyó célba érkezése Ferenc Ferdinánd trónörökös testébe viszont már azt is jelentette, hogy a keleti, azaz orosz, majd a szovjet érdekek felvonulási területévé válunk Nyugat irányába. Így lettünk először a nácizmus, később a kommunizmus áldozatává. Ez utóbbi kiszolgáltatottság kezdődött a második világháború után.
Ezt az új helyzetet rögzítette Trianon egyik logikus következménye az 1945 februárjában megkötött jaltai szerződés. Ezt követően már a Nyugat is rájött, hogy az 1920-ban megalkotott fausti műve önálló életre kelt és számára is veszélyt jelent. Ez a felismerés azonban Churchill 1946 márciusában elmondott fultoni be-szédében jelent meg először, a leereszkedő vasfüggöny rémlátomásaként, ami valóságosan kettészelheti azt az Európát, amelynek kultúrája és civilizációja görög–latin és zsidó–keresztény közös gyökerekből táplálkozik. Európa új korszakának nyitánya ugyancsak Churchill nevéhez kapcsolódik, mert pont hat hónappal később a zürichi egyetemen tartott előadásában egy európai (nyugat-európai) szövetség kialakítását sürgette – a volt angol miniszterelnök belátta, hogy a negyedszázaddal koráb-ban, elődei által létrehozott versailles-i rendszer önmagában is csődöt mondott és katasztrofális helyzetbe juttatta egész Európát. Churchillnek, a német–francia megbékélésre tett javaslata folytatásaként született meg az ún. Schuman-terv, amely megalapozta azt az európai szövetségi rendszert, aminek egyik mai következménye az Európai Unió. Ennek a szövetségnek válik a tagjává a magyarság nagyobbik része, és ezzel végleg megszűnik a jaltai szerződés európai hatása. De megszűnik-e a trianoni és a párizsi békeszerződés terhes következménye?
Nem szűnik meg, csak átalakul. Oly módon, hogy a Magyarországon, Szlovéniában (Muravidéken) és Szlovákiában (Nyugat-Felvidéken) élő magyarok a korábbiakhoz képest kedvezőbb létfeltételek közé jutnak. A Romániában (Erdély-ben, Partiumban, Bánátban), Szerbiában (Délvidéken), Horvátországban (a baranyai háromszögben) és Ukrajnában (Kárpátalján, azaz Kelet-Felvidéken) élő magyarok az unióba bejutó magyarokhoz képest viszont hátrányos helyzetbe kerülnek. Ezt a május elsején bekövetkező állapotot a schengeni határrendszer nem csupán gyakorlatilag, hanem lelkileg is súlyosbítani fogja, a vízumkedvezmények ellenére.

A Trianonban bekövetkezett szétdarabolásunk után ismét a nemzet kívánt egységét romboló körülmények közé jutottunk. Közvetlenül a trianoni döntés után a szétdarabolás közös szörnyű élménye és a visszacsatolás reménye tartott össze bennünket. A kommunista hatalom idején az államhatárok átjárhatóságát a politika ugyan akadályozta, de egy rendszerben éltünk. Az 1990-ben bekövetkezett rendszerváltozás után a kommunista hatalom megdöntésének közös élménye, a közös jövőtervezés lehetősége fűzte szorosabbra a szétszakított nemzetrészek közötti szálakat. Az uniós csatlakozás után azonban az unió határán kívül rekedtek az átmenetileg leszakadó geopolitikai övezetbe kerülnek. A veszély ezúttal abban rejlik, hogy a nemzet nagyobbik része él majd ezután kedvezőbb feltételek között és csupán az egyhatoda szorul ki onnan. A szétdarabolásunkban bűnös Nyugat azonban nem hajlandó semmilyen kedvezményre a magyar nemzet egységes kezelése érdekében, mert ez – úgymond – diszkriminálná a többieket. Amikor 1920-ban megvonták tőlünk – csak tőlünk – a nemzeti önrendelkezés jogát, akkor senkiben sem vetődött fel, hogy csak a magyarokat diszkriminálják, azaz hátrányosan különböztetik meg a kedvezményezettekkel vagy a győztesekkel szemben. Kérdés, lesz-e bennünk elegendő erő a nemzeti szolidaritás működtetésére, hogy semlegesítsük az unió határán kívül élő nemzetrészeink hozzánk képest hátrányosabb helyzetét. Lesz-e elegendő civil lelki erőnk és lesz-e a mindenkori magyarországi kormánynak elegendő politikai akarata a nemzet egységének megőrzésére?

A kialakuló és bekövetkező helyzet miatt azonban mégsem kell elkeserednünk, mert arra kell összpontosítanunk, hogy a nemzet egy része esélyének a javulása Trianon negatív következményeinek a csökkentésére hogyan válhat az egész nemzet javára.
Mivelhogy a magyarok előszeretettel fedezik fel a bajt a szerencsés helyzetekben is, de nem az előrelátási adottságaik, hanem valamilyen örökletes borúlátási hajlamuk miatt, ezért azt már tudjuk, hogy csatlakozásunk után mi fogja nehezíteni és keseríteni az életünket. Eddig azonban a gazdasági gondokat vettük csak számba, pl. hogyan fog kinyílni a bér-ár olló, milyen tőkebeáramlás fenyegetheti nemzeti szuverenitásunkat, milyen következménye lehet a munkaerő ki- és beáram-lásának, mire lehet számítani a szabaddá váló ingatlankereskedelem miatt, mi lesz a mezőgazdászokkal…? stb. A nemzet egészét érintő nem gazdasági jellegű stratégiai kérdésekre azonban kevéssé figyelünk. És az sem foglalkoztat bennünket, hogy Európa eredendően mégsem a pénzről és a gazdaságról szól, illetve szólt, hanem a kereszténységről, ami naggyá tette Európát.

Az európai integráció – éppen a Schuman-terv jóvoltából – nemcsak a gazdasági együttműködésen és a vám- és pénzügyek egységesítésén, hanem a szolidaritáson és a fenntartható európai békén is, majd a későbbiekben a jogharmonizáción alapult. Ez az alapja az Európai Uniónak is. Ez az oka annak, hogy a csatlakozás után számtalan olyan kérdés marad érintetlen uniós szempontból, ami számunkra fontos. Szerencsére a nemzeti kultúra is ezek közé tartozik. Ugyanakkor a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek jogi helyzetét sem érinti a csatlakozás, ami azt jelenti, hogy nem várható a leszakított magyar nemzetrészek jogállásának javulása – de mégis itt kezdődik az a változás, aminek nemzetstratégiai jelentősége van, ami esélyt teremthet Trianon súlyos következményeinek a mérséklésére.

A trianoni határoknak egyik legérzékelhetőbb, a napi életünket terhelő következménye volt, hogy az államhatár gazdasági határrá is vált. Emiatt a trianoni államhatár mentén gazdasági árnyékzóna keletkezett, és ez kizárólag a magyarokat károsította. Több mint nyolcvan éve szegényednek a határ menti területeken élő magyarok, sújtja őket a munkanélküliség terhe, a kényszerű elvándorlás, és az elszakított területeken dúló állami garázdaság. Az uniós csatlakozás, éppen az államhatár jellegének átalakulásával, a vámhatár megszűnésével, majd szigorú politikai jellegének közigazgatásivá szelídülésével esélyt ad az eredetileg összetartozott, de Trianonban kettészelt régiók gazdaságának összekapcsolódására és természetes fejlődésének megújítására - az önerő ehhez azonban nem elégséges.

Már évtizedek óta rémálomként jelennek meg a nemzet szellemi horizontján a szétdarabolt magyarság eltérő fejlődésére valló jegyek, a nemzet kulturális és műveltségbeli egységét veszélyeztető jelek és az önazonosságát romboló körülmények. A nemzetnek az unióhoz csatlakozó részei között azonban megszűnnek a kulturális reintegrációt gátló akadályok, összekapcsolhatóvá válnak a közművelődési szerkezetek, újraéleszthető lesz az egyetemes magyar művelődés. Ettől kezdve nem az lesz a fontos, hogy a szülőföldjén élő magyar mennyire tud beilleszkedni az állampolgársága szerinti ország társadalmába vagy mennyire tudja megtanulni ennek az államnak a ráerőszakolt nyelvét, hanem hogyan tud visszatérni az egyetemes magyar kultúrához és az európai művelődéshez. A szlovén vagy a szlovák nyelvet nem kényszerűségből fogja beszélni az ott lakó magyar, hanem a szlovén vagy a szlovák szomszédja iránti udvariasságból.

Az Európai Unióban törvényszerűen jön majd létre egy olyan politikai kettősség, aminek következményeivel, hatásával, működtetésével alig foglalkozunk. Ez a belpolitika és az európai politika egyidejű megjelenése, ami térségünkben nemcsak újdonság lesz, hanem egyesek számára esetleg kellemetlen meglepetés is, főleg a Magyarországgal szomszédos országok etnokrata politikusai, de a kommunista gyökerű baloldal számára is. A Trianonban keletkezett új államok állampolitikusainak eddigi kollektivista meggyőződése szerint az állampolgár az állam alatt-valója, tehát rendelkezhet vele az állam és elvárhatja feltétlen alattvalói hűségét. A csatlakozás után azonban az európai politika a belpolitikától függetlenül járhatja útját, és a politikus csak a választópolgárnak tartozik majd elszámolással. Az Európai Parlament képviselőjének nem az állampolgársága szerinti államot kell kép-viselnie, hanem a rá szavazó választópolgárt, és nem a vele egy államban megválasztott képviselőtársával kell majd együttműködnie – noha ennek sem lesz akadálya –, hanem a vele azonos értékrendet valló többi európai képviselővel, a magyarok esetében pedig az azonos nemzetpolitikai célokat követő magyar képviselőkkel és az őket támogató többi európai képviselővel. A nem magyarországi magyar – ha tehát európai politikussá válik – szabadon képviselheti nemzetét, függetlenül a belpolitika alantas szándékaitól.

Az európai politika további távlatokat is nyit számunkra. Az Európai Parlamentben több lesz a magyar képviselő mint a magyarországi. A Szlovákiában megválasztott magyar képviselők az unión belül használhatják anyanyelvüket, míg a pozsonyi parlamentben erre nincs joguk. Ezután az Európai Unió dokumentumai hozzáférhetők lesznek magyar nyelven is. Az unió szerveiben pedig mindenütt, ahol érvényes a soknyelvűség, azok a magyarok is beszélhetnek magyarul – ha ott megjelennek –, akik az unión kívüli államok polgárai. A Kárpát-medencében ez által felértékelődik a magyar nyelv szerepe.

Az elszakított magyar közösségek gondjainak egy része kikerülhet az egyes államok belpolitikai útvesztőjéből, és az európai politika részévé, közös európai gonddá válhat, ezáltal tovább szűkül a kizárólagos belügyek köre. Ez a lehetőség növelni fogja az integrált magyar képviselet jelentőségét. A magyar politika megjelenése az Európai Unióban egy különleges helyzetet teremthet: nyilvánvalóvá teheti, hogy a magyar nemzetpolitikát nem lehet azonosítani az állampolitikával. A jelenlegi európai nemzetállam-felfogás szempontjából – miszerint a nemzet az államhoz kötődik – ez egy merőben új jelenség lesz az európai politikában. Talán ez-által fogják megérteni az Európa-politikusok a magyarkérdést, és lehet, hogy ez hasznára lesz egész Európának.

Egyben biztosak lehetünk, hogy nemcsak az európai fórumokon megjelenő integrált magyar politika lesz újdonság, hanem a magyarság határokon átívelő újraegyesítésének lehetősége is új keretek közé kerül – például kikerülhet a pártpolitika és az állampolitika korlátai közül. Amikor 1996-ban először fogalmaztuk meg a nemzet újraintegrálásának gondolatát, nemcsak a nyilvánvaló szükség hozta ezt, hanem az európai integrációban rejlő lehetőségek is ébresztették a gondolatot, noha a távlatait akkor még nem láthattuk.

Az európai integráció schumani gondolata – ellentétben a tisztán racionális churchilli alapvetéssel – a béke megőrzése érdekében kifejtendő, a békét fenyegető veszélyekkel arányban álló erőfeszítéseken, a szolidaritáson és a közös jövőtervezésen, tehát a jelen és a jövő fokozatos összekapcsolásán alapult. Ezen értékek mentén érdemes végiggondolni az integráció kérdését a Kárpát-medence regionális viszonyai között, mert az integráció, Robert Schuman szerint sem csupán az egyes államok horizontális kapcsolódása a többi államhoz, noha leegyszerűsítve ennek tűnik.

A magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítésének eszméje csak annyiban tér el a schumani eszmétől, amennyiben a Kárpát-medencei viszonyok különböznek a nyugat-európaitól, amennyiben történelmileg különbözik a Rajna és a Mosel (francia nevén: Moselle) közén az 1871 és 1945 között kialakult helyzet a Kárpát-medence ezeréves történelmétől, illetve az 1920-ban meghúzott, addig soha nem létezett államhatárok által teremtette helyzettől. A megoldás filozófiája – a történelmi és etnokulturális különbségek ellenére – lehet azonos.
Az európai integráció egy több összetevőjű felismerés alapján megfogalmazott regionális együttműködés csírájából fejlődött ki, a francia és a német szén- és acéltermelés egyesítéséből, azzal a nem mondvacsinált indokkal, hogy azt a régiót, ahol ennek az iparnak volt a központja, addig a háború szolgálatába, tehát a feszültség és az ellentétképzés szolgálatába állították. Az integráció tehát a tartós béketeremtés és feszültségcsökkentés eszközeként jelent meg, és kiderült, hogy a kísérletet siker koronázta.

A Kárpát-medencében nincs a Ruhr- és a Saar-vidéki acél- és széntermelés-hez, illetve a francia–belga karbon kori kőszéntelepek jelentőségéhez hasonló stratégiai gazdasági-földrajzi terület, s mégis van feszültség. Ez azt jelenti, hogy egyéb okok is kelthetnek békétlenséget vagy feszültséget Európa latin gyökerű kultúrkörében.

A francia–német történelmi határövezet nagyrégiójában elsősorban a természeti forrásokhoz és az arra települt iparhoz lehetett kapcsolni a potenciális veszélyforrást – ki birtokolja és milyen célból a területet. De mi lehet az oka a Kárpát-medencében a borulékony egyensúlynak és az egyetértés képlékeny állapotának? A helyzeten nem változtatott sem az 1992-ben született Balladure-terv megcsonkításával kialakított Európai Stabilitási Egyezmény, sem a félresikerült Kárpát-medencei alapszerződés-rendszer.

A kérdésre egyszerű a válasz: a felszín alatti feszültségnek nem a magyarság jelenléte az oka, hanem a magyar nemzet mesterséges szétdaraboltsága. Az 1990-es években kierőszakolt kísérletek pedig azért nem eredményeztek javulást, mert nem mérsékelték a nemzetcsonkolás következményeit. Társadalomlélektani-lag ez úgy működik, ahogy a kétszikű termést hozó növény csírája viselkedik. Fekszik a földben, fölötte munkagépek járnak, amelyek eltüntetik az eredeti domborzati viszonyokat, a földgyaluk lehengerlik a területet, döngölőgéppel tömörítik a cementtel elegyített sódert, végül befedik a területet egy összefüggő aszfaltszőnyeggel. A planírozás után, lehet, hogy személygépkocsik parkolójaként értékesítik a területet vagy katonákat gyakorlatoztatnak ott, felkészítvén a szomszéd nemzet elleni támadásra. A kétszikű mag szempontjából egyre megy, ő ugyanis elviseli a közben átzúgó történelmet és kivárja a megfelelő nedvességi és hőmérsékleti viszonyokat, majd csírát hajt. Kezdetben ezt senki sem veszi észre, mert csak az üregek, azaz az ajtórések irányába terjeszkedik. A rossz vagy a gondatlan tömörítés miatt megmaradt üregek azonban betelnek. De a csíra – ellentétben a gravitációval – felfelé törekszik, és áttöri a beton- és az aszfaltréteget… ettől kezdve foglalkozni kell vele.

Amennyiben még érvényesek a schumani elvek, de az európai modern nemzeteket kialakító elvek is, akkor a nemzet történelmi, kulturális és nyelvi összetartozását senki sem vonhatja kétségbe. Ellenkező esetben felborítaná az európai nemzetek identitásának alapját. A nemzeti identitás ugyanis nincs semmilyen vi-szonyban a posztnemzeti államfejlődéssel – ez utóbbi csupán arra vonatkozik, hogy az állam nem az etnikum, hanem a polgár tulajdona, és ha a polgárok közössége többkultúrájú, akkor az államnak minden etnikum, illetve kultúrkör irányában azonos feladatai vannak.

Ezen a ponton képződik a Kárpát-medencei probléma, ugyanis a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése az 1920 óta létező államhatárokon átívelő, több mint ezer éve azonos nyelv, kultúra és történelem alapján egységes nemzetrészek reintegrációjáról szól. Ez megtörténhet a határokon átnyúló szerkezeti elemek kialakításával, a magyar nemzetrészek autonóm jogainak elismerésével, sőt a kettő kombinációjával is.

Az európai integráció korábban az államoknak a gazdasági, vám- és pénzügyi együttműködését jelentette, majd Maastricht és Shengen óta ez az együttműködés hangsúlyozottan pénzpolitikai, jogi és jogalkotási, valamint biztonságpolitikai dimenziót kapott. A 2000-ben kötött nizzai szerződés az unió bővítésével kap-csolatos kompromisszumok mellett a schumani elvek mentén erkölcsileg gazdagodott – ekkor jelent meg az uniós elvek leltárában a kisebbségeknek és a hátrányos helyzetben lévő társadalmi csoportoknak a védelme.

A meglévő, vagy az unió bővített keretei között megjelenő problémák meg-oldásának azonban nem kell feltétlenül beilleszkednie az integráció elmúlt fél évszázadának normarendszerébe. Az alapokból kell kiindulnunk. Ha a nyugat-európai államok szorosabb együttműködésére éppen a második világháború utáni nagy ráébredés adott okot, akkor miért ne adhatna okot – éppen a nagy bővítés alkalmából – a Kárpát–medencei nemzetek együttműködésére is, hiszen a probléma gyökere és jellege hasonló. Ha Churchill, majd Schuman – azaz egy brit és egy francia – képesek voltak elődeik politikai és hatalmi álláspontjától eltérő elképzelések megfogalmazására, akkor ehhez hasonlóra miért ne kerülhetne sor a Kárpát-medencében, éppen a schumani elveken alapuló Európai Unióban?

Miben különbözik a Rajna és Mosel közében, valamint a Kárpát-medencében létező helyzet megoldása? Az előbbinek sokkal nagyobb a gazdasági és katonapolitikai jelentősége – főleg a múltra vonatkoztatva –, az utóbbi térség, a nyugat-európai politikában mindig sokadrangú szerepet játszott. De 2004. május elseje után mindkét európai probléma ugyanazon szövetségi rendszerben lesz. A rajna–mo-seli európai biztonságpolitikai kérdésre már rég megtalálták a választ a nyugat-európai összefogást létrehozó elődök. Mikor található meg a válasz a Kárpát-medencei magyarkérdésre?

A magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése során ugyancsak elkerülhetetlen a határokon átnyúló közös szerkezeti elemek kialakítása. Ez azonban nemcsak a magyar nemzetnek az államhatár két oldalán élő része között teremti meg az összekapcsolódást, hanem az integráció törvényszerűsége révén a határon átnyúló közös magyar-szlovák, magyar-szlovén, majd magyar–horvát stb. szerkezeti elemek kialakulásához, vagy a már létezők megerősödéséhez fog vezetni. Ha a magyar nemzet határon átívelő újraegyesülésével párhuzamosan kialakulnak és megerősödnek a szomszédos nemzeteket összekötő elemek is – aminek most csak a kezdetén vagyunk –, akkor a Kárpát-medencében is létrejön a schumani elvek szerinti integráció. A több mint fél évszázaddal ezelőtt, a Rajna–Mosel vidékén elkezdődött európai integráció akkor lesz valóban eredményes a bővülő Európai Unióban is, ha bekövetkezik szétdarabolt nemzetünk integrációja és a Kárpát-medencei népek érdekszövetsége.

Reményeink szerint 2004. május elsejével ebbe az irányba haladunk majd fokozott ütemben.
(Pécs, 2004. március 21.)

FÓNOD ZOLTÁN

Mi tette Európát Európává?

Az Európa-eszme — utópia vagy kihívás?

Nem a győzelmi harsonák idejét éljük, bár ösztöneink a reményt és a hitet erősítik bennünk, azt követően is, hogy 2004. május 1-jén elindultunk az európai eszme útján. A Vörösmarty Mihály Szózatában – több mint másfél évszázada – megfogalmazott „Egy ezredévi szenvedés / Kér éltet vagy halált!” a későbbi nemzedékek számára is eligazító lehetett a történelmi lépték és mérték dolgában.
A vérzivataros századok nemcsak a magyarság történelmébe szóltak bele, hanem az öreg kontinens történelmét is felszántották. Az országalapítás történelmi mérföldköve lett a magyar történelemnek. Nemcsak európai nemzetté formálta a magyarságot, hanem a „magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” veszedelmes közjátékának várható következményeitől is megszabadította a kalandozó magyarokat. Innentől kezdve történelmünk, helyünk, létünk, történelmet formáló akarásunk lépést tartott az európai népek fejlődésével és folytonosan megújuló szabadságküzdelmeivel. Együtt éltünk, lélegeztünk az Európa-eszme szándékaival, mely hol utópia, hol kihívás volt az itt élő népek számára.

Mi tette Európát Európává? Paul Valéry, francia költő és esszéíró szerint a görögség, Róma és a kereszténység. A sort kiegészíthetjük – okkal és joggal! – a felvilágosodással. A felvilágosodás az emberi szellem diadala. A tudomány és a racionalizmus vívmányai mellett a polgári társadalom megteremtését előkészítő szellemi mozgalom alkalma és ideje. A horatiusi biztatást teljesítette ki: „Sapere aude!”– azaz „Merj gondolkodni!” a Montesquieu, Rousseau, Diderot és Kant a modern humanistaeszmény legszebb eszmei magaslatait érte el. Nem változtat a tényeken, hogy Valéry már a 19. század végén észrevette, hogy a történelem Európa-centrikus korszaka véget ért, s 1919-től Európa hanyatlásáról beszélt, és arról, hogy az egyén a világgazdasági és világpolitikai események áldozata lett.

Az Európa-eszmének rögös és ellentmondásos volt a történelme. Az érdekek és a hatalom fortélyos félelmei, gátlástalanságai szegélyezték az útját. Az európai egység kezdeti kísérletei Nagy Károly (742–814) nevéhez fűződnek. A frankok királya a nyugat-európai egységet karddal és évtizedekig tartó harccal akarta megvalósítani. Nagy Károlyt (érdemeiért, melyet az elfoglalt területek népei megtérítése, templomok építése, az írás reformja, a latin nyelv hivatalossá tétele s az antik római emlékek feltárása terén végzett) a 800. esztendő karácsonyán III. Leó pápa a Szent Péter-katedrálisban a Szent Római Birodalom császárává koronázta. (A címet több mint ezer évvel később, 1805-ben, Napóleon szüntette meg.) Ez volt az első „egységesített Európa”-modell, mely a pápaság és a császárság egyenrangú együttműködésére épült. Bár Nagy Károly emlékét a középkorban szentként tisztelték, a 9. században elindult népvándorlási hullám (északról a norman, délről a szaracén, keletről a magyar) már csak a birodalom romjait találta meg. Aligha mellékes, a népvándorlás során ideérkező törzsek megváltoztatták a korabeli Európa etnikai arculatát, s óhatatlanul az európai nemzetek elődei lettek. (A Római Birodalom bukását jelentős mértében előidézték az első évezred népmozgalmai, elsősorban a 4–7. századi ún. nagy népvándorlás – a germán és szláv törzsek vándorlásai –, vagy a hunok elől menekülő keleti gótok, longobárdok és az avarok ismétlődő támadásai a rabszolgatartó birodalom ellen.)

Nagy Károly után kétszáz évvel Nagy Canut, a dán-viking, Anglia, Dánia, Norvégia és a Hebridák királya (994?–1035), az egyház feltétlen támogatója észak-tengeri birodalmat hozott létre. Halála után a laza államszövetség felbomlott. Később – VII. Gergely pápa elképzelése szerint – a Respublica Christiana, a keresz-tény világbirodalom megszervezése (melynek az egész emberiséget magában kellett volna foglalnia) jelentett újabb kísérletet, a katolikus egyház vezetésével. A középkori pápák érezhetően kedvet kaptak a hatalomra. Az „egyetemes”, keresz-tény birodalom szándékával VII. Gergely az európai fejedelmek fejedelmeként keresztes hadak szervezését is tervezte a Szentföld visszaszerzésére. A Nyugat egysége nélkül a terv azonban kudarcra volt ítélve. (Az első keresztes sereg – hosszas előkészületek után – 1096 nyarán indult a Szentföldre.) A pápaság és a császárság közötti hatalmi küzdelem is VII. Gergely pápaságával (1073–1085) kezdődött, aki meg akarta szünetni a császár beleszólási jogát a pápaválasztásba és a püspökök kinevezésébe. A pápa érvénytelenítette a simonia útján (pénzért) szerzett hivatalokat is. IV. Henrik (1056–1085) német király és római császár püspökeivel együtt trónfosztottnak nyilvánította a pápát, aki erre kiközösítette őt az egyházból és uralkodói jogát is felfüggesztette. Végül is csak háromnapos canossai vezeklése után oldotta fel az egyházi átok alól. Az őt követő pápák (III. Ince, VIII. Bonifác, IV. Fü-löp) folytatták az elődök hatalmi politikáját. S bár a francia királyt a papság megadóztatása miatt IV. Fülöp pápa kiátkozta, a Canossa-járást azonban már nem merte megkockáztatni. A világi hatalom és a pápaság ellentétei végül is a pápaság „Babiloni fogságával” végződtek. Az invesztitúra-harc során a császári hatalom ugyan meggyengült, s ebben a pápák meghatározó szerepet játszottak, ám meg-erősödött a francia király helyzete, s maga a pápaság is áldozatul esett önző politikájának. A francia nemzetiségű pápák székhelyüket Avignonba tették át (1309–1377), s a francia királyok kiszolgálóivá váltak. Ezt az állapotot XI. Gergely pápa szüntette meg, aki az uralkodó akarata ellenére visszaköltözött Rómába. A pápaság hatalmának tetőpontja egyértelműen a középkor volt. Minthogy a Szentszék elsőbbségét a hitelvek terén évszázadok óta senki sem vonta kétségbe, VII. Gergely és utódai az addigi dualizmus átértelmezésével a pápa vezetésével akarták megvalósítani a politikai egyetemességet, miszerint a keresztény közösség élén a pápa áll, így a császár helyébe a pápa lépne. A teokrácia megvalósítására a feudalista társadalom törvényszerűségei adtak lehetőséget.

A pápa világuralmi igényét VII. Gergely „Dictatus papae” című iratában, továb-bá egyik levelében fogalmazta meg. Ezek szerint Krisztus szent Pétert – és rajta keresztül a római pápákat – a világbirodalom fejévé tette. (VII. Gergely említett irata, melyet a pápaság Magna Chartájaként is emlegetnek, huszonhét vezérgondolatot tartalmaz. Az első helyen a már említett tétel áll: „Egyedül a római egyházat alapította maga az Úr”. Egyedül „a római pápát mondhatják egyetemesnek”, „ő használhat császári jelvényeket”, „egyedül a pápa lábait kötelesek az összes fejedelmek megcsókolni”, „jogában áll császárokat letenni”, „ítéletét senki meg nem változtathatja, míg ő egyedül minden ítéletet megmásíthat”, „a római egyház még soha nem tévedett, az írás tanúsága szerint örökké tévedhetetlen lesz”. Az egymást követő zsinatok szigorú rendelkezéseket hoztak a simónia és a papok házassága ellen. A papi nőtlenség nem isteni kinyilatkoztatású parancs, hanem egyházi törvény, mellyel a klérus és a világi hatalom érdekközösségét akarták megakadályozni.) Az egyház megálmodott uralma azonban nem valósult meg, egyrészt a pápák és a császárok megújuló küzdelmei miatt, másrészt a birodalom legnagyobb ellenségei miatt, akik az egyház hatalmán kívül álltak, pogányok (iszlám) és eretnekek voltak. A 14–15. század nemcsak a monarchiák erősödését jelentette Európában (Spanyolország, Ausztria), hanem az eretnekmozgalmak szerepének fokozódását, majd később a reformációra is kiható reformtörekvések felnövekedését is.

Említést érdemel, hogy Európa egysége megteremtéséről az első, elméleti vonatkozásban értékelhető javaslat a középkorban fogalmazódott meg. Pierre Dubois (1250–1320) francia jogtudós, IV. Fülöp francia király tanácsadója szerint az ország belső békéje úgy teremthető meg, ha a megreformált királyi hatalom megfékezni a nemzetközi támogatást élvező, korrupt és kiváltságos egyházi hatalmat. Dubois szerint az általános európai béke feltétele, hogy a francia király vezetésével nemzetek feletti szervezetként létrehozzák a Népek Ligáját, a vitás kérdések eldöntésére pedig a Nemzetközi Döntőbíróságot. E felvetés alkalmazásával a későbbi századokban különböző formákban kísérleteztek. Pierre Dubois gondolata 150 évvel később, a török veszély idején vált ismét időszerűvé. Honfitársa, Antonius Marini Podjebrád György cseh királynak írott levelében (1461) a vezető keresztény országok fegyveres összefogásában látta a török elleni harc egyetlen lehetőségét.Tervéről csak II. Pius pápát tájékoztatta, kidolgozására azonban nem került sor. Három évvel később a cseh király nem a török elleni összefogás eszközeként, hanem egy nagyobb horderejű, egy addig nem létező, a nemzetközi béke érdekeit szolgáló szervezetként javasolta egy független, egyenrangú európai államok szövetségének a megteremtését. Marini közvetítésével (aki ezekben az években IV. Kázmér lengyel, XI. Lajos francia, és a cseh király tanácsadója is volt) erőteljes kísérletek történtek az „első visegrádi hármak”-nak nevezhető összefogás megteremtésére. A tervet Mátyás király is támogatta. Cseh-, Lengyel- és Magyarországon kívül számoltak Franciaország, továbbá Velence és más itáliai városállamok, valamint a német hercegségek részvételével. Nem számoltak viszont (a középkori elképzeléssel) az egyetemes keresztény monarchiával, a pápával és a Római Birodalom császárával az élen. Az ellenlépések ezek arányában hamarosan bekövetkeztek. Külön véleményt jelentett be a francia király a tervezettel kapcsolatban, kifogásolva a pápa csökkentett szerepkörét, ennél is gorombább volt azonban II. Pius lépése, aki egy hónappal a tanácskozások megkezdése után Podjebrád György huszita királyt Rómába rendelte. A király a pápai parancsnak nem engedelmeskedett, így II. Pál, az új pápa (1466-ban) kiátkozta és királyi címétől is megfosz-totta. (A huszita király haláláig, 1471-ig viselte a Bohémia királya címet!) Később Mátyás király a pápa biztatására foglalta el Prágát, raboskodása korábbi színhelyét. Ezzel vége is lett egy álomnak, melynek megvalósítása a későbbi évszázadokra várt.
Ezekben a századokban az önmagukkal viaskodó Európai hatalmak nem sokat törödtek azokkal a küzdelmekkel, melyet a magyar uralkodók, a kereszténnyé lett István, majd László király folytatott az ország keleti határán a pogányokkal szemben. „Magyar ügy” maradt a tatárjárás (1241–1242), s bár a pápa keserű könnyeket hullatott, s Nyugat-Európát az események „izgalomba” hozták, de sem a csá-szár, sem a francia király nem gondolta komolyan Magyarország megsegítését. Európa leszámolt Magyarország bukásával. IV. Béla később keserű szavakkal felpanaszolta a pápának, hogy többet foglalkozik a konstantinápolyi császársággal és a tengeren túli részekkel, mint Európa lakosságának érdekeivel. Az Európa szó talán ekkor hangzott el először a nagypolitikában. Kétszáz év múlva Bizánc eleste (1453) után az iszlám–török támadás fenyegetésével kellett Magyarországnak szembenéznie. Az észak felé, a Balkánon át folytatódó újabb támadás hírére, Nándorfehérvár védelmére III. Calixtus pápa harangzúgással szólította harcba a hívőket (1456. június 29.). Röviddel ezután, 1456. július 22-én, az összegyűlt keresztesekkel, főként azonban magyarországi hadai élén Hunyadi János tette emlékezetessé ezt a csatát, tönkreverve a török sereget. (Az elhangzó déli harangszó, VI. Sándor pápa bullája alapján, erre a diadalra emlékeztet.) A veszedelem azonban nem múlt el, a török hatalom ezekben az években (másfél évszázadra) félelmetessé vált. A veszélyhelyzetet fokozta, hogy a magyar nemesség a Dózsa-féle paraszt-lázadás megtorlásával volt elfoglalva, s történelmének legnehezebb szakaszában (a Habsburgok oldalára sodródva!) rendkívül kedvezőtlenül alakultak az ország számára a nemzetközi viszonyok. Súlyosbította a helyzetet, hogy I. Ferenc, „a legkeresztényebb francia király” a törökkel szövetkezett. A mohácsi csata (1526. augusztus 29.) másfél évszázadra megpecsételte Magyarország helyzetét. Az ország úgy lett védőbástyája a kereszténységnek, hogy – idegen érdekek oltárán – lényegében három évszázadra feláldozta saját függetlenségét. A magyar függetlenség kérdése (a Rákóczi-féle szabadságharcot követően) csak 1848 forradalmi napjaiban került ismét a közfigyelem és az európai politika asztalára. A reformkor páratlan szellemi és politikai küzdelmeinek köszönhető, hogy az 1849 utáni önkényuralom bukása után a kiegyezés nagyrészt megőrizte a forradalmi évek vívmányait. Végső soron azt mondhatjuk, a katasztrófák után és ellenére is volt mindig ereje a magyarságnak az újrakezdésre, az új hitek, remények megvalósítására.

Az újkor, melyet ma már (nem 1492-től, Amerika felfedezésétől, hanem) 1640-től, az angol forradalom kezdetétől számítunk, fokozatosan átlépte mind a pápák irányította Respublica Christina, mind a császárok vezette Szent Római Birodalom szándékait és határait. A reneszánsz, az újjászületés gondolata, a kereső, kutató ember nemcsak az antikvitást vagy Amerikát fedezte fel, hanem – a tudomány és a művészetek rohamos fejlődésével, a 14–16. század folyamán – ez a szellem reformálta, majd tagadta meg a középkori egyház tanait s szabadította fel magát a társadalmat is. Ez nemcsak az önálló nemzetállamok kialakulásának kedvezett, hanem a reformáció révén (16. század) az egyház oszthatatlan hatalmát, egyetemességét is megkérdőjelezte. A 16. század folyamán, a török–iszlám hatalom veszedelmes térhódításai miatt az önvédelem gondolata Európa-szerte előtérbe hozta ugyan az egységes fellépés igényét, az új államrendszer kialakulást azonban nem akadályozhatta meg. Végeredményben a reformáció sikere is azon múlott, hogy egyes világi hatalmak az egyházalapítók mellé álltak.
Egyike azoknak, akik a változások tényét a történelembe kódolták, Machiavelli olasz író, történetfilozófus és államférfi volt (1469–1527), aki a középkori teologikus felfogással szemben a történelem hatóerőit az emberi természet megnyilvánulásaiban látta. Megítélése szerint az isteni gondviselésnek semmi szerepe nincs az állam jólétében vagy hanyatlásában. A politikai cselekvés szempontjából a miliőt, a környzetet tartotta meghatározónak. A politika mint szükségszerűség jelenik meg nála, mely se nem erkölcsös, se nem erkölcstelen, mert kívül áll minden erkölcsi törvényen s egyedül a szükségszerűség parancsainak engedelmeskedik. Meg-győződése szerint a szabad akarat és a determináltság, az emberi erő (a „virtu’”) és a szerencse (a „fortuna”) a történelmi események alapja.

„Európa nem más, mint egy hatalmas, több kisebb népből álló nemzet” – írta egyik tanulmányában Montesquieu, a modern államelmélet egyik úttörője 1724 táján. (Nem véletlen, hogy tanulmánya, nyomtatásban, csak több mint 150 év múlva jelenhetett meg.) Meggyőződése, hogy Európában a nagy birodalmak – a császárok és a pápák akarata ellenére – nem maradhattak / és maradhatnak fenn sokáig, mert egy nép uralma a többi felett erkölcsi lehetetlenség: azzá teszi az európai ember szellemi alkata.

Voltaire francia író, költő és filozófus, „Európa legfénylőbb szelleme”, a francia felvilágosodás egyik legnagyobb alakja (1694–1778) nemcsak a katolikus és most már a genfi protestáns egyház fanatizmusa ellen küzdött, hanem a rendi társadalom ellen is, a forradalmi változás lehetőségeit egyengetve. Utolsó éveiben írta: „Minden, amit magam körül látok, egy forradalom magvait csíráztatja, de amikor az kitör, én már nem leszek itt, hogy boldog tanúja lehessek. A franciák, ha későn is, de csak célhoz jutnak. A világosság már úgy elterjedt, hogy az első alkalommal levegőbe repül minden, s az lesz csak a mulatság.”

A francia forradalom idején, a jakobinus köztársaság csúcspontján, 1794 tava-szán Robespierre így fogalmazta meg a jövő új eszméit: „Olyan világrendet akarunk, amely minden aljas és kegyetlen szenvedélyt megfékez, minden jótékony és nagylelkű szenvedélyt törvényesen is felébreszt,... ahol a különbségek az egyenlőségből születnek, ahol a polgár felett a törvény őre áll, a törvény őre felett a nép, a nép felett az igazságosság...” Álmok, vágyak, a boldogság és harmónia igényei évszázadokon át egyszerre fogalmazódtak meg az illúziókkal, s váltak kötőanyagaivá az új eszméknek.

A változások lenyomata ott van a magyar valóságban is. Csokonai, akinek eszményképe Rousseau volt, a párizsi hírekre válaszul írta (a már címében is sokat mondó!) „Magyar! Hajnal hasad!” című versét. Az „Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat” gondolata mellett még a századot is megcélozta: „Ezt minap egy jámbor magyar énekelte, / S benne a huszadik századot képzelte.” Batsányi János is „vigyázó szemét” Párizsra vetette, de a magyar reformkor „tavaszáig” még évekig kellett várni, hogy a „népek tavasza” után a magyar nemesség legjobbjai is képesek legyenek a megújulásra, vagy ahogy később Bibó István írta, megtegyék „a leghatalmasabb erőfeszítést a nyugati fejlődés fő vonalára való visszatérésre”.

Több mint egy évszázaddal a népek tavasza előtt Montesquieu találóan írta: „400 év óta nem a háborúk idézték elő Európában a nagy változásokat, hanem a házasságok, örökségek, szerződések és szövetségek”, tehát a békés eszközök, hanem a katonai hódítások is szerepet játszottak. Európa mindig is színtere volt az egymással versengő nagyhatalmak hódító háborúskodásainak. V. Károly, a Szent Római Birodalom császára az európai főhatalomért négy háborút viselt I. Ferenc francia királlyal szemben. De versenyben volt a spanyol és a Habsburg Birodalom is. V. Károly a háborúkban győzőtt, a reformáció ellenében azonban nem volt eredményes. Az ausgburgi vallási béke (1555) vetett véget annak a vesszőfutásnak, melyet a protestáns egyházaknak kellett eltűrniük a világi hatalmakkal szemben. V. Károly (önkéntes távozása) után fia, II. Fülöp örökölte meg az Egységes Kato-likus Európa eszméjét, s a végtelen háborúk és vereségek sorát vállalta fel a hollandok, angolok, franciák és törökök ellen. A legérzékenyebb vereséget az angolok ellen szenvedte el a Győzhetetlen Armada (1588). Később az önpusztító harminc-éves háború nyugtalanította Európát (1618–1648), melynek vesztese a német–római császárság, valamint a spanyol-osztrák Habsburg-hatalom volt. Megerősödött viszont Franciaország és Svédország helyzete, s Anglia a kontinens meghatározó erejévé vált. Ez a hatalmi „átcsoportosítás” kedvező fordulatot jelentett a protestáns egyházak számára. Új helyzetbe kerültek ezek az egyházak Magyországon is. A Bocskai-felkelést lezáró bécsi béke (1606) nemcsak Erdély területét növelte meg, hanem a magyarországi rendiség jogait és a szabad vallásgyakorlatot is biztosította. I. Rákóczi György a harmincéves háború utolsó, diadalmas svéd–francia szakaszában bekapcsolódott a Habsburg-ellenes harcokba, a porta azonban hazaparancsolta csapatait. Rákóczi kénytelen volt III. Ferdinánddal békét kötni. A linzi béke (1645) megmentette a rendi alkotmányt és Erdély függetlenségét, biztosította a vallásszabadságot, s az a jobbágyokra is kiterjesztette, de nem tudta meg-akadályozni a királyi Magyarországon az ellenreformáció győzelmét. Később a hét-éves háborúba bonyolódtak bele a hatalomért versengő országok (1756–1763). Ez a háború balul ütött ki Franciaország számára, és ismét Anglia helyzetét erősítette meg. S ami nem sikerült XIV. Lajosnak, hogy Európa ura legyen, azt száz év múlva – húszéves háborúskodás után – Bonaparte Napóleon kísérelte meg. A 27 éves tábornok győzelmet győzelemre halmozott, majd megbuktatva a Direktóriumot, államcsíny útján (1799) az új köztársaság (tíz évre választott) első konzulja lett. Az európai győzelmek és előnyös békekötések után előbb élethossziglani konzullá választatta (1802), majd 1804-ben császárrá koronáztatta magát, melyet népszavazás erősített meg. Míg a tengeren az angol Nelson admirálissal szemben sebezhető volt (trafalgari tengeri csata, 1805), addig a szárazföldön Napóleon Grande Armeé-je verhetetlennek bizonyult. Austerlitznél (1805) I. Sándor orosz cár és I. Ferenc oszt-rák császár csapatai felett győzött, egy évvel később a poroszok felett aratott győzelmet, s a franciák 1807 őszén bevonultak Berlinbe. Később Bécs következett, s dicsőséglistáról, melyet a párizsi Diadalív hirdet, a győri csata emléke (1809) sem hiányzik. A császár sordöntő tévedése volt, hogy Spanyolországot bekebelezte (1808), mely évekig tartó harcot eredményezett. A franciák 1809-ben ismét bevonultak Rómába, ahol Napóleon elfogatta a pápát, mert az nem azonosult az egyházi állam annektálásával, és kiátkozta Napóleont. A Franciaország elleni koalíció vezető ereje ezekben az években Anglia lett. Végzetesnek bizonyult a tábornok számára a szövetséges Oroszország megtámadása (1812). A súlyos veszteségekkel járó borogyinói csata után még elfoglalta Moszkvát, a kiégett és elhagyott várost, majd seregével visszavonult anélkül, hogy az oroszok megadták volna magukat. Az orosz reguláris és gerillalakulatok támadásai meg a fagy és az éhség súlyos következményekkel járt: a 600 ezer főnyi hadseregből kb. 20 ezer ember maradt életben. Utolsó éveiben hívei is elfordultak tőle, a forradalom árulójának tekintették, s végül a Lipcse mellett vívott „népek csatája” (1813. október 16-19.) Napóleon megsemmisítő vereségével végződött. A franciaellenes koalíció (1814 márciusában) bevonult Párizsba, majd az önkéntes száműzetés és a száznapos uralom után a döntő csatát a koalícióval 1815. június 18-án, Waterloonál vívta, és elvesztette. Ezzel a sorsa is megpecsételődött.

Berzsenyi Dániel találóan fogalmazta meg a siker titkát Napóleon esetében, mikor ezt írta: „Nem te magad győztél, hanem a kor lelke – szabadság, / Melynek zász-lóit hordta dicső sereged.”A Bécsi Kongresszuson (1814 októberében) a Napóleont legyőző hatalmak azért ültek össze, hogy helyreállítsák Európa régi rendjét, és újrarajzolják a térképét. Elvük: a legitimitás, céljuk: a forradalmi vívmányok eltörlése, a szabadságeszme és a nemzeti gondolat elnyomása volt. A nagy újjárendezés záróokmányát néhány nappal a waaterlooi csata előtt (1815. június 9-én) írták alá. A győztes hatalmak létrehozták a Szent Szövetséget, a „testvériség elszakíthatatlan szálaival”. A négyhatalmi rendszer (Anglia, Ausztria, Oroszország, Poroszország), a vesztes Franciaország felvételével (melyet a Bourbonok képviseletében Talleyrand képviselt) rövidesen öthatalmivá bővült. Ez az új európai „általános unió” a politikai érdekek színtjén szerveződött, s őrizte az áhított békét, egészen a „Népek tavaszáig”, 1848 forradalmi napjaiig, amikor a szabadságküzdelmek s a forradalom őrtüzei hatására – Európa-szerte – semmivé lett a történelemnek ez a leggyűlöltebb „szentje”.

1848/49 hónapjaiban Magyarország volt az egyetlen, ahol a szabadságért vívott küzdelem végül is szabadságharcba torkollott. 1948. március 15-e, a magyar forradalom feledhetetlen napja. Így kódolta versbe a forradalom lánglelkű költője: „Te vagy a mi törvényes királyunk, / Trónusodnál ünnepelve állunk, / Körülötted miljom s miljom fáklya, / Meggyúlt szíveink lobogó lángja”. 1849 januárjában az árvaság és a magárahagyatottság érzésével írta Petőfi Sándor ezeket a sorokat: „Európa csendes, újra csendes / elzúgtak forradalmai.../ Szégyen reá! lecsendesült és / Szabadságát nem vívta ki.” A magyar forradalom leverésében is a „Szent Szövetség”-i szellem dominált, megtorolni a szabadságküzdelmeket. Ausztria ezt a hóhér munkát a cári Oroszország segítségével tette, mert egyedül nem bírt a „feltámodott tengerrel”.

A tények könyörtelensége miatt a legkevésbé sem lehet vigasztaló, hogy éppen 1849 augusztusában, a világosi fegyverletétel (augusztus 13.) hónapjában, amikor az 1848-as forradalom utolsó „lámpafénye” is kihunyt (utolsónak – augusztus 22-én – az éhező és lángokban álló Velence kapitulált!), tartották Párizsban azt a békekongresszust, melyen az Európai Egyesült Államok létrejöttének fontosságát hangoztatták. A tanácskozás az igényt fogalmazta meg, eredmény nélkül, így lényegében nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Az sem tette sikeressé, hogy a kiváló francia író, Victor Hugo volt a békekongresszus elnöke. A feledés homálya még be sem fedte a magyar tragédiát, amikor (negyven esztendővel Waterloo után) kitört a krími háború (1853–1856), aztán az 1871-es porosz–francia háború. Elhanyagolható közjáték, hogy 1867 májusában a magyar országgyűlés a kiegyezést iktatta törvénybe, vagy hogy 1871. január 18-án, Franciaország leverése után, a német fejedelmek Versailles-ban ünnepélyesen az egyesített német birodalom császárává kiáltották ki I. Vilmost.

Nincs olyan évtized, „boldog béke korában”, amikor Európa mentes lett volna a háborúktól. Annak ellenére sem, hogy a három császár (Ferenc József, I. Vilmos és II. Sándor) 1872. szeptemberében Berlinben ünnepélyes ígéretet tett arra, hogy Közép-Európában és a Balkánon megőrzik a békét. Alig néhány évvel a fogadkozások után hamarosan kitört (a balkáni nemzeti felkelések kapcsán) az orosz–török háború (1877–1878). A Berlini Kongresszus (1878) ekkor már Európa térképének átrajzolásával foglalkozott, Otto von Bismarck német kancellár közreműködésével. Egy év múlva szövetséget kötött az Osztrák–Magyar Monarchiával, majd Olaszországgal, létrehozva ezzel a Hármas Szövetséget (a kétoldalú katonai együttműködés első „fecskéjét”). A Hármas Szövetség ellensúlyozására francia– orosz szövetség (1891-93), majd az angol–francia egyezmény, a „l’Entente cordiale” (a. m. szíves egyetértés) jött létre (1904), majd Anglia, Franciaország és Oroszország szövetsége, megteremtve a Szövetséges Hatalmak (Entente) táborát. Arra is volt példa, hogy egy európai hatalom (Nagy-Britannia) az európai Oroszország ellen egy ázsiai országgal (Japán) kötött szövetséget (1902). A japán – orosz háború elvesztése Oroszországban forradalomhoz vezetett. És amire még nem volt példa, az orosz–japán béketárgyalásokon az „új világ” követe, Theodore Roosevelt amerikai elnök közvetített. Egyébként az antant (szövetség, egyezmény) kisantant fogalmak a következő korszakban lettek hírhedtté, éppen dicstelen szerepük miatt, melyet nem a béke és a békés együttélés érdekében, hanem az ármánykodásaikkal tettek.
Az igazi nagyhatalmi koncert az új évszázadban kétszer is megmutatta magát. Nemcsak Napóleon nem hallgatott nagyhírű tanácsadójára, Talleyrandra, a francia hercegre és diplomatára, amikor I. Sándor cárral (a tilsiti békében, 1807) átrajzolták Európa határait („A bajonettekkel, Sire, mindent meg lehet tenni, egyet kivéve: rajtuk ülni!”), hanem azok (az antant nagyhatalmak) sem, melyek az első világhá-ború nagy öldöklése után úgy osztották fel Európát, ahogy soha, egyetlen uralkodó talán még rémálmában sem gondolta volna. Közismert, hogy a háború apostolai gátlástalan érdekeiket nacionalista frázisokba, a nemzetvédelem, a barbárság elleni küzdelem jelszavába csomagolták, arra azonban nem gondoltak, hogy az a század, mely az Ész, a Szabadság és a Testvériség csillagzata alatt született, srapnertűzben, füstben és vérben merül el. Birodalmak (cári birodalom, német császárság, Osztrák–Magyar Monarchia) omlottak össze, az első világháború egy kivérzett és kiéhezett Európát hagyott maga után.

A világégés után nem késtek a forradalmak, de nem késett a megtorlás sem. S amikor a „legyen vége már, legyen béke már” babitsi gondolata után végre tartós békét kellett volna a világra szabadítani, a bölcs megfontoltság helyett a győztesek tobzódtak a győzelemben. Olyan békét kreáltak, hogy attól koldul (még ma is!) a világ! A rablóbéke következményeként (mely a párizsi Versailles palotában szüle-tett!) alig húsz év múlva egy újabb világégés szabadult a világra. Igaz, miután – hatalmi érdekeik szerint! – keresztül-kasul átszabták Európát (elsősorban Közép-Európát!), a rabigába vert népek „vigasztalására” kitalálták azt a „sóhivatalt”, melyet Népszövetségnek hívtak. Azt, hogy Európa nem érett meg az együttélésre, bizonyította a népszövetségi reform sorsa is (1936), amely az európai határok békés revízióját helyezte kilátásba. A szándék megbukott, s eggyel több okunk van arra, hogy gyászos emlékű intézményként említsük a Népszövetséget, mely méltatlan arra, hogy az Európa-eszme előhírnökei közé soroljuk. De volt, s ezért említést kell róla tennünk.

A kor, melyben „az ember úgy elaljasult”, olyan fejezeteket ismer, mint: „Német győzelem Nyugaton”, „Francia összeomlás”, „Háromhatalmi Egyezmény és Németország”, „A Szovjetunió megtámadása”, „Antifasiszta Koalíció”, „Az afrikai front”, „Sztálingrád”, „Zsidóüldözés és koncentrációs táborok”, „Partraszállás Olaszországban”, „Nyugat-Európa felszabadítása”, „A háború vége Európában”... – felsorolni is sok és hátborzongtató, nem még megélni!

És Európa túlélte az emberiség történetének legszörnyűbb és emberáldozatokban legkegyetlenebb háborúját. Az öreg földrész megérett arra, hogy fontos, nélkülözhetetlen legyen számára a BÉKE! Az Európa-eszmének ez ma a legfontosabb üzenete! A második világégést követően Winston Churchill fogalmazta meg először az egységessé váló Európa látomását. Először 1943 márciusában, az angol alsóházban emlegetett egy „Európa Tanácsot”, majd híres-hírhedt fultoni beszédében (melyben „elképesztő méretű tragédia” kezdeteként jellemezte az Európát kettéosztó vasfüggönyt) szólt arról, hogy: „A világ biztonsága új egységet kíván Európában... ahol legfőképp a béke helyreállítására kell törekedni, az Egyesült Nemzeteken belül, Alapokmányával összhangban”. Egy évvel később már arról beszélt, hogy „Újra kell teremteni az Európai Családot, amennyire csak lehet, olyan társadalmi rendszert létrehozni, amelyben az békében, biztonságban és szabadon élhet. Egyfajta Európai Egyesült Államokat kell építeni...”

Az európai béke és biztonság, ami évezredeken át ábránd és álom volt (ha változó sikerrel is!) – több mint fél évszázada: valóság. Az önkény századában, a hu-szadik században, melyben jelen voltak az erőszakos, parancsuralmi, antihumánus ideológiák és rendszerek is, s a szociális igazság oltárán az emberi szabadságot is feláldozták, és végeredményben folytatódott Európa önpusztítása, 1989 határkövet jelent. Az európai eszmét – egyebek mellett – olyan szervezetek is megtestesítették, mint a Páneurópai Unió (melynek előzményei a húszas évekre nyúlnak viszsza!) vagy a világbéke mai felelőse: az Egyesült Nemzetek Szervezete.
Így lett/lehet az új évezred a remény és az emberi hit új korszaka.

Felhasznált irodalom

Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest, 1999.
Maller Sándor : Az Európa-eszme. A kezdetektől a megvalósulásig. Budapest, 2000.
Kulcsár Zsuzsanna: A középkor. In: Világtörténet képekben I.köt. Bp.,1974.
Hanák Péter: Újkor. In: Legújabb kor. In: Világtörténet képekben. II. köt. Bp.,1975.
Ormos Mária: Legújabb kor. In: Uo.
Ránki György: A második világháború. In: Uo.
Unger Mátyás — Szabolcs Ottó: Magyarország története. Bp. 1979.

Z. Németh István versei

Egy belső táj pontos leírása

A völgyben borotvaszirmú virágok,
csak a hegytető kopár kőhalom.
Az ég neonfehér még, nemsokára
ezüstre sikálja az alkony, s a kövér
fényhurkák szabadon kivirulnak.

Csontágú fákon lélegző gyümölcsök.
Magházuk mélyén, mint horgok ülnek
a fémdrót gerincű kérdőjelek. Szivacsos
húsukban mennyi alázat, vágy a gyönyörre,
mégse harapna beléjük semmilyen fogsor.

A lepkék vérében folyékony arany.
Rakétasebességgel repülnek madarak.
Ember nincs sehol: egy ennyire zárt
pillanatban nem élne meg, széttörné
szellemével a zárat, s kilökődne innét,

mint idegen anyag.

 

Gyújtópont

Az éjszaka légcsövébe szorult Hold vagy,
mondta a lány. Mint aki bodzapálinkát ivott,
s képzeletben egy lehangolt zongorán
játszik egy eltitkolt dallamot, úgy ölelsz.

(Az észlelés hangcsapdái lágyan rezegnek
a sötétben. Egy hatalmas, fehér macska
érkezik, bedorombol a dobhártyádon,
majd elnyeli a bénító cigarettafüst.)

Mától gyűjtök minden látomást, mondtam
a lánynak. Mint aki megfésülködött
egy szennyes tótükörben, s most hajában
korom és olajfolt lakik, csókod olyan.

(A könnyű vörösbor ízét álmod gondosan
eltakarítja. Csak azok a furcsa feliratok
maradnak elméd választóhelyiségében,
míg urnába dobott képek lángja vakít el.)

Reggel egy ismeretlen nő mossa fogát
a kád fölé hajolva. Mint aki képes lelkét
innét nagyon messze vinni, s hajnalban
hűlt helyét találják, mondja, úgy aludtál.

E-mail, az ember

Percnyi gyermekkorában rengeteg geometriát
tanul. Ki gondolná, hogy feje fölött a gyűrű
ebben a dimenzióban láthatatlan. Házipillangók
szárnyáról a téglaport ügyesen lepergeti.

Később hatalmas epreket vacsorázik. Az elme
ekkor már látszatinjekcióktól lyuggatott, csak a
hajóduda hangját élvezi. Raktárépületeket
díszít ki teljesen fölöslegesen a merő igyekezet.

Szerinte nem őrült, aki fürdik egy napkitörésben.
Nézi, ahogy rúzsozzák ajkuk a médialányok, majd
az egyik szépség szeméremcsontjára ásít.
Vásárra viszi a bőrét, és ott szépen ki is teríti.

Az idegrendszer felmondja a megtanult verset,
és még ekkor sem sietne. A sürgősségi esetekre
úgy néz, mint egér a krémre. Kalapácshallal
bevert szögek közt angolnául tanul.

A végzetet persze le nem fizetheti. Zavaros
mendemondákba temeti magát, macskákkal
őrzött mécsesek fényénél korcs ideákat morog,
s bár várna a feltámadásra, nincsen, csak eltávozás.
Egy mondat kimaradt

Most már cinkosa vagy
nézz rá: téged is üldöz
üvöltve sarkadra lép
vagy eléd fekszik az úton
titkosított telefonszámod
krétával falakra írja
most már ne bújj el úgy
mintha nem a te véred
szomjazná ő hogy félig
veszett is tán a vágytól
farkasként üvölt rád és
kutyaként kísér a sírig
hiába emeled kardod
mint poharat koccintásra
kacsint csak egyet és te
széthasadsz ezernyi énre
honnét van ilyen hatalma
nem szól csak annyit hogy játék
már maratoni a mámor
sziámi szegecses fekhely
tüdőbe taposott tájkép
tudod: hiába futnál
tányérodra felkúszik
mint vérfoltra rendőrárnyék

 

Szalay Zoltán

Az átlagember

– Gyönyörű szépen süt a nap.
– Sehol sem süt olyan szépen, mint Görögországban. Itt a napsütésben ott van a tenger sugárzása és a szél ölelése meg a hullámok ringása és a sziklák szilárdsága. Itt mindent a természet harmóniája ural, mert itt még a kövek is melegséget, magával ragadó, eredeti szépséget árasztanak.

– Nagyon igaza van, uram – mondta a sápadt, holtfehér férfi, aki ezután fel-emelte az asztalról a zsákot, amelybe a kereskedő előzőleg már belerakta a kért két kiló krumplit. A vásárlót meglepte az árus kiváló, irodalmi angolsága, amivel a görög természet páratlanságát írta le. Három napja tartózkodott Athénban, de ez a zöldség-, virág- és gyümölcsárus volt az első ember, akivel találkozott, aki gond nélkül beszélte a nyelvet. Meglepte ez a különös, szinte groteszk dolog, ezért nem is nagyon tudta, mit mondjon a görögnek.
– Persze nem sokan tudják értékelni a mediterrán környezet egyedülálló varázsát – folytatta az, úgyhogy a vevő meg sem tudott volna szólalni. – Nem tudják megfelelő módon kihasználni a természet nyújtotta ajándékokat. Annyi csábító és émelyítően káprázatos dolog nyújtogatja felénk karjait errefelé, de ki látja ezt? Ön sem látja.

– Hogy érti ezt, kérem? – kérdezte az Angliából jött férfi. Felszínes ember volt, egész életében csak kicsinyes, jelentéktelen vagy giccses dolgokkal foglalkozott. Odahaza egy bristoli áruház ruhanemű-részlegének árukezeléséért volt felelős. Keresett annyit, hogy nyugisan megéljen belőle kisigényű feleségével, fenntartva egy alig használt Peugeot-t és egy kertecskét, amely biztosította az elfoglalt-ságot tavaszra és nyárra. Még fiatalok voltak, s úgy gondolták, Görögország csillogó ege és az üdítő tengervíz felkészítheti őket életük néhány következő ugyanolyan évének megpróbáltatásaira. Miután tehát egy felszínes ember volt, alig figyelt fel az árus furcsa beszédére. Úgy gondolta, felesleges jelentőséget tulajdonítani egy görög paraszt eszement eszmefuttatásának. Neveltetése azonban arra ösztönözte, hogy mégiscsak rákérdezzen a dologra, udvariasságból.

– Mert maga mit csinál itt? – kérdezte a görög, gőggel a hangjában. – Miért jött ide? Azért, hogy kicsit lesüljön, azért, hogy pihenjen egy jót, egy kicsit hancúrozzon a feleségével a szállodai szobában, miután már egy csöppet megszédült a finom görög bortól. Hogy lehűtse az Angliában másnak megismert Nap sugaraitól felhevült testét ebben a türkizkék, élénken csillogó, romantikus szépségű tengerben, hogy egyen egy kis tengeri ezt-azt, hogy beszívja ezt az édes, könnyű, finoman zamatos levegőt. Gondolom, ezért jött!

– Valóban, uram, hasonló terveim voltak – bólogatott elképedve az alacsony angol, de még nem tisztázta magában, mit is gondoljon erről az emberről.

– Tudom én – mondta a görög, kicsit kivicsorítva sárga fogait. Egyre meg-vetőbben beszélt. Mindenféle érzés tört ki belőle, amikor meglátta ezt a nyeszledt turistát, nem hagyhatta szó nélkül. Olyan dolgok ötlöttek most föl benne, amelyeket már régen leülepedettnek, eltűntnek vélt. Veszélyes, de izgató dolgok, s most ennek az idegennek a macerálásával úgy érezte, visszatér régi önmagához. Így hát hevesebben beszélt. – Csak elvesztek tőlünk. S még azt sem tudjátok, valójában milyen értékek rejtőznek itt. Hogy micsoda remekművekkel vagytok itt körülvéve. A természet és az ember remekműveivel. Betörtök a világunkba, megerőszakoljátok a hazánkat, kihasználtok minket, s közben azt sem tudjátok, kik is vagyunk mi, mi is ez az ország. Végigtiportok mindenen, elgázoljátok a természetet, ledöntitek a szobrainkat, elcsúfítjátok az emlékeinket. Megbontjátok a rendet, leromboljátok az értékeket.

Az angol férfi hátrahőkölt, idegesen, visszatartott lélegzettel figyelt, úgy tartogatta a zsák krumplit, mintha az lenne legfőbb tulajdona, s el akarnák venni tőle. Fogalma sem volt róla, mit akar tőle ez az alak, de határozottan megijedt, megrémült a vad szemektől, a vastag, izmos karoktól, a kemény, támadó szavaktól. Pénzt dobott az asztalra, majd riadtan odébbállt. Megszerezte első baljós élményét görög-országi kirándulásán.

Kondouriotisz, a görög dühödten állt tovább az asztalka mögött. Ahogy a turista elment, elcsendesedett, s úgy állt ott, mint aki most pottyant az égből. Talán őt magát lepte meg legjobban a kitörése, amivel ügyesen elkergette az összes arra ólálkódó vásárlót. Pedig mindig kedves és barátságos volt a vevőkkel, sokan vásároltak nála, amiben persze közrejátszottak alacsony árai is, talán az egész EU-ban nála volt a legolcsóbb a dinnye, s ráadásul a minőségre sem lehetett kifogás.

Kondouriotisznak nem nagyon volt igazi barátja. Habár ezt nem úgy könyvelte el, mint hiányosságot, sajnálatos tényt vagy kiküszöbölendő problémát. Nem akart ugyanis soha az átlaghoz, a tömeghez, a „romlott társadalomhoz” tartozni, s ez irányú igyekezete közben szinte észrevétlenül sorolódott be a többi hasonló célú életművész közé, akik céljukat soha nem érték el, csak lejáratták magukat vagy tönkretették saját, illetve megnehezítették mások életét. Kondouriotisz soha semmi ördöngösséget nem vitt véghez, apjától örökölt földjein dolgozott, terményeit árulta, s közben szentül meg volt róla győződve, hogy tudatában van a legnagyobb életigazságoknak.

Feleségének nem volt könnyű dolga mellette. Soha nem tudta őt kiismerni, még most, huszonkét évi házasság után is tudott meglepetésekkel szolgálni. A leg-rosszabb az volt, hogy ezek a meglepetések olyankor jöttek, mikor minden rendezettnek tűnt. A férfi mindig ünneprontó volt, ha romantikusnak kellett volna lennie, s mindig őrült ötletei támadtak, mikor az asszony csak némi nyugalomra vágyott. Komoly megpróbáltatást jelentett vele élni. A két lány, az egyik tizennégy, a másik tizenkilenc, mostanra már nővé kezdtek érni, apjuk pedig folyamatosan féltékenykedett. Felesége tudta, hogy nagyon szereti őket, még az eszméknél és elveknél is jobban, de nem mutathatta ki, mert akkor az ellenségeik megismerték volna sebezhető pontjait. Az állandó, szinte már beteges paranoia az egész család életére kihatott.
Kondouriotisz azonban mostanra, mikor már az ötvenhez közelített, kissé lehiggadt. Sokkal egyszerűbbé, hidegvérűbbé, barátságosabbá, simulékonyabbá vált. Talán elfáradt a sokéves küzdelemben, s tűzszünetet hirdetett a világgal. Habár a tizennégy éves Szofit még igyekezett szoros felügyelet alatt tartani, felnőtté cseperedett nővére, a gyönyörű és intelligens Linda már elkezdhette saját életét élni, s idegenekkel is barátkozhatott, amiért apja korábban két hétre szobájába zárta volna. Senki nem értette, hogy miután lengyel felesége van, miért tartózkodik ennyire az idegenektől. Ő ezt politikai magatartásnak tartotta, amitől saját magánéletét függetlenítette. Ezeket az elveket mostanában már viszonylag ritkán hangoztatta. Felesége reménykedett, hogy most már végre benő a feje lágya, s az egyszerűbb módját választja a hozzá hasonló, egyszerű emberek közé való beilleszkedésnek, nem a „Figyeljetek, én más vagyok, mint ti!” jelszóval jellemezhető eljárást, amelyet olyan sokan választanak.

Kondouriotisz talán örökké ott állt volna, saját magán meglepődve, ha az egyik kereskedőtársa, egy öreg vidéki parasztember meg nem szólítja. A lassú mozgású, beteges, fél szemére vak bácsika gyakran találkozott vele itt, a piacon, s gyak-ran elcsevegtek mindenféle eseményről. Az öreg nem volt tanúja Kondouriotisz iménti kitörésének, s ezért úgy közeledett, mint rendesen.
– Nagy a nyüzsgés a városban, fiam – nyögdécselt fojtott hangon. Mikor beszélt, az embernek olyan érzése támadt, hogy a következő pillanatban összeroskad és kileheli a lelkét. Miután már elmúlt nyolcvan, ez nem is volt egy túl valószínűtlen feltevés. Ő azonban nem akarta tudatosítani állapotát, utálta, ha „öreg, beteg bácsikaként” kezelték. – Az utak lezárva, minden tele rendőrökkel. Biztos megint valami európai anyaszomorítók jönnek. Még csak közlekedni sem lehet a nyavalyásoktól.

– Ó, hogy a fene enné meg! – csapott az asztalra nagy öklével Kondouriotisz. – Hamar otthon akartam lenni, hogy megjavítsam a mosogatógépet. Az asszony most várhat. Mindez a szemét nyálasszájú banda miatt! – Köpött egyet, s közben fel sem merült benne, hogy mikor még nem voltak az EU-ban, álmodni sem mertek volna róla, hogy mosogatógépet vegyenek.

– Eladják nekik az országot – szuszogott keservesen az öreg. – Eladják, mint egy szajhát. Azok meg használják, aztán meg félredobják. Mért engedik be ide azt a sok undorító tolvajt, aki a képernyőn vigyorog, közben meg le se köpi az egy-szerű embert?! Nálunk is van belőlük épp elég. Folyton csak hitegetnek minket meg jó képet vágnak a tévében, közben meg pokollá teszik az életünket.

Miután a vénember kifejtette politikai állásfoglalását, belekapaszkodott egy, a Kondouriotisz standjánál álló székbe, s nagy nehezen leült, hogy kifújja magát. Egy ilyen művelet több energiát igényelt tőle, mint annak idején a keserves földműves munka. Sokat dolgozott életében, mégsem lehetett túl tiszta a lelkiismerete, mivel rablás miatt négy évet töltött börtönben. Egy kisebb athéni bankot akart kirabolni, de kísérlete teljes kudarcot vallott. Így visszatért a kevésbé kockázatos pénzszerzéshez.

– Nagyon is igaza van! – Kondouriotisz hangja úgy dörrent, mint az ágyúlövés. – Tönkretesznek mindent a rohadékok. Európai Unió meg ilyesmi? Lószar! Mindig muszáj valami lószart kitalálniuk, aminek a nevében költhetik a pénzünket.
Kondouriotisz megint úgy beszélt, mint régen. Ez az öregnek is feltűnt. Az izmos, testes férfit teljesen hatalmába kerítette a düh. Meggyőződéssel beszélt, mint ifjúkorában, mikor még nagy, szenvedélyes eszmék fűtötték. Akkor azonban még máshogy gondolkodott. Jobban szerette az embereket, élt még benne a remény, hogy őket is magával ragadja az Eszme. Mikor rájött, hogy ez mennyire valószínűtlen, sőt teljesen lehetetlen, benne is alábbhagyott a lelkesedés. Most más-féle indulatok ébredtek fel benne: úgy gondolta, lassan megöregszik, és semmi értelme nem lesz életének. Kétségbeesés fogta el.

Hamarosan összepakolt, hogy még világossal hazaérjen. Jól ismerte az athéni közlekedés borzalmas összevisszaságát, mindig a Minotaurus labirintusában érezte magát, mikor át kellett vergődnie ezen a rendszeresített zűrzavaron. Némi szerencsével azonban egy óra alatt megtehette a hazafelé vezető utat, ha jól koncentrál vezetés közben, sietett és a legrövidebb utat választotta. Most is, a városban uralkodó kaotikus viszonyok ellenére, sikerült alig több mint egy óra alatt meg-érkeznie. Nem találkozott a politikusokkal – aminek nagyon örült –, így legalább nem dühödött fel, összpontosíthatott a vezetésre.

Nem volt otthon senki. A fiatalabbik lány, Szofi még az iskolában volt, nővére, Linda pedig éppen táncórán vett részt. Az asszonynak még vagy másfél óra volt hátra a munkaidejéből. Szakácsnőként dolgozott egy közeli étteremben, ugyan-is nagyon jól főzött, általában mindenki dicsérte a főztjét. Elég jól keresett, ahogy férjeura is, így a Kondouriotisz család egyáltalán nem szembesült megélhetési gondokkal. Linda nemrég kapott egy klímával felszerelt Volkswagen Polót, Kondouriotisz pedig a maga Renault-jával járt-kelt az athéni utakon. Jól működött a vállalkozás, amelyet a férfi néhány évvel fiatalabb öccsével és a család egy közeli barátjával irányított. Nem sok gond adódott, meg kellett persze küzdeni a konkurenciával, de Kondouriotisz és társai mindig jól álltak a versenyben. Talán épp ez volt a baj – a túlzott tökéletesség. Az örökös „mindenrendben-állapot”.

Kondouriotisz üres fejjel, gondolatait magától a lehető legtávolabb tartva, zuhant bele a nappaliban a fotelba. Előzőleg már fölbontott egy palack vörösbort, töltött egy pohárral, kezébe vette, bekapcsolta a tévét, s belemélyedt a semmitmondó talk-show-k primitív világába. Időközben teljesen megfeledkezett róla, hogy a mosogatógépet akarta megjavítani. Jólesett a semmittevés.
Megszólalt a telefon. Kondouriotisz már egy kicsit bóbiskolt. A csöngés felriasztotta, megrezzent, a borospohara a földre esett, szét is tört, az ital pedig végig-folyott a szőnyegen. A férfi feldühödött, felpattant, dübörgő léptekkel baktatott a telefonhoz, feltépte a kagylót, és morcosan belevakkantott.
– Tessék.
– Paparrigopoulosz úr? – kérdezte egy finom, érzéketlen hang.
– Nem, ez tévedés lesz. Visszhall!
– Elnézést.

A készülék elnémult. Kondouriotisz hasonlóképpen bambán állt a kagylóval a kezében, mint a piacon pár órája, mikor elriasztotta azt az angol turistát. De most még tanácstalanabb lett. Minden kitörlődött fejéből, csak a pontos, megfontolt szavakat hallotta a fejében újra meg újra. A jelszó. Évek óta nem hallotta a jelszót. Most mégsem kételkedett benne egy másodpercig sem, hogy újra ők hívják. Csak azt nem tudta, mitévő legyen. Azóta már sok minden megváltozott. A lelkében tomboló szélvihar mostanra elcsendesedett. Vajon tudna még mindig olyan vak-merő lenni, mint fiatal éveiben?

Eszébe jutott az angol turista. Aztán eszébe jutottak az európai politikusok, akikről az öregemberrel beszélgetett. Kavarogtak benne a gondolatok. Aztán az érzések. Az érzelmek. Majd az indulatok. Nem, gondolta, még nem szállt ki belőle teljesen a szenvedély. Még tudott küzdeni, mert még tudott gyűlölni. Volt itt sok-sok minden, amit gyűlölhetett, a Görög Oroszlánok pedig az egyetlen lehetőség volt, amin keresztül kiélheti az elfojtott érzéseket, a háttérbe szorított haragot, amely folyton feszítette belülről, gyakran elviselhetetlenül. Most pedig itt a lehetőség, hogy tegyen valamit. Kondouriotisz szemében feltámadt a láng.

Úgy gondolta, ha a jelszó megmaradt, a találkahely sem változik. A bolond borbély, Engasztromenóza fodrászata mellett szoktak összejönni, egy elhagyott, még hajléktalanok által sem „lakott” visszataszító sikátorban. A borbély különös ember volt – mindenki őrültnek tartotta, ezért kevesen is látogatták. Kondouriotisz azonban gyakran megfordult nála, el tudta viselni bogarait. Most is beköszönt neki, aztán pedig befordult a sötét, piszkos utcácskába. Még mindig nem tudta, he-lyesen cselekszik-e, de elméjének másik oldala egyre csak noszogatta, hogy menjen csak, ez a leghelyénvalóbb, amit tehet. Még egyébként sem tudta, miről van szó tulajdonképpen, habár sejtette, mivel jól ismerte a Görög Oroszlánok csapatát.

Három sötét alak álldogált úgy húszméterre a sikátor bejáratától. Már kifigyelték, hogy jön, nyugodtak voltak. Csak egyiküket ismerte, a másik kettő nagyon fiatal srác volt. Kondouriotisz egykori önmagát látta bennük. A harmadik férfi régi ismerőse volt – Titánnak hívták a szervezetben. A vezetők közé tartozott.

Üdvözölték egymást, majd kisétáltak az utcára, és beültek Titán sötét üveges, öreg BMW-jébe. Hallgatagok voltak, a főnök csak néhány apróságot közölt, illetve hogy s mint-típusú kérdéseket tett fel. Kondouriotisz izgatott volt, csaknem annyira, mint a két fiatalember. Azok egyetemisták lehettek, de öltözékükön jól látszott, hogy szegényebb családból valók. Az utánpótlás biztosítva van, gondolta Kondouriotisz.
A főhadiszállást egy külvárosi viskóban állították föl, természetesen csak erre az akcióra, mint mindig. Kondouriotisz ismerte ezt a környéket – volt a közelben egy olcsó bordélyház, ahova néha-néha benézett, olyankor, mikor felesége nem tudta megadni neki, amire a kiegyensúlyozott hétköznapi élethez szüksége volt. Mostanában azonban már nem járt ide. Ahogy mostanában a Görög Oroszlánokkal sem tartotta a kapcsolatot. Már vagy hat éve nem hallott róluk, azt hitte, fel is oszlott a szervezet. Most mégis úgy érezte, mintha visszatért volna abba a régi időbe. Négy akcióban vett részt. Mind a négy sima küldetés volt. Ő maga még nem ölt embert, de lelkesen közreműködött a vérontásokban. Egy autóbomba-merénylet, egy rakétás akció és két fegyveres támadás. A hadműveletek mindig sikeresek voltak, három ember halt meg a Görög Oroszlánok akciója révén. Kondouriotisz ezekről alig tudott. De tudta, hogy a nemzet ellenségei, Görögország árulói, ennyi pedig bőven elég volt.

Rövid megbeszélést követően fegyveres gyakorlat következett. Kondouriotisz régen jó lövész volt, s ahogy tapasztalhatta, tehetségéből nem ve-szített a kereskedésre és nyugodt, lomha életre pocsékolt esztendők alatt. Jobb volt a két zöldfülűnél, akik komoly odaadással vetették magukat a munkába. A gyakorlat sem tartott sokáig, utána pedig mindnyájan hazamentek.
– Hol voltál mostanáig? – kérdezte a felesége, mikor belépett az ajtón.
– Csak megittam egy sört – vetette oda Kondouriotisz. – Paul meghívott.
– Mióta iszol sört? – kérdezte gyanakodva az asszony. Hosszú szőke haja egy kicsit már kifakult, de szemei továbbra is csábítóan ragyogtak – kivéve egy fárasztó nap után, mint most. Ilyenkor inkább a kimerültség látszott bennük.
– Nekifogok a mosogatógépnek – terelte el a szót a férfi. Csakugyan nekifogott, szétszedte, hogy megkeresse a nyavalyás hibát. Igazi ezermester volt – mindent meg tudott reparálni, valódi szerelő soha nem járt a házban.
Másnap Kondouriotisz úgy ment munkába, mint akármelyik napon az elmúlt néhány évben. De másképp viselkedett, mint általában. Alig beszélt, magába zárkózott, komoran ült a standjánál, még a szokás szerint zsörtölődő vénemberrel sem állt szóba. Folyton az előző nap járt az eszében. A telefonhívás még mindig visszhangzott agyában, ahogy a gyakorlaton leadott lövések döreje is. Ott volt előtte a két fiatal elszánt arca, lelkes, merész ábrázatuk. De a mai napra nem gondolt. Eljön az anélkül is.
Megint elég nehézkes volt a közlekedés a városban, de Kondouriotisz most úgy ment át az akadályokon, mint egy gép. Alig negyven perc alatt hazaért, s nem kis meglepetésére felesége otthon várta.
– Mi van? – kérdezte durván, ami riadalma következménye volt. – Miért vagy már itthon?
– Bombariadó volt az étteremben – válaszolta az asszony.
Bombariadó. Jó kis véletlen, gondolta a férfi, éppen bombariadó.
– El kell mennem – mondta. – Meg kell egyeznem Priamosszal a barack ügyében.
Azzal elment, az asszony pedig bement a nappaliba, és sírva fakadt. Most már biztosra vette, hogy megcsalja. Egy kis sírás, de végül is elviselhető a dolog.
Amint sötétedni kezdett, rögtön elindultak. Koromfekete ruhákat öltöttek magukra, mármint a három bevetésre induló férfi. Mindhárman kaptak egy-egy Berettát, s az utolsó eligazítás után Titán kiszállította őket a célponthoz. Nem sok mindent mondott róla, valami diplomata volt, aki hűen szolgálta a Görögországot kirabolni szándékozó nyugati kutyákat. Kondouriotisz lelkesedett. Hatalmas ház volt, óriási garázzsal, úszómedencével, minijátszóparkkal a gyerekeknek, akikből, mikor felnőnek, hasonló árulók lesznek. A három fegyveres betört a házba, felkutatták a keresett személyt, a kijelölt célpontot, akit meg kellett ölniük. Kondouriotisz és az egyik újonc lőtte le – vagy tíz golyót eresztettek bele. Mással nem találkoztak a házban. Nyugodtan kisétáltak, Titán felvette őket, és hazamentek.
Másnap Kondouriotisz megint úgy ment munkába, mint akármikor máskor. Már egyáltalán nem volt ideges. Még élt benne az eset emléke, de pár nap múlva a dolog kifakult. Egy hónap elteltével alig emlékezett az egészre. Annyira hagyott csak nyomot benne a dolog, mint mikor megnéz az ember egy különleges filmet. Amikor a hírekben látta, nem is nagyon figyelt oda. Olvasott róla az újságban, de csak úgy átfutott a cikkeken. Elfelejtette. Átlagemberi életmódjába sokminden belefért. Ez is.

Leck Gábor versei

Holdvilág

remegve ébred a gyermek
s vadul belegázol az éjszakába
csillagösvényen szökken
mindenre elszántan

Vágy

felhígulni a csendben
csillagok duruzsolnak
hemperegni boldogan
gyémántkoszorúban

Harmónia

arca tisztán lüktet
akár üstökösök sugárnyalábja
s mikor megenyhülök
a tiszta fény markában
duzzadt agyam egy csapásra elernyed
pupillám tágul mámorittasan szédelgek
a hajnal oltárán eljegyez egy kósza pillanat
tápláló íze nyelvem alatt cirógat

(Valahol)

itt már nincsenek lépések
az álmokat kibelezték
hideg kulcslyukak mélyén
elalszik a fény
az ébredés már majdnem halál
és holt vágyak úsznak a fölkavart
szenny felszínén
elnémított torkok mélyéről vadul
szökken fel a vér
némaságra idomítottak
s ha megtöröd a csendet
testedre zuhannak fagyos csillagok
és sűrű ködbe kúszik minden
hol egykor lélek ragyogott

Végre

álmaim labirintusa véget ért
a megtört isten fürkészi
a csillogó égi tenger kék színét
s zuhannak álmaim katedrálisára
züllött angyalok
a tények szürke habjából
kievickélve végre itthon vagyok
hol belém kapaszkodik pajkosan a csend
többé nem roppant össze pillanat
a kín immár szálló pernye lett
MEGÉRKEZTEM –

Menekvés

hajnalban fekete varjak lepték el az eget
most szörnyű ürességtől terhesen lüktet a város
az utcán törött homokórák hevernek
díszletek egy majdani feltámadáshoz
kavargó homokszemekből lassan összeállnak a képek
az idő méregfogai között őrlődünk
akár nyavalyás vasreszelékek
agyam ingoványában fölszívódik nyomtalan a remény
s végül megsejtem merre is lépnék
el...

Andrássy út 60

szögesdrótba csavart szívek
diszkréten megcsonkított vágyak
vérrel kipingált emlékezet
a kín polipcsápjai agyadba másznak
csak hideg kapaszkodók nyoma minden
illúziókárosult hitbe’
a pofádat most már befogod, ugye?

Leszámolás

ködös lámpák a vibráló sötétben
körülöttem láthatatlan kordonok
megfordulok, hogy visszanézzek
de váltani már nem tudok

Portré

lassan ébred felocsúdik az utca
aszfaltja bordáit
az eső fényesre mossa
párát fújtatva ásítanak a házak
a sötétség foszlányai
végleg tovaszállnak
sok éve bódítanak
üde gyermeki vágyak
kapaszkodnék értük
vézna szalmaszálba
kudarcok formáltak
akár vésők a sziklát
fejemet megóvni
a falak megtanítják
akár pimasz parázs
égek folyton a pillanat hevében
s nyűgösen mormolom
most már tán nem félek
vagyok vagány csillag
fűszálon hintázó harmatcsepp
agyamban nevetve tombol
ezernyi őrület
nyelvemet kicibálnák számból
gonosz csipeszek
szívemről a bú mégis könnyű
penészként lepereg
elegem van minden
nyavalyás bábból
nem kérek semmilyen
mocsokragyogásból
makacsul hajlok én is a jobbra
lelkek sötét bugyrait
fényemmel beragyogva
mert legyen minden lélek
világra való fényes ablak
szívünkről a konok abroncsok
végleg lepattognak
arcomra a remény lassan
száraz csókot lehelne de
fortyogó dühöm kráterét
be sohasem temetem
nincs is most nekem igényem
semmi másra mint
szívizmot szaggató
vérlobogásra

Pereg a film

kegyetlen magány feszeng
pilleként az égen
az éj fekete köntösén
ideges csillagok heverésznek
az örökké duzzogó remeték
hirtelen cikázó fényszálak
hasítják szilánkokra az estét
majd alakok indulnak meg
a fényzuhatagban
meg-megállnak
emlékek tompa ütése alatt megroggyanva
rájuk bukik a múlt mint valami
omló homokbánya
némán alusznak a könnyek
kik voltak csupán rezgő kép
már átadták poraik
a nyájas anyaföldnek
s zihálva fulladnak meg
az örvénylő pusztulásban
bezúzott szemgödrükben
de mégis visszajöttek
ha fogcsikorgatva is de jönnek
betörni üvegburáját
a ránk szakadt csöndnek
villognak belső horizontomon
rezzenéstelen arcok
vérbe fagyott ikonok
a fájdalom hangjai mélán
megpendülnek messzi tájakon
nézzük ahogy pereg a film
már mozdulatlanul is szárnyalunk
mielőtt még túlcsordulna bennünk
az érzelem
most valami elmozdult
drasztikus vége lett

Százdi Sztakó Zsolt

Megtérés

Részlet az „Elbeszélések könyvéből”

Nyugtalanul hánykolódott az ágyában, mintha sötét alagútba tévedt volna, mellette pedig gyorsvonat száguldana el őrült tempóban vége nincs szerelvényt húzva maga után, aminek az ablakai ki vannak világítva, és mindegyik ablakban egy-egy szörnyűséges kép villan fel. Egy kés, ami lesújt, de a mozdulat nem ér véget, mert máris egy véres csonk látható, ami valamikor egy emberhez tartozhatott, de hogy kéz vagy láb volt-e, azon már nincs idő gondolkozni, mert máris egy halálra rémült arc tűnik fel, az undor és a rettegés egyfajta vegyülete, a száj sikolyra nyílik, de mielőtt felhangzana a sikoly, a kép újra vált... Mint filmkockák egy horrorfilmből, amit a tébolyult rendező úgy vágott össze, hogy összefüggéstelen képek halmaza legyen az egész film, a néző fantáziájára bízva, hogy a káoszból meg-komponálja a maga történetét. Szeretett volna felkiáltani, hogy elég, hagyják abba a vetítést, hányingere volt, és szeretett volna kiszaladni a moziból, mert érezte, hogy rögtön kiadja mindazt, ami a gyomrában van, de valami mégis odaszegezte a székhez. Mint azokon a vasárnapi matinékon gyerekkorában, amikor a gyerekeknek nevelő célzattal különféle mozgalmi filmeket vetítettek, és ő már nagyon unta ezeket a többségükben szájba rágós előadásokat, de az apai tekintély súlya mégis a gravitációnál százszorta nagyobb erővel szegezte oda a székhez...

A kis csapat csendesen poroszkált a damaszkuszi úton. Vezetője harminc év körüli szikár férfi, akinek az arca valami titokzatos kór nyomát hordozta magán, amit talán egy alexandriai bordélyban szedett össze, valami núbiai rabszolgalánytól, mikor a rabbiiskolából kikerülve az ottani testvéreknél töltött néhány hónapot. Azóta a kedélyállapota is állandóan mélyponton van, és még a legfinomabb ételek-ben is csak turkál, de hiába fordul a legkiválóbb doktorokhoz, egyik se tudja meggyógyítani. Az egész világot az ellenségének tekintette, mert az hiába ragyogott a szivárvány összes színében, ő csak szürkében volt képes látni mindent, és hiába illatozott bódító illatokban, ő csak a bűzös kipárolgást érezte, és ha véletlenül el is jutott hozzá valami ezekből a csodás illatokból, az még inkább felbőszítette, mert arra a valamikori szajhára emlékeztette, az ő testének illatára, akit minden bajáért okolt, és ezért nyomban bűnt kiáltott. Ezért gyűlölte hát a világot, de legeslegjobban a keresztényeket gyűlölte, mert valami rejtélyes oknál fogva őket okolta a betegségéért. Hiszen nem ők-e a zsidó vallás legnagyobb ellenségei? Nagyobbak még a bálványimádó pogányoknál is, akik pedig mindent megtesznek, hogy bálványaikkal még az egy igaz isten templomát is meggyalázzák, de hát minden igaz zsidó tudja, hogy az ő isteneik hamisak, és embereket imádnak istenként, ellenben ezek a keresztények ugyanazt az egy igaz istent imádják, aki Mózesnek az égő csipkebokor képében megmutatkozott, csakhogy egy nyomorult szélhámos, egy közönséges ács, azt merte magáról állítani, hogy ő a Mindenség Urának a fia, és sok igaz zsidó is elhitte ezt a hazugságot. Ezért kell tehát ezt az eretnekséget lesöpörni a föld színéről, mert ha ezt lesöpörték, akkor megszüntetik azt az istenkárom-lást is, amely most az izraelita vallást beszennyezi...

Egyszeriben annyira dühös lett, hogy nem tudván másképp levezetni mérgét, lovát kezdte el csépelni. A nemes vérű állat, amit elindulása előtt kapott ajándékba a Tanácstól, nem volt hozzászokva az ilyen bánásmódhoz, megbokrosodott, és levetette hátáról a lovasát...
Arra riadt, hogy a hold besüt a szobájába. Kigömbölyödött képe olyan volt, mint egy fényes pénzérme. Igen, igen, azzal az ezüst pénzérmével, amit családi ereklyeként őrzött valahol még mindig, azzal az érmével pont el lehetett volna takarni. A család legendáriumában nemzedékről nemzedékre szállt a történet, amit neki is az apja adott tovább, persze az akkori korhangulat szerint, szigorúan elítélően, mert az érme még a déd-dédnagyapáé volt, aki azokban az időkben vetődött a világnak erre a tájára, amikor a kitanult céhbeli legények még vándorbotot ragadtak, mint a mesékben, és addig vándoroltak a világban, amíg meg nem csinálták a szerencséjüket, vagy nyomorultul el nem pusztultak egy árok szélén, ami persze már nem szerepelt a mesékben, de azért mérget vehetünk rá, hogy ők voltak többen. A déd-dédnagyapa azonban valami csoda folytán mégis az első csoportba tartozott, és jómódú polgára lett új hazájának, ami persze főbenjáró bűnnek számított abban a korban, amikor az egyenlőség csupán azt jelentette, hogy mindenki egyformán nyomorult. Az ő szerencsepénze volt ez az ezüstérme, amiről a családi legendárium azt a hagyományt is őrizte, hogy a déd-dédnagymama még if-jú asszony korában odaadta egy házalónak, nem lévén más pénz a háznál, és a déd-dédnagyapa azután hónapokig üldözte azt a házalót, míg végül dupla áron visz-sza tudta vásárolni az érmét. Nem csoda ezekután, ha az újabb és újabb generációk ereklyeként őrizték az érmét, és a család vagyonának egyfajta zálogát látták benne. A vagyon, persze, aztán elveszett a szerencsepénz ellenére is, egyszerűen azért, mert a történelem fordult egyet. Tisztán emlékszik rá, hogy a történet olyanynyira felkorbácsolta gyermeki fantáziáját, már-már mesebeli kinccsé színezve azt, és lázas kutatásba kezdett, az egész házat tűvé tette, de nagy csalódására sehol sem találta. Túl volt már a negyedik ikszen egy teljes nappal, amikor megkapta a táviratot, amiben apja haláláról értesítették. A temetés után, mint legidősebb fiúnak, az ő feladata volt, hogy rendet tegyen az apja személyes holmijai közt, és akkor az íróasztalának egyik fiókjából került elő az érme...

Fogalma sem volt, hogyan került a földre. Arra sem emlékezett, hogy megkorbácsolta a lovat, az elmúlt néhány pillanat kiesett az életéből. Mintha valami bűbáj áldozata lett volna. Igen, biztosan annak a Jézusnak a követői bocsátottak rá bűbájt. Még Jeruzsálemben, mielőtt útnak indult, a Tanács felkészítette, hogy nem-csak emberekkel, hanem a gonosz szellemekkel is meg kell küzdenie, hiszen Jézus is a gonosz szellemekkel cimborált, és bár őt kivégezték, de hát a gonosz szellemek halhatatlanok. Rettegve feküdt tehát az út porában, és várta a halált, amely minden bizonnyal bekövetkezik, hiszen a ló patája pár centire lehet a fejétől, és a megbokrosodott állat rögtön agyontapossa. Még ha az emberei mindjárt a segítségére is sietnek, és sikerül is lecsillapítaniuk a megvadult állatot, akkor is bőven marad ideje, hogy szétzúzza a koponyáját... Ám nem történt semmi, hiába várta a vég-zetes rúgást. Végül, óvatosan felemelte a fejét. Az út kihalt volt. Csak a férfi állt ott, és őt nézte, szelíd szomorúsággal tekintetében, mintha rajta sajnálkozna.

– Saul, Saul, mért üldözöl engem?
Figyelte a férfi száját, de az ajka nem mozdult, és a hang is, mintha valahonnan az égből jött volna.
– Ki vagy te, uram?
A férfi nem válaszolt, csak tovább nézte őt, azokkal a szelíd, szomorú szemeivel, és ő már nem is rettegett annyira, hogy agyonrúgja a megvadult ló. Hirtelen érthetetlen nyugalom árasztotta el, mert tudta, hogy semmi baja nem történhet, mert neki még küldetése van. Mintha néma parancs érkezett volna, amit nem lehet megtagadni...

Egyik hajnalban nagy, fekete autó jött a nagybátyjáért. Ő aludt, és csak a csengetésre ébredt fel, de a szülei idegesen parancsolták vissza ágyába, és még a függönyt is elhúzták, ami az ágyát a szoba többi részétől elválasztotta. Ideges hangok szűrődtek be hozzá, és sírt is valaki, valószínűleg az anyja, de őt elnyomta az álom, és nem jutott rá ideje, hogy gondolkodjon rajta. Aztán másnap és a további napok úgy folytatódtak, mintha semmi se történt volna, csak a nagybátyja nem lakott már velük, nem is beszéltek róla, és ha ő meg is említette, a szülei süketnek tetették magukat. Sokáig csak a nagybácsi szobája maradt érintetlen, az tabu volt a számára, és egyszer még el is fenekelte az apja, amikor rajtakapta, hogy megpróbált besurranni, mert valami játéka a szobában maradt. Aztán egy délután arra ment haza az iskolából, hogy a szülei kiürítették a szobát, és a család újból birtokba vehette. Nem sokkal ezután született meg az öccse, talán azért, hogy vele foltozzák be azt a létszámhiányt, ami a család szövetén volt. Ezt az is jelezte, hogy az öccse a nagybátyja nevét kapta. Nomen est omen, az öccse tényleg hasonlított a nagybátyjára. Nemcsak külsőre, de a természete is ugyanolyan volt. Állandóan bohócko-dott, és az első perc után mindenkit levett a lábáról. Gyorsan háttérbe is szorította őt a szülői rangsorban, amit ő egyáltalán nem bánt, hiszen mindig is határozott természet volt, akit zavart szülei gyámkodása. Így pedig, az öccse árnyékában meghúzódva, legalább azt csinált, amit akart. Egy valamit azért mégis irigyelt tőle, mégpedig azt a lelki kapcsot, ami anyjával összefűzte, aki rajongásig szeretett öccsének az inkarnációját látta benne, és utolsó éveiben, mikor már egy másik világban élt, úgy beszélt hozzá, mint egykor az öccséhez, régen feledett emlékeket elevenített fel, amiket még az apja se ismert, csak ők ketten. Ilyenkor félelmetes metamorfózison ment át, a csupa ránc arc átszellemült mosollyal ragyogott, és a nyolc-vanéves öregasszonyból tízéves kislány lett... A halálos ágyához is az óceánt átrepülve egy orvoskongresszust félbeszakítva érkezett meg.
Kiment a fürdőszobába, hogy enyhítse szomját, ami kínzóan tört rá, mintha láz égetné egész bensőjét. Mohón itta a vizet, aztán egyszerre csak rádöbbent, hogy a víz nem oltja a szomját, sőt minden korty után egyre szomjasabb lesz, mintha olajjal próbálná csillapítani a lángoló tüzet. Majd rájön a dolog nyitjára, hogy csupán pótcselekvés, amit csinál, hisz tulajdonképpen nem is szomjas, csak önmagát próbálja becsapni, valójában azonban másvalami gyötri, mégpedig olyannyira gyöt-ri, hogy napok óta képtelen volt aludni, mihelyst lehunyta a szemét, rémálmok tették pokollá éjszakáit. Hol azt álmondta, hogy egy sötét szobába van bezárva, és hiába dörömböl az ajtón, hiába hív ordítva segítséget, rá kell döbbennie, hogy senki se fog neki segíteni, mert egyedül van az egész házban, mindenki elhagyta, aki segíthetne neki. Iszonyú álom, iszonyú kísértés. Igen, kísértés, ez a legjobb szó az álmaira. Annyira megörült ennek a szónak, mint a beszélni tanuló kisgyerek, aki egy újabb szót tanul. Mintha ösztönösen tudnák azt, amit a felnőtteknek majd újra meg kell tanulniuk, hogy a szavaknak igenis varázserejük van! Minden fogalom, amivel megnevezünk valamit, egyben azt az illúziót is kelti, hogy uralkodunk azon, amit megnevezünk. Ezért van annyi varázsige, átokformula és a különböző misztériumoknak titkos könyveik, amiket csak a beavatottak ismerhetnek, mert a közönséges halandókra csak bajt hozhatnak. Igen, ezért kellett neki is kimondania azt a szót, hogy kísértés, és ezzel lelepleznie a Kísértőt...
Körülnézett, vajon látta-e más is a férfit, de útitársai a megvadult ló megfékezésével voltak elfoglalva. Elszégyellte magát gyöngyegése és hitetlensége miatt, amiért egy káprázat elég volt, és máris megingott a hite, pedig a rabbiiskolában is figyelmeztették, hogy a gonosz fondorlatai kimeríthetetlenek, és ez is csak egyike volt a keresztények mesterkedéseinek, amikkel meg akarják zavarni. Még egy talizmánt is kapott, amikor elindult Jeruzsálemből, és ez a talizmán készítője szerint minden varázslat ellen véd. De hát a jelek szerint mégse minden ellen. Dühösen tépte le a nyakában vékony zsinóron lógó zacskót, amiben különböző varázserejűnek tartott növények hamuja volt összekeverve. A zacskót a földre dobta, és még rá is taposott, és egészen addig taposta, míg el nem tűnt az út porában. Azon kezdett gondolkodni, hogy miféle bűbáj áldozata lehetett. Nyilván a reggeli italába kevertek valamit. Még a rabbiiskolában tanultak sokféle varázslást, éppen azért, hogyha szembekerülnek ilyenekkel, ne rémüljenek meg, de azok egyike se volt ennyire hatásos, szinte kézzelfoghatóan valóságos, mert azok a varázslatok, amiket ott az iskolában tanítottak nekik, mind valamiféle érzékcsalódások voltak, de ez a férfi oly-annyira valóságos volt, hogy még a ruháját is megérintette, amikor kinyújtotta a kezét, hogy védekezzen a rontás ellen. Lehetséges, hogy mindez csupán káprázat volt, amit egy ez ideig ismeretlen, mindennél kábítóbb hatású por idézett elő, amit a borába kevertek?
Volt azonban még valami, ami még jobban nyugtalanította. Az álmai. Tisztán emlékezett rá, hogy az elmúlt napokban többször álmodott már ezzel az arccal. A vonások lehettek mások, de a tekintet ugyanaz, és akkor is, mint most is, hihetetlen béke, nyugalom és bizonyosság árasztotta el a szívét. Igen, megnyugvás, hogy nem kell aggódnia a jövő miatt, mert az ő sorsát már egy minden földi hatalomnál nagyobb hatalom irányítja, és nem történhet semmi baja, mert minden ve-szedelemből kimenekíti, hiszen célja van vele. Nem is érti ezeket az embereket, akik összevissza kiabálnak, és rémülten tapogatják, hogy ép-e valamennyi csontja. Persze, hisz ők nem tudják, hogy rá még feladat vár, és ezért beszélnek csodáról. Mert mi is az ember feladata ezen a földön? Ismerjük mi magunkat, és tudjuk, hogy mi végből vagyunk e földön, milyen hivatás vár ránk? Ki az, aki meg tudja mondani, hogy mi a feladatunk ezen a világon? Még a legbölcsebb rabbi se. Akkor hát ki? Az ember vegye saját kezébe sorsának az irányítását vagy hagyatkozzon egy felsőbb hatalomra, hogy ő mutassa meg életének a valódi célját?...

A forradalom még szinte öntudatlan gyerekként zúgott át a feje fölött, úgyhogy alig fogott fel valamit egy nép heroikus küzdelméből, amit a szabadságért vívott. Mert ez a nép arra volt ítélve, hogy folyton heroikus küzdelmet vívjon a szabadságáért, és folyton elbukjon. Nem adatott meg neki, ami más, boldogabb és nagyobb nemzeteknek, hogy dicső és szép eszmékkel gyarapítsa az emberiséget, ezért hát csak a vérét hullajthatta érte. Találóan hasonlította egyik legnagyobb költője egyik versében saját nemzetét a Megfeszítetthez.

Ő a két hétből nem is emlékezett másra, csak arra, hogy két hétig nem kellett iskolába járnia. Igaz, ki sem engedték a lakásból, és az anyja már akkor is ideges volt, ha az ablakhoz közeledett. A két hét alatt összesen háromszor voltak lent a légópincében, amikor a közelben harcok voltak. Az egyik éjszaka arra ébredt, hogy a konyhában ég a villany, és fojtott beszélgetés szűrődik ki. Mikor az ajtóhoz lopakodott és kikukucskált, csodálkozva látta, hogy az apja nővére van ott a férjével, akik ott laktak a szomszéd utcában, és minden vasárnap átjártak ebédre, vagy pedig ők mentek hozzájuk. Csodálkozott, hogy miért ilyen szokatlan órán jöttek látogatóba, és csodálkozása még nőtt, amikor felfedezte vele egykorú unokatestvérét, aki félig aludt, és apjának kellett a kezét fognia, hogy el ne dőljön... Ekkor azonban felsírt az öccse, és neki vissza kellett bújnia az ágyába, mert bejött az anyja, és kivitte az öccsét a szobából.

Mintha mély kábulatból ébredt volna, amely rabságában tartotta hosszú-hosz-szú évekig. Körülnézett, és elborzadt azon, amit látott. Látta saját magát, mintha tükörben vizsgálná reggel az arcát, és a másnaposság visszataszító jeleit fedezné fel rajta, amit még magának se mer bevallani, hogy az este a sárga földig leitta magát, a házigazda feleségének az ölébe hányt, és reggel iszonyú fejfájással ébredt, amit hajlamos volt a frontra fogni, de íme most itt vannak a tegnapi este ocsmány jelei. Olyan volt, mint egy megszeppent kisfiú, aki nem akar tudomást venni a csúf valóságról, ezért aztán a maga szőtte álomvilágba menekül, csakhogy egy ponton már tarthatatlan ez a struccpolitika, és a mesevilág szétpukkan, mint a szappanbuborék, amit napfény ér. Kétségbeesett, és érezte, hogy növekszik benne a rettegés, szinte fojtogatja, és senki se jön, hogy segítsen neki... Ekkor hirtelen történt valami. Mikor eljutott a rettegés csúcsára, ahonnan már nem visz tovább út, és visszapillantván a szédítő mélységre, amely ott tátongott félelmetesen és elborzasztóan, de ugyanakkor csábítóan is, csak egy kis lépés, hogy megismerje a repülés mámorát, a korlátok nélküli szabadságét, amely jóllehet csak pár pillanatig tart, mert utána menthetetlenül halálra zúzza magát a sziklákon, de ezért a pár pillanatért érdemes élni. Ugyanakkor egy hang suttog a fülébe, igen, a Kísértőé, hogy úgy sincs más választása, mint megtenni azt a végzetes lépést, hiszen előle elfogyott az út, és visszafelé sincs, de ekkor, feltekint az égre, és ekkor megpillantja Őt, aki komoly, szép arccal figyeli őt, és igen, a karját nyújtja felé...

Még mindig elég kába volt, amikor letáboroztak és lakmározni kezdtek. Egyrészt azért, mert ilyen nagy ijedtségre legjobban esik pár jó falat, másrészt pedig ezeknél a beduinoknál nem volt olyan sérülés, amit ne gyógyított volna a jó étel. Ezért aztán gyorsan le is vágtak egy birkát, és nyársra húzták, rövidesen pedig ínycsiklandozó illatok szálltak az ég felé. Útitársai nem is állhatták, és lassanként a tábortűz köré gyűltek, és cuppantgatva adtak hangot annak, hogy alig várják, hogy a hús kellően átsüljön. Őt azonban inkább zavarták az illatok, és elhúzódott a tűztől, úgyhogy a többiek most már tényleg aggódva tekintgettek feléje, mert ezeknél az embereknél, ha valaki nem kívánta a húst, az annak a jele volt, hogy valami nagyon komoly baja van. Nem is állhatta sokáig a többiek pillantásait, és inkább félrevonult, jelen állapotában szüksége volt a magányra. Alig kőhajításnyira a tábortól egy forrásra akadt, a partján egy fügefa állt, és miután szomját oltotta a hűs vízzel, leült a fa alá. Az elmúlt órák minden történése ott kavargott a fejében. Azok is, amelyekről számot tudott adni, és azok is, amelyeket nem tudott hova tenni. Kérdések, kérdések és kérdések, amelyekre magának kell megtalálnia a vála-szokat, mert ezek a kérdések nem olyanok, amelyeket a tudatlan diák feltesz tudós tanítójának, hanem ezekre egy férfi akár egész életén át is keresheti a válaszokat. Mert ezek a válaszok ott vannak bennünk, és csak az évek múlásával lelhetünk rá a válaszokra, ahogy mindinkább megismerjük magunkat. Ő azért indult el Jeruzsálemből Damaszkuszba a Tanács jóváhagyásával, hogy felkutassa és minden rendelkezésére álló eszközzel üldözze Jézus követőit, mert meggyőződése volt, hogy ez az a fekély, amit ki kell vágni, mielőtt még elhatalmasodik a zsidóság testén. Vajon, igaza volt-e, amikor így gondolkodott, és egyáltalán, az ő gondolata volt-e ez, vagy valakik csak úgy sugallták neki? Mikor megvizsgálta elméjét, rá kellett döbbennie, hogy a válasz mindkét kérdésre nem. Jézus követői nem ellenségei a zsidóság vallásának, hiszen nem ők üldözik a zsidóságot, hanem a zsidóság üldözi őket, és ez a gondolat nem az övé, hanem mások sugalmazták neki. Kihasználták az ifjúság tüzét, amely benne lobogott és tetteket követelt, és rámutattak azokra, akik ellenségei a zsidóság ügyének, a kiválasztott népnek, és ezért üldözni kell őket. Ő pedig azóta kíméletlen üldözője lett ennek az eretnekségnek, és még a kétkedés csírája se fogant meg a fejében. Egészen máig! Arra gondolt, hogy mennyi hozzá hasonló tapasztalatlan fiatalember lelkesedését használták ki, akiket pusztán a fiatalság heve sodort bele jó és rossz ügybe egyaránt. Tudta, hogy folytatni fogja útját, és elmegy Damaszkuszba, de nem azért, amiért elindult Jeruzsálemból.

Juhász Attila versei*


(Pulzus)

Szívverésemnél
hétszer lassabb a tenger
kavicszenéje.

(Ág)

Az első levél
s egy száraz még tavalyról.
Kifeslik az ősz.

holdtölte ithakában

hullámok elnyugvó éggyűrűk
kavicsarcokon
alig rezdül a fény

szavak után merülsz
csapódnak törnek
üres áramuk elragad s kivet

hideg lett
befalaz a szobor
semmibe tűnő tekintete

behegedt tükörben vágytalan mosoly
kikötött testek csattanása
ma veled virraszt az ősz

(Csúcsok közt)

Fordított sziklák
Tépőfoga. Üresre
tátott öbölben
mozdulatlan szigetek
úsznak a ragyogásba.

(kifordul)

magányra eszmél.
a felhasított csöndből
kifordul az ég
sápadt hidege. elrejt
az ég: üres megváltás

majdnem nyugodt

majdnem nyugodt
majdnem boldog is
tud már szinte minden fontosat
szót ért majd mindenkivel
álmából csak egyszer riad
s majdnem örül az új napnak is
majdnem a nyár nagy lovagja
majdnem érti mért van így
majdnem nyugodt

töredék

lassú sorokban keresi vissza
a kiégett napot. rendre
újrakezdi eredménytelen. nyugalmat színlel
s jobbik énjén is

fogást keres. elgyötört szavak
tetemén a hiány apró
rezdülése játszik. mély csend
lüktet csupán az alvó
kedves őrli fogai közt
az álmot. másként lélek
se rezdül. kétfelől tompa
ritmust szaggat a hideg

amint az ajtó résnyire
magától visszanyílik. a betűkkel
végül eltűnik minden szó.
akkor lebegni kezd és

zuhanni s megadja magát
az üres látomásnak

zárlat

aztán reszketni kezd a
kéz kézben a teleírt
lapok. megszólal géphangon az
úr s a kihűlő

fények közé bezár. jelére
magával ránt az út
sikong vonaglik a föld
alá rohan s váratlan

megáll. egymás mellett elnéz
a sok védtelen arcukon
gyors betűk hada vonul
át. akkor valami felzúg

s darabig minden vele
pulzál. beleborzong a bilincsek
közé fogott fémgerinc rajta
üres kapaszkodó leng ragacsos

fémhurok. mellettem állsz mellettem
ülsz fürkésző hiányod rajtakap
amint az üvegen túl
tovább kereslek. elárvult szavakat

gyűröget a gyors csend
s hideggel telik fel
míg érleli az egyszerű
híreket. és szól az

úr megint. rándít egyet
rajtunk s egymáshoz taszít.
az érdes ezüstön szétrajzanak
a riadt kéznyomok. feldübörög

kint a sötét s
a falak rideg ereiben
meggyűlve zúdul tovább. azután
új fény ölel egybe

s míg szorítása egyre
ernyed kint s bent
jeltelen arcokat sodor magával
a lassulás. még két

stáció és elenged végleg
a nap édentől keletre
a kifáradt egek. már
nem ismerem a jövőt

bál után

végül kisétál a hajnali
kertbe. a csendben gépzene
foszlánya száll és süketek
kiáltozása. nimfák ezüst futásán

a sétaút meg-megcsikordul. színes
kis tócsákat löttyint lábuk
elé a hold s
maradék csillámokkal száll alá

a tükrök ráncain sisteregve
játszik lebeg. várni kell.
a kapu sötétjéből aztán
nevét kiáltják s kurta
káromlásokat. szeme lassan szokja
az élettelen derengést. nem
tudja mit hiányol. fázni
kezd. kisétál a kertből

hajnali arckép

a homlok kereszthosszat
kettéválik hőálló üveg
hidegében kiürül az
álom lassan felnyög
a fehér nap
kapujában

Impressziók: a tér

(gyermek) (csend)
szélhordta szemét csontot terem a
közt galambraj keresgél tér s cserépdarabokat
kiált egy gyermek két rengés között
s nagyot tapsol az égbe fémkereső sikongat
zúgnak s rögtön vissza is s pár perc élettelen csend

(galambok) (erek)
szélhordta szemét két rengés közt a
csikkek s morzsák közt népes repedésbe egy galamb
galambraj tapsra rendre visszaszáll
gyors kört tesznek fenn s rögtön színeit váltva forog
a maradékra csapnak keresgél az üres mederben

(légkalapács) (tér)
légkalapács sem csupa repedés
ijeszti el a népes a régi tér egy galamb
galambrajt vissza- forog színeit
zúdulnak s keresgélnek váltva s keresi amit
tovább a tér túlfelén a föld terem ilyenkor

(hegek)
ég s föld megremeg
hogy kincskeresés indul
a nagy gépekkel
hegeket rajzol a tér
arcán a légkalapács
Jelenetek egy beszélgetésből

(üveglap)

Kívül egy torzó figyel:
hideg fényű maszk. Darabig
együtt tátog: mímelve olvassa
át az üres formákat,

aztán elijeszti a viaszmosoly,
az elfáradt lebegés. Míg
az éjbe porlad, szeme
ráég az üvegre: onnan

már egyedül nézik tovább
a széttartó képeket: fehér
drapériák között a boncolás
finom gesztusait. Nemsoká menni

kell. A lassú kelyhekből
elfogy a láng, a
vér. A tükör mélyén
halk kattanás

(díszkövek)

Vaskos táblák
közé zárul a véletlen
tükör Páranyom oszlik kívül
már lélek se jár
Nyálkás díszkövekre részvétlen fényt
szitál az éj A
maradék szavakon átsüt a
fagy s kétfelé tereli
az egybekoppanó lépteket Siet

az utca csupa színtelen
töredék

(nyugalom)

a gép könnyedén
visszafordul s készséges közönnyel
rohan megnyíló éjbe hideg

húsba hatol s szemlélni
ormótlan árnyakat vetít az
üres csóvák köré a
csupasz hold delejétől üveglap

óvja s lélegzet dérharmata
áttetsző homály hagyja férkőzzék
csendjébe a csend siet
pihenni pórusain a mámor

hűvöse felszivárog

* 1961-ben született, magyar szakos tanár. A győri Révai Miklós Gimnáziumban tanít. Versei közel 20 éve jelennek meg. Önálló kötete 2001-ben a Kortárs Kiadó gondozásában jelent meg Hidegláz címmel. Az Alföldben és a Tiszatájban publikál recenziókat.

 

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

Duba Gyula - Mint vagyunk, ha nem vagyunk?! Gondolatok irodalmunk történetéről

(Fónod Zoltán: Számadás. Madách-Posonium, Pozsony 2003)

Munkámat úgy kezdtem volna, hogy kijelentem: régóta meddő vitát folytattunk, van-e hazai – csehszlovákiai –, szlovákiai – magyar irodalom vagy nincs? Aztán lemondtam ilyen kezdésről, a kérdés felvetése elhibázott és értelmetlen. Mert azt is kérdezhetnénk: van-e szlovákiai magyarság? Egyrészt hogyne lenne, másrészt mi módon lehet, amikor egész nemzet él belőlünk a Kárpát-medencében? De a tervezett kezdőmondat másképp sem lenne igaz! A kérdésről nem folyik év-tizedes vita, néha alkalomadtán felmerül, nőni kezd, mint a színes szappanbuborék, majd elpukkad úgyszintén. Másrészt amikor valóban vitatkozunk, semmiképpen sem meddőn és haszontalanul, mert a legsajátabb létünket, regionális közösségi sorsunkat érintjük. (Emlékezünk Koncsol László egykori vitaírásának a címére: Miért van, ha nincs...?) A témáról való beszéd tehát nem felesleges. Címünk parafrázisaként olyan könnyednek tűnő, mégis mélyértelmű kérdésre ad lehetőséget, hogy miért ne lennénk, ha vagyunk?!

Célom nem az, hogy a kérdésre választ keressek, megoldást javalljak. Közvetve Fónod Zoltán új, irodalomtörténeti munkájában, a Számvetésben keresek hozzá támpontokat. A válaszadás korántsem egyszerű. A témában minden pro és kontra vélemény valós tényekre hivatkozhat. Az álláspontok közös nevezőjét nem matematikai tételként érhetjük tetten, hanem inkább személyes tapasztalásként és létfilozófiai bölcsességként. Fónod irodalomtörténeti munkássága ilyen természetű történelemszemléletet támogat. Jólesőn állapíthatjuk meg, hogy munkássága minőségileg beérik, mind gondolatgazdagabb és eredményesebb. Problémaérzékeny-sége is jeles. Ő írta nálunk – Csanda Sándor tanulmánygyűjteményét is számba véve – az első és ez ideig egyetlen Fábry-monográfiát, amely alapozónak tekinthető. Üzenet című munkája az első köztársaság korabeli „szlovenszkói magyar irodalom”-ról ad részletes és összegező jellegű képet. E téren Turczel Lajos egyedülálló „mezsgyeszántása” és Csanda Sándor tudós szorgalommal gyűjtött adatbázisai jelenthették az alapozást. Különösen Turczel volt, aki írásbeliségünk-szellemiségünk „gyökérzetének” minőségeit és morális életfunkcióit, a szlovákiai magyarság genezisét történeti érvénnyel tárta fel. De Szeberényi Zoltán kétkötetes portrésorozatát is ide számítjuk, irodalomtörténetünk szintéziskísérletének némileg lazább műfajban, de nem kevesebb igénnyel. Fónod Zoltán célkitűzése azért érdemel fokozott figyelmet, mert a második világháborút követő, újraszülető irodalmunk története, az eddig kialakult széles körű társadalomszociológiai, művészetelméleti és kritikai háttér ellenére vagy éppen ennek okán hiteles megfogalmazásra vár. Lassan évszázados fába vágta fejszéjét, mégha a vizsgált törzs ennek második fele is, első fele az Üzenetben! Bonyolult irodalmi folyamatot elemez, anyagát elsősorban nem korszakolásának módja s kevésbé a nemzedékek egymást követő rendje jellemzi, hanem magának a történelmi jelenlétnek a minősége, benső önazonossága, időtlen érvénye!

Munkája nehézségei ebből adódnak. Aztán még abból, hogy állandóan és ellentétek közt változó, gyakran önellentmondásokkal gyötrődő, élő anyaggal dolgozik. Képlékeny masszával, amely a száguldó idő és a vasmarkú történelem szorításában és az európai „kozmikus” lökések ütéseire úgy alakul, mint a felhevített fém, hogy megszilárdulva, egyre edzettebb legyen. De az sem okoz kevesebb problémát, hogy múltunk képe – kisebbségi történelmünk – máig nincs teljes terjedelmében, egységesen feldolgozva. Múltunkkal furcsán bajban vagyunk! Sokat be-szélünk és írunk róla, emlegetjük, közírásunkban mítosszá vált fogalmai mindennaposak, a napi publicisztika bőven szellőzteti őket, gyakoriak a hírközlésben, mindennapi gondolkodásunkban is jelen vannak. A sorsélmények vállalásával és sajátos történeti szempontjainkkal megírt, hiteles képünk azonban nincs róla. Nevezetesen olyan munka, melyben a tudományos hűség mellé a sajátosság hitelessége járul. Mintha a háború kettévágta volna történelmünket. A visszacsatolással összekuszálódik, s ami azt követi, még tragikusabb, mint az előzményei voltak. Janics Kálmán A hontalanság évei című könyve, Gyönyör József munkái, majd Vadkerty Katalin kisebbségi „hármaskönyve”, a művek adatbősége és kutatói alapossága lehetőséget nyújt a tények tovább gondolására, nemzetközi jelenségekkel való szembesítésére és olyan összegezés kimunkálására, amely létfilozófiájában is hiteles képét nyújtja elmúlt (majdnem) évszázadunknak.

Fónod kötete első munkájában, a Sorskérdéseink keresztútjain című esszéjében eredményesen valósítja meg a kívánt történelemszemléletet. Az írás tömörsége mellett sokszínű és adatgazdag, tényei sokoldalúan és árnyaltan egészítik ki egymást. Emellett állandóan érezzük benne a morális állásfoglalást, a történész értékelő igazságérzetét. Bennfentes a dolgában, anyagát jól ismeri, mert megélte, tapasztalatai és a korábban homályban rejtőző jelenségek elemzéséhez forrásaiban támpontokat és kiegészítő felismeréseket keresett. Közvetve bizonyítja, hogy a háború utáni békerendezésnek a szlovákiai magyarságot érintő „csatározásai” mintegy az egész új Európa-teremtés szűk keresztmetszetét adják, metaforikus meg-jelenítései lehetnének. De az irodalmi újraszületéssel kapcsolatos viszonya is hasonló! Mindvégig átélt fejlődéssel foglalkozik. Anyagát onnan „tudja”, hogy átélte, együtt eszmélt, nőtt és fejlődött a szlovákiai magyar irodalommal, mondhatnánk, a szigorú „önszemlélet” avatottságával és hitelességével vizsgálhatja! Ez a történetírás elhivatottságát és létigazságait (is) keresi, ezért gyakran kénytelen egy-szerre személyes és tárgyilagos lenni. A legigazabb a megélt igazság, ugyanakkor azonban a legnehezebben rögzíthető. Irodalmunknak – magunknak is – minden oka meglenne, hogy történelmünkkel szemben elfogult legyen. Hogy csak a sérelmeit hangoztassa! Komoly teljesítménynek számít, ha mégis képes tárgyilagos maradni. Fónod képes rá, szerencsénkre! Elemzéséből elénk tárul – amit ösztönösen talán tudunk is, mert állandóan érzünk vagy sejtünk –, hogy sorskérdéseink és irodalmunk fejlődése mennyire a mindenkori állampolitika függvénye. Már az első köztársaság megalakulásakor nyilvánvalóvá vált a demokráciában a nemzetállami eszme hegemóniája és a kisebbségek másodrendűsége. Furcsa ellentmondás állhat így elő: a többség úgy érezheti, hogy a kisebbség talán túl sok jogot kapott, míg a kisebbség azt vallja, mindez kevés! A csehszlovák demokráciában a cseh ország-rész fensőbbségét egész Szlovákia érezhette. Ennek az aránytalanságnak a – magyarokkal és németekkel szembeni – hisztérikus felfokozódása egyenesen döbbenetes.
Amely történelmi kataklizma egyben mai történelemszemléletünk és irodalmi létünk meghatározója! A tragikus három esztendő történéseit jócskán feltártuk, oly értelemben már-már túlbeszéltük, hogy – mint már említettem – a mélyebb elemzés és igazságtevő összegezés még késik. Fónod tanulmánya nemcsak az akkori események és világpolitikai erők árnyalt fejlődésképét vázolja, hanem az elvi mozgatórugók, a támadó érdekek és védekező mozdulatok ütközését, a nemzetközi környezet viszonyulásának dinamikus játékát is érzékelteti. Elemzéséből kisejlik, hogy míg általában a történelem „vak erőiről” beszélünk, ezen erők nem vakok, sőt nagyon is tudatosak, csak kiszámíthatatlanok, ezért félelmetesek. S azt is megérezzük, hogy amikor sorskérdésekről és a végzetről vagy felemelkedésről szólunk, nem elvont fogalmakat vagy üres szólamokat hangoztatunk, hanem olyan élő erőket, amelyek valóban segíthetnek vagy elemésztenek. Nyilvánvalóvá válik, hogy abban az időben, az adott alkalommal mennyire eltökélt szándéka a csehszlovák demokratikus állampolitikának, hogy a magyar – és német – lakosságtól megszabaduljon. Határai felől bizonyos lehetett, ezért más kérdés, mint a tiszta nemzetállam megteremtése, a csehszlovák nemzetközösség fikciója alig érdekelte. Ebben némi nyugati megértéssel és feltétlen szovjet támogatással találkozott. S az lett a következménye, hogy Csehszlovákiával legutoljára Magyarország írta alá a békeszerződést. A tárgyalási folyamatok hátterében, mintegy menetóként Sztálin alakja áll! Fónod részletesen és hitelesen érzékelteti a korabeli magyar kormány védekező törekvéseit. A teljes szlovákiai magyarság – a németekéhez hasonló – deportálását eleve elutasítja. A kérdés ilyen rendezésében hajthatatlan. A lakosság-cserébe hosszú és kemény tárgyalások után beleegyezik, kizárólag a kölcsönösség alapján. Nem a magyar vezetés „bűne”, hogy ez nem egészen így történt! Amikor a köztársaságban megkezdődött a belső rendezés, a deportálás, a magyar diplomácia minden nemzetközi fórumon verte miatta a vészharangot. A „győztes” csehszlovák diplomáciának az európai – illetve világ – porondon aligha volt a „vesztes” magyar képviselethez fogható ellenfele! Amely ténynek, az esszé forrásai alap-ján még a „Jégtörő Február” előkészítésében is oroszlánrésze lehetett. Az 1948-as magyarországi választások után Rákosi friss országvezetőként Moszkvában járt, ahol panaszait hallgatva Sztálin a szemére vetette: „Maguk miért hallgatnak ez ügyben? Milyen nemzeti párt az önöké, ha mindezt eltűrik?” Bizony hátborzongatóak a kisebbségi sors esélyei! Mert tudjuk, korábban mint biztatta Sztálin Benešt tervei keresztülvitelében, azon véleménye is ismert, amellyel a magyar kisebbségi problémákat „vagonkérdésnek” minősítette. Döbbenetes, ahogy a diktátor változik. Persze, nem lelkileg, erkölcsben és megértésben, hanem taktizálásban és politikai retorikájában! De a politikai világszínpad drámái sem kevésbé lélegzetelállítóak. Mert a háttérben Churchill híres-hírhedt fultoni beszéde állhat, a hidegháború kezdete! Moszkvában belátják, hogy a térségben rendet, egyetértést és kölcsönösséget kell teremteni. Beneš terveit világpolitikai szükségszerűség söpörte le az európai eszmék színpadáról... A Jégtörő Február metaforát azonban ne dobjuk el egészen! Keserű ízeit régen megéreztük, mégis választóvonal lett történelmünkben. Jóleső mezsgyekő az idő ugarán, bár a hozzá tapadó érzéseket, netán a hála gesztusát már régen megkoptatta és kifakította a múló idő...

A képből azonban így is kidomborodik valóságszemléletünk alapozó minősége. Oly kérlelhetetlen csehszlovák törekvés, az európai békerendeződés egyik jellegzetesen sziszifuszi küzdelmét jelenthette, hogy népünk sorsélményévé vált, és irodalmunk alapérzését, mintegy a „lelkületét” is meghatározta. Míg az első köztársaság fiataljainak, Fábry–Győry–Szalatnai nemzedékének osztályrészül jutott, hogy átéljék és megválaszolják a hazavesztéssel járó tragikus kérdéseket, kialakítva a hiteles és humánus magatartásukat, addig nemzedékemnek – a mai het-veneseknek – a jogfosztottság állapotának a megtapasztalása jutott. Az új történelmi – s demokratikus – helyzetben ennek eszmei abszurditása csak a holokausztot előidéző faji ideával vethető össze! A fiatalok a szó szoros értelmében átélték a háború utáni évek hatalmas történelmi metamorfózisát, amely végül kettéosztotta Európát, és új világállapotban kellett kialakítani magatartásukat, humánus identitást keresve, tanulságaik hiteles látleletét fogalmazva. Innen közösségi elkötelezettségük és erkölcsi minőségeik, érzékenységük és igazságérzetük, melyet formálódó történelemszemléletünk sem nélkülözhetett. A fizikai és szellemi kataklizmából következik írásbeliségünk tragikumérzete és drámaérzékenysége, a sorsélmények iránti fogékonysága és az a belső nyugtalanság, amellyel megsejti gyakran körülötte ólálkodó végzetét! Mindezek hátterében pedig olyan politikai közeg és szociológiai erőrendszer áll, amely mintegy ösztöneiben és többségi fölényében el-utasító természetű, s amelynek a lényegét annak idején Hubert Ripka külkereskedelmi miniszter fogalmazta meg: „A magyar kisebbség létszámát csökkenteni kell, úgy kell széttördelni a csehszlovákiai magyarságot, hogy veszítse el nemzeti kompaktságát. Ha a legrosszabb esetben is 280 000 német marad nálunk, az nem lesz annyira veszélyes számunkra, mint 200 000 magyar Dél-Szlovákiában.”
* * *
Fónod a továbbiakban olyan elméleti kérdésekkel foglalkozik, amelyek irodalmunk fejlődésével való összefüggését a történetírásnak tisztáznia kell. Ezek identitásunk és irodalomtudatunk meghatározó kérdései. A nemzeti irodalmak, nagy nyelvek szellemi képviselete ritkán tesz fel hasonló kérdéseket, történelmi folyamatossága biztonságában nincs rájuk szüksége. A kisebbségi irodalomnak azonban fel kell tennie őket és fel is tette, amikor olyan szintre ért, hogy elvontan és elméleti értelemben foglalkozhatott létfeltételeivel. A kérdéskör fokozatait Fónod jó érzékkel rangsorolja. Megállapítja, hogy kezdetben szinte minden az előző fejezetben érzékeltetett történelmi helyzetből, a többséget megtestesítő államhatalom és a kisebbségi fegyelem és sorsvállalás dinamikus szembesüléséből következett. Ennek az állapotnak a történései határozták meg a szlovákiai magyar lelkiségnek, a közösségi tudatnak és tudatalattinak az alapvonásait. Ebből lettek a célok és ösztönök, a vágyak és illúziók, a megrokkantság és élni vágyás, a dac és lemondás. S mindenekelőtt a magyar sors vállalása, íróinknál a kezdeti szegényesség és a hűségre hajló íráskényszer. Minden mély történelmi élmény tudati értékké változik. Amire a sors tanít meg, nem feledjük! Ilyen kényszer nehezen tűr más értékelő kategóriát, csak ami belőle következik: az önvédelem tudatosult magatartását!
Olyan Ügy lesz ebből a léthelyzetből, olyan közösségi tudat és érdek, amely belső együttérzésre kötelez. A kisebbségi szolidaritás megértő természetű. A szerző a továbbiakban felvázolja a „néma évek” irodalmi-szellemi közegét. Kiderül, hogy a kor nem volt néma, csak a hangja gyenge és hozzáférhetetlen. A politika atrocitásai ellen részben a régió (Fábry, Szalatnai, Peéry), másrészt a magyarországi sajtó emelte fel szavát. A védekező érvelés legmeggyőzőbben a Vádlott megszólalban összegeződik. Közben azonban annak is a tanúi vagyunk, hogyan őrlődik fel a gondolati ellenállás és szóródik szét a még itt lévő szellemi elit, s végül, az új helyzetben mint lép színre, ami megmaradt, s a jelentkező új, mint emeli fel fejét, amikor eljön az ideje, hogy önmagára ébredjen. Mire újjászületik az írásbeliség, az emlékezés és a közlés, a múltfeltárás felszínre hozza a „néma” korszak panaszos, segélykérő jelzéseit, az önszerveződés hiányát s embrióit. A „hontalanság és a világon kívüli állapot” élményének a szüleményeit, Csontos Vilmos, Gyurcsó István, Rácz Olivér és mások korabeli verseit, az eltávozottak (Jócsik Lajos, Kövesdi László) hangját. Fónod erénye, hogy jó érzékkel válogatja példáit-idézeteit, olyan szövegkörnyezetbe ágyazva őket, amely a már említett történészi valóság- és igazságérzet pecsétjét viseli. A szó nemes értelmében vett szellemi önvizsgálat! Az infernóból újjáéledő kisebbségi gondolkozás ösztönösen, vidéki színvonaltalanságból, gyorstalpaló szellemi műhelyek munkájából és a felvállalt ideológiai eszmények zűrzavarából buzgott elő, a tudás mélységét alig mutatva és a kor hordalékát bőven sodorva magával: a formálódó közösség szellemi pubertása! Az indulás képe felfedi a káosz mélységét: néhány alkalmazkodó túlélő, hangos fiatal titánok, általános eszmei kényszer! A vegyes értékű és ösztönös kohóban lapok, könykiadás és népi kultúraszerveződés születnek, egyetlen közös pozitívumuk az önazonosság keresése és megfogalmazása. Az irodalom sem bújhat ki bőréből, s nem is akar, mert nem menekülhet! Társadalmi traumák és fellobbanások formál-ják és püfölik, mint gőzkalapács az izzó fémet. Pártkongresszusok, majd a magyar ötvenhat kisugárzása közben önállósul, hogy feltehesse alapkérdéseit: helyzetéből adódó kötődéseit!

Az anyanyelv okán elidegeníthetetlen része az egyetemes magyar irodalomnak, ám helyzete okán része a csehszlovák társadalomnak és irodalmi kontextusába is beletartozik. Ennek a „kettős kötődésnek” a vitái és szellemi lecsapódása önmagukban is érdekesek lehetnek: közép-európai érvényű kulturális dilemmát fe-szegetnek! A politikai társadalomközpontúság törvénnyé avatja a hazai kontextust, a történelmi és nyelvi meghatározottság energiái a nemzeti azonosság felé törek-szenek. Az inkább érzett, mint elméletileg tisztázott rezümé salamoni döntést szült: a kisebbségi irodalom társadalmi kötődésétől nem szabadulhat, nemzeti irodalmával pedig nem azonosulhat maradéktalanul. Marad tehát valamiféle köztes lét, a „hídszerep” vagy a „híd önmagunkban”, azonosulás léte determinációval és a sors-szerűséggel (nem a sorstalansággal!), higgadt önmagára ébredés! Majd néhány év-tizedes fejlődést, nemzedéki gyarapodást követően, már-már végzetszerűen felmerül a nagy dilemma: van-e szlovákiai magyar irodalom vagy nincs?! A kérdés akár akadémikusnak tűnhetne fel, ám annál sokkal mélyebb. Arra a helyzeti csapdára utal, amely mindnyájunkat fogva tart, s amelyhez nemcsak hozzászoktunk, hanem a „benne-lét” sajátosságot, szellemi értékeket és gondolati teljesítményeket is eredményezett. Mindenekelőtt a felismert bizonyosságot: számunkra a kétféle kötődés nem ellentmondásos tájékozódást, problematikus értékrendet és irányvesztést jelentett, hanem olyan sajátosságot, amely eredetiséget és különösséget adhat műveinknek. Amely nem „se hús, se hal” érték, sem a kettévágott gordiuszi csomó metaforája, hanem morális és esztétikai egység, mely sajátos érzékenységre utal. A művek pedig eredetien képviselik és örökítik meg a (magyar) emberi sors hazai változatát. Érdemben kiegészítik annak az egyetemességnek a történelmi és regionális tagolódását, melynek alapja az anyanyelv és a történelem, a nemzeti öntudat és etnikai identitás. S amely talán, éppen tagolódása okán lehet gazdagabb és teljesebb!

A gondolattal bővebben kell foglalkoznunk. Nevezetesen azért, mert az információk forradalmát éljük, amihez a felvázolt állapotnak köze lehet. Életünk új intenzív légköre a tények cseréje és a hírközlés, az ismeretek közege olyan valóság, amely kínálja magát és körülfog, látatlanul és láthatatlanul is birtokol, megragad és nem ereszt. Minden, a valóságról szóló ismeret információ, aktív érték, anyagiasítható jelenség. Nemcsak tárgyias és ténybeli információk vannak, gazdasági- és hadititkok, politikai döntések és tőzsdemanipulációk, netán lóversenyi „fülesek”, hanem szellemiek is! Lelkiállapotok és életminőségek, a kulturális köz-érzet értékei, szenvedély és indulat kifejeződései, intuíciós játékok és érzéskitörések, az ember – nép, nemzet – ösztönéletéről és tudatvilágáról szóló információk. Alighanem nem kevésbé fontosak, mint az ismeretelméleti vagy ténybeli termé-szetűek. Átadásuk, tudomásulvételük és hasznosításuk valamiféle új érzékenységet jelenthet! A megértés és tudomásulvétel képességét. Ennek a minőségnek a megteremtésében a kisebbségi irodalmak hatékonyan gazdagítják az egyetemes magyar nemzettudatot! Nem hídszerep ez már, több annál! Szándéka nem a közelítés, hanem a befogadás! Értékközvetítés, melynek során a másság érzékelése a „sajátos-ság méltóságára” épül, belőle adódik. Annak a minőségnek az eredménye, azon fogalom függvénye, melynek az erdélyi Gáll Ernő Pandorra visszatérése című böl-cseleti munkáját szentelte, s melyben a kisebbségi attitűd tudati és érzelmi alapjait kutatta. Ilyen információközvetítésnek pedig az lehetne az eredménye, hogy a magyar nemzettudat képes megismerni és átérezni a Kárpát-medencei változások mélységét, a demokrácia jegyében alakuló új szellemiségének összetevőit, morális és etnikai minőségeit, a néplélek történelmi metamorfózisát, mely lejátszódik a harmadik évezred és a huszonegyedik század elején. Talán nem értékelem túl lehetőségeinket, ha úgy vélem, hogy ilyen magyar szellemiség, maradéktalanul az európai eszmekör része, ismeretei és érzékenysége folytán képes „átérezni” a közép-európai kölcsönösség történelmi tapasztalatait, és nemes elhivatottságra tehetne alkalmassá bennünket!

Az irodalomtörténet-írás az írásbeliség korszakolását feltételezi. Esetünkben némileg talán akadémikus kívánalomnak tűnhet fel, de közelről sem az. Bár az okoskodásra és fontoskodásra is okot adhat, néha akár „túlfecseghetik”, ám jelentősége komoly és mélyértelmű. Egy-egy irodalmi korszak, mint behatárolt időszelet az adott irodalom lehetőségeit, fejlődése okait vagy nehézségeit, szellemi célkitűzéseit és mondanivalójának motivációját (is) tartalmazza. A korszakolás irodalmunk régi gondja, annak jele, hogy önmaga léte, esélyei és küldetése felett hatékonyan töpreng. Ami azért jelentős, mert hiszen amit eddig elmondtunk róla, környezete determinálta szükségszerűség és helykereső ösztönösség! Amikor önmagát vizsgálja, tanulságokat von le múltjából és szabadságra éhesen kutatja jövője esélyeit, igen, ez már az önálló irodalomhoz méltó szárnyalás jele.

Az első korszakolást, mint annyi mást, Fábry Zoltán végezte. Az 1948 után induló irodalmunkat „Harmadvirágzásnak” nevezte. Ma némi kétellyel kérdezhetnénk: miért virágzás? A metaforában benne Fábry romantizmusa, de reális reménye is! Ami virágzik, már megél s egyszer majd gyümölcsöt terem. A fogalom hiteles, valóban termékeny korszakot szimbolizál. De vajon meddig terjed, mely nemzedékek tartooznak még bele? Mert azért látni kell, hogy az idő némileg meghaladta. Az első, az alapozó nemzedék, a mai hetvenesek mindenképp része. De a második is, a „nyolcak”, sőt módjával még a harmadik is, az „egyszeműek”. Mintha még ők is magukban éreznék a sorsvállalás és az „önteremtés” kényszerét, melyek a korszak célirányosságát és érzelmi törvényét jelentették, bár számukra az idő, szélesebb körű műveltségük és alaposabb irodalmi tájékozottságuk folytán gazdagabb esztétikai kísérletezőkedvet hozott. Már nem személyes emlékként tudtak a történelmi kataklizmákról, de emlékét a hagyományok és családi környezetük még őrizték. Aztán az utánuk következők, az „iródiások” és őket követők mintha „kibújtak volna” a történelem, „csapdájából”, bár „génjeikben” alighanem tovább él, hi-szen mindennapi tapasztalataik gyakran emlékeztetik rá, emlékét aligha mellőzhetik.

Fónod, figyelembe véve a kor sugallatát és az idő kényszerítő erejét, elfogadhatóan négy korszakra osztja irodalmunk fél évszázadát:
a/ Az ellentmondások korszaka (1948–1957);
b/ Útkeresés – a klasszikus és modern örökség vállalása (1958–1969);
c/ „Új érzékenység” – avantgárd és posztmodern kísérletek (1970–1990);
d/ Korforduló (irodalmunk 1990 után).

A korszakolás mögött érezni a társadalmi mozgást, a történelmi feltételek változását és a kisebbségi kultúra gazdagodását. A korszakok megnevezése átvitt értelmű. Az ellentmondások lét és nemlét kölcsönviszonyát, jog és törvény hiányának és megjelenésének bonyolultságát, az irodalom önmagára döbbenésének idejét jelenthetik. Az útkeresés a közéleti felívelés és születő önvizsgálat, a bővülő szabadságérzet korszakát. Az érzékenység az egyetemes tájékozódás és világba tárulkozás ívét, a személyiség felszabadulását, hatvannyolc kiszabadította a palack-ból a szellemet, a konszolidáció sem képes már visszaszorítani. A korforduló pedig azt jelzi, hogy a társadalom kereke elmozdult, minden ellenkezőjére fordult. A szerző azonban helyesen látja, hogy irodalmunk már jó ideje előkészítette, sőt megtette a maga „fordulatát”, további fejlődésében alig valami, vagy éppen semmi nem változott!

De a korszakolás rendje mást is mutat, sajátosan eredeti jelenséget: irodalomtörténetünk egyetlen félszázados jelen idő tükre! Összefolynak korszakai, fokozatosan mindahány egyidejűen jelen van! A kezdet emlékként, folytatása élő anyagként s a közelmúlt a jelennel bonyolult jövőként! Rendhagyó, a maga módján rendkívüli irodalomtörténet! A múló idő alig emészt el valamit is, mintha kevés szerepe lenne. Nem öregít s nem borítja feledésbe a tegnapot, s a holnapnak sem kölcsönöz csalóka fényeket. Realista idő! A múlt alakjai pedig visszajárnak, árnyai köröttünk lengenek. Valahogy mindig jelen! Megszoktuk, s bizonyára úgy van rendjén, hogy az irodalomtörténet, akár a nemzet története századokról, akár ezred-évekről szól, hihetetlen és romantikus tényeket bányászva ki az idő mélyéről, csodás fénybe vagy a kárhozat sötétségébe borítva a múltat, s befejezésül, mintegy a jelentéktelen pillanat függelékeként a jelenről is szó esik, néhány rövid sor szól kiemelkedő alkotóiról-képviselőiről. A mi történetünkben viszont együtt a kezdet és a „vég”, valamiféle kaotikus bugyorba hányva nyüzsög a tegnap és a holnap, néha szinte már úgy tűnik fel, hogy minden elmúlt s mégis minden jelen van, zűrzavaros egyidejűség. Kassák Lajos Egy ember élete című munkájának címét parafrazálva mondhatnánk: egy irodalom élete! De hihetetlen módon mégis történelem! Azzá teszi a végtelen sok tapasztalat és rengeteg változás, ami belefér. Nem az idő hossza, az évek teszik azzá, emberi minőségének a súlya avatja történelemmé, a mi időnk valóban történelmi idő! A történelem valahogy a megléttel van rokoni vi-szonyban, egzisztenciális jelenség, s nálunk ez, múltunk tanúsága alapján ítélve, kulcskérdés. S eredményei?! Az ellentmondások korától a korfordulóig eltelt évtizedek oly tartalmasak és termékenyek, hogy más helyzetben talán évszázadok kellettek volna mindehhez. Ne becsüljük le a jelenséget, hogy irodalmunk egén láthatóan jelen van a múlt és a jelen! Általa az idő természetének titkaihoz juthatunk közelebb, mely jelenséggel az író mindig is hadakozott! Oly élményünk lehet ez, amelyet más korok más helyeken, bár a miénktől talán termékenyebbek, mégis nélkülöztek. Amennyiben képesek vagyunk értékelni tanulságait, felismerjük és rögzítjük rendkívüliségét, egészen sajátos gondolatrendszert és közép-európai szellemi minőséget alapozhatunk. Persze, abban az esetben, ha van érzékünk a sajátosság esztétikai értéke iránt, és meggyőződésünk, hogy az emberi sors esélyei és buktatói, a közösségi lét tapasztalatai és az emlékezésként dolgozó múlterők a művészi alkotómunka szilárd alapját képezik.

Múltunk jelenidősége a történetíró munkáját inkább nehezíti, mintsem megkönnyítené. Minden jelenlét tényt jelent, tudomásulvételhez ad jogot. Ebben látjuk okát, hogy Fónod a nemzedékek taglalásakor névsorolvasás-szerűen említ mindenkit, és a bolyból részletesebb ismertetéssel emeli ki a jelentősebbeket. A lénye-gében „élő” irodalom történeti számbavételekor félrevezető lehetne megbontani az összképet, nem a „kicsi, de a miénk” elve alapján kívánatos a teljesség, hanem mert az egész sem sok! Az élő anyagban valamiféle funkciót tölt be minden elem. Az időbeni fejlődés értékrendjét azonban olyan törvénnyé kell tenni, amely minőségi irányba mutat. Nehezebb munka lesz, mint a korszakolás. Mert kritikai éle mellett elvontabb: az esztétikai érték meghatározása és bizonyítása, a fejlődési irányok kijelölése művészetfilozófiai tett! E téren sok a tennivaló. Az irodalmi közírásban, az elméleti és kritikai szövegekben oly sokrétű a zűrzavar, oly tökéletes nyelvezetük fogalmi és kifejezésbeli tisztázatlansága, amilyen csak lehet. A korszakváltás lecsapódása és a nemzedéki valóságszemlélet ellentmondásai félrevezető kényszerhelyzeteket és igazságtalan elfogultságokat teremtettek. Szembeállították például az esztétikai igényt és az etikai értéket, vagy ahogy Fónod némileg másképp fogalmazva látja: „Az a szemlélet, miszerint az irodalom a léttel való párbe-széd lehetősége, tehertétellé vált... veszedelmes, ha az irodalomkritikában és az irodalomtörténetben (!) olyan szempontok jutnak kizárólagos helyzetbe, amelyek túlhangsúlyozzák az irodalom autonómiáját, céltalan kalandozásait, s ugyanakkor bagatellizálják azokat az alkotásokat, amelyek a nemzet sorsa iránt érzett felelősséggel íródtak, és magas művészi színvonalat képviselnek.” Pontos, irodalmunkra szabott észrevétel! Helyzetünk alapvonását tükrözi: kötöttségeink és vágyaink ellentmondásait, valóságérzetünk realizmusát és képzeletünk szárnyalásának diszharmóniáját, felelősségtudatunk és játékkedvünk, földközelségünk és kísérletező hajlamaink szembenállását. Az ellentmondások szembesülése során páratlan módon kilúgozódtak és megkoptak a fogalmak, puszta látszatként kiürültek. Nem is a kritika nyelvezete vált közhelyessé, hanem a gondolkodásmódja, ítéletei súlya és mélysége. A válságot az „egyidejűség” méginkább elmélyíti, a történetírásban az idő valóban nem folyamatként van jelen, hanem olyan gyűjtőedényként, melyben a korszakok megannyi irányzatából és eleméből „kotyvasztott boszorkányleves” fő. A metaforikus kép nem idegen a valóságtól, a kisebbségi léterők összessége és lecsapódásuk eredője gyakran boszorkányos szakács!

Kissé konkrétabban! Vizsgáljuk meg közelebbről a hagyományos és újító fogalompár viszonylatait! Az első inkább negatív, módjával elmarasztaló, a másik pozitív, bátorító jelentést tükröz. A hagyományos valóban már ismertet, ismétlődőt és megszokottat is jelenthet, de az újító sem feltétlenül tár fel friss minőséget. Az új minőség ismérve, a művészi élmény forrása az eredetiség és mélység, mellyel a mű megidézi az emberi létet és megjeleníti a sorsok lényegét, érzékelhetően felfedi az életjelenségek értelmét. Ahogy az új forma egyben friss pillantást ígér, az egyedi felismerést sem homályosítja el a – talán hagyományosabb – forma, mert a tartalmi eredetiség átszellemíti a szöveget. Tartalom és forma elkülönítése rég nem menő, s a művek hagyományosra vagy korszerűre „keresztelése” legtöbbször kritikusi rögeszme vagy hanyagság. Ozsvald Árpád vagy Zs. Nagy Lajos néha talán hagyományosnak tűnő lírája többet mond életünk időszerű tragikumáról és költői értelméről, mint számos posztmodernnek vélt versszöveg! A kísérletezésnek és modernségnek is megvannak a maga sémái és közhelyei. A fiatalosan modernnek hitt szövegek, talán fogalomficamaik és görögtüzes szóalakzataikból következően, gyanútlan jóhiszeműséggel, ám alig meggyőzően őrlik, szinte üresen járó garatként az elcsépelt felismerések és hagyományos érzések korpáját. Bereck József Pásztorórák című novellája brilliánsabban adja a kor tragikumának egyik szeletét, mint például Talamon Alfonz némely barokkosan túlírt szövegei. Mintha az irodalomelmélet jobban szeretné a kacifántosan bonyolult szöveget, mint az érzésbeli mélységet! Talán azért, mert a bonyolult szövegből kibonthatja vagy magyarázhatja bele a mélységet! S a morális és esztétikus hallgatólagos szembeállítása is ide gyökerezik. Mintha felednénk, hogy az etikus és szép összefüggnek, az erkölcsös általában mindig szép is, s az esztétikus egyben igaz! A formai tökély morális hitelességet feltételez. A feloldatlan ellentmondásokból következik, hogy az idősebb nemzedékek munkája, a szülőföld-történelem és kisebbségi sors fűtötte széppróza eleve a hagyományos kategóriába sorolódik. Önkényesen és méltatlanul! Nemcsak irodalmunk élete „folyik” körülöttünk immár történeti érvénnyel, hanem bennünk is minőségi változások alakulnak, az irodalmi fejlődés egyben a szerzők fejlődése is. Az Új hajtások még élő szerzői messzi távol jutottak egykori önmaguktól. Mács József korokon átívelő családregénye – Öröködbe, Uram... – jelentősebb művészi teljesítmény, mint jó héhány korszerűnek vélt prózakezdemény. De a „szlovákiai magyar” fogalma iránti ellenérzést is ide sorolnám! Világba vágyódásunk számára a kicsinység látszatát kelti! Pedig csupán különösségünk (Lukács), sajátosságunk gyökerére mutat. Világirodalmi példaként Faulknerre hivatkozom! Hatalmas életművének egyetlen képzelt amerikai tartomány – Yoknapatawpha megye – és Jefferson, a képzelt város a színhelye s világa, az író városa és szülőföldje. S még jellemzőbb, hogy szinte egyetlen morális dilemmája és drámai helyzeteinek közege a fehér Dél arisztokratikus társadalmának és a fekete rabszolgaközösségnek az ellentéte, a nosztalgiára késztető múlt és a drámai jelen ütköztetése, a néger–fehér közösségek együttélésének tragikuma. Született rabszolgatartók és született rabszolgák utódainak kemény és gyakran végzetes realizmusa. Az egyértelműnek tűnő alaphelyzet, méghozzá részben alighanem meghaladott, elég az írónak, hogy monumentális életművét ráépítse. Az ellentmondást is érzem: de hát Faulkner bonyolult stílusa! Eredendően tragikus látása, drámaian érzékeny lélektana, sejtető nyelvezete! Nem szólva naturalizmusáról, helyenként már-már morbidba hajló ösztönkultuszáról! Művészete mindezek egysége! De annak is bizonyítéka, hogy a mély értelmű történelmi trauma, a faji-etnikai megkülönböztetés, a kivédhetetlen elemi diszkrimináció mély művészi inspiráció forrása lehet. A származásukért elmarasztaltak stigmája egyetemes! Számunkra sem ismeretlen.

Fónod Zoltán készülő irodalomtörténete is közösségi tapasztalatként és meghatározó léterőként fogja fel történelmünket és mintegy szellemi origónak minősíti. Morális erőtartalék és cselekvő késztetés egyben, mely fél évszázad során lassan feloldódik, nemzedéki élménnyé szűkül, kevésbé drámai, ám eredeti hangulatát megőrző életérzéssé alakul. Szerzőnkre nehéz munka vár! A történelmi egyidejűség ellentmondásai között kell egységesen helytálló esztétikai szemléletet és értékrendet teremtenie. Annyi ellentmondás közt ez szinte lehetetlennek tűnik fel: nemzedéki, ízlésbeli, eszmeiség és egyéni sors determinálta, s nem utolsósorban alkati különféleségek! Az akár kaotikusnak is nevezhető „egyidejűség” az egységes történeti látás lehetőségét is megkérdőjelezheti. Biztató, hogy az alapokat – szerintünk – helyesen fektette le! Munkája révén az írásom címében felvetett dilemma folytatására is választ kaphatunk: hogyan – mint vagyunk?! Miben mutatkozik a kisebbségi lét lényege és értelme, a történelem felejthető vagy már-már a génjeinkben hordozzuk? Miként lehet a méltánytalanság és igazságtalan büntetés elviselését egyetemes emberi élménnyé emelve, morális értékké tenni? Semmi nem kényszerít, hogy állandóan a múlt tényeit feszegessük. De szükségesnek tűnik fel, hogy figyeljünk azokra a belső hangokra, amelyek belőlük következnek és etikai tartást, esztétikai értékeket sugallnak, szemlélődő és ítélkező magatartásra kész-tetnek. Nem „csak” témát és tartalmat kínálnak tehát, hanem gondolati támpontokat, bizonyos lelkületet! Az egykor létében támadott és azóta is veszélyeztetett anyanyelv révén pedig olyan nyelverőt, amely többször komor, mint játékos kedvű, bár érzékeny mind a tragikum, mind a komikum iránt, ragaszkodik a pontossághoz és a felelőtlenségre nem hajlamos. Irodalmunk fél évszázadát bonyolult szövevény-ből kell majd kibogozni. Annál is inkább, mert régiónk történeti képződmény. Élteti az európai irodalom klasszikus érrendszere, a magyar irodalom sok évszázados folyamatossága, a felföldi táj írásbeliségének emlékei, nevezetesen a védekezésre kényszerített, szellemi magatartás értékrendje.
Fónod munkája második felében mindezeket alkotói pályák elemzésével és íróportrék megrajzolásával kívánja elérni. Márai-arcképe komoly reményre jogosít. Kitűnő munka! Az írót ellentmondásaiban láttatja, hű korképet fest köré, idézetei egységes gondolatrendszert mutatnak, s ami talán a legfontosabb: a sokszínűen árnyalt kép mögött határozott történészi ítélet áll, amely a felvázolt közösségi tapasztalatokból következik. Amennyiben a szerző hasonló portrékkal teljesíti ki és fejezi be művét, értékes szellemi önvizsgálattal gazdagít bennünket!

 

Németh Zoltán

Katartikus emlékfoszlányok

(Tóth Krisztina: Porhó. Magvető, Budapest 2001)

Talán csak akkor van értelme „fiatal irodalom”-ról beszélni, ha a recepció olyan új, progresszív horizontot tulajdonít az ezzel a kategóriával is jellemezhető szövegeknek, amelyek olvashatóan különülnek el egy megelőző horizonttól. Ebben az esetben nem mechanikusan érvényesített nemzedéki értelemben van jogosultsága a fogalom használatának, hanem a részvétel és a hatás jelentőségénél fogva, méghozzá egy új lírai közbeszédben. Nem tagadható azonban, hogy a fiatal irodalomról szóló beszédhez szinte óhatatlanul társul az ellenőrizhetetlen jövőt meg-jelenítő hang, amely a jelen állapotai és horizontjai felől kívánja parcipiálni a jövő beláthatatlan eseményeit. Mindez talán úgy kerülhető el, hogy az új lírai paradigmát a megelőző kanonikus viszonylatában figyeljük meg. Ezt a lehetőséget azonban tovább bonyolítja, és ezért szinte lehetetlenné is teszi a fiatal irodalomról szóló kijelentések ellenőrizhetőségét, hogy talán sohasem beszélhetünk kánonról, csak-is kánonokról, amelyek már a korszak keretein belül is különféle irányokba mutatnak. A lezárhatatlan játék képéhez az olvasói produktivitásban manifesztálódó metanyelv a maga kanonikus és hierarchikus nyelvével tulajdonképpen úgy járul hoz-zá, hogy egyúttal lehetetlenné teszi az új horizont rögzíthetőségét.

A „fiatal irodalom” az értelmező előtt akár olyan bejárhatatlan és olvashatatlan, amorf szövegterepként is feltűnhet, amely a legkülönbözőbb irányok felé mutat. A megelőző kanonikus horizont, amelyet netán viszonyítási pontként, feltételként hasznosítani lehetne, szinte ennek adekvát módon különböződik el. Ha csak arra gondolunk, hogy Parti Nagy Lajos, Garaczi László, Darvasi László, Kukorelly Endre, Esterházy Péter, Kertész Imre, Tar Sándor, Kovács András Ferenc, Oravecz Imre vagy Závada Pál a kortárs magyar irodalomban kanonikusnak tűnő művei mellett Ganxta Zolee, Jacques Derrida, Edward Lear, Ady Endre, Alexander Puskin, Rejtő Jenő, Antonio Beccadelli, Somlyó Zoltán, Stephen Leacock, Móricz Zsigmond, Bret Easton Ellis vagy éppen magából a „fiatal” irodalomból Térey János, Orbán János Dénes, Schein Gábor és Grecsó Krisztián szövegei éppilyen viszonyítási pontként kezelhetők, akkor megkérdőjeleződik bármiféle egységes irodalmi horizont lehetségessége, s a széttartás elkülönböződő, egymással párbe-szédbe sem lépő, esetleges szövegeire láthatunk. Ez az állapot a kánon és a kanonikus jelentéseinek tágításához járul hozzá.

Tóth Krisztina Porhójának versei azáltal, hogy kisebb mértékben merítenek a fiatal irodalom ironikus-parodisztikus, populáris regisztereiből, s a kanonikussá vált újholdas hagyományt posztmodernizálják az emlékezés, a fikció és történelem lezárhatatlanságának, szövegszerűségének, jelen felőli megalkotottságának belátásaival, valójában a fiatal magyar irodalom kánonjainak határait terjesztik ki, s ez-által a kortárs irodalommal éppúgy egyenrangú párbeszédre képesek, mint a magyar vagy akár a világirodalom kánonjaival. Ráadásul egy lehetséges női irodalmi kánont is megteremt egy olyan hang megszólaltatásával, amely a női érzékenység, illetve a férfi vágyának kitett feltételes női identitás kódjait teszi az emlékezés lezárhatatlan differenciáló műveleteinek terepévé. Ezáltal a szöveg legalább kettős olvasást nyer: egyszerre és szétválaszthatatlanul olvasható az esztétikai kód generálta magas irodalmi és elitista nézőpontja felől, valamint a nemi identitás antropológiai horizontjának működésére irányított figyelem ébrentartásával.

Tóth Krisztina verseinek egyik narrációja: belakható teret találni a nyelv raktárkészletéből. Kényszerű és kétségbeesett késztetésként íródik bele a szövegbe az idegenség, s az elválasztottságban rejtőző vágy felől strukturálódik: az idegen kettős játéka figyelhető meg. A Porhó verseinek idegenje nem más, mint a saját testbe íródó emlékszöveg felidézése. A felidéző emlékezés ténye pedig elképzelhetetlen az eltávolítás, elidegenítés első mozzanatától, hiszen a felidézés vágya a már egyszer birtokolt újra megszerzését tűzi ki célként maga elé. Ennek az egyszer-már-birtokoltnak a megszerzése azonban annak a narrációnak a függvénye, amely feltétele és tárgya is a vágyott visszaútnak. Azaz hiába a test élményei és a lélek vágya: az elveszített én részei már mindig a felidézés nyelvi kompetenciájának pozícióit erősítik.
A Porhó legfontosabb szövegei a nyelv raktárkészletében kutatják fel az eredetinek hitt test, idő, tér formáit. Mindehhez az emlékezés szolgálna eszközül, ha már a kutatás elején nem lenne nyilvánvalóvá annak tapasztalata, hogy megrendült hit a keresésben, a nyelv performatív jellege sosem adja vissza a távolba szorult jelent és a testet, sőt: talán nemcsak maga az emlékezés, hanem a felidézni vágyott elveszett jelen és test sem volt soha a felidéző birtokában, hiszen azt is a kételynek kitett nyelv birtokolta már a tapasztalás kezdetén. Mintha egy megállíthatatlan nyelvi inverzió sodrásába kerülne így az emlékező: A múlt felé indul, hogy az emlékek segítségével felidézze az elveszett jelent, de a sodrás egyre közelebb sodorja a felidézés jelen idejéhez. Amikor pedig ezt a sodrást felismerve a jelen lévő test és identitás közelében szeretné tudni magát, hogy létezésének most-ját rögzítse, akkor az áramlat a múltbeli jelen felé sodorja, az emlékezés lehetőségét csillantva meg ravaszul.

Tóth Krisztina verseinek lírai énje ebben a nyelvi sodrásban helyeződik folyamatosan el önmagától. Képtelen megállítani a sodrást, hiszen akkor a reflexiók hiányának senki földjére érkezve felfüggesztődik minden, ami költészet, bölcselet és identitás, de arra sem képes, hogy élvezze a bizonyosságtól való megfosztottság játékát. Nem is játéknak fogja fel, hanem kényszerű lehetőségnek, pontosabban a lehetőség egyetlen vállalható kényszerének, a nyelvi önkénynek alávetett értelmes lény kompromisszumának.

A versek szerint az ember emlékezőgépezet, amelynek anyagát a nyelv alkotja. A benne folyó nyúlós, nyálkás anyag, a gépezet megállíthatatlanul termelődő végterméke a test. Nevezzük el ezt a testet irodalomnak, és megkapjuk az alapszituációt, amely Tóth Krisztina verseihez vezet. Ahogyan Tóth Krisztina szavai nézik a világot, az leginkább a labirintusok szerkezetére hasonlít. A jelen metaforáinak belső jelentéslabirintusai idéznek fel élményeket, amelyek a múlt metaforáival lépnek metaforikus viszonyba. Több hasonló felépítésű, a jelen-múlt relációiból felépülő metametafora jön létre ezen az úton, s ezek a bonyolult metametaforák megintcsak metaforikus viszonyban kapcsolódnak össze. A jelen metaforái tehát a múlt metaforáit helyettesítik, a múlt metaforái a jelent, miközben ezzel a megállíthatatlanul helyettesítő láncolattal egy másik, hasonló módon kialakuló meg-állíthatatlanul helyettesítő metaforaláncolat lép ugyanilyen helyettesítő viszonyba. A jelen-múlt relációk helyett tehát helyesebb jelen(1)-múlt(1), jelen(2)-múlt(2), jelen(3)-múlt(3) relációkról beszélni, miközben a reláció(1)-reláció(2) viszony is metaforikus kapcsolatba lép egymással, és térbeli mátrixként építi fel önmaga jelentéslehetőségeit.
„Jár ide egy rigó körbeugrál csipeget néha fölnéz.

Szeretem ezt a napszakot száradó ruhát kirakni sárga fűre.
Bolygó körhinta-fény nyárvégi csönd szívben törökméz.
Ahogy lebeg a kerten át az árnyék déjŕ vu-je.” (27.)
A vers születésének, azaz az emlék felidézésének jelen idejét a „jár ide” alak nyújtja meg időben visszafelé. Ez az igealak egyrészt múlt és jelen kölcsönös felcserélhetőségének képzetét involválja, s ezáltal metaforikus viszonyt létesít a felidézni vágyott idők között, másrészt elbizonytalanítja a megszólalás idejét, mintegy kívül helyez a konkrét idővonatkozásokon, hiszen a felidézett cselekmények (az „idejárás” egyes eseményei) között hoz létre metaforikus láncolatot, univerzálissá, állapottá alakítva a cselekvést. Jelen és múlt interakciója mellé azonban további jelen és múlt idők sorakoznak. Amíg a rigó cselekvése folyamatos, addig a második sorban egy napszak, a negyedik sorban megjelenő alkony kerül a helyére – konkretizálva és helyettesítve is a sorkezdő igét. Ez a helyettesítés azért helyezi az első sorban kifejtett jelen-múlt relációt a második sor jelen(2) (szeretem)-múlt(2) (napszak, a múltra vonatkozó állítás) relációjának metaforikus láncolatába, hogy a „csipegető, körbeugráló rigó” képét a „sárga fűre kirakott száradó ruha” képével váltsa fel. Azért beszélhetünk metaforikus helyettesítésről, mert mindez a múlt felidézésének kitágítását az egymásra vonatkoztatott időszeletek játékában képzeli el. Ráadásul minden időszelet az identitás különféle lehetőségeit olvastatja a metaforláncolatokban.

Az egymásban létező idők folyamatos cseréjének lehetőségét a harmadik sor tovább tágítja: a „bolygó körhinta-fény”, a „nyárvégi csönd” és a „törökméz” nem biztosan ugyanannak a múltnak a részei: az emlékezés asszociációs láncolata felnyílik, s az első két sorban megjelenő relációkat most újabb jelen-múlt relációk helyettesítik. Az idő felnyitásának ez a módja az identitás megsokszorozását a megnyíló idődimenziók által teszi lehetővé, miközben a „szívben” le is zárja azokat. Innét magyarázható az az olvasói tapasztalat, amely Tóth Krisztina szövegeinek kettős arculatáról beszél: az emlékezés által felnyitott idő a nyelv széthangzó, lezárhatatlan jelentésáramlatai felé viszi az olvasást, miközben a felidézett idődimenziókat a felidéző lírai szubjektum jelen ideje tartja kontroll alatt, s transzformálja a jelenben megképződő identitás biztosítékává. A negyedik sor a metaforikus láncolat lezárhatatlanságának, a létezők és árnyak felcserélhetőségének ontológiai tapasztalatára utal: az emlékezés „az árnyék dejŕ vu-je” felől az emlékező rész-leges kompetenciájára utal a nyelv által metaforizált és fenntartott emlékezet labirintusában. Az emlékezés itt a nyelv adottsága, és nem az emlékező szubjektumé. Olyan nyelvi teljesítmény, amelynek árnyéka szubjektum, test, lélek, esztétikum – minden, ami metafizika.

„Hazamenet a küszöbre hullott levél várt egyszer írt csak.
Az aki hagyta kár hogy nem talált otthon mert hol is voltam.
Tudtam előtte is de csak mint lombokra néz a színvak.
Milyen is az idő látom hogy múlik én meg hol is voltam.” (27.)

A bonyolult, metaforizált időviszonyokat az emlékezet által megtalálni vélt identitás narrációja téríti vissza a széthangzó, egymásnak ellentmondó, polimorf értelemlehetőségektől. A Napló I. utolsó soraiban az időviszonyok visszatérnek a lírai szubjektum vágyába: az időbe vetett identitás narrációja nyugvópontra tér. A nyelvben megtett emlékezőút állomásait azonban nem képes önmaga számára példázatként hasznosítani, még értelmezni sem: „Tudtam előre is de csak mint lombokra néz a színvak.” A nyelvben széthangzó identitások ugyan visszatértek a fel-idéző én által birtokolt megszólalás egységesnek tételezett identitásába, de a nyelvi önérvényesítés felől strukturált emlékfoszlányok képtelennek bizonyulnak az értelmezésre. A széthangzás az időbe vetett identitás sajátja („milyen is az idő”), és mint a színvak a színekből álló világban, úgy az ember sem lehet soha biztos abban az időben, amely körülveszi, amelyet éppen tudatosít – amelyről sosem lehet bizonyossága, amelyet sosem tudatosíthat. Nem időből kiesett lény az ember, hanem az idők széthangzó forgatagába vetett elviselőlény. A levél mint a nyelv üzenete figyelmeztet arra, hogy az identitás nem a jelen konstrukciója, hanem a múlt kontextusainak és nyelvi üzeneteinek kódja felől lép érvénybe: a jelen ez.

MÚLT ÉS TÖRTÉNELEM

POPÉLY GYULA

III. A magyar tanügy kálváriájának kezdetei Szlovákiában az impériumváltás után (1918–1920)

5. A rombolás erkölcse, illetve erkölcstelensége

A magyar iskolák garmadájának nyelvi átalakításával és a régi tanszemélyzet nagy részének lecserélésével a Felvidéken működő magyar pedagógusok tetemes része állástalanná vált. Az elbocsátott tanárok rendszerint háromhavi fizetésüknek megfelelő végkielégítést kaptak. A hatalom ezen túlmenően már nem volt hajlandó gondoskodni róluk és családjukról, miáltal sokszor a legnagyobb nyomorba taszította őket. Ezért aztán a legtöbb elbocsátott pedagógus családostul távozott a maradék Magyarország területére. Voltak, akik minden nehézségük ellenére helyben maradtak, és várták az idők jobbra fordulását. A hatalom azonban idővel ezek közül is nagyon sokat kiutasított a Csehszlovák Köztársaság területéről, így akarván csökkenteni a kisemmizett és emiatt joggal elégedetlenkedő felvidéki magyar értelmiségiek számát.

Nagy Kálmán, az egyik elbocsátott lőcsei gimnáziumi tanár évek múltán a következő szavakkal emlékezett vissza a cseh megszállás utáni kálváriájára: „A háború tartama alatt Lőcsén működtem a kir. kat. főgimnáziumban és pedig 1919. március 17-ig, amikor a betolakodott csehek a tanintézetet átvették és a tanárokat három hónapi végkielégítés mellett elbocsátották. (...) Ameddig csak lehetett, kitartottunk állomáshelyünkön, habár sok keserűséget, sőt üldöztetést kellett a megszállók részéről elviselni. (...) 1919. szeptember 24-én megkaptuk azután a kiutasítási végzést, mely szerint mint idegenek 1919. október 24-ig kötelesek vagyunk Magyarországra távozni”.1
Az állásvesztésből és a kiutasításokból származó személyi és családi tragédiák a megszálló hatalom embereit azonban már egyáltalán nem érdekelték. A leg-főbb gondjukat ebben a vonatkozásban az jelentette, hogy valamilyen módon sikerüljön megbirkózniuk a tömeges elbocsátás következtében beállt óriási mértékű pedagógushiánnyal, s ezáltal újra beindíthassák a kisajátított magyar iskolák működését, de természetesen már „csehszlovák” nyelven. Ezt a feladatot a tanügyi kormányzat a cseh országrészekből a megszállt Felvidékre átirányított pedagógusokkal próbálta megoldani, több-kevesebb sikerrel. És persze a beözönlő cseh tanítók és tanárok egyúttal a „csehszlovákosítás” legfontosabb társadalmi bázisát is jelentették az akkor még túlnyomóan magyar jellegű felvidéki városokban.

A Felvidék iskolai magyartalanításának legfőbb kivitelezője, Anton Štefánek iskolaügyi referens a húszas évek elején már elégedetten nyugtázhatta az impériumváltás után ezen a téren elért eredményeket. Štefánek egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy szlovák nemzeti szempontból mennyire elengedhetetlen is volt a magyar közép- és szakiskolák visszaszorítása, azok túlnyomó többségének „csehszlovák” tannyelvűvé változtatása, illetve megszüntetése. Az iskolaügyi referens különösen azt tartotta figyelemre méltó eredménynek, hogy nem csupán „a tiszta szlovák területeken”, hanem a dél-szlovákiai városokban is sikerült úgymond „megragadnunk csaknem valamennyi közép- és szakiskolát”. „Pozsony, Érsekújvár, Léva, Rozsnyó, Losonc, Kassa többé-kevésbé érintetlenek maradtak volna, ha nem kaptunk volna néhány száz képesített cseh tanárt” – ismerte be a hírhedt iskolaügyi referens. „Csakis kiadós cseh segítséggel tudtuk egy rohammal bevenni ezeket a jelentős határ menti pozíciókat” – konstatálta szégyenérzet nélkül a lelkes iskolaromboló és iskolaépítő Štefánek.2

A jeles iskolaügyi referens a későbbiek folyamán is mindig meghatódva em-lékezett vissza az impériumváltás utáni hőskorra, amikor nemzeti tetterőtől duzzadva építhette a Felvidéken a „csehszlovák” iskolahálózatot és rombolhatta a magyart. Ő mindig szilárdan meg volt győződve elvei és tettei tökéletes erkölcsi meg-alapozottságáról. Évek múltán is következetesen azt vallotta, hogy ő a magyar iskolákat mindenhol a lehető legigazságosabb elvek szerint szüntette meg, illetve változtatta szlovákká. Ő tehát soha nem követett el semmilyen magyarellenes kihágást, és eljárása mindig összhangban volt az emberiesség és az erkölcs szabályaival. A tetteivel szemben megnyilvánuló felháborodást és ellenállást mindig képes volt egyszerűen csak a magyar propaganda aknamunkájának tartani, amelynek azonban természetesen nincs és soha nem is volt semmilyen létjogosultsága.

„Egyes elmagyarosított városokban a kisebbség eleinte ellenállt ennek a változásnak – emlékezett vissza Štefánek több mint egy évtized elteltével az impériumváltás utáni nagy iskolai magyartalanítási hullámra –, és bizonyos politikai agitáció hatására időről időre panaszbeadványokat nyújtott be: voltaképpen azonban egyetértett a csehszlovák kormány alapelveivel és iskolapolitikájával. Egyedüli hely, ahol komoly súrlódásokra került sor a magyar tanítási nyelvről a szlovák vagy német tanítási nyelvre való áttérés következtében, Pozsony, Kassa, Igló és Eperjes voltak. (Sic!) Máshol mindenütt teljesen simán zajlott le az átszervezés” – hitegette a világot és önmagát még egy évtized elteltével is az egykori iskolaügyi referens.3 Szent meggyőződéssel hirdette, hogy a magyaroknak nincs és nem is volt soha okuk panaszra, elvégre semmilyen sérelem nem érte őket, és megvan mindenük. „Még semmin nem dühödtem fel annyira és nem csodálkoztam jobban, mint a mi magyar politikusaink különféle memorandumain és parlamenti felszólalásain, akik állandóan zaklatták és mindmáig zaklatják az európai nyilvánosságot az olyan teljesen megalapozatlan vádaskodásaikkal, mely szerint mi elnyomjuk az ő iskoláikat és a kulturális életüket” – fejtegette nagy álszenteskedéssel például egyik 1924-ben írt eszmefuttatásában a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium egykori hírhedt iskolaügyi referense.4

Az impériumváltás utáni folyamatok azonban tényszerűen cáfolják Štefánek idézett fejtegetéseit. Elvégre nyilvánvaló, hogy a Felvidék középiskolai hálózatának jelentős részét mindjárt az 1918/19-es tanév folyamán „csehszlovák” tannyelvűvé változtatták vagy egyszerűen felszámolták, méghozzá nagyrészt éppen Štefánek hathatós közreműködésével. Az impériumváltás utáni első tanév végén azonban Szlovákiában még mindig 28 középiskolában – 20 főgimnáziumban, 4 főreáliskolában, 4 felső leányiskolában – folyt magyar nyelvű oktatás. A tanév folyamán a tanítóképezdék közül is még 9 tarthatta meg magyar tanítási nyelvét.5

Az 1918/19-es tanév folyamán elkezdett rombolás azonban a nyár folyamán sem szünetelt, sőt a soron következő 1919/20-as tanév megnyitása után is folytatódott. Az impériumváltás utáni második tanév végére már csak 13 szlovákiai középiskolában maradhatott fenn – teljesen vagy részben – a magyar tanítási nyelv. Ekkorra már a tanítóképzők közül is csupán egyetlen maradt meg magyarnak.6
A felvidéki magyar közép- és szakiskolák leépítése mindenütt a prágai Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium szlovák osztályának, valamint a pozsonyi Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium Iskolaügyi Referátusának intenciói szerint folyt.

Vavro Šrobár, Szlovákia hivatalban lévő teljhatalmú minisztere a prágai „forradalmi” Nemzetgyűlésben 1919. szeptember 18-án mondott beszédében a szlovák képviselők parlamenti klubja képviselőinek egyik interpellációjára vála-szolva kifejtette álláspontját a felvidéki magyar tanügyi állapotok néhány problémájával kapcsolatban. Szerinte a Felvidéken a Szlovákiai Teljhatalmú Miniszté-rium Iskolaügyi Referátusa – karöltve az Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium illetékeseivel – „lelkiismeretesen, gyorsan és kellő energiával” végzi az iskolák szlovákká tételének nehéz munkáját. „A magyar tanítók és tanárok foggal-körömmel védekeznek a mi tisztogató munkálkodásunk ellen – konstatálta Šrobár miniszter –, a humanitásra, a pedagógiára és a kisebbségi jogokra hivatkoz-nak, elárasztják az iskolaügyi referátust, engem, az iskolaügyi minisztériumot, de még magát az államelnököt is tiltakozásaikkal és küldöttségeikkel, és arra hivatkoznak, hogy a köztársaság határai még nem véglegesek stb.” Šrobár miniszter szerint a magyarok panaszai megalapozatlanok és indokolatlanok, elvégre a magyarlakta területek magyar népiskolái megmaradnak, és csak a szlovák többségű területeken kerül sor a felszámolásukra. Ezen túlmenően azonban a magyar lakosság középiskolai iskoláztatása is biztosított lesz, mivel – Šrobár miniszter szerint – a tanügyi kormányzat engedélyez a magyarok számára három gimnáziumot, nevezetesen Rimaszombatban, Komáromban és Ipolyságon. Sőt e három önálló magyar gimnáziumon kívül magyar gimnáziumi tagozatok lesznek még Kassán, Pozsonyban, Léván, Érsekújvárott, Losoncon, Rozsnyón és Ungváron, valamint néhány kereskedelmi és ipari szakiskolának is lesz magyar tagozata. Šrobár miniszter szerint a magyarokat tehát nem éri semmilyen diszkrimináció, mivel senki nem vesz el tőlük egyetlen olyan iskolát sem, amely őket az „emberi és történelmi jogok alapján” megilleti.7

Nos, ilyen nézeteket vallott Vavro Šrobár miniszter, Szlovákia szinte diktátori hatalommal rendelkező teljhatalmú ura az impériumváltást követő időszakban. A hírhedt Anton Štefánek iskolaügyi referens csak szorgalmas és találékony végrehajtója volt minisztere szándékainak. Iskolaügyi – és egyéb jellegű – magyarellenes túlkapásaikra néha még maga Masaryk köztársasági elnök is rosszallóan reagált. Az iskolai magyartalanítás gyors üteme az 1919. évben bizony az államfőnek is szemet szúrt, és kiváltotta nemtetszését.

A nyílt erőszak látszatát kerülni akaró Masaryk például 1919. november 27-én bizalmas levélben fordult a túlbuzgó Šrobár miniszterhez, akit óvott a szélsőséges magyarellenes túlkapásoktól. Az államfő felhívta rá minisztere figyelmét, hogy a magyarok tömeges kiutasítása vagy menekülésre kényszerítése nem tesz jót a köztársaság nemzetközi megítélésének. Hasonlóképpen a magyar iskolahálózat ellen alkalmazott indokolatlanul kemény intézkedések ugyancsak rossz fényt vethetnek a demokratikusnak hirdetett csehszlovák államrezsimre. A magyar iskolák felszámolását persze azért Masaryk államelnök sem kifogásolta, csak éppen óvatosabb eljárást ajánlott, és a fokozatosság betartását szorgalmazta, már csak a külföldi vissz-hangra való tekintettel is.8

Az államfő taktikai intelmeinek Szlovákiában azonban vajmi csekély volt a foganatjuk. A tanügyi hatóságok itt kezdettől fogva kíméletlen keménységgel léptek fel a magyar iskolák ellen, legyenek azok akár államiak, akár felekezetiek, vagy akár községiek. Amint arról már szót ejtettünk, a magyar tannyelvű iskolák egy részét egyszerűen felszámolták, illetve szlovák tannyelvűekké változtatták. Azonban a megtűrt magyar iskolák esetében is különösen nagy gondot fordítottak arra, hogy azokból kiirtsanak minden magyar szellemiséget, eltöröljenek mindent, ami az ezeréves magyar múltra emlékeztethette volna a hazájától elszakított magyar tanulóifjúságot. A magyar közép- és szakiskolák élére „csehszlovák nemzetpolitikai szempontból” megbízható szlovákokat neveztek ki igazgatóknak, a polgári, valamint az elemi népiskolák kordában tartását pedig a tanfelügyelőkre bízták, akik között természetesen soha egyetlen magyar pedagógus sem volt található.

Nos, a buzgón magyarellenes szlovák tanfelügyelők a magyar iskolákban nagy előszeretettel szaglásztak az impériumváltás előtt használatos tankönyvek, térképek, faliképek és egyéb oktatási segédeszközök után, és amennyiben ilyenek-re bukkantak, azonnal eljárást kezdeményeztek az iskola igazgatója vagy a vétkesnek tartott tanító ellen. Példaként hadd álljon itt a somorjai evangélikus egyház elemi népiskoljának, valamint a községi polgári iskolának az esete.

A somorjai evangélikus elemi népiskolában a pozsonyi Iskolaügyi Referátus megbízásából 1920. január 27-én beható ellenőrzést tartott Samuel Strecha tanfel-ügyelő. Megállapította, hogy az iskola tanítója, Kunst Károly úgymond nem lojális a Csehszlovák Köztársasághoz, és ezért haladéktalanul fegyelmi eljárást kezdeményezett ellene. A nevezett tanfelügyelő 1920. május 2-án ismételten meglátogatta a somorjai evangélikus népiskolát, ahol újból csak azt volt kénytelen konstatálni, hogy a tanító továbbra is magyar hazafias szellemben végzi munkáját. A somorjai elemi népiskola sorsa ezzel megpecsételődött. Pozsony vármegye közigazgatási bizottságának fegyelmi albizottsága 1920. május 19-i ülésén a 62 éves és 42 szolgálati évvel rendelkező Kunst Károly tanítót vétkesnek mondta ki. Ezen állásfoglalás birtokában aztán Anton Štefánek iskolaügyi referens 1920. július 26-án javasolta a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium Prezídiumának a somorjai iskola haladéktalan bezárását.9

A nevezett elemi népiskola bezárására azonban végül is csak 1921. október 12-én került sor. Az iskolaépületet a hatalom kisajátította egy létrehozandó állami iskola céljaira.10

Hasonló sérelem érte a Somorjai Államilag Segélyezett Községi Polgári Iskolát is. Itt egy Ján Bučenec nevű tanfelügyelő vizsgálta meg az iskola szellemiségét 1920 januárjában, és szinte természetesnek mondható, hogy a hivatalos cseh-szlovák szemszögből nézve, több rendellenességet is kénytelen volt regisztrálni. Többek között szigorú kihágásnak minősítette, hogy az iskolában még mindig használatban vannak a régi magyar tankönyvek, térképek, falitáblák és egyéb segédeszközök. Az iskolát meglátogató tanfelügyelő ebben az esetben is elmarasztaló jelentést küldött a pozsonyi Iskolaügyi Referátushoz.

Somorja – egykor rendezett tanácsú város, de 1920-ban hivatalosan már csak nagyközség – képviselő-testülete igazságtalannak és jogtalannak minősítette Ján Bučenec tanfelügyelő eljárását a helyi polgári iskolával szemben. Küldöttsé-gük 1920. február 20-án megjelent Šrobár szlovákiai teljhatalmú miniszter irodájában, és ott a miniszternek átnyújtotta a képviselő-testület memorandumát, de egyúttal szóban is kérte az iskolát ért sérelmek méltányos orvoslását. A benyújtott panasz lényege az volt, hogy a tanfelügyelő jogtalanságot követett el, amikor az iskolafenntartó tudta és beleegyezése nélkül eltávolította a községi polgári iskola faláról a neki nem tetsző táblákat, képeket és térképeket, a tankönyvekből a tanulókkal kitépette az általa kifogásolt lapokat, és általánosságban véve is sértő magyar-ellenes magatartást tanúsított. A somorjaiak szerint a tanfelügyelőnek ez az eljárása annál is inkább sérelmes, mivel „a politikai határok tekintetében a békekonferencia a döntő szót ki nem mondotta”.11

Šrobár szlovákiai teljhatalmú minisztert, valamint a fokozatosan konszolidálódó Csehszlovák Köztársaság többi korifeusát azonban jogászi érveléssel nem lehetett jobb belátásra bírni. A felvidéki magyarok petíciózhattak, érvelhettek igazuk mellett, a hatalom azonban senki és semmi által sem zavartatva haladt előre az iskolai magyartalanítás útján.

A Felvidéken minden magyar kénytelen volt tudatosítani a tanügyi kormány-zat és az egész csehszlovák államhatalom minden téren tapasztalható magyarellenes megnyilvánulásait. Az egész magyar társadalom megpróbált tehát berendezkedni a nemzeti és kulturális önvédelemre, elvégre a kilátások semmi jóval sem kecsegtettek. A felvidéki magyarság e zavaros állapotok közepette is szervezte sorait, és mindent megtett annak érdekében, hogy ne csak passzív szemlélője legyen iskolái és az egyéb szellemi javai ellen irányuló kultúrbarbarizmusnak.

A magyar iskolák igzagatóiról, tantestületeiről és iskolafenntartóiról nagy általánosságban elmondható, hogy azok az ellenük alkalmazott presszióval szemben előszeretettel hivatkoztak különböző jogi alapelvekre. Ilyen volt például a felekezeti iskolák autonóm jellege, a tanítás nyelvének az iskolafenntartó által való megállapíthatósága, de mindenek előtt az a tény, hogy a csehek által megszállt Felvidék nemzetközi jogilag még nem tekinthető a csehszlovák állam részének, elvégre Magyarországgal még nem íratták alá a békeszerződést. A hatalom illetékeseihez benyújtott folyamodványokban és panaszokban aránylag gyakran történt hivatkozás ezekre a jogi posztulátumokra, bár az is igaz, hogy a fölényes győzteseket az ilyen „jogi szőrszálhasogatások” nem nagyon érdekelték.
* * *
Az impériumváltás utáni hónapokban a felvidéki iskolák nyelvi átalakítása mellett még több komoly probléma is foglalkoztatta a szlovákiai oktatásügy felelőseit, mindenekelőtt a tanügyi kormányzatot, de részben magát a prágai forradalmi Nemzetgyűlést is. A hatalomnak ugyanis nem kis gondot jelentett többek között az is, hogy a felvidéki iskolákra vonatkozó régi magyar jogszabályok eltértek a cseh országrészekben továbbra is érvényben maradó osztrák tanügyi törvényektől és rendeletektől. Maga az iskolarendszer, valamint az iskolák típusai sem voltak azonosak, sem népiskolai, sem közép- és szakiskolai vonatkozásban.

A csehszlovák tanügyi kormányzat szerette volna minél gyorsabban egységesíteni a volt magyar, illetve a volt osztrák területek iskolarendszerét. Ezt úgy vélte leginkább elérhetőnek, ha a volt magyar területekre is kiterjeszti a cseh országrészek iskoláira vonatkozó jogszabályok érvényességét. Mindenekelőtt a középiskolák unifikálását tekintette törvényesen megoldandó feladatnak, amire 1919 nyarán már sor is került.

A prágai forradalmi Nemzetgyűlés 1919. május 27-én fogadta el, majd június 6-án közzétette a 293/1919. sz. törvényt, amely leszögezte, hogy Szlovákia valamennyi középiskolájában és az „ezekkel egyenrangú” tanintézetekben – gimnáziumok, reálgimnáziumok, reáliskolák, tanítóképezdék, líceumok, kereskedelmi és ipariskolák – „a tantervek, tankönyvek, tanulók felvétele, vizsgálata és osztályozása, iskolai szünidők, érettségi vizsgálatok, a tanerők szolgálati viszonyai stb. tekintetében” a cseh országrészekben hatályos jogszabályok az érvényesek. Ez a törvény kihirdetése napján lépett hatályba, s végrehajtása az iskolaügyi és nemzetművelődési miniszternek hagyatott meg.12
A tanítóképezdékkel kapcsolatban szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy azok e törvény hatálybalépésétől már nem népoktatási tanintézeteknek számítottak, hanem a középiskolák kategóriájába soroltattak. A megnevezésük is megváltozott: ezentúl már nem tanítóképezde, hanem tanítóképző intézet (učiteľský ústav) volt a nevük.13

A tanügyi kormányzat 1919 nyarán valóban igyekezett miniszteri rendeletekkel szabályozni a középiskolák jellegét, megszabni azok tanrendjét, illetve meg-állapítani a tantárgyak heti óraszámát az egyes évfolyamokban.

Az 1919. június 14-én kelt 25 552 sz. miniszteri rendelet a gimnáziumok, reálgimnáziumok, reáliskolák és reformreálgimnáziumok tanrendjét és a tantárgyak óraszámát határozta meg. Eszerint a gimnáziumok, reálgimnáziumok és reformreálgimnáziumok 8 éves tanintézetek voltak, ellenben a reáliskolában csak 7 év volt a tanulmányi idő. A gimnáziumban a latin nyelv minden évfolyamban kötelező tantárgy maradt, harmadiktól ehhez még társult a görög, illetve még egy élő idegen nyelv egészen az érettségiig. A reálgimnáziumban a latin nyelv ugyancsak kötelező volt már az első évfolyamtól, harmadiktól azonban a görög helyett a francia nyelv vált kötelezővé, amelyet még egy további élő idegen nyelv is kiegészített. A reáliskolák – amint arra már utaltunk – csak hétévesek voltak. Ebben az iskolatípusban nem oktatták sem a latin, sem a görög nyelvet, a második évfolyamtól azonban kötelező volt a francia, s mellette még egy élő idegen nyelv. A reformreálgimnáziumok alsó tagozata – az 1–4. évfolyamok – azonos volt a reáliskolák 1–4. évfolyamával, az ötödiktől fölfelé azonban heti 7–8 óraszámban kötelező tantárgy-ként oktatták a latin nyelvet. A nyelvoktatásban megnyilvánuló különbözőségek mellett az egyes iskolatípusoknál eltérő óraszámban oktatták még az egyes reál- és természettudományi tantárgyakat is.14

Az 1919. július 30-án kibocsátott 24 203 sz. miniszteri rendelet a felsőbb leányiskolák (líceumok), valamint a tanítóképezdék tanrendjét volt hivatott szabályozni. Eszerint a felsőbb leányiskolák továbbra is hatéves tanintézetek maradtak, ezekben azonban nem oktatták sem a latin, sem a görög nyelvet. A német nyelv minden évfolyamban kötelező volt heti 3–4 órában, a harmadik évfolyamtól fölfelé pedig a francia is kötelező tantárgy volt heti 4–5 órában. A tanítóképezdék-ben az idegen nyelvoktatásra már alig fordítottak gondot. Itt nem volt sem latin, sem görög, sem francia nyelvoktatás, ellenben az iskola tanítási nyelve mellett kötelező tantárgyként írták elő az ún. második tartományi nyelvet (druhý jazyk zemský).15

A Szlovákiában működő középiskolák tanmenetét és óraszámát a fent ismertetett rendeleteken kívül azonban még külön miniszteri rendelet is szabályozta. Az 1919. augusztus 29-én kelt 38 985 sz. rendelet azzal az indoklással, hogy Szlovákiában még nem stabilizálódtak az iskolaügyi viszonyok, ideiglenes jelleggel a „csehszlovák” nyelv oktatását magasabb óraszámban írta elő, de emellett még egyéb átmeneti módosításokat is elrendelt. A „csehszlovák” nyelv megemelt óra-számban való oktatását – a miniszteri rendelet értelmében – főleg a klasszikus nyelvek rovására kellett foganatosítani.16

Az Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium az elmondottakon túlmenően még különböző egyéb rendeletekkel és utasításokkal is szabályozta az iskolák tanítási rendjét, megszabta az alkalmazható tankönyvek jegyzékét, elrendelte az iskolai könyvtárak revízióját stb. A tanügyi hatóságok figyelme még az „Uhor” és „Maďar” szóalakok közötti kötelező különbségtételre is kiterjedt. (Magyarul mindkét alakváltozat jelentése egyszerűen „magyar”.) Az 1919. november 27-én kelt 57 170 sz. miniszteri rendelet értelmében azonban az „Uhor”, „uhorský” változat csakis az impériumváltás előtti korszakra vonatkoztatva történelmi fogalomként használható. Az oktatási folyamatban, a tankönyvekben, a hivatalos iskolai nyomtatványokon ezután a „Maďar”, „maďarský” alakváltozat használata volt kötelező. Ne használjuk tehát az „uhorská krajina, uhorský národ, uhorská reč” kifejezéseket, hanem „maďarský národ, maďarská národnosť, maďarská reč” stb. – adta ki az ukázt Habrman miniszter.17

Elmondható ezzel kapcsolatban, hogy a kezdeti bizonytalankodások után ez a terminológiai kettősség mind a cseh, mind a szlovák nyelvben – hasonlóképpen e népek tudatában – idővel gyökeret vert és tartósnak bizonyult. Ez igazán kuriózumnak számít, mivel csakis e két nyelvben, illetve e népek tudatában alakult ki 1919 óta külön kifejezés az 1918 előtti történelmi Magyarországra (Uhersko, Uhorsko), és külön szóalak a maradék, a trianoni Magyarországra (Maďarsko). Bár az is igaz, hogy kezdetben még maga Masaryk államelnök is keverte az Uhersko – Maďarsko terminusokat. A köztársaság kikiáltásának ötödik évfordulóján – 1923. október 28-án – a prágai Nemzetgyűléshez intézett szózatában a szomszédos Magyarország megnevezésére például nem a Maďarsko, hanem az Uhersko szóalakot alkalmazta.18
A tanügyi hatóságoknak természetesen arra is gondjuk volt, hogy valami-lyen módon eltávolítsák a szlovák tannyelvűekké változtatott felvidéki iskolák könyvtáraiból az ott fellelhető magyar könyveket. A prágai Iskolaügyi és Nemzet-művelődési Minisztérium 1919. november 30-án 55 405. sz. leíratával értesítette a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium Iskolaügyi Referátusát arról a döntéséről, miszerint elrendeli a szlovák iskolák magyar könyvállományának egy hónapon belül történő beszolgáltatását az illetékes tanfelügyelőségeknek.19
* * *
A Felvidék iskolai magyartalanításának, valamint az oktatásügy „csehszlovák” nemzeti vágányokra való átállításának folyamata az adott körülmények között és a szemléltetett módon az 1919/20-as tanév végére már csaknem befejezett ténynek volt tekinthető. Az államhatalom valóban „forradalmi” módon oldotta meg a nagy átrendezéskor felmerülő problémákat. Nem zavartatta magát holmi jogi és erkölcsi skrupulusokkal; nem riadt vissza sem a felekezeti iskolák államosításától, esetleg azok megszüntetésétől, sem tanintézeti alapítványok elkobzásától, sem a pedagógusok tömeges elbocsátásától és ezáltal azok koldusbotra juttatásától, sem az egyes iskolák tannyelvének erőszakos megváltoztatásától.

A Felvidék hagyományosan Magyarország egyik legtermékenyebb kultúrtalaja volt. Alig két évvel az impériumváltás után ez a kultúrtalaj letaroltan, elszigetelten és halálra ítélten adta át testét a rajta burjánzani kezdő, idővel gyűlölködést és emberi lealjasodást termő vadhajtásoknak. A kultúra területén is érvényes lett a megállapítás: Vae victis!


Jegyzetek a III/5. fejezethez

1. Tisza Miksa szerk.: A menekültek könyve. Miskolc 1940., 134. old.
2. Štefánek, Anton: Školstvo na Slovensku. Slovenská čítanka. (Druhé prepracované vydanie.) Praha 1925., 358. old.
3. Štefánek, Anton: Školstvo v predválečnom Uhorsku a na dnešnom Slovensku. Slovensko kedysi a teraz. (So slovenskými autormi spracoval R. W. Seton–Watson.) Praha 1931., 118. old.
4. Štefánek, Anton: Päťročná retrospektíva... i. m. 10–11. old.
5. Neuhöfer, Rudolf: Střední školství v prvých deseti letech Československé republiky po stránce organizační. Praha 1928., 14. old.
6. Uo. 16. old.
7. Těsnopisecká zpráva o 73. schůzi Národního shromáždění československého v Praze ve čtvrtek dne 18. září 1919., 2267–2275. old.
8. Šrobár, Vavro: T. G. Masaryk o pomeroch na Slovensku. Hofman, Josef–Odstrčil, Oskar: T. G. M. Jak jsme ho viděli. Praha 1948., 152. old.
9. Slovenský národný archív, Bratislava. Fond Ministerstva s plnou mocou pre správu Slovenska, kartón č. 40 – inv. č. 346. prez. VI. Šamorín. Ev. ľudová škola. Zatvorenie.
10. Archiv kanceláře presidenta republiky, Praha. Inv. č. 719, číslo jednací: R 6 830/22.
11. Somorjai küldöttség Srobár miniszternél. Híradó, 1920. február 27., 2. old.
12. Sbírka zákonů a nařízení státu československého. Ročník 1919., 397–398. old.; Vö: Csehszlovák Tanügyi Törvények és Rendeletek Gyűjteménye I. Komárno 1924., 42. old.
13. Vö: Mátej, Jozef: Dejiny českej a slovenskej pedagogiky. Bratislava 1976., 347. old.
14. Věstník Ministerstva školství a národní osvěty. Ročník I. (1918-19). Číslo 1–17. Praha 1919., 38–43. old.
15. Uo. 48–51. old.
16. Uo. 55–58. old.
17. Zprávy Školského referátu v Bratislave. 1920. január 15., 9. old.
18. Masaryk, T. G.: Poselství presidentova. Praha 1928., 48.old.
19. Zprávy Školského referátu v Bratislave. 1920. február 15., 27. old.

Tallózó

Penckófer János

Eredetiségünk kiútkeresése

(Csoóri Sándor: Elveszett utak. Nap Kiadó, Budapest 2003)

1
Nem téved, aki Csoóri Sándor egész esszéírói munkásságára is igaznak hi-szi a fenti címet. Most mégsem lehet cél, hogy az Elveszett utak gondolatiságát a hatalmas anyaggal összekössük, mert a könyv ennél fontosabb hangsúlyokat kínál. A Csoóri-esszék 1961-től épülő világát összefoglaló 1994-es nagy vállalkozás, a Tenger és diólevél (Szakolczay Lajos szerkesztése) további gazdagodása ez a könyv. Természetesen úgy értendő ez, hogy az 1997-es Szálla alá poklokra, valamint a 2001-es Forgácsok a földön címűekkel együtt tágítja tovább a szerző felépített gondolatvilágát. Tehát bő négy évtizednyi anyag mozdul meg e kötet által, az egész összetartozik, ám az Elveszett utak időszerű gazdagsága mégis inkább egy önálló vizsgálódás irányába visz.

A negyedfélszáz oldal gondolati bősége miatt az összevetés terjedelmi gondot is jelentene. Csoóri Sándor nemzeti felelősségtudata Adyéhoz fogható – mondja Görömbei András. A monográfus további szavait idézve ennek a felelősségtudatnak csak néhány alapvető összetevőjét sorolom fel, azokat, amelyek e 2003-as kötetben újabb összefüggésekben mutatkoznak. „A zsoltáros paraszti gyermekkor a maga nyomorúságával és bensőségességével; a világháború tüzében tizenhétszer gazdát cserélt, földig lerombolt szülőfalu a sok-sok halottal; a határon túlra rekedt magyarság pusztulása a magárahagyottságban; a magyar nemzeti tudat és önismeret szétzilálása egy idegen kultúra érdekeinek szolgálatában; a magyarság történelmi tudatának és jelenkori helyzetismeretének döbbenetes fogyatékosságai a »fennkölten züllő« országban; nemzeti kultúránk megtartó értékeinek útfélre kerülése a könnyű divatok hódítása idején; a rendszerváltás felemássága.” Ebből a gazdagságból is érezhető, hogy még az Elveszett utak összetettsége sem mutatható be maradéktalanul a szokásos keretek között. A terjedelemmel összefüggő teljes részletezés amúgy sem tudja szavatolni, hogy ezáltal közelebb juthatunk önmagunkhoz. És ezzel már a kötet alapvető gondolatiságát feszegetjük.

Eljutni önmagunkhoz; tudatosítani önmagunkkal, kik vagyunk; hogy mi dolgunk magyarként itt a Kárpát-medencében; hogy milyen emberként ismer fel minket ez a kor és Európa; mért szereti korunk azt, akinek nincsen történelmi tudata; miért ”üdvös” az, ha nem vonzódunk semmiféle szellemi világhoz, csak az anyagihoz; honnan a legújabb kori meghasonlásunk; hogy miért sorvad immár ötszáz éve nemzeti önbecsülésünk; mikor tévesztettünk utat – olyan kérdések ezek, amelyek ott munkálnak az esszékönyv soraiban. Ám ez is csak töredék. Társadalmi, po-litikai, filozófiai, irodalmi, alkotói, esztétikai, történelmi, hitbéli, morális, népesedési, természetvédelmi: „létszennyeződési” kérdéseket ugyanúgy feszeget a könyv, akár a televíziózás, a kép- és híranyagfogyasztás emberi kiteljesedésünket visszavető jellegzetességeit.
Ebből, mármint az emberi teljességigényből fakad mindegyik felsorolt és em-lítetlenül hagyott kérdés, de valamennyi gondolatfutam, távlatos és merész társítás is ezzel magyarázható. Az írásokban megnyilatkozó beszélő és a mindenki által ismert Csoóri Sándor nevű személy igen szoros összetartozásában is mintha ez munkálna. E jól megszokott összetartozás, sőt azonosság szerint szól az összes írás, legyen az hagyományos ismérvekkel formált esszé (Autóval át a városon), levél (Csucsa hanyatlása), ünnepi megnyitóbeszéd (Évfordulók ünnepe Pápán), ”pohárköszöntő” (Pohárköszöntő az Illyés-év kezdetén), könyvismertetés (Varga László könyvét lapozgatva) vagy épp a Nap-kelte című televíziós műsor lehangoló természetéről, átlátszó trükkjeiről szóló töprengés (Napkelte?). A kiterjesztett személyes-ség révén, vagyis ebben a közvetlenségben merül fel közösségi gond, nemzeti létkérdés, ezeréves államiság, minden. Ez különös átminősülését eredményezi a kényes, kihegyezett kérdéseknek. Korunkban, most, a rendszerváltozás utáni tizennegyedik esztendőben, amikor „az ürgelukból is politika mászik elő”, nagy értéke a könyvnek ez a természetesség.

Az Elveszett utak tabut, elhallgatást, taktikázást elutasító gondolkodói magatartása és ebből fakadóan a felismert és ki is mondott igazságok sokszor a gyermeki nyíltság tisztaságával hatnak. A szerző úgy beszél például a miniszterelnök kémelhárító tiszti múltjáról, egész pontosan arról, „hogy Medgyessy egy napig tagadja múltját, tapintatosan szólva hazudik, a következő nap viszont büszke arra, amit tegnap hősiesen tagadott” (Pipacsok és restauráció), mintha nem is a politikához tartozó tényt emlegetne. És valóban; Csoóri szemhatára korántsem a négyévente váltakozó kormányokig ér. Történelmi látásmódjában ez a tény is adalékká válik, hiszen ő súlyos morális válságunk mélyebb eredetét fürkészi. Nyilvánvaló, hogy itt a jellem, a nagy jellem kérdése a fontos, mert a „nemzet sorsa nemcsak az erő, az ügyeskedés (…), a számtanilag is igazolható fölény hatalmából áll, hanem egy-egy nagy jellem sugárzásából is” (Futamok).
De ugyanez a nyíltság érezhető, amikor például a magyar értelmiség szellemi szakadásáról, legújabb kori skizmánkról beszél. Vagy amikor megnevez két pártot, a Magyar Szocialista Pártot és a Szabad Demokraták Szövetségét, mondván, hogy szerinte csak ezekre adhatják le voksukat azok, akik az 1956-os forradalomtól a nyolcvanas évek végéig ügynökként figyelték meg őt, és ezt nem tudják megbocsátani neki. Pontosabban azt nem tudják megbocsátani, hogy „bűnt követtek el ellene”. Igaz, teszi hozzá a szerző, lehet, hogy e pártok közül „nyíltan egyikük se örül ennek a ténynek, de titokban örülniük kell, mert hatalmi esélyeiket növeli” (Szárszó ma újra kérdez). Ám ebben sem politikaformáló tényt lát elsősorban; Csoóri itt is mást figyel. A nemzet „mélylélektanát” érzékeli, és ez szoros összefüggésben áll eredetiségünkkel, valamint a szabadság legújabb dimenzióival.

2
Mit ért Csoóri Sándor eredetiségen? Ez a kérdés az esszékönyv lényegét érinti. A szerző már a kötet tizennegyedik oldalán kijelenti, hogy „az embert az eredetiségre való törekvése tette naggyá és szörnyeteggé”, viszont csak a kétszáztizenharmadik oldalon található a magyarázat. Itt már filozófusokra hivatkozva mondja, hogy az eredet az, ami „a későbbi idők folyamán is minden mást megelőz”. Vagyis az eredet az, „ami jelleget ad neki”, és az, hogy „bármi történik velünk az életben, a történelemben, nem pusztán a megelőző okok és körülmények alapján történik, hanem az eredet alapján is” (Szent István ünnepe Délvidéken). És ugyanez a gondolat tér vissza a Megleltem igazibb hazámat című részben, ahol ezt olvashatjuk: „Az eredetiség: rendezőelv, belül a lélekben és az ösztönökben”, valamint a könyv vége felé, mikor a Joó Istvánnal folytatott beszélgetésben irodalmunk helyzetéről szól. Itt azt mondja, hogy „az eredet nem csupán egyszer, a születés első pillanatában mutatkozik meg, aztán kihuny, hanem jelen van mindig”. Ám a legmélyebb megállapítás mégiscsak Az eredetiség természete című írásában olvasható. Itt a két Szervátiusz, apa és fia – Jenő és Tibor – művészetéről szólva meg-állapítja, hogy „egy fiú sok mindent örökölhet az apjától: hajlamot, érdeklődést, ilyen-olyan képességet, de eredetiséget soha. Mivelhogy az eredetiség nem a szakma, hanem a lét fejleménye”.

Igen, a lét fejleménye; ez az a pont, ahová így vagy úgy, de folyton visszatér a gondolat. Izgalmas olvasói odafigyelést igényel ez a visszajárás, hiszen folyvást emlékeznünk kell, hol és mivel kapcsolatban esett már szó erről. Így válik fel-ismerhetővé három igen fontos történelmi időegység, amelyet elkülönítve is egybelát a szerző. Az első az a hatalmas idő, amely az államalapítástól a legutóbbi éveket is magában foglalja, és felezőpontja Mohács. Ötszázhuszonhat év sikertörténet, valamint az ezt követő három részre szakadás, a küszködésünk és az egészségünk visszaszerzésére irányuló kísérleteink. A második időegység a legborzasztóbb századunk: a huszadik, s ebben az első Mohácsnál is pusztítóbb Mohács, amit Trianonnak mondunk. A harmadik pedig az elmúlt tíz-egynéhány év, amelynek mérgezett légkörében az országnak már-már „félnie kell a demokrácia kiszámíthatatlan hatalmától”.

A magyarság eredetiségét Csoóri számos helyen emlegeti, de legalaposabban a Szent István ünnepe Délvidéken című írásában fejti ki. Ebben István királyt „eredetiségünk legmeghatározóbb alakjának” mondja. Hogy megértsük, miért, a honfoglalás körüli időket elemzi. Magát a honfoglalást is rendkívüli tettnek látja, de ennél sokkal fontosabbnak a kalandozások abbahagyását. Szerinte ez volt az a pillanat, amikor a sikeres honfoglalás kiteljesedett. Olyan tett volt ez, amelyet egy másik könyvben – a Forgácsok a földön címűben – a „katartikus tudat művének” nevez. Drámai belső erőnek, a belátás erejének. E kis kitekintés azért szükséges, mert így még inkább érthetővé válik, miért mondhatja zseniálisnak a szerző István tettét: „a hagyományos sorrend megváltoztatását”, azt a tettet, hogy István „nem a test erejét sorolta első helyre, hanem a hitét és a lélekét”. A „szemet szemért, fogat fogért” ószövetségi törvénye elé a király Krisztus tanítását helyezi: „Aki megdob téged kővel, dobd vissza kenyérrel!” Vajkból így válhat István, és ez valóban „a lélek és az idegek forradalmát” jelenti. Ezért kell Koppányt legyőznie: ő ekkora változásra képtelen. Csak így jöhet létre az a képződmény – az állam és a nemzet –, amelynek fizikai valóságát a szellem és a lélek katartikus ereje révén alkotta meg. Ez a honfoglalás kiteljesedése, ez az eredetiségünk, ennek máig érezni hatását.
És ezzel magyarázza Csoóri azt a tényt, hogy nincs még egy olyan ország „a történelemben, amely ugyanannyi szentet adott a középkori Európának, mint ahány Nobel-díjast a huszadik századi emberiségnek”. Ez is a Szent István-i állam megalapozásának köszönhető, amely, lám, még akkor is képes hatni, amikor már több mint nyolcvan éve szétdarabolva fekszik az ország, Európa pedig úgy tesz, mintha nem tartozna rá e magyarságbüntetés, mintha sosem kellene már szembenéznie e bűntett gondjaival.

Az eredetiség a lét fejleménye, így Európa eredetisége, legalábbis a keresztény korszakban, hiánytalanul csak a magyaréval együtt érthető meg. Ám ehhez ugyanúgy szükséges a szembenézés, a katarzis, a lélek és a szellem forradalma, ahogyan szüksége volt erre Istvánnak. Épp ideje lenne felülbírálnia azt a félelmet, hogy „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”. Épp ideje lenne, hogy belássa a keresztény Európa, hogy a magyarság e földrész és kultúra védőbástyája volt a középkori időkben, és ehhez hasonló módon viselkedett a huszadik századi kommunizmus erőivel szemben (1956). Azt is látnia kellene végre, kiknek a nyilaitól védte meg őt a magyarság, „akarva is, meg akaratlanul is”. Ez már a Karácsonyi napló című írással egybekötve értelmezhető így. Egyébként a szerző épp ezen a helyen tárja elénk az egyik legdöbbenetesebb képet. A magyar és egy másik európai nép, az angol összevetése révén megrázó élményéről ír. Karácsonyi úrvacsorázó magyarokról számol be, de milyenekről: meggyötört, hajszolt, „horpadásos”, „üreges mellű” magyarokról, akikkel együtt volt a szertartáson az író. Alig néhány órával később pedig egy tévéközvetítéskor ugyancsak ünneplő, de angol emberekkel szembesül. Kisimult, barázdálatlan arcokat, felhőtlen homlokokat lát, melyeket Erzsébet királynő beiktatásának ötvenedik évfordulóján vettek fel a kamerák, és közvetítettek szerte a világnak.

Az Elveszett utakban az is tisztázódik, hogy az eredetiség nem csak általános értelemben, a történelemben, a nemzet életében, kultúrájában van jelen. A Szántó Tiborról írt kisesszé, a Farkas Ferencről szóló írás vagy a Sinkovits Imre halálhírére megszületett „beszámoló” mind-mind olyan gondolat- és érzésfutam valójában, amely a tehetség eredetiségét érinti. De idevonható a Cs. Szabó László emberi magatartásának s hatalmas tudásának adózó rész is (Ahogy egy kétfejű bor-jú), akárcsak a Varga László könyvét lapozgatva című írás. És ezzel, vagyis a nevesített alkotók, életművek összevonása révén, valamint az alanyiság valóságalkotó (filozófiai s művészetszemléleti) gondján keresztül eljutunk eredetiségünknek az államot követő másik legfontosabb „megtestesüléséhez”. Igen, az irodalomhoz; annak is a sorsértelmező sajátosságához, valamint a mindenkori kiútkereséséhez.

3
A magyar irodalomnak is van eredetisége? De még mennyire. Megszületésének felismerhetően pontos helye, ideje van, és ezt egyetlen szóval így mondjuk: Mohács. Itt ért véget a magyar állam és nemzet sikertörténete, s ez a tragikus állapot hívta életre a magyar irodalmat. A három részre szakadt ország, a kettős királyság „Magyarországot az agóniák országává tette” – mondja Csoóri Sándor (Autóval át a városon), és erre felel az általa idézett Németh László-megfogalmazás, miszerint a magyar irodalom agonizáló irodalom (Az irodalom lármafája). De tisztázza, hogy Németh ezen nem a haláltusát érti, hanem „az állandó megpróbáltatásoktól újra és újra fölizzó létküzdelmet”. Tehát a magyar irodalom ott kezdődik, ahol a magyar pusztulás, és ez a kezdet, ez a pusztulás elleni létküzdelem az-óta ott munkál benne. Sőt – jól tudjuk –, mint eredet minden mást is megelőz.

Egy másik helyen (Az első kör) azt mondja, hogy Illyés ismert paradoxona – „jó hazafias költészetet rossz hazájú népek szoktak nyújtani” – ott bujkál az egész magyar irodalom mögött. Már a kezdeteknél megmutatkozik. Bornemisza Péter ezen soraiban: „Engömet kergetnek az kevély nímötök, / Engem környülvettek az pogány törökök”. Tehát itt, a Siralmas énnéköm című versben lelhető fel az az ős-állapot, az az ősszituáció, amely évszázadokon keresztül végigkíséri irodalmunkat, és legjelesebb képviselőinek életművét formálja. Ebből az eredetből fejlődik ki az „otthontalanság élménye”, és „ahol nincs otthon, ott haza sincs, ágy sincs, asztal sincs, állandóság se” – olvasható az esszékötet egyik legeredetibb írásában, a Költők, asztal nélkül címűben. Ebben a tekintetben költészetünknek öt alakja rajzolódik ki: Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila. Természetesen a szemhatár itt is befogja az egészet, csak ebben a gondolatmenetben az eredetiséghez és az otthontalansághoz legszorosabban kapcsolódó teljesítményeket veszi számba.

Látható, hogy Balassi az első, aki „már nemcsak verseket ír, hanem költ is”, ám ez az eredetiség csak úgy érthető meg teljes egészében, ha Janus Pannoniusra és Zrínyi Miklósra ugyancsak figyelünk. Janus Pannoniusra azért, mert nála látható a legjobban, hogyan nyomja el tehetségét a másoktól kölcsönzött forma, életérzés. Lehet, hogy a reneszánsz „nemzetközi” vívmányai gátolták az egyén sajátos-ságának kiteljesedését? Mert tisztán érezni, hogy Balassit épp a személyes ügyként kezelt otthontalanság és hazátlanság azonnal saját formához, bensőséghez juttatta. Különösen Zrínyi (kicsit későbbi) példája illeszkedik szépen ehhez a hazafiúi és költői nagyságot új minőségbe emelő szemlélethez. Zrínyi volt az a nagy jellem, aki felismerte, hogy ha nincs „igazi nemzet, valakinek mégis be kell töltenie ezt az űrt” (Futamok). Filozófiáját egy kérdésben és egy feleletben foglalja össze Csoóri: „Az életünkben lehetetlennek látszik néhány dolog? Ha igen, álljunk neki, hogy megcsináljuk.”

Máig érvényes, ma is időszerű gondolat. Szerzőnknek a valóságról vallott nézetével ugyanúgy érintkezik, mint költészetszemléletével. Mert a valóság – olvasható a Futamokban – „sose csak tényszerű, adatszerű jelenség, hanem szellemi is”. Minél több saját gondolatot, érzést, megrendülést adunk hozzá, annál gazdagabbá válik. Tehát egy viszony megtestesülése a mi valóságunk. Az alanyiság mind mélyebb feltárása, kiteljesedése valóságot, otthonvilágot teremt, mégpedig „a tárgyilagosság erejével” teszi ezt. Itt válik érthetővé, mi az, ami az egykor leigázott magyarság morális tartását képes volt őrizni századokon keresztül. Így jöhetett létre az az „intézmény”, amit Csoóri Sándor irodalmi Árpád-házunknak nevez (Az első kör), melynek spirituális törvényei szerint időről időre lesz egy sorsértelmezője: egy Balassija, Csokonaija, Petőfije, Adyja, József Attilája…

A nagy jellem és a személyesség történelmet s objektív világot befolyásoló, sőt létrehozó természetéhez köthető a kötetcímválasztás is. Mert ha a külsőnek mondott világban mindig véget érnek, elvesznek az utak, útjaink, akkor nem marad más hátra, „mint hogy a belső utakon induljon tovább” az ember (Futamok). Az Elveszett utak cím Vasy Géza értelmezése szerint „nyilvánvaló rájátszás” Szekfű Gyula művére, a Valahol utat vesztettünk-re. Ehhez csatlakozva érdemes hangsúlyozni, hogy a kötet nem sajnálkozás letűnt értékek után, hiszen sokkal inkább a bennünk rejlő belső utak felkutatásának elengedhetetlenségét sürgeti.

Minderre a legjobb példa Illyés Gyula irodalom-, magyarság- és létszemlélete. Irodalmi Árpád-házunk Babitsot követő nagy alakjánál e három gond egyetlen feladatban ismerhető fel. Abban, amit Zrínyi vett magára. Abban, ami szimbolikusan Kossuth és Széchenyi örökletes ellentétében ugyancsak felismerhető. Vagy amely „létbe ágyazottan” Bartók és Kodály erkölcsi indíttatású, de egymástól hom-lokegyenest eltérő magatartásában érzékelhető (Hatalmas nagy korszakban éltem). A Hitlerhez sodródó Magyarországot Bartók erkölcsi megfontolásból hagyja el, Kodály pedig – ugyancsak erkölcsi megfontolásból – nem tudja elhagyni. Két össze-békíthetetlen igazság? Hát lássunk neki, hogy összebékítsük, hogy ezzel új távlatot nyissunk a sorsnak. Ez Illyés eredetisége. De Illyés emberi ars poeticájának is része, amely Ady két sorával szintén jellemezhető: „Sose tudott az igazsághoz / Igazunk minket eljuttatni”. Itt a kiútkeresés ősmegfogalmazása. Ennek jegyében élt és alkotott Illyés, és ennek jegyében szentel az esszéíró különálló fejezetet (Pohárköszöntő) nagy szellemi elődjének, akivel „az a »messiási racionalitás« jelent meg, amely az Ady két sora közt feszülő roppant űrt szándékozott mindenáron megszüntetni: hogy a fölismert igazságok juttassanak el végre minket az igazunkhoz!” (Az első kör).
* * *
Az Elveszett utak énregényként ugyanúgy olvasható, ahogy szerzője, Csoóri Sándor teszi ezt Illyés naplójegyzeteknek mondott művével, a Magyarokkal. És erre nem csupán a Faragó Laurával és a Joó Istvánnal folytatott beszélgetése (Megleltem igazibb hazámat; Az irodalom lármafája) ébreszt rá, vagy az, hogy Görömbei András fejlődésregényként is olvashatónak látja a szerző esszéit. És még ennél is fontosabb talán annak kimondása, hogy ez a kötet a valóság- és katarzishiányról szól. Arról a korról, amely irodalmunkat megfosztotta az őt megillető szerepétől, arról a korról, melyben nem születnek nagy filozófiák, nincsenek nagy eszmék, csak „benyögések”. Egy kacarászó, mulatozó, röhögcsélő nemzettel kell szembesülnünk, amely elmulasztotta, hogy katarzis útján megtisztuljon, s így meg-igazulva fejezze be végre azt, amiért legutóbb ezerkilencszázötvenhatban hallatta a hangját.

A egész könyvet áthatja a személyesség. Számos apró magánéleti esemény tanúi vagyunk, de a közelség semmit sem választ el semmitől. Bensőséges magán-ügy és nemzeti felelősségérzés egy és ugyanaz. Így látjuk azt a személyt, aki 1956. november 3-án Déry Tiborral besiet az Országházba; amint 1982. július 10-én rohan Illyés lakására, hogy megtudja, mi történt előző nap a Mitterrand elnökkel foly-tatott beszélgetésen. De így látjuk, amint bele-belenéz a „besúgói jelentésekbe”, aztán amint unokáit faggatja, hogy tudják-e, mi a betyárbútor; s látjuk 2000. december 19-én, hogy elcsúszik a fagyos földön. Látjuk, mint töpreng a Heti hetes-féle műsorok természetén; a Nap-keltén a könyv utolsó oldalain. És hirtelen meg-villan valami: a kötet legelején megismert két erdélyi kopó. A könyv végére szimbólummá emelkednek, amint ott ülnek a garázstető magaslati pontján, s nézelődnek: „televízióznak”. „Nyomozóösztönük lanyhul, tévézőösztönük napról napra erősödik.” Nem keresnek utakat. (Kortárs, 2004 március)

 

Eseménynaptár

Május

1904. V. 1-jén hunyt el Antonin Dvořák cseh zeneszerző
1469. V. 3-án született Niccolo Machiavelli reneszánsz államférfi
1949. V. 4-én született Nagy Gáspár költő
1904. V. 5-én hunyt el Jókai Mór
1904. V. 5-én született Jarnó József költő (elhunyt 1934. XI. 3-án)
1909. V. 5-én született Radnóti Miklós költő
1904. V. 6-án született Harry Martinson Nobel-díjas svéd költő, író
1929. V. 10-én született Kányádi Sándor romániai magyar költő
1984. V. 16-án hunyt el Irwing Shaw amerikai író
1799. V. 20-án született Honoré de Balzac francia író
1939. V. 21-én született Lászlóffy Csaba romániai magyar költő
1904. V. 23-án született Palotai Boris író, költő
1594. V. 30-án hunyt el Balassi Bálint, a magyar reneszánsz legnagyobb
költője
1964. V. 30-án hunyt el Szilárd Leó magyar származású amerikai fizikus,
atomtudós
1594. V. 31-én hunyt el Tintoretto olasz festő
1819. V. 31-én született Walt Whitman amerikai költő

Napló

Csoóri Sándor Pozsonyban

Csoóri Sándor Kossuth-díjas költő, esszéíró, prózaíró, szociográfus és dramaturg, a magyar irodalmi és politkai élet meghatározó alakja volt az idén a Költészet napjának a vendége. A pozsonyi Magyar Kulturális Intézetben, április 7-én, barátai, írótársai, tisztelői köszöntötték őt. Az est házigazdája, Dobos László Kossuth-díjas író bevezetőjében az életmű nagyságát és jelentőségét hangsúlyozta, szimbolikusnak minősítve a mostani látogatás időpontját is: „Csoóri Sándor hoszszú idő után akkor látogatott el Pozsonyba, amikor mindkét országot csupán néhány nap választja el az EU-csatlakozástól”.
A beszélgetés során Csoóri Sándor felelevenítette pozsonyi emlékeit és Kárpát-medencei, főleg erdélyi élményeit. Megítélése szerint „örvendetes, hogy van az EU, de semmit nem támad meg ez a világ annyira, mint a nyelvet”. Az irodalom rangját, pótolhatatlan szerepét hangsúlyozta, amikor utalt arra, hogy az irodalom helyét az újságolvasás kultúrája veszi át. „A hír nem valóság, a regény a valóság, amikor minden összefüggést megpróbál föltárni. Ezért van igazán szükség ma irodalomra, mert a legtöbben lemondtak erről.” Nagy gazemberségnek mondta, hogy el akarták hitetni az írókkal, túl sokat politizált a magyar irodalom. „Ha 400–500 esztendőn át közéleti volt, és minden lényeges kérdésben szinte először próbálta megfogalmazni a leglényegesebb dolgokat, akkor péntektől szombat reggelig lehet ilyen hagyományt abbahagyni? Azt hittük, ‘90 után jön a demokrácia, és a parlament majd mindent megold... Hogyan csináljanak a szerencsétlen politikusok jót, ha maga a politika műfaja is rossz lett? Rehabilitálni kell a politikát, és újra kell építeni a kultúrát. A politika megosztja az embereket, a kultúrának viszont egyesítenie kellene őket”— mondta Csoóri Sándor.
A beszélgetés befejezéseként a költő saját verseiből olvasott fel néhányat, melyet a népes hallgatóság nagy tetszéssel fogadott.

Komáromi beszélgetés Tőzsér Árpáddal és Bárczi Zsófiával

A Csemadok Kossuth téri, impozánsan felújított épületében április 2-án író-olvasó találkozóra került sor Tőzsér Árpád Kossuth-díjas költővel és Bárczi Zsófia prózaíróval, akinek most jelent meg első novelláskötete, A keselyű hava címmel. A rendezvényt a Csemadok komáromi alapszervezete, valamint a Szlovákiai Magyar Írók Társága közösen szervezte.
A beszélgetést Keserű József fiatal irodalomkritikus vezette.

Erdélyi Jánosra emlékeztek

A költő születésének 190. évfordulójára emlékeztek Nagykaposon április 3-án és 4-én. Az ünnepség alkalmával a magyar alapiskolában kiállítást nyitottak meg az iskolások és óvodások rajzaiból, majd szavalóversenyre, illetve történelmi vetélekdőre került sor, melyen összesen száztíz tanuló vett részt. Az oktatási fórumon Albert Sándor tájékoztatott a Selye János Egyetemről és a közoktatásban történő változásokról, Mézes Rudolf, a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének elnöke a Pázmány Péter Alapítványról és az oktatási támogatásokról tájékoztatott. Délután a részvevők megkoszorúzták Erdélyi János emlékművét, az esti gálaműsor keretében – melyen a mesemondó-, ének- és szavalóverseny győztesei léptek fel – ünnepi beszédet Géczi Lajos és Dobos László mondott. Az ünnepség másnap-ján „Erdélyi János szellemi hagyatéka” címmel tartottak szemináriumot, melyen megjelent, és előadást tartott Erdélyi János két unokája, Törökné Erdélyi Ilona és Erdélyi Zsuzsanna is.

Mács József könyvének bemutatója Budapesten

Az író Öröködbe, Uram... című tetralógiáját (négy kötetét) jelentette meg a közelmúltban a Püski Kiadó. Március 30-án, a Magyarok Házában Kiss Dénes József Attila-díjas költő mutatta be Mács József kötetét. Az alkotót az est alkalmából levélben köszöntötte Orbán Viktor volt miniszterelnök is. Az esten hangzott el Popély Gyula történész előadása is a Magyar oktatásügy a Felvidéken 1918–1945 címmel.

Nemzetközi Könyvfesztivál Budapesten

Tizenegyedszer rendezték meg a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált. A fesztivál díszvendége Günter Grass és Kertész Imre Nobel-díjas írók voltak. A megnyitó napján, április 22-én nagy sikerű beszélgetésre került sor a két Nobel-díjas író között. Párhuzamos élettörténetet mondtak el. Günter Grass arról szólt, hogy tízéves korában a Hitlerjugend tagja lett, lelkesedett a náci eszmékért és csak hadifogsága idején döbbent rá, hogy tévedett. Kertész Imre elmondta, az auschwitzi láger felszabadításakor talákozott amerikai katonákkal, idehaza., 16 éves korában belépett a kommunista pártba és csak 1949-ben tudatosodott benne, hogy rossz lépésre szánta el magát. Újságírói pályája megszakadt, s az ötvenes évek közepén nyilvánvaló volt számára a rendszer kudarca.
Günter Grassnak rendkívül nagy sikere volt Budapesten, dedikációra százak várakoztak a kiállítás másnapján is. A fesztiválon ott voltak – immár másodszor a szlovákiai magyar kiadók – köztük a Madách-Posonium – is.


Kegyelet

Elhunyt József Attila nővére, Etelka
József Etelka, József Attila nővére százegy éves korában Budapesten elhunyt. 1903. március 22-én született, két esztendővel volt idősebb a költő József Attilánál, aki nővéréről mintázta meg a Betlehemi királyok pironkodó Máriáját. József Attila nővére minden gyermekének születésekor verssel köszöntötte a „boldogságos kismamát”. József Etelka volt a költő hagyatékának gondozója. Tavaly a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki.

Elhunyt Bori Imre vajdasági író
Hetvenöt éves korában elhunyt Bori Imre vajdasági irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Bácsföldváron született 1929. december 28-án. Újvidéken a tanárképző főiskolán, majd 1962-ben az egyetem magyar tanszékén szerzett tanári oklevelet. 1960-tól az egyetem magyar tanszékén tanított, egészen nyugdíjazásáig. 1971-től egyetemi tanár, a Hungarológiai Intézet igazgatója (1979–1981), 1984-től a Híd folyóirat főszerkesztője. 1984-től a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia levelező, majd 1990-től rendes tagja. 1990-tól az MTA külső tagja is lett. Irodalmi munkásságáért (közte a jugoszláviai magyar irodalomtörténet megírásáért) tavaly Széchenyi-díjjal tüntették ki. Foglalkozott a magyar–délszláv irodalmak kölcsönhatásával, valamint a modernség kérdésével a magyar irodalomban.

Elhunyt Vörös Péter
Hosszú, súlyos betegség után 56 éves korában, április 3-án elhunyt Vörös Péter érsekújvári költő és kritikus. írásai l970-től jelentek meg az időszaki sajtóban. Tagja volt 1983–86 között az érsekújvári Iródia-csoportnak. Versei a Földet ér vándorlásunk (1989), BűnRossz Versek Anthológiája (1993) és az Iródia (1994) című antológiában jelentek meg. Első önálló kötete Szamovár és mentőöv (1999) címmel jelent meg, melyet egy év múlva a Shakespeare és a vadkan, illetve 2003 őszén a Cseresznyevirág címmel kiadott haiku-kötete követett. Kötete bemutatóján azonban elhatalmasodó betegsége miatt már nem vehetett részt. Irodalomkritikusi tevékenységével – többek között – az Új Szó és a Szabad Újság hasábjain találkozhattunk.
Emlékét barátai, tisztelői kegyelettel megőrzik!

Helyreigazítás

Az Irodalmi Szemle áprilisi számában Skabella Gábor verseit közöltük. Minthogy első megjelenésről volt szó, lábjegyzetben utaltunk arra, hogy a nevezett az ipolysági magyar gimnázium tanulója. Az átírás során sajnálatos elírás történt, tanulója helyett a „tanára” szerepel. Az elírásért olvasóink és az érintetett elnézését kérjük.