Irodalmi Szemle

Irodalom / kritika / társadalomtudomány

2004.  május, 5. szám

 * * * * * *

Tartalom

A megnőtt Élet

Ady Endre

Távolról a Mostba

Úgy ötven évről nézhetni a Mostra.
Be boldog lesz, ki majd megmosolyogja
Vergődő, zűrös, mai életünket
S úgy látja, ahogy látni kellene:

Feltörni indult, tébolyos zene,
Lelkek nagy csődje, jövők szomjusága.
Be boldog lesz, ki majd messziről látja
S szól majd felőlük bölcsen, hidegen.

De ma szenvedünk mind-mind idelenn,
Magyarul pláne még különösebben,
Ki több jóságban, ki több őrületben,
De élni semmiképpen sem vidám.

Hát eloldalak, béklyós paripám,
Szaladj bele a meg nem ért Jövőbe:
Úgy fáj a Most és én úgy fájok tőle.
Be jó volna visszatekinteni,

Úgy ötven évről nézhetni a Mostba.
(1914. március)

 

Hozsánna bízó síróknak

Mindig volt titkos, valamis
Názárethje az emberi Jónak,
Honnan elindult könnyesen,
Dagadón, szánva bús milliókat
És soha nem ölt meg iszap
Bátor, nagy vizü s tiszta folyókat.
Folyók, szivek, ne féljetek
S bénult szivem se, te, ki eddig
Nem merted elég könnyesen
Mélyítni szent folyóknak a medrit.
Az emberek a siratást
A Jó álmáért is megérdemlik.

Dagadjatok meg, szent folyók,
Szívek, kik még hajléki a Jónak,
Sírjátok ki könnyeitek,
Hozsánna ma a bízó síróknak,
Hozsánna, bízó Tegnapunk
S hozsánna neked, szent árú Holnap

József Attila

És keressük az igazságot

Lábunk elkophat hónaljig,
sej haj, fütyülve baktatunk,
igazságot keresünk, de
nem találunk még seholse.

Nincsen batyunk, csak az agyunk,
betyárkodó Ábel vagyunk,
nem kérdik, hogy szívünk dög-é,
gondolatunk az ördögé,
lelkünket meg isten fogja
sziklaszántó ostorosba.

Hogyha tél van, hát didergünk,
s nem is tudjuk, hogy didergünk,
szemünk, fülünk lefagy együtt,
lázas szóval melengetjük,
nem hálunk soha árnyékban,
zsebünkben is csak szándék van,
magunk vagyunk: a kenyerünk,
hogyha vesztünk, úgy is nyerünk,
ínség, asszony nem bír velünk,
északnak meg délnek megyünk,
koldusokkal parolázunk,
ott a tanyánk, ahol ázunk,
összenőtt már a két kezünk
s nem könyörgünk, nem vétkezünk,
nagy éhünk van s nem éhezünk,
mindig korábban érkezünk,
szájunkra a jövő hágott,
kiáltunk emberebb világot,
szeretetet, szabadságot,
szél a lábunk, arcunk áldott,
nézünk minden követ, ágot,
ahol utat ki se vágott,
sej haj, dallal, jó vigasszal,
asztaltalan szómalaszttal
keressük az igazságot.

Kosztolányi Dezső

Európa

Európa, hozzád,
feléd, tefeléd száll szózatom a század
vak zűrzavarában
s míg mások az éjbe kongatva temetnek,
harsány dithyrambbal én tereád víg,
jó reggelt köszöntök.

Ó ősi világrész,
te régi, te rücskös, te szent, te magasztos,
lelkek nevelője, illatokat és ízt
szűrő, csodatévő, nagyhomlokú, könyves,
vén Európa.

Ha mostoha is vagy, viaskodom érted
és verlek a számmal és csókkal igézlek
és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg.

Ki téphet el innen,
ki téphet el engem a te kebeledről?
Nem voltam-e mindig hű, tiszta fiad tán?
Kölyökkorom óta nem ültem-e éjjel
lámpám sugaránál tanulva a leckéd,
vigyázva, csodálva száznyelvű beszéded,
hogy minden igéje szivembe lopódzott?
Már értik azóta az én gügyögésem,
bármerre vetődjem, sokszáz rokonom van,
bármerre szakadjak, testvérem ezer van.

Nem láttam-e Kölnben a német anyókát
esőbe csoszogni, Párizsban a tündér
francia leányok könnyű szökelését,
Londonban a lordok hajának ezüstjét,
s nem ettem-e, ittam munkásnegyedekben,
családi szobákba lármás olaszokkal?
Nem fájt-e velőmig a szlávok, a sápadt
szlávok unalma, a bánat aranyszín
fáradt ragyogása?
Mind édes-enyémek a népek e földön,
kitágul a szívem, beleférnek együtt.
Fogadjatok engem
ti is szívetekbe,
s ti távoli népek
kürtösei, költők,
pereljetek értünk otthon a mivélünk
perlőkkel, anyánkért, s mi tiértetek majd
itthon perelünk, hogy élhessen anyátok.
Kiáltsatok együtt,
Európa bátor szellemei, költők,
hogy gyáva vadállat bújik el a vackán
és vaksi vakondok fúr alagútat.
Daloljatok együtt,
fények, fejedelmek, szellem-fejedelmek,
hogy lélek a várunk, légvár a mi várunk,
ezt rakjuk az égig, kemény szeretetből
és légi szavakból.
Kezdjetek előlről építeni, költők,
légvár katonái.
(1930)

Csoóri Sándor

Elkártyázott köpeny

Hol találhatnék megint
új hazát magamnak?
Tágas leszállóhelyet, sima dombtetőt,
ahol csapongó, nomád lepkéim is
megpihenhetnének végre egy kövön.
Sehol! Sehol! – dörmögi hátam mögött
egy zúzmarás hang – hisz elkártyázott
köpeny az egész ország, krisztusi gönc –
messziről is jól látszanak
a hétpróbás nyerészkedők.

Fülledt júdásszagot hoz
kocsmájuk felől a szél,
mintha rohadt káposzták szagát hozná.

Se Nyugat, se Kelet,
se Dél, se Észak,
amerre suhanó utat látnék.
A páfrányos mezők idegenek, az Alpok
havat dajkál, s így csak a
golgotás gödrök mélysége felé
mutat egy vedlett tábla,
egy másik pedig a lángok rései közé,
ahol erős szívek torlódtak össze.

Akkor hát irány befelé:
a legvadabb ivók s őrültek útján,
hadd gyalulja simára
halántékomat a huzat.
Még egyszer s utoljára csodaszarvast akarok látni,
ahogy rohan a ködben
és zúdul utána egy egész erdő.

Jövőnk: Európa

Ankét az európai uniós csatlakozásról

A szabadság, az önrendelkezés és a demokrácia eszméi kötődtek azokhoz az elvárásokhoz, melyek a 2004. május 1-jei csatlakozást megelőzték. Persze, fenntartások is akadtak bőven, nemcsak a globalizációs félelmek, hanem a vadkapitalizmus gátlástalanságai miatt is, melyeket az elmúlt évtizedben a „szabadverseny”, a pénz hatalma, meg esetenként a szabadrablás produkált a társadalom számára. „Csak akkor születtek nagy dolgok, / Ha bátrak voltak, akik mertek...” – halljuk az Idő mélyéről Ady Endre szavait, s mindjárt adódik a kérdés, mi a kockázatosabb manapság: bátornak, vagy merésznek lenni?! Hisz az elmúlt években elsősorban a hitünk fogyatkozott meg nemcsak a demokrácia erejében, hanem abban az elképzelésünkben is, hogy a világ jobbá, igazabbá, emberibbé tehető. Hogy kontinensünk valóban „egy nagy hajtűkanyarban van”-e, és „véget ért Európa ötszáz évig tartott dominanciája a világban”, s ezzel a „gőg és arrogancia” is (ahogy Ryszard Kapuś-ciński, kiváló lengyel gondolkodó írta egy Afrikáról szóló könyvében), az mára már nyilvánvalóvá vált. Ahogy az is, hogy a világ minden pontja rendkívül sérülékeny a környezeti katasztrófák árnyékában, s a világot elárasztó terrorista veszély miatt.
Nem vitás, ábrándok, hiú remények és szorongások nélkül kell az új kihívások elé néznünk. Nem az égi manna szakad reánk, hanem a realitások neheze, helytállni a nemzetközi küzdőtéren, tudásunk legjavával, egyenlőként az egyenlőkkel. Az sem mellékes számunkra, hogy az új kihívások közepette a nemzettudat, sorstudat, meg a Zrínyi Miklós óta visszhangzó remény, „sors bona, nihil aliud” („jó szerencse / kell,/ semmi más”) képes lesz-e – nemzetrészeivel együtt! – megtartani a magyarságot, és – Illyés Gyula szavaival élve! – kiforrja-e végre a jövő „mit isten belégondolt e népbe”?!

Ankétunkban a kínálkozó új minőségeket és a vészhelyzeteket egyaránt felemlítettük, a mérlegelés lehetőségét a válaszadókra bíztuk.
Köszöntettel tartozunk irodalmi és politikai életünk kimagasló személyiségeiknek, hogy felkérésünket elfogadták.
Ankétunkban az alábbi személyiségek véleményét olvashatják:

Alabán Ferenc irodalomtörténész, kandidátus, tanszékvezető egyetemi docens;
Csáky Pál a Szlovák Köztársaság kormányának miniszterelnök-helyettese;
Duba Gyula József Attila- és Madách-díjas író, esszéíró;
Gál Sándor József Attila- és Madách-díjas költő, író, esszéíró;
Görömbei András irodalomtörténész, a tudomány doktora, egyetemi tanár, József Attila- és Csokonai-díjas;
Grendel Lajos Kossuth-díjas író;
Lovász Attila közíró, a Vasárnap főszerkesztője;
Pomogáts Béla irodalomtörténész, a tudomány doktora, Széchenyi-díjas, az Illyés
Közalapítvány és az Anyanyelvi Konferencia elnöke.
• Az új évezred a kelet-közép-európai országok egy része számára is elhozta az Európai Unióhoz való csatlakozás lehetőségét. Tájainkon 2004. május 1-jétől új időszámítás kezdődik. Az új kihívások, vagy ahogy sokan mondják: az „újgyarmatosítás” miatt, a nemzeti megmaradás számára a küzdelem elejét is jelentik ezek az évek?

Pomogáts Béla
– Meggyőződésem szerint semmiféle „újragyarmatosítás” nem fenyeget ben-nünket az Európai Unióhoz csatlakozva. Az ilyen aggályokat egyszerűen az veti fel, hogy a korábbi szövetségi rendszerek mindig valamiféle alávetettségbe, ki-szolgáltatottságba kényszerítették a kisebb országokat, így Magyarországot. Ez történt a múlt század harmincas éveiben, midőn a náci Németország hatalmi rendszere, majd a század második felében, midőn a Szovjetunió imperializmusa fosztotta meg nemzeti függetlenségüktől a közép-európai országokat. Az Európai Unió szerkezete egészen más, ezt olyan kisebb uniós országok helyzete és fejlődése igazolja, mint Ausztria, Finnország vagy éppen Írország, ez utóbbi például több száz esztendős angol uralom után éppen az európai integrációban találta meg a maga függetlenségének és haladásának zálogát. Ezért úgy gondolom, hogy az uniós integráció merőben új lehetőségeket fog megnyitni Magyarország és a többi közép-európai ország előtt, miközben a nemzeti függetlenség fenntartásának is garanciája lesz.

Gál Sándor
– A harmadik évezred hajnalán – mivel az amerikai „bizniszterror” mára betemetett minden klasszikus európai értéket – minden üzletté degradálódott. Így a „csatlakozás” lényege sem egyéb banki tranzakciónál. A mi „sajátos” nemzetiségi valóságunk ebben az idilli „európai kaszinóban” zéró értékű; még saját bankszám-laszámot se kapunk...

Görömbei András
– A magyarság minden szempontból rendkívül rossz állapotban érte meg az Európai Unióhoz való csatlakozás idejét. Fizikai állapotában elöregedett, életakarata megtört, szellemi és erkölcsi tekintetben saját hagyományaihoz méltatlanul alacsony színvonalra süllyedt. A magyar nemzet elvesztette öntudatát és önismeretét. Álvitákkal, álproblémákkal tölti múló idejét, miközben ég a háza. Szellemi és erkölcsi kérdésekben a megosztottsága kétségbeejtő. Ami az egyik embernek szentség, az a másiknak gúny tárgya. Ha a magyarság nem tud erkölcsében, szellemében és fizikai állapotában megújulni, akkor a magyar nemzetet az Európai Unió hamarosan eltünteti a föld színéről. Újra – és immár véglegesen – beteljesülnek Ady kétségbeesésben fogant próféciái: „Elveszünk, mert elvesztettük magunkat.” Az Európai Uniót én a magyar nemzet számára óriási és kikerülhetetlen kihívásnak, próbatételnek látom.

Grendel Lajos
– Örülök, hogy az újgyarmatosítás szót idézőjelbe tette, mintegy jelezve, hogy ez a szókapcsolat a szélsőségesen, olykor már patológiásan unióellenes egyének és csoportocskák szótárából való, és különös csengése van azoknak a fülében, akik éltek már az 1944-es német és az 1948-as orosz – valóságos – gyarmatosítás idején. Ezek az emberek és csoportocskák máig képtelenek tudomásul venni, hogy az európai integráció olyan történelmi szükségszerűség, amelyből éppen a Magyarországhoz és Szlovákiához hasonló kis államok nem maradhatnak ki. Ha a jövőért, sőt túlélésért folytatott világméretű harcban Európa lemarad Amerika, Japán, Kína, Oroszország s a világ néhány más, potenciális hatalma mögött, akkor azt a mi gyerekeink, unokáink fogják megsínyleni. Akkor Európa lesz hamarosan a világfalu múzeuma. Én úgy látom, hogy az integráció éppenséggel a föltétele nemzeti megmaradásunknak, mégha azt is tudom, hogy az integráció sok áldozat-tal és lemondással is fog járni. Alternatívája azonban nincs. Európa államai ebben az irdatlan világversenyben önmagukban soha többé nem lesznek képesek ötről hatra jutni. Még a nagyobb államok sem, mint Franciaország vagy Németország. Nem nosztalgiázni és múltba révedni kell tehát, hanem azt tisztázni, hogy melyek azok a gazdasági-kulturális kihívások, amelyekkel az új helyzetben szembe kell néznünk. Én ezért úgy gondolom, ez az új helyzet nem a nemzeti megmaradásért folytatott küzdelem elejét jelenti, hanem nem jelenti ennek a küzdelemnek a végét. Ma sem a németek, sem az angolok, sem a franciák nem akarják elvenni tőlünk sem a nyelvünket, sem a kultúránkat. Viszont behegedhetnek a trianoni sebek. A hegek maradnak, de kevésbé fognak fájni, mint eddig. Akik kárt tehetnek bennünk, nem mások, nem idegenek, hanem mi magunk lehetünk azok: a kultúránk iránti közömbösségünkkel, történelmi analfabetizmusunkkal, délibábos múlt- vagy jövőképünkkel, egyes társadalmi csoportok rasszista gyökerű cigányellenességével, xenofóbiájával, alkalmasint antiszemitizmusával.

Csáky Pál
– Madách örök érvényű igazságával felelhetek: az élet célja a küzdés maga. Az Európai Unióban olyan kondíciók között fogunk élni, amilyeneket megteremtünk – kiharcolunk magunknak. Olyan történelmi helyzet soha nem volt – s nem is lesz, amikor nem kell küzdeni a jövőért. Számunkra esélyt jelent, hogy egy tíz és fél milliós nemzettest részeként vehetünk részt a jövőbeli európai folyamatok alakításában.

Duba Gyula
– Nem hiszem, hogy a nemzeteknek az unióban jobban kellene küzdeniük megmaradásukért, mint eddig. Hiszen tudjuk, hogy (készülő) alkotmánya szerint nemcsak a nemzetállam fogalma, hanem annak gyakorlati léte is megmarad. A határok átjárhatósága mellett tovább élnek az államigazgatási egységek, léteznek a maguk belső törvényei szerint. A gond inkább az lehet, hogy ezek a belső törvények európai szellemiségűek legyenek. Ha a közös érdekek jegyében feladják bizonyos „jogaikat”, az egységet erősíti és csak segíthet! Csökkenti az államok közötti érdekellentétek kiéleződésének a lehetőségét. A „háborúmentes” Európa eszménye, amelyet az egyesülés révén el kellene érni, talán nem illúzió! Úgy tűnik fel inkább, olyan szükséges földrészünk számára, mely már-már törvény! Különben az egyesülésnek kevés értelme lenne. A gazdasági prosperitás olyan érték, amelynek lehetővé kell tennie, hogy az ember – a népek, nemzetek – szabadon fejlődjenek és kiteljesedjenek. Ennek révén a kultúra is előtérbe kerül, a nyelvek értéke és az alkotás fontossága, a történelem toleráns reflexei és az önérzet azon békés vonásai, amelyek toleránsak és befogadóképesek.

Alabán Ferenc
– Az új „időszámítás”, az új kihívásokkal való szembenézés kétségtelenül új történelmi fejezetet nyit az EU-hoz csatlakozó államok életében. Tükrözi ezt az a tény is, hogy a jövő Európájának kialakításáról szóló társadalmi vita központi fogalommá vált régiónkban, aminek egyik meghatározó jellegzetessége a többértelműség. Az a természtes többértelműség, amely kezdettől kíséri és jellemzi az európai integrációs folyamatot. Túlzásnak érzem az „újgyarmatosítás” fogalom használatát, mivel önkéntes belépésről, csatlakozásról van szó, s ez az alapelv ab ovo meghatározza a folyamatban való részvétel egyenrangúságát és további minőségeit. Másrészt viszont felmerülnek az olyan kérdések is, hogy: „Mit is tudunk mi Európáról?” „Mi is a mi európaiságunk lényege?” „Mi azonos a különböző etnikumú, nyelvű, különböző kultúrájú és múltú nemzetekhez tartozó emberekben?”
Más és más kép rajzolódik ki Európáról az egyes generációkhoz tartozó véleményekben. Az idősebbekben él egy eléggé határozott politikai és ideológiai indíttatású Európa-tudat, amely elsősorban – különösen az értelmiségiek számára – a szabad véleménymondást, a politikai ráhatástól való mentességet jelentette. Az általános szintű köztudatban mindez inkább a nyugat-európai magasabb életszínvonalra való utalásokat, a jobb használati tárgyakat és fejlett technológiákat jelentette. A fiatalabb generáció elképzeléseiben az európaiság egyértelműen a kedvezőbb anyagi-gazdasági körülményeket, a világ bármely részére a szabad utazás lehetőségét és az új munka- és érvényesülési lehetőségeket jelenti. A magyar nemzethez való tartozásunk szintjén kétségtelenül létezik egy történelmi szintű Európa-tudat is, mely abból indul ki, hogy az államalapítás és a kereszténység felvétele óta a magyarság európainak vallja magát, ami több mint ezeréves történelmet és múltat is jelent Közép-Európában. Ehhez a politikai indíttatású és történeti motiváltságú Európa-tudathoz társul még a magyarság mentalitásából fakadó ismérvek sora, mely nem csupán a földrajzi meghatározottságokat jelzi, hanem a mindennapi szokásrendet, az emberi-viselkedésbeli tulajdonságokat és sajátosságokat is jelöli. Közép-Európa kis népei – beleértve a magyarságot is – ebből a szempontból is bizonyos értelemben „köztes” helyzetben vannak, mivel a „homokóra nyakában” úgymond átszűrődnek és átértékelődnek az élet dolgai, új jelentésekkel telítődnek. Ez egyrészt a nyugati kereszténységgel évszázadok során kialakult kötődést hangsúlyozza, a számtalan mentalitásbeli és szokásrendi kötelékekkel, másrészt a magyarságtól keletre élő, ortodox hitben nevelkedett népekkel való kapcsolatokról sem feledkezik el, melyek az európai peremvidéket jellemzik. Mindezeket a kérdéseket azért szükséges emlegetnünk, mivel az európai uniós csatlakozás új kihívásainak szempontjából is fontossá válik az önismeret, melynek összetevői hozzájárulnak a magyarság nemzeti öntudatának megerősödéséhez, s az új feltételrendszerbe való méltó beilleszkedéshez. A magyarság évezredes európai történelme azt érezteti, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás a nemzeti megmaradás számára nem a küzdelem elejét, hanem az új körülmények közti határozott folytatását igényli az eddiginél fejlettebb társadalmi berendezkedés szintjén.

Lovász Attila
– Az új időszámítás már régen elkezdődött, és úgy, hogy észre sem vettük. Az ország keresekedelme, ipara, néhány apró kivételtől eltekintve már uniós, az elmúlt tíz évben a távközlés és a pénzpiac amolyan műszaki forradalma teljesen nyitottá tette a világot. Ami május elseje után jön, már csak a létező adminisztratív igazolása. Meg, persze, a tagsággal járó kötelességek sora is.
A nemzeti megmaradás annyi tényező függvénye, hogy pontosan nem is látjuk, mennyire befolyásolhatja az uniós tagság pl. a felvidéki magyarság lélekszámát. Gondoljunk csak bele: a nyolcvanezres burgerlandi magyarság negyven év demokráciája, kisebbségi jogai, alkotmányos garanciák és a piacgazdaság idején lett négyezres. Tehát beolvadt. Ha emelkedés tapasztalható, akkor az a nyugat-magyarországi betelepülteknek köszönhető. Eközben a falmelléki módszerekkel lehe-tetlenné tett felvidéki és a kegyetlen diktatúra nyomása alatt élő romániai magyarság lélekszáma negyven éven át számottevően nem változott. Nem az uniótól félnék, inkább a konformizmusunk következtében várható beolvadástól. Első jeleit az elmúlt tíz esztendő már megmutatta.

• Európában utoljára a 18. században halt ki egy nép, mint külön entitás, éspedig egy kelta töredék, a cornwalliak Angliában. Mario Vargas Llosa, ismert perui író szerint „a globalizáció: s kultúra szabadsága“. Miért kell akkor aggódniuk a kis nemzeteknek, s egyáltalán indokolt-e a félelem, vagy az elhíresült herderi jóslat emlegetése (miszerint a magyarok „hódítók közé nyomultak“, s a „szlávok, németek, vlachok és más népek közt... évszázadok múltán talán nyelvüket is alig lehet majd megtalálni“)?

Pomogáts Béla
– Herder híres jóslata, pontosabban a jóslat következtében keletkezett nemzeti szorongás rányomta bélyegét a magyarság mögöttünk lévő két évszázadának történetére. Ennek a szorongásnak mindazonáltal voltak igen kedvező következményei is, hiszen Kölcsey, Vörösmarty és Széchenyi cselekvő nemzeti érzésre és felemelkedésre mozgósító tevékenysége maga is a herderi jóslat ellenében hozott létre eredményes közösségi stratégiát. A 19. század második negyedében a magyar reformkorszak hatalmas megújulása igazolja ezt. Most, a 21. század elején nincs okunk arra, hogy a magyarság eltűnésétől féljünk: a világon jelenleg nagyjából háromezer nyelvet beszélnek, ezek között a magyar nyelv a negyvenötödik helyet, a körülbelül ötven európai nyelv közül pedig a tizenegyedik helyet foglalja el. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar nyelv, a magyar kultúra és a magyar nemzeti identitás ügyét át lehetne engedni a spontán folyamatoknak. Igenis szükség van állandó és tevékeny nyelvvédelemre, kultúragondozásra és nemzeti identitásunk erősítésére. Ez körültekintő, hiteles és cselekvő nemzeti stratégiát kíván, és ennek a stratégiának az egész kárpát-medencei magyar közösség védelmére és gondozására ki kell terjednie.

Gál Sándor
– Európában az elmúlt két-három évszázadban nem egy, de sok kis nemzet, néptöredék tűnt el. Nem „kihaltak”, hanem kiirtották őket! A legnagyobb tisztelettel figyelmeztetnék arra, hogy a kettő nem ugyanaz! A dicső francia nemzet járt elöl ebben a „nemzetegyesítő” európai öldöklésben, de az angolok se nagyon maradtak el mögöttük. Az ő módszerüket követvén, például a törökökre sem volt jellemző a tolerancia; az örménység kiirtásának mikéntjéről elég elolvasni Werfel regényét a Musa dag negyven napját...
Ugyanezen „vezérnemzetek” – Franciaország, Anglia – politikusai szövegezték meg és írták alá a trianoni diktátumot... De a németség második világhá-borús gettófilozófiája sem a kölcsönös emberi értékek védelméről szól!
Nos hát, feleim, a szlovákiai magyar gulagvalóságban jobb, ha tudatosítjuk, hogy az unió vezérhatalmai ma is ugyanazok az államok-nemzetek, amelyek nyugodt lélekkel irtottak ki népeket, nemzeteket, s ugyanazzal a módszerességgel, amiként ma az egykori Szovjetunió „nyugati” gyarmatait – minket! – „keleti” piacaikká nemesítenek.
Semmi új az európai nap alatt...
A név változott – a lényeg nem!
Ami pedig Llosát illeti, roppant tájékozatlannak találom, de az is meglehet, hogy egyszerűen csak korlátolt ember – bárha az általam ismert írásai másról győztek meg mostanáig –, ám az is lehet, hogy a „kultúra szabadsága” nála nem ugyan-azt jelenti, mint amit erről én gondolok. Mert még feltételezni is nehéz egy Llosa-kaliberű íróról, hogy azt a frázislocspocsot, ami éppen az ő térfeléről árasztja el a világot, azt a „kultúra szabadságának” nevezhetjük...

Görömbei András.
– Azt az erőpróbát, amit a kis nemzetek számára az Európai Unió jelent, csak erős öntudatú, reális önismeretű és nagy életakaratú nemzet tudja a maga javára fordítani. Az európai szabad mozgás, nyitott élet olyan verseny, amelyben az erőt-len egyre lejjebb csúszik, az erős pedig egyre följebb emelkedik. A magyarság az említett okok miatt fölöttébb nehéz helyzetben van. Trianon óta nemzeti létében is kényszerűen megosztott és szétszórt, arányaiban pedig megfogyatkozott. A román és a szlovák nép például Trianon óta megkétszerezte önmagát, az erdélyi és felvidéki magyarság pedig a nyolcvan évvel ezelőtti lélekszámát sem tudta megőrizni. Magyarország sem kétszerezte meg a trianoni hét milliót. Ezekkel a tényekkel szembe kell nézni, mert ezeknek okaik vannak. A magyarság lélekszáma évenként egy városnyival fogyatkozik. Ez önmagában is tragikus nemzeti tény, az oka pedig nyilvánvalóan az, hogy a magyar nemzet életakarata megtört. Önmagát föladó nemzetnek pedig nincs távlata sem az Európai Unióban, sem azon kívül.

Grendel Lajos
– Szerencsére nyelvünket sokfelé megtalálni ma is a világban. A herderi jóslatra már annyiszor rácáfoltunk, hogy mumusként való fölemlítgetése ma már kevés embert rendít meg. Meg aztán gyakran átcsúszik ez is valami mazochista bús-magyarkodásba, amire semmi szükségünk. Vegyük már végre észre, hogy az unió nem nemzetállam, és soha nem is lesz az. Nyelvünk egyenrangú a világ legfejlettebb nyelveivel, kultúránk a világ legfejlettebb kultúráival. Vagyis se kulturális, se civilizációs okok (elmaradottság vagy elnyomás) nem indokolják ma a herderi pesz-szimizmust. Civilizációs szintünkkel valahol az európai középmezőnyben vagyunk. Habsburg Ottó a szívem legmélyéről szól, amikor ostorozza az ún. hungaropesszimizmust. A sírva vigadás, az Ady által emlegetett ködevés valahol nagyon beteges, a nemzet élni akarását károsító jelenség. Szentimentális defetizmus.

Csáky Pál
– Európa a dolgok jelenlegi állása szerint nem kíván – s nem is tud – e népek olvasztótégelyévé válni. Az Európai Uniónak jelenleg 11 hivatalos nyelve van, a bővítés után ez 20-ra módosul. A máltai nyelv is az EU hivatalos nyelvévé válik, amelyet alig 400 ezren beszélnek. A dolog lényege azonban nem a számokban van: az a nép, amely nem veszíti el önbizalmát, a folyamat nyertese lehet. Az önmagával meghasonlott, önbizalmát vesztett nép veszélyes helyzetbe kerülhet. Nekünk, magyaroknak, semmi okunk nincs a kétkedésre.

Duba Gyula
– A magyar történelem két évszázada folyamatosan cáfolja a herderi jóslatot! A nagy német gondolatébresztő jövendölése olyan elméleti fiaskónak tűnik fel, amely irracionális logikára épít, és nem számol a reális életerőkkel, melyek egy népet éltetnek. Az Európában rokontalan ezeréves magyar lét az ösztönös életerők és a töretlen identitástudat győzelme! Amúgy is nehéz elképzelni, mint szűnik meg, mint veszhet el egy nép! A lemorzsolódás, az asszimiláció, a fogyás érzékelhető, de a teljes eltűnés ideje, pillanata – elképzelhetetlen. A történelem során elnyomottak-beolvasztottak is mintha ébredeznének, új identitásukért jelentkeznek a bretonok, skótok, baszkok, korzikaiak. Mintha az európai nemzeti öntudat újkori reneszánszára készülődne! Llosának, a perui írónak akkor lesz igaza, a globalizáció akkor jelentheti a kultúra szabadságát, ha az emberiség az igazi kultúrát választja! A globális kultúratermelő ipar ömlesztette szórakozási lehetőség és tömeg-ízlés nem az! Nem könnyű hinni, hogy a giccs- és erőszakkultúra változhat, ám „humanizálódásának” vannak európai jelei. A huszadik század kataklizmái formálta Európa kénytelen visszatérni valamiféle újkori humanizmushoz! Mert bár a mai világpolitikát s az egyesülés folyamatát is gazdasági és hatalmi erők szervezik, ám – hitem szerint – a háttérben eszmék várakoznak! S a válasz a kérdés lényegére? Népek a huszonegyedik században már nem tűnhetnek el, csak ha feladják magukat! Ez, sajnos, realitás. Amikor a világ az érzésbeli, a lelki értékekért anyagi javakat és helyzeti előnyöket kínál, a felelőtlen ember könnyen feladhatja magát!

Alabán Ferenc
– Le kell szögeznünk azt az elvi alapállást és igényt, hogy az Európai Unió küszöbén szükséges felkészülnünk azokra a kihívásokra, amelyek a nemzeti értékek, sajátosságok, várható kulturális, nyelvi és egyéb más kihívások hátrányos helyzetű megkülönböztetését jelenthetik. Az egyik legfontosabb kérdésnek a meg-válaszolása ebből a csomagból nyilvánvalóan az, hogy mennyiben jelent nyelvi és kulturális fenyegetettséget, hátrányt egy kis nemzet számára az EU-ba való belépés? Az Európai Unió nem a nyelvek és kultúrák „olvasztótégelye”, mint a klaszszikusnak mondható Amerikai Egyesült Államok példája statuálta, ahol a bevándorlók nyelve egy-két nemzedék ideje alatt megszűnik, s átadja a helyét az angolnak, mint államnyelvnek. Nem lehet hasonlítani azonban az ENSZ szervezete által alkalmazott nyelvhasználatához sem, ahol a hivatalos tevékenység a meghatározott hat világnyelven történik, s az ún. kisebb nemzetek nyelvének használata nem jön számításba. Az EU-ba belépő államok nemzeti nyelvei – az alapdokumentumok értelmében – egyenrangú hivatalos nyelvnek számítanak, a nemzeti sajátságok pedig megbecsülendő értéket jelentenek. Ennek szellemében a hivatali ügyvitelt is a soknyelvűség jellemzi majd, ami bizonyára sok leküzdendő nehézséget okoz, és igényli a szakképzett fordítók és tolmácsok színvonalas felkészítését.
Elvárt igény a csatlakozó országok szintjén, hogy az uniós nyelvpolitikának megfeleljenek, és nagy hangsúlyt fektessenek az idegen nyelvek tanulására és tanítására. Az angol nyelv a nemzetközi információcsere legfontosabb eszköze, de mellette fokozatosan megjelenik az ún. második idegen nyelv (szintén világnyelv) ismeretének igénye. Egy további szinten – valószínűleg harmadikként – a szom-széd államokban beszélt nyelvek valamelyikének ismerete is lényeges szereppel bír, mivel a kisebb régiók együttműködése igényli a szomszédokkal való közös tervek kidolgozását, amihez nyelvi hatások és kölcsönhatások is járnak. A régiók közötti együttműködés nagyobb európai struktúrák megteremtését is lehetővé te-szi, mivel a közép-kelet-európai államok régiói is részei a kooperatív hálózatoknak, s a kölcsönös megértés és kommunikáció alapja ebben a vonatkozásban a megbízható nyelvismeret.
Az idegen nyelvek tanulása és tanítása mellett nyelvi kihívásnak foghatjuk fel az anyanyelvhez való kötődésünket, mely megbecsülendő nemzeti kincsnek számít. Azért is van fokozott szükség a nyelvművelésre és az anyanyelvi tudat/öntudat erősítésére, hogy a most formálódó újabb generáció ne veszítse el nyelvi identitását, hogy az idegen kultúrák térhódítása és az idegen nyelvek tanulása mellett az anyanyelv sajátságainak ismerete ne veszítsen, hanem nyerjen az újabb ismeretek által.
Az irodalom (szépirodalom) szempontjából, melynek magyar vonatkozás-ban nélkülözhetetlen önismereti és önazonosító szerepe van, lényeges a szélesebb, nemzeti kereteken túli megjelenése és hatása. Ennek elősegítője a műfordítás, melynek közvetítésével művészi alkotások juthatnak el más nemzeti kultúrákba és a világirodalomba. Nem lebecsülendő az az imázs, melyet az irodalom jelenít meg egy nemzet sajátosságairól és értékeiről. Ezekre a tényezőkre is szükség van, hogy egy kis nemzetnek ne kelljen aggódnia identitásának elvesztése miatt, hogy a nagy kultúrák és nyelvek között is megtalálja helyét és jövőjét biztosítva lássa.

Lovász Attila
– A nyugati világ szemében annyit érünk majd, mint amennyire magunkat becsüljük. Aki a gimnáziumi kötelező irodalomtanításnál csak egy kicsit közelebb-ről foglalkozott irodalommal, tudja, hogy a 20. századi magyar költészet világklasz-szis. Mostanság az ír zene és tánc „fut a világban”, de tudjuk-e, hogy a nyolcvanas években mekkora divatja volt a felülmúlhatatlan magyar népzenének és néptáncnak. Az ezer főre eső Nobel-díjasokkal, feltalálókkal sem állunk rosszul, de amikor egy kicsit jobban megy, beindul a klikkezés, utálat, megosztottság – hányadszor már a történelem során? Ismétlem, csak annyire becsülnek majd minket, ameny-nyire mi becsülni tudjuk magunkat, de hozzáteszem: a magyarok ellenségei a történelem során főképpen a magyarok voltak.

• Az Európai Unióban nem szűnnek meg a nemzetállamok, a határok viszont légiesülnek, szimbolikusakká válnak. Történelmünk során megtapasztalhattuk, az állam erőszakszervei nemcsak az ideálisnak, államinak kikiáltott vallás szokásait védték a „mássággal“ szemben, hanem a nemzeti kultúrákat is tűzzel-vassal hozták létre. Megtiltották az anyanyelvi oktatást, a könyvkiadást, sőt az istentiszteleteket is, és horribile dictu az etnikai tisztogatás eszközétől sem riadtak vissza Közép-Európában, a második világháború végén. Mi a biztosíték arra, hogy ezek a nemzetállami „szokások“ végképp a történelem szemétdombjára kerülnek?

Pomogáts Béla
– A történelem azt tanítja, hogy az egyéni és közösségi emberi jogok biztonságát sohasem szavatolhatják pusztán a törvények. Tehát az Európai Unióban érvényesülő szabadságelvek sem, amelyekből a kisebb nemzetek vagy a nemzeti kisebbségek nyelvének, kultúrájának és nemzeti identitásának védelme következik. Ezeket az elveket okos és bátor politikával kell érvényesíteni, illetve ha szükség van erre, érvényesülésüket kikényszeríteni. Nem hinném, hogy az európai integráció egyszeriben kiküszöböli a közép-európai régióban hagyományos nacionalizmust, etatizmust, asszimilációs törekvéseket. Lesznek politikai erők, bizonyára Szlovákiában is, amelyek az unión belül is tovább szeretnék folytatni az ottani magyarság beolvasztására, megfélemlítésére, közéleti kiszorítására irányuló politikát. Az uniós integráció mindazonáltal jogi lehetőségeket kínál az önvédelemre, az erő-szakos asszimiláció visszautasítására. Ezeket a lehetőségeket kell például a szlovákiai magyar politikai erőknek és kulturális intézményeknek okosan és bátran kihasználniok. Természetesen mindig a Magyar Köztársaság támogatásával: politikai és anyagi segítségével, ami azt is jelenti, hogy a magyar kisebbségi közösségek fennmaradásáért és európai integrációjáért folyó munkában (vagy küzdelemben) Magyarországnak továbbra is, sőt még fokozottabban, felelősséget kell vállalnia.

Gál Sándor
– A kérdés lényegét tekintve az előzőekben leírtakat akár meg is ismételhetném, de minek? A Tátra és a Duna között továbbra is minden megtörténhet. A Beneš-féle „feldarabolási stratégia”, a zseniális „dekrétumok”, a csodás, világ-viszonylatban is egyedülálló kassai kormányprogram továbbra is érvényben marad! És a jelen Szlovákiájának minden alaptörvénye e megtorlások kövületein nyugszik, ideértve az érvényben lévő szlovák alkotmányt is. Ennek abszurditása, hogy az ország több mint egy millió állampolgára – német, magyar, roma, rutén, ruszin, cseh – nem államalkotó...
Ezt űberelje meg a brüsszeli duma!...

Görömbei András
– Az Európai Unió létének alapfeltétele az, hogy benne a keresztény etika alapján kialakított európai jogrend érvényesüljön. Ennek pedig az alapja az, hogy egyetlen nemzet sem birtokolhat több jogot, mint a többiek. A magyarság huszadik századi történelme éppen azért alakult tragikusan, mert ez az európai jogrend nem érvényesült. Az Európai Unió a nemzetállamok megőrzésével és az országhatárok légiesítésével a sokfelé szakított, szétszórt magyarság számára lehetőséget biztosíthat ahhoz, hogy nemzeti összetartozásának tudatát megerősítse, visszaszerezze nemzeti öntudatát, önbecsülését, tudatosítsa értékeit, serkentse életakaratát, életkedvét. Különösen akkor történhetne ez meg, ha Magyarország vonzó összetartó erővé tudna válni az összmagyarság számára. Ez az ideál természetesen tartalmazza azt az igényt is, hogy Magyarország a benne élő nemzetiségek számára is európai szintű otthon legyen. Abban reménykedhetünk, s azt kell az európai jog-rend kötelező alkalmazásával elérnünk, hogy a „nemzetállami nacionalizmusok” dühöngése helyett a kölcsönösségen alapuló egyéni és közösségi szabadság legyen a rend a mi térségünkben is.

Grendel Lajos
– Be kell fejeznünk az 1919 után elakadt polgári fejlődést, vissza kell találnunk 1919 előttre és a progresszív 19. századi, 20. század eleji polgári és magyar szellemiséghez. Ehhez az integráció hatalmas lökést adhat, csak tudjunk élni vele. Magyarország közel hét évtizeden át olyan kényszerpályán mozgott, amelyen előbb lelassult, majd végképp elakadt a reformkorral megkezdett és a 20. század ele-jén felgyorsult polgári fejlődés. A polgári Magyarország egyelőre befejezetlen mű. Nem a rosszindulat, hanem a tapasztalataim mondatják velem, hogy aki ma unió-ellenes, az nem akarja igazán a polgári Magyarországot, hanem valamiféle nemzeti rezervátumról álmodozik. Mind a nácizmus, mind a bolsevizmus idegenből importált eszmék voltak, idegenek a magyar hagyományoktól, kultúrától, mentalitástól. Sajnálatos, hogy főleg az előbbinek a fertőzésével szemben a magyarság némely csoportjai ma sem immunisak. A bolsevizmus ma döglött oroszlán, a nácizmus nem. Nemzeti függetlenségünket, nyelvünk és kultúránk fennmaradását a múlt században éppen ez a két agresszív ideológia veszélyeztette a leginkább. Ezzel szemben az unió tiltja a faji, etnikai, felekezeti és egyéb megkülönböztetést. Olyan demokratikus értékeknek az alapján áll, amelyek közelebb hozzák, ha úgy tetszik, integrálják az európai nemzeteket, érték- és érdekközösségbe forrasztják, ennek pedig semmi köze az asszimilációhoz. Integráció és asszimiláció – ez a két fogalom itt nemhogy nem szinonimák, hanem egymás tartalmi ellenpólusai. A kérdésben említett nemzetállami „szokások” tartalmukat is, formájukat és módszereiket illetően is alapvetően ellentétesek az unió politikai filozófiájával és kulturális értékszemléletével. Ez lehet a biztosítéka annak, hogy a nemzetállami praktikák valóban a történelem szemétdombjára kerülnek.

Csáky Pál
– Mi volt a biztosíték arra, hogy a honfoglalás jól sül el? Mi volt a biztosíték arra, hogy a keresztény magyar állam sikeres lesz és évszázadokon át fennmarad? Mi volt a biztosíték arra, hogy az Árpád-ház kihalása után is fennmarad Magyarország? Folytathatnám még sokáig, ám a történelemben mindig annak volt nagyobb esélye, aki bízott önmagában. Az Európai Unió belső szabályai egyébként kellő biztosítékot kínálnak arra, hogy a fent említett durva módszerek ne ismétlődhessenek meg. Ez az egyik ok, amely miatt magam is szorgalmaztam az EU-ba való belépést. Az EU- és a NATO-tagság ugyanis a biztonságos élet lehetőségét is kínálja számunkra.

Duba Gyula
– Nemzetállami „rossz szokásait” Európának fel kell adnia! Különben érdembeli egysége lehetetlen. Nem könnyű ezt elképzelni. Mintha azt mondanánk: vén földrészünk bújjon ki a bőréből! Kénytelen lesz mégis. A globalizáció elnyeléssel fenyegeti, a terrorizmus pedig traumák látomását idézi, fenyegető titokként merednek ránk! Egy alapjaiban megrendült világ víziójával nézünk szembe, amelyben radikalizálódik az oktalan méretű pusztítás ösztöne! Az emberi ész realizmusára a fanatizmus irracionalizmusa mered. Csak egységes védekezés lehetséges ellene. Amellett újabb dilemmát vet fel: a békés rendezőelvek mögött kényszerítő erőnek kell állnia! A jóindulatú humanizmus már a huszadik században csődöt mondott. Mintha mindez fából vaskarika lenne. Mert milyen emberséges érzés vagy gondolat az, melyet erő érvényesít?! A válasz túl hosszú, bonyolult, s talán problematikus lenne. A huszonegyedik század történelméhez és a civilizációban betöltött szerepéhez méltó leckét adott fel Európának: aktív humanizáló erőnek kell lennie!

Alabán Ferenc
– A tervek és előrejelzések alapján a nemzetállami „szokások” kezelését az EU eddigi gyakorlatán és a jövő számára készített megvalósítandó dokumentáció hitelességén mérhetjük le. Talán az eddigi legjelentősebb európai uniós szerződés 1991-ben, a maastrichti csúcsértekezleten született meg, mely nem véletlenül az integrációs folyamat mérföldkövének is számít, mivel eddig legtisztábban fogalmazta meg a megvalósítandó uniós célokat. Ezek az átfogó célok rendszert alkotnak, s egyben a különböző területeken garanciáját is adják annak, hogy a történelem a nemzetállamok diktatórikus és sokszor sovén-nacionalista volt politikai gyakorlatát egyértelműen meghaladott múltnak tekintsük. A kiegyensúlyozott, tartós gazdasági és társadalmi haladás biztosítékaként a célok között szerepel „egy belső határok nélküli térség létrehozása” a gazdasági és társadalmi kohézió javításával, a Gazdasági és Monetárius Unió megteremtésével, amely hosszú távon az egységes valutára is kiterjed. Ez a „belső határok nélküli térség létrehozása” nemzetközi síkon összefügg az EU identitásának megőrzésével, elsősorban a „közös kül- és biztonságpolitika” révén. A maastrichti értekezleten a résztvevők abban is megállapodtak, hogy „hatékonyan megvédelmezik a tagállamok polgárainak jogait és érdekeit az uniós polgárság bevezetésével”, és hogy a tagállamok „a bel- és igazság-ügy területén szoros együttműködést alakítsanak ki”. Ezek a kiemelt területek majdani következetes működtetése minden közérdekű politikai ügy demokratizált formáját is igényli, és a szabályozások (bár területenként jelentős különbséggel) biztosítják a szükséges funkcionalitást és hatékonyságot. A közös kül- és biztonságpolitika jogi és intézményi háttere így garantálja a túlkapások elleni fellépéseket.
A nemzetállamok kisebbségek elleni antidemokratikus intézkedései, beavatkozásai megfékezésére sokat tett eddig is az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ), melynek bizalomerősítő intézkedései az államok és polgáraik közötti érintkezés átfogó fejlesztésével járult hozzá – többek között – a kelet-nyugati konfliktus rendezett lezárásához. Az 1992-es helsinki csúcs elengedhetetlen célokként határozta meg az emberi jogok és alapvető szabadságok tiszteletben tartását, ideértve a nemzeti kisebbségek jogait, a demokráciát, a jogállamiságot és további más fontos jogokat. Az EBEÉ célterületei közé tartozik továbbá a határok sérthetetlensége, a belügyek tiszteletben tartása, az emberi jogok és az alapvető szabadságok, a népek egyenjogúsága és önrendelkezési joga stb. A „humán dimenzió” nyomán, melynek homlokterében a személyek, információk, gondolatok szabad mozgásának megvalósítása áll, a viták és nézetcserék fokozatosan áthelyeződtek azokra a szabályokra és eljárásokra, amelyek e célok elérését szolgálják. Ez érvényes a kisebbségpolitika, a diszkriminációmentesség, valamint a helyi és regionális szintű demokrácia központi kérdéseire is.
Minden biztató jel ellenére az is megállapítható, hogy bár bőven akadnak dokumentumok, amelyek rendezik a kisebbségek helyzetét és dolgait, a legtöbbjük nem kötelező érvényű, hanem ajánlás csupán. Az EU arra is kötelezi a tagállamokat és a csatlakozni szándékozókat, hogy különféle szintű kisebbségvédelmi törvényeket hozzanak. Leginkább azonban csak a törvény elfogadását kéri számon, annak betartására már nem mindig figyel oda. Ezen túlmenően vannak még és működnek kisebbségvédelmi állami és nem állami szervezetek, intézmények, ame-lyek időnként jelentéseket készítenek a kisebbségek helyzetéről és javítani igyekeznek azok státusát. A kisebbségvédelem tehát egyre inkább jogi és szakmai kérdéssé válik, ami megítélésünk szerint kedvező jelenség, mivel az etnikai és nemzeti kisebbségek Európa sokszínű nyelvi, életmódbeli és kulturális örökségének, értékeinek hordozói. A kisebbségek identitását megfelelő intézmények, törvények, valamint az egyházak szolgálata mellett tudták és tudják fenntartani jelenünkben is. A jövő biztosítása számára azt is indokoltnak tartanánk, hogy az etnikai és nemzeti kisebbségek önálló jogon kapjanak képviseletet és képviselői helyeket a legfontosabb törvényhozói testületben, az Európai Parlamentben.

Lovász Attila
– Az államhatárok közigazgatási határok lesznek. A közigazgatási határon belül pedig pontosan annyit tudhatunk magunkénak, amennyit kiharcolunk. Persze, ma már nem fegyverrel, hanem politikai kultúrával, gazdasági erővel, forráskoncentrációval, kiművelt emberfőkkel. A sors szomorú aktualitása, hogy az unió küszöbén minden valamire való parlamenti párt kilobbizta választói érdekeit, nem sajnálva a közpénzeken becsalogatott sztárberuházókat: legutóbb, ugye, a KIA konszern zöldmezős befektetését. Az MKP programjában oly kiemelt helyen szereplő mezőgazdászok állami támogatásai (amelyek semmivel sem deformálják job-ban a piacot, mint Franciországban, vagy a hazai nehézgépipari beruházásoknál) közgazdasági érvek mentén kerültek veszélybe. Csak hát, amikor a Peugeot gyárat ide kellett húzni, akkor politikai volt az érvelés, ideje hát, hogy a mezőgazdaságban is politikai legyen. Ha ellehetelenül Dél-Szlovákia lakossága, akkor beolvad, elköltözik, szülőföldjén kerül marginális helyzetbe, és akkor a herderi átok – bár csak a nemzet egy részében – igazzá válik. Manapság divatos kifejezéssel élve ismétlem a leimotívumot: csak rajtunk múlik!

• A harmincas évek közepén Fábry Zoltán — a hazavesztéssel és a kiszolgáltatottsággal szemben — a Hazánk: Európa! eszméjét emlegette. „Ebben az atmoszférában — írta 1936-ban — árvaságot szüntető egyformasággá színesedhetünk: emberré. Emberré, aki nem magyar, nem cseh, nem német és nem francia, de európai”. Ezzel együtt Európát nehéz hazának mondta. „Nyakig egy nehéz hazába, morális kötelezettségbe, európai küldetésbe“ csöppenve (Fábry Zoltán szavait idéztük), milyen jövőt jósol Ön a magyar irodalomnak, kultúrának Európa új korszakában? Vajon az „egyformává színesedés“ nem az önfeladás, a lemondás felé viheti a kis népeket, kultúrákat?

Pomogáts Béla
– Nem hiszem, hogy az európai integráció valamiféle „nemzetekfeletti” kultúrát, kulturális globalizációt kényszerítene rá a csatlakozó közép-európai nemzetekre. Európának nincs „nyelve”, illetve annyi „nyelve” van, ahány nemzeti nyelv található az unión belül. Az angol nyelv világméretű előretörése nem az uniós integráció következménye. Európa mindig a „nemzetek Európája” volt, már ha ezt a szép ideát nem rombolták le a totalitárius rendszerek, a háborúk, mint a 20. század folyamán több alkalommal is. Azt hiszem, az európai integrációban végre egyensúlyba kerülhet a magyarság hagyományos kulturális elkötelezettsége: egyrészt a nemzeti nyelv és művelődés, másrészt Európa iránt. Ezt a kettős: egymással szorosan összefüggő, egymást kiegészítő és egymás ellen sohasem kijátszható identitást a magyar szellemiség legnagyobb alakjai képviselték, mondjuk, Balassi Bálinttól és Zrínyi Miklóstól, Vörösmartyn és Petőfin keresztül Adyig és Babitsig, József Attiláig és Illyés Gyuláig.

Gál Sándor
– Hetven évvel ezelőtt Fábrynak még lehettek illúziói, akkor még halványan élt két olyan filozófiai rendszer, amely valamiféle jövőperspektívát evokált. Azóta azonban – sok mással együtt – ez is eliszaposodott. És 1958-ban ugyanaz a Fábry már kesernyés iróniával jegyezte meg, hogy: „Csudának tudtuk magunkat, és a végén kiderült, hogy csak csodabogarak voltunk.”
Mi ez, ha nem az európai humánum csődje?
Ami az irodalmat illeti, annak addig volt-van-lesz szerepe, amíg lesz irodalmat olvasó ember. Én azonban azt tapasztalom, hogy ez a különleges emberfajta ugyanúgy a kipusztulás szélén áll, mint mondjuk az ámbráscet vagy a bengáli tigris... Folytatólagosan ennek következtében az emberi értelem legcsodásabb megnyilatkozása és teljesítménye, az anyanyelv nemzetet egyesítő és megtartó lényege kocsmaszintre sivárodik, valamiféle habogássá, vagy – nálunk – „sajátos” keveréknyelvű periféria-hangzavarrá. Pontosítok: ez a periféria-hangzavar már nálunk jelen idejű tény!
De azért fel a fejjel, feleim, vigasztalódjunk, hiszen lehetne mindez sokkal rosszabb is; időnként még kisüt a nap...

Görömbei András
– Fábry Zoltán kétségbeesésében fogalmazott 1936-ban ilyen sarkítottan és félreérthetően. Az „egyformasággá színesedés” önellentmondás, hiszen egyformává nem színesedni, hanem színtelenedni lehet. A „Hazánk: Európa” számomra nem azt jelenti, hogy „nem magyar, nem cseh, nem német és nem francia, de európai”, hanem azt, hogy „jó magyar, jó cseh, jó német, jó francia és ezért jó európai”. Az európai kultúrában példaszerűen otthon lévő Kosztolányi írta: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami… Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként.” Sok hasonló vallomást idézhetnénk a magyar irodalomból Illyés Gyula Koszorú című versétől Sütő András Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszéregényéig, melyek mind-mind arról vallanak, hogy az anyanyelv nemcsak kommunikációs eszköz az ember számára, hanem sajátos szemlélet is. Éppen ezért az európai irodalom gazdagságát, értékét sem az „egyformává színesedés” képtelensége biztosíthatja, hanem egyes nemzeti irodalmainak semmi mással nem helyettesíthető színei és értékei, melyek világirodalmi szinten szólalnak meg. A magyar irodalom nem akkor tölti be hivatását az európai kultúrában, ha elveszti sajátosságait, hanem ha azokat egyetemes érvényűen tudja kifejezni. A magyar nyelv olyan társtalan és gazdag, a magyar sors olyan mély és bonyolult, hogy az igazi tehetség számára az irodalomban nagy kihívást és nagy lehetőséget biztosít. Más nyelveknek, más népeknek mások a sajátosságaik, de minden kis nép külön szín, külön érték az európai kultúrában. A semmilyenség állapota pedig taszító az európai ember számára, hiszen az európaiság a személyiség értékeinek a megbecsülését is jelenti.

Grendel Lajos
– Európai, aki magyar, vagy cseh, vagy szlovák, vagy német, vagy dán stb. – a mai uniós európai ember ezt így fogalmazná. Az elmúlt másfél évtizedben Európa számtalan országában megfordultam, így tapasztalatból állíthatom, hogy a magyar irodalom és kultúra olyan megbecsülésnek örvend ma a „közeli külföldön” (amely ezentúl már nem lesz számunkra teljesen külföld), amilyennek soha korábban. Azt tapasztaltam, hogy minden országban nagy becsben tartják és óvják a saját nemzeti kultúrájukat. Gyönge és hitvány nemzet lennénk, ha nem így tennénk mi is. Semmiféle desztillált, művi európai kultúra nem létezik. Nemzeti kultúrák vannak, közös civilizációs alappal. Közöttük legalább annyi a különböző vonás, ahány a közös. Európa nem olvasztótégely, s remélhetőleg sosem lesz az. Ellentétben a legutóbbi kétszáz év pángermán vagy pánszláv törekvéseivel.

Csáky Pál
– Minőségileg más Európa van kialakulóban, mint a száz évvel ezelőtti. Fábry idejében, egy megosztott Európában az európaiság lényegében egy fikció volt, mára valósággá válhat. A kulturális élet egyébként az EU-ba való belépés után sem tartozik majd az EU szerveinek hatáskörébe, a nemzeti kormányok és parlamentek döntenek majd róla. Az EU többletforrásokat kínál ezen a téren.

Duba Gyula
– Szó esett az önfeladás reális lehetőségéről és veszélyéről! S most arról, hogy az elmondottak értelmében egyetlen népnek – kisebbségnek sem kell önmagát fel-adnia. Hamis illúzióink ne legyenek: a nagy nyelvek-nemzetek természetesnek mondhatók, mert nagyságukból következő dominanciájuk nem szűnik, de módosulhat. Egy felsőbbrendű közösségi lét érdekei alá rendelődik. Bizonyára jelenthet problémákat, konfliktust azonban nem okozhat! Ez persze ídeának tűnhet fel, kívánatos illúziónak, ám hinnünk kell benne, amennyiben egy új egységes Európát lehetségesnek tartunk. S a nagypolitikai gyakorlat is azt jelzi, hogy az államok elfogadják a feltételeket. Fábry Zoltán hét évtizeddel ezelőtt, más történelmi helyzetben tudta és kimondta, hogy Európa elsősorban morális és kulturális idea, civilizációs eszmény, olyan szellemi példa és érték, amely mögé most gazdasági és hatalmi erők sorakoznak. Aki ilyen helyzetben az önfeladás felé sodródik, magára vessen! A passzív önmegadás nem a magyar életerők sajátja! De az igazi kultúrának sem, mert ilyen kultúra önérzetre és identitástudatra alapozza értékrendjét. Megérzi, hogy amennyiben nem a sajátosságára és benső önazonosságára épít – hamis úton halad! Irodalmunkra is vár, hogy megérezze sajátosságát, felfedje annak gyökérzetét, és regionális egységét a Kárpát-medencei magyar egyetemességen belül építse.

Alabán Ferenc
– Fábry Zoltán kisebbségi sorsból védte jogait és harcolt magyarságáért a legbátrabb és leghaladóbb európai szellemiséggel egyvonalban, s így örök példa marad a kisebbségi magyarok számára. Kisebbségi sorsba került, de nem a szemlélet és szellemi lehetőségek értelmében. Ami hátránya lett volna, azt előnyére változtatta, és magát az európai szellemi élet körébe kapcsolta. Az európaiság lehetősége és igénye átfogja egész életművét, az új sors és törvény elfogadása a megújhodást jelentette számára és a változás kényszerét hozta. 1937-ben írta a Csehszlová-kiai magyar irodalom, európai kultúra című cikkében: „Kicsinyességünket túl kellett fokozni. Az igényminimumból egyszerre igénymaximumba kellett átcsapni. Európa nem könnyítés. Európa a legnehezebb haza. Életlehetőség, amely egyúttal kötelességmaximum is. És itt, a kiindulóponton lett nyilvánvaló a veszély: bírjuk-e az iramot, lényegünkké, sorsunkká avathatjuk-e az európaiságot? Másrészt: igazolja-e ez a megváltásnak hitt európaiság azt a friss, szűzi hitet, mely itt felé áradt?” A stószi író tiszta látása, lehetőségeinek számbavétele, aggódása gondolatainak teljes értékű aktualitását jelzik ma is. Állásfogalalása és döntése az európaiságot jelentette, mely akkor – még tradíció híján – merész választást és elszántságot is magában foglalt. Ha élne, saját egyéni és történelmi tapasztalata alapján most bizonyára újból Európát választaná, mely számára már a két világháború között a humanizmust, a kultúrát, a morált és az igazságot is szimbolizálta. Nem a nagy szavak ereje, hanem perspektivikus világlátása, a magyarság (beleértve a kisebbségi magyarságot is) sorsáért való gondja és aggódása kapott hangot írásaiban más alkalmakkor is a „szellemtaposó és humánumtagadó„ valósággal szemben.
Jelenünk megítélésénél nem mellőzhetjük el azokat a társadalmi és politikai tényeket, változásokat, amelyek közvetlenül érintik a magyar kultúra és magyar irodalom alakulásának sorsát. Ennek pedig egyik fontos jellemzője az 1989. évi át-alakulások sora Közép- és Kelet-Európában, melyek alapjában megváltoztatták az addig kialakult és érvényben levő Európa-képet. A politikai rendszer megváltozása után ui. újjáéledtek a hagyományos kötődések és a történelmileg kialakult kap-csolatok. Így bővült ki határozottabban Magyarország és a határon túl élő kisebbségi magyarság kapcsolatrendszere is, öltött intézményesített formát, s valósult meg a kisebbségi kultúra, irodalom és iskolaügy támogatásának szervezett irány-vonala.
A magyarság integrációját illetően – beleértve a magyar kultúra és irodalom jövőjének lehetőségét – alapjában véve két irányvonal figyelhető meg. Az egyik irány képviselői annak a meggyőződésüknek adnak hangot, hogy az európai integráció majd lehetővé teszi a magyarság európai keretek közötti újraegyesítését, s ezt elősegíti majd az egyetemes magyar kultúra és irodalom integrációja is. A másik csoport véleményformálói nem nagyon hisznek ebben a lehetőségben, mivel az Európai Unióban kötelező kisebbségvédelmi minimum egyelőre nincs, s az európai jövőképpel kapcsolatban is szkeptikusak. Úgy vélik, hogy a kisebbségekben élő közösségeknek önálló entitássá kell válniuk a magyar és a többségi nemzet mellett. Ennek érdekében a jövőben szükséges az európai kisebbségi modell kidolgozása, az ún. szubnacionális szint önkormányzati intézményrendszerének a megteremtése, illetve az etnikai csoportokat toleráló szint növelése. A két említett lehetőség alapjában befolyásolja a magyar kultúra és irodalom jövőjének alakulását, az anyaországbeli és a határontúli magyar irodalmak kapcsolat- és viszonyrendszerét. Meggyőződésem, hogy a magyar irodalmi kutatások fontos területét jelentik majd a magyar–magyar irodalmi viszonyrendszer új szempontok alapján történő elemző értelmezései.
Az európai kisebbségi kultúrák utóbbi kutatásának egyik eredménye az az elvi felismerés, hogy az integráció az önazonosságok újjászerveződésének útja, melynek értelmében Európa célja nem egy jellegét vesztett, nivellált halmaz létrehozása, hanem az „egyesült szülőföldek” közös Európájának megteremtése lehet. Ennek értelmében a kisebbségek identitása elismertetésének érdekében szívós és átgondolt küzdelmet kell hogy folytassanak önkormányzatuk és intézményrendszerük kialakításáért és elismertetéséért, amely konvergál egy új európai jogrend létrehozásával. Ehhez elsősorban arra van szükség, hogy az illetékes törvényhozók ne csak az állam szintjén legyenek képesek érzékelni a kulturális különbségek elvének jogosságát, hanem értsék az ún. állami szint alatti (szubnacionális) nemzeti kisebbségek igényét arra, hogy a kulturális különféleség elve alapján segítséget és támogatást kaphassanak önazonosságuk megőrzése érdekében.
A magyarság egészében való gondolkodásnak és tervezésnek súlyos kérdése az, hogy a határon kívüli, pontosabban a Kárpát-medencében élő magyarok miként kapcsolódnak az európai integrációhoz. Az erdélyi magyarság (legnagyobb létszámú kisebbségi magyarság) európai integrációja időben kitolódik, a vajdasági és a kárpátaljai magyarság integrációja pedig nincs szavatolva. Az egyidejű belépésről szó sincs tehát, s így a magyar–magyar kapcsolatok területén elért eredmények veszélybe kerülnek, a különböző régiókban élő magyarokat nehezen átjárható határok választanák el egymástól, s ez nagymértékben nehezítené meg a magyarság kulturális, irodalmi (és lelki) egységének kialakulását. Mindennek ellenére csak az képzelhető el reálisan, hogy a három és félmillió kisebbségi magyarnak saját szülőföldjén szükséges megtalálnia boldogulását és jövőjét, és az anyaország támogatásával és segítségével kell kiharcolnia kollektív jogait és elérni önrendelkezését a társadalmi, politikai és kulturális intézményrendszerrel. Ez biztosíthatja Európa új korszakában a magyar kultúrának és irodalomnak a jövőjét, ez védheti meg az önfeladástól és a lemondásoktól, ez mentheti meg sokszínűségét, sajátos-ságait és értékeit.

Lovász Attila
– Sokan és sokszor mondják, hogy az amerikai kultúra dekadens, mert uniformizált, mert Hollywood, mert ketchup és Coca-Cola. Többnyire azok mondják, akiket ketchupöt nyalnak, hollywoodi filmekre járnak és kólát isznak, akiknek fogalmuk sincs arról, hogyan élnek az amerikaiak. Az egynyelvűnek és egykultúrájúnak tartott országban legalább két domináns nyelv uralkodik (csak megjegyzem: a másik a spanyol), legalább tíz komoly vallás teszi sokrétűvé a szakrális kultúrát, miközben nem államonként, hanem városonként változik az ízlés, a kultúra, az építészet, a zene.
Európa ereje abban van, hogy nem is létezik domináns nemzete. Erősek bár a németek, a franciák és az angolok, de egyre erősebben szólalnak meg a spanyolok, óriási befolyást szereztek a Benelux államok, befolyásossá óhajt válni Lengyel-ország, a Balti államok pedig a közhiedelemmel ellentétben nemcsak az oroszokat, hanem saját, nagyon is szívós életvitelüket viszik az Unióba. A 25 ország korántsem csak huszonöt nyelve és kultúrája lehet egymást gyöngítő tényező, de lehet erő is. Ha gyöngíteni fogjuk egymást, a kultúrák harcában elveszünk. De senkit sem okolhatunk majd érte.

• Ha nem ütköző zónát viszünk Európába, hanem a nemzeti értékekkel, sajátságokkal akarjuk gazdagítani a népek nagy közösségét, számolnunk kell-e azzal, hogy Európa elsősorban nagyhatalom akar lenni, s ebben a törekvésében a francia–német dominancia fontosabb, mint a kultúra vagy az irodalom, netán a nemzeti sajátosságok? Kérdéses, persze az is, mivel a demokrácia szokásai a csatlakozó államokban nem alakultak ki, egy önelégült és magával elfoglalt Európában a más eszmék, alternatívák és utópiák hogyan határozzák majd meg a nemzeti kultúrák helyét és szerepét?

Pomogáts Béla
– Könnyen lehet, hogy az egyesült Európa legalábbis gazdasági és politikai téren (de nem katonailag) világhatalmi szerepre készül, olyan más világhatalmi tényezők mellett, mint az Egyesült Államok, Oroszország, Kína és az arab világ. Nyilvánvalóan erős lesz a francia–német (sőt angol) dominancia, de ne feledkezzünk meg arról, hogy a nem franciák, a nem németek és a nem angolok Európában még így is többségben lesznek! Emellett az integráció nem pusztán gazdasági és politikai (vagy éppen katonai) kérdés, hanem kulturális is, és aligha elk.épzelhető, hogy a nagyobb európai nemzetek, amelyeknek amúgy is erős kulturális befolyásuk van Európában, maguk alá kívánnák vagy tudnák gyűrni a kisebb nemzeteket. Az európai integráció eddig is tág teret engedett a sokszínűségnek, a változatos-ságnak, nincs okunk attól tartani, hogy mindez számunkra kedvezőtlen irányban alakuljon át. Ami nem jelenti azt, hogy nyelvünk és kultúránk fennmaradása, gondozása, mi több, európai megismertetése és terjesztése dolgában megengedhető volna a tétlenség, a lustaság, az impotencia.

Gál Sándor
– Kétlem, hogy azt az Európai Uniót, amelynek e jegyzetek megjelenésekor már „teljes jogú„ tagjai leszünk, érdekli az, hogy nekünk milyenek a szándékaink, hogy mit akarunk „bevinni” oda – micsoda primőr marhaság: „bevinni” valamit, amikor ezer éve „bent” vagyunk! –, ahová ugyanennyi ideje temetjük halottainkat...
Itt egyetlen tényező a döntő: hogy egy-egy újdonász tagállam milyen mérték-ben piacképes. Évezredünk új vallása-ideológiája a Biznisz-Isten. Az új Teremtő, az új Mindenható és Megváltó hármas egysége, Szentháromsága.
Ma már minden valamit is magára adó állam és állampolgár ennek az új Nagyúrnak áldoz – és/vagy: föláldoz. Utódait, történelmét, hagyományait, nyelvét, földjét, jószágát, egykor-volt Istenét, egyházát, saját mennyországát és saját purgatóriumát, cakpakk.
Mindeközben, amikor ezek az égig csapó elszánások és változások lávaömlései körülsisteregnek, arra a kicsinységre már nem is érdemes odafigyelni, hogy lassan nem lesz iható víz, hogy elfogy az O2, hogy az ember által elpusztított természet egyszer csak „visszavág!” És akkor már nem az lesz a gond, hogy az „euró-manit” ki kinek osztja, hogy miként alakul egy-egy kis nép, népcsoport irodalma, nyelve, kultúrája... A „globális jólét”, a Llosa-féle „globális kultúra” lila áb-rándjait a globális pusztulás biztos távlata teszi úri csenddé...
Mindennek ellenére, minden leírt kétségem ellenére, én mégis-mégis örülök annak, hogy megélhetem az idei májusi orgonavirágzást. Hiszen ebben a mér-hetetlen nyomorúságban ez a pillanat mégiscsak valami halvány esélyt jelent számunkra a szellemi Magyarország újraegyesítésére... Esetleg...
A múltunk – Európa!
A jövőnk? A múltunk...

Görömbei András
– Az Európai Unió a hozzá csatlakozó kis népek számára számtalan veszélyt rejt magában. Ezek közül a veszélyek közül már most is nagyon sokat látunk, s még bizonyára nagyon sok „meglepetés” is ér bennünket. Minden látható és ma még láthatatlan veszedelemre föl kell készülnünk. Hogyan? Önmagunk megerősítésével! Legfontosabb nemzeti érdekeink képviseletében egységesnek és okosnak, határozottnak kell lennünk. Az Európai Unió bennünket összes nemzeti problémánk ismeretében fogad tagjai sorába. Alapvető igényünk legyen az, hogy az Európai Unió az összmagyarság számára biztosítson egyenlő egyéni és közösségi esélyeket, emberi méltóságot. Tudatában kell lennünk annak, hogy önmaguktól – a mi hatékony közreműködésünk nélkül – sem az erkölcs, sem a jog európai normái nem segítenek, nem védenek bennünket. Okosan, célszerűen cselekvő történelmi jelenlétünk biztosíthatja csak egyéni és nemzeti jövőnket.

Grendel Lajos
– A francia–német dominancia olyan európai realitás, amelynek a geopolitikai hatása alól akkor sem tudnánk kibújni, ha kívül maradtunk volna az unión. Közép-Európa nem lebeg légüres térben. Francia–német dominancia helyett esetleg orosz dominanciában lehetne részünk, amiből én, az orosz irodalom és kultúra iránti minden csodálatom ellenére, köszönöm szépen, de nem kérek. Az pedig, szerintem, magától értetődik, hogy Európa nagyhatalom akar lenni. Ha ez nem sikerül, előbb-utóbb valaki másnak a vazallusa lesz. Az is nyilvánvaló – s nem kell rajta megütközni –, hogy az unión belül nem egyforma súlya lesz Németországnak és, mondjuk, Máltának vagy Litvániának. Szerencsére a kis államok a huszonöt tagúra bővülő családban nem lesznek egyedül, így talán, közös érdekérvényesítéssel, artikulálni is, megvédeni is képesek lesznek az érdekeiket. Azt hiszem, az unió jövője nagy mértékben múlik majd azon, hogy benne mindenkinek jusson optimális mozgástér. Nagyok és kicsik között a hatalom megosztásában és közös gyakorlásában meg kell találni az optimális arányokat. Érdekes, izgalmas, közös kaland lesz. A mostani nagy bővítéssel Európa járatlan útra lépett. Mindnyájunk érdeke, hogy ezen az úton ne tévedjen el.

Csáky Pál
– Európa még nagyon sokáig soknemzetiségű, többkultúrájú marad. A szlovákiai magyar közösség számára az volt a stratégiai fontosságú döntés, hogy Szlovákia együtt lépjen be Magyarországgal az EU-ba. Ez a tény számunkra azt jelenti, hogy fokozatosan eltűnik közülünk a határt jelentő piros vonal. Az ilyen fejlődési irány a megerősödésünkhöz vezethet – ha okosan tudunk élni az új helyzettel.

Duba Gyula
– Európa történelmi küldetése: a sokszínűség harmóniáját megteremteni! Olyan eszmény, amelyhez gazdasági háttér és toleráns hatalmi filozófia kell! Ellentmondásként éljük meg, hogy a gazdasági és politikai érdekek a szellemiek kárára érvényesülnek, mintha a jövőnek nem lenne szüksége gondolkodókra, művészekre! Tehát olyan alkotókra, akik nem a tömegízlést szolgálják, hanem egyéni sorsot vállalva keresik a jövő emberének esélyeit és ellenállnak a kultúra elanyagiasulásának. Íróember aligha hiheti másképp: számára az európai szellemiség a mérvadó! S hogy a nemzeti kultúrák alkatuk szerint éltetik közösségüket, ám közös elvek alapján szolgálják Európa eszméjét. Földrészünk szuperhatalomként aligha állja meg a helyét, példaadó kultúraeszményként azonban igen; mint a modern humanizmus szorgalmazója és példája!

Alabán Ferenc
– Egyértelmű, hogy Magyarország és Szlovákia is nemzeti értékeikkel és sajátságaikkal is akarják gazdagítani a népek nagy közösségét, de azzal is számolni kell, hogy a döntések meghozatalánál érdekkülönbségek mutatkoznak majd Európa gazdag és fejlett államai és a gazdaságilag kisebb potenciával rendelkező közép-kelet-európai államok között. Ezért perspektivikusan a csatlakozás után sem vesztik el jelentőségüket az EU-n belüli kisebb-nagyobb érdekvédő csoportosulások, tömörülések, melyek gazdasági – politikai – kulturális – regionális sajátosságaiknál fogva eltérnek a fejlett nyugati civilizációktól. Feltételezhető, hogy a „Visegrádi Négyek”, már eddig is bizonyos értelmű közös múlttal rendelkező államai – amelyek egymással most is szorosan együttműködnek – hatékonyan juttatják érvényre közös álláspontjukat az EU-val folytatott párbeszéd során a belépés után is, egymással továbbra is együttműködve juttathatják kifejezésre közös regionális érdekeiket. Ez azonban semmiképpen nem jelentheti az egyes nemzeti kultúrák külön érvényesülő/érvényesíthető jellegzetességeit és sajátosságait, bár ezeknek az államoknak el kell sajátítaniuk a demokrácia szokásrendjét és meg kell tanulniuk megfelelően politizálni a közép-kelet-európai régió gazdasági és szellemi felemelkedéséért, melynek az említett visegrádi államok is tagjai, részesei.
Közzétett nyilatkozatokból tudjuk, hogy a közép-kelet-európai kormányok (köztük a magyar kormány) álláspontja az, hogy az EU elmélyítésének és bővítésének egyidejűleg, egymást erősítő módon kell történnie. Az európai integráció megvalósítása és továbbfejlesztése esélyt kínál a kontinens megosztottságának vég-leges felszámolásához, a nyugat-európai stabilitás és jólét kiterjesztéséhez is. Már most látható, hogy az ún. „régiók Európája” elképzelésnek, tervezetnek fontos szerepe lesz abban, hogy Európa regionális egységei között egyfajta esélyegyenlőség jöjjön létre. Ez idő tájt persze még attól is lehet tartani, hogy csak azok a régiók vehetnek majd részt az európai politika hathatós átalakításában, a regionális területfejlesztés lehetőségeiben, amelyek saját mozgástérrel, ill. személyi és pénzügyi tartalékokkal rendelkeznek. Ennek egyértelműen a gyengébben fejtett régiók látnák a kárát, éppen ezért jelentős követelmények fogalmazódnak meg a központilag irányított államokkal szemben az elmaradottabb peremvidékek szükségleteinek megfelelő regionális szerkezetpolitika kialakítását illetően.
Úgy vélem, hogy a közép-európai ember életszínvonalának emelése és demokratikus társadalmi viszonyok között való léte érdekében képes lesz megtanulni az új szokásrendhez való alkalmazkodást. Ragaszkodva saját kultúrájához és hagyományaihoz (a kirekesztettség után) minden téren vissza kíván térni az európai fejlődés fő irányvonalához. Ez számára az értelmes perspektíva lehetősége, s ezt fejezte ki már az 1989–90-es politikai rendszerváltás egyik legátfogóbb célkitűzése is, mely új Európa-tudatának kiindulópontja lett, a rossz politikai hagyományoktól való elszakadás záloga, nemzeti és egyéni érdekei kiteljesítésének garanciája.

Lovász Attila
– Félreértés azt gondolni, hogy egy olyan gazdasági, politikai és hatalmi struktúra, mint amilyen az EU, képviselhet nemzeti érdekeket. A biológusok szerint a megmaradás záloga a diverzifikáció. A koncentrálódó pénzpiac ellenszere az önsegélyező gazdasági kis szövetkezetek sora, a mammutvállatok elleni legcélravezetőbb megoldás a szomszéd háztájiját vásárolni. Mint ahogyan nem akarunk egyforma színű és márkájú autókban utazni, ugyanúgy nem akarunk egyenétlapból választani és egy zenét hallgatni. Bármilyen csoportos érdek, bármilyen nemzeti érdek ellenpólusa a másiknak az érdeke. Ettől érdekes és szép a világ, s pont ettől nehezen kiszámítható. Azt hiszem, ez így van rendjén. Ha pedig létezik egy uniót ösz-szekovácsoló erő, az az Európát egyértelműen meghatározó zsidó–keresztény kultúra a szó legtágabb értelmében. Ha ez az erő megszűnik, a kontinens megmarad ugyan, csak másképp. S azt a másképpet sem modellezni, sem megélni nem óhajtom...

Az ankétot készítette: Fónod Zoltán

Duray Miklós

Leveszi-e vállunkról Trianon nyomasztó terhét az Európai Unió?

Itt állunk egy ismeretlen világ kapujában – 2004. május elsejétől a Kárpát-medencei magyarság nagyobbik része, új körülmények között folytathatja életét. Egy olyan államszövetségi rendszerbe lépünk, amely Európa azon részében alakult ki, ahol töretlen volt a fejlődés, ahol nem volt tatárdúlás és török hódoltság, ahol nem húzódott a Nyugat és Kelet közötti ütközőzóna, ahol emiatt hamarább alakult ki a piacra termelés és a piacgazdaság, ahol nem volt hatalmon a kommunista egypártrendszer, ahol véget ért a Szovjetunió befolyási övezete. Az Európai Unió kontinensünknek nem a jobbik felében, hanem a szerencsésebb felében alakult ki. Nem azért, mert az ott lakó emberek nálunk tehetségesebbek lennének, hanem azért, mert amit létrehoztak, az nem pusztult el minduntalan, mert oda nem törtek be Keletről vagy Nyugatról a hódítók.

Az Európai Unió születési helye Európának abban a részében találtatik, ahová mi is tartoztunk még 1914-ben a tatárdúlás, a török hódoltság és a Habsburg Birodalmon belüli hátrányos helyzetünk ellenére, mert a 19. század végére ledolgoztuk a Mátyás király halála óta viszontagságossá vált történelmünk okozta elmaradottságunkat a töretlenül fejlődő Európával szemben.

Az első világháború után azonban minden másképp lett, visszazuhantunk kelet-európai magányunkba és kiszolgáltatottságunkba. Félbe szakadt a magyar hatalmi, állami és nemzeti megújulás. Sohasem tapasztalt durvasággal kezdték érzékeltetni velünk európai idegenségünket, szembeállítva bennünket az összes szom-szédos nemzettel. Kérdés: mi távolodtunk el Európa szerencsésebb felétől vagy ők tőlünk? Mivelhogy a versailles-i és a trianoni béketákolmány nem a mi művünk, hanem az ő alkotásuk volt, ezért nyilvánvaló, hogy ők rúgtak el bennünket maguktól és nem mi fordítottunk hátat nekik. Ma tehát nem mi haladunk feléjük, hanem ők jönnek vissza hozzánk. Ezek a megállapítások azonban csak számunkra fontosak, még ha igazak is.

Európa huszadik századi és majdnem végzetes kettéosztottsága – a célirányosan kialakított angol–francia és csehszlovák-román szemlélet szerint – a második világháború után kezdődött. De ez nem igaz, mert akkor már más kezdődött. A kontinensnek az egy kultúrkörhöz tartozó keleti részét Versailles-ban, illetve Trianonban szakították le a Nyugattól ugyanazok, akik szétdarabolták a történelmi Magyarországot. Ekkor váltunk a francia érdekek mentén Nyugat keleti felvonulási területévé, új ütközőzónává, amelyet a Nyugat azáltal tartott sakkban, hogy a tájainkon élő nemzeteket, érdekeik egymással való ütköztetése révén ki-szolgáltatta a térségen kívüli szándékoknak – nehogy egymással szövetkezzenek a szomszédok.

De az 1914. június 28-án az orosz titkosszolgálat által irányított gyilkos pisztolygolyó célba érkezése Ferenc Ferdinánd trónörökös testébe viszont már azt is jelentette, hogy a keleti, azaz orosz, majd a szovjet érdekek felvonulási területévé válunk Nyugat irányába. Így lettünk először a nácizmus, később a kommunizmus áldozatává. Ez utóbbi kiszolgáltatottság kezdődött a második világháború után.
Ezt az új helyzetet rögzítette Trianon egyik logikus következménye az 1945 februárjában megkötött jaltai szerződés. Ezt követően már a Nyugat is rájött, hogy az 1920-ban megalkotott fausti műve önálló életre kelt és számára is veszélyt jelent. Ez a felismerés azonban Churchill 1946 márciusában elmondott fultoni be-szédében jelent meg először, a leereszkedő vasfüggöny rémlátomásaként, ami valóságosan kettészelheti azt az Európát, amelynek kultúrája és civilizációja görög–latin és zsidó–keresztény közös gyökerekből táplálkozik. Európa új korszakának nyitánya ugyancsak Churchill nevéhez kapcsolódik, mert pont hat hónappal később a zürichi egyetemen tartott előadásában egy európai (nyugat-európai) szövetség kialakítását sürgette – a volt angol miniszterelnök belátta, hogy a negyedszázaddal koráb-ban, elődei által létrehozott versailles-i rendszer önmagában is csődöt mondott és katasztrofális helyzetbe juttatta egész Európát. Churchillnek, a német–francia megbékélésre tett javaslata folytatásaként született meg az ún. Schuman-terv, amely megalapozta azt az európai szövetségi rendszert, aminek egyik mai következménye az Európai Unió. Ennek a szövetségnek válik a tagjává a magyarság nagyobbik része, és ezzel végleg megszűnik a jaltai szerződés európai hatása. De megszűnik-e a trianoni és a párizsi békeszerződés terhes következménye?
Nem szűnik meg, csak átalakul. Oly módon, hogy a Magyarországon, Szlovéniában (Muravidéken) és Szlovákiában (Nyugat-Felvidéken) élő magyarok a korábbiakhoz képest kedvezőbb létfeltételek közé jutnak. A Romániában (Erdély-ben, Partiumban, Bánátban), Szerbiában (Délvidéken), Horvátországban (a baranyai háromszögben) és Ukrajnában (Kárpátalján, azaz Kelet-Felvidéken) élő magyarok az unióba bejutó magyarokhoz képest viszont hátrányos helyzetbe kerülnek. Ezt a május elsején bekövetkező állapotot a schengeni határrendszer nem csupán gyakorlatilag, hanem lelkileg is súlyosbítani fogja, a vízumkedvezmények ellenére.

A Trianonban bekövetkezett szétdarabolásunk után ismét a nemzet kívánt egységét romboló körülmények közé jutottunk. Közvetlenül a trianoni döntés után a szétdarabolás közös szörnyű élménye és a visszacsatolás reménye tartott össze bennünket. A kommunista hatalom idején az államhatárok átjárhatóságát a politika ugyan akadályozta, de egy rendszerben éltünk. Az 1990-ben bekövetkezett rendszerváltozás után a kommunista hatalom megdöntésének közös élménye, a közös jövőtervezés lehetősége fűzte szorosabbra a szétszakított nemzetrészek közötti szálakat. Az uniós csatlakozás után azonban az unió határán kívül rekedtek az átmenetileg leszakadó geopolitikai övezetbe kerülnek. A veszély ezúttal abban rejlik, hogy a nemzet nagyobbik része él majd ezután kedvezőbb feltételek között és csupán az egyhatoda szorul ki onnan. A szétdarabolásunkban bűnös Nyugat azonban nem hajlandó semmilyen kedvezményre a magyar nemzet egységes kezelése érdekében, mert ez – úgymond – diszkriminálná a többieket. Amikor 1920-ban megvonták tőlünk – csak tőlünk – a nemzeti önrendelkezés jogát, akkor senkiben sem vetődött fel, hogy csak a magyarokat diszkriminálják, azaz hátrányosan különböztetik meg a kedvezményezettekkel vagy a győztesekkel szemben. Kérdés, lesz-e bennünk elegendő erő a nemzeti szolidaritás működtetésére, hogy semlegesítsük az unió határán kívül élő nemzetrészeink hozzánk képest hátrányosabb helyzetét. Lesz-e elegendő civil lelki erőnk és lesz-e a mindenkori magyarországi kormánynak elegendő politikai akarata a nemzet egységének megőrzésére?

A kialakuló és bekövetkező helyzet miatt azonban mégsem kell elkeserednünk, mert arra kell összpontosítanunk, hogy a nemzet egy része esélyének a javulása Trianon negatív következményeinek a csökkentésére hogyan válhat az egész nemzet javára.
Mivelhogy a magyarok előszeretettel fedezik fel a bajt a szerencsés helyzetekben is, de nem az előrelátási adottságaik, hanem valamilyen örökletes borúlátási hajlamuk miatt, ezért azt már tudjuk, hogy csatlakozásunk után mi fogja nehezíteni és keseríteni az életünket. Eddig azonban a gazdasági gondokat vettük csak számba, pl. hogyan fog kinyílni a bér-ár olló, milyen tőkebeáramlás fenyegetheti nemzeti szuverenitásunkat, milyen következménye lehet a munkaerő ki- és beáram-lásának, mire lehet számítani a szabaddá váló ingatlankereskedelem miatt, mi lesz a mezőgazdászokkal…? stb. A nemzet egészét érintő nem gazdasági jellegű stratégiai kérdésekre azonban kevéssé figyelünk. És az sem foglalkoztat bennünket, hogy Európa eredendően mégsem a pénzről és a gazdaságról szól, illetve szólt, hanem a kereszténységről, ami naggyá tette Európát.

Az európai integráció – éppen a Schuman-terv jóvoltából – nemcsak a gazdasági együttműködésen és a vám- és pénzügyek egységesítésén, hanem a szolidaritáson és a fenntartható európai békén is, majd a későbbiekben a jogharmonizáción alapult. Ez az alapja az Európai Uniónak is. Ez az oka annak, hogy a csatlakozás után számtalan olyan kérdés marad érintetlen uniós szempontból, ami számunkra fontos. Szerencsére a nemzeti kultúra is ezek közé tartozik. Ugyanakkor a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek jogi helyzetét sem érinti a csatlakozás, ami azt jelenti, hogy nem várható a leszakított magyar nemzetrészek jogállásának javulása – de mégis itt kezdődik az a változás, aminek nemzetstratégiai jelentősége van, ami esélyt teremthet Trianon súlyos következményeinek a mérséklésére.

A trianoni határoknak egyik legérzékelhetőbb, a napi életünket terhelő következménye volt, hogy az államhatár gazdasági határrá is vált. Emiatt a trianoni államhatár mentén gazdasági árnyékzóna keletkezett, és ez kizárólag a magyarokat károsította. Több mint nyolcvan éve szegényednek a határ menti területeken élő magyarok, sújtja őket a munkanélküliség terhe, a kényszerű elvándorlás, és az elszakított területeken dúló állami garázdaság. Az uniós csatlakozás, éppen az államhatár jellegének átalakulásával, a vámhatár megszűnésével, majd szigorú politikai jellegének közigazgatásivá szelídülésével esélyt ad az eredetileg összetartozott, de Trianonban kettészelt régiók gazdaságának összekapcsolódására és természetes fejlődésének megújítására - az önerő ehhez azonban nem elégséges.

Már évtizedek óta rémálomként jelennek meg a nemzet szellemi horizontján a szétdarabolt magyarság eltérő fejlődésére valló jegyek, a nemzet kulturális és műveltségbeli egységét veszélyeztető jelek és az önazonosságát romboló körülmények. A nemzetnek az unióhoz csatlakozó részei között azonban megszűnnek a kulturális reintegrációt gátló akadályok, összekapcsolhatóvá válnak a közművelődési szerkezetek, újraéleszthető lesz az egyetemes magyar művelődés. Ettől kezdve nem az lesz a fontos, hogy a szülőföldjén élő magyar mennyire tud beilleszkedni az állampolgársága szerinti ország társadalmába vagy mennyire tudja megtanulni ennek az államnak a ráerőszakolt nyelvét, hanem hogyan tud visszatérni az egyetemes magyar kultúrához és az európai művelődéshez. A szlovén vagy a szlovák nyelvet nem kényszerűségből fogja beszélni az ott lakó magyar, hanem a szlovén vagy a szlovák szomszédja iránti udvariasságból.

Az Európai Unióban törvényszerűen jön majd létre egy olyan politikai kettősség, aminek következményeivel, hatásával, működtetésével alig foglalkozunk. Ez a belpolitika és az európai politika egyidejű megjelenése, ami térségünkben nemcsak újdonság lesz, hanem egyesek számára esetleg kellemetlen meglepetés is, főleg a Magyarországgal szomszédos országok etnokrata politikusai, de a kommunista gyökerű baloldal számára is. A Trianonban keletkezett új államok állampolitikusainak eddigi kollektivista meggyőződése szerint az állampolgár az állam alatt-valója, tehát rendelkezhet vele az állam és elvárhatja feltétlen alattvalói hűségét. A csatlakozás után azonban az európai politika a belpolitikától függetlenül járhatja útját, és a politikus csak a választópolgárnak tartozik majd elszámolással. Az Európai Parlament képviselőjének nem az állampolgársága szerinti államot kell kép-viselnie, hanem a rá szavazó választópolgárt, és nem a vele egy államban megválasztott képviselőtársával kell majd együttműködnie – noha ennek sem lesz akadálya –, hanem a vele azonos értékrendet valló többi európai képviselővel, a magyarok esetében pedig az azonos nemzetpolitikai célokat követő magyar képviselőkkel és az őket támogató többi európai képviselővel. A nem magyarországi magyar – ha tehát európai politikussá válik – szabadon képviselheti nemzetét, függetlenül a belpolitika alantas szándékaitól.

Az európai politika további távlatokat is nyit számunkra. Az Európai Parlamentben több lesz a magyar képviselő mint a magyarországi. A Szlovákiában megválasztott magyar képviselők az unión belül használhatják anyanyelvüket, míg a pozsonyi parlamentben erre nincs joguk. Ezután az Európai Unió dokumentumai hozzáférhetők lesznek magyar nyelven is. Az unió szerveiben pedig mindenütt, ahol érvényes a soknyelvűség, azok a magyarok is beszélhetnek magyarul – ha ott megjelennek –, akik az unión kívüli államok polgárai. A Kárpát-medencében ez által felértékelődik a magyar nyelv szerepe.

Az elszakított magyar közösségek gondjainak egy része kikerülhet az egyes államok belpolitikai útvesztőjéből, és az európai politika részévé, közös európai gonddá válhat, ezáltal tovább szűkül a kizárólagos belügyek köre. Ez a lehetőség növelni fogja az integrált magyar képviselet jelentőségét. A magyar politika megjelenése az Európai Unióban egy különleges helyzetet teremthet: nyilvánvalóvá teheti, hogy a magyar nemzetpolitikát nem lehet azonosítani az állampolitikával. A jelenlegi európai nemzetállam-felfogás szempontjából – miszerint a nemzet az államhoz kötődik – ez egy merőben új jelenség lesz az európai politikában. Talán ez-által fogják megérteni az Európa-politikusok a magyarkérdést, és lehet, hogy ez hasznára lesz egész Európának.

Egyben biztosak lehetünk, hogy nemcsak az európai fórumokon megjelenő integrált magyar politika lesz újdonság, hanem a magyarság határokon átívelő újraegyesítésének lehetősége is új keretek közé kerül – például kikerülhet a pártpolitika és az állampolitika korlátai közül. Amikor 1996-ban először fogalmaztuk meg a nemzet újraintegrálásának gondolatát, nemcsak a nyilvánvaló szükség hozta ezt, hanem az európai integrációban rejlő lehetőségek is ébresztették a gondolatot, noha a távlatait akkor még nem láthattuk.

Az európai integráció schumani gondolata – ellentétben a tisztán racionális churchilli alapvetéssel – a béke megőrzése érdekében kifejtendő, a békét fenyegető veszélyekkel arányban álló erőfeszítéseken, a szolidaritáson és a közös jövőtervezésen, tehát a jelen és a jövő fokozatos összekapcsolásán alapult. Ezen értékek mentén érdemes végiggondolni az integráció kérdését a Kárpát-medence regionális viszonyai között, mert az integráció, Robert Schuman szerint sem csupán az egyes államok horizontális kapcsolódása a többi államhoz, noha leegyszerűsítve ennek tűnik.

A magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítésének eszméje csak annyiban tér el a schumani eszmétől, amennyiben a Kárpát-medencei viszonyok különböznek a nyugat-európaitól, amennyiben történelmileg különbözik a Rajna és a Mosel (francia nevén: Moselle) közén az 1871 és 1945 között kialakult helyzet a Kárpát-medence ezeréves történelmétől, illetve az 1920-ban meghúzott, addig soha nem létezett államhatárok által teremtette helyzettől. A megoldás filozófiája – a történelmi és etnokulturális különbségek ellenére – lehet azonos.
Az európai integráció egy több összetevőjű felismerés alapján megfogalmazott regionális együttműködés csírájából fejlődött ki, a francia és a német szén- és acéltermelés egyesítéséből, azzal a nem mondvacsinált indokkal, hogy azt a régiót, ahol ennek az iparnak volt a központja, addig a háború szolgálatába, tehát a feszültség és az ellentétképzés szolgálatába állították. Az integráció tehát a tartós béketeremtés és feszültségcsökkentés eszközeként jelent meg, és kiderült, hogy a kísérletet siker koronázta.

A Kárpát-medencében nincs a Ruhr- és a Saar-vidéki acél- és széntermelés-hez, illetve a francia–belga karbon kori kőszéntelepek jelentőségéhez hasonló stratégiai gazdasági-földrajzi terület, s mégis van feszültség. Ez azt jelenti, hogy egyéb okok is kelthetnek békétlenséget vagy feszültséget Európa latin gyökerű kultúrkörében.

A francia–német történelmi határövezet nagyrégiójában elsősorban a természeti forrásokhoz és az arra települt iparhoz lehetett kapcsolni a potenciális veszélyforrást – ki birtokolja és milyen célból a területet. De mi lehet az oka a Kárpát-medencében a borulékony egyensúlynak és az egyetértés képlékeny állapotának? A helyzeten nem változtatott sem az 1992-ben született Balladure-terv megcsonkításával kialakított Európai Stabilitási Egyezmény, sem a félresikerült Kárpát-medencei alapszerződés-rendszer.

A kérdésre egyszerű a válasz: a felszín alatti feszültségnek nem a magyarság jelenléte az oka, hanem a magyar nemzet mesterséges szétdaraboltsága. Az 1990-es években kierőszakolt kísérletek pedig azért nem eredményeztek javulást, mert nem mérsékelték a nemzetcsonkolás következményeit. Társadalomlélektani-lag ez úgy működik, ahogy a kétszikű termést hozó növény csírája viselkedik. Fekszik a földben, fölötte munkagépek járnak, amelyek eltüntetik az eredeti domborzati viszonyokat, a földgyaluk lehengerlik a területet, döngölőgéppel tömörítik a cementtel elegyített sódert, végül befedik a területet egy összefüggő aszfaltszőnyeggel. A planírozás után, lehet, hogy személygépkocsik parkolójaként értékesítik a területet vagy katonákat gyakorlatoztatnak ott, felkészítvén a szomszéd nemzet elleni támadásra. A kétszikű mag szempontjából egyre megy, ő ugyanis elviseli a közben átzúgó történelmet és kivárja a megfelelő nedvességi és hőmérsékleti viszonyokat, majd csírát hajt. Kezdetben ezt senki sem veszi észre, mert csak az üregek, azaz az ajtórések irányába terjeszkedik. A rossz vagy a gondatlan tömörítés miatt megmaradt üregek azonban betelnek. De a csíra – ellentétben a gravitációval – felfelé törekszik, és áttöri a beton- és az aszfaltréteget… ettől kezdve foglalkozni kell vele.

Amennyiben még érvényesek a schumani elvek, de az európai modern nemzeteket kialakító elvek is, akkor a nemzet történelmi, kulturális és nyelvi összetartozását senki sem vonhatja kétségbe. Ellenkező esetben felborítaná az európai nemzetek identitásának alapját. A nemzeti identitás ugyanis nincs semmilyen vi-szonyban a posztnemzeti államfejlődéssel – ez utóbbi csupán arra vonatkozik, hogy az állam nem az etnikum, hanem a polgár tulajdona, és ha a polgárok közössége többkultúrájú, akkor az államnak minden etnikum, illetve kultúrkör irányában azonos feladatai vannak.

Ezen a ponton képződik a Kárpát-medencei probléma, ugyanis a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése az 1920 óta létező államhatárokon átívelő, több mint ezer éve azonos nyelv, kultúra és történelem alapján egységes nemzetrészek reintegrációjáról szól. Ez megtörténhet a határokon átnyúló szerkezeti elemek kialakításával, a magyar nemzetrészek autonóm jogainak elismerésével, sőt a kettő kombinációjával is.

Az európai integráció korábban az államoknak a gazdasági, vám- és pénzügyi együttműködését jelentette, majd Maastricht és Shengen óta ez az együttműködés hangsúlyozottan pénzpolitikai, jogi és jogalkotási, valamint biztonságpolitikai dimenziót kapott. A 2000-ben kötött nizzai szerződés az unió bővítésével kap-csolatos kompromisszumok mellett a schumani elvek mentén erkölcsileg gazdagodott – ekkor jelent meg az uniós elvek leltárában a kisebbségeknek és a hátrányos helyzetben lévő társadalmi csoportoknak a védelme.

A meglévő, vagy az unió bővített keretei között megjelenő problémák meg-oldásának azonban nem kell feltétlenül beilleszkednie az integráció elmúlt fél évszázadának normarendszerébe. Az alapokból kell kiindulnunk. Ha a nyugat-európai államok szorosabb együttműködésére éppen a második világháború utáni nagy ráébredés adott okot, akkor miért ne adhatna okot – éppen a nagy bővítés alkalmából – a Kárpát–medencei nemzetek együttműködésére is, hiszen a probléma gyökere és jellege hasonló. Ha Churchill, majd Schuman – azaz egy brit és egy francia – képesek voltak elődeik politikai és hatalmi álláspontjától eltérő elképzelések megfogalmazására, akkor ehhez hasonlóra miért ne kerülhetne sor a Kárpát-medencében, éppen a schumani elveken alapuló Európai Unióban?

Miben különbözik a Rajna és Mosel közében, valamint a Kárpát-medencében létező helyzet megoldása? Az előbbinek sokkal nagyobb a gazdasági és katonapolitikai jelentősége – főleg a múltra vonatkoztatva –, az utóbbi térség, a nyugat-európai politikában mindig sokadrangú szerepet játszott. De 2004. május elseje után mindkét európai probléma ugyanazon szövetségi rendszerben lesz. A rajna–mo-seli európai biztonságpolitikai kérdésre már rég megtalálták a választ a nyugat-európai összefogást létrehozó elődök. Mikor található meg a válasz a Kárpát-medencei magyarkérdésre?

A magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése során ugyancsak elkerülhetetlen a határokon átnyúló közös szerkezeti elemek kialakítása. Ez azonban nemcsak a magyar nemzetnek az államhatár két oldalán élő része között teremti meg az összekapcsolódást, hanem az integráció törvényszerűsége révén a határon átnyúló közös magyar-szlovák, magyar-szlovén, majd magyar–horvát stb. szerkezeti elemek kialakulásához, vagy a már létezők megerősödéséhez fog vezetni. Ha a magyar nemzet határon átívelő újraegyesülésével párhuzamosan kialakulnak és megerősödnek a szomszédos nemzeteket összekötő elemek is – aminek most csak a kezdetén vagyunk –, akkor a Kárpát-medencében is létrejön a schumani elvek szerinti integráció. A több mint fél évszázaddal ezelőtt, a Rajna–Mosel vidékén elkezdődött európai integráció akkor lesz valóban eredményes a bővülő Európai Unióban is, ha bekövetkezik szétdarabolt nemzetünk integrációja és a Kárpát-medencei népek érdekszövetsége.

Reményeink szerint 2004. május elsejével ebbe az irányba haladunk majd fokozott ütemben.
(Pécs, 2004. március 21.)

FÓNOD ZOLTÁN

Mi tette Európát Európává?

Az Európa-eszme — utópia vagy kihívás?

Nem a győzelmi harsonák idejét éljük, bár ösztöneink a reményt és a hitet erősítik bennünk, azt követően is, hogy 2004. május 1-jén elindultunk az európai eszme útján. A Vörösmarty Mihály Szózatában – több mint másfél évszázada – megfogalmazott „Egy ezredévi szenvedés / Kér éltet vagy halált!” a későbbi nemzedékek számára is eligazító lehetett a történelmi lépték és mérték dolgában.
A vérzivataros századok nemcsak a magyarság történelmébe szóltak bele, hanem az öreg kontinens történelmét is felszántották. Az országalapítás történelmi mérföldköve lett a magyar történelemnek. Nemcsak európai nemzetté formálta a magyarságot, hanem a „magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” veszedelmes közjátékának várható következményeitől is megszabadította a kalandozó magyarokat. Innentől kezdve történelmünk, helyünk, létünk, történelmet formáló akarásunk lépést tartott az európai népek fejlődésével és folytonosan megújuló szabadságküzdelmeivel. Együtt éltünk, lélegeztünk az Európa-eszme szándékaival, mely hol utópia, hol kihívás volt az itt élő népek számára.

Mi tette Európát Európává? Paul Valéry, francia költő és esszéíró szerint a görögség, Róma és a kereszténység. A sort kiegészíthetjük – okkal és joggal! – a felvilágosodással. A felvilágosodás az emberi szellem diadala. A tudomány és a racionalizmus vívmányai mellett a polgári társadalom megteremtését előkészítő szellemi mozgalom alkalma és ideje. A horatiusi biztatást teljesítette ki: „Sapere aude!”– azaz „Merj gondolkodni!” a Montesquieu, Rousseau, Diderot és Kant a modern humanistaeszmény legszebb eszmei magaslatait érte el. Nem változtat a tényeken, hogy Valéry már a 19. század végén észrevette, hogy a történelem Európa-centrikus korszaka véget ért, s 1919-től Európa hanyatlásáról beszélt, és arról, hogy az egyén a világgazdasági és világpolitikai események áldozata lett.

Az Európa-eszmének rögös és ellentmondásos volt a történelme. Az érdekek és a hatalom fortélyos félelmei, gátlástalanságai szegélyezték az útját. Az európai egység kezdeti kísérletei Nagy Károly (742–814) nevéhez fűződnek. A frankok királya a nyugat-európai egységet karddal és évtizedekig tartó harccal akarta megvalósítani. Nagy Károlyt (érdemeiért, melyet az elfoglalt területek népei megtérítése, templomok építése, az írás reformja, a latin nyelv hivatalossá tétele s az antik római emlékek feltárása terén végzett) a 800. esztendő karácsonyán III. Leó pápa a Szent Péter-katedrálisban a Szent Római Birodalom császárává koronázta. (A címet több mint ezer évvel később, 1805-ben, Napóleon szüntette meg.) Ez volt az első „egységesített Európa”-modell, mely a pápaság és a császárság egyenrangú együttműködésére épült. Bár Nagy Károly emlékét a középkorban szentként tisztelték, a 9. században elindult népvándorlási hullám (északról a norman, délről a szaracén, keletről a magyar) már csak a birodalom romjait találta meg. Aligha mellékes, a népvándorlás során ideérkező törzsek megváltoztatták a korabeli Európa etnikai arculatát, s óhatatlanul az európai nemzetek elődei lettek. (A Római Birodalom bukását jelentős mértében előidézték az első évezred népmozgalmai, elsősorban a 4–7. századi ún. nagy népvándorlás – a germán és szláv törzsek vándorlásai –, vagy a hunok elől menekülő keleti gótok, longobárdok és az avarok ismétlődő támadásai a rabszolgatartó birodalom ellen.)

Nagy Károly után kétszáz évvel Nagy Canut, a dán-viking, Anglia, Dánia, Norvégia és a Hebridák királya (994?–1035), az egyház feltétlen támogatója észak-tengeri birodalmat hozott létre. Halála után a laza államszövetség felbomlott. Később – VII. Gergely pápa elképzelése szerint – a Respublica Christiana, a keresz-tény világbirodalom megszervezése (melynek az egész emberiséget magában kellett volna foglalnia) jelentett újabb kísérletet, a katolikus egyház vezetésével. A középkori pápák érezhetően kedvet kaptak a hatalomra. Az „egyetemes”, keresz-tény birodalom szándékával VII. Gergely az európai fejedelmek fejedelmeként keresztes hadak szervezését is tervezte a Szentföld visszaszerzésére. A Nyugat egysége nélkül a terv azonban kudarcra volt ítélve. (Az első keresztes sereg – hosszas előkészületek után – 1096 nyarán indult a Szentföldre.) A pápaság és a császárság közötti hatalmi küzdelem is VII. Gergely pápaságával (1073–1085) kezdődött, aki meg akarta szünetni a császár beleszólási jogát a pápaválasztásba és a püspökök kinevezésébe. A pápa érvénytelenítette a simonia útján (pénzért) szerzett hivatalokat is. IV. Henrik (1056–1085) német király és római császár püspökeivel együtt trónfosztottnak nyilvánította a pápát, aki erre kiközösítette őt az egyházból és uralkodói jogát is felfüggesztette. Végül is csak háromnapos canossai vezeklése után oldotta fel az egyházi átok alól. Az őt követő pápák (III. Ince, VIII. Bonifác, IV. Fü-löp) folytatták az elődök hatalmi politikáját. S bár a francia királyt a papság megadóztatása miatt IV. Fülöp pápa kiátkozta, a Canossa-járást azonban már nem merte megkockáztatni. A világi hatalom és a pápaság ellentétei végül is a pápaság „Babiloni fogságával” végződtek. Az invesztitúra-harc során a császári hatalom ugyan meggyengült, s ebben a pápák meghatározó szerepet játszottak, ám meg-erősödött a francia király helyzete, s maga a pápaság is áldozatul esett önző politikájának. A francia nemzetiségű pápák székhelyüket Avignonba tették át (1309–1377), s a francia királyok kiszolgálóivá váltak. Ezt az állapotot XI. Gergely pápa szüntette meg, aki az uralkodó akarata ellenére visszaköltözött Rómába. A pápaság hatalmának tetőpontja egyértelműen a középkor volt. Minthogy a Szentszék elsőbbségét a hitelvek terén évszázadok óta senki sem vonta kétségbe, VII. Gergely és utódai az addigi dualizmus átértelmezésével a pápa vezetésével akarták megvalósítani a politikai egyetemességet, miszerint a keresztény közösség élén a pápa áll, így a császár helyébe a pápa lépne. A teokrácia megvalósítására a feudalista társadalom törvényszerűségei adtak lehetőséget.

A pápa világuralmi igényét VII. Gergely „Dictatus papae” című iratában, továb-bá egyik levelében fogalmazta meg. Ezek szerint Krisztus szent Pétert – és rajta keresztül a római pápákat – a világbirodalom fejévé tette. (VII. Gergely említett irata, melyet a pápaság Magna Chartájaként is emlegetnek, huszonhét vezérgondolatot tartalmaz. Az első helyen a már említett tétel áll: „Egyedül a római egyházat alapította maga az Úr”. Egyedül „a római pápát mondhatják egyetemesnek”, „ő használhat császári jelvényeket”, „egyedül a pápa lábait kötelesek az összes fejedelmek megcsókolni”, „jogában áll császárokat letenni”, „ítéletét senki meg nem változtathatja, míg ő egyedül minden ítéletet megmásíthat”, „a római egyház még soha nem tévedett, az írás tanúsága szerint örökké tévedhetetlen lesz”. Az egymást követő zsinatok szigorú rendelkezéseket hoztak a simónia és a papok házassága ellen. A papi nőtlenség nem isteni kinyilatkoztatású parancs, hanem egyházi törvény, mellyel a klérus és a világi hatalom érdekközösségét akarták megakadályozni.) Az egyház megálmodott uralma azonban nem valósult meg, egyrészt a pápák és a császárok megújuló küzdelmei miatt, másrészt a birodalom legnagyobb ellenségei miatt, akik az egyház hatalmán kívül álltak, pogányok (iszlám) és eretnekek voltak. A 14–15. század nemcsak a monarchiák erősödését jelentette Európában (Spanyolország, Ausztria), hanem az eretnekmozgalmak szerepének fokozódását, majd később a reformációra is kiható reformtörekvések felnövekedését is.

Említést érdemel, hogy Európa egysége megteremtéséről az első, elméleti vonatkozásban értékelhető javaslat a középkorban fogalmazódott meg. Pierre Dubois (1250–1320) francia jogtudós, IV. Fülöp francia király tanácsadója szerint az ország belső békéje úgy teremthető meg, ha a megreformált királyi hatalom megfékezni a nemzetközi támogatást élvező, korrupt és kiváltságos egyházi hatalmat. Dubois szerint az általános európai béke feltétele, hogy a francia király vezetésével nemzetek feletti szervezetként létrehozzák a Népek Ligáját, a vitás kérdések eldöntésére pedig a Nemzetközi Döntőbíróságot. E felvetés alkalmazásával a későbbi századokban különböző formákban kísérleteztek. Pierre Dubois gondolata 150 évvel később, a török veszély idején vált ismét időszerűvé. Honfitársa, Antonius Marini Podjebrád György cseh királynak írott levelében (1461) a vezető keresztény országok fegyveres összefogásában látta a török elleni harc egyetlen lehetőségét.Tervéről csak II. Pius pápát tájékoztatta, kidolgozására azonban nem került sor. Három évvel később a cseh király nem a török elleni összefogás eszközeként, hanem egy nagyobb horderejű, egy addig nem létező, a nemzetközi béke érdekeit szolgáló szervezetként javasolta egy független, egyenrangú európai államok szövetségének a megteremtését. Marini közvetítésével (aki ezekben az években IV. Kázmér lengyel, XI. Lajos francia, és a cseh király tanácsadója is volt) erőteljes kísérletek történtek az „első visegrádi hármak”-nak nevezhető összefogás megteremtésére. A tervet Mátyás király is támogatta. Cseh-, Lengyel- és Magyarországon kívül számoltak Franciaország, továbbá Velence és más itáliai városállamok, valamint a német hercegségek részvételével. Nem számoltak viszont (a középkori elképzeléssel) az egyetemes keresztény monarchiával, a pápával és a Római Birodalom császárával az élen. Az ellenlépések ezek arányában hamarosan bekövetkeztek. Külön véleményt jelentett be a francia király a tervezettel kapcsolatban, kifogásolva a pápa csökkentett szerepkörét, ennél is gorombább volt azonban II. Pius lépése, aki egy hónappal a tanácskozások megkezdése után Podjebrád György huszita királyt Rómába rendelte. A király a pápai parancsnak nem engedelmeskedett, így II. Pál, az új pápa (1466-ban) kiátkozta és királyi címétől is megfosz-totta. (A huszita király haláláig, 1471-ig viselte a Bohémia királya címet!) Később Mátyás király a pápa biztatására foglalta el Prágát, raboskodása korábbi színhelyét. Ezzel vége is lett egy álomnak, melynek megvalósítása a későbbi évszázadokra várt.
Ezekben a századokban az önmagukkal viaskodó Európai hatalmak nem sokat törödtek azokkal a küzdelmekkel, melyet a magyar uralkodók, a kereszténnyé lett István, majd László király folytatott az ország keleti határán a pogányokkal szemben. „Magyar ügy” maradt a tatárjárás (1241–1242), s bár a pápa keserű könnyeket hullatott, s Nyugat-Európát az események „izgalomba” hozták, de sem a csá-szár, sem a francia király nem gondolta komolyan Magyarország megsegítését. Európa leszámolt Magyarország bukásával. IV. Béla később keserű szavakkal felpanaszolta a pápának, hogy többet foglalkozik a konstantinápolyi császársággal és a tengeren túli részekkel, mint Európa lakosságának érdekeivel. Az Európa szó talán ekkor hangzott el először a nagypolitikában. Kétszáz év múlva Bizánc eleste (1453) után az iszlám–török támadás fenyegetésével kellett Magyarországnak szembenéznie. Az észak felé, a Balkánon át folytatódó újabb támadás hírére, Nándorfehérvár védelmére III. Calixtus pápa harangzúgással szólította harcba a hívőket (1456. június 29.). Röviddel ezután, 1456. július 22-én, az összegyűlt keresztesekkel, főként azonban magyarországi hadai élén Hunyadi János tette emlékezetessé ezt a csatát, tönkreverve a török sereget. (Az elhangzó déli harangszó, VI. Sándor pápa bullája alapján, erre a diadalra emlékeztet.) A veszedelem azonban nem múlt el, a török hatalom ezekben az években (másfél évszázadra) félelmetessé vált. A veszélyhelyzetet fokozta, hogy a magyar nemesség a Dózsa-féle paraszt-lázadás megtorlásával volt elfoglalva, s történelmének legnehezebb szakaszában (a Habsburgok oldalára sodródva!) rendkívül kedvezőtlenül alakultak az ország számára a nemzetközi viszonyok. Súlyosbította a helyzetet, hogy I. Ferenc, „a legkeresztényebb francia király” a törökkel szövetkezett. A mohácsi csata (1526. augusztus 29.) másfél évszázadra megpecsételte Magyarország helyzetét. Az ország úgy lett védőbástyája a kereszténységnek, hogy – idegen érdekek oltárán – lényegében három évszázadra feláldozta saját függetlenségét. A magyar függetlenség kérdése (a Rákóczi-féle szabadságharcot követően) csak 1848 forradalmi napjaiban került ismét a közfigyelem és az európai politika asztalára. A reformkor páratlan szellemi és politikai küzdelmeinek köszönhető, hogy az 1849 utáni önkényuralom bukása után a kiegyezés nagyrészt megőrizte a forradalmi évek vívmányait. Végső soron azt mondhatjuk, a katasztrófák után és ellenére is volt mindig ereje a magyarságnak az újrakezdésre, az új hitek, remények megvalósítására.

Az újkor, melyet ma már (nem 1492-től, Amerika felfedezésétől, hanem) 1640-től, az angol forradalom kezdetétől számítunk, fokozatosan átlépte mind a pápák irányította Respublica Christina, mind a császárok vezette Szent Római Birodalom szándékait és határait. A reneszánsz, az újjászületés gondolata, a kereső, kutató ember nemcsak az antikvitást vagy Amerikát fedezte fel, hanem – a tudomány és a művészetek rohamos fejlődésével, a 14–16. század folyamán – ez a szellem reformálta, majd tagadta meg a középkori egyház tanait s szabadította fel magát a társadalmat is. Ez nemcsak az önálló nemzetállamok kialakulásának kedvezett, hanem a reformáció révén (16. század) az egyház oszthatatlan hatalmát, egyetemességét is megkérdőjelezte. A 16. század folyamán, a török–iszlám hatalom veszedelmes térhódításai miatt az önvédelem gondolata Európa-szerte előtérbe hozta ugyan az egységes fellépés igényét, az új államrendszer kialakulást azonban nem akadályozhatta meg. Végeredményben a reformáció sikere is azon múlott, hogy egyes világi hatalmak az egyházalapítók mellé álltak.
Egyike azoknak, akik a változások tényét a történelembe kódolták, Machiavelli olasz író, történetfilozófus és államférfi volt (1469–1527), aki a középkori teologikus felfogással szemben a történelem hatóerőit az emberi természet megnyilvánulásaiban látta. Megítélése szerint az isteni gondviselésnek semmi szerepe nincs az állam jólétében vagy hanyatlásában. A politikai cselekvés szempontjából a miliőt, a környzetet tartotta meghatározónak. A politika mint szükségszerűség jelenik meg nála, mely se nem erkölcsös, se nem erkölcstelen, mert kívül áll minden erkölcsi törvényen s egyedül a szükségszerűség parancsainak engedelmeskedik. Meg-győződése szerint a szabad akarat és a determináltság, az emberi erő (a „virtu’”) és a szerencse (a „fortuna”) a történelmi események alapja.

„Európa nem más, mint egy hatalmas, több kisebb népből álló nemzet” – írta egyik tanulmányában Montesquieu, a modern államelmélet egyik úttörője 1724 táján. (Nem véletlen, hogy tanulmánya, nyomtatásban, csak több mint 150 év múlva jelenhetett meg.) Meggyőződése, hogy Európában a nagy birodalmak – a császárok és a pápák akarata ellenére – nem maradhattak / és maradhatnak fenn sokáig, mert egy nép uralma a többi felett erkölcsi lehetetlenség: azzá teszi az európai ember szellemi alkata.

Voltaire francia író, költő és filozófus, „Európa legfénylőbb szelleme”, a francia felvilágosodás egyik legnagyobb alakja (1694–1778) nemcsak a katolikus és most már a genfi protestáns egyház fanatizmusa ellen küzdött, hanem a rendi társadalom ellen is, a forradalmi változás lehetőségeit egyengetve. Utolsó éveiben írta: „Minden, amit magam körül látok, egy forradalom magvait csíráztatja, de amikor az kitör, én már nem leszek itt, hogy boldog tanúja lehessek. A franciák, ha későn is, de csak célhoz jutnak. A világosság már úgy elterjedt, hogy az első alkalommal levegőbe repül minden, s az lesz csak a mulatság.”

A francia forradalom idején, a jakobinus köztársaság csúcspontján, 1794 tava-szán Robespierre így fogalmazta meg a jövő új eszméit: „Olyan világrendet akarunk, amely minden aljas és kegyetlen szenvedélyt megfékez, minden jótékony és nagylelkű szenvedélyt törvényesen is felébreszt,... ahol a különbségek az egyenlőségből születnek, ahol a polgár felett a törvény őre áll, a törvény őre felett a nép, a nép felett az igazságosság...” Álmok, vágyak, a boldogság és harmónia igényei évszázadokon át egyszerre fogalmazódtak meg az illúziókkal, s váltak kötőanyagaivá az új eszméknek.

A változások lenyomata ott van a magyar valóságban is. Csokonai, akinek eszményképe Rousseau volt, a párizsi hírekre válaszul írta (a már címében is sokat mondó!) „Magyar! Hajnal hasad!” című versét. Az „Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat” gondolata mellett még a századot is megcélozta: „Ezt minap egy jámbor magyar énekelte, / S benne a huszadik századot képzelte.” Batsányi János is „vigyázó szemét” Párizsra vetette, de a magyar reformkor „tavaszáig” még évekig kellett várni, hogy a „népek tavasza” után a magyar nemesség legjobbjai is képesek legyenek a megújulásra, vagy ahogy később Bibó István írta, megtegyék „a leghatalmasabb erőfeszítést a nyugati fejlődés fő vonalára való visszatérésre”.

Több mint egy évszázaddal a népek tavasza előtt Montesquieu találóan írta: „400 év óta nem a háborúk idézték elő Európában a nagy változásokat, hanem a házasságok, örökségek, szerződések és szövetségek”, tehát a békés eszközök, hanem a katonai hódítások is szerepet játszottak. Európa mindig is színtere volt az egymással versengő nagyhatalmak hódító háborúskodásainak. V. Károly, a Szent Római Birodalom császára az európai főhatalomért négy háborút viselt I. Ferenc francia királlyal szemben. De versenyben volt a spanyol és a Habsburg Birodalom is. V. Károly a háborúkban győzőtt, a reformáció ellenében azonban nem volt eredményes. Az ausgburgi vallási béke (1555) vetett véget annak a vesszőfutásnak, melyet a protestáns egyházaknak kellett eltűrniük a világi hatalmakkal szemben. V. Károly (önkéntes távozása) után fia, II. Fülöp örökölte meg az Egységes Kato-likus Európa eszméjét, s a végtelen háborúk és vereségek sorát vállalta fel a hollandok, angolok, franciák és törökök ellen. A legérzékenyebb vereséget az angolok ellen szenvedte el a Győzhetetlen Armada (1588). Később az önpusztító harminc-éves háború nyugtalanította Európát (1618–1648), melynek vesztese a német–római császárság, valamint a spanyol-osztrák Habsburg-hatalom volt. Megerősödött viszont Franciaország és Svédország helyzete, s Anglia a kontinens meghatározó erejévé vált. Ez a hatalmi „átcsoportosítás” kedvező fordulatot jelentett a protestáns egyházak számára. Új helyzetbe kerültek ezek az egyházak Magyországon is. A Bocskai-felkelést lezáró bécsi béke (1606) nemcsak Erdély területét növelte meg, hanem a magyarországi rendiség jogait és a szabad vallásgyakorlatot is biztosította. I. Rákóczi György a harmincéves háború utolsó, diadalmas svéd–francia szakaszában bekapcsolódott a Habsburg-ellenes harcokba, a porta azonban hazaparancsolta csapatait. Rákóczi kénytelen volt III. Ferdinánddal békét kötni. A linzi béke (1645) megmentette a rendi alkotmányt és Erdély függetlenségét, biztosította a vallásszabadságot, s az a jobbágyokra is kiterjesztette, de nem tudta meg-akadályozni a királyi Magyarországon az ellenreformáció győzelmét. Később a hét-éves háborúba bonyolódtak bele a hatalomért versengő országok (1756–1763). Ez a háború balul ütött ki Franciaország számára, és ismét Anglia helyzetét erősítette meg. S ami nem sikerült XIV. Lajosnak, hogy Európa ura legyen, azt száz év múlva – húszéves háborúskodás után – Bonaparte Napóleon kísérelte meg. A 27 éves tábornok győzelmet győzelemre halmozott, majd megbuktatva a Direktóriumot, államcsíny útján (1799) az új köztársaság (tíz évre választott) első konzulja lett. Az európai győzelmek és előnyös békekötések után előbb élethossziglani konzullá választatta (1802), majd 1804-ben császárrá koronáztatta magát, melyet népszavazás erősített meg. Míg a tengeren az angol Nelson admirálissal szemben sebezhető volt (trafalgari tengeri csata, 1805), addig a szárazföldön Napóleon Grande Armeé-je verhetetlennek bizonyult. Austerlitznél (1805) I. Sándor orosz cár és I. Ferenc oszt-rák császár csapatai felett győzött, egy évvel később a poroszok felett aratott győzelmet, s a franciák 1807 őszén bevonultak Berlinbe. Később Bécs következett, s dicsőséglistáról, melyet a párizsi Diadalív hirdet, a győri csata emléke (1809) sem hiányzik. A császár sordöntő tévedése volt, hogy Spanyolországot bekebelezte (1808), mely évekig tartó harcot eredményezett. A franciák 1809-ben ismét bevonultak Rómába, ahol Napóleon elfogatta a pápát, mert az nem azonosult az egyházi állam annektálásával, és kiátkozta Napóleont. A Franciaország elleni koalíció vezető ereje ezekben az években Anglia lett. Végzetesnek bizonyult a tábornok számára a szövetséges Oroszország megtámadása (1812). A súlyos veszteségekkel járó borogyinói csata után még elfoglalta Moszkvát, a kiégett és elhagyott várost, majd seregével visszavonult anélkül, hogy az oroszok megadták volna magukat. Az orosz reguláris és gerillalakulatok támadásai meg a fagy és az éhség súlyos következményekkel járt: a 600 ezer főnyi hadseregből kb. 20 ezer ember maradt életben. Utolsó éveiben hívei is elfordultak tőle, a forradalom árulójának tekintették, s végül a Lipcse mellett vívott „népek csatája” (1813. október 16-19.) Napóleon megsemmisítő vereségével végződött. A franciaellenes koalíció (1814 márciusában) bevonult Párizsba, majd az önkéntes száműzetés és a száznapos uralom után a döntő csatát a koalícióval 1815. június 18-án, Waterloonál vívta, és elvesztette. Ezzel a sorsa is megpecsételődött.

Berzsenyi Dániel találóan fogalmazta meg a siker titkát Napóleon esetében, mikor ezt írta: „Nem te magad győztél, hanem a kor lelke – szabadság, / Melynek zász-lóit hordta dicső sereged.”A Bécsi Kongresszuson (1814 októberében) a Napóleont legyőző hatalmak azért ültek össze, hogy helyreállítsák Európa régi rendjét, és újrarajzolják a térképét. Elvük: a legitimitás, céljuk: a forradalmi vívmányok eltörlése, a szabadságeszme és a nemzeti gondolat elnyomása volt. A nagy újjárendezés záróokmányát néhány nappal a waaterlooi csata előtt (1815. június 9-én) írták alá. A győztes hatalmak létrehozták a Szent Szövetséget, a „testvériség elszakíthatatlan szálaival”. A négyhatalmi rendszer (Anglia, Ausztria, Oroszország, Poroszország), a vesztes Franciaország felvételével (melyet a Bourbonok képviseletében Talleyrand képviselt) rövidesen öthatalmivá bővült. Ez az új európai „általános unió” a politikai érdekek színtjén szerveződött, s őrizte az áhított békét, egészen a „Népek tavaszáig”, 1848 forradalmi napjaiig, amikor a szabadságküzdelmek s a forradalom őrtüzei hatására – Európa-szerte – semmivé lett a történelemnek ez a leggyűlöltebb „szentje”.

1848/49 hónapjaiban Magyarország volt az egyetlen, ahol a szabadságért vívott küzdelem végül is szabadságharcba torkollott. 1948. március 15-e, a magyar forradalom feledhetetlen napja. Így kódolta versbe a forradalom lánglelkű költője: „Te vagy a mi törvényes királyunk, / Trónusodnál ünnepelve állunk, / Körülötted miljom s miljom fáklya, / Meggyúlt szíveink lobogó lángja”. 1849 januárjában az árvaság és a magárahagyatottság érzésével írta Petőfi Sándor ezeket a sorokat: „Európa csendes, újra csendes / elzúgtak forradalmai.../ Szégyen reá! lecsendesült és / Szabadságát nem vívta ki.” A magyar forradalom leverésében is a „Szent Szövetség”-i szellem dominált, megtorolni a szabadságküzdelmeket. Ausztria ezt a hóhér munkát a cári Oroszország segítségével tette, mert egyedül nem bírt a „feltámodott tengerrel”.

A tények könyörtelensége miatt a legkevésbé sem lehet vigasztaló, hogy éppen 1849 augusztusában, a világosi fegyverletétel (augusztus 13.) hónapjában, amikor az 1848-as forradalom utolsó „lámpafénye” is kihunyt (utolsónak – augusztus 22-én – az éhező és lángokban álló Velence kapitulált!), tartották Párizsban azt a békekongresszust, melyen az Európai Egyesült Államok létrejöttének fontosságát hangoztatták. A tanácskozás az igényt fogalmazta meg, eredmény nélkül, így lényegében nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Az sem tette sikeressé, hogy a kiváló francia író, Victor Hugo volt a békekongresszus elnöke. A feledés homálya még be sem fedte a magyar tragédiát, amikor (negyven esztendővel Waterloo után) kitört a krími háború (1853–1856), aztán az 1871-es porosz–francia háború. Elhanyagolható közjáték, hogy 1867 májusában a magyar országgyűlés a kiegyezést iktatta törvénybe, vagy hogy 1871. január 18-án, Franciaország leverése után, a német fejedelmek Versailles-ban ünnepélyesen az egyesített német birodalom császárává kiáltották ki I. Vilmost.

Nincs olyan évtized, „boldog béke korában”, amikor Európa mentes lett volna a háborúktól. Annak ellenére sem, hogy a három császár (Ferenc József, I. Vilmos és II. Sándor) 1872. szeptemberében Berlinben ünnepélyes ígéretet tett arra, hogy Közép-Európában és a Balkánon megőrzik a békét. Alig néhány évvel a fogadkozások után hamarosan kitört (a balkáni nemzeti felkelések kapcsán) az orosz–török háború (1877–1878). A Berlini Kongresszus (1878) ekkor már Európa térképének átrajzolásával foglalkozott, Otto von Bismarck német kancellár közreműködésével. Egy év múlva szövetséget kötött az Osztrák–Magyar Monarchiával, majd Olaszországgal, létrehozva ezzel a Hármas Szövetséget (a kétoldalú katonai együttműködés első „fecskéjét”). A Hármas Szövetség ellensúlyozására francia– orosz szövetség (1891-93), majd az angol–francia egyezmény, a „l’Entente cordiale” (a. m. szíves egyetértés) jött létre (1904), majd Anglia, Franciaország és Oroszország szövetsége, megteremtve a Szövetséges Hatalmak (Entente) táborát. Arra is volt példa, hogy egy európai hatalom (Nagy-Britannia) az európai Oroszország ellen egy ázsiai országgal (Japán) kötött szövetséget (1902). A japán – orosz háború elvesztése Oroszországban forradalomhoz vezetett. És amire még nem volt példa, az orosz–japán béketárgyalásokon az „új világ” követe, Theodore Roosevelt amerikai elnök közvetített. Egyébként az antant (szövetség, egyezmény) kisantant fogalmak a következő korszakban lettek hírhedtté, éppen dicstelen szerepük miatt, melyet nem a béke és a békés együttélés érdekében, hanem az ármánykodásaikkal tettek.
Az igazi nagyhatalmi koncert az új évszázadban kétszer is megmutatta magát. Nemcsak Napóleon nem hallgatott nagyhírű tanácsadójára, Talleyrandra, a francia hercegre és diplomatára, amikor I. Sándor cárral (a tilsiti békében, 1807) átrajzolták Európa határait („A bajonettekkel, Sire, mindent meg lehet tenni, egyet kivéve: rajtuk ülni!”), hanem azok (az antant nagyhatalmak) sem, melyek az első világhá-ború nagy öldöklése után úgy osztották fel Európát, ahogy soha, egyetlen uralkodó talán még rémálmában sem gondolta volna. Közismert, hogy a háború apostolai gátlástalan érdekeiket nacionalista frázisokba, a nemzetvédelem, a barbárság elleni küzdelem jelszavába csomagolták, arra azonban nem gondoltak, hogy az a század, mely az Ész, a Szabadság és a Testvériség csillagzata alatt született, srapnertűzben, füstben és vérben merül el. Birodalmak (cári birodalom, német császárság, Osztrák–Magyar Monarchia) omlottak össze, az első világháború egy kivérzett és kiéhezett Európát hagyott maga után.

A világégés után nem késtek a forradalmak, de nem késett a megtorlás sem. S amikor a „legyen vége már, legyen béke már” babitsi gondolata után végre tartós békét kellett volna a világra szabadítani, a bölcs megfontoltság helyett a győztesek tobzódtak a győzelemben. Olyan békét kreáltak, hogy attól koldul (még ma is!) a világ! A rablóbéke következményeként (mely a párizsi Versailles palotában szüle-tett!) alig húsz év múlva egy újabb világégés szabadult a világra. Igaz, miután – hatalmi érdekeik szerint! – keresztül-kasul átszabták Európát (elsősorban Közép-Európát!), a rabigába vert népek „vigasztalására” kitalálták azt a „sóhivatalt”, melyet Népszövetségnek hívtak. Azt, hogy Európa nem érett meg az együttélésre, bizonyította a népszövetségi reform sorsa is (1936), amely az európai határok békés revízióját helyezte kilátásba. A szándék megbukott, s eggyel több okunk van arra, hogy gyászos emlékű intézményként említsük a Népszövetséget, mely méltatlan arra, hogy az Európa-eszme előhírnökei közé soroljuk. De volt, s ezért említést kell róla tennünk.

A kor, melyben „az ember úgy elaljasult”, olyan fejezeteket ismer, mint: „Német győzelem Nyugaton”, „Francia összeomlás”, „Háromhatalmi Egyezmény és Németország”, „A Szovjetunió megtámadása”, „Antifasiszta Koalíció”, „Az afrikai front”, „Sztálingrád”, „Zsidóüldözés és koncentrációs táborok”, „Partraszállás Olaszországban”, „Nyugat-Európa felszabadítása”, „A háború vége Európában”... – felsorolni is sok és hátborzongtató, nem még megélni!

És Európa túlélte az emberiség történetének legszörnyűbb és emberáldozatokban legkegyetlenebb háborúját. Az öreg földrész megérett arra, hogy fontos, nélkülözhetetlen legyen számára a BÉKE! Az Európa-eszmének ez ma a legfontosabb üzenete! A második világégést követően Winston Churchill fogalmazta meg először az egységessé váló Európa látomását. Először 1943 márciusában, az angol alsóházban emlegetett egy „Európa Tanácsot”, majd híres-hírhedt fultoni beszédében (melyben „elképesztő méretű tragédia” kezdeteként jellemezte az Európát kettéosztó vasfüggönyt) szólt arról, hogy: „A világ biztonsága új egységet kíván Európában... ahol legfőképp a béke helyreállítására kell törekedni, az Egyesült Nemzeteken belül, Alapokmányával összhangban”. Egy évvel később már arról beszélt, hogy „Újra kell teremteni az Európai Családot, amennyire csak lehet, olyan társadalmi rendszert létrehozni, amelyben az békében, biztonságban és szabadon élhet. Egyfajta Európai Egyesült Államokat kell építeni...”

Az európai béke és biztonság, ami évezredeken át ábránd és álom volt (ha változó sikerrel is!) – több mint fél évszázada: valóság. Az önkény századában, a hu-szadik században, melyben jelen voltak az erőszakos, parancsuralmi, antihumánus ideológiák és rendszerek is, s a szociális igazság oltárán az emberi szabadságot is feláldozták, és végeredményben folytatódott Európa önpusztítása, 1989 határkövet jelent. Az európai eszmét – egyebek mellett – olyan szervezetek is megtestesítették, mint a Páneurópai Unió (melynek előzményei a húszas évekre nyúlnak viszsza!) vagy a világbéke mai felelőse: az Egyesült Nemzetek Szervezete.
Így lett/lehet az új évezred a remény és az emberi hit új korszaka.

Felhasznált irodalom

Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest, 1999.
Maller Sándor : Az Európa-eszme. A kezdetektől a megvalósulásig. Budapest, 2000.
Kulcsár Zsuzsanna: A középkor. In: Világtörténet képekben I.köt. Bp.,1974.
Hanák Péter: Újkor. In: Legújabb kor. In: Világtörténet képekben. II. köt. Bp.,1975.
Ormos Mária: Legújabb kor. In: Uo.
Ránki György: A második világháború. In: Uo.
Unger Mátyás — Szabolcs Ottó: Magyarország története. Bp. 1979.

Z. Németh István versei

Egy belső táj pontos leírása

A völgyben borotvaszirmú virágok,
csak a hegytető kopár kőhalom.
Az ég neonfehér még, nemsokára
ezüstre sikálja az alkony, s a kövér
fényhurkák szabadon kivirulnak.

Csontágú fákon lélegző gyümölcsök.
Magházuk mélyén, mint horgok ülnek
a fémdrót gerincű kérdőjelek. Szivacsos
húsukban mennyi alázat, vágy a gyönyörre,
mégse harapna beléjük semmilyen fogsor.

A lepkék vérében folyékony arany.
Rakétasebességgel repülnek madarak.
Ember nincs sehol: egy ennyire zárt
pillanatban nem élne meg, széttörné
szellemével a zárat, s kilökődne innét,

mint idegen anyag.

 

Gyújtópont

Az éjszaka légcsövébe szorult Hold vagy,
mondta a lány. Mint aki bodzapálinkát ivott,
s képzeletben egy lehangolt zongorán
játszik egy eltitkolt dallamot, úgy ölelsz.

(Az észlelés hangcsapdái lágyan rezegnek
a sötétben. Egy hatalmas, fehér macska
érkezik, bedorombol a dobhártyádon,
majd elnyeli a bénító cigarettafüst.)

Mától gyűjtök minden látomást, mondtam
a lánynak. Mint aki megfésülködött
egy szennyes tótükörben, s most hajában
korom és olajfolt lakik, csókod olyan.

(A könnyű vörösbor ízét álmod gondosan
eltakarítja. Csak azok a furcsa feliratok
maradnak elméd választóhelyiségében,
míg urnába dobott képek lángja vakít el.)

Reggel egy ismeretlen nő mossa fogát
a kád fölé hajolva. Mint aki képes lelkét
innét nagyon messze vinni, s hajnalban
hűlt helyét találják, mondja, úgy aludtál.

E-mail, az ember

Percnyi gyermekkorában rengeteg geometriát
tanul. Ki gondolná, hogy feje fölött a gyűrű
ebben a dimenzióban láthatatlan. Házipillangók
szárnyáról a téglaport ügyesen lepergeti.

Később hatalmas epreket vacsorázik. Az elme
ekkor már látszatinjekcióktól lyuggatott, csak a
hajóduda hangját élvezi. Raktárépületeket
díszít ki teljesen fölöslegesen a merő igyekezet.

Szerinte nem őrült, aki fürdik egy napkitörésben.
Nézi, ahogy rúzsozzák ajkuk a médialányok, majd
az egyik szépség szeméremcsontjára ásít.
Vásárra viszi a bőrét, és ott szépen ki is teríti.

Az idegrendszer felmondja a megtanult verset,
és még ekkor sem sietne. A sürgősségi esetekre
úgy néz, mint egér a krémre. Kalapácshallal
bevert szögek közt angolnául tanul.

A végzetet persze le nem fizetheti. Zavaros
mendemondákba temeti magát, macskákkal
őrzött mécsesek fényénél korcs ideákat morog,
s bár várna a feltámadásra, nincsen, csak eltávozás.
Egy mondat kimaradt

Most már cinkosa vagy
nézz rá: téged is üldöz
üvöltve sarkadra lép
vagy eléd fekszik az úton
titkosított telefonszámod
krétával falakra írja
most már ne bújj el úgy
mintha nem a te véred
szomjazná ő hogy félig
veszett is tán a vágytól
farkasként üvölt rád és
kutyaként kísér a sírig
hiába emeled kardod
mint poharat koccintásra
kacsint csak egyet és te
széthasadsz ezernyi énre
honnét van ilyen hatalma
nem szól csak annyit hogy játék
már maratoni a mámor
sziámi szegecses fekhely
tüdőbe taposott tájkép
tudod: hiába futnál
tányérodra felkúszik
mint vérfoltra rendőrárnyék

 

Szalay Zoltán

Az átlagember

– Gyönyörű szépen süt a nap.
– Sehol sem süt olyan szépen, mint Görögországban. Itt a napsütésben ott van a tenger sugárzása és a szél ölelése meg a hullámok ringása és a sziklák szilárdsága. Itt mindent a természet harmóniája ural, mert itt még a kövek is melegséget, magával ragadó, eredeti szépséget árasztanak.

– Nagyon igaza van, uram – mondta a sápadt, holtfehér férfi, aki ezután fel-emelte az asztalról a zsákot, amelybe a kereskedő előzőleg már belerakta a kért két kiló krumplit. A vásárlót meglepte az árus kiváló, irodalmi angolsága, amivel a görög természet páratlanságát írta le. Három napja tartózkodott Athénban, de ez a zöldség-, virág- és gyümölcsárus volt az első ember, akivel találkozott, aki gond nélkül beszélte a nyelvet. Meglepte ez a különös, szinte groteszk dolog, ezért nem is nagyon tudta, mit mondjon a görögnek.
– Persze nem sokan tudják értékelni a mediterrán környezet egyedülálló varázsát – folytatta az, úgyhogy a vevő meg sem tudott volna szólalni. – Nem tudják megfelelő módon kihasználni a természet nyújtotta ajándékokat. Annyi csábító és émelyítően káprázatos dolog nyújtogatja felénk karjait errefelé, de ki látja ezt? Ön sem látja.

– Hogy érti ezt, kérem? – kérdezte az Angliából jött férfi. Felszínes ember volt, egész életében csak kicsinyes, jelentéktelen vagy giccses dolgokkal foglalkozott. Odahaza egy bristoli áruház ruhanemű-részlegének árukezeléséért volt felelős. Keresett annyit, hogy nyugisan megéljen belőle kisigényű feleségével, fenntartva egy alig használt Peugeot-t és egy kertecskét, amely biztosította az elfoglalt-ságot tavaszra és nyárra. Még fiatalok voltak, s úgy gondolták, Görögország csillogó ege és az üdítő tengervíz felkészítheti őket életük néhány következő ugyanolyan évének megpróbáltatásaira. Miután tehát egy felszínes ember volt, alig figyelt fel az árus furcsa beszédére. Úgy gondolta, felesleges jelentőséget tulajdonítani egy görög paraszt eszement eszmefuttatásának. Neveltetése azonban arra ösztönözte, hogy mégiscsak rákérdezzen a dologra, udvariasságból.

– Mert maga mit csinál itt? – kérdezte a görög, gőggel a hangjában. – Miért jött ide? Azért, hogy kicsit lesüljön, azért, hogy pihenjen egy jót, egy kicsit hancúrozzon a feleségével a szállodai szobában, miután már egy csöppet megszédült a finom görög bortól. Hogy lehűtse az Angliában másnak megismert Nap sugaraitól felhevült testét ebben a türkizkék, élénken csillog