Irodalmi Szemle

Irodalom / kritika / társadalomtudomány

2004.  április, 4. szám

 * * * * * *

Tartalom

Duba Gyula

Köszöntünk, Európa!

Üdvözlünk abból az alkalomból, hogy nagyvonalúan és testvérien magadhoz ölelsz, ismét hozzád tartozunk. Mi is sokat tettünk érte, alkalmazkodtunk kívánalmaidhoz, feltételeidet elfogadtuk, megtettük, amit megtehettünk, hogy hozzád hasonlóak legyünk. Az azonosulás nem ment könnyen s továbbra sem lesz könnyű, mert kölcsönös kell, hogy legyen. Különben csak problémák és bonyodalmak származnának belőle. Ez a sejtésünk aggodalommal is eltölt. Nem a felénk áradó jóhi-szeműségben és segítőkészségben kételkedünk, hanem a jövőben ránk váró bonyolult lehetőségek és ellentmondásos helyzetek okán. Azt szokták mondani: visszatérünk Európába! Mi azonban úgy érezzük és éreztük, hogy mindig is Európában voltunk! A huszadik század apokaliptikussá tette, majd kettéosztotta földrészünket. A vasfüggöny valóban kétféle Európát választott el egymástól. Egyik oldalán a demokrácia morálja és a szabadság igézete szabta meg az életet, a másikon viszont valamiféle bizantikus lelkiség és érzéketlen diktatórikus hatalom igazgatott bennünket. Az ember és az egyes népek azonban adott körülményeik és lehetőségeik csapdájában, itt is emberi módon igyekeztek élni. Az irodalom és a művészetek igazi törekvése nálunk is az volt, hogy az emberiség szellemi értékeinek a javát képviselje! Irodalmunk is az európai humánum nyelvén igyekezett beszélni. A ketté-szakadt Európa széthulló és egymástól részben távolodó részeit közös ég alá vonta és azonos aggodalmakkal, gyakran borzongással töltötte el a hidegháború csapdája s a világ pusztulásának lehetősége és látomása. A szabadság formái tekintetében megoszlott, ám a világféltés szorongásában már-már egységben élt földrészünk. Szokatlan, de hiteles szimbiózis! Az évezredes szellemi értékek és közös történelmi gyökerek a legmostohább körülmények közt is tovább élnek. Nemzedékről nemzedékre átmentődve mintegy összefogták a szembenállás és elidegenedés lázában fejlődő régiókat. A közös múltat nem lehetett feledni! Az európaiság hagyománya, kultúrájának szellemisége a lelkekben él és öröklődik!

Földrészünk történelmében mindig párhuzamosan, egymás mellett élt és hatott a szellemi haladás és a háborúzás, a hatalmi harc. Már az ókori görögök korában is, s még előtte kultúrák vívták küzdelmeiket. Olyan szellemi értékrendek szembesültek, amelyek egyben létformát jelentettek. A Római Birodalom nemcsak a légiók erőrendszerét és a limesek határőrségeit jelentette, tehát hatalmi centralizációt, hanem jogrendet és művészetet, vízvezetéket és szőlőtermesztést, városi kultúrát és közéleti fegyelmet, hatékony életmodellt. Az ördögi árnyakkal teli középkorban is a klasszikus szellemiség vívta védharcát a pogány barbárság ellen. Nem véletlen, hogy az ókor második felében új humánum indult háborúba, hogy a keresztény eszmék pajzsa mögött és a keresztesek kardja élén alapozza meg és szentesítse érvényét az akkor ismert Európában és határvidékein. Hasonlóképpen járhatnánk végig földrészünk történelmének vérrel bőven öntözött útjait. A harcok-ban uralkodók és királyok hódítottak, birodalmak terjeszkedtek, ám seregeik zász-lain többnyire eszmék jelmondatai lobogtak! Mintha évszázadok során az emberiség Európában ébredt volna öntudatra, földrészünk minden korban eszmények talaja és szellemi javak bölcsője, majd a közösségi gondolkodás szülőföldje lehetett. Ami persze némileg talán túlzásnak tűnhet, vagy legalább is egyoldalú ítéletnek, ám cáfolni nehéz lenne. Talán éppen azért, mert innen indult diadalútjára a modern tudományos gondolkodás és az azt kísérő humanizmus eszmerendszere. Az emberiség felfedező nyugtalansága az újkorban leginkább Európában kísért. Hódításra kész ideák terén sosem volt hiány!

Emlékezzünk, hogy a második félezred első felében mint uralta földrészünket tűzzel és vassal a dogmává vált keresztény hit és a világhatalmi tényező szerepére törő római egyház, s az évezred közepén mint szállt szembe vele a reneszánsz szellemi hullámain érkező reformáció! A középkori emberből újkori, majd modern ember születik. Fejlődését szakadatlan háborúk kísérték. Százéves háborúzás, a vallásháborúk kora, majd az újkori forradalmak. Az európai szellemiség és életérzés rádöbben a szabadság fogalmára és a nemzet mibenlétére, s harcba indul érte. Az újkor hajnalán filozófusok tündökölnek és eszmék lobognak, életprincípiummá válik a gondolkodás! A szellemi alkotók munkája elhivatottsággá fokozódik és fel-értékelődik. A francia király katonái elől menekülő Voltaire, háza ablakán kiugorva a porosz uralkodó udvarába rohan, ahol menedéket találva tovább folytatja filozófiai munkáját. Helyi példát említsek? Drábik Miklós, a vénséges „morva testvér” Lux in tenebris (Fény a sötétségben) című könyvét, melyért és lázas eszméiért Lipót Habsburg uralkodó Pozsony főterén rettenetes módon kivégeztette, ugyanezen művét a francia Lajos király díszes bőrkötésben nyomatta ki, becses ajándékul odaadó híveinek és rokonságának osztogatta, könyvtára díszévé tette. Öntudatos hálával em-lékezhetünk, hogy Rákóczi Ferenc szabadságharca jóval megelőzte a francia forradalmat, amely aztán megfogalmazta a modern európai humanizmus lényegét: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség! S bár az újkori háborúk mögött egyre inkább érezzük a modern gazdasági rend, a kapitalizmus erősödő érdekellentéteit, még a tizenkilencedik század szabadságharcait is ideák szülték: a reakciós elnyomás ellenében a haladás és nemzeti önállóság eszméi! Aztán a huszadik század mindent ösz-szezavart. Embertelen hatalmak, „eszmei” köntösbe öltözhettek, és forradalmi eszmék torzultak el a hatalmi kizárólagosság önzésében.
Mi, magyarok, akár nehéz szívvel is gondolhatnánk Európára! A huszadik századira mindenképp. Mintha mindig gyanakvó szemmel nézett volna ránk, s mintha sosem értett volna meg igazán! A tatárdúláskor, a török időkben sem, amikor élő pajzsként védtük kultúráját, anyagi javait, népeit. Lázadásainkat nem értette, szabadságharcainkat sem segítette. Mégsem tagadtuk meg soha, mindig hozzá tartozónak éreztük magunk. A magány enyhet kereső mozdulása, a kicsinység és kiszolgáltatottság érzete tette volna? Aligha! Inkább az értékirány keresésének kény-szere, a minőségi igény! Nem a hatalmi biztonság vonzott hozzá és nem a menedéket kerestük benne, hanem a kulturális és szellemi értéket, a humánus emberi minőségét. Tanulni vágyó ifjaink már a középkorban nyugati egyetemeken szerezték tudásukat, melyet hazahozva, megalapozták írásbeliségünket, fejlesztették iskoláinkat, elmélyítették gondolkodásunkat. Keletről jöttünk, de nyugatra néztünk, magunk mögé jószerével akkor sem tekintgettünk, amikor kívánták volna tőlünk. S elviseltük, hogy Európa nem akar megérteni, nehezen fogad el, alkalmazkodtunk hozzá, s túltettük rajta magunk. Bizonyára azért tehettük, mert vonzódásunk szellemi természetű és morális érvényű. Fábry Zoltánunk fejezte ki a lényegét mélyen és maradandó érvénnyel, amikor baljós időkben, történelmi kataklizmák előérzetében programként vallotta a harmincas évek elején: Hazánk, Európa! Az elembertelenedésben az európai szellemre hivatkozott. Alighanem hasonló célokból és ilyen helyzetekben kerestük Európát!

Elsősorban továbbra is a szellemiségét vágyjuk, miközben Európa önmagát keresi! Sosem volt helyzetet teremtene: egyesülni szeretne! Ezen akár el is csodálkozhatnánk: bábeli zűrzavar közepén valaki azt mondja, értsük meg egymást! Persze, a metafora csak képletességében érvényes, nem a lényegében, arra utalna, milyen bonyolult fogalom az egység! Mert bizony Európa sosem volt egységes, még szellemiségében sem, csak talán annak végső tömörségében, humánumeszményében! Morális és anyagi értékrendje, politikai ellentmondásai és hatalmi érdekszférái mindig a szembenállás jegyeit viselték. Sőt, egyesülése lehetetlenségét! Egységét civilizációja képviselte, míg valóságát nemzeti érdekek változékony erőrendszere jelentette. A múlt század végén, a hidegháború befejeztével új világhely-zet állt elő, melynek Európa számára egyetlen szükséges követelménye: szellemi és gazdasági egysége! Múltja káoszán túltéve magát, humanizmusa jegyében tömörülni!

Az új idea nemcsak hogy jó úton halad, hanem szinte befejezéséhez is közeledik. A célt is kitűzték: tíz év múlva földrészünk a világ leghatékonyabb és legdinamikusabban fejlődő gazdasági egysége lesz! A világállapot egészségének leg-újabb metamorfózisa; gazdasági képességeiben gyökereznek szerencséjének vagy végzetének méretei! Az ökonómia, mint a világ és emberiség új „mindenhatója”! A gazdaság már a tizenkilencedik században erősen befolyásolta a népek életét, a huszadikban pedig drámaivá tette és tragédiába vitte. Ma azonban ennél is kizárólagosabb világhelyzetet jelent. A negatív irányzatok egyetemes méretekben lép-hetnek színre. A veszély abban van, hogy a gazdasági világerők egyre öntörvényűbben s mind kiszámíthatatlanabbul lépnek fel, mint akár az ember életében a sors és a végzet. Már-már természeti törvényekként hatnak, valóságuk azonban egy-re kockázatosabb, metafizikus jellegű. ízig-vérig átszövi életünk minden szeletét, létünk bugyraiban is jelen van, és titokzatossággal tölti el az emberi kozmosz „fekete lyukait”. A jövőt érintő kételyeink is innen erednek. Az európai kultúra néhány kulcsfogalom köré szerveződik. A reneszánsz a humanizmust szülte, ami vi-szont gondolatszabadságot, majd ebből gazdagon filozofikus létszemlélet és tudományos gondolkodás következett, megalapozva az emberi szabadság eszményét, a demokratikus politikai gyakorlatot. A fejlődési folyamat a homo sapiens modernizálódása és kiteljesedése. Mintha az utolsó században a homo sapiens – a bölcs ember – nyomában szorosan ott járna a homo oeconomicus, aki nem bölcs és megértő, hanem pragmatikus és célszerű!

Nem lesz könnyű dolguk Európa politikusainak! Az egyesülés során talán ezért nem is emlegetnek régies eszméket, a szabadság szentségére utaló jelszavakat, alig érintik a „szellemi azonosság” kívánalmát, elsődleges céljuk a világ leghatékonyabb gazdaságának a megteremtése! S ez annál nyugtalanítóbb, hogy a cél igaz, mert szükségszerű! Ma a szellemi katedrálisok is anyagi bázisokra épülnek. A posztmodern világban, a globalizáció feltartózhatatlan szétgyűrűzése korában a lét alfája és ómegája a gazdasági növekedés. Ez a világi fejlődés motorja, kis és nagy termelői tigrisek dzsungele, melyet a globalizáció monstruma ural. Nem szilárd és mozdíthatatlan monumentum, mint az óriáshegységek, piramisok és katedrálisok, inkább képlékeny, akár az óriásfolyók, vagy mint maga az óceán, zúdul ránk és terjed megállíthatatlanul. Sodorva magával az egységesülés kérlelhetetlen kényszerét, az óriási méreteket és hatalmas egyféleséget, a világméretű uniformizált formákat és már-már kozmikusan homogén tudatot. Hozza magával a gazdasági alárendeltség kényszerét, az angol „világnyelvet”, a vizuális kultúra és látványművészet (film, televízió) felhígulását és durvulását, a szappanoperák és világsztárok dicsőségét, a reklámok és a fikciók kultuszát, a gondolkodás gépiesedését, a fogalmak kiürülését és a sémák mindennapiságát, a szellemi világ törvényszerűnek tűnő és megállíthatatlannak mutatkozó anyagiasulását. Minden jellemzője és hozadéka Európa lényege ellen szól!
Mert Európa lehet egységes, de sosem lesz homogén. Az uniformizált egyformaság és a tömegméretű formák az európaiság karakterének a végét jelentenék, szellemisége elsorvadását, amely a globális azonosságnak éppen az ellenpólusa. Födrészünk mindig is a természetes emberi tarkaság és népi változatosság gyűjtőedénye lehetett, nemzetek és etnikai változatosság versenyének porondja, nyelvek és kultúrák együttélésének földje. Történelmének lényege és mintegy jövőjének biztosítéka a bonyolult sokszínűség. Egységének sem lehet az a célja, hogy természetes emberi gazdagságát, értékeit korlátozza vagy megszüntesse. Sajátos érdeke az legyen, hogy olyan gazdasági együttműködést és hatalmi filozófiát teremtsen, olyan sokrétű együttélési gyakorlatot alakítson ki, amely lecsiszolja az érdekek sarkait és az ellentétek élét, a nemzeti kultúrákat megértővé teszi egymás iránt és létrehozza a kölcsönösség és a hasznos együttmunkálkodás törvényét. Politikusaink és kultúrateremtőink dolga azért sem lesz könnyű, mert Európa év-ezredes háborúi éppen etnikai sokszínűségéből és történelmi-nyelvi gazdagságából következik. Európa földjén született a modern nemzet fogalma! S örök mementóként: a nemzeti kizárólagosság és faji önzés rettenetes gyakorlata is! Nem véletlen, hogy a huszadik század mindkét világháborúja földrészünkön tört ki, magával sodorva a világot. Mintha az emberiség belső – építő és romboló – erői valamilyen módon éppen Európában nyilvánították volna ki lényegüket! Ma Amerika, Európa egykori – „tartománya”, távoli domíniuma a szuperhatalom, évszázadok során, valószínűleg demokráciájának és kemény léttörvényeinek köszönhetően fölébe nőtt. De a transzatlantizmus, éppen természeti és történelmi gyökérzetének okán, to-vábbra is élő kapocs, civilizációs törvény. Földrészünk egyesülésének célja éppen az, hogy Európa partner maradhasson! A „vén Európa” kulturális státuszára, szellemi világképére továbbra is (vagy egyre inkább?) szüksége van az emberiségnek. A történelem tanúsága szerint a civilizáció fejlődésében mindig elhivatott szerepe volt!

Itt kezdődik, hogy kételyekről, bizonyos gondokról és aggodalmakról szólunk. Ma az államférfiak és diplomaták tárgyalásain és beszédeiben Európa eszmei hagyományairól és szellemi küldetéséről nem, vagy alig esik szó. A szövegekben nem kulturális értékek, hanem gazdasági erők és hatalmi érdekek fogalmazódnak meg. A globalizált gazdasági mozgásban óhatatlanul háttérbe szorulnak a kulturális törekvések, de még – paradox módon – a tudományos fejlődés is, mert minden a haszonelvűségre épül. A politika felhasználja és ezért számon tartja céljai eléréséhez a tudományt és a kultúrát, de igazából sosem szerette. Zavaró tudott lenni számára, más logikát és értékrendet képviselt. A hatalmi érdeket érvényesítő politika szervező és felhasználó erő, nem teremtő! Annyit kockáztat, amennyit kell, mert egyensúlyra törekszik. A természetétől idegen ügyeket nem vállalja, az erő logikájára épít, esetleg a rációra, amennyiben érdekeit szolgálja. Ezért a kompromisz-szumai, bár talán gyakran okosak, legtöbbször kényszerűek. Az új európai politika sem igen tehet mást, mert a fenti vonások a politika lényegében gyökereznek. Ma szinte megoldhatatlannak tűnő feladatai is ebből következnek: okos kompromiszszumokat kell kötnie úgy, hogy születő egységét ne veszélyeztesse! Minden széles körű döntése komoly ellenállásba ütközik majd, és minden kiegyezése valamilyen érdeket borzol. A nagy közös érdekek érvényesítése a sokrétűség hullámzó mozgásába ütközik. Nagy és kis államok, nemzetek és nemzetiségek, regionális érdekek és piaci monopóliumok ellentmondásai várnak a szintézisre. Szinte gigászi munka és megoldhatatlannak tűnő cél! De a jövő törvényeként mutatkozik. Hatalmas eredmény lenne már az is, ha az európai rendet olyan mechanizmusok és erőrendszer filozófiája alakítaná, amely lehetetlenné teszi az érdekek végletes kiéleződését és ütközését, s ily módon kizárja a háborúk lehetőségét! Erre kételyeink ellenére és minden nehézség dacára is – képesnek kell lennie!

Kételyek azért maradnak: szellemi természetűek! Már említettük, hogy Európa jövőjével kapcsolatban aránytalanul kevesebb szó esik a kulturális és a humánus értékekről, mint kellene. A tudósok és filozófusok, írók és művészek régiója látványosan gazdasági erők és hatalmi tényezők földje lett. Ez, persze világállapot, ma a könyv is áru elsősorban, piaci termék. Amivel valószínűleg nincs mit tenni, korunk létállapotát tükrözi. Az benne a nyugtalanító, hogy míg a modern termelés és következményei, a környezetszennyezés, a kiszámíthatatlan természeti változások és világszegénység növelik az emberiség metafizikus bizonytalanság-érzetét, nem szólva az erősödő terrorizmusról, ugyanakkor a lélek bajaival és az emberi közérzet gondjaival foglalkozók, a sorsot kutató és a végzet útjait fürkésző írók-művészek a háttérbe szorulnak. A rációra építő műszaki civilizáció mély metafizikai bizonytalanságot teremt, hasonlót a már említett kozmikus „fekete lyukakhoz”, amelyekről alig tudunk valamit, csak azt, hogy anyaguk roppant kiszámíthatatlan és benső erőik rettenetesek.
Persze a kisebbségi embernek az örökké nyugtalan lélek mellett, még egyéb gondjai is akadnak. Kissé idegenkedve figyeli, mint formálódik az (új) európai alkotmány. Mindenekelőtt, hogy az egység alapjai a nemzetállamok, és a kisebbségi jogok személyi-polgári jogokként fogalmazódnak meg. Magyar javaslatra – talán külön fejezetként is – bekerül az etnográfiai, faji és vallási kisebbségek jogköre! Kollektív jogaikról azonban nincs szó! Az ebből folyó bizonytalan helyzetet minden kisebbség jól ismeri. Elképzelhető persze, hogy egy modern európai jogérzék és nemzeti erkölcs lehetetlenné teszi majd, hogy a többség a kisebbség rovására fejlődjön, elnyomva azt! Mindenesetre úgy tűnik fel, Európa jót akar, de nem kockáztat. Amúgy is bonyolult és ellentmondásos világunkban kevésbé kísérletező kedvű, inkább számítóan óvatos. De így is reményekre jogosít!

Amikor jelentősen üdvözöljük földrészünk növekvő egységét, egyben úgy köszöntjük, ahogy bányászaink köszöntik egymást: Jó szerencsét, Európa!

Mihályi Molnár László versei

A betiltott emlékezet

az ősök sírján
lecsiszolt kövek
s valami más nyelvű üzenet
hogy erre jártak
a lélekgyilkosok
de a levésett szavak
ezek a mélybe taszított hangok
visszatérnek
és felidézik a vádat
az elnémított édesanyákat
mert eldobhatták
taposták sárba
juttatták ebek harmincadjára
mégis visszajárnak
mint a kísértet
mint temetetlen holtak
lelke és árnya
mint levágott kézbe és lábba
a fájdalom

 

Őszidő

sárgul az ég
elmégy
te is
bénul a lég
a szív
az agy

marad a cél
az út
csak menni
és nem állhat senki
sem előtted
sem utánad
emberfiának nyomában
emberré lenni
és túlélni
az éjszakákat
Üzenet a Parnasszusra

veletek sohasem félek
mert sohasem látom meg halálom
de veletek teljes az élet
fohászaink
az Úr pitvarában
gyakran összejárnak
s idelent
ha lesz még hite
a világnak
mi akkor is közöttük
é l ü n k
mikor a földben
már rég
elenyésztünk

Évforduló

őrzünk álmokat
lélekből valót
őrzünk meséket
anyánktól altatót
ezt adjuk tovább
és minden tiszta
szót

Hagyaték

a gyümölcsről
kérdezd a fákat
a fákról
kérdezd a tájat
a gyermekről
az édesanyákat
s a fogantatásban
ismerd fel hazádat

Bárczi Zsófia

Az örökkévalóság kék köténye

Csak Fánni nagyanyja tudta magáról, hogy haldoklik. Ugyanolyan szórakozott mosollyal üldögélt a karosszékében, mint ahogy azt az elmúlt években megszokták, néha lesétált a pékségbe, de az ott folyó munkába már nem szólt bele. Megállt csendesen az ajtófélfához támaszkodva, és nézte a mesterek és inasok nyüzsgő sokaságát. Többnyire azonban csak ült elrévedő tekintettel, és hallgatózott. A kinti zajok többé nem érdekelték, befelé figyelt, megpróbálta nyomon követni a halál útját, aminek árnyékául szegődött. Ott lopakodott mögötte a zsigerek között, figyelte, ahogy érintésétől lelassulnak a szervei, részekre bomlik az ép, és elindul a rothadás, ami úgy terjeszkedik benne, mint a tavasszal megáradó mocsarak, egymás után nyelve el az élet pislákoló szigeteit. Fánni nagyanyja megfigyelte, hogy a pusztulás csak éjszaka növekszik, reggelre rendszerint elpihen, s napközben csak néha-néha üti fel a fejét, mint az álmából felriadó állat. Este aztán újra kiárad a lélek mélyéről, hogy konokul, egyre gyorsuló ütemben folytassa megkezdett munkáját. Mert a halál először a lélekbe fészkeli be magát. Fánni nagyanyjának épp csak, hogy sikerült megragadnia azt a pillanatot, mikor beléköltözött. Mint egy apró nyilallás, annyi volt csupán, de utána kifakultak a színek, elcsendesedett a világ zaja, így az öregasszony pontosan hallotta, ahogy végigreped az elnyűhetetlennek vélt idő, s ő ott marad egyedül, az egyre táguló szakadáson innen, s már csak mintha a semmi falán keresztül hallaná a túlról áradó hangokat. „Szóval, így kezdődik” – gondolta, és elmosolyodott. Aztán elmúlt a furcsa érzés, de Fánni nagyanyja tud-ta, hogy időről időre visszatér majd, s mikor már belakta lelke összes zugát, elindul, hogy meghódítsa a test romlandó birodalmát is.

Először a körömháton jelent meg, a bőrön kergetőző szarkalábak elszürkültek, és céljukat tévesztve vesztek bele a kéz petyhüdt bőrének ráncaiba, ahogy ki-száradt belőlük az élet. Fánni nagyanyja órákig nézegette a kezét, s mint egykor a keze nyomán alakot öltő süteménymasszák misztériumával, most se tudott betelni az anyag változásával. Mikor egy reggelen a tükörben meglátta, hogy az arcán elvékonyodott a hús és megereszkedett a bőr, már azt is tudta, hogy ideje készülődnie. Attól kezdve már csak magára figyelt, barátkozott a halállal. Egész napokat töltött a verandára állított karosszékben, kopott Bibliájával az ölében, de nem nyitotta ki, mert Fánni nagyanyja úgy tudta, hogy az élet és a halál nem tanulható, hogy a legnagyobb mélységekbe és magasságokba mindenkinek egyedül kell meglelnie az utat. Így hát naphosszat keresgélt, el-elindult egy emlékfoszlányon, hogy aztán csalódottan találjon rá a kirojtosodott végére, mely nem vezet túl önmagán. Teltek a napok és a hetek, az idő hűvösre fordult, az öregasszony karosszékét beköltöztették a konyhába, hogy a kályha mellől figyelhesse a hó egyhangú szállingózását, aminek mindent belepő némaságába csak néha hasított bele a folyó felőli ágyúszó. De Fánni nagyanyja még mindig nem találta azt az utat, amin elindulva átjuthatna az enyészetbe. A halál pedig egyre nőtt benne, lassan kitöltötte a sejtjeit, beáram-lott a vérébe, és egyre szélesebb körökben keringett a testben, aztán mikor már mindent elárasztott, megpróbált kitörni, de a porhüvely nem engedett, béklyót font rá a tömérdek titok és emlék. Így történt, hogy Fánni nagyanyja akaratán kívül csapdába ejtette saját halálát, mert még mindig nem találta az utat, amin kéz a kézben elindulhattak volna a nemlét felé.

Végső elkeseredésében felöltözött hát, és évek óta először elhagyta az udvart, hogy Fánni kíséretében bejárja a kórházzá átalakított régi ivót és unokája halottasházként szolgáló egykori cukrászdáját. Órákat gubbasztott a haldoklók fölé hajolva, hogy meglesse az utat, amin a lélek távozik, de hiába volt a megfeszített figyelem, csak nem lelt rá a hídra az élő test és a holt anyag között. Reménytelenül elveszett egy pillanat, az idő tört részecskéje, a teljesség mozaikjának legfontosabb darabja. Mert mintha a két dolognak nem is lett volna köze egymáshoz, döbbent rá egy reggel Fánni nagyanyja, a hiányzó kapcson innen még az élő, pihegő test küzdött, túl rajta viszont már csak a tömör sár nyúlt el az olcsó kincstári, zöldessárga pokrócon, amivel a hirtelenjében ácsolt ágyakat letakarták. Az öregasszony látta, hogy alszik ki az előbb még fénylő szempár, érezte a tenyere alatt, ahogy elveszik az életet fenntartó nyugtalan vibrálás, s a felszabadult sejteket nem köti már egymáshoz semmi, érezte, ahogy a széthullott belső rend nyomán támadó űr megnyújtja, kitágítja az anyagot, de azt az egyetlen pillanatot, ami a dologgá züllött néhai és az élő, egyszeri ember közé éket vert, nem volt képes megtalálni. Pedig tudta, hogy ez az egyetlen reménye, hogy egyszer csak megpillantja a hidat a két part közt, s akkor végre ő is átkelhet rajta, szabadjára engedve végre a bensejében tomboló halált.

Esténkét fáradtan és elkeseredetten tért nyugovóra, azzal a tudattal, hogy másnap újra kezdődik kilátástalan küzdelme, és életében először mérhetetlenül sajnálta önmagát. Mogorva lett és kötekedő, már csak Fánnit tűrte meg maga mellett, aki tanúja volt a keresésnek, és akinek a hangja, miközben felolvasott, kellemesen elringatta, álomba zsongította.

Az egyik ilyen este egy asszony jelent meg az ajtóban. Jellegtelen arcú, se-színű hajú, az egyetlen, amit Fánni nagyanyja másnap reggel fel tudott idézni, a fakókék köténye volt. Nem hallották, hogy mikor érkezett, egyszer csak ott állt az ajtóban, és az öregasszonyt nézte.
– Ki ez az asszony? – szakította félbe Fánni nagyanyja unokája felolvasását.
– Milyen asszony? – nézett szét Fánni a szobában.
– Hát az ott, amelyik az ajtóban áll – mutatott a bejárat felé Fánni nagyanyja, de ekkor már nem volt ott senki.
Másnap megint sorra vették a haldoklókat, és este, amikor hazatértek, az öregasszony arra gondolt, hogy talán örökre megreked itt, kivetettként és be nem fogadva, és szívét elöntötte a keserűség. Alighogy lefeküdt, az ajtóban újra megjelent a kék kötényes asszony, és tekintetét a nagyanyára függesztette.
– Kergesd el! – szólt nyugtalanul az öregasszony Fánnihoz, de az unokája nem látott senkit. Pedig az asszony az ajtóban állt. Sőt, mintha szíves invitálásnak engedelmeskedne, még tett is egy lépést befelé.
– Kergessétek már el! – csattant fel Fánni nagyanyja. Fánni rémülten kisietett a szobából. „Félrebeszél” – hallotta az ajtón túlról unokája hangját az öregasszony, de nem törődött vele, mert minden figyelmét a hívatlan vendégnek szentelte.
– Ki vagy? – kérdezte gyanakodva, de az idegen nem felelt. Ehelyett letelepedett Fánni megüresedett székére, és továbbra is némán meredt a nagyanyára. Fánni nagyanyjában lassan feléledt a kíváncsiság, és ki tudja miért, a félelem. Nézte a sosem látott asszonyt, és egyszerre meghitten ismerősnek találta. Arcok után kutatott az emlékeiben, és azok jöttek is, egymás után merültek fel a semmiből, s Fánni nagyanyja sorra felismerte rajtuk az ismeretlen asszony vonásait. Ekkor a kék kötényes, kortalan nő közelebb húzta a székét a nagyanya ágyához, és elmosolyodott. Az öregasszony önkéntelenül is viszonozta a mosolyt, és azzal elillant belőle a félelem, megszűnt a szívét szorító keserűség. Már épp emelte volna a kezét, hogy az ágya szélére intse az idegen nőt, mikor újra nyílt szobája ajtaja, és belépett rajta Fánni és a testvére.
– Nagymama! Rosszat álmodtál? – kérdezte aggódva Fánni öccse.
– Nem. Tökéletesen éber vagyok – rázta meg a fejét az öregasszony, és tekintetével az idegen nő után kutatott, aki időközben tapintatosan visszahúzódott az ajtókerethez.
– Akarod, hogy én is itt maradjak? – kérdezte gyengéden Fánni öccse.
– Csak menj vissza a műhelybe, fiam! – intett a nagyanya. – Majd Fánni folytatja a felolvasást – tette még hozzá türelmetlenül.
Fánni letelepedett a székre, de amint nekidőlt a támlának, megborzongott, és gyanakodva nézett a félig nyitva hagyott ajtó felé.
– Milyen hideg van ma – jegyezte meg nyugtalanul, azzal átült nagyanyja ágya szélére. – Itt nem ér annyira a huzat – magyarázta, miközben a pár perce félbehagyott mondatot kereste a könyvben. A nagyanya és az idegen nő összemosolyogtak a feje fölött.
– Másnap reggel, mikor a nagyanya felébredt, a kék kötényes nő Fánni székében ült. Úgy tűnt, éjszaka valamivel megint közelebb húzta az ágyhoz, mert az öregasszony most már, ha kinyújtja a karját, akár el is érhette volna. Aznap Fánni nagyanyja ágyban maradt, szórakozottan hallgatta Genovéva történetét, amit valamikor régen oly sokszor olvasott fel unokájának, hogy végül már fejből tudott. Most jólestek az ismerős szavak, egyhangú csobogásuk mind tisztábbra mosta az idegen asszony vonásait.
Fánni aznap reggel rá se pillantott a nagyanyja ágyához állított székre, hanem megkerülve az íróasztalt, egyenesen az ágy szélére ült. Az öregasszony egész nap csendesen feküdt, arcára visszaköltözött a derű, tekintete mozdulatlanul pihent az ablakon beszűrődő tompa, opálos fényen, s csak néha-néha rebbent meg, ilyenkor pár percig tétován járt fel és alá unokája arca és egy láthatatlan pont között, aztán újra visszatért az ablak négyszögére. Estére magába szívta a januári égbolt elmosódó színét, és Fánni ekkor már tudta, hogy igyekeznie kell a felolvasással.

Éjfél körül a kék kötényes asszony újra megmozdult. Felállt a székről, és letelepedett az öregasszony ágya szélére, átellenben Fánnival. Lassan kinyújtotta a karját, és tenyerébe fogta a nagyanya bal kezét. Ebben a pillanatban Fánni is kinyúlt, és megragadta nagyanyja jobb kezét. Genovéva története a vége felé közeledett, már alig egy lap volt hátra. Fánni minden erejét megfeszítve összpontosított a szövegre, hangja hirtelen felerősödött és kántálóvá vált, bár látszott, legszívesebben félbehagyná a könyvet, de hiába küszködött, nem tehette, olvasnia kellett, s miközben fogytak a szavak, érezte, nagyanyja mind közelebb botorkál az oly rég-óta keresett hídhoz. Az öregasszony közben egyre a kék kötényes nőt nézte, és látta, hogy jellegtelen vonásai hogyan élesednek percről percre, míg csak elvisel-hetetlen fény nem gyúlik az arc helyén, és ekkor magában felujjongott, mert felis-merte végre az idegen asszonyt.

Mire Fánni befejezte az olvasást, a nagyanyja már távolt járt, s a gondosan megvetett ágyon, a csipkés párnák között egykori ittlétéről csak a hátrahagyott formátlan, élettelen sártömeg tanúskodott.

Gyüre Lajos versei

Most mire gondolsz

Most mire gondolsz? Kérdi Zsuzsannám.
Fekszem a kősivatagban, a mólón, háttal a napnak,
háttal a fénynek, süttetem fájó csontom,
s nézem a felhők szép vonulását, árnyvetülését.
könnyeden húznak a széllel új, soha nem látott szűzi
tájak iránt, hova eddigelé csak az álmok vittek,
ám most itt esz a méreg e horvát
halkonzervzuhatagban s nézem az Adria bársony tükrét
és az a gondom: már ezután a remény se ködlik elém,
látni a sziklás Albionnak partjairól a ködbe vesző kék
tengert. Bárhova menne, csak menne néha az ember.
Nyitva az út, és mégis itt ülök, s nézem a felhők
szép vonulását, és nem késztet a „menni kéne”,
koldusként csavarogni, ülni a márvány lépcsők
alján, s várni a hulló ércpénzt rossz kalapom karimáján.
Vérszívó szúnyogok hada kísér, hessentem, mint vágyam,
mondom, mondogatom csak úgy befelé magamnak:
otthon várnak a kert rózsái, a szőlő, alma, a kajszifáim,
mit nekem London, Párizs a Big Ben, a Louvre,
elvagyok nélkülük, mossa márványlépcsőjük más idegen,
nem szalonnázom a Notre-Dame kövein bicskámmal.
Morgok hát, ha kérdez: így, meg úgy, mit is mondhatnék rá?
Kedveszegetten várom az estét, hátha az éberen alvás
hozza magával az álmokat, s úgy sétálok, őgyelgek majd
akkor Manhattan palotái és a Harlem szűk negyedében,
mint aki évek óta mást se csinált csak a fény és árnyék
játékát bámulta és hunyorogva nézte a felhők útját,
gondtalanul hadoválva úgy, ahogy senki se tán, ahogy
róják útjuk a felhők rongyszakadásig a végtelen égi pályán.

 

Egy politikushoz

Mivel új Krisztusokra
már semmi szükség,
ágálásod így idejétmúlt,
mi több, fölöttébb gyanús,
mint ködös Albionban
a darabolt marhahús.
Tövist se gyűjts, nem divat
a vérfoltos politikus.
Különben is, hol itt a csel,
pardon: komplott! –
Már régen kivágtak előtted
minden tövisbokrot.
S végül: ne ordíts, mint féreg,
a fába szorult,
hogy majdan fejedre tehesd
a magad-font töviskoszorút.
Látod. Pilátusokban sincs
úgymond nagy választék,
mondanám, inkább hiány,
marasztaló a bársonyszék,
s a „felhozatal” silány!
Hiába ácsingózol hát
imitt-amott, lesni, honnan
jő egy kis megdicsőülés,
a jobb helyeken már
rég foglalt minden ülés.
Kereszt sincsen, bajban
vannak az ácsok.
Kézen-közön eladták
a jó fát, hisz ma már úgyis
vasból vannak a rácsok.
Akkor mire ez a hajsza,
nem görbült meg még itt
képviselő haja, bajsza.
Lépegethetsz – ha úgy tetszik –
egyik pártból a másikba ki-be,
dönthetsz sorsunkról
akár a vasúti restibe’
Majd megválasztunk
újra, mint régen –
a szociban. A lista kész,
a jó nép majd karikáz!
Ennyi az egész.
A média lehozza, vár a „tisztelt ház”,
s nem villamosszékbe –
újabb négy évre
be vagy betonozva.

imádság esőért

talán térden állva
vagy káromkodva
várni új szeleket
ne kérdezd honnan
csak jönne zuhogva
köpködni tilos
elfelejtett hazugságok
holt tenger titkai
vörösen nyugszik
a nap a szemhatáron
pedig csak a szél
a csallóközi eső
naphosszat kél
és nyugszik állandósul
mint a szemcsés homok
szemed bogarában
véreres tekintet
bősz bika-méreg
csak a verejték
s a szomjúság
mint az örökélet
jöjj cseperészve
csendes permet
mosd le arcom
haragoddal együtt
s az ó bárkával
ne fenyíts vétkeink
nagyságát te látod
már letelt hétszer is
a hét szűk esztendő
hol van hát a másik
a boldogabb jövendő

Török Elemér versei

Tavasz lengeti...

Támad a tavasz,
milyen remekül,
meghátrál a tél,
futva menekül.

Az ég királya:
a Nap is segit,
rohamra küldi
fényseregeit.

És végül a tél
megadja magát...
Tavasz lengeti
győztes zászlaját.

S mintha csak visszhang
volna, oly halkan:
tücsök cirreget
barna avarban...

 

A bokrok közt...

Már tavaszosak a reggelek,
rügy lepte el a fák gallyait,
fölöttük az ég is kékesebb,
valóban, a tavasz jár ma itt.

Nem csak ezért vidám a kedvem
és fütyörészek örömömben...
A bokrok közt szőke haj lebben:
kis unokám jön felém csöndben.

 

Éjjeli szerenád

Üres a mező,
az ég is felette,
néma ködnyájat
terelget az este.

Éjbe sötétül
lassan körül a táj,
űrbeli csöndet,
egy tücsök muzsikál.
Messzire néznek
az éber jegenyék,
kémlelik az eget,
ha kéklik-e még?

Most bontja a hold
deres haját éppen,
dideregve az űr
zord hidegében.

S a kertben felzeng
hirtelen egy ének:
legény dalol a
holdról kedvesének...

Dalolj, madár...

Ott kint és bent is
vékonyka fény dereng,
a szem a tűnő képeken
hosszan elmereng.

Vigasz kellene,
fényujjak simogatása
a dérfehér
ősz kongatásban.

Nyugtatom magam:
semmi félelem,
tél után
tavasznak kell jönni...

Csak dalolj, madár!
Bűvöljön el
gyönyörű dalod,
amíg te énekelsz:
én se hallgatok...

Szívemben
remény tüze lángol –
elnémítani nyelvem:
ki lenne elég bátor?!...

Aich Péter

A harmadik

(variáció rekonstrukciója)

Kertész Imrének és Esterházy Péternek

Azt mondja a feleségem, menjünk Bécsbe. Mit csinálunk Bécsben, kérdem én. Van két jegy, szerezte, most lényegtelen, hogyan, honnan, miként, van két jegy, slussz, ennyi elég, a lényeg az, hogy barokk operára, ez engem biztosan érdekel, szóval menjünk. A csali valóban csalóka, beadom a derekamat, amint később kiderült, szó szerint is. Bár amikor az indulás iránt érdeklődtem, fölmerült a gyanú, hogy mégsem ez a lényeg, na nem a jegyszerzés, hanem hogy az opera persze este kezdődik, ahogy szokás, mi viszont legkésőbb délben indulnánk, mert ha már, akkor egy kissé szétnézünk, kirakatok, üzletek, miegymás, ja és persze könyvesboltok is léteznek, ez a másik csali, homok a szemembe, tehát korábban kell ebédelni, ő, mármint a feleségem, estére vajas kenyeret készít sajttal, ha jó leszek, szalámival is, ne nyikorogjon a gyomrom az előadás alatt. Én hozzak vizet, bár jobb, ha limcsit, s készítsek kávét, termoszban visszük, mert a bécsi kávé ugyan jó, de drága, a pénzt, ami van, nem érdemes arra kiadni, wenn schon, akkor inkább nercbundára, vagy hasonló (szerintem) fölösleges holmira, amire a készletből persze nem telne, bár állítólag olcsóbb ott, értsd: érdemes volna, na de csak viccelünk, ugye. Ez csak a nercbundavásárlásra vonatkozik (állítólag), a jegyek nem vicc, valóban megyünk a barokk operára, ne felejtsek el benzint venni, nehogy Ausztriában kelljen, mert (a nercbundától eltérően) drága és (a nercbundától nem eltérően) fölösleges volna ott vásárolni. A barokk opera ellenállhatatlan, annál inkább, mert korabeli hangszereken játszanak, az autenticitás miatt, bár ezt egy kissé mégis meg-kérdőjelezhetem, mivel maga az opera nyilván nem teljesen egészen autentikus, az akkori zeneszerzők — ejnye, ejnye — nem írtak le minden hangjegyet, rábízták a muzsikusokra, milyen csokrot milyen pántlikával kötnek a melódiákhoz, frázisokhoz, ráadásul az adott operáról az okos könyveim egy szót sem tud-nak, no, ez biztosan valami összekalapált dolog lesz, gyanakszom, lelkesedésem máris alábbhagy. Előkelően rekonstrukciónak nevezik ezt, s mondhatom, nem szeretem az ilyet, ilyenek iránt nincsen bennem szeretet, mert, ki tudja miért, hamisít-ványnak tekintem, az föl sem vetődik bennem, hogy esetleg egy levéltárból ásták ki, ahol háromszáz éve nem takarítottak, csak az jár a fejemben, hogy amit így utólag visszacsinálni próbálnak, mindig gyanús. Mert ugye, teszem azt — hogy profán példával éljek —, ha ketten összeszólalkoznak, akkor minimum három variánsban halljuk viszont az esetet, és mindegyikben az a másik a tettes, a harmadikban az úristen. Meg aztán az ezredforduló körül ezredfordulós észjárással és szuperszonikus szemlélettel hogy a fenébe lehet barokk gondolatokra jönni. Persze nem én vagyok a harmadik (az úristen semmi esetre sem), de az egyik biztosan Kertész Imre, a másik biztosan Esterházy Péter, hogy mi közük van a barokk operához, azt most nem tudom, majd alkalomadtán megkérdezem, de tény, hogy Bécsbe indultak (volna) csakúgy, mint én, valamint az is tény, hogy szót váltottak, meg az is, hogy most én pofázok, bár úgy látszik, egészen másról.

Ja, hogy el ne felejtsem, az is hozzájárult az egészhez, hogy alattomosan — mint mindig — sajogni kezdett a derekam (céloztam erre, ugye) csak úgy mirnix dirnix, mert nem is kezdett, ami amolyan lassú beindulást involválna, hanem csak úgy a semmiből belém nyilallt, amikor az előző nap az autóba rakodtam a barátomnál, azt mondták erről annak idején, hogy hexensussz, valami boszorkány ihlette rúgás vagy parittyalövés, aus dem Hinterhalt, lesből, tehát alattomosan, de azt hiszem, ezt is mondtam már; szóval így megihletten, bár: mármint boszorkányok nincsenek (Könyves Kálmán), kételkedni merészelek a bécsi út sikerében. Feleségem leint, azt mondja, ez rám vall, megint fóbiám van, de Bécsbe csakis úgy jutunk, ha átmegyünk a határon, nyugodjak már bele, hogy vannak határok. Csakhogy nem tudok belenyugodni, azaz nem tudom, képes vagyok-e rá, határok végül azért vannak, hogy tartsuk tiszteletben, s én, miután megtanítottak rá, ezt te-szem, azon kívül nem vagyok szöcske, hogy átugorjam magasságom többszörösét, esetleg az árnyékomat, ami pedig az államhatárokat illeti, megvan a magam tapasztalata, te is tudod, ugyebár, ezt sulykolták belénk Trianon óta, mármint a családi hagyományt is beleértve, ezért tanultam meg olyan jól, a belső határokról nem is beszélve, értsd: gondolkodj (és cselekedj, naná) hazafiasan (a szó értelme egyre specifikusabb lett, földrajzi értelemben is, elképesztő új mozgásokat vett föl, csúfondáros fintorokat vág, ha egy épeszű szövegbe tesszük, kis hullámokat ver, nem nagy dolog, vihar egy pohár vízben, de mulatságos, olyan, akár az elvtárs), különben nem vagy teljes értékű polgár, ne adj´ isten, elvtárs, bár ez nem egészen így igaz, mert nem csupán ehhez a föltételhez kapcsolódott, lehetett az más okból is (a hazafiasság értelmezése szerint), vagy éppenséggel ok nélkül, annyi baj legyen. Igaz, elvtárssá már (automatikusan) előléptettek, az volt mindig a kérdés, az egyenlők közé, vagy az egyenlőbbek közé tartozom-e (Orwell). Egyébként ez az ok nélkül fosztóképzővel oktalan is lehetne, ha ugyan nem jelentene mást, bár az sem stimmel egészen, mert a szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van, viszont épp a használatról nincsenek közös elképzeléseink, vagyis valóban oktalan volt az, aki az okát nem látta, netán kereste emiatt, mint például én. Csak jóval később világosított föl a szentlélek, föltehetően gyönge fölfogásom, vevőkészülékeim gyatrulása következtében (az összefüggések néha eléggé összefüggéstelenek, vigasztalódtam), nevezetesen, hogy évekig nyilván csak azért utazhattam kizárólag a testvéri szociba, mert amikor még — átmenetileg, hatvankilenc tájékán — máshova is valamivel könnyebben lehetett, mivel (akkor még nem normalizálódtunk teljesen), beinvitáltak az estébére, amiért Bécsbe akartam menni, vigyázzak, tanácsolták jóindulatúan, nehogy visszaéljenek bizalmammal, jól is tenném, ha nem vinnék zárt borítékban (sem) üzenetet, s az is jó volna, ha azután, szóval a visszajövetelem után, eljönnék elmesélni, mit tapasztaltam, elbeszélgetnénk egy csöppet úti élményeimről, az ellenség nem alszik jelszó nevében nyilván, nehogy megzavarják jólétemet, mármint itthon. Máskülönben eléggé értelmes fiatalembernek látszott az ipse, az ég tudja, mi késztette arra, hogy bizalmatlanságra ösztönözzön, meglehet épp a bizalma sugallta bizalmatlanság, amiben viszont én ösztönösen nem bíztam (ösztönösen), ettől esett le a tantusz, ha a munkásosztály éber, ne általam élvezze álmatlanságát. Tartottam is mindig a határon (még a testvérin is, érthetetlenül, amilyen kedvesek voltak) attól, vajon számon kérik-e az intelmeket, amelyekkel kegyesen útra bocsátottak, mert a határon mindig ez az értelmesnek látszó fiatalember ellenőrzött, útlevélvizsgálat, mondta, s behatóan olvasta az üres lapokat, azt gyanítottam, kívülről tanulja a rózsaszínű mellékletet, amit az útlevélhez adományoztak végső bizonyítékként, hogy immár szöcske vagyok, abba sem hagyja, amíg be nem vágja szóról szóra az egészet, talán hobbiból, ki tudja. Aztán elővett egy noteszféleséget, lapozgatott benne, s szintén behatóan tanulmányozta, mint egy telefonkönyvet, nyilván ismétlésképpen, bár az is meglehet, hogy ellenőrizte az adatokat, mert ugye tévedni emberi dolog, ha netán elírtak volna valamit, azt szükségszerűen ki kéne javítani az illetékeseknél még a kiutazás előtt, hát persze. Történetesen éppen akkor kellett tüsszentenem, ezért váratlanul (az értelmesnek látszó fiatalember szempontjából) fölálltam, hogy gyorsabban jussak a zsebem alján lapuló zsebkendőmhöz, mire az értelmesnek látszó fiatalember rémülten (az én szempontomból) visszahőkölt, mintha nem a zsebkendőmbe, hanem a noteszébe akarnám dugni az orromat. Most is tüsszentenem kellett, de mivel eléggé kiadósan (és ne felejtsük: alattomosan) (ezt már mondtam, ugye, csak azért említem újra, el ne felejtsük, mert a feledékenység, hajjaj!nem mondtam már?) sajgott a derekam, a szó szoros értelmében belegörbültem. Megint tachinálnál, mondta a feleségem határfóbiámra célozva, mi bajod van megint, mintha nem tudná, a saját határaimat féltem, még kiborulok egyszer, s aztán lőttek az egésznek, talán nekem is, igaz, a boszorkány már meglőtt, vagy valami hasonlót művelt velem, az a kellemetlen bizsergés múlhatatlan, még akkor is, ha a szomszédba megyek át, jaj, mit szólnak, netán megszólnak (természetesen a hátam mögött), szóval bizonyos tisztelet a felsőbbség iránt, a félelem önmagamtól (az elsősorban) azt sugallja, jó, ha van (határ), még önmagamtól is megvéd, ha kell, például tartom a számat. A feleségem ezt nem érti, vagyis jobban mondva nem akarja érteni, vagy mit én tudom, a nercbunda látomása (esetleges látása) mindenesetre erősebb, az álmok mindig túltesznek a realitásokon, mert a nercbunda természetesen álombéli látomás, amit szükségszerűen érzékszervi tapasztalattá kell tenni, a kirakatban legalább szemmel tapintható, az üzletben pedig föl is próbálható (ingyen).

Hát jó, szóval megcsináltam a kávét, meggörbülve, reméltem, talán nem öntöm majd félre, amikor a termoszba töltöm, igyekeztem nem gondolni a határra, bár alattomosan sajgó (és meggörbült) derekam alaposan behatároljta határaimat. Ráadásul régen kinőttem szöcske-koromból, még emberszabású ugrásra sem vagyok képes, pláne így, hogy kiegyenesedni sem tudok igazán. Nem marad más hátra, meg kell környékezni a határt, hadd lám, mire megyünk ezzel a barokk operával, azaz a rekonstrukciójával, ez lesz nyilván a harmadik, értsd úgy mint: az első a nem túlzott pontossággal (mai szemszögből) leírt eredeti, a másik a (mai szemszögből) pontosabban lekottázott rekonstrukció, tehát a rekonstruktőré, a harmadik pedig ezúttal föltehetően az enyém (az én szempontomból), ami persze egyáltalán nem biztos, hogy valóban az enyém lesz, valamint az sem, hogy pontos lesz, a fülemért, és pláne fölfogóképességemért (kivált ilyen görbén, mert ha közbeszól a derekam, a gyomrom korgásánál is nagyobb bajt okozhat) nem állok jót, és egyáltalán, ez a harmadik lehetőség, ilyen kétes kedélyállapottal, tényleg megkérdőjelezhető. Kár, hogy nem itt Pozsonyban adják elő, próbálkozok még bárgyún, azzal a kilátástalan hátsó gondolattal, hogy esetleg itthon élhetnénk kulturális életet, a kávét szívesen visszaöntöm a kávéskannába, legföljebb félrelöttyintek belőle valamit, na és, mindenesetre nem kéne útlevelet vinni, sem benzint vásárolni, sem határon átkelni, bár e kecsegtető lehetőség sem határtalan, határok azért itt is vannak, de ez utóbbit már elővigyázatosan nem teszem hozzá hangosan, nehogy beismerésnek legyen értelmezhető, hogy korlátolt vagyok.

A határon megint az az értelmesnek látszó fiatalember teljesít szolgálatot, egy csöppet sem változott, csak egy kissé megnevelték azóta, rém udvariasan elkéri az útlevelemet, ez szinte megtéveszt, majdnem azt hiszem, a benne titkosan rejtőzködő szeretet ihlette viselkedését, még meggyőzően kedves is, és ha agyonlő is, tudnám, nem kedvtelésből tenné, hanem azért, mert mást nem tehetne, kizárólag kötelességből, de egyelőre csak behatóan tanulmányozza (az útlevelemet) (mint azelőtt), tüsszenteni nem merek (mint azelőtt), már a derekam miatt sem. Feszélyezetten ülök a kormánynál (többek között a begörbült derekam miatt), a határőrnek ez föltűnő, s arra ösztönzi, hogy még behatóbban tanulmányozza az útlevelemet, lapozgat benne, előre és vissza, úgy látszik, számolja a stempliket, esetleg összeveti, vajon miután kiutaztam (az országból), mindannyiszor vissza is jöttem-e (az országba), ez nem lebecsülendő tényező. Most derül ki, melyik bankot raboltam ki, mondom a feleségemnek szellemesen, csakhogy ő nem érti a tréfát, légy csöndben, sziszegi, s talán igaza van, nem voltam túl szellemes. Az értelmesnek látszó fiatalember, alias határőr, az útlevélvizsgáló, s -ellenőrző hivatalos szerv nem hallja a kedélyes családi csevelyt, úgy tesz legalább, a füle botja sem mozdul annak jeléül, hogy hallgatózott volna, kötelességszerűen végigolvassa az útlevelet, attól kezdve, hogy Slovenská republika – Slovac Republic s a többi, talán még arabul is, mert úgy is oda van írva, titokban remélem, nem balról jobbra olvassa azt, mert akkor zavar keletkezhetne, szóval remélem, ennyire mégsem fajul el a dolog, lévén, hogy ennek (az elfajulásnak) is (remélhetőleg) van határa. Erről jut újra e-szembe, mégis milyen jó, hogy vannak határok, elképzelem ugyanis, mi lenne, ha az értelmesnek látszó fiatalember nem ismer — ami ugyan teljességgel ellentétben állna buzgó tevékenységével, micsoda határőr volna, aki nem ismer — határt, az aggodalom mégsem teljesen alaptalan, hiszen annyi határtalan dolog (sőt eset) van e világon, pláne errefelé, a határon innen még (a visszacsinálásnál) (de ezt most inkább nem sorolom), szóval aggodalom ide, aggodalom oda, reméljük a leg-jobbakat, ami ugyan fölöttébb viszonylagos, na de mégis. Tudod, mi a relativitás, kérdezem mit sem sejtő feleségemtől gondjaim által inspirálva. Hogy kerül ez ide, néz rám a feleségem rosszallóan, persze sejti, megint valami ökörséget mondok, netán példabeszédet, ami még rosszabb volna, mert hátha megérti az illetéktelen fül. Ha az egyik a másiknak a seggébe dugja a fejét, akkor relatíve mindegyik hat Kopf im Arsch, magyarázom nem is annyira a közeledő nyelvváltástól ihletve, sokkal inkább azért, mert ez a szójáték magyarul nem működik jól, feleségem viszont elfehéredik, majd elájul a trágárságtól, pedig nem részleteztem, kinek a fejéről, illetve seggéről volna szó, gondolom, mást várt ezúttal (hurrá, sikerült meg-lepnem!), talán a rekonstrukció viszonylagosságáról (relativitásáról) valamit, mert útközben azt kezdtem fejtegetni, s még a határok relativitása (viszonylagossága) is kézenfekvőbb lett volna; előbb azt hittem, figyelmeztető hadmozdulatot hajtott végre, s ez nem is olyan légből kapott benyomás volt, mert az értelmesnek látszó fiatalember fölkapta ugyan a fejét (pontosan még utólag sem tudnám megmondani, vajon az én fejtegetésem hatására vagy azért, mert feleségem feje ájultságában oldalt billent, netán más, ki tudná, milyen, talán nem is létező harmadik okból), ám egyúttal a keze is mozdult, átnyújtotta az útlevelet, viszontlátásra, mondta érdeklődve, elaludt, intek a feleségem felé bocsánatkérőn magyarázkodva, nehogy még azt gondolja (ami igaz is volna), hogy rettenetesen unalmas volt várakozni, míg érdekfeszítő olvasmányát befejezi, szóval azt mondta, hogy viszontlátásra, ott van még a vámvizsgálat.

Nos, ez a határ: pár lépéssel odébb mehetsz, s még mindig nem vagy ott. Na nem gyalog megyünk, hiszen autóval, de csak lépésben, nehogy bárkinek téves gondolata támadjon, volt is ilyen tábla: piros gyűrűs fehér körben fekete ötös, és csak pár lépésnyire a vámvizsgálathoz, még a határainkon innen;, véletlenül éppen itt, mert változgatnak azok, szinte önműködően, tizennyolc óta elég gyakran, még szögesdrótot is adtak később a szájunkra, mivel (biztonságunk kedvéért) rájöttek, az jobb, mint a szájkosár, a kutyának ugyan jó lehet, ugasson, de mi nem vagyunk kutyák, még kevésbé farkasok, csak akkor, ha úgymond szabadok vagyunk, de nem lehetünk farkasok, mert a szögesdrót, ugye. Azonkívül a sok szögesdrótot könnyebb összekötni egymással, ha már ugató kutyák ugyan nem, de legalább falka legyünk, így még az áram is bevezethető, ha netán mégis megfeledkezik magáról valaki és szólni akarna (másképp), meg aztán jót tesz az identitástudatnak, az ember szinte fizikailag átérezheti az életet, ezt a létező nemlétet, vagy nem létező létet, az egyik valóban fizikai, a másik viszont szellemi értelemben, ha jól emlékszem, bár most hirtelen nem tudnám megmondani, melyik mire vonatkozik, ha ugyan vonatkozik. Előfordul, hogy ilyen helyzetbe kerül az ember, s nehéz eldönteni, vajon az, amit látok, valóság-e vagy álom, esetleg fordítva, annyira valószínűtlen, holott szokás dolga volna, persze csak annak, aki már megszokta, ezt hadd tegyem hozzá, az ember efféle képességei eltérőek, s persze itt van még a harmadik lehetőség, nevezetesen, hogy nem álom, sem realitás, hanem az én rögeszmém, mikor ez az én lehetek valóban én (kvázi a személyem), vagy én = állam, hatalom, a többség diktatúrája (ezzel azért némi baj van, mert mi az, hogy többség, és ki az egyáltalán, az uralkodó többség-e, vagy a hallgató többség-e, ami ugyancsak problematikus, mert ki az, aki hallgat, és miért), esetleg valami más — ami megbilincsel és a biztonság kedvéért kényszerzubbonyba öltöztet, hogy fess legyek —, például a pénztőke. Mert ugye, ha pénzem van, még nem vagyok szükségszerűen az állam, mint az a bizonyos francia tizennegyedik Lajos, alias Louis, s ez fordítva is jól működik, nemde, vagyis a hatalom is némileg homályos, mármint a forrásai: lehet valaki vámtiszt, lehet annak a vámtisztnek hatalma (fölöttem, bár nem biztos, hogy tőlem), csak éppen az nincs tisztázva, honnan van (mondtam, ugye?) ez a (milyen is?) hatalom, amit oly egykedvű élvezettel gyakorol nem föltétlenül tisztázott célok ügyében (érdekében, miatt, s a többi). Okosabban tenném, mondogatja a feleségem, ha én is őt, csakúgy, mint ő engem, határtalanul szeretném, akkor nem lennének ilyen (és hasonló) határproblémáim, az én bajom az, hogy csak magamat szeretem, én megátalkodott egoista, mert igenis, szólja el most magát — ugyanis miután jobban kinyitottam az ablakot, sőt meg is böktem, magához tért —, csak magamat szeretem határtalanul. Akkor hol itt a határtalan problémája, vigyorgok győzelemittasan, de le is lohadok menten, mert ezúttal a feleségem bök belém: ott van, mutatja, s bizony ott van, a vámtiszt. Megint az az értelmesnek látszó fiatalember, alias vámőr, azaz finánc áll előttem, vagyis az autó mellett, és azt mondja, hogy vámvizsgálat. Talán beteg a vám, tűnődöm, vesztemre, mert bizonytalanságnak veszi a bárgyú félreértést, ettől függetlenül egykedvűen azt kérdezi, mit viszek. A feleségemet, mondom spontán, az értelmesnek látszó fiatalember megértően mosolyog, nem kit, hanem mit, ismétli nyomatékosan, ja, kapok észbe, kávét, és — hoztad a kenyeret, ugye?, fordulok a feleségemhez. De a vámtiszt is éber, mint (egykor) a munkásosztály, bólogat, s fölszólít, nyissam ki a csomagtartót. Nincs abban semmi, próbálkozok, mert csak a sajgó derekam jár az eszemben, hogy a fenébe fogok itt most ki- és bemászni, tornaórán vagyunk vagy a határon (a harmadik lehetőség vagy inkább az egy á-dik lehetőség a rehabilitáció, magyarán gyógytorna lehetne), de a vámtiszt (a finánc), ez az értelmesnek látszó fiatalember, máris hátralép, komótosan, hogy kinyithassam az ajtót és körülményesen kikecmeregjek, neki aztán van ideje, pontosan a műszak végéig, aztán vagy leváltják és más tart szemmel, vagy esetleg becsukják a határt, akinek sietős lehetne, az legföljebb én volnék (meg a feleségem, mert akkor nem jut elég idő a kirakatokra, üzletekre, nercbundára), persze ilyen sajgó derékkal nekem sem sietős, a vámtiszt azonban (tőlem eltérően) nem a sajgó derekamat látja, hanem a gémberedett, vontatott moz-dulataimat, s gondolja (nyilván) a magáét, úgy tesz legalább, mintha. Már félig kint vagyok a kocsiból, azaz már egészen is, már még csak ki kéne egyenesednem, amikor a feleségem megkérdezi, vajon ne nyissa-e mégis ő, hagyd, mondom, most már majdnem sikerült, s görbén, megtestesült kérdőjelként vánszorgok az autó mögé. Ekkor jut eszembe, hogy tegnap nem rámoltam ki a csomagtartót, miután a barátomtól hazajöttem, festettük a lakását, akkor vált impertinenssé a derekam, amikor a kellékeket visszaraktuk, nem az üres vödrök, hanem a két nagy műanyagzsákba összesöpört vizes szemét okozta a balhét, elég nehéz volt, s amikor előrehajolva rakodtam, történt az alattomos támadás. Eredetileg útközben akartam egy nagy szemetesizébe, alias kukába elraktározni (a szeméttel teli zsákokat), persze arra, hála a derekamnak, már nem telt, majd holnap elintézem, gondoltam, amikor elmúlik ez a hülye sajgás, de persze a hülye sajgás nem múlt el, mi több, küblistül-zsákostul-szemetestül totálisan megfeledkeztem az egészről. Mégis van valami a csomagtartóban, mondom az értelmesnek látszó fiatal vámtisztnek, remélve, hogy nemcsak annak (olyannak?) látszik, de nem látszott semmi, vagyis a szeme sem rándult, csak a szája szélére mintha Napóleon személyesen telepedett volna, igaz, csak egy szemvillanás töredékére tűnt csak úgy, bár meglehet, én vagyok rosszmájú, de ezen sem volt időm elmélázni, megkért ugyanis, ezúttal némileg kevésbé előzékenyen, hogy rámoljam ki a nyamvadt csomagtartót, persze azért na nem így mondta, hanem úgy, hogy rakodjak ki, csak ezt mondta, ilyen szárazon, további szóvirág kísérete nélkül. Nem szeretem az ilyet, isten bizony, nincs bennem semmi szeretet, a feleségem persze más, de ezeket a határ- és vámizéket kimondottan rühellem, és aztán az egész ebben a szerencsétlen vámosban perszonifikálódik, meg-lehet ő sem tehet (mai szemszögből) róla, ha már egyszer ilyennek született, és ráadásul még vámos is lett, márpedig egy vámos mindig vámos, egész álló nap és egész álló éjszaka az, az álmaimban is az, pontosabban ő az, aki, és az akisága nem változik a munkaideje befejeztével, üsse meg a guta, ahol éppen van. Nem lenne ugyan valami kellemes, ha meghallgatna az Úr és tényleg összerogyna itt (a vámos), de az általános kavarodásban, amit ez előidőzne, föltehetően odébbállhatnék, azt mondhatnám, hogy már elintéztük (a vámvizsgálatot). Uramisten, micsoda szeretet nélküli ganéj vagyok (egoista, tényleg), még hazudnék is, csakugyan nincsen bennem semmi szeretet, (azt hiszem, ezt is mondtam már, de hogyan magyarázom meg a feleségemnek?). Nem mondom, hogy ezer örömmel, kapitány úr, csak bólogatok serényen, hátha valami jóindulatra tehetek szert, tulajdonképpen még őrnagynak is kinevezném szívesen és illetékmentesen, még szívesebben lefokoznám, és azonnali hatállyal nyugdíjaznám. Az indulatok valahogy mindig ilyenek, érthetetlenül ellentétesek, ugyanúgy megkérdőjelezik létemet, mint ezek a határesetek, persze ez is határeset, már ahogy vesszük, ugye, mert ami ennek kiváltója, az tulajdonképpen határon túli, na nem az országhatárra gondolok most, hanem a bennünk feszülő határtalanságra, például a határtalan szeretetre, illetve szeretetlenségre, hirtelenében nincs időm végiggondolni, mi lenne a harmadik megoldás, ha ugyan egyáltalán van ilyen, mert mindig van, igaz, többnyire a mesében, vagy mindig csak ott, mert mi nem jövünk rá, azaz rájönnénk, ha nem gáncsoskodnánk önmagunkban, hiszen önmagunkat gáncsoljuk, hogy ne jussunk el saját (nem föltétlenül általunk megszabott) határunkig, megtanultuk alaposan ezt az öncenzúrát, elemi önfenntartó ösztön.

Az üres küblik nem nagyon érdeklik az emberemet, érthetően, az igelit-, azaz pévécézsákok annál inkább, kevésbé érthetően. Szedjem ki, mondja. Én erre meg azt, hogy nagyon sajnálom, maga is láthatja, milyen görbe vagyok, sajog a derekam, nem tudok kiegyenesedni s a többi., ergo azt a szeméttel teli zsákot sem tudom kiemelni, elvégre láthatja, szemét van benne, festettünk, megrándultam, elfelejtettem, s a többi, s ha nem felejtettem volna el, és főleg ha nem rándultam volna meg, már tegnap kidobtam volna, szóval elmondom szépen sorrendben, oda-vissza, ahogy volt, teljesen fölöslegesen, minél többet magyarázkodom, annál gyanúsabb az egész, végre észreveszem, s abbahagyom. Az értelmesnek látszó fiatalember, alias vámtiszt (finánc) türelmesen végighallgat, majd megismétli a fölszólítást: szedjem ki. Fölébred bennem a gyanú (állandóan gyanakszom valamire, betegesen, mintha megszoktam volna, amióta ezt a szocit visszacsinálni próbálják, meg pláne), nem értette, amit mondtam, pedig nem beszéltem japánul. A hivatalos közeg hajlamos az ilyenre. Amíg az orra elé nem dugom nyilvánvaló igazamat, és el nem takarom vele az előírásokat, szabályokat és egyéb lelketlen paragrafusokat, amelyek már kezdetemtől fogva mindig ellenem fogantattak…, mindez természetesen illúzió, röntgenszemével még akkor is csak azt látja, amit látni akar, na de próba szerencse, sőt azt is megkockáztatom, hogy fölajánlom, vegye ki maga, hiszen látja, hiszen látja (ismételgetem magamat, jobb híján, ezúttal a nyomaték kedvéért), milyen állapotban vagyok s a többi. Mindez azonban ugyanolyan hiábavaló, mint a szent előírások többsége, a vámtiszt rendíthetetlen, akár Eger vára 1552-ben, nyilvánvaló, hogy ebben az emberben nincs szeretet. Csak annyiban változik a helyzet, hogy azt tanácsolja, álljak félre egy másik sávba, míg elintézzük az ügyet (így: az ügyet, tehát máris ügy lettem, szinte büszke vagyok rá), ne tartóztassuk a forgalmat, rendíthetetlensége azonban továbbra is rendíthetetlen, nem hajlandó kiemelni azt a műanyagból készült tömlőszerű akármitartót (adott esetben ez az akármi szemét, festésnél keletkezett hulladék, csak az a baj, hogy a vámos nem akarja elhinni, vagy valami ehhez hasonlót, netán megfelelőt csinálni), és hát ideje van, én mennék tovább, lassan az agyamra megy (az ügy, de a vámos is), elsősorban tehát az én érdekem kirámolni a csomagtartót (figyelemre méltó, milyen érdekek gerjednek az emberben) (teljesen fölöslegesen, persze ez az én szempontom, nem a vámosé, s ő nem darabbért kap, csak a kötelességét végzi, kötelességszerűen, az meg nem lehet fölösleges, ugyebár), kénytelen-kelletlen a feleségemet kell bevonnom az akcióba, a gyenge nőt, még abban reménykedem reménytelenül, az értelmesnek látszó fiatalember ezt megszégyenítőnek fogja találni, de úgy tapasztalom, ennek az értelmességhez semmi köze, mindenesetre a szentlélek nem rohanja le, múzsa sem csókolja homlokon (a harmadik lehetőség most nem jut e-szembe, de ez az én bajom, úgy látszik, vagy inkább a szerencsém?, a fél országnak, amit ezzel, akár a mesében, kapnék, vélhetően szigorúan őrzött határai lennének, és hát minek tovább osztódni, mint az amőba). Attól tartok, az értelmesség más dimenziókban leledzik, s több mint valószínű, hogy én vagyok a hülye, amiért mindezt nem értem, a feleségem erre képes lenne megesküdni. Mi több: primitíven fenyegetőzni próbálkoznék, megzsarolni egyben, ha teljesen megszakadok, és életfogytiglan kripli maradok, vajon mit szól hozzá a lelkiismerete, ha még maradt belőle valami, ami az ilyen zsákrakodási kezdeményezés következtében ugyan erősen megkérdőjelezhető, de a feleségem (szerencsére, tényleg) észreveszi a szemem villanásában az induló gondolatot az én sajátos (értsd: egoista) szeretetem jegyében, s még mielőtt kinyitnám a számat, rám szól, itt fogd meg és gyerünk már. A vámos jobban akarja látni, nyissam ki a (hülye) zsákot. Ezúttal ártatlanul bizalmas tanácsért folyamodok hozzá, az autó mögé vagy mellé szórjam-e ki, kérdezem ártatlanul, kiszórva kétségtelenül jobban látszik a zsák érdekfeszítő tartalma, s már mozdulnék is, ám a vámos ekkor mutat először emóciót, szinte megrémül, nem, mondja, inkább kotorásszak benne. Megkockáztatom még, nem kíván-e mégis ő, esetleg, próbálkozom a félrevezetéssel, a táskámban vagy a feleségem retiküljében is kotorászhatna inkább, ott majd azután, mondja szemrebbenés nélkül, bár hangjából kicsendül a hála foszlánya, előbb itt. Arra már nem merem megkérni, hozna esetleg egy sámlit, mert én se lehajolni, se leguggolni, meg aztán miért volna éppen a határon egy sámli, tehát lemondok róla, megint a feleségem segít ki, belekotor a koszba, ujja közt pergeti a zsákba gyömöszölt levakart porszerű nyirkos festék-, gipsz- és vakolatmaradékot, nincs itt semmi, látszik a mozdulatain, csak ez a kosz, aztán mégis előkerül egy újságfoszlány, mi több, egy üres igelit(azaz pévécé, alias polivinil-klorid-)zacskó, ami, ez nyilvánvaló, már jóval érdekesebb lelet, az értelmesnek látszó fiatalember (a finánc) szinte tűzbe jön, mohón lesi feleségem kezének minden mozdulatát, már-már féltékeny kezdek lenni, amikor feleségem egy további, félig üres igelit(azaz pévécé-, alias polivinil-klorid-)zacskót halász ki, s a vámos diadalmasan rácsap. Gipsz, mondom, s mikor látom a határ éber őrének hitetlen tekintetét, hozzáteszem magyarázatként: kristályvíztartalmú kalcium-szulfát. Hiába tagadnám, ez lett a vesztem. Megint teljesen fölöslegesen magyaráztam valamit, amit pedig nem kellett volna. Mert a gipsz, az ugye, eléggé érthető már, ez a kristályvíztartalmú kalcium-szulfát viszont gyanús, fölöttébb gyanús. Annál inkább, mert látszólag ennek az egyébként értelmesnek látszó fiatalembernek is vannak határai, a fantáziáját kivéve, a kristályvíztartalmú kalcium-szulfát minden kétséget kizáróan megmozgatta addig békésen szunnyadó képzelőerejét (esetleg képzelődését, na de hagyjuk ezt most), kesztyűt húzott, és átvette, vagyis — mint utóbb kiderült — lefoglalta a le-csomózott kis igelit(azaz pévécé-, alias polivinil-klorid-)zacskót, sarkában a maradék gipsszel, alias kristályvíztartalmú kalcium-szulfáttal, mutató- és hüvelykujját csipeszként használva ünnepélyesen bevitte a hivatali közeg helyiségébe.

Kínomban röhögni kezdtem, a feleségem viszont lehordott, ilyen barom, mint én csak egy van a világon, mi a fenének megyek egy két kosszal teli zsákkal barokk operára, a nercbundanézésről nem is szólva, ez egyáltalán nem stílusos, pedig nagyon is stílusos, ellenkezem, barokkos, mármint az ötlet, büszke lennék, ha kitaláltam volna, csak éppen nem találtam ki, hanem adódott. Sajnálom, mondom erre, hogy a gipsznek nincs egy harmadik neve is, az talán bejött volna, de a feleségem félreérti, nem akar délceg férjének (nekem) királykisasszony-felesége lenni, semmi harmadik, torkoll le, te vagy az első, éspedig a hülyék között, kedveskedik, festőhulladékkal operába menni, ez mindennek a teteje, mintha be akartam volna cipelni a zsákot a nézőtérre, persze szabódok, szívem szerint ezt az hülyék közti elsőséget inkább a vámosnak engedném át, annak ellenére, hogy az értelmem arra int, ártatlan az szegény, foglalkozási ártalom, mi több, rendszerhiba, s ráadásul a határok mindig bizalmatlanságot keltenek, nemcsak bennem, a becsvágyat borzolják, amiért te tovább mennél, mint én, azért a te neved kuss, nagyhatalmi erőpróba ez kicsiben, rakéták helyett paragrafusokkal feszítünk keresztre, legföljebb rehabilitálunk, ha utóbb kiderül, tévedés volt a dologban, vagyis az ügyben, mert ez itt most ügy, ne feledjük. Nagylelkűen megengedik, hogy visszategyük a kosszal teli zsákot a csomagtartóba, holott szívesen fölajánlanám, örömest itt hagynám emlékül, de nem kérnek belőle. Ez újabb gondot okozott, mert még jobban meggörbültem, miután így beadtam a derekam(at)/(nak), szinte szerencse, hogy akadnak más gyanúsítottak is, kollégák, bajtársak, és azaz baj-társak, akiket félreállítanak, vagy félreállítani igyekeznek, és (amolyan rabtársi) szolidaritásból segítenek betessékelni a zsákot az autómba., Hálálkodva megköszönöm, holott egyáltalán nem örülök ennek, még hálás sem vagyok, különösen arra való tekintettel, hogy nekem kell majd újból kiemelnem onnan, vagyis a kilátások derűsek, szinte szeretetet fedezek föl magamban, csak nem megy, annyira be vagyok gombolva a határ mezsgyéjén, pedig sokkal inkább mégis hála ez, amiért például már nem kellett levennem a harisnyámat, a cipőjét, mondta a vámos, ez az értelmesnek látszó fiatalember, még évekkel ezelőtt, már akkor is ilyen értelmesnek látszott, az apám megadóan leült, én vettem le a cipőjét, sűrű bocsánatkérő metakommunikatív jeladás közepette, mert neki a hátával volt baja, amiért sorozatosan be akarták törni, aztán a harisnyáját, mert hátha ott rejtett el valamit, s elképzelve, milyen megoldhatatlan probléma lenne ez most nekem a sajgó derekammal, érzem, igen, kimondottan érzem a hálát. Eufóriámban már bekászálódnék a kormány mögé, csalóka remény tölt el, hogy most végre továbbintenek, mint annak idején, még a szociban, mehetek már a fenébe haza, akkor szintén majdnem hálás voltam, amiért nem küldtek vissza, mármint a határon túlra, ahonnan jöttem, pedig csak amolyan képzelődés volt, hiszen nem küldtek volna vissza, de haza sem, határaimat másként vonták volna meg, Szolzsenyicint hoztam, a Gulagját, azt a hazug pamfletet, ahogy akkoriban nevezték, hazai újságba csomagolva hanyagul a hátsó ülésre dobtam, az volt a szeren-csém, hogy senkinek sem tűnt föl ez a vörös egeket ostromló vakmerő szemtelenség, illetve szemtelen vakmerőség, azaz a világbéke határait ostromló provokáció. Akkor is úgy mosolyogtam, mint most, kényszeredetten, s most is, mint akkor, odábbintettek, mehetek a fenébe haza, hacsak nem akarom kivárni, míg a laborban nem azonosítják azt a fehér port az igelit(azaz pévécé-, alias polivinil-klorid-)zacs-kó alján, amelyről — s ez az éppen delelő napnál is világosabb — nem hiszik el, bármire esküdöznék, hogy gipsz, azaz kristályvíztartalmú kalcium-szulfát, vagy mi a neve, ami nincs, mert ahogy már megállapítottam, harmadik nevéről nincs tudomásom (hál´istennek, mert akkor hátha sárkány is van) (pedig most nem meséről van szó), bár ez nem eléggé meggyőző érv, hiszen lám, a felesé

Kitüntetettek

Köszöntjük a Kossuth-díjas Tőzsér Árpádot

A tudós költő

A most Kossuth-díjjal kitüntetett Tőzsér Árpád igazi „poeta doctus”: tudós költő, aki költészetét bölcseleti, ismeretelméleti és poétikai kérdésfeltevések keretében is elhelyezi, és mint költő a költészet értelmét feszegető kérdésekre is vála-szolni kíván. Ennek során a maga sajátos költészettanának belső törvényeit is megfogalmazta. „Versszármazástan” – nevezte így a verseinek egy korábbi válogatásából kibontakozó költői vállalkozást. Genezis című kötete valóban „egy emberi és költői eszmélet kialakulását, történetét nyomozza visszafelé az időben”. Személyes történetet, amelynek során a felvidéki magyar költő világképe, költészettana, mi több, alkotói személyisége kialakult. A személyiség „genezisének” történelmi és földrajzi háttere van. Tőzsér hegyek között megbúvó kis gömöri településről származik, szülőfaluját mindazonáltal a „világközepének” tekinti. „Hányszor terveztem már – tesz vallomást –, hogy egyszer valami nagy térképre felrajzolom azokat a köröket, egyeneseket, amiket világjáró csavargásaim során magam után húztam: valamennyinek Péterfalva lenne a zárópontja.” A falusi élet, a paraszti szokások, a gömöri folklór alkotják költői eszméletének forrását.

Nemcsak a lassan elmúló falusi világból s a gyeremekként birtokba vett természetből, hanem a szülőföld történeti és művelődéstörténeti hagyományaiból is. Ezeket valóban tudós történészként, művelődéstörténészként ismeri. Gömörnek sajátos történelmi arculata van, és Tőzsér Árpád – költőként, szociográfusként, esszéíróként – ennek az arcnak a megrajzolására is törekszik. Mi adja ezt a sajátos gömöri hagyományt? A palóc nép eredetéről kialakult emlékek és nézetek, Murány és Krasznahorka várának legendás története, a gömöri betyárok: Vidróczi Marci, Sinkó Pista, Jáger Jóska, Csenyi Pista népmondává alakult története s az irodalomtörténet köréből Gyöngyösi István, Tompa Mihály és Mikszáth Kálmán, akik „irodalmi tájjá” avatták Gömört. Vannak e vidéknek újabb keletű hagyományai is: a Rimaszombatból indult Győry Dezső „vox humaná”-ra hangolt nemzetiségi költészete, a gombaszögi táborban szerveződött Sarló mozgalom szociális elkötelezettsége, és Tőzsér Árpád gondosan számon tartja ezeket a régebbi és újabb hagyományokat.

A vállalt és birtokba vett történelmi hagyomány a kisebbségi történelem vállalásával, átélésével párosult. Tőzsér Árpád tapasztalatának ebben a tekintetben közösségi értelme és tanulsága van. Sorsának fordulatai egybevágnak a felvidéki magyarság történelmi sorsának fordulataival. Kisdiákként magyarországi iskolába járt, vakációra, ünnepekre lopva járt haza, erdei ösvényeket használt, hogy elkerülje a határőrök gyanakvó tekintetét. 1949-ben, midőn kezdetét vette a szlovákiai magyarok emberi jogainak helyreállítása, és megnyíltak az első nemzetiségi iskolák, ő is hazatért. Rimaszombat régi protestáns iskolájában, majd a komáromi bencések volt gimnáziumában végezte tanulmányait. A komáromi „alma mater”-nek igen nagy szerep jutott az ötvenes évek elején: mozgalmas diákéletével, igényes tanáraival és közösségi pedagógiájával a szlovákiai magyar szellemi élet egyik erjesztője volt. Itt tanított Turczel Lajos, a későbbi pozsonyi professzor, és itt tanultak a kisebbségi irodalom derékhadának későbbi képviselői: Tőzsér mellett Zs. Nagy Lajos, a költő és Koncsol László, az esszéíró. A komáromi éveket Pozsony követte, a Komensky Egyetem bölcsészeti kara és a szlovákiai írószövetség magyar tagozata, ahol az idősebb mesterek mellett az ifjú egyetemi hallgató is szót kapott. Majd egy falusi közjáték után – amelynek során az alakuló személyiség a néptanítói pályán próbálgatta a maga erejét – ismét főiskolai évek: a pozsonyi Pedagógiai Főiskola magyar–szlovák tanári szakán. A gömöri falu szülötte most lett igazán városlakó, a növekvő, fejlődő Duna-parti városban és a kisebbségi irodalom műhelyeiben: az Irodalmi Szemle szerkesztőségében, a magyar könyvkiadó műhelyében, az egyetemi oktatásban találta meg a maga helyét és szerepét.

A helykeresés persze nem volt egészen gondtalan. Belső válságok, kudarcok és megtorpanások jelezték, hogy a költő útja milyen kényszerű kanyarokon és kitérőkön át vezet célhoz. A versek is jelzik ezeket a belső válságokat, kudarcokat. Jelzik, inkább mégis palástolják; Tőzsér Árpád mindig a viharzó indulatokat le-csendesítő bölcs összhang kifejezésére törekedett. Érezhetően a feloldás költője, nem a belső küzdelmek túlságos retorizálásáé. Maga mondja: „én (...) kezdettől fog-va klasszicizáló alkatnak éreztem magamat, aki a bonyolultat, a zsúfoltat is ösz-szefüggéseiben, világos rendszerekben igyekszik felfogni. Ezt a törekvésemet ugyan időről időre eltakarhatták a kitérők, a kísérletek (a prófétadühök, a kárhozott-ság versei, a metagenezis kultusza, stb.), de búvópatakként a legelrugaszkodottabb verseimben is ott van a rendszerteremtés szándéka.”

Ez a rendszerteremtő szándék, ez a klasszicizáló alkat érvényesült költészetének késői (az elmúlt évtizedben kialakult) világában is. Ezt ma már a magyar „posztmodern líra” nagyszerű teljesítményeként látja az irodalomkritika. A Tőzsér Árpád által kialakított „posztmodern” költőiség, mondhatnám így is: „posztmodern” költői személyiség abban mégis eltér a „posztmodern” hagyománytól (mert ma már létezik ilyen hagyomány is!), hogy sohasem relativizálja a személyiség integritását, nem bizonytalanítja el a szöveg jelentését, és nem szakít azzal a hagyományosabb felfogással, miszerint a szellemi értékeknek valóságos jelentősége és a költői világképnek belső koherenciája van.
Tőzsér Árpád ma is őrzi a maga korán kialakított eszmei értékeit, költői személyiségének kisebbségi és ugyanakkor európai identitását. A Kossuth-díj most ezt a költői-eszmei minőséget ismerte el.

Pomogáts Béla

Duba Gyulát József Attila-díjjal tüntették ki

Erőt és derűt az új kihívásokhoz...

Fél évszázados írói pályáját ismerve röstellem leírni, hogy a politika és az irodalom „ügyeletesei” most tartották Duba Gyulát alkalmasnak arra, hogy József Attila-díjjal tüntessék ki. A jobb későn, mint soha elve szerint talán örülni is lehetne annak, hogy végre hozzá is elért a sor, írói munkássága szerint azonban ezt a díjat jóval korábban is kiérdemelte volna. Ezt a díjat a fiatalabb nemzedék vagy a középgeneráció tagjai szokták kapni, így kb. húsz évvel ezelőtt lett volna időszerű. Munkássága alapján már akkor megérdemelte volna! Művei az elmúlt évtizedekben többezres példányszámban kerültek Magyarországra, a közös könyvkiadási egyezmény alapján, s népszerűsége, megbecsültsége is jelentős volt. Kisebbségi író számára, persze húsz évvel ezelőtt az állami kitüntetés szóba sem jöhetett, nehogy „a csehszlovák (román, stb. elvtársak)” félreértsék a helyzetet. Akkortájt egyébként is a „kettős kötődés elve” meg a „hídszerep” volt a menő, a kisebbségi írók számára legfőképpen azért, hogy a nemzetiségi irodalmak megőrizhessék az egyetemes magyar irodalomhoz való tartozásukat.

Az első József Attila-díjas írónk Grendel Lajos volt (1990), őt követte Gál Sándor, Cselényi László, majd Hizsnyai Zoltán. Egyetlen írónk, akit (köztes „átszálló” nélkül) Kossuth-díjjal tüntettek ki, Dobos László volt, 1994-ben vette át a Kossuth-díjat. Őt követte Grendel Lajos, majd ebben az évben Tőzsér Árpád. A kitüntetések történetéhez tartozik, hogy a szlovákiai magyar írók közül Rácz Olivér (1981), Duba Gyula (1983), Tőzsér Árpád (1988) és Grendel Lajos (1989) „Érdemes Művész” címet kapott a csehszlovák államtól. Dobos évekig „publikációs tiltás”alatt állt, így „fekete bárányként” nem termett számára állami kitüntetés. A Szlovák Irodalmi Alap Madách-díját (még a „bárány-korszak” előtt!)1964-ben kapta, majd a „konszolidációs évek” után a Csehszlovák írószövetség Nemzetiségi Díjával tűntették ki (1988). A nyolcvanas évek vége jelentette az „áttörést”. Grendel Lajos 1987-ben a Magyar Irószövetség Díját nyerte el, 1988-ban pedig a Déry Tibor-jutalmat. 1988-ban Dobos László elnyerte A Magyar Művészetért díjat, majd 1990-ben a Magyar Köztársaság Aranykoszorúval Díszített Csillagrend-jével tüntették ki. A többszörös Madách-díjas Duba Gyulát, hatvanadik születésnapjára (mások mellett!), a Magyar Köztársaság Csillagrendjével tűntették ki (1990). A hetvenedik születésnapi kitüntetési javaslat (2000-ben!) az akkori magyar kormány hivatali útvesztőjében (sajnálatosan!) eltévedt. Ez a mostani viszont szépségflastromnak is kevés!

Talán örülni kellene, hogy ha megkésve is, mégis csak „gazdára” talált az ő esetében is a József Attila-díj. Nem maradhatunk azonban adósak azzal a megjegy-zéssel, hogy azoknak, akik a díjat odaítélték, legalább egy érettségiző diák szintjén illene ismerniük a magyar irodalmat. A kisebbségi irodalmakat is! Egyébként a magyar irodalom rangja, egysége csak politikai frázissá silányul az egymással „váltógazdálkodásban” versenyző kormányok számára. Megbecsülés kérdésében (lásd pl. az irodalomtörténeti visszaigazolásokat, meg a díjazottak rendjét!) gyak-ran még a békát is keresni kellene. Ha a politikai kultúra számára az irodalom és a művészet is „politika” lesz, akkor a díjak odaítélése nem a napi politikai gyakorlat igényeit követi majd, hanem a művészi/tudományos teljesítményeknek szólnak. Más szóval: az igazak lesznek a címzettek, nem a — tisztelet a kivételnek! — hűségesek. Elég a „várólistát” szemügyre venni, hogy észre vegyék, kik maradnak „le” évről évre — a megbecsülésről!

Ezzel együtt, amikor gratulálunk Duba Gyulának a József Attila-díjhoz, saját soraival, a Nevető ember című kötetében (1959) megfogalmazott gondolatokkal szeretnénk mindjárt vigasztalni is: „A nevetés csodálatos dolog ... A nevető ember nem lop, nem csal, nem gyilkol, a nevető ember megértő, elnéző, humanista. Szereti az emberiséget.”

Kedves Gyula! Az emberiség valóban megérdemli, hogy szeresd, esetenként akár elnéző is légy vele szemben! Nem a Te bűnöd, hogy nem mindig vagy „szem előtt”, de a Te erényed a bölcs alázat azokkal szemben is, akik rosszul vagy alig ismerik munkásságodat. Talán igazad is lehet abban, hogy a méltánytalanságokkal, mellőzésekkel szemben egyetlen igaz válasz csak a munka, az alkotó kedv meg az a hihetetlen optimizmus lehet, ahogy az életedet éled s a mindennapjaidat alakítod. Harminckét kötettel a hátad mögött, ezt minden kockázat nélkül megteheted! Még akkor is, ha aligha vigasztalhat az a helyzetkép, melyet Tőzsér Árpád a napok-ban úgy fogalmazott meg: a „legnagyobb botrány pedig az, hogy 2004-ben szinte az egész magyar irodalom van a pauperizálódásnak” (tehát: az elszegényedésnek, a lerongyolódásnak) „azon a mélyszintjén, hogy csak egy egyetemes-kozmikus Baumgarten- vagy Kossuth-díj segíthetne rajta”.

A szőlő persze — továbbra is! — savanyú marad, de semmi nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy jó egészséget, termékeny éveket, sok sikert, derűt és alkotókedvet kívánjunk új kihívásaidhoz, őszinte és merész terveidhez, melyekhez (vélhetően!) ez a díj is ösztönzést adott!

Fónod Zoltán

Öllős Edit

Cserepek

(részletek)

Nem is tudom (?), miért érzem ilyen jól magam... Hiszen madár sem énekel, eső sem szemerkél, a szél is viharos... Van viszont pár őszinte mosoly és kedves megjegyzés!
Meg Remény.
Kora ősz
Blúzom fekete.
Melltartóm lila.
Kabátom tarka.
(Külsőségekben tehát „minden” adott.)
Lelkem még nudista strandon, egyedül, égszínkék napernyő alatt.
A posta már nem a huszonegyedik század kommunikációja.
De tehetek én róla, hogy a telefonnál fellép egy – számodra „fontos” – handicap?!
Rakoncátlankodnak gondolataim.
Bántja őket egy titok.
Csak akkor osztom meg veled, ha nem lesz mit veszítenem!
Kampánycsend
Felkértél egy táncra, de én kosarat adtam. Várd a levelemet!
Még meg sem fogalmaztam védőbeszédemet...
Mióta kettőnk közt is megszületett a csatlakozási szeződés, a hajnali virrasztás „könnyűszerrel” túlélhető.
Vasárnap délelőtt.
Tegnap volt a tölgyfa századik születésnapja. Én meg várom, mi lesz holnap...
(Holnapután lesz a névnapom.)
Most.
Mikor ragyog a nap, párom gondol rám, mégis úgy érzem magam, mint a folyó partján, hidegben, csónak nélkül.
Meg kellene igazítani néhány fürtöt gondolataim frizuráján...
De nincs nálam hajzselé!
Egy hét múlva.
Már nincs is lelkifurdalásom...
Önérzetem is a józan ész határai között mozog azóta.
Mikor még húsz perc hiányzik egy igazi (?) katarzishoz, illetve egy miniatúr (?) virágzáshoz.
Addig is? Lehörpintem maradék kávémat, küldök egy SMS-t a páromnak (hogy „hiányzik”), és kacéran rámosolygok a világra!
– Mikor a világ úgy tűnik, mint egy téli éjszakán kint felejtett strandpapucs, egy barátom sem jelentkezik, de párom egyetlen telefoncsörgéssel jelzi, hogy „érti” üzenetemet, ismét csak magammal oszthatom meg a magány – most éppen kéjesen bizsergő – csipkelődését...
Vasárnap
Isten satuban felejtette az életet. (Ő most mással foglalkozik.)
Jó barátnőm gyengélkedik, aggódom érte, mégis fontosabb, hogy „rátegyek néhány lapáttal” arra a bizonyos önmegvalósulásra... Még csak délelőtt van, de a katarzis máris teltkarcsú...
Egy-egy tanácskozás szavakban lehet eredménytelen.
De lélekben mindig meg kell kötni az egészséges kompromisszumot!
– A léleknek is megvan a maga történelme! És az agynak azt pontosan kell ismernie!
Mikor rájössz, hogy diktatúra irányítja életed, nem szabad hallgatnod!
Az írásban is Hollywood-ellenesnek kell lenned, hogy vidd valamire!
Csak a túlélőnek van esélye a világgal szemben!
Ha részt veszel feltámadásodban, ha nem...
A végeredmény ugyanaz.
Csak az nyugtat meg: isten mindenképpen melletted.
Ha az ellenállást nem meggyőződés irányítja, akkor is vállalni kell, de a siker nem hoz akkora katarzist...
A megkönnyebbülés a másodperc tört része alatt is megtörténhet.
Sőt: így az igazi! (Ha vajúdik, nem tart sokáig!)
Ha valami nekünk nem tetszik, még nem biztos, hogy diktatúra!
Áldozatává válni valaminek – valaki által –, amit át sem éltünk...? Lehetséges, de nem „egyszerűbb” felejteni...?
Ha nem tudsz másként élni, meghalsz!
Nincs recept az élethez!
Tehát: ha nem szívtad magadba az anyatejjel (akár titokban is), nem tudsz élni?!
A társadalom küszöb.
Vagy sok-sok lépcső.
Mindenesetre korlát.
Sok mindent (?) meg kellene még tanulnom, de néha úgy érzem, az is „sok”, amit már tudok...
Mikor édesanyám sem vevő „bölcsességeimre”, Istent meg nem akarom „zak-latni”, marad a papír és a ceruza. (Ami rákerül, azonnal tükröt állít elém. Ha vi-szont azt várom, hogy megszólaljon a telefon, de nem érzem magam felkészültnek, bele se nézek...)
A szerelem nem mindig inspirál. (Ha függőséget okoz, lefarag belőled. Ha viszont írásra késztet, könnyen megkérdőjelezi önmagát...)
Úgy dolgozni, hogy látszatja is legyen.
Persze nyomtatásban azért nem muszáj viszontlátnod...
– Az örvény akadályokon is átfolyhat!
Nem kell mindig menekülni!
Néha „egyszerűbb” (és izgalmasabb) a tett színhelyén maradni, és onnan nézni a világ szeme közé.
Mikor a világ egyes melléktermékeivel képtelen vagy „kibékülni”, rejtsed el a tükröt magad elől! (Hiszen ízlések és pofonok, ugyebár... Meglehet, hogy van, akinek az ilyen épp fő fogás...)
Akitől Isten nem int óva, attól felesleges rettegned!
Mikor ragyog a nap, egy okos férfi gondol rád, a papírlapok is sorra telnek meg előtted, „nem érdemes” az emberi butaságon évődni!
A lélek ritkán működik tépőzárra. A gombok híve.
Mintha nem is tudnád, mi az oka nyugtalanságodnak...
Azt viszont tudod, már csak türelem kérdése, de most egy – újabb – „apró” győzelemre vágyol.
Mikor már Istennel szemben sem fogja az ember könyörgőre, mert tudja, hogy magában megbízhat, édesanyjára őszintén mosolyog akkor is, ha nem kap érte semmit...
Szeretném, ha egy pillanatra beborulna az ég... Lelkem így „nyugodtabban” tűrné a hullámvasutasdit.
– Mikor a katicabogárról a hetedik petty is lepattogzott, nincs kihez fordulni...
Helyzet
Mintha a teknősbéka kilépett volna teknőjéből, az oroszlán meg leborotválta volna sörényét.
Csak a boszorkányseprű áll a helyén.
Bunkósbottal támadni a világra nem célszerű.
Akkor sem, ha közben mosolyognak...
Néha a legcsúnyább szavakat is el kell viselni megjegyzés nélkül, de fejet hajtani ilyenkor sem szabad!
„Szerelmes” lennék...?
Kezdek „szerelmes” lenni, igen, és ez most zavar, mert már harmadik napja nem került semmi a papírra...
Szabad ég alatti „dolgozószobám” olyan, akár egy nagyvilági magánstúdió.
Érzelmeim meg olyanok most benne, mint kánkánt járó csatalovak.
Isten meglepett.
Vajon én is meg tudom még lepni Istent...?
Kétszemélyes uniós csatlakozásunkat „mindenki” támogatja – hát kell ennél több?
Napirend.
Úgy ébredni, hogy szivárványszínű legyen a szoba.
Úgy szólni Istenhez, hogy olyan legyen az ima, mint egy traccsparti legjobb barátoddal.
Úgy alkotni, hogy maguktól íródjanak a sorok.
És nem felháborodni „semmin”!
A szerződésből keletkező vitában nincs, ki döntsön.
Inkább ne is keletkezzen vita a szerződésből, úgy kell azt megírni!
Megnyertem egy apró csatát, bár „azonnal” gyógyuló sérüléseket szenvedtem...
Most.
Mikor azon gondolkodom, mekkora árat fizetek megváltásomért.
Mindenben látni a határokat!
Fáradtan ébredni éppen akkor lehet, ha túl sokat alszunk!
Újra esélyt kaptam a sorstól, meglátni Istent. És „szóba elegyedni” vele.
Ezt már nem szabad elszalasztanom!
Kapni akaró emberek helyébe lépjenek adni akaró emberek!
(Csak a kezdeményező szeretet viszi előre a világot.)
Bizonyos kapcsolatokat a bizalmatlanság alapoz meg.
Ilyeneknek meddig van „jövőjük”?
Az állandóságában is változó körülmények is „kényszeríthetnek” állandó önkifejezésre.
Miközben „alig változnak” a körülmények, az egész világ megváltozhat.
Egy kapcsolat lehet „hidegháborús képződmény”...?
Néha olyasmiben is állást kell foglalni, amihez nem értünk...
Ha a lélek a megszállási övezet, CSAK szájjal lehet védekezni!
Döbbenet
Mi a nehezebb (és „elviselhetetlenebb”): nem találni választ a miértekre, vagy az, mikor egy miértet sem találsz?
Mikor cinikusnak érzed magad, mikor úgy tűnik, már „semmi” nem hoz ki a sodrodból, nem is bánnád, ha történne valami...
Ellenállás nélkül nincs katarzis.
Amit gondolkodás nélkül kimondasz, azon ne rágódj! (Az ösztönt nem az ész irányítja.)
De amin napokig gondolkodol, mégsem lehet megfogalmazni, azt csak tettekkel tudod kifejezni!
Fél szemmel belépni Isten országába.
Szemellenzővel gondolkodni.
Az elviselhetetlen terheket kisujjal lerázni magadról.
Aki nincs ellenünk, az velünk volna?!
Akkor mivel magyarázzam, hogy ez a szemtelen légy nem fogalmazza meg egyetlen vajúdó gondolatomat sem?
Ami erőszakos, az még nem feltétlenül terror.
Ami terror, az nem mindig diktatúra.
De ami barátok között is diktatúra, az ellen fel kell emelned szavadat!
– Ha zokog a lélek, a száj is ritkán mosolyog. Ha mosolyra húzódik mégis, mert a helyzet úgy kívánja, a szem szomorú marad.
– Helyzet.
Akár egy baka egyedül éjszaka a laktanyában, ha ágyhoz kötött, és nincs a keze ügyében villanykapcsoló.
– Vita után.
Most játssza a büszkét.
Duzzog.
Hallgat.
Kérem! Én már megmondtam a magamét!
– Akiben vetélytársat látunk, annak nem feltétlenül megjelenésén kell „túltenni”!
– A posztfeminizmus korszakát éljük, ugye, ideje lenne hát megírni a Poszt-feminista Bibliát!
– A gondolkodás, beszéd, nyelv, irodalom kapcsolata?
Közeli. (Vér szerinti. Például így: a gondolkodás a nagyapa, a beszéd és a nyelv a fiai, az irodalom az unoka.)
– Reggel.
Némi zenével inspirálnám a múzsát, hogy lerázza magáról a (magzat)vizet, de ő „beéri” a napsugarakkal, és türelemre szólít fel...
– Dél felé.
(Talán) felértem magamhoz, sőt már inkább attól tartok, fentről nézek le magamra...
– A lelkesedés, ugye, vízhatlan is tud lenni (meg felhőket súroló), de egy-egy vasárnapiasan józan „elmefuttatás” könnyen leszállíthatja a földre!
– Mikor újra beköszönteni látszik a tépőzáras hajnalok kora (csak erőltetetten szoros a nadrágszíj...), az objektív vélemény meg még objektívebbé válik, a kora este pezsgőfürdőben sziesztázik, majd felkér egy ropogós csárdásra.
– Néha mintha vakond lennék, aki a föld felszínén nem érzi jól magát...
– Hiába szeretne az ember kisebbségi kormányzást bevezetni a családban, be kell látnia, hogy ez lehetetlen! (Felesleges kampányba kezdeni...)
– Mikor „csendesen” indul a nap (minden olyan „visszafogott”), szellő is fújdogál, a reggeli rádióműsor is „kedves”, mégsincs hiányérzeted, Isten beéri pár (hálás!) szóval.
– A színház írás a hóba?
Akkor a költészet csillaggyűjtés egy tarisznyába.
A filozófus író Isten akaratait rakosgatja regényeiben.
– Mindannyian saját előítéleteink fogjai vagyunk, szinte megsüketítenek bennünket saját láncaink csörgései, mégsem tudjuk lerázni őket!
– Mindenki rendezett (?) magánéletét tiszteletben kell tartani.
De mi van, ha Isten túl sok szikrával lát el hirtelen...?
– Mikor vized már-már kicsap medréből, cigarettád vészesen fogy, tudod ugyan, hogy a mindennapi világgal szemben is a várakozás éltet, mégis fogytán a türelmed, s még magad is képtelen vagy egy „épkézláb” megjegyzésre, ilyenkor tényleg Istentől kell tanácsot kérni!
(Illetve „felszólítani” őt egy rózsaszínű, tündéri sugallatra.)
– Mikor nem tudod eldönteni, mit helyezz („per pillanat”) érdeklődésed középpontjába, sodortasd magad egy kicsit – kényelmes gumimatracon persze – az árral!
– Augusztus vége felé.
Mintha újra beköszöntött volna az idézőjelmentes boldogság, s attól tartok, ebből őszre Boldogság lesz...
– Mintha ő is TUDNA élni...
Mintha olyan (józanul) bohém lenne és vidám...
Mintha komolyan gondolná, hogy KELLEK neki...
– Mielőtt végleg „begyepesednék” (48 óra barátok közt is 48 óra...), elő a papírt és a ceruzát!
Hát nem elég, hogy süt a nap, hogy szellő fújdogál, hogy folyik a víz (mind-ez nem kerül egy fillérbe sem)?!
Gondolataimat is illik felrázni Csipkerózsika-álmukból!
– Itt ez a srác. (Igenis, srác – ő is annak nevezi magát, idézőjellel ugyan...)
Most nyilván (még mindig) alszik, hát – aktívan, pár száz kilométerről – őrzöm az álmát.
(Azt sem tudom, hogyan néz ki – csak elméletben –, de hangja búgó és érzéki, érezni, hogy szolid és belevaló...)
A realista romantika meg ébredezik bennem.
– Édesanyám fogorvosnál.
Édesapám elkísérte.
A párom pár száz kilométerre.
(De rám gondolnak mind a hárman, Isten meg itt csóválja a fejét mellettem, hogy – már megint – „magányomon” siránkozom.)
– Isten is tudhatja immár (ha eddig nem tudta) ma reggeli imámból, hogy azért meglehetősen önző vagyok...
(Majd igyekszem – neki is – bebizonyítani az ellenkezőjét.)
– „Válság”.
Ez a délután négy óra, ez a nap „legkeservesebb” időpontja...
Ilyenkor mindig őrülten vágyom valakire... És most már tudom is, kire! Igaz, egyelőre „csak” az a biztos, hogy ő is AKAR engem („egy életen át”), hogy szőkésbarna a haja, kék a szeme, szereti a zongorát, az állatokat... Meg mit is tudok még? Hát hogy LEHET vele beszélgetni! Telefonon „jó pár” koronámba került már, de fontos az?! Hiszen a pénz nem számít! Ahogy az mindig volt, van is, és lesz is – bíznod kell magadban. A pénz után „menni” kell, a pénz nem számít, az kell, hogy legyen, mint a levegő, melyet beszívunk.
– „Szerelem”.
Az a bizonyos szikra még nem is lobbant lángra, mégis mintha máris a kiáb-rándultság kukucskálna a kulcslyukon át...
– „Döbbenet”.
Úgy látszik, délután négykor alkotni kissé erőltetett. (Ilyenkor sokkal inkább egy égig érőt beszélgetni lenne kedvem...)
– Néha nem is kell „megértő” fülekre találni, csak olyanokra, melyek végighallgatnak...
– Variációk tűzre.
Visszavonni a tűzszünetet, olajat önteni az amúgy is égő tűzre – és hagyni, hogy lobogjon a Láng.
– Délelőtt még szerelmet vallottak (és felháborítottak), most nyugalom és csend van körülöttem (és izgatott vagyok).
Egyébként hajnaltól dolgozom.
– (Megint) szétzúzódott bennem egy apró (?) illúzió...
Már csak (?) hormonjaim zaklatnak...
Végül is...
„Kaland az élet”.
– Single-nek lenni hátborzongató, néha szomorú – mindenesetre izgalmas.
– Ahol az emberek könnyen és jó szívvel adnak ajándékot, és annak örülnek, ha azt elfogadják – ott lehet a szerelem több, mint egymásrautaltság...
– Nem igazán tudok most a munkámra összpontosítani – a pozitív kritikák is hidegen (?) hagynak, hiszen az „életemről” van szó!
– Mikor azok a bizonyos húrok (megint) pattanásig feszülnek, s legjobb barátnőmhöz sem szólhatok, (ismét csak) tollat érdemes kézbe fogni...
– A Tiborok napja.
Hármasban, ha kissé erőltetetten is, de minden nagyszerű volt. Aztán, mikor beborult, az egyiket – akaratlanul – útjára bocsátottam, a másikkal zivatar közepette egetverőt szeretkeztem.
– „Alakul”.

Egy éjszaka után már végképp nincs póz (persze előtte és alatta sem volt sok), mégis (vagy éppen azért!) minden oké!
– Szükséges rossz mindig van.
De szükségtelen jó is akad, s azok hatása jóval tovább tart.
(Mondd, négy hónap is valami?! Próbáltam én már ennek többszörösét is, s mégsem hullott le a lepel!)
– Alkotmányjogi panasszal a családon belül vajon kihez fordulj?
– Némely ügy elhúzódik.
A bíróságon biztosan.
De a szerelemben valamilyen „áthidalhatatlan” különbségből adódó „nézet-eltérés”...?
– Idézőjellel vagy anélkül, zárójelezett kérdőjellel vagy anélkül... Hát épp ez az! Hogy ez korán sem „megy egyre”!
– Mikor az ember (még) nem tud dönteni: ez (már) szerelem...? Vagy – illet-ve egyelőre – csak játszadozunk egymással...?
– Hogy idővel, no meg kellő erőfeszítés árán a rabélethez is hozzá lehet szokni...
Mintha én is ezt tenném, legalábbis már „meglehetősen” szabadnak érzem magam.
(Ha adnak időt gondolkodni...)
– Újabb „miniatűr” salto mortale kilátásban.
Holnapután.
Gondolom, ezt is Isten akarta így – hát én majd (most is) bizonyítok!
– Csak „ennyi” az ára, hogy elkerüljem a salto mortalét...?
Hát nekem óriási, az biztos, de Isten (újra) próbára tesz!
(Most nem szabad túl sokat gondolkodni. Be kell bizonyítanom, hogy Márainak sem volt mindenben igaza!)

ÁLLAPOT
(napló)
Mikor az embernek hirtelen hiányérzete támad (a megszokottnál jóval nagyobb – ezért figyel fel rá), csak valami „prózafélébe” érdemes fogni, hogy szerez-zen magának némi sikerélményt (ha giccsesen miniatűr is), és feledtesse – most éppen kínzó – magányát (mert „nem illik leakasztani” senkit, ugye!) Ilyenkor a szellő sem bizserget (sőt...!), „tüneményeid” jelenléte – és „okos” szavai – meg egyenesen kihoznak sodrodból. Istenhez szólni „sincs kedved”, mert – még magad előtt is szégyelled ezt bevallani... – már szinte unod, hogy mostanság mindig arra kell kérned őt, fogjon vissza kicsit a tempóból, ami a súlyos kereszteket illeti...
Felsóhajtasz. (Egyszer. Szívből-tüdőből jövően – hátha segít –, mert sóhajtozni nem a te stílusod.) A világ kicsi, ugye (ezt már sokszor, sokakkal megállapítottad), de most mégis túl nagynak érzed – ahhoz legalábbis, hogy maradandóan lerázd magadról láncaidat. Talán „szebbé” kellene festeni magad (némi púder, szempillaspirál, kontúrceruza és ajakrúzs... ennyi talán elég is lenne...), de... Minek?! Kinek?!
Felesleges szőrszálaidat is eltávolíthatnád magadról (biztosan akad néhány), az is elterelné – egy időre – figyelmedet...
(Megint) kelepcében vergődöl. Úgy érzed magad, mint egy tegnap kapott vörös rózsa üres vázában. Vagy mint egy kotlóstyúk az ólban – tojások nélkül.
Előbb még azt hitted, „fékezni” kellene magadat, de rájöttél: épp be kellene indítani! Illetve, hogy (újra) fel kellene venni egy szerepet – olyan mosolygással, kíváncsian közömbös kérdésekkel telit –; lehet, hogy jól is éreznéd magad benne – legalábbis egy ideig, addig, amíg a telefon meg nem szólal például...
Meg is ijedsz, mert látod: újra a boldogtalanságodé a főszerep... „Megtenné” akár egy jóképű statiszta is, akinek „van valami” a fejében, s ez a rogyadozó világ (újra) a szívébe fogadna...

PILLANAT(?)KÉP
álomittas rózsákat
fedezek fel a kertben
hiperaktív lelkesedést
lelkemben

közeleg egy új szerelem
tudom
lerázni előítéleteimet
– átgondolom

HITED
Amit a templom bejáratánál
eltervezel
– miközben hited kendőzetlen –,
néha meg sem valósul
– illetve – idővel – verssé
alakul.

ISMERKEDÉS
Félálomban fülembe súgtad
a messzi távolból:
Te máris az én hullámhosszomhoz
alkalmazkodol.

SZÉL
ha „nincs kedved” versbe fogni
(máséba sem)
próza sem érdekel
(Salinger sem)
pedig Isten lábát még mindig
markodban szorongatod
ideje félredobni kalapod

* * *
nyári záport sodor a szél
(holnap elmélázol nemzetünk ünnepén)
piszkot fedezel fel körmöd alatt
elkelne némi (szellemi) betevő falat

HURRÁ!
nem is volt tépőzáras a hajnal
(gomb sem volt rajta)
a reggel mégis
fejest ugrott az óceánba!

(volt ki azt hitte
vitatkozni akarok vele
én meg figyelmeztettem: ne legyen az
neki mindennapi kenyere!)

JOGTALANSÁG
Mintha csalánkiütésektől
vörösödne a tenger,
fejemen meg hirtelen
átszaladt egy úthenger.
Nincs mit tenni –
akarom mondani, épp most
kell (újra) fellázadni!

MIKOR?!
vállalkozó kedvű vagyok
(de néha hallgatok)
vágyom kék szemedre
mikor „tévedsz” erre?!

KÁRÖRÖM
Felégeted a hidakat
magad körül,
– s van, ki ennek
túlzottan is örül!

„ALAKUL”
mikor „végsőkig” feszülnek
a húrok (meg a képzelet)
kezedbe kerül
egy pozitív lelet

TALÁLKOZUNK?
nyugtalannak kellene lennem
mégsem engedem
hogy úrrá legyen rajtam
bármiféle „ferde” hajlam

* * *
éjjelem volt –
nappalom is lesz?
(ha valaki ezért valamit
– hatványozottan – tesz!)

SZTORI
nyár végi szerelem
alakul
míg közbe nem jön
egy „igazi” telefon
s rettegsz (?)
hogy találkozáskor
a nyár végi szerelem
őszi Szerelemmé
alakul

Csordás János

Csak ketten játszhatják

– ...amikor a Quo vadis-t olvastam, rögtön Lygiával azonosítottalak.
– Engem képzeltél a helyébe?
– Nem egészen... vagyis majdhogynem. Őt láttam benned.
– Érdekes... Tehát te Lygiába szerettél bele!
– Lygia képzeletbeli lény...
– Kicsit hasonlíthattam rá, ha minden igyekezetedet arra fordítottad, hogy megszerezz magadnak.
– A sors hozta, hogy akkor olvastam azt a regényt.
– S ha mást olvasol?
– Mindenféleképpen találkoztunk volna, mégha a Draculá-t olvasom is... Elkerülhetetlen volt ez a találkozás.
– Igen... Az utóbbi hónapokban egyre ritkábban olvasok, nincs rá időm, pedig nagyon hiányzik az olvasás... Olvasol most valamit?
– A Zabhegyező-t.
– Miről szól?
– A parasztok, minthogy nincs hasznosabb dolguk, aratás után, a szabadidejükben hegyezik a zabot...
– Hülyéskedsz!
– Hirtelen ez jutott az eszembe... A Híd a Kwai folyón-t olvasom. Immáron harmadszor húsz év alatt. Tanulságos regény.
– Valamiféle háborús mű?
– Igen. Remek filmet készítettek a regényből, elhíresült a címzenéje. Elfütyüljem?
– Inkább szoríts magadhoz... és csókolj meg!
– Hideg a lábad.
– Takaródzunk be.
– Itt csiklandós vagy?
– Tudhatnád, hogy igen.
– A mellbimbó környékének nem kellene csiklandósnak lennie.
– De az... Mi vagy te, orvos? Ott lejjebb simogasd... az jó.
– Tudom, hogy ezt szereted, kitapasztaltam.
– Hints oda csókokat.
– Óh, milyen fennkölten mondtad!
– Szeretkezünk vagy színházat játszunk?
– Az élet egy végtelen színház... komédia vagy melodráma. Feküdj rám. Halmozz el a kebleddel...
– Hallgass...
– Hallgatok... Most nyomsz.
– Így jó?
– Igen... Maradj így.
– Szoríts erősen!
– Várj! Forduljunk a másik oldalra.
– Csókolj!
– Húzd fel a lábad.
– Simogasd a lábujjaimat... Úgy!... Még!
– Ne beszélj!
– Erősebben!
– Nyikorog az ágy...
– Fene az ágyba... Gyorsabban!
– Már alig bírok...
– Igen... ez az...

– Harmadszorra nemigen fog sikerülni.
– Ennyire biztos vagy benne? Meg kell próbálni, különben honnan tud-nánk?
– Innék egy kis kávét.
– Maradj itt, hozom.
– Narancslét is kérek!
– Nem vagy éhes?
– Nem. Ámbár harapnék valamit... Nem a fenekedre céloztam.
– Ne nézz... szégyenlős vagyok. Szendvics jó lesz?
– Jöhet. Tojás nélkül. Szép hosszú lábad van.
– Nemcsak a lábam szép.
– Mindened szép... A függönyeid, a bútorod...
– Én a testemre értettem, kis huncut.
– Ah... Erre nem gondoltam!
– A kávé már kissé langyos. Jó lesz langyosan?
– Jó. Ne tegyél bele sok cukrot.
– Akarsz zenét?
– Elvonná a figyelmemet. Maximálisan rád akarok összpontosítani.
– Kedves vagy... Vettem egy új CD-t, azért kérdeztem. Spice Girl.
– Pfuj...
– Mit mondasz?
– Semmit... Nem szeretem őket!
– Ne is, itt vagyok neked én! Te az Abbát se szereted! A hetvenes évek a középiskolás éveink! Ifjúságunk szorosan kapcsolódik az ő zenéjükhöz.
– Nálam nem. Akkoriban sem szerettem az Abbát. Némely daluk nagyon jó, meg kell hagyni. Nekem akkortájt többet jelentett például a Kinks, a Creedence Clearwaer Revival, a Rolling Stones vagy a Hollies. Igazán a Beatlesért sem voltam oda...
– S most?
– Leragadtam a hatvanas és a hetvenes évek progresszív zenéjénél... s kezd érdekelni a dzsessz.
– Milyen az a progresszív zene?
– Hallgass meg egy Traffic, egy Blood Sweat and Tears vagy egy Supertramp CD-t... És a Jethro Tullról még említést sem tettem!
– Jethro Tull? Eddig nem hallottam róla... akárcsak a többiekről.
– A névadó kiváló lótenyésztő volt a XVIII. században...
– S a magyarok?
– Ők is kiváló lótenyésztők voltak!
– A zenéjükről beszélek.
– A jelenlegi zenei stílusokkal nem tartok lépést. De többnyire lökött zenét játszanak.
– Az meg milyen?
– Kapcsold be a rádiót, s hallhatod. Bár előfordulhat, hogy évtizedek elmúltával egyesek klasszikussá válnak, akárcsak a nagy elődeik a beatkorszakból.
– Kész a szendvics.
– Milyen jól néz ki...
– Ugye? Tettem rá kápiát.
– A testedre értettem.
– Állandóan ezen jár az eszed. Egyél!
– Szeretlek nézni. Tetszik a tested, főleg így, szobával körülvéve. Ritka az ilyen jó alak.
– Ritka az ilyen alak! Milyen a kávé?
– Iható.
– Megmelegíthettem volna.
– Jobb hidegen.
– Van, aki forrón szereti.
– MacKenna aranya.
– Micsoda?
– Az is egy film címe. Állítólag Gregory Peck nem szerette. Nagyszerű western, parádés a szereposztása...
– Hogy jön ez ide?
– Te mondtad. Van, aki forrón szereti.
– Nem a filmre értettem. Úgy általában mondtam.
– Általában én is szoktam mondogatni bármit. Például ilyesmiket: bakfitty...
– Hülyeségeket beszélsz... Karolj át és melegíts fel engem!
– Rendben, ráteszlek a sparherdre.
– Bújj szorosan mellém, érezni akarlak.
– Így jó?
– Közelebb.
– Lapos lesz a melled...
– Ne légy közönséges. Az nem labda.
– Micsoda nő!
– Csitt! Ne marhuljunk.
– Gyöngédebben, ne siess, ráérünk.
– A nyakamat is... Ez a fülem!... Ne harapj!
– Próbáld meg két ujjal, aztán eggyel.
– Így?
– Ühüm... szép lassan, lentről fel és vissza.
– Hat. Érzem... Nini, ez megint megnőtt!
– Ne beszélj, szeretkezzünk csendben.
– Ahogy akarod.

– Jól vagy?
– Remekül. És te?
– Alaposan belehevültünk.
– Bizony.
– Nehéz lesz legközelebb felülmúlni önmagunkat.
– Ne hozz zavarba, amúgy is zavarban vagyok. Egyébként mindig felülmúltuk önmagunkat.
– Jó veled, szeretlek.
– Én is szeretlek.
– Gyerünk zuhanyozni, mert a feleségem otthon megérzi rajtam a parfümöd illatát!

1999. december 7.

Skabella Gábor versei

„M” vagy „m”

mi az „m”?
Tényleg mi az „m”
Az „m” az „m”...
(az én tömegem)
Tömegem tömegem...
mélyen tömegen kívül?
Emberek...
Tudatlan, ostoba emberek
magával ragadó tömege...
Horda? Csorda?
biztonságot nem nyújt mint régen...
Pásztor.
Tömeget kezelő.
Ki a pásztor? Hát talán...
...az egyik tömegen kívüli „m”.
Talán te vagy én?
De mi nem!

 

Volt szeretet

Volt anyám, apám és testvérem,
kik elhalmoztak...
most csak hátuk látom,
és nem érzem...
(szeretet)
Volt barátnőm, barátom, munkatársam,
kik elfordultak...
most csak eltipornak,
és leköpnek...
(megalázás)
Volt harmónia és vidámság,
melyek már...
Most csak emlékekben
Élnek a...
(magány)
Volt körülöttem szeretet,
mely most már...
Én is tudtam,
és most is csak...
(SZERETEK: tovább)
Remény nélkül

miért?
miért ne?
miért pont most?
sodort...
el
a
Tömeg...
miért nem...?
miért is került volna el?
magával sodort engem és mindent!
Mindent? engem!
Engem? mindent!
De van még?
Nincs már...
...remény!

Monoton

Ülök a buszon.
Zötyögök.
Körülöttem oxigénelszívó
emberi lények.
Fülledt a levegő.
Tompa szavak hallatszanak.
Zúg a motor,
és zajától fáj a fejem.
Ablak mögött csendes táj,
száguldó természet,
melybe beleszédülök.
Mindennap ugyanez
a járat és emberek...
Egy megálló, két megálló.
Eltűnnek mellőlem.
Én még utazom.
Már nem sokáig.
Közeleg
az utolsó „megálló”...

Skabella Gábor az ipolysági magyar gimnázium tanára

Gágyor József versei

Lángok útjain

Téglát téglára,
Napot napra,
Csak fel, fel, egyre
Magasabbra,
Lángok útjain
Fel az égig,
Ahol az a sok
Csillag fénylik,
Hol vége van az
Éjszakának,
Ahol örökös
Fények várnak,
Hol mi magunk is
Fénnyé válunk,
Ahol valóság
Lesz az álmunk!

Anyám

Szerelmed virága voltam,
Édes testedből táplálkoztam.
Ha jött az este, fölém hajoltál,
Meséből, dalból szivárványt fontál.
Színes hímporát szavaidnak
Viráglelkembe csókolgattad.
Szemedben csillagok fénye lángolt,
Mosolyod éltető napsugár volt.
Hogy útját álljad bajnak, viharnak,
Elébem álltál élő falnak.
Te egyszemélyes hadsereg voltál,
De már csak voltál, voltál, voltál.
Éveidet mind elébem raktad,
S hogy éveiden túl is szeressél,
Anyából anyaföld lettél.

A fény felé

Ó, te egyetlen Betlehem,
Édesanyámnak méhe,
Feletted csillag ragyogott,
Apám szemének fénye.

Elindultam a fény felé,
Csupa vér lett a testem,
Egy égi kisded jött velem,
És őrködött felettem.

Ha keresztúthoz értem én,
Ő súgott, merre menjek,
Nehogy gyöngyvirágok helyett
Szúrós bogáncsot leljek.

Ó, drága kisded, légy velem,
Kísérj, ameddig élek,
Hiszem, ha itt maradsz velem,
Egyszer majd célba érek.

Ars poetica

Legyen a vers, mint a virág,
Csábítsanak a szirmai,
Vigyük magunkkal hímporát,
Érezzük hosszan illatát,
Tudjon hódítani!

Könyvről könyvre

Alabán Ferenc

Irodalomtörténet kritikai dilemákkal és tanulságokkal

(Fónod Zoltán: Üzenet című kötetéről)

Kerek tíz évvel ezelőtt az Ünnepi Könyvhét kiadványaként jelent meg a budapesti Akadémiai Kiadó gondozásában Fónod Zoltán Üzenet (A csehszlovákiai magyar irodalom 1918–1945) című irodalomtörténete. Az összegező jellegű mű megjelenése előtt közel egy évtizedig várt sorsára Szlovákiában. A Madách Kiadó azonban a kézirat többszöri átdolgozása és a lektorok pozitív véleménye ellenére – feltehetően háttéri „információk” alapján – nem vállalta a kiadást. Az éveken át tartó huzavona után végül is (paradox módon) a legjobb szakkönyveket gondozó magyarországi kiadóhoz került a kézirat, s ott alig fél év leforgása alatt, 1993 májusában napvilágot látott. Az is a korabeli kép összetevőihez tartozik, hogy többen nem Fónod Zoltántól várták e korszak irodalomtörténetének megírását, hanem sokkal inkább azoktól, akik már addig is szintetizáló szándékkal foglalkoztak ezzel az időszakkal, s addigi munkásságuk szinte predesztinálta őket ennek a feladatnak az elvégzésére.

Fónod Zoltán akkori kéziratának megvolt a maga balsorsa: az Irodalmi Szemlében, 1991-ben. A folyóiratban ugyanis az 1990-ben megjelent Kőtábláink című tanulmánykötet egyik tanulmánya alapján (mely az Üzenet című kézirat egyik alfejezete is volt) támadás és vádaskodás indult Fónod Zoltán ellen. Megjegyzendő, hogy a szóban forgó tanulmány egy részét az Irodalmi Szemle 1984-ben hét folytatásban közölte. A filológiai „fogyatékosságokban” és a szövegek „kompilációjában” elmarasztalt szerző szenvedélyes hangú cikkekben védte álláspontját a Csanda Gábor és Turczel Lajos által megfogalmazottak ellenében. Itt és most nincs szándékunkban részletekbe menően bemutatni és értelmezni az írásokban felvetett problémákat, csupán jelezni kívánjuk, hogy Fónod Zoltán irodalmunk két háború közti szakaszáról készült összefoglaló irodalomtörténeti művének hazai kiadása körül milyen bonyodalmak keletkeztek és milyen viták gyűrűztek. Bár az Irodalmi Szemle akkori szerkesztőit nyugtalanította „íróink amnéziája”, s felvetették az igényt, hogy kisebbségi irodalmunk egész közelmúltját kellene újra átgondolni, illetve átértékelni, azonkívül viszont, hogy helyet adtak az éles polémiát kiváltó és személyeskedő írásoknak, magát a Fónod-tanulmányok kapcsán kialakult vitát nem zárták le. Igaz, nem lett lezárva további más, konfrontatív, indulatokat szító és kiváltó eszmefuttatások sora sem, melyek az adott időszak divatos, ún. „átértékelési” tendenciáinak jegyében keletkeztek és zajlottak, s nem voltak mentesek az egyoldalúságoktól, az alaptalanul sértő minősítésektől sem. Ezeket a félig végiggondolt értelmezéseket, öngerjesztéseket és önjáratásokat az idő nem igazolta, az igazságtalanságokat és célzatos értékelési próbálkozásokat sem az irodalmi közvélemény, sem a szakmai körök nem tették magukévá. Ennek az időszaknak a feldolgozása precíz és tisztázó szándékú, objektív irodalomtörténeti értelmezést és értékelést kíván. (Elismerésre méltó, hogy a kézirat lektorai –, Gály Iván, Rácz Olivér, Rudolf Chmel és Szeberényi Zoltán, majd szuperlektori minőségben Pomogáts Béla – egyértelműen támogatták a kézirat kiadását.)
* * *
Most, amikor Fónod irodalomtörténete itthon is megjelent (leszámítva az 1992-es rövidített, egyetemi jegyzetként megjelent változatot), hozzáférhetővé válik az érdeklődők szélesebb körének, kiegészült néhány olyan tényanyaggal, amelyet a korabeli kritika hiányolt. Az új kiadáshoz a szerző „megjegyzéseket” fűz a kötet elején, melyben az eltelt idő távlatából utalásszerűen is visszatér a kézirat hazai sorsára, s megállapítja, hogy a magyarországi megjelenéssel „a kézirat átlépte a hazai »árnyakat« és gonoszkodásokat, meg azokat a sértő, a gyalázkodásig fokozott és gerjesztett indulatokat is, melyekre egy-két »licitáló elme« vállalkozott”. A szerző azt is megjegyzi, hogy a könyv budapesti kiadása „ellehetetlenítette, »kivasalta« az indulatokat...”, s a magyarországi kritikai visszhangja is pozitív töltésű volt. A kötet szerzőjének álláspontja már a kézirattal kapcsolatos türelmetlen vita idején is a dolgok helyénvalóságát és funkcionáltságát hangsúlyozta:

„Azt tartottam akkor is, most is tisztességesnek, ha a kézirat dolgában az ítéletalkotás dolgát másokra hagyják, az »elszámoltatásra« viszont a kötet megjelenése után vállalkoz-nának.” (ISZ, 1991/11)

Jellemző, hogy a szlovákiai magyar irodalomkritika a mű magyarországi megjelenésekor nem vállalkozott a mű komplex értékelésére, ami pedig – véle-mény formájában – megjelent, az elsősorban a lektori véleményekre jellemző utalásszerű és hézagos, a megállapításokat érvekkel kellően és szakszerűen alá nem támasztott és elfogult észrevétel volt. Arra volt jó elsősorban, hogy az irodalomtörténet műfaji követelményeit l´art pour l´art firtassa, a kötet anyagának rendszerezését, tagolását indokolatlanul vitassa, az alkalmazott értékrendszer következetlenségét rója fel konkrétabb észrevételek nélkül, s alibista módon az összegzés „kísérleti jellegét” hangsúlyozza. (Szeberényi Zoltán: Egy korszak irodalmi öröksége. ISZ, 1994/3) Ebben az esetben is – mint annyiszor – adóssága van a szlovákiai magyar kritikának, vagy legalábbis van mit helyreigazítania, hiszen ennek az irodalomtörténetnek sem becsülte meg az értékeit kellőképpen.
A Szeberényi-kritika kilóg abból a sorból, amelyet tőle korábban megszokhatott az olvasó, s amelyet a Visszhang és reflexió (1986) című kötetben jellemző erényként mutatott. Elég, ha itt csak arra utalunk, hogy Szeberényi Zoltán általában a maga sokrétűségében és összetettségében látta a műbírálatot, s felvetett kifogásai mellé azonnal pozitívumokat párosított. Amikor Turczel Lajos, Csanda Sándor, Koncsol László, Zalabai Zsigmond, Alabán Ferenc és mások tanulmánykötetéről mondott véleményt, úgy igyekezett szakszerű és egyben tapintatos maradni, hogy kritikai megjegyzései mellé rögtön felvonultatta a helyzetből való kilábalás lehetőségét, ami mégsem tűnt bizonytalanságnak vagy túlzott óvatoskodásnak. A Fónod irodalomtörténetéről írt kritikájában azonban nyoma sincs a felvázolt bírálói magatartásnak, amit a továbbiakban az általunk idézett részek is bizonyítanak. (NB: E sorok írója kritikai öntudatunk színvonalas megnyilvánulásának nevezte Szeberényi Zoltán tanulmány- és kritikagyűjteményét (Visszhang és reflexió), s a műfajon belül komoly lehetőségeket előlegezett a folytatásnak, ami azonban a későbbiekben nem vált valóra.) Szeberényi Zoltán addigi kritikusi tevékeny-sége a Fónod irodalomtörténetéről szóló írásával szinte megtört. Beleérző képessége, mely addig egységet alkotott a szakszerűséggel és a kifejező stílussal, elhalványult és megszűnt az alaposság és körültekintés motiválója lenni. Igaz, ezt követően a kritika és a recenzió műfaja is fokozatosan eltűnt Szeberényi Zoltán műhelyéből, s helyüket az alkalmi méltatások, az összefoglaló szándékkal írt értekezések és „portréesszék” vették át, melyek nem mentesek az értékzavartól sem.

Fónod Zoltán eredeti célkitűzése a mű mostani kiadásával még hangsú-lyosabbá válik: „Irodalomtörténetet írtam, azzal a szándékkal, hogy a tárgyalt korszakról árnyalt képet adjak” – írja mostani megjegyzéseiben. Tíz évvel ezelőtt irodalomtörténetének előszavában „tapasztalatszerzésre” hívja olvasóját: „a csehszlovákiai magyar irodalom kezdő fejezete első és második korszaka megismerésére”. Számára azonban mindez alá van rendelve az egyéni és közösségi önismereti igénynek: „Megismerni önmagunkat, hagyományainkat, ez a legfontosabb ahhoz, hogy megőrizzük nemzeti hovatartozásunkat, a »sajátosság méltóságát«, és erősítsük a kelet-közép-európai népek egymásrautaltságának tudatát. Emberségünk és európaiságunk a záloga annak, hogy a humánum becsületét védjük, s a népek, nemzetek közötti kapcsolatokat erősítsük és ápoljuk. Hagyományainknak, európai szellemiségünknek ez a legfontosabb »üzenete«, melyet küldetéstudattal, a jövő érdekében vállalt felelősséggel kell tovább adnunk az utánunk következő nemzedéknek.” Megállapításunk egyértelmű: az eltelt tíz év alatt nem született más, nem jött létre jobb irodalomtörténeti összefoglalás az adott korszakról. Azok sem írták meg munkájukat, akiktől már akkor elvárták egyesek, hogy az övéké az elsődleges jog a szlovákiai magyar irodalom történetének megírására. Az eltelt évtized tehát nem cáfolta meg Fónod Zoltán „üzenetét”, sőt elmélyítette igazságait és megállapításait. Az életkorra hivatkozó jubileumi megérdemelt és meg nem érdemelt kitüntetések, díjak és az irodalomtudósféle címek divatos és méltatlan osztogatása kevésnek bizonyul ahhoz, hogy értéket jelentő irodalomtörténet szülessen, ami valóban az ön-ismeretet, a szlovákiai magyar irodalom és kultúra érdekét szolgálná. Mert meg kellene írni ennek a kisebbségnek a teljes irodalomtörténetét (a romániai és a jugoszláviai magyar irodalom történetéhez hasonlóan), függetlenül attól, hogy vannak, akik legújabban még a kisebbségi magyar irodalom létét is mindenre elszántan kétségbe vonják.
* * *

Az Üzenet című kötet anyagának beosztása a klasszikus irodalomtörténeti rendszerezést követi, melynek első nagyobb fejezete (Kisebbségi szerepkörben) természetes igénnyel foglalja össze a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség két világháború közötti negyedszázados történetének lényeges vonásait és térbeli határait. Ebben a közegben jellemezi azokat a gazdasági és társadalmi viszonyokat, melyek a kisebbségi lét szempontjából meghatározóak voltak, külön alfejezetekben tárgyalja a szerző a politikai pártok tevékenységének összetevőit, a kisebbségi közművelődés lehetőségeit, a sajtó, a könyvkiadás, a tudományos élet és művészetek felmutatható irányzatait és eredményeit. Minderre azért van szükség, mert ezek az összetevők a kisebbségi magyar irodalom kialakulása és fejlődése feltételrendszerének fontos részét jelentik. Fónod Zoltán tájékozott történészként mutatkozik be ebben a kötetrészben, felhasznált forrásanyagainak válogatása, kezelése tapasztalt és az arányokat betartó szakember munkáját jelenti.

A kötet indokolt és logikus felépítésének fokozatai érvényesülnek a továbbiakban is. Nem véletlen tehát, hogy a feldolgozott következő nagyobb fejezet (A kisebbségi irodalom kialakulása és korszakai) a szóban forgó kisebbségi irodalom (lényegének megértése) szempontjából lényeges fogalmakat tisztáz és átvezetéseket tartalmaz. A szerző pontosítja az irodalmi hagyomány fogalmát, a „semmmiből teremtés” tényét, a csehszlovákiai magyar irodalom megindításának körülményeit. Differenciáltan kezeli az irodalom „életproblémáit”, a kísérletezéseket és irodalmi szervezkedéseket, majd kitér arra a már akkor is gyakori vitatémára, hogy létezik-e önálló csehszlovákiai magyar (sőt: kisebbségi) irodalom, s van-e értelme és realitása ennek a megnevezésnek. A kérdésre fogalmazott válaszok sokfélesége mögött – akárcsak jelenünkben – a húszas-harmincas években is különböző szándékok húzódtak meg, amelyek nem egy esetben politikai célok megvalósításának érdekeit szolgálták. Fónod Zoltán – eltérően sok mostani „lelkes” vitázótól – nem szűkíti le a kérdést, hanem kibővítve azt a vajdasági és az erdélyi magyar irodalomban folytatott hasonló vitákkal, jelzi annak paramétereit és összetettségét, továbbá azt a tényt, hogy Fábry Zoltán már a húszas években meggyőződésből hirdette a kisebbségi irodalmak számára az európai mércét. E téma kapcsán nyílik lehetősége Fónod Zoltánnak arra, hogy megvilágítsa a kisebbségi magyar irodalmak indulása, helyzete közti különbséget, s rámutasson arra is, hogy míg Erdélyben ismert egyéniségek szervezték meg a kisebbségi magyar irodalmat, addig a mi Délvidékünkön a kisebbségi magyar irodalom jobbára hagyománytalanul indult. Az erdélyi hagyományokhoz hasonló előzményekkel sem a csehszlovákiai, sem a jugoszláviai (vajdasági) magyarok nem rendelkeztek, ezért nem csoda, hogy éppen az erdélyi irodalom – történelmi múltjára, ön-állóságára építve – meghirdette a transzszilvanizmus eszméjét, mely a romániai magyarság önálló politikai és művelődési programját és tevékenységét szorgalmazta.

Az adott irodalomtörténeti korszak belső periodizációjával kapcsolatban Fónod Zoltán megvizsgálja az addigi korszakolásokat, és közülük Szvatkó Pál szempontjait találja a legreálisabbnak (Szlovenszkói magyar irodalom. In. Szlovenszkói magyar elbeszélők, Budapest, 1935, 8–13. o.). Így igazodik az Üzenet című kötet korszakolása Szvatkó Pál elképzeléséhez, s ezzel a csehszlovákiai magyar irodalom kétségtelen tényeihez. Ennek alapján a szerző anyagát három fejlődési szakaszra osztja:
– az útkeresés és a műkedvelő irodalom éveire (1919–1924);
– a kisebbségi irodalom formálódásának éveire (1924–1929);
– az új realizmus és modern irodalmi törekvések időszakára (1929–1938).
Ez a korszakolás jelzi azt, hogy elsősorban irodalmi szempontok alkalmazásáról van szó, bár tudvalevő az is, hogy a történelmi előzmények is szerepet játszottak abban, hogy az adott irodalom korszakolásában is jelentkeztek a politikai szempontok (lásd Kemény Gábor: Így tűnt el egy gondolat. Budapest, 1940 című kötetét). A Fónod Zoltán által választott korszakolás nyilvánvalóan a minőségi szempontokat igyekszik érvényesíteni egy olyan közegben, amelyben az irodalmat még nemzetiségi vonatkozásban is bonyolulttá tette a nacionalista szemlélet és az ún. „másodkéz“ problémája. Fónod Zoltán periodizációja kibővül a második világháború idejének szakaszával (Irodalmi folytonosság a szlovák állam idején, 1939–1945), melynek hat éve alatt mindössze harminc szépirodalmi jellegű kiadvány jelent meg magyar nyelven, s a cenzúra többek között Fábry Zoltánt is hallgatásra kényszerítette, s az események szomorú sorsot szántak a kisebbségi irodalomnak.
* * *
Fónod irodalomtörténetének törzsanyagát az irodalomról, a műnemekről, a műfajokról, az írókról, a költőkről szóló fejezetek alkotják. Utólag, a kötet második kiadása után, méginkább indokolatlannak látszik az 1994-ben megjelent hazai kritika észrevétele, miszerint az irodalomtörténeti anyag rendszerezése, tagolása a „legvitathatóbb”. Szeberényi Zoltán írta recenziójában: „A könyv egyik alapvető módszertani tévedésének tartjuk az alkotói portrék műnemek szerinti csoportosítását. Ez a napjainkban már elavulófélben levő eljárás számos fogyatékosság és zavaró körülmény forrása lehet. A műfajcsoportok elszigetelt vizsgálata nemcsak arányeltolódásokhoz vezet, hanem jelentősen elhomályosítja az irodalom történetének folyamatjellegét, mozgásának összefonódó tendenciáit, jelenségeinek – történéseinek csatlakozó pontjait is. Mozaikszerűvé, kevésbé áttekinthetővé teszi az egyébként egységes képet ... a több műfajú alkotókat a szerző kénytelen lírikusként, prózaíróként, esetleg dráma- és esszéíróként is külön-külön jellemezni. A következetlenség ezen a téren a legszembetűnőbb ... A mozaikszerűség a kisebb jelentőségű alkotók, az »aprószentek« regisztrálásában is zavart okoz ...” Meglátásunk szerint a kötetnek ez a beosztása csak azok számára okozhat zavart, akik nem olvasták el ezt a művet. A beosztás meghatározó elve egyértelműen az irodalmiság kritériuma, ezért kerül tárgyalásra a költészet (ezen belül az új alkotói törekvések, a társadalmi és „sorsköltészet” megszólaltatói, a polgári líra útkeresése, a konzervatív és vallásos költők), az elbeszélő irodalom (ezen belül kísérletek és útkeresések, a polgári irodalom képviselői és irányzatai, a valóságirodalom, a tényirodalom, a baloldali széppróza), a drámairodalom (ezen belül az egyes alkotói portrék), az irodalomelmélet, az irodalomkritika és az esszé a két világháború között (ezen belül eszmei áramlatok a kisebbségi irodalomban, az irodalom szerepe és rendezőelvei az irodalomkritikában), az irodalomkritika és esszé képviselői, irodalmi publicisztika és közírás egyes nagyobb fejezeteiben az aktuális irodalmi irányzatok és legfontosabb képviselői életműveinek jellemzése és értékelése. Azért is szükséges volt ezt a hosszú felsorolást elvégeznünk, hogy bizonyítást nyerjen: az említett kritika által hangsúlyozott és felrótt mozaikszerűség nem jellemzője a fejezetek tartalmi vonatkozásainak, hanem éppen ellenkezőleg, az a szándék-megvalósulás a meghatározója, amely a fejlődési vonulatot (a kronológia alkalmazásával), azontúl a műnemi és műfaji differenciálódást, annak keretében pedig az esztétikai-eszmei értékrendet képes észrevenni, hangsúlyozni és meggyőzően kimutatni.(NB: Márai Sándor nemcsak prózaíróként szerepel a könyvben, mint azt a kritikus állítja, hanem költőként is kiérdemelte a kötet szerzőjének figyelmét, aki egyébként többször is utal a kassai születésű író művére. Lásd többek között A társadalmi és „sorsköltészet“ megszólaltatói című fejezetet.) Fónod a kötet új kiadását kiegészíti néhány tényadattal, melyek az elmúlt években bekövetkeztek, s egyetlen szerző, Rudnóy Teréz munkásságát is bedolgozza az új kiadásba, melyhez – megjegyzése szerint – korábban nem jutott hozzá.

Mivel a kötet beosztása a műnemi és műfaji szempontokra épül, előfordul, hogy egyes több műfajú alkotók neve többször is feltűnik az egyes fejezetekben, de mindig a tárgyalt és értelmezett műfaji sajátosság kapcsán. Így például Morvay Gyula lírája jellegénél fogva az ún. „sorsköltészet“-ről szóló fejezetben kapott helyet, elbeszélői tevékenysége pedig a prózai valóságirodalmat értékelő alfejezet részét képezi, lélektani motiváltságú elbeszéléseinek és regényeinek bemutatása pedig a polgári irodalom keretében, még pontosabban a humanista szellemiségű bal-oldali széppróza közegében valósul meg. Ennek analógiájára megemlíthetjük még Jarnó József, Sziklay Ferenc, Sándor Imre, Márai Sándor nevét, kiknek életműve több műfajhoz sorolható, s így egyes alkotásaik jellegüknek megfelelően más-más fejezetben vannak feldolgozva. A beosztásnak és feldolgozásnak ez a formája azonban nem jelent külön gondot sem az értékelés, sem a rendszerezés, sem pedig az áttekinthetőség szempontjából (ha ui. a szerző más feldolgozási módot választott volna, abban az esetben le kellett volna mondania a folyamatról, az irodalmiság kritériumainak érvényesítéséről és el kellett volna fogadnia esetleg egy külső, illetve az alkotók, az írók, a költők életművei által diktált szempontot).
* * *
Nem érdektelen, ha tömören kitérünk az Üzenet című irodalomtörténetben alkalmazott értékelési szempontokra, márcsak azért sem, mert a kötet első megjelenésekor a kritika ezt az aspektust is furcsán és ellentmondásosan minősítette. A kötet előszavában olvashatjuk Fónod Zoltán választott értékelési szempontját: „Íróink munkássága megítélésében nem az eszmei-politikai hovatartozást tartjuk meghatározónak, hanem az esztétikai értéket, azokat a törekvéseket, melyek a cseh-szlovákiai magyar valóság felmutatását művészi igénnyel vállalták... Határozott törekvésünk, hogy az értékközpontú szemléletet érvényesítsük, az esztétikai-etikai értékek felmutatásával rajzoljuk meg irodalmunk »domborzati térképét«...” Mindez konvergál a de facto következetesen alkalmazott értékkritériumokkal, és valóságos volta ellenőrizhető módon követhető, példákkal illusztrálható és bizonyítható. A kötet első kiadásának kritikusa, Szeberényi Zoltán erről a kérdésről is másként vélekedik: „Fónod elemző-értékelő szempontjai jórészt etikai, szociológiai megalapozottságúak, s leginkább művelődéspolitikai, művelődéstörténeti, eszmetörténeti, világnézeti és történelmi vonatkozásúak, tehát elsősorban a tartalom-ra, az eszmei-érzelmi-ismereti anyagra irányulnak, a formára vonatkozó, az esztétikai szférát vizsgáló követelmények többnyire a háttérben maradnak, mintha a szerző nem tudatosítaná eléggé napjaink módszertani elvárásait: a történelmi és poétikai elemző és értékelő szempontok egyesítésének igényét ... Esztétikailag kevésbé értékel, akárcsak egyik feltételezett műfaji ihletője, Pomogáts Béla Az újabb magyar irodalom története 1945–1981 című műve, amellyel az Üzenet számos vonatkozásban, főként szemléletében, szerkezeti felépítésében, az anyagelosztás szempontjaiban rokonságot mutat.”

A kritika megállapítása, elvárása és kioktató szándéka jórészt eltévesztette a címzettet, és analóg hasonlóságának keresése sem több túldimenzionált képzettársításnál. Valótlan az az elmarasztalás, hogy Fónod művében az esztétikai szférát vizsgáló követelmények a háttérben maradnának, s hogy esztétikailag kevésbé értékelné az irodalmi jelenségeket. Teljességgel alaptalan és így elfogadhatatlan a Pomogáts Bélára vonatkozó és durván sematizáló hasonlítgatás is. (Megjegyezzük, hogy Pomogáts Béla 1982-ben megjelent, közel hétszáz oldalas irodalomtörténeti kézikönyve a korabeli magyar irodalom négy évtizedes „mozgó világába” vezeti be az olvasót. Csupán az emlékezet kedvéért: a könyv első részében a szerző az irodalmi élet 1945 utáni történetét vázolja fel, a második rész írói életpályákat tartalmaz az irodalom fejlődésvonalai mentén, a kötetzáró kitekintés pedig a határon túli magyar irodalmakról tudósít. Márcsak ennek alapján sem lehet beszélni a két mű szerkezeti felépítésének és az anyagelosztás szempontjainak hasonlóságáról.)

Az Üzenet szerzője portréiban és jellemzéseiben egyértelműen jelzi, melyek az esztétikailag gyenge művek, és azt is, hogy az alacsony színvonal milyen motivációra és világképben rejlő okokra vezethető vissza. Ennek alapján nemcsak evidál és ismertet, hanem bírál is, s ezáltal alakítja, gazdagítja irodalomtörténetének gondolatmenetét. Fónod Zoltán irodalomtörténeti értékszempontjai tárgy-szerűek: az írót és a művet nem az időből kiszakítva szemléli és értékeli, hanem történeti helyzetében, irányult folyamatosságában láttatja. Ez a szempont esetenként annyira erős feldolgozásaiban, hogy nem tud kilépni a leíró jellegű irodalomtörténet-írás köréből. Legjobb részeiben azonban integrálja művében az irodalom-elméleti és irodalomesztétika aktualizálható és kimutatható eredményeit (a líra és elbeszélő irodalom kísérleteinek és új törekvéseinek bemutatása, az elméleti irodalom és irodalomkritika elvi szempontjainak vázolása ...). Ezekben a fejezetekben és fejtegetésekben lehet érezni a szerzőnek azt a törekvését, hogy az irodalomtörténet-írása és -elmélete közel kerülhet egymáshoz, és a folyamatok konkrétumvilágában a teória felismerései a kibontakozás irányát is jelenthetik, hogy az információközlésnek és -leírásnak önmagán túlmutató jelentősége is lehet. Meglátásunk szerint az irodalomtörténet-írás befolyásoló tényezője annak tárgya, nagysága és minősége, a művészi szempontból elfogadható, méginkább kiemelhető műalkotások sora. Az esztétikailag értékes alkotások magukban hordják a többoldalú megközelítések lehetőségét, sőt igénylik is az értékelés minőségét, másrészt a kevéssé értékes (vagy értéktelen) művek az elemzőt és értelmezőt lehúzhatják és a saját szintjükre kényszeríthetik. Az irodalomtörténet írója – különösképpen, ha teljességre törekszik – nehezen tud felülkerekedni ezen, s így azt sem tudja elkerülni, hogy ennek a helyzetnek ne legyen bizonyos mértékig kárvallottja.
* * *
Bár a kötet szerzője – saját bevallása szerint – nem törekszik teljességre, nem célja „az általános névsorolvasás”, helyet kap a műben a korszak minden olyan alkotója, akinek munkássága besorolható irodalmi hagyományunk értékei közé, vagy akinek írói tevékenysége igényt tarthat arra, hogy az utókor mérlegre tehesse művét. Fónod értékrendjében azok az írók, költők, kritikusok kapnak helyet elsősorban, akik hozzájárultak a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom értékeinek gyarapításához, az egyes irodalmi műfajok kiteljesedéséhez. Ahhoz, hogy következetes legyen, szükséges volt, hogy tisztázza és alkalmazza a két világhá-ború közti irodalom fogalmának kérdéséhez illeszthető kritikusi megközelítéseket és támpontokat, hogy ne kívülállóként szemlélhesse az irodalmi élet eseményeit és az írók műveit. Csupán megjegyezzük: Fónod Zoltán műve nem tükrözi, nem tük-rözheti az irodalomtudománynak azt az aktuális értékválságát, amely kihat(-ott) jelenünk irodalomtörténet-írására. Rá kell azonban mutatni arra, hogy Fónod (Horváth János tanai nyomán) az irodalom fogalmát nem állandó (konstans) tartalmú kategóriaként, hanem koronként változó, történelmileg alakuló fogalomként kezeli. Ilyen értelemben a két világháború közti irodalmi valóság lehet csak a kiindulópontja, s nem érzi meghatározónak az irodalomtörténet-írással szembeni leg-újabb elvárásokat, amelyek közé tartozik többek között a recepcióesztétika, mint a történetfilozófiai módszer történeti meghaladásának egyik eszköze. Számára a történetfilozófiai módszer irodalmi művekre való alkalmazása amúgy is elfogadhatatlan, mivel az értékek meghatározásában e metódus érvényesítésekor csupán az esztétikai érték jelenti a meghatározó szerepet. Fónod a recepcióesztétika egyik meghatározó vonalának mintájára az irodalmat adekvát módon köti össze a „reális történelemmel”. Az esztétikai érték összefügg ebben a közegben a történelmi értékek viszonyrendszerével, amely elválaszthatatlan az értékeléstől és a klasszikus irodalomtörténeti szempontok alkalmazásától. Fónod értékelési szempontjai a pluralizmus igényeit veszik figyelembe, amelyek elsősorban a történeti és a kritikai módszer összekapcsolását jelentik és a vizsgált anyagot sokrétűen – az irodalmi hagyomány, az irodalmi irányzatok és műfajok szintjén jelenítik meg.
* * *
Az 1993-ban megjelentetett Üzenet című kötettel kapcsolatos „különböző rendű és rangú észrevételek, fogyatékosságok” között a kötet szerzőjének stílusát illetően is elmarasztaló vélemény fogalmazódott meg Szeberényi Zoltán kritikájában. Többek között az az ellentmondásos megállapítás, miszerint: „A sok név, életrajzi adalék felsorolása helyenként száraz, fárasztó olvasmánnyá teszi az egyébként könnyed, kulturált stílusban megírt könyvet. A tengernyi adat, cím láttán sok olvasóban felmerülhet a kérdés: a kevesebb nem lett volna-e több ebben az esetben is?” Ha csak abból indulunk ki Fónod Zoltán stílusának minősítésekor, hogy az Üze-net című kötet irodalomtörténeti kézikönyv – tehát az, aminek műfaji szempontból készült –, nem célszerű és logikus azt számon kérni rajta, miért nem redukálta le információs bázisanyagát. Az Üzenet nem „népszerűsítő formában“ van megírva, s nem is csak egy körülhatárolt olvasórétegnek készült. Valamilyen „mentegetőző” meggondolásból csak a legjelentősebb írókra való koncentrálással (illetve válogatással) Fónod irodalomtörténete szegényebb lenne és nem felelne meg a szerző eredeti elképzelésének sem. A „kevesebb” ilyen esetben egyértelműen „csak kevesebb” lett volna, s nem „több”. Természetes igénye a szerzőnek, hogy minden rendelkezésére álló címet, nevet és adatot bedolgozott művébe. Ez az információgazdagság a kézikönyvként való funkcionálásának egyértelműen előnyét is jelenti, továbbá – egy bizonyos szinten – a filológiai igényességet is hangsúlyozza. A szakszöveg és a tudományos mű stílusának megvannak a maga kritériumai, melyek nem tévesztendők össze más műfajú művek stílusjellegzetességeivel. Feltételezhető, a legtöbb olvasó helyesli, hogy a szerző az említett szempontok érvényesítésekor nem alkalmazott indokolatlan – a kritika által erőltetett – szelekciót. A sok név, cím és adat Fónod kötetének – mint minden más hasonló műfajú könyvnek – egyik erényét és értékét jelenti, mivel a nagy mennyiségű adattal, idézettel és információval hitelessé tette a múlt egyik szakaszáról megrajzolt képet. S hogy ennek eléréséhez Fónod Zoltán a szakszerűséget, a tudományos jelleget öt-vözi az ismeretterjesztő jelleggel, az egyéniségének szerzői jegyeiből is adódik, és szándékának megvalósulási módját is jelenti. A szimultán alkalmazott többféle feldolgozási módszer és eljárás nem zárja ki egymást, bizonyos értelemben a hagyományos értelemben vett magyar irodalomtörténet-írás sokáig alkalmazott vonalához igazodik.
* * *
Befejezésként még néhány fontos kiegészítő szempont és megjegyzés a témához, a műfaji követelményekhez, a szemléleti és viszonyítási alapokhoz és a korabeli kritika értékelési problémáihoz.

– Objektíven elfogadható irodalomtörténetet írni csak alapos szakmai előkészületek, letisztult értékrend, rendkívüli tudatosság és erudíció birtokában lehet. Számtalan példa bizonyítja, hogy a felsoroltak bármelyikének hiányában csupán félkész árú született, torzó jött létre, melyben jobb esetben aránytalanságokkal, rosszabb esetben értékzavarokkal, felborult rendszerrel találkozhatunk, mely kísérletként sem állja meg a helyét. A szakmai tapasztalatok megszerzése mellett egy adott (lehet az kisebbségi) irodalom történetének megírásához – a komplex felkészültség mellett – alapvető fontosságú az irodalomtörténész szemléleti következetessége és annak módszeres alkalmazása a konkrét anyag feldolgozása során. Mindehhez már „csak“ az kell, hogy a szerző pontos legyen, filológiai szempontból megbízható forrásadatokra támaszkodjon, jól lássa a történelem és a társadalmi fejlődés vonulatait, érzékeny legyen az esztétikai érték iránt, ismerje a szűkebb és tágabb összefüggéseket. Mindezek az egyéni kutatói és irodalomtörténészi tulajdonságok pozitív módon tükröződnek vissza Fónod Zoltán Üzenet című irodalomtörténeti munkájában.

– Fónod Zoltán tárgyi hűségű irodalmi szintézis alapjának azt a Horváth János-i elvet tekinti, miszerint mindig „... a szemlélet tárgyától kell tanácsot kérnünk, ... s arra szabnunk gondolatmenetünket”. Ha ez nem így lenne, akkor művében a (klasszikus) irodalomtörténet műfaji követelményei szenvednének csorbát, s az irodalom elveszíthetné lényegi meghatározóit, s maga az értékelés is irányzatos-sá, vagy éppen véletlenszerűvé, bizonytalanná válna, és a jellegadó viszonyrendszer torzulna el. Fónod Zoltán meggyőződése, hogy a valódi értékek tudatosítása nem árthat az önismeretnek, úgy az irodalmi jelenségek műközpontú (műfajok, egyéniségek, műalkotások szerinti) vizsgálata sem lehet ellentétes az új irodalomtudományi elméletekkel. Úgy látja, hogy a kisebbségi irodalomtörténet-írásnak több gondja van, mint a nemzetinek, mivel szembe kell néznie a kérdéssel: létezik-e egyáltalán kisebbségi irodalom és szabad-e kisebbségi magyar irodalomtörténetet írni? A választ ezekre a kérdésekre egy értekezésében (Palack az ismeretlen jövendő számára. Az irodalomtörténet-írás szempontjai a csehszlovákiai magyar irodalomban. In. Szétszóródás után. Bratislava, 1998, 56–68. o.) adja meg: „Az igazi író sohasem egy táj, egy közösség írója. Ez azonban nem jelenti, hogy kétségbe vonjuk, vajon szükség van-e kisebbségi irodalomra vagy annak feltérképezésére. Elsősorban azért, mert az egyetemes irodalomtörténetek eddig ezt elmulasztották, meg nyilván azért is, mert a kisebbségek irodalma nem vált annyira az egyetemes magyar irodalom szerves részévé, hogy az irodalomtudomány, irodalomkritika azt összefüggéseiben vizsgálja. Egyébként is a kisebbségi irodalomtörténet-írás csak elősegítője lehet az egyetemes irodalomtörténet értékrendjébe való betagolódásnak, éppen az értékek felmutatása révén.”

– Viszonyítási alapok nélkül nem lenne nyitott Fónod Zoltán irodalomtörténete. Ahogy figyelmet szentel a két háború közötti szlovákiai magyar irodalom hagyományának, hasonló módon jár el az irodalmi másság felmutatásakor, ezzel is szellemi horizontot teremtve az újabb irodalmi értékek értelmezésének. A feldolgozás gondolatmenete kitér a világirodalmi és az egyetemes magyar irodalmi hatások érvényesülésére, csakúgy mint a szomszédos nemzeti (szlovák, cseh, esetenként német) irodalmak részéről felfogott és befogadott hatások számbavételére.

– Más dimenzióban érvényesül az a viszonyítási közeg, amely az egyetemes magyar irodalom és a kisebbségi magyar nemzeti irodalom egymáshoz való viszonyának alapját képezi. A kisebbségi szlovákiai magyar irodalom fejlődése – mint irodalomtörténeti folyamat – sajátos részét képezi az egyetemes magyar irodalomnak. Fónod Zoltán megfigyelései és viszonyításai ebben az esetben egyrészt úgy realizálódnak, hogy az irodalmi stílusok és a történelmi korszakok hatásait mindig figyelembe veszi és jellemzi, másrészt a szlovákiai magyar irodalom két világháború közötti legjelentősebb alkotóit és művüket az egyetemes magyar irodalom közegébe is igyekszik beágyazni. Ez ad kutatói módszerének szemléleti távlatot.

Szerzonk kritikusi és irodalomtörténeti egyéniségének kialakítását az évtizedek során kifejtett rendszeres munkája és publikációs tevékenysége is segítette. Tudatos önépítése (az újságírástól fokozatosan eljut az irodalomkritikusi, közírói, majd az irodalomtudós szerepkörébe) és erudíciója kiemelte ot nemzedéke átlagából. Tanulmányaiból, kritikáiból, irodalmi életrol szóló cikkeibol határozott és egyértelmu képet nyerhetünk kibontakozó irodalomeszményérol. Irodalmi értékméroje ? s ezzel rokonságba hozható a magyarországi Czine Mihály, Görömbei András, Pomogáts Béla, Béládi Miklós és mások véleményével ?, hogy az alkotás esztétikai és etikai értékeit összekapcsolja. Továbbá, hogy az alkotó vállalja a szolgálatot és ismerje fel történelmi küldetését, a nemzeti és kisebbségi gondok megszólaltatásának kényszerét. Fónod Zoltán eddigi legtöbb írása és tanulmánya a társadalmi, történelmi és egyben közéleti irodalomról szól, s összefoglaló, fejlodés? és irodalomtörténeti szintéziseiben is azt tartja fontosnak, hogy a közérdeku gondolatokat és tartalmakat a muvészi megjelenítés eszközeivel, a megformálás módjával és az esztétikai szférával összekapcsolja. Az Üzenet címu irodalomtörténet ? hazai megjelenése után is egyértelmuen ? azt bizonyítja, hogy a két világháború között is a fontos mondanivalót az irodalmi és poétikai formakészlet avatja érvényes értékké.

Az Üzenet címu irodalomtörténet mostani bemutatása többek között alkalmat adott arra is, hogy rámutassunk a kötet elso kiadásakor megjelent hazai gyér kritikai visszhangjának bizalmatlanságaira és értékelési melléfogásaira, de nem volt szándékunkban ?megvédeni? Fónod Zoltán munkáját az akkori kritika jogos felvetéseitol, bírálataitól. Az újraolvasások segítenek tisztázni az értékek mivoltát és a kritikusi vélekedések ellentmondásait. Ez a szakmai alapigazság igényli, hogy egyre következetesebben próbáljuk azt alkalmazni, akkor is, ha egyes mualkotások értelmezésérol van szó, s akkor is, ha irodalomtörténeti összefoglalásról értekezünk.
Az irodalom kutatójának, rendszerezojének munkája régiónkban a nemzeti öntudat és önismeret elmélyítéséhez járul hozzá (akárcsak egy írói alkotás), számon tartja az irodalom értékeit és múltját is, hogy a nemzet/nemzeti kisebbség ne veszítse el emlékezetét, s ezáltal életre való képességét. Az irodalom múltja ugyanis a nemzet/nemzeti kisebbség emlékezete is, melyrol (mint ?hagyományról?) egy anyanyelvi közösség sem mondhat le. A hagyománytisztelet a múlt megbecsülését jelenti, melynek alapján folytonosságot teremthetünk, jelenünk és jövonk fontos pilléreit is lerakhatjuk. Errol a kritikusoknak és a kritikának sem szabad elfeledkeznie. (Madách-Posonium, 2002)

Németh Zoltán

Az interaktív líra

(Orbán János Dénes: Anna egy pesti bárban.
Magyar Könyvklub, Budapest, 2002)

(Orbán János Dénes: Teakönyv. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2003)

Az Orbán János Dénes költészetével foglalkozó, azt értelmező szövegnek kitűnő alkalma nyílik kitekinteni a kortárs fiatal irodalom kanonikus pozícióira. Úgy tűnik, hogy ez a lehetőség egyúttal kötelesség is: Orbán János költészete a mai fiatal magyar irodalom egyik ikonikus alakítójának, megkerülhetetlen viszonyítási pontnak tűnik több költő, irodalomtörténész és kritikus számára. Az alábbi értelmezések nem ennek a kanonikus pozíciónak az erősítésében vagy gyengítésében érdekeltek, nem is a kánon kialakulásában szerepet játszó tényezők (média, önrep-rezentáció, csoporttudat) felmérésére törekednek, hanem a kánon szövegszerű öszszetevőit kívánják megvizsgálni. Erre a célra a költő legutóbb megjelent, Anna egy pesti gyárban című gyűjteményes kötetének a verseit, illetve a Teakönyv című válogatásnak a szövegeit használom.

Az Orbán János Dénes-recepció fősodra egyetért abban, amit Fried István állít, tudniillik, hogy „vállalkozása szemtelenül nagyszabású: újraírja a lírai irodalomtörténetet, kanonizált alkotásokat forgat ki, előd és kortárs nagyságok versvilágát szembesíti egymással, szinte mindentudó elbeszélőjeként a líratörténetnek egy alulnézetből szemlélt verskrónikát ad közre.”1 Margócsy István véleménye még ennél is tovább megy, állítása szerint ugyanis „Ha van ma olyan jelentős költészet Magyarországon, mely a dekonstrukció mint mindent átfogó és meghatározó irodalmi gesztus jegyében működik és hat, akkor az bizonyára az Orbáné: az általánosításokkal szemben folyvást gyanakvó nyers egyedisége, a nyelvet és hagyományt minden ízében átható radikális szubverzitása, erős, destruktivitást sem nélkülöző indulatossága, valamint fergetegesen derűs humora mind annak az elvárás-rendszernek lebontásából származik, s annak lebontására irányul, mely kötelező kizárólagossággal írná (vagy írta volna) elő a szenvedést hangsúlyozó, és azt kimondásával rögzítő patetikus modalitást.”2
Az Orbán János Dénes-lírát véleményem szerint érdekes lehet olyan nyelvek interakciójaként, együttes mozgásba hozásaként olvasni, amelyek egymást felerősítő és kioltó funkciója válik a lírai jelentés biztosítékává. Nyelvhasználatok inter-akciójaként olvasni ezt a költészetet azért is célszerű, mert az Orbán-líra kettős természetére nyílik innét rálátás: míg egyesek ennek a költészetnek a szubverzív természetére mutatnak rá (Fried István, Margócsy István, Demény Péter), addig mások mint hagyományos vagy konzervatív lírafelfogást értelmezik (Balázs Imre József, Keresztesi József)3. Mindez azért lehetséges az én olvasatomban, mert az válik fontossá, hogy az Orbán János-költészetben interakcióba léptetett nyelvek mely aspektusára helyeződik az olvasói figyelem. A jelentésadás műveleteinek elkülönböződő intonációi éppen azért teszik lehetségessé az érvelést mindkét olvasat mellett, mert ez a költészet olyan lírafelfogást működtet, amely többféle olvasói elvárásnak kíván megfelelni, s ezt a megfeleléskényszert a líra nyelvi tétjévé avatja.
A monolitnak tűnő Orbán-nyelv tehát az értelmezői jelentéshasítás műveletei nyomán a következő, legjobb esetben interakcióba lépő nyelvek kontaminációjaként szemlélhetők:

1. intertextuális nyelv – az Orbán-líra kezdettől fogva tudatosan játszott rá a nyelvi megelőzöttség posztmodern tapasztalatában rejlő lehetőségekre. Tulajdonképpen az Esterházy Péter által a prózában alkalmazott módszert vitte át a líra területére, illetve a Parti Nagy Lajos lírai szövegeiben bejáratott eljárást gondolta tovább. Az intertexuális utalások Orbán verseiben két, jól elkülöníthető nyelv-réteget képviselnek, amelyek azonban gyakran egymással is interakcióba lépnek:
a) A magyar és a világirodalom kanonikus alkotásainak újraírása az önreprezentáció és az önkanonizáció lehetőségeinek nyit tágabb teret. Az élősködő szöveg eltörölni szándékozik az eredetiségkényszert, s a felidézett kanonikus idézet révén legitimálja/véli legitimálni önmagát. Bizonyos szempontból állítható, hogy ezzel mintegy párbeszédbe lép a megidézett szövegekkel, azaz a magyar és világirodalom kanonikus szövegeivel folytat dialógust, s ezáltal lép bele a történetiség lezárhatatlan folyamatába. Más szempontból viszont sajátosan sznob nyelvi közegről is tudósíthat az olvasói tapasztalat. A kanonizált alkotások szubverziójának problematikájával kapcsolatban az is érvényes gondolatként vethető fel, hogy vajon nem szubverziónak minősül-e bármely ismétlés? És itt nemcsak a töredékes, de akár a tökéletes ismétlés is szóba jöhet, hiszen eleve más kontextusba érkezik az ismételt szöveg, s tulajdonképpen az eltérő kontextus válik a szubverzió biztosítékává. A kérdés értelmezéséhez az egyik gyakran idézett Orbán-versből is kiindulhatunk:
„A mosógép a lepedőt
lágyan zúgva csak mossa, mossa.
Ágnes nem meri kikapcsolni.
Áll mellette, nézi zokogva.” (Egy ballada redukciója, I. 15.)

Az ismert Arany-ballada redukciója nem értelmezi át radikálisan az „eredeti” szöveget, inkább aktualizálja, a jelenbeli megszólalás részévé teszi. Nem úgy forgatja fel az Ágnes asszony jelentéseit, hogy a radikális jelentésbeli szubverzió részévé teszi – a redukció ebben az esetben az eredeti szöveg kérdésirányait megtartva, csak az eltérő kontextus ereje által értelmezhető szubverzióként. Sőt, az aktualizációnak mint lehetséges szubverziónak voltaképpen egyetlen lexéma, a „mosógép” (valamint a hozzá kapcsolódó „zúgva” és „kikapcsolni”) a letéteményese – az egész szöveg az „eredeti” ballada tragikus jelentésvonzataira játszik rá.

A kánon saját szövegbe építésének ez a módja a leginkább kézenfekvő lehetőség. A kánon szövegbe rántása és egyúttal szubverziója azokban az esetekben válik összetettebb jelentéstartalmak közvetítőjévé, amikor az irónia kettős kódjának teszi ki azt, s ráadásul nem egyetlen kanonikus szöveg vesz részt a jelentésfelszabadító játékban. Csak példaszerűen kiragadva a Külvárosi kéj vagy az Ó, én hatalmas asszonyom című szövegek sorolhatók ide. A parodisztikus és egyúttal ironikus újraírások terében itt kánon és obszcenitás találkozásával a szubverzió összetettebb és tágabb jelentésmódozatait tárja fel:

„Éhes szája szélén forró
patakban csorgott örök anyagom,
vagy (méhe bölcsődéjét kerülni
kellett) boldogan haladt
a végbél homályos alagútján.” (Külvárosi kéj, I. 90.)

Orbán János Dénes szövegeinek obszcén parodisztikus intertextualitása akkor szabadítja fel a jelentéstartományok zárt struktúráit, ha nem a kánon irodalmon kívüli követelményrendszere, hanem a nyelv belső törései mentén építi fel a szöveg dekanonizáló lépéseit. A jelen és a múlt szövegeinek értelemkonstrukciói ezek-ben az esetekben nem megértésként, dialógusként, hanem éppen a radikális nem-értés, a jelen szövegeinek kiszolgáltatott múlt szubverziójaként lepleződnek le. A szöveg szabadságának mámora ezekben az esetekben juthat el a múlt kánonjai által kijelölt és lezárt tilalmi zónákhoz.

b) A kanonikus intertextuális nyelv mellett Orbán szövegeiben játszótárs-ként lép fel a kánon alatti intertextuális nyelv is. Mind a kanonikus intertextualitás parodisztikus felfogásában, mind a nonkanonikus intertextualitás szubverzív kiterjesztésében Orbán tulajdonképpen a Parti Nagy Lajos-féle lírafelfogás követőjének és újraírójának látszik. Az OJD-féle lírafelfogás ettől a modelltől főleg abban tér el, hogy az erotika, a pornográfia és az obszcenitás, illetve az alanyi költészet által bejáratott nyelvek mentén is továbbgondolta a kánon alatti szövegek beemelését. Míg az első esetben progresszívnek gondolom az elmozdulást (gondoljunk csak a szexus Parti Nagy-féle felfogására), addig az alanyi költészet nyelvének beemelésével Orbán tulajdonképpen visszatért egy jól bejáratott, de már kissé kopott nyelvhez, amelyben lírai én önmagára irányított hangsúlyos figyelme a gördülékeny rímelés felől jelenik meg.
Rejtő Jenő felfedezése tulajdonképpen már Parti Nagy Lajosnál megtörtént (lásd a Csuklógyakorlat című kötetet), és a lírai folyamat részeként lépett fel. Orbán János verseiben azonban egy egész ideológia épült rá a rejtői életműre, s vált bizonyos szövegeinek meghatározó viszonyítási pontjává a rejtői abszurd éppúgy, mint a rejtői populáris regiszter. A dekanonikus intertextualitás ideologikumként olyan sajátos nyelvi teret nyújt az Orbán János Dénes-szövegeknek, amelyek az életmű (főleg annak kezdeti szakaszában) egyediségének egyik letéteményesévé váltak.

2. obszcén nyelv – Orbán János Dénes lírai opuszai egyenrangú játszótárssá avatják az obszcenitás nyelvét. Nem pusztán a pornográf és az erotikus tartalmak szövegesítéséről van szó, hanem a világgal és a szövegek tekintélyével szemben elfoglalt kritikus pozícióról. A szexualitásról szóló beszéd mindig a hatalommal való szembeszegülés próbája. Ha Orbán szövegei kapcsán a szubverzió nyelvéről kívánunk beszélni, úgy semmiképpen sem használhatunk általánosító terminusokat. Az obszcenitás folyton változó képe a szöveg természetére utal ebben a költészetben, az értelmezés lezárhatatlanságának és ellentmondásosságának biztosítékává válik. Nemcsak ez a tapasztalat érhető azonban tetten, hiszen nem egy opuszban az obszcenitás mint létértelmezés az identitás ironikus zálogaként funkcionál:

„Habár csupán egy tévedés
voltam, véletlen állomás,
ahol csak lassít a vonat,
habár a keblét fogja más,
hiába táncol éjszakán át,
tovább varrja a tűsarok
szerelmünk végtelen ruháját.
Hiába táncol az ágyán,
ki pezsgőt tölt, az én vagyok.
Ó, én tömöm be eltátott száját!” (Tudom, hogy egy szavamra jönne, I. 100.)

Az obszcén nyelv által a szövegbe vésett szadisztikus jelenetek szubverzív ereje és gesztusa a macho identitás megdicsőülése felől értelmeződik. Orbán János Dénes nem egy szövege tágítja sajátos ontológiává a férfi szadisztikus vágyát és a nő gyarmatosított testét. A perverz testiség által megalázott, az erőszak tárgyának kitett, védtelen, a szenvedést örömként megélő női test képét a macho fantázia elemeiből rakja össze:

„Ki tiltja meg, hogy jövet-menet
elmondjam, mi bánt?
Nagyon szeretném agyba-főbe gyakni
Jolánt.
Szeretném, ha velőig szopna, és
– hová nem lát be férje, gyermeke –
hétköznapjában lenne néha rés,
mit berendeznénk, Jolán meg én
– egy kétszereplős obszcén kisregény” (Jolán, I.175.)

Ameddig a normalitás világának kódjait forgatja fel, addig az erőszak képeivel űzött játék a test szubverzív energiáinak enged teret. Amikor azonban ez a férfiidentitás a külső – patriarchális – világ rendjének analógiájára képzeli el és rendezi be a női és a férfitestet, és a nagyon is konvencionális maszkulinitás pózait variálja, megszűnik minden szubverzió, s csak a pózként felmutatott erkölcstelenség szokványtoposzait variálja. Ezekben a szövegekben az obszcén nyelv nem mondja fel a nemiség konvencionális kódjait, inkább erősíti a megrögzült erővonalakat, s a konvenionális maszkulin vágyfantiáziák mechanikus ismétlése érhető tetten:
„És rólad írnék, de tkp. nem te vagy.
Tkp. én csak én csak én vagyok,
a mindenséget bíró büszke hím,
kártyában mindig győztes zsarnokod” (Ód, I. 211.)
Vagy: „s én feltúrnám a bundát
visítnál mint az emse
hullna fröcsögve úgy rád
heréim drága vemhe
(...)
begerjedő kolostor
madonna pokalipszis
elcsángált tyúkapostol”
(Don Quijote második szerenádja, I. 214., 216.)

Ezekben az idézetekben nem érzem radikálisnak az orbáni költészetet (lásd: a nő mint alárendelt). A nemiség tematikájának vagy az obszcén nyelvnek nem minden változata jelent automatikusan szubverzív jelentéslehetőségeket a lírai szöveg számára. A testtel és a nemmel foglalkozó költészetnek (mint amely Orbán Jánosé is) progresszívebb vonulata számára a nemi szerepek átstrukturálása, a destabilizált konvenciók, az identitás verbális rekonstrukciói, a transzgresszív nemiség képe olyan szöveglehetőségek, amelyek a test dekonstrukcióját nem az elnyomó kulturális minták erősítéseként, hanem a szétszedés és összerakás megállíthatatlan játékaként képzelik el.
3. populáris nyelv – a populáris nyelv kialakítása nemcsak Orbán János Dénes, de majdhogynem egy egész erdélyi generáció számára jelentett kihívást (Sántha Attilától Fekete Vincéig). Ebből a szempontból Rejtő Jenő életműve került centrális, az újraértelmezést és újraírást előhívó pozícióba. A 90-es években egyes szövegeivel a nonszensz felé forduló (fiatal) magyar irodalom folyamataiba helyezhető ez a késztetés, Varró Dániel, Keresztesi József szövegei mellé. A popularitás azonban az erdélyi költőknél, s főleg Orbánnál tágabb ideológiai háttér felől értelmezhető: „Az Olvasót szolgáló irodalomnak éppen ezért egyesítenie kell a tömeg– és a »magas« irodalom erényeit. Egyszerre kell mélynek és fogyaszthatónak lennie. Ez a korántsem utópisztikus képződmény a populáris irodalom. Nem utópisztikus, hiszen nagy művek fémjelezik már nagyon régóta. Két példát hoznék föl, Rabelais Gargantuáját és Pantagrueljét a régi időkből és García Márquez Száz év magányát jelenünkből. Olyan művek ezek, melyek bizonyítják a populáris irodalom erejét és hatalmasságát: élvezetesek, mint egy ponyvaregény, és mélyek, mint a világirodalom csúcsára állított, de igen gyakran olvashatatlan művek. És még sorolnék néhány nevet (...), a teljesség igénye nélkül: Villon, Shakespeare, Voltaire, Victor Hugo, Dickens, az ifjúsági irodalommá degradált Dumas és Jules Verne, Oscar Wilde, Stephen Leacock, vagy a magyar irodalomban Jókai, Mikszáth és az exkommunikált Rejtő Jenő, Zilahy Lajos vagy Faludy György.” (II. 62.)

A populáris regiszter Orbán János Dénes legjobb szövegeiben interaktív esztétikai viszonyba lép a magasirodalom kánonjának elemeivel, viszonylagosítja a lírai megszólalás nyelvi feltételeit, azaz a többsíkú olvasás szövegbe kódolt jelenlétére hívja fel a figyelmet. A regiszterkeverés mint vitális, progresszív erő leginkább az Intró: A Szappan-repp című nyitóversben teszi olvashatóvá önmagát. Az ars poeticaként vagy kiáltványként is értelmezhető szöveg a líra medializálódásának szuggesztív tapasztalatát a határátlépés szimbolikus aktusához köti. Olyan populáris hatásesztétika körvonalazódik a szövegben, amely számára a jelenetés a rögzült befogadói stratégiák felülvizsgálatára hív fel. A magas és alacsony irodalom kódjai közti határ és annak eltörlése a hagyományt a folytonosságok és megszakítások lezárhatatlan nyelvi terrénumaként kezeli, miközben a lírai jelentés transzgreszszitvitása érdekében forgatja fel a rögzült olvasói kódokat:
„Csak annyit: vérbajként hintem a szépet,
és így is, úgy is megduglak téged,
s fertőző art-om száz alakban
becsúszik
szívedbe, mint a szappan!” (Intró: A Szappan-repp, I. 7.)
A populáris regiszter mint a radikális lírai-nyelvi szubverzió és a befogadói kódokat felforgató elem a populáris nyelv hasznosíthatósága szempontjából járhatóbb útnak tűnik számomra, mint a populáris regiszter lefelé irányuló törekvései. A radikális szexualitás, a befogadói kódok szubverziója, a határátlépés lehetőségei vagy a befogadói kódok feszültsége nélkül az orbáni szöveg némely szöveghelyeken a szleng egyszerű imitációjának, szentenciák és közhelyek funkciótlan halmozásának, az almanachlíra posztmodernizált variációjának tűnik. Az első esetre a Segíts szavadra lelnem Balassi-strófákban írt (egyébként akár stílusbravúrnak is felfogható) szövege a legmegfelelőbb példa:
„Ó, dzsukel beköpő
vamzer masnikötő –
balhéztam, markecoltam!
Sosem lettem ajser:
kapcarej, jassz, kajfer,
ganef, hímringyó voltam,
brancsban mindig vatta.
Hesszül leszívatva
kaptárba sóheroltak.” (I. 191.)
Némely Orbán-versben pedig a közhelyek borítják el annyira a verset, hogy a populáris regiszter paradox módon egy idő után elkoptatott toposzok halmozódásaként olvasódik, s a költészet tétjévé ezeken a szöveghelyeken mintha a konzervatív olvasói kódok megerősítése válna. Ilyennek tartom például az Isten szaga vagy az Óda egyes szöveghelyeit: „Csúsztam, másztam, remélve: nem talál rám,/ kit erdő szélén hagytam, ó, a múltam.” (I. 205.), „Gázoltam, ó, öröknek vélt jelenben” (I. 205.), „megláttam Istent önmagamban” (I. 207.), „a félelem, csak az az örök érzés,// a szerelemre senki nem találhat.” (I. 207.), „s tudom: csak félelem/ és csak, csak önmagam van” (I. 207.), „szép, egyszerű és földi a szerelem” (I. 209.), „és ott, a kártyaasztalon,/ virágot hajtott a szerelem.” (I. 210-211.) stb., stb.

4. az alanyi költészet nyelve – a hetvenes/nyolcvanas évek posztmodern nyelvkritikai fordulata az alanyi költészet megrendülését vonta maga után. A Tandori Dezső, Oravecz Imre, Parti Nagy Lajos, Garaczi László vagy Kukorelly Endre szövegeiben problematizált vagy parodizált, kiüresedni látszódó lírai megszólalásformák (alanyi költészet, váteszi hang, közösségi költészet, lázadó hangnem, a megszólalás fenségessége, a tragikus, elégikus hangnem stb.) közül a 90-es években az alanyi költészet nyerte el először posztmodern dimenzióit (főleg Térey Jánosnál). Ennek a posztmodernizálódott – parodisztikus, intertextualizált, populáris regiszterekben mozgó, alacsony és magas irodalom konvertálódásában létező, ironikus, detotalizált világokat építő, marginális nézőpontok felől konstruálódó – alanyi költészetnek a nyelvén szólal meg Orbán János Dénes legtöbb lírai szövege is, felerősítve bizonyos, az előzőekben már tárgyalt tendenciákat. A Troppauer Hümér által írt versek a marginális nézőpont kiterjesztését a populáris regiszterrel való kapcsolatában tematizálják, miközben a nonkonform szexualitás szubverzív potenciálját mozgosítják, s egyúttal felforgatják az anyakép idilliként rögzített konvencióit is. Legsikerültebb darabjai ennek az Anyám, te vagy árva fiad csillaga, az Óda a kövér nőhöz és az Ars hymerica, mely átcsap anyja siratásába című opusz:
„A kérdőjeleket gondosan kerültem,
de horogként akadtak végbelembe.
Hát leborultam fájdalmim előtt,
s a vers homokját szórtam fenekemre.” (Ars hymerica, mely átcsap anyja siratásába, I. 31.)
Orbán János lírai megszólalásai a versolvasás népies-romantikus és a klaszszikus modernség konvencióira játszanak rá abból a szempontból, hogy fenntartják ezeknek a konvencióknak a nyelvét ahhoz, hogy működtetni tudják rajta ironikus-parodisztikus disszeminatív műveleteiket. Az Orbán János Dénes-költészet bizonyos szempontból posztmodernizált Petőfi-költészetnek is megfelel (Petőfi-líra mint posztmodern / a posztmodern korban) a dalszerűség, illetve a megszólaltatott nyelv természetességének tekintetében. A bonyolított, hermetikus versnyelv helyett Orbán lírája az egyszerűség kódját érvényesen tartja fenn szövegei számára, miközben kielégíti a filosz, a hermeneuta és a dekonstruktőr metatextuális igényeit is. Legjobb verseiben nem leszállítja a költészet érvényességét, hanem kitágítja, más esetekben, a gyengébbnek tűnő opusokban viszont úgy tűnik, mintha a költészet tétje a pergő rímbe szedett, problémátlan lázadás lenne.
Mindezeket figyelembe véve úgy tűnik, Orbán János Dénes költészete nemcsak dialogikusként fogható fel, gyakran a radikális szubverzió regisztereit is megszólaltatja. E két poétikai struktúra együtt mozgatása jelentékeny szövegmunkát igényel, amely a legélvezetesebb OJD-szövegekben termékeny költői játékként mutatja fel önmagát. Az értelmező élvezet vágya által az intertextuális, az obszcén és a populáris nyelv az alanyi költészet nyelvével interaktív viszonyba lépve válik a költői eszközrendszer produktív felhasználójává. Némely esetben viszont, amikor ez a költészet túl sok igényt akar egyszerre és azonnal kielégíteni (obszcén versus kanonikus, populáris versus kanonikus), gyakran a problémátlanul adott, kánonból kölcsönzött elemek mechanikus keveredése jellemzi. De talán ez adja az orbáni költészet paradoxiális, interaktív jellegét, izgalmas, belső, feszítő energiáit.

Jegyzetek

1 Fried István: Kinek a nyelve lila nyakkendőre vált. In. Uő: Irodalomtörténések Transsylvaniában. Erdélyi Híradó-Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, 2002. 60.
2 Margócsy István: Orbán János Dénes: Párbaj a Grand Hotelben. In. Uő: Hajóvonták találkozása. Palatinus Kiadó, Budapest, 2003. 96.
3 Lásd a következő tanulmányokat: Fried István i.m. 60., Margócsy István i.m. 96., Demény Péter: Orbán János Dénes: Hivatalnok-líra. In. Kortárs 1999/12., home.hu.inter.net/~kortars/9912/demeny.htm, Balázs Imre József: A konzervatív költő. In. http://www.rkk.hu/forras/0106/orban.html, Keresztesi József: A testen innen és túl. In. Jelenkor 2000/4. 423.

L. Erdélyi Margit

Írni / beszélni – tudni kell!

(Kommunikáció felsőfokon, Szabó Katalin kötetéről)

„Oratio cultus animi est.” (A beszéd a lélek kultúrája).  - Seneca

A kommunikációs tudnivalókról szóló szakirodalom bőséggel nyújtja a vonatkozó ismereteket. Posztmodern korunkban megnőtt az igény arra nézve, hogy ne csak szaporodjon az információ, hanem épphogy terjedelmessége folytán és ellenére is érthető, elfogadható és alkalmazható legyen. Az ember belső és külső világa egyre bonyolultabb alakzatokban érvényesül, s ennek függvényében a dolgok, a jelenségek megfogalmazása a komplexség és kompaktság jegyében szándékozik megszületni. A nyelv(ek) által megteremtődött kapcsolata az emberi világnak egyre inkább megerősödik, következésképp a szavak hegemóniája/hatalma is egyre nagyobb. Kultivált megnyilatkozásra törekednünk tehát kötelességünkké vált, már csak a lépéstartás kedvéért is, és azért is, hogy az Ember e radikálisan változó világban identifikálja önmagát: gondolatait, érzéseit, álmait, valamint azt az emberi közösséget, amely vélhetően szövetségese a kaotikus bőség feloldásában.

A kommunikációtan egyre több részterületet fedez fel magának, hogy saját szándékait mindinkább intenzívebben érvényesíthesse. A nyelv, a beszéd, az írás valójában kifogyhatatlan bázisa a tanulásnak, egyéniségünk jobbításának, szakmai erényeink kovácsolásának. A végtelenül sorjázó lehetőségek néhány fontos területére kalauzolja az olvasót Szabó Katalin könyve, a Kommunikáció felsőfokon című, melyet – néhány éve – a Kossuth Kiadó jelentetett meg. Bár e tankönyv az egyetemi oktatókat és hallgatókat szólítja meg elsősorban, mégis javallható másoknak is, mégpedig mindazoknak, akik beszédmodorukon, stílusukon, szakmai vagy oldottabb megnyilatkozásaikon javítani akarnak. A kiadvány nagy erénye, hogy a kiterjedt tárgyi ismeretanyagot oldottabb stílusban, világos, frappáns megfogalmazásban nyújtja át az olvasónak. A szerző humánuma, iróniája és humora lépten-nyomon átszüremlik a legszigorúbban vett kritériumok felsorakoztatásakor is.
A Hogyan írjunk, hogy megértsenek? című fejezetben az adekvát stílus követelményeiről szól Szabó Katalin. Noha ez az alapvetés sokak számára ismert, mégis fontos, mert hangsúlyt kap a sugallt figyelmeztetés, miszerint szűrjük ki az aktuális szóhasználatunk buktatóit, és gyakoroljunk önkritikát elhanyagolt szókincsbővítésünk miatt; a sok idegenszó, a szleng, a képzavarok, a közhelyek fölösleges használata miatt. Az első alfejezet stilisztikai vonatkozású ismeretanyaga nem bőséges ugyan, de annál határozottabban súlypontozott az elszalasztott racionális lehetőségek, az óhatatlanul elvégzendők és helyreigazítandók tekintetében.

A második alfejezet a Hogyan írjunk tudományos szakdolgozatot? – meggyőződésem szerint – sokak által igényelt rész. Különösen egyetemi berkekben érezzük gyakorta annak súlyát, mennyire nyomasztóak a konzultánsok és opponensek találkozásai a heterogén megoldású tudományos dolgozatok sokaságával, ami meglehetősen nehézkessé teszi a minősítéseket. Szabó Katalin nemcsak a rendteremtés szükségességét hangsúlyozza, hanem lépésről lépésre a konkrét megoldásokat, illetve a lehetőségeket is leírja. Szakszerű tanácsaival már a témaválasztás nehézsége körüli gondokat is oldja, és konkrét eljárásokat mutat be mind a források feltárására, mind pedig azok kezelésére vonatkozóan. Nem hagyja ki az aktív és passzív jegyzetelés módozatait sem, majd megindokolja a jó vázlat, a jó megszövegezés nyelvtanilag is alátámasztott jellemzőit. Elidőzik a szerző a címadás problémájánál, merthogy ez sokaknak okoz gondot. A címek ugyanis nemcsak a magyar, hanem a sokféle idegen nyelvű gyakorlatban is sajátosan, a köznyelvi normától gyakran eltérően fogalmazódnak meg, ám funkciójukról egy esetben sem feledkezhet meg az írás alkotója. Szabó Katalin a következőkben látja a cím lényegi funkcióit:
megnevezi az adott cikket (esetleg könyvet, tanulmányt);
kifejezi az írásmű tartalmát;
kiemeli az írást a többi közül;
felkelti az olvasó érdeklődését;
bizonyos mértékig sugallja a szerző véleményét a szóban forgó témáról.
A címhierarchia betartását szintén fontosnak tartja (főcím, alcím, részcím, fejezetcím, alfejezetcím, szakaszcím, pontcím, alpontcím, bekezdéscím), és figyelmeztet ezek megfelelő tipográfiai és számozási kivetelezésére. A (tan)könyv írója ötletet ad arra nézve is, miként találjunk ki tömör, pontos, plasztikus, figyelemkeltő, frappáns, vonzó címeket, és hogyan élénkítsük azokat írásjelekkel. A sajátos címmegoldások között kiemeli a szólásmondások és a szójátékok szerepét, ugyan-akkor tömören, átfogóan feldolgozza a szakmai szövegek stiláris problémáit is. A továbbiakban sok olyan „apró” hiba begyűjtésével is szolgál, amelyek gyakran rontják az értekező szövegeket. Ezek közt említi a szerzői nevekben túl gyakran előforduló elírásokat, az új információt nem tartalmazó, terjengős megfogalmazásokat, a töltelékszavak értelmetlen alkalmazását vagy az idézőjelek, rövidítések stb. helytelen használatát. Nem feledkezik meg a szerző a számítógép hasznosságáról sem, felsorakoztatja ugyanis azoknak a hibáknak a forrását, melyeket a számítógépes feldolgozás során a leggyakrabban elkövetünk.

Gyakran azt hisszük, írásbeli munkáink, dolgozataink tartozékai már kevesebb figyelmet érdemelnek, holott a helyesen alkalmazott tartozékok (belső cím-oldal, mottó, tartalomjegyzék, rezümé, ábrák, összefoglalás, névmutató, tárgymutató s egyebek) határozottan megemelik egy-egy tudományos dolgozat értékét, ezért szándékainknak megfelelően, minél többet alkalmazzunk közülük.
Külön alfejezetet szentel a szerző a hivatkozások miértjének és mikéntjének. Mondanunk sem kell, hogy ezt joggal és okkal teszi, ugyanis a hivatkozások alkalmazásában szinte teljes a káosz. Például nem azonosak a természettudósok, a nyelvészek, az irodalmárok hivatkozási szokásai és ilyenfajta elvárásai sem. A szerző elsődlegesen a formai megoldások rendezésére koncentrál, mint például a bibliográfiai adatok szakszerű feltüntetése, utána a tartalmi kivitelezésre (mi kerüljön a lábjegyzetbe, illetve. a jegyzetekbe és mi ne; milyen hosszú legyen az idézet stb.), és végül az etikai elvárásokra is figyelmeztet (lásd a parafrázis korrekt meg-oldásait, a szövegközi sokféle hivatkozást – akár többszerzős cikkek esetében –, illetve a plágium kérdését és egyebeket). A tankönyv szerzője az apró részletekig elmondja, miért kell figyelembe vennünk a hasonló témájú előzetes szakmunkákat, és végső soron azt fejti ki, hogyan kell és lehet jó tudományos dolgozatot írni. A könyvnek ez a fejezete folyamatosan hasznosítható az egyetemi oktatásban, legfőképpen a színvonalas szakmunkák, szakdolgozatok írása érdekében.

A könyv második, szintetizáló fejezete (Hogyan beszéljünk, hogy meghallgassanak?) jórészt szintén gyakorlati szempontból foglalkozik a beszédbeli megnyilatkozásokkal. Két gyakori műfaj, az előadás és a vita köré sűríti a szerző mind-azon ismereteket, amelyekről a jó szónok, illetve a jó szóbeli fellépés ismerszik meg. Gondosan végigjárja az előadandó szöveg előkészítésének fázisait, az előforduló buktatókat és baklövéseket, amelyektől őrizkednünk kell, ha jó mércével akarjuk megfogalmazni a mondanivalónkat. Kínos helyzetek teremtődnek nem-egyszer az újabban divatosnak is mondható viták, éles hangú párbeszédek során. Az érvek és előítéletek, olykor a rosszindulat rohamai s a tisztességtelen taktikák, a manipuláció eszközei ilyenkor túllépik a vita megfelelő kereteit; a vitavezetőnek, az elnöknek vagy az előadónak mindig a vita és az ügy eredményességét kell szem előtt tartania, és kellő higgadtsággal kell kezelnie a kellemetlen szituációkat is.
Beszédünk megfelelően kultivált tartalmi és formai elemein túl a szavak nélküli kommunikáció eszközei szintén határozottan befolyásolják a hallgatóságot, azaz a kommunikáció hatékonyságát. Fontosnak ítélem a könyvnek azt a részét is, amely a kommunikáció folyamatával foglalkozik. Ebben a részben taglalja a szerző a paranyelv üzenetértékét, a hangzás hibalehetőségeit, a hangképzés, hangerő, hangsúly több összetevőjét és funkcióját, majd a beszédtempó és szünettartás mértéktartó módjait, váltásait. Nem hagyja ki a szavak nélküli kommunikáció jelentőségének ismertetését sem, így a testmozgás, az arckifejezés, a paranyelv, a térbeli elhelyezkedés, majd a dolgok nyelvi összefüggés rendszerében vizsgálja a kommunikáció és kultúra összetartozásait. Végezetül a hallgatás és megértés igen fontos elemeiről szól, ezek alkalmazhatóságát és a hallgatás válfajait vizsgálja. Célzatuk szerint az alábbi hallgatási típusokat említi: információszerző, kritikus, empatikus, taktikai és szórakozási célú hallgatás. Ezek jellemzőit összefüggésben láttatja a rossz hallgatási szokásokkal és a hallgatási készségünk, képességünk javítására vonatkozó eljárásokkal.

Szabó Katalin könyve tehát nemcsak beszédünk, írásunk nehézségeit leltározza, és a stílusunk jobbítására vonatkozó technikákat írja le, hanem több olyan megnyilvánulási módot is (mint pl. a hallgatóra , a megértésre vonatkozókat), amelyek látszólag elhatárolódnak a fentiektől. Valójában azonban ezek is támogatják a felsoroltakat, és szoros tartozékai a nyelvi kommunikációnak, mert a közlő és címzett között kölcsönösen érvényesülő tendenciák teljes jogú részeseiként jobbítják a kommunikáció folyamatát.

EMLÉKEIM

Egy délután Németh László társaságában

A hatvanas években találkoztam először Németh László íróval. Tanulmányúton voltam Budapesten. A nyelvészeti kutatómunka mellett egyetemi-főiskolai tanszéklátogatások is szerepeltek munkatervemben. A debreceni egyetemen, a pécsi tanárképző főiskolán tett látogatáson szerzett tapasztalatok sokat segítettek nekem egyetemi oktatói indulásom idején. Az estéket is kihasználtam erőm és a lehetőségek szerint; vendéglátó intézményem: a művelődési minisztérium biztosította jegyekkel sok színházi előadást néztem meg.

Egy napon váratlan telefonüzenet érkezett a Magyar Nyelvtudományi Intézetből: ha van kedvem látogatást tenni Németh Lászlónál tihanyi, pontosabban sajkodi házában, szívesen hozzásegítenek ehhez. Bredár Gyula, az MTA nyelvtudományi intézetének vendégeként szintén Pesten tartózkodó prágai egyetemi oktató, magyar nyelvész ugyanis a két engedélyezhető vidéki tapasztalatszerzés egyikeként ezt a lehetőséget választotta; társulhatok hozzá, taxin visznek-hoznak. Hogyne lett volna hozzá kedvem! Németh Lászlót nagyon tiszteltem mint írót, nemkülönben gerinces magatartásáért is. De őszintén és töredelmesen bevallom: mint olvasó a rajongói közé éppen nem tartoztam. Tapasztalatom szerint az olvasók egy része rajongójává vált, másik része nemigen tudta megkedvelni írásait. Feleségem minden írását megszerezte és elolvasta, én is neki-nekifogtam egy-egy regényének, de nem mindegyiket tudtam végigolvasni. Bár ő is népi író volt, hiányoltam stílusából azt az ízt és színt, amely pl. Szabó Pált, Móricz Zsigmondot jellemezte. Az Égető Eszter olvasását kétszer kezdtem el, végül is filmen néztem meg. Gyász című művét elolvastam ugyan, de bosszantott, hogy az egyszerű falusi emberek úgy beszélnek benne, mint az egyetemi tanárok. Nemcsak okos dolgokat mondanak, hanem a művelt emberek nyelvhasználatára jellemző mondatokat is szerkesztenek. Az író mondatai közül pedig nem egyet (különösen a többszörösen összetettek közül) elemzési példaként használtam fel az egyetemi nyelvészeti gyakorlatokon. Ennek ellenére nagyon becsültem őt, a tanulmányköteteiért, s azért, amit magára vállalt. Látogatásunk idején már egy kicsit engedett az a fagyos politikai légkör, amely őt és a hozzá hasonló írókat körülvette; de ő köztudottan pesszimista volt, s hiába vigasztaltuk. Én azzal is érveltem, hogy hosszabb idő után már legalább a Magyar Nyelv c. folyóiratban megjelenhetett a közelmúltban egy hoszszabb stilisztikai témájú cikke, de ő csak legyintett: „Nem tudjátok ti, hogy van ez nálunk. Most, hogy a Szovjetunióban elkezdték Jevtusenkót ütni, majd itt is körülnéznek, nálunk kit üthetnének, s megint engem találnak meg.”

Közben borral meg süteménnyel kínált bennünket. Látogatásunk előtti napon ünnepelte ugyanis születésnapját, ami április 18-án van; onnan maradt az ital meg a harapnivaló. Most csak egyedül van a villában; a család visszautazott Pestre.

Persze, beszélt a magas vérnyomásáról is. Mi bátorítottuk, ahogy tudtuk – mi őt, az orvost –, hogy esetében nem látszik az olyan veszélyesnek, különösen, ha ilyen komolyan törődik vele. Még mosolyogtunk is rajta: amikor már tiltakoztunk a borospoharak újratöltése ellen, orvoshoz nem illő naivsággal, de házigazdai szívességgel ajánlotta: „Igyatok akkor egy kis pálinkát!” Maga is mosolygott aztán, amikor én kezdtem neki magyarázni, hogy a bor után nem tenne jót nekünk a pálinka.

Majd könyveinek fordítására és fordítóira terelődött a szó. Szóba került Rákos Péter neve is. Ő fordította írásait cseh nyelvre. Jólesően hallottam (mert Rákos Pétert nemcsak mint irodalomtörténészt becsültem nagyra, hanem mint embert is kedveltem), amikor ezt mondta róla: „Az összes fordítóim közül ő ismer engem a legjobban.” Ez egy írótól talán a legnagyobb elismerés, amelyet a fordítójáról mondhat. S ez a kis visszaemlékezés is elsősorban azért kívánkozott a tollamra, hogy ezt elmondjam az itthoniaknak is; azoknak, akik Rákos Pétert ismerték és szerették. Örültem annak, hogy Bredár Gyula barátomban méltó beszélgetőtárs-ra talált a cseh fordítás témájában; én ugyanis, aki még akkor nem találkoztam közelebbről a cseh nyelvvel (sőt még igazán a szlovákkal sem, mert a középiskolai osz-tályokat Sárospatakon, Magyarországon végeztem), nem tudtam ehhez a kérdéshez hozzászólni.

Természetesen a Balaton-parti sétát sem hagyhattuk ki, ha már Tihanyban, Sajkodon voltunk. Nekem mint horgásznak a part menti kövek között vonagló mozgásokat végző keszegek kötötték le a figyelmemet. Közelebb lépve a víz széléhez, kézzel emeltem ki egy keszeget a kövek közül, majd visszaengedtem a vízbe. Társaim értetlenül nézték ezt a jelenetet. Amikor a műveletet – szórakoztatásuk-ra – még kétszer-háromszor megismételtem, az író csodálkozva megkérdezte: „Ezt hogyan csinálod? Puszta kézzel meg tudod fogni a halat?” „Csak akkor, ha ívnak” – nyugtattam meg. Majd magyarázni kezdtem nekik, akik ebben a kérdésben láthatóan tájékozatlanok voltak, hogy a hal íváskor szinte betegesen megfeledkezik az óvatosságról, mert a figyelmét a fajfenntartással összefüggő tevékenység köti le.
Kellemesen telt el a délután, amelyet Németh László társaságában töltöttünk. Amikor Tihanyba vetődöm, tisztelettel gondolok rá, s jó érzéssel a vele ott, valamint később az abarai nyári ifjúsági táborban töltött órákra.

Jakab István

Regélő kingyesi gerendák

„Ha megfordulsz csak egyszer is »Kingyes«-be, Emléke örökre ott marad szívedbe” – hirdeti Ajtics Horváth Dezső „döcögő”, kétsoros versikéje Feszty Árpád kingyesi tanyájának mestergerendáján. Valóban vonzó és kedves hely lehe-tett az egykor, különösen azokban az években, amikor a rigmusoknak nagyobb részét írták fel a mestergerendára (meg a keresztgerendákra) a vendégek. Én valamikor a hatvanas évek végén jártam ott, amikor már Kingyes nem volt a régi, mégis anynyira megragadott a hely szelleme és varázsa, hogy máig sem tudtam elfelejteni, s elhatároztam, hogy ha csupán néhány pillanatra is, de még visszatérek oda. Persze ez az alkalom váratott magára, s egyszer csak megpillantottam a komáromi múzeumban a kingyesi tanya mestergerendáját. Mintha Kingyes halálharangját húzták volna meg, úgy hatott rám e látvány. Hiába kötik az embert valamihez az emlékek és fogadkozások, az idő múlik, a tárgyi emlékek pusztulnak.

De áruljuk el azoknak is, akik nem tudják, hol van Kingyes, és miért vált ismertté – legalábbis a Komárom környékiek számára! Feszty Árpád festőművésznek, A magyarok bejövetele néven ismert, Ópusztaszeren megcsodálható körkép festőjének a tanyája volt ez a puszta. Maga a művész még így írt róla Az én parasztjaim című, 1897-ben kiadott elbeszéléskötetében: „Van énnékem egy csendes kis tanyám Kingyesen. Hol van, merre van az a Kingyes? Hiába mondanám meg, úgysem találna oda senki sem. Nádasok között, öntésekkel körülvett világ az, ahová nem jön utánam más, csak az olyan ember, aki engem nagyon szeret. A Vág és a Nyitra folyók kanyargásai között terül el az a dzsindzsalás csalitos vidék, amelynek földjét még nem szántja eke, nem töri borona. Ős föld, amilyen lehetett egész Magyarország a tatárjárás előtt. A mi tagunk oda dől a Holt-Duna partjára... A víz partján van egy pagony, rezgő nyárfákkal és füzesekkel vegyest. Felfut reájok a mindenféle gyom, a nyíló folyondár, a vadkomló aranyvirágos fürtjeivel, az iszalag és a vadszeder öles hajtásai tekergőznek egyik fáról a másikra. A fák alját felverte a vadvirág... Hogy miért írok e helyről ahelyett, hogy festő létemre lefesteném inkább, annak talán az a magyarázata, hogy még soha festő a szeretőjét jól lefesteni nem tudta: Akit az ember igazán szeret, ahhoz ír szerelmes levelet – s ha tud, jó vagy rossz szerelmes verseket –, de ecsettel, festékkel vászonra realizálni nem képes.”

Ide épített egy kunyhót, s ide szokott kiszökni, ha úgy érezte, elege volt a pesti életből, pihenésre vágyik. Később házat is épített Jancsinak, a pusztagazda öreg Ádám fiának, hogy legyen, aki a kunyhót megőrizze. Így aztán egész kis „farm” lett ott, ennek ellenére ő maga legszívesebben jó ideig a kunyhóban lakott.

De hiába vonult el a vadregényes tájra, akik szerették, ide is utánajöttek. Ma már szinte hitetlenkedve olvassuk Gárdonyi Géza Kingyes című írását (Tükörképeim, Bp.1965), amelyben elmeséli, milyen megpróbáltatások árán jutottak el — Gárdonyi, Pósa Lajos és Lányi Géza cimbalomművész — a Kingyes nevű pusztára. Nemcsak a komáromi fiákeresek nem tudták, hol is van az, hanem még Karván sem tudták őket útbaigazítani. Közben eltévedtek, árokba fordult a rozoga fiákerük. A szomszédságban lévő Agyagos egyik lakója sem ismerte Kingyest név szerint, de szerencsére azt tudta, merre van „Árpád úr” tanyája. Így jutottak oda. Meg is jött menten a kedvük. Erről a mestergerenda következő feliratai tanúskodnak:
1894 Sept. 12, 13, 14,
Itt mulatott 3 ember, azaz 4.
Lányi Géza czimbalmozott,
Gárdonyi meg ugrándozott.
Vidám volt a nádas határ,
Pósa dalolt, mint a madár.
Ilyet nem látott a Kárpát,
Isten veled, Feszty Árpád.
Feszty Masa szerint (Feszty Masa — Ijjas Antal: Feszty Árpád élete és művészete, 90.1.) négy látogató érkezett: Gárdonyi, Pósa, Lányi és Dankó Pista; a fel-iratot Gárdonyi írta fel a gerendára ekképpen „Lányi Géza cimbalmozott, Pósa Lajos ugrándozott.” Én azonban jobban bízom a saját szememben, mint az emberek véges emlékezetében — mert nyilván erre hagyatkozott Feszty Masa is e sorok idézésekor. Márpedig a gerenda felirata szerint Gárdonyi „ugrándozott”, nem Pósa. Abban a tekintetben pedig, hogy hány pesti vendége volt a tanyának, és ki írta az idézett sorokat, Gárdonyi Kingyes cimű írása tekinthető hitelesnek, amely következetesen és félreérthetetlenül három pesti látogatóról szól, név szerint is említve őket, s a verssorokat közösen írták. De a felirat szerint is három ember mulatott ott akkor, azaz négy, s ez utóbbi nyilván a házigazda volt. Dankó Pista bizonyára máskor hegedült ott. S erre talán nem is kellett sokat várni.
Én annak idején sokkal könnyebben jutottam el oda, mint Gárdonyiék. Martosról barátaink, Kiss Jánosék vittek ki feleségemmel együtt a tanyára új Škodájukkal, és ők segítettek a feliratok lemásolásában is. Mert a feliratokat nem a múzeumban olvastam le a gerendákról, hanem ott kint a helyszínen. A házat akkor a szövetkezet használta gyümölcstárolóként. Minden tárva-nyitva volt, sehol egy lélek. Almaillat terjengett, de már a helyiségek üresek voltak; a gyümölcsöt elszállították. Szereztünk egy létrát, nekitámasztottuk a pókhálós mestergerendának, s én azon állva, zseblámpa fényénél olvastam és diktáltam a lent állóknak a feliratokat; ezeket ifjabb Kiss János diák (jelenleg dr. Kiss János, Martos polgármestere) vetette papírra. Ezért tudom biztosan, hogy szeptember 14-én nem lett vége a mulatásnak, hiszen ezt olvastam le a gerendáról:
1894 September hó 15 és 16,
Itt mulatott három ember meg egy pap.
Csepy Dani, Reznyák Berczi és Tuba,
Vígság után merültenek nagy búba.
Szíves levén a kínálat,
Oly nagyokat ők ivának,
Hogy elfogyott a boruk.
Igy lőn szomorú soruk.
Söröd sincs, bár sok az árpád,
Isten veled, Feszty Árpád.
A Tuba név Feszty Árpád régi barátját, Tuba János komáromi képviselőt jelöli, aki Gárdonyiék Komáromból való indulása előtt a tájékozatlan fiákeresnek igyekezett megmagyarázni — nem nagy eredménnyel —, merrefelé kell menniük Feszty Árpád tanyájára. Hogy ő később is járt itt, azt egy másik felirat is bizonyítja:
Éppen ma hat éve... mintha csak most lenne,
Zajos volt a hajlék, és mi vígak benne.
Újra itt vagyunk, de régi kedvünk nincs itt,
Búsan nyitogatjuk a ház rozsdás kilincsit.
Mosolygó verőfény, s jó bor mindhiába,
Messze van Árpádunk — künn Itáliába!
1900. szept. 16. Tuba János
Gárdonyi az első utazás viszontagságai ellenére másodszor is járt a kingyesi tanyán. Ezt bizonyítja 1895. május 12-i felirata, amely alatt nem a saját neve, hanem az általa megalkotott magyar műparaszté, Göre Gáboré olvasható. Mint tud-juk, élete végén odaadta volna minden más művét azért, ha ezt a már szégyellt sorozatot kitörölhette volna munkái közül. De itt még alakjának neve szerepel:
Másodszor is itten voltam,
Örömömben majd megholtam.
A tanyádnak egy hibája,
nappal sincsen éjszakája.
Göre Gábor
De ha abban tévedett is Feszty Masa, hogy Gárdonyi, Pósa és Lányi társaságában Dankó Pista is ott volt, nem állíthatjuk, hogy ő elkerülte volna ezt a tanyát. Bár dátumot nem találunk kétsoros versikéje alatt, a neve ott van:
Nem repültünk a légbe,
Feljutottunk az égbe.
Dankó Pista
Jókai Mór természetesen már csak a Fesztyvel való rokonság miatt sem maradhatott távol a tanyától (Fesztyné Jókai nevelt lánya volt). Neve ezen a feliraton szerepel:
1894 September hó 18,
Nem írhatunk, tele van már minden polc.
Jókai Mór, Ordódy és Jankovics,
Feszty Béla s Balogh Imre, a hamis.
(Itt a cs-vel írt vezetéknév alapján ítélve nyilván Jankovics Marcellről van szó.)
De találkozhatunk itt más ismert nevekkel is. A Sipulusz álnéven író Rákosi Viktor is jól érezte magát az alábbi sorok bizonysága szerint:
95 május 13,
a kirándulásból nem lett károm,
a második meghívást várom.
Sipulusz
Bródy Sándor szintén ellátogatott ide. Felirata:
Augusztus hét,
Maradunk még.
Bródy Sándor
Bródy még szakácskodott is itt. Bizonyíték erre a következő néhány sor:
Sok levest ettem,
Beteg sem lettem,
Szakács Bródy fejére
Szép koszorút tettem.
99. Augusztus 7. F.B. (valószínűleg Feszty Béla)
Persze az is előfordult, hogy zavar állt be a vendéglátásban. Ilyen versikét is olvashatunk:
Ebéd nem volt. Hasunk korgott,
Éhségében Pikk is morgott.
Feszty István
Különösen akkor voltak szűkösebb napok, amikor a házigazda valamilyen oknál fogva nem volt otthon. A következő sorokban ezt olvashatjuk:
Pusztulóban Kingyes ország,
Már ez ellen nincs orvosság.
Erről írtak hajdanában:
Nappal sincsen éjszakája.
Gólya, daru messze elszáll,
Árpád urunk merre jár?
Nyolcadik ma, augusztus,
Vizet inni nem gusztus.
(A szerző/k/ kiléte és a felírás ideje nem állapítható meg kétséget kizáróan a név és a dátum elhelyezése alapján.)
Úgy látszik, a házigazda halála után (1914. június l.) sem szünetel a látogatás, de már a vendéglátás és a hangulat nem a régi. Még Feszty Edith, a családtag is így panaszkodik:
Aludt-tejet sokat ettem,
Sajnos beteg — attól lettem!
Kingyes puszta, 1915. július 19.
Egy vendég pedig így búcsúzik Kingyestől:
Nomád élet — Isten véled,
Itt hagylak — Beteltem véled.
1915. júli. 16—19. Komáromi Kacz Endréné
Az alkalmilag szerkesztett versek között akad egy nagyobb műgonddal, időmértékes formában megírt is: Komáromi Kacz Endre festőművész írta 1915. július 29-i dátummal. A szerző az első világháborús időkre utal benne:
Egykor Apollónak fiait fogadá be
E tanya és e szobák, s bent a baráti meleg,
Ám de a MÚSA a zajtól s a puskadörejtől elillant,
S most NIMROD fiai isznak e lombok alatt.
Feszty Árpád özvegye is hagyott Kingyesen néhány emlékező sort; álljon itt az is:
1931. május 17.
Minden gondolatom most is az Övé,
Aki nekem a boldogságot jelentette.
Zümmögő méhek, susogó nyárfák között
Érzem szellemét,
Mely itt is velem van. F-né
Más látogatók is jönnek Feszty Árpád halála után: megnézni a híres helyet, tisztelegni a művész emléke előtt. Mécs László pap költő neve 1935. október 25-én került fel a gerendára. Csak a név és a dátum olvasható ott.
Visszaemlékezésemnek ezt a címet adtam: Regélő kingyesi gerendák. 2004 februárjában, amikor ezeket az emlékeket papírra vetem, már — sajnos — nem regélnek. A mestergerenda, amely egy ideig a komáromi múzeum Jókai-kiállításának tárgya volt, hely hiányában raktárba került, a keresztgerendák mellé, de már alaposan megkopott, alig olvasható feliratokkal. Szerencsére Feszty István, a művész unokaöccse leírt és közölt közülük néhányat A Feszty család története című munkájában, amely a Komárom Megyei Honismereti Könyvtár 21. számaként jelent meg Tatabányán l989-ben Mácza Mihálynak, a komáromi múzeum munkatársának szerkesztői közreműködésével. Ezen kívül a mai olvasónak nagy segítségére lehet a kingyesi emlékek megőrzésében és feltárásában Katona Istvánnak Álom született című munkája, amely a martosi Feszty Árpád Művelődési Park létrejöttének leírása mellett (Feszty István olvasata alapján) szintén közli e gerendákra írt verseket, továbbá közöl Feszty Árpádnak Az én parasztjaim című elbeszéléskötetéből egy részletet, sőt megtalálható benne Gárdonyi Géza általunk említett Kingyes című írása is a Tükörképeim című kötetéből. A gerendákra írt sorok olvasataiban jelentéktelen (kisebb) eltérések találhatók, ami egyrészt a helyesírás változásával, más-részt a feliratok nehezen olvashatóságával magyarázható. Én a saját olvasatomban — amennyire lehetett — ragaszkodtam az eredeti szöveg helyesírásához, csupán az érthetőség elősegítése végett módosítottam rajta, elsősorban a hiányzó írásjelek (pont, vessző stb.) pótlásával.

ÉLŐ HAGYOMÁNY

Mikszáth Kálmán selmecbányai kapcsolatairól

Köztudott, hogy a magyar próza kiemelkedő alakja, Mikszáth Kálmán, a nagy palóc középiskolai tanulmányait Rimaszombatban az Egyesült Protestáns Gimnáziumban és Selmecbányán az Evangélikus Líceumban végezte. Az itt töltött éveket Rejtő István dolgozta fel megfelelő alapossággal. Különösen rimaszombati vonatkozású kutatásai voltak eredményesek. Munkája az ötvenes években könyv-alakban is megjelent. (Mikszáth Kálmán, a rimaszombati diák. Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézet. Budapest, 1959.)
Az életrajzírók Mikszáth selmeci tartózkodásáról általában nem közölnek pontos, egyöntetű és világos adatokat. Egyesek csak azt említik meg, hogy az író itt fejezte be a gimnázium utolsó két osztályát. Mások – bár tudják, hogy Mikszáth a két évet három évig végezte – nem tisztázzák, melyik évet ismételte a selmeci diák. Megint más szerzők ugyan említik már, hogy a hetedik osztályt járta kétszer, de nem tárják fel ennek okát, valós körülményeit.

A magyar irodalom története című háromkötetes összefoglalóban olvasható, hogy – amennyiben Rimaszombatban csak hatosztályos gimnázium volt – Mikszáth „Selmecbányára iratkozott át, s betegsége miatt egy évet veszítve 1866. júniusában itt tett érettségit.” (A magyar irodalom története 1849–1905. Szerk.: Király István–Pándi Pál–Sőtér István. Budapest, 1968. 311.l.)
Véber Károly irodalomtörténész azt közli kismonográfiájában, hogy Mikszáth „A hetedik gimnáziumban megbukott, s egy évet mulasztott. (Mikszáth Kálmán. Bratislava, 1986. 18. l.)

Mi hát az igazság? Betegség, hanyagság vagy a gyenge előmenetel miatt kellett távoznia Mikszáthnak Selmecről? Vajon végigjárta-e a hetedik osztályt, vagy közvetlen félév után hazament Szklabonyára? Esetleg nem a hetedik, hanem a nyolcadik osztályt ismételte?
A kérdésekre Rejtő István próbált először helyszíni kutatások alapján választ adni. Ez a munka azonban nem járt teljes sikerrel, s több problematikus kérdést is megválaszolatlanul hagyott. (Rejtő István: Mikszáth Kálmán és Selmecbánya. In: Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve. Salgótarján, 1982. 333–354. l.) A témát azonban továbbra is napirenden tartotta; a hiányosságokat a Mikszáth Kálmán Öszszes művei című kritikai kiadás 38. kötetében, illetve annak jegyzeteiben egészítette ki újabb adatokkal. Lényegében ez az írás jelent meg néhány évvel később a Mikszáthiáda című kiadványban is. (Budapest, 1992. 52–81.) Kutatásait 1996-ban ismertettem részletesebben, s összevetettem azokat saját helyszíni kutatómunkám eredményeivel. (Mikszáth Kálmán selmecbányai diákéveiről. Az újabb Mikszáth-kutatások eredményei. In Nagy Iván Történeti Kör Évkönyve. Szerk.: Tyekvicska Árpád. Balassagyarmat, 1997. 103–130.l.) Kezembe került többek közt ama anyakönyv, melybe 1826) 27-től az 1863) 64-es tanév végéig vezették be az iskolába érkező diákok adatait. (Matricual Gymnasia philosophia Districtualis Schemnisiensis aug.conf.addictorum. Evangélikus Egyház Levéltára.) Az anyakönyv 265. lapján, az „1863) 64. tanévben érkezett új növendékek jegyzékében” találjuk a számunkra oly fontos Mikszáth-adatokat.
A bejegyzés alapján megállapítható, hogy az író vezetéknevét az anyakönyv-ben már „Mikszáth”-nak írták. Függetlenül ettől azonban még nem tekinthető ez a Selmecbányán anyakönyvezett név végleges alakjának. Pontosabban, a névírást illetően némi következetlenséget figyelhetünk meg a selmeci dokumentumokban, hisz más írásos anyagban – melyről még majd szólunk – ismét „Mixáth” alakban fordul elő a név. Egyébként egy olyan dokumentum is előkerült, amelybe az író saját kezűleg jegyezte be a nevét, így: „Mikszáth Kálmán”. (A Selmeci Magyar Irodalom Társaság Törvénykönyve 1866.)

A selmeci levéltárban megtalálható továbbá az eredeti líceumi Tudósítás, amely a VII. osztály tanulóinak első és második félévi osztályzatait tartalmazza. (Tudósítás a selmeczi ágost.hitv.evang. kerületi Lyceum tanuló ifjúságáról, különösen a VII-ik és VIII-ik osztály növendékeinek osztályzata az 1863/4-ik tanév I-ső és II-ik feléről.)

A táblázat tanúsága szerint Mikszáth nem tartozott az osztály legjobb tanulói közé. Érdemjegyei a mai fokozatra lefordítva zömmel hármasok voltak. De akadt köztük néhány alig kielégítő és egy elégtelen is. Általános előmenetele ennek ellenére nem volt elégtelen, hanem „csak” kielégítő. Elégtelen általános előmenetelt ugyanis csak az a diák kapott, aki több tantárgyból is megbukott. Nem igaz tehát, hogy Mikszáth a hetedik osztályban több tantárgyból is megbukott. Ez az első félévben sem volt így.

Mikszáthnak tehát nem azért kellett a hetedik osztályt megismételnie, mert több tantárgyból elégtelent kapott, hanem azért mert év végén egyáltalán nem kapott osztályzatot. Egész pontosan így szól a bejegyzés: „A vizsgálatok közben – különben is az egész éven át hanyagul látogatván az előadásokat, eltávozott.” A Tudósításból az is kiderül, hogy „A téli szigorlatok január 23–30-ika közt tartattak, a nyáriak június 23–30-ika közt, a nyilvános vizsga pedig június 24-én dél-előtt.” Mikszáth tehát a nyári szigorlati időszak alatt távozhatott Selmecről. Az év végéhez latin nyelvből még be van neki írva az alig kielégítő osztályzat, de a többi tantárgyból már nincs jegye. Tehát még valamikor a vizsga elején mehetett el. Talán a latin jegye is elkeseríthette.

A vizsgáztatók közt találjuk Breznyik János igazgatót, Šuhayda Lajost, Greczmacher Gyulát, Hrencsik Károlyt és Scholz Vilmost. A latin nyelvet ekkor Suhayda Lajos, a „mathezist” Greczmacher Gyula tanította.

Nem helyénvaló az az állítás sem, hogy Mikszáthnak betegség miatt kellett félbeszakítania tanulmányait. Tény, hogy 34 igazolt és 10 igazolatlan órát mulasztott, ami az egyik legmagasabb hiányzás volt az osztályban, ám a betegségeket regisztráló líceumi egészségügyi naplóban nem találkozunk Mikszáth nevével. Egyetlen egészségére, illetve beteg állapotára utaló bejegyzést sem látni ott, pedig aránylag pontosan vezették, ki mikor volt beteg, milyen panaszai voltak, milyen kezelésben részesült.

A következő tanévben újra a hetedik osztályban találjuk Mikszáthot. Ha az egyes tantárgyakban elért eredményét összevetjük előző évi előmenetelével, meg-állapíthatjuk, hogy – bár általános előmenetele most is csak „alig kielégítő” volt – sokat javított. A hármasokon és az alig kielégítőn kívül már kitűnő és dicséretes jegyei is voltak. Jobb eredményt ért el például német nyelvből, magyar irodalomból, „magyar irály”-ból és algebrából. Német dolgozatai már kielégítőek, a magyarok pedig kitűnőek. Algebrából, melyből az előző évben elégtelent kapott, most két fokozattal jobb, kielégítő eredményt ért el.

A három selmeci év közül Mikszáth az utolsóban érte el a legjobb tanulmányi eredményt. Ebben az évben fordult elő, hogy az első félévi jegyeitől a másodiké jobbak voltak, s az általános előmenetelt is javította: alig kielégítőről kielégítőre. Most kapott tehát olyan általános előmeneteli osztályzatot, mint amilyennel a rimaszombati iskolából Selmecre jött.

Az érettségiről szóló jelentést is megvizsgáló Rejtő tette közzé a vizsga eredményeit. Ezek szerint „a.) kitűnő osztályzatot kaptak Reisz Károly, Heintz Hugó és Maróthy János; b.) dicséretet: Dubravitzky László; c.) jót: Borsiczky Gejza, Klement Dániel és Zsivora Samu; d.) kielégítőt Botár Samu, Eisert Géza, Folkusházy Sándor, Stur Gyula, Tessényi Albert (ez mennyiségtanból középszerű, prope dodum suffucienst kapván); e.) utóvizsga letérelére utasíttattak és pedig sept 29 dikén Kuntzl Ferdinánd és Mixáth Kálmán, mindkettő mathezisből. Selmecen junius 28 án 1866.”

Mikszáth tehát mathezisből pótvizsgára utasíttatott, de az az évi egyházkerületi gyűlés jegyzőkönyvének tanúsága szerint a pótvizsgát letette, és az érettségi bizonyítványt kézhez kapta.” (Rejtő I., 1985. 271. l.)

A VIII. osztályban tett közvizsgán jelenlévő tanárok közt találjuk Breznyik Já-nos igazgatót, aki a görög nyelvet, a magyar nyelvet és irodalmat, valamint a magyar-honi egyháztörténetet tanította Mikszáthnak. Suhayda Lajos a latin nyelv, a vallás – és lélektan tanára volt. Scholz Vilmos a német nyelvet és irodalmat, illetve az újkori történelmet tanította. Ő volt az egyetlen, akiről később Mikszáth írásban is megemlékezett. (Erről részletesebben egy Scholz Vilmosról készült portréban szólok.) Jezso-vics Károly oktatta a mathézist és a természettant. Az előbbiből Mikszáth az érett-ségin is megbukott. Tanított még az osztályban Händel Vilmos, aki az esztétikát adta elő.
Mikszáth az első selmeci évtől kezdve tagja lett a jó nevű önképzőkörnek, s amint Pesthy István írja: „Már itt a körben feltűnt nagy tehetsége, fényes elméje, amely különösen a novella írás terén szerzett neki később halhatatlan érdemeket.” (A Selmecbányai Petőfi Kör Érdemkönyve. 253–306. l.)

A körben már 1863. okt. 24-én fellépett első művével, az Egy fogoly levele című költeményével. 1864. febr. 3-án pedig a Gyula vezér című saját balladáját adta elő. Ezzel elnyerte az első pályadíjat is, melyet a körben kitűztek. Ez Scholz Vilmos tanár úr ajándéka volt: Katona Bánk bán című könyve. Scholz tanár úr különben – ahogyan őt Pesthy idézi – úgy nyilatkozott, hogy „ha Mikszáth így fog fejlődni, kitűnő, beszély bíró lesz belőle”. (Pesthy I., Érdemkönyv, 292. l.)

Önképzőköri tevékenysége is bizonyítja tehát, hogy a második félévben is ott volt Mikszáth Selmecen, rendszeresen látogatta az üléseket, és szép sikereket ért el. Talán már akkor érezte, mi az ő küldetése, s tán emiatt is hanyagolta a tanulást.
1864. szeptemberétől tovább folytatta munkáját a líceumi önképzőkörben. E hó 24-én a Képzeletem újra című művével „aratott sikert”. Versét méltónak találták arra, hogy „érdemkönyvbe írattassék”. 1865. febr. 11-én mutatta be Az öreg nemes című költeményét, amely szintén érdemkönyvi beírásra ajánlatott. Május 27-én Az én Gyuri bácsim című humoreszkjét olvasta fel, s amint Pesthy írja, ezzel „az egész kört felvidámítá”.

Mikszáthnak egyéb megbízásai is voltak a körben: előbb aljegyző, majd főjegyző és könyvtáros volt, s szerkesztette a Korányt is. Az egyes tisztségviselők feéadatait az Alapszabály rögzítette. A főjegyző például „történethíven” jegyezte a körben tárgyalt ügyeket, kijelölte szavalásra a tagokat, intézte a levelezést stb. (A selmeci Magyar Irodalmi Társaságnak az 1864-dik és 1865-dik évben megújított Alapszabályai.)

Mikszáth önképzőköri pályája tehát felfelé ívelt. S talán azt is érezte ugyan-akkor, hogy – ha általános tanulmányi eredményei gyengébbek is, mint sok diáktársáé – írói-alkotói tehetsége tökéletesebb, mint önképzőköri társaié. S amint Pesthy István soraiból is kitűnik, Mikszáth humora már Selmecen bontakozott. Szellemessége, fantáziája ugyanakkor nemcsak az írásokban nyilvánult meg sikeresen, hanem más cselekedeteiben is, olykor megbotránkoztatóan. Scholz Vilmos, aki oly szépen nyilatkozott róla, később azért fedte meg őt, mert Bródy Zsigmondnak egy dolgozatot készített, amit Bródy mint sajátját fel is olvasott a körben. Az ilyen cselekedetet többször is megismételte Mikszáth, sőt azt is megtette, hogy ismert költő művét olvastatta fel másokkal, mint saját alkotást. Mikszáth közben nagyokat derül cselekedetein, különösen azon mulatott jót, hogy eminens tanulók alapvető műveket nem ismertek fel, s hagyták magukat félrevezetni.
1865-ben Mikszáth tovább folytatta azt a „tevékenységet”, amelyért már kétszer megrótták őt. Most Folkusházy Sándor dolgozatát javította át, ráadásul „a kört még sértegetni is kezdte”, amiért onnan 1866. január 20-án kirekesztetett. Rejtő felhívja a figyelmet arra, hogy e körül sem egészen egyöntetű az életrajzírók véleménye. Pontosabban azt vitatják, hogy kinek segített Mikszáth. Többen Brózik Titusz nevét emlegetik. Ő Hont megyéből származott, s nem volt osztálytársa Mikszáthnak. Azt hiszem, mindez nem annyira lényeges kérdés, mint az a tény, hogy Mikszáthnak az önképzőkörtől végül is meg kellett válnia.

Hogy Mikszáthot fentebb említett cselekedetei miatt a körből kizárták, azon nem csodálkozhatunk. Különösen akkor nem, ha ismerjük az erre vonatkozó rendeleteket. A Magyar Irodalmi Társaság 1864) 65-i évi Alapszabálya ugyanis az I. fejezet 7. cikkelyében (Büntetések, Kirekesztések) igen szigorúan rendelkezett a kihágásokkal, a nem megfelelő magaviselettel kapcsolatban. Többek közt ez olvasható benne: aki „az év folyamán ok nélkül háromszor mulaszt, az a büntetés lefizetésén kívül a társaságból kirekesztessék”. Ugyanezen büntetés, illetve „a munka és bírálat pongyola kidolgozását, a szavalat kellő be nem tartását”. A csalást és hamisítást szintén büntették. Így rendelkezett az alapszabály: „Az egyenes munkakiírás, vagy mások elmeszüleményéveli fitogtatás, úgyszintén a munkán bárki más által tett javítás, a jegyzőkönyvi kemény megrováson kívül 1 osztrák értékű forinttal büntettessék.”

A selmeci évek Mikszáth későbbi írói munkásságában is hagytak nyomokat. Az aranykisasszonyban a különös fekvésű várost jeleníti meg a fantáziát mozgató szellemes sorokkal. Többek közt így ír: „Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanennyi völgykatlant, egy tucat sziklát, amely sűrűn be van építve mindenféle alakú házzal, melyeknek első része sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez!”

Az aranykisasszonyon kívül feltétlen érdemes elolvasnunk a Petőfi-legenda Selmecen és a Tavaszi rügyek című írásokat is. Az előbbiben olvassuk a következőket: „Ha leszállt az est a sajátszerű városra, ha elnyelte a homály az óriási köveket, s kitöltötte a borzadályos szakadékokat, ha fekete róna lett a girbegurba, púpos földből, suhogó árnyak inogtak, a fák lombja röpülni kezdett, s képzelt zsongással telt meg az éj: akkor én sokszor látni véltem a költőt, amint elsuhan köpönyegben, hóna alatt víve lantját.”
A Hont megyei Selmecbányán aligha lehet úgy végigsétálni a magyar irodalmon is nevelkedett közép-európai embernek, hogy ne idézné Mikszáthot. Hisz itteni örökségünkben ő is erőteljesen jelen van.

Csáky Károly

MÚLT ÉS TÖRTÉNELEM

POPÉLY GYULA

III. A magyar tanügy kálváriájának kezdetei Szlovákiában az impériumváltás után (1918–1920)

4. A tanítóképző intézetek és a szakiskolák felszámolása

A Felvidék magyar középiskolai hálózatának „átalakításával“ párhuzamosan a tanítóképző intézetek és szakiskolák felszámolása, illetve nacionalizálása is folyamatban volt. Amint arra már rámutattunk, az általános politikai és tudati zűrzavar, valamint a hatályban lévő katonai diktatúra közepette a hatalom iskolafelszámolási manőverei minden komolyabb ellenállás nélkül kivitelezhetőek voltak. Az impériumváltás után erre a sorsra jutottak a felvidéki tanítóképezdék is, előbb az államiak, majd rövidesen utánuk a felekezetiek is.
A modori, lévai, losonci, pozsonyi, eperjesi, stubnyafürdői és iglói magyar királyi állami tanító-, illetve tanítónőképző intézetek már 1919 első felében mind csehszlovák állami tanintézetekké nyilváníttattak. Az intézetek új igazgatóit, valamint a tanszemélyzet jelentős részét a cseh országrészekből vették át. A tanítás azonban így is csak nagy nehézségek árán volt beindítható a „csehszlovák“ tan-nyelvűekké változtatott állami tanítóképezdékben.

Az 1870-től folyamatosan működő Modori Magyar Királyi Állami Elemi Népiskolai Tanítóképző Intézet már csak földrajzi helyzeténél fogva is elsőként került csehszlovák állami fennhatóság alá. Samuel Zoch pozsonyi zsupán – az impériumváltásig modori evangélikus lelkipásztor – már 1919. január 25-én rendeletileg kimondta, hogy „az iskola egyedüli oktatási nyelve a szlovák nyelv“. Ez a rendelet azonban egyszerűen végrehajthatatlannak bizonyult, mivel a tanári karnak csak három tagja bírta a szlovák nyelvet. A tanintézet „csehszlovák“ tannyelvűvé tétele azonban rövidesen mégiscsak bekövetkezett. Először a csehszlovák állami átvételre került sor 1919. március 1-jén. Az iskola új igazgatójává a cseh Ferdinand Písecký légiósszázadost nevezték ki. A tanítás rövid kényszerszünet után 1919. március 17-én újra beindult, de már szigorúan csakis „csehszlovák“ nyelven, új cseh és szlovák tanerők közreműködésével. A növendékek egy része természetesen elhagyta a tanintézetet, akik azonban maradtak, igyekeztek minél gyorsabban alkalmazkodni az új helyzethez és elsajátítani az új tanítási nyelvet. Az Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium 1919. április 28-án kelt 17 832 sz. határozatával a tanintézet a következő új elnevezést kapta: Modori I. Állami Csehszlovák Masaryk Tanítóképző Intézet (Masarykov I. štátny československý učiteľský ústav v Modre).1

A szintén 1870-ben alapított Lévai Magyar Királyi Állami Elemi Népiskolai Tanítóképző Intézet sorsának alakulása ugyancsak figyelemre méltó. A cseh katonaság 1919. január 20-án szállta meg a várost. A tanítóképzőre már március 15-én lecsapott a csehszlovák államhatalom, noha – amint arról már szóltunk – a helyi főgimnázium átvételére csak az ősz folyamán került sor. A sürgős állami közbelépésre az szolgált ürügyül, hogy a tanítóképző intézet növendékei állítólag részt vettek a városban szervezett március 15-i felvonuláson, amelyen – a megszálló csehszlovák hatóságok megállapítása szerint – magyar nemzeti színű kokárdákkal felékesítve tiltakoztak Lévának a Csehszlovák Köztársaságba való bekebelezése ellen. Még ugyanezen a napon megjelent Köveskuti Jenő igazgatónál egy bizonyos Otokar Šimák nevű úr a csehországi Kladnóból, aki a csehszlovák kormány megbízottjaként mutatkozott be, s kijelentette: ezennel átveszi a tanintézet épületét annak minden tartozékával, gyűjteményével és pénzeszközeivel egyetemben. Köveskuti igazgató minden tiltakozása hiábavalónak bizonyult, aki végül is az „erőszaknak engedve“ átadta a tanintézetet az új hatalom embereinek. Az igazgatóval együtt az egész tanári kar úgy döntött, hogy semmi körülmények között nem áll be a megszálló csehszlovák hatalom szolgálatába. Az iskola növendékeit választás elé állították: vagy helyben folytatják tanulmányaikat – persze „csehszlovák“ nyelven –, vagy más tanintézetbe iratkoznak át.

Ilyen előzmények után 1919. március 24-én indult be az oktatás a „csehszlovák“ tannyelvűvé változtatott Lévai Csehszlovák Állami Tanítóképző Intézetben (Československý štátny učiteľský ústav v Leviciach). Az intézet új igazgatójává a már említett Otokar Šimákot nevezte ki a csehszlovák tanügyi kormány-zat. A felszámolt magyar tanintézet 151 növendékéből azonban mindössze 10 fő (!) maradt a „csehszlovák“ tannyelvűvé átalakított alma mater állományában. Ké-sőbb ez a szám némileg felszaporodott, miáltal már a külön évfolyamonkénti oktatás is lehetővé vált.

A szóban forgó tanintézet az új, az 1919) 20-as tanévet szeptember 16-án kezdte el. Ekkorra a viszonyok némileg már konszolidálódtak. Mivel a régi tantestületből senki nem maradt meg a szolgálatban, a cseh országrészekből érkeztek új tanárok. Minden nehézség ellenére 1919 szeptemberében a magyartalanított lévai tanítóképző intézet már 116 növendékkel folytathatta munkáját.2

1919 májusában került sor a Losonci Magyar Királyi Állami Elemi Iskolai Tanítóképző Intézet felszámolására. Ennek a tanintézetnek az épületét a nógrádi zsupán utasítására az új csehszlovák tanfelügyelő 1919. május 18-án egyszerűen kisajátította, s abban két szlovák tannyelvű reáliskolai osztályt helyezett el. A Csehszlovákia és Magyarország között beállt háborús állapot azonban megzavarta az iskolaépület rendeltetésszerű felhasználását, azt ugyanis katonai beszállásolásra vették igénybe. Az állapotok részleges konszolidálása után 1919. szeptember 16-án formálisan létrehozták a Losonci Csehszlovák Állami Tanítóképző Intézetet, az új tanév beindítására azonban csak október 15-én kerülhetett sor. A „csehszlovák“ tannyelvűvé változtatott tanintézet mindössze 31 növendékkel nyitotta meg kapuit. Igazgatóvá a cseh Josef Hádeket nevezték ki, aki 1919. október 28-án foglalta el tisztségét.3

A Pozsonyi Magyar Királyi Állami Tanítónőképző Intézetre az új hatalom 1919. június 8-án tette rá a kezét. Ezen a napon jelent meg a tanintézet igazgatónőjénél, Tábody Idánál Jozef Sedláček minisztériumi titkár vezetésével egy bizottság – a nyomaték kedvéért rendőrhatósági asszisztenciával –, amely követelte az intézet épületének, berendezésének, gyűjteményeinek, irattárának, pénztárának, valamint teljes vagyonának átadását az új hatalom képviselőinek. Tábody igazgatónő először megtagadta ugyan az együttműködést a nála megjelent bizottsággal, végül is azonban az „erőszaknak engedve“ eleget tett követeléseinek. A tanintézet vég-leges átvételét a prágai Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium 1919. július 8-i keltezésű leíratával vette tudomásul. A „csehszlovák“ tannyelvűvé változtatott pozsonyi állami tanítónőképző intézetbe 1919. szeptember 15–19-én volt a beíratkozás, szeptember 22-én pedig beindult az oktatás. A tanintézet új, ideig-lenes igazgatója a csehországi Ludevít Kotík lett.4

A megszállt Felvidék csaknem valamennyi állami tanítóképző intézetében hasonló volt az átmenet, az átállás a magyar állami és nyelvi kötődésről a „csehszlovákra“.
Az állami tanítóképző intézetek után rövidesen a felekezetiek is sorra kerültek. A római katolikus intézetek közül a hatalom kettőt jogutódlás nélkül vég-legesen felszámolt: a Kassai Római Katolikus Tanítóképző Intézetet, valamint a Szent Orsolya-rendi Kassai Római Katolikus Tanítónőképző Intézetet. A három újraindított római katolikus tanintézetből a nagyszombati és szepeshelyi iskolákban 1919 októberétől már „csehszlovák“ nyelven folyt a tanítás.5
Az 1919) 20-as tanév folyamán a többi felekezeti képző is aktivizálódott, bár az újraindulás valamennyi tanintézet számára komoly kihívást jelentett. Az ugyancsak „csehszlovák“ tannyelvűvé átalakított eperjesi görög katolikus tanító-képző intézet például a négy évfolyamába is csak összesen 40 növendéket volt képes „begyűjteni“ az újrainduláshoz. Az ágostai evangélikus egyház két tanítóképezdéje is beindult – az egyik Eperjesen, a másik Selmecbányán -, a szervezeti és nyelvi átállással kapcsolatos problémák azonban itt is rendkívül komolyak voltak.6
Szerencséseben alakult a Pozsonyi Szent Orsolya-rendi Római Katolikus Elemi és Polgári Tanítóképző Intézet sorsa. Itt az 1918) 19-es tanév folyamán a megszálló hatalom még nem avatkozott be az iskola életébe. A tanítás a körülményekhez képest rendszeres volt, kivéve a spanyolnátha, majd a szénhiány miatt elrendelt kényszerszüneteket. A tanév végi vizsgákat előrehozott dátummal 1919. május 3–14-e között bonyolították le. A megszálló hatalom azonban „szóbeli hivatalos kijelentéssel“ megtiltotta, hogy a vizsgák során a magyar világi vagy egyházi hatóságokat bárki és bármilyen minőségben is képviselje. A tanintézet igazgatója továbbra is Végh Ferenc pápai kamarás maradt. Az átmenetet jelentő 1918) 19-es tanév tehát a legnagyobb bizonytalanságok közepette zárult. „Amikor e sorok íródnak, még sötét fátyol takarja a jövőt“ – olvasható a tanintézetnek az 1918) 19-es tanév végén megjelent értesítőjében. „Lesz-e hely ebben a jövőben a mi számunk-ra is?“ – vetődik fel a kérdés az idézett iskolai értesítőben.7
Minden valószínűséggel ez a kérdés – „Lesz-e hely a jövőben a mi számunkra is?“ – foglalkoztathatta ekkoriban a felvidéki magyar iskolaigazgatók és pedagógusok csaknem mindegyikét, ezt kérdezték a felvidéki magyar szülők és tanulók, de ez volt a magyar nemzeti közösség egyelőre megválaszolhatatlan sors-kérdése is. Elvégre mindjárt az iskolarombolás első hullámában nyilvánvaló lett, hogy az elszakított felvidéki magyarság közoktatásügyében a tanítói utánpótlás képzését szándékoznak szinte teljességében elsorvasztani a hatalom új birtokosai, elvégre hosszú távon ezzel árthatnak legérzékenyebben a kisebbségi magyar oktatásügynek.

A magyar tanítóképzők bezárása után a tanulmányaik befejezésében meg-akadályozott tanítónövendékek zöme arra kényszerült, hogy a maradék Magyaror-szág tanítóképző intézeteiben folytassa tanulmányait, és ott szerezzen tanítói oklevelet. A felvidéki tanítójelöltek főleg a sárospataki, miskolci, egri, budapesti és pápai tanítóképzőkbe iratkoztak át. Később azonban kiderült, hogy a magyarországi képzőkben végzett tanítókat – ha azok egyáltalán hazatértek a Felvidékre – a csehszlovák tanügyi kormányzat többnyire politikailag megbízhatatlanoknak tartotta.8
***
A tényleges középiskolák, valamint a tanítóképző intézetek után említést teszünk még a Felvidéken működő különböző jellegű szakiskolákról is. Ezen iskolatípuson belül mindenek előtt az ún. kereskedelmi iskolák voltak a leginkább elterjedtek, amelyek tudvalevőleg a polgári iskolákra, illetve a középiskola alsó négy évfolyamos tagozatára épültek. A középfokú szakiskoláknak minősülő felső kereskedelmi iskolákban a rendes tanulmányi idő három év volt.

Az impériumváltás idején a Felvidéken nyolc felső kereskedelmi iskola működött, ebből hét volt állami, egy pedig nem állami. Az egyetlen nem állami felső kereskedelmi iskolának a Pozsonyi Kereskedelmi és Iparkamara volt a fenntartója. Ennek a tanintézetnek volt egy fiú-, valamint egy leányosztályokból álló tagozata, s mivel ezek különálló épületekben nyertek elhelyezést, néha – persze tévesen – önálló tanintézetekként is emlegetik őket.9

A Felvidék cseh megszállását követően valamennyi felső kereskedelmi iskola beszüntette működését. Az új hatalom egyáltalán nem bánt kíméletesen ezekkel a tanintézetekkel. A nyolcból kettőt – a homonnait és a nagyrőceit – teljesen felszámolt, minden jogutódlás nélkül. A többi iskolát az 1919) 20-as tanévben újraindították ugyan, de már mint csehszlovák állami, s természetesen mint „csehszlovák“ tannyelvű tanintézeteket.

Az 1919/20-as tanévben beindított kereskedelmi iskolákat már a cseh–oszt-rák modell szerint szervezték újjá. Ez azt jelentette, hogy a magyar tanügyi jogszabályok értelmében három évfolyamos felső kereskedelmi iskolákat részben négy évfolyamos kereskedelmi akadémiákká alakították át, részben két évfolyamos kereskedelmi iskolákká, illetve e két kereskedelmi iskolatípus kombinációjává. A pozsonyi, a kassai és a turócszentmártoni tanintézeteket négyévfolyamos kereskedelmi akadémiákká nyilvánították, egyúttal azonban két évfolyamos tagozatokat is rendszeresítettek mellettük. Az alsókubini, a besztercebányai és késmárki tanintézeteket két évfolyamos kereskedelmi iskolákká változtatták. Az iskolák tannyelve mindenütt a „csehszlovák“ nyelv lett, bár a pozsonyi tanintézet mellett a hatalom – bizonyos előzetes huzavona után – magyar tagozat fenntartását is engedélyezte.10

A Pozsonyi Kereskedelmi és Iparkamara által fenntartott felső kereskedelmi iskola – amint említettük, ennek volt külön fiú-, illetve leánytagozata – sorsának alakulása külön odafigyelést érdemel. Ebben az esetben ugyanis egy nem állami tanintézet „nacionalizálásról“ volt szó. Štefánek iskolaügyi referens számára azonban ez nem jelentett különösebb akadályt. A referens 1919 augusztus 1-jén a felső kereskedelmi iskola Védcölöp utcai épületét egyszerűen csehszlovák állami kezelésbe vette, annak minden berendezésével, gyűjteményeivel és vagyonával egyetemben, a tanárokat pedig elbocsátottaknak nyilvánította.11

„A Pozsonyi Kereskedelmi és Iparkamara felső kereskedelmi iskolái előtt katonaőrség áll“ – írta megdöbbenten a pozsonyi Híradó 1919. augusztus 14-én. „Az intézetet karhatalommal átvették, gyűjteményeit lepecsételték, és szlovák tannyelvű kereskedelmi akadémia létesítését vették tervbe.“12
A Pozsonyi Kereskedelmi és Iparkamara illetékesei azonban minden követ megmozgattak iskolájuk megmentése érdekében. Az intézet – mint magánvagyon – lefoglalása ellen tiltakoztak, de a rövidesen Pozsonyba látogató Ferdinand Heidler kereskedelmi miniszter segítségét is megpróbálták igénybe venni. A kamara küldöttsége 1919. augusztus 18-án Zoch zsupán-kormánybiztost is felkereste, akinek ugyancsak kérte a közbenjárását, s rajta keresztül próbálta meg eljuttatni tiltakozó memorandumát a hatalom illetékeseihez.

„Tisztelettel kéri a kamara a kormányt – olvasható a Samuel Zochnak 1919. augusztus 18-án átnyújtott memorandumban –, engedje meg, hogy az általa létesített és fenntartott felső kereskedelmi iskolákat és tanfolyamokat, a magyar és esetleg a német tannyelvű tanulók számára, továbbra is saját vezetése alatt fenntarthassa. Ezzel semmiképp sem kívánja érinteni a létesítendő cseh–szlovák állami kereskedelmi akadémiát, melynek a szükséges tantermeket és tanszereket a legnagyobb előzékenységgel rendelkezésére bocsátja.“ A Kereskedelmi és Iparkamara mint iskolafenntartó saját iskolájában természetesen továbbra is ragaszkodik a magyar tanítási nyelvhez, de emellett „kötelezi magát, hogy az általa fenntartott kereskedelmi szakiskolára nézve aláveti magát a közoktatási hatóság tanítástervi és egyéb általános rendelkezéseinek.13

A pozsonyiak 1919. szeptember 6-án Prágában járó nagy – reprezentatív összetételű – oktatásügyi küldöttségében a felső kereskedelmi iskola, valamint a Pozsonyi Kereskedelmi és Iparkamara képviselői is ott voltak, akik Stein Miksa vezetésével a Kereskedelmi Minisztériumban adták elő kérelmüket. Itt Schuster államtitkárral közölték a már jól ismert óhajukat: a hatalom szolgáltassa vissza a Pozsonyi Kereskedelmi és Iparkamarának a kisajátított kereskedelmi iskoláját, s az a jövőben is megtarthassa magyar tanítási nyelvét.14
Alig tért haza Prágából a pozsonyiak nagy iskolaügyi küldöttsége, amikor a felfüggesztés alatt lévő Pozsonyi Kereskedelmi és Iparkamara vezetősége, a Felső Kereskedelmi Iskola igazgató bizottsága, valamint a Pozsonyi I. Takarékpénztár képviselői a prágai kormány kiküldöttével Pozsonyban folytatott megbeszélései alapján jelentős fordulat állt be a kereskedelmi iskola ügyében. A kormánykiküldöttel folytatott tárgyalás után az a vélemény alakult ki, hogy bár az iskola autonóm jellegének további fenntartása kívánatos volna, tekintettel a rendkívüli viszonyokra, valamint annak a fontos célnak az érdekében, hogy az iskolában a magyar tannyelv is fennmaradhasson, el kell fogadni a tanintézet államosítását.

E cél realizálása érdekében az illetékesek azonnal létrehoztak egy bizottságot, amely 1919. szeptember 12-én már újból Prágában tárgyalt az iskola államosításának feltételeiről, valamint a magyar tagozat megtartásának biztosítékairól. A prágai Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztériumban tárgyaló pozsonyi küldöttséget Masaryk köztársasági elnök is fogadta, aki állítólag örömmel nyugtázta, hogy ezzel a pozsonyi kereskedelmi iskola problémája végre már megoldottnak lesz tekinthető.15

A hatalom illetékeseivel kötött kompromisszumos megegyezés eredménye-képpen született meg az 1919. szeptember 19-én kelt 28 430. számú miniszteri rendelt, amely cserébe azért, hogy a Pozsonyi Kereskedelmi és Iparkamara a tulajdonát képező két iskolaépületet teljes berendezésével együtt úgymond „díjtalanul és önként“ felajánlotta az államnak egy „csehszlovák“ tannyelvű kereskedelmi akadémia céljaira, engedélyezte a teljes magyar tagozat fenntartását, az elbocsátott magyar tanárokat pedig mint állami alkalmazottakat visszavette állásukba.16
Ilyen feltételek mellett a pozsonyi kereskedelmi iskolában a magyar tannyelv további fennmaradása – párhuzamos magyar osztályokban – biztosítottnak látszott. Igaz ugyan, hogy a megegyezésnek Pozsonyban komoly ellenzői is voltak, sőt magának a Pozsonyi Kereskedelmi és Iparkamara tagjainak egy része is nehezményezte tanintézetük úgymond „önkéntes“ átadását a csehszlovák államhatalomnak.17 A megegyezés azonban ettől függetlenül jogerőre emelkedett. A kamara vezetősége és a minisztérium közötti rendezés lényegét – amint azt említettük – az 1919. szeptember 19-én kibocsátott 28 430-as számú rendelet tartalmazta, amely kimondta: „Hogy az ifjúságnak, mely a lefolyt tanévekben a helybeli kereskedelmi és iparkamara által fenntartott magyar kereskedelmi iskolákon végezte tanulmányait, lehetővé tétessék, hogy szaktanulmányait befejezhesse, úgyszintén, hogy a magyar nemzetiségű fiú- és leánynövendékek anyanyelvükön nyerhessék el kereskedelmi kiképzésüket, az iskolaügyek és nemzeti művelődés minisztériuma a helybeli cseh–szlovák állami kereskedelmi akadémiákon az 1919) 20 iskolai évben magyar tannyelvű osztályokat létesített.“18

Az ilyen alapokon újjászervezett tanintézet új igazgatójává a Csehországból Pozsonyba helyezett Eugen Burskýt nevezték ki. A „csehszlovák“ tagozaton az oktatás már 1919. október 1-jén beindult, a magyar osztályok megnyitása azonban még így sem volt problémamentes. A magyar tagozaton végül is csak 1919. október 23-án kezdődhetett meg a tanítás. A „csehszlovák“ törzsosztályoknak a szóban forgó 1919) 20-as tanévben összesen 206 növendékük volt, ebből azonban 44 fő a cseh országrészekből származott, 127 fő pedig vidéki volt, és csupán 35 fő volt valódi pozsonyi. A magyar tagozat 10 osztályának összesen 470 tanulója volt, pedig ebben a tanévben ezen a tagozaton – a szlovák részlegtől eltérően – nem nyílt sem abituriensi, sem pedig kétéves kereskedelmi tanfolyam.19

Az 1919. évben a Felvidéken működő ipari és gazdasági szakiskolákat is csaknem kivétel nélkül mind „csehszlovák“ tannyelvű tanintézetekké változtatták.

A Kassai Magyar Királyi Állami Felsőipariskola volt a Felvidék, s egyúttal egész Magyarország egyik legrangosabb szaktanintézete. Ez az iskola 1919. augusztus 12-én került csehszlovák állami igazgatás alá. Az iskola addigi igazgatója, Balassa János ezen a napon adta át az iskola irányítását az új hatalom által kinevezett és Morvaországból Kassára irányított új igazgatónak, Václav Mayernek, aki azonnal hozzálátott a „csehszlovák“ tannyelvű oktatás megszervezéséhez. A tanintézet új neve a következőképpen hangzott: Kassai Csehszlovák Állami Ipariskola (Československá štátna priemyselná škola v Košiciach). Az oktatás 1919. augusztus 15-én indult be, de ekkor még csakis „csehszlovák“ nyelven. Bár a prágai Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium illetékesei 1919. augusztus 8-án ígéretet tettek Balassa János igazgatónak a párhuzamos magyar tagozat engedélyezését illetően – persze, csakis azzal a kikötéssel, hogy a magyar osztályokba szlovák nemzetiségű tanulók nem vehetők fel –, a hivatalos jóváhagyás csak nem akart meg-érkezni. Végül 1920 januárjában a minisztérium hivatalosan is engedélyezte a magyar tagozat beindítását, amire haladéktalanul sor is került. Az első évfolyamokban már az új négyéves tanterv alapján kezdődött el az oktatás, a második és harmadik évfolyamok növendékei azonban még a régi magyar hároméves rendszer szerint haladtak.20

Az alacsonyabb képzést nyújtó ipari szakiskolák is rendre csehszlovák állami tulajdonba kerültek, miközben egyetlen tanintézet sem tarthatta meg magyar tanítási nyelvét.

A Pozsonyi Magyar Királyi Állami Fémipari Szakiskolára az új hatalom 1919. augusztus 2-án tette rá a kezét. Az iskola új igazgatójává a Csehországból Pozsonyba helyezett František Vostáreket nevezték ki. A tanintézet új neve ettől kezdve már így hangzott: Pozsonyi Csehszlovák Állami Ipariskola (Českoslovens-ká štátna priemyselná škola v Bratislave). Az iskolában magyar párhuzamos osztályok tolerálása szóba sem jöhetett.21

Hasonló sors érte az alacsonyabb fokú kétéves mezőgazdasági jellegű szak-iskolákat is. A rendre „csehszlovák“ tannyelvűekké változtatott iskolák közül csak egyetlen szaktanintézet mellett engedélyezték magyar párhuzamos tagozat fenntartását. Ez a két évfolyamos földműves gazdasági iskola volt Komáromban.22

A magyar nyelvű szakoktatás leépítése a megszállást követő ún. forradalmi időszakban komoly aggodalommal töltötte el az egész magyar társadalmat, különösképpen a jelenség iránt leginkább fogékony pedagógusokat. A „nagy rombolás“ gyors lezajlása után joggal konstatálhatta az egyik hozzáértő tanárember: lám, az impériumváltás előtt a Felvidék „telítve volt a magyar kultúra legjobb hírű szakiskoláival“, ezeket azonban a csehszlovák államhatalom gyors ütemben, még a békeszerződés ratifikálása előtt sorra átalakította, sőt részben fel is számolta. A magyarság kulturális fejlődése szakiskolák nélkül elképzelhetetlen – fejtegette az idézett magyar pedagógus –, ezért a magyar szakiskolák radikális átalakítása, illet-ve felszámolása aggodalommal tölti el a pedagógustársadalmat, „abba belé nem nyugodhat, s annak revízióját szorgalmazza“.23

Jegyzetek a III) 4. fejezethez

1. Pavlík, Jozef: Pamätnica modranského učiteľského ústavu 1870–1970. Bratislava 1970., 32–34. old.
2. Z dejín ústavu za prvé desaťročie trvania republiky Československej. Prvá výročná zpráva státneho koeduk. ústavu učiteľského v Leviciach za 1918–1928 a za škol. r. 1927–28. Levice 1928., 3–5. old.; Hudzovič, Ján: Sto rokov učiteľského vzdelávania v Leviciach. Bratislava 1971., 40–41., 83. old.
3. Z dejín ústavu. Jubilejná výročná zpráva Čsl. štátneho koed. učiteľského ústavu v Lučenci 1918–1928. Lučenec 1928., 3. old.
4. Jubilejná výročná zpráva Československého štátneho koedukačného učiteľského ústavu v Bratis-lave 1918–1928. Bratislava 1928., 5. old.
5. Slovenský národný archív, Bratislava. Pozostalosť Antona Štefánka, kartón č. 15 – inv. č. 691. Učiteľské ústavy.
6. Uo.
7. A Szent Orsolya-rendi internátussal összekapcsolt Pozsonyi Róm. Kath. Elemi- és Polgári-tanítónőképző-intézetek értesítője az 1918–1919. iskolai évről. Pozsony 1919., 5–6. old.
8. Boross Béla: Tanítóképzés a felszabadult Felvidéken a cseh uralom idején. Iskola és Élet, 1939. 1–2. sz., 19–24. old.
9. Vö: Mátej, Jozef: Dejiny českej a slovenskej pedagogiky. Bratislava 1976., 299. old.
10. Slovenské školstvo v prítomnosti. Praha 1932., 45. old.; Zítko, Zdeněk: Verejné obchodné školstvo na Slovensku. Pamätník slovenského školstva I. Sostavil: A. S. Žitavský. Bratislava 1936., 105. old.
11. I. výročná zpráva Československej štátnej obchodnej akademie v Bratislave za školský rok 1919–20. Bratislava 1920., 6. old.
12. A pozsonyi felső kereskedelmi iskola ügye. Híradó, 1919. augusztus 14., 2. old.
13. A magyar kereskedelmi iskoláért. Híradó, 1919. augusztus 19., 1–2. old.
14. A pozsonyi nagy küldöttség Prágában. Híradó, 1919. szeptember 9., 1–4. old.
15. A pozsonyi kereskedelmi iskolák ügye. Híradó, 1919. szeptember 16., 2-–3. old.
16. I. výročná zpráva Československej štátnej obchodnej akademie v Bratislave za školský rok 1919–20. Bratislava 1920., 6. old.
17. A pozsonyi kereskedelmi iskola ügye. Híradó, 1919. október 1., 2–3. old.
18. Wolf Gerő: „A magyar kereskedelmi akadémia megnyitása“. Híradó, 1919. november 1., 2–3. old.
19. I. výročná zpráva Československej štátnej obchodnej akademie v Bratislave za školský rok 1919–20. Bratislava 1920., 14., 23. old.
20. Az intézet rövid története. Štátna priemyselná škola v Košiciach. Értesítő az 1927/ 28. tanévről. Košice 1928., 4. old.; Balassa János: Sorsdöntő mozzanatok az iskola megszállás alatti idejéből. A Kassai M. Kir. Áll. Gépipari Középiskola évkönyve az 1941–42. tanévről. Kassa 1942., 21. old.; Antal Ákos: A kassai ipariskola története. Budapest 1996., 54–55. old.
21. Smetana, J.: Štátna čsl. priemyselná škola v Bratislave. Pamätník slovenského školstva I. Sostavil: A. S. Žitavský. Bratislava 1936., 158–163. old.
22. Hamaš, Ľudovít: Z dejín poľnohospodárskeho školstva na Slovensku. Bratislava 1967., 25. old.
23. Sz. I.: A magyar szakiskolák. Magyar Tanító, 1921. január, 10–11. old.

 

Eseménynaptár

Április

1704. IV. 1-jén született Faludi Ferenc, a magyar rokokó legjelentősebb költője
1809. IV. 1-jén született Nyikolaj Vasziljevics Gogol orosz próza- és drámaíró
1868. IV. 1-jén született Erdélyi János költő, népköltészetgyűjtő
1929. IV. 1-jén született Milan Kundera cseh író
1784. IV. 4-én született Kőrösi Csoma Sándor, a tibeti nyelvtudomány megalapozója
1814. IV. 6-án született Ybl Miklós építész
1844. IV. 16-án született Anatole France Nobel-díjas francia író
1889. IV. 16-án született Charlie Chaplin színész, rendező
1944. IV. 16-án született Ropog József színész
1919. IV. 17-én hunyt el Mednyánszky László festő
1824. IV. 19-én hunyt el Lord George Gordon Byron angol költő
1814. IV. 21-én született Egressy Béni zeneszerző, szövegíró
1724. IV. 22-én született Immanuel Kant német filozófus
1564. IV. 23-án született William Shakespeare angol drámaíró, költő
1799. IV. 26-án született Eugéne Delacroix francia festő
1914. IV. 26-án született Bernard Malamud amerikai író
1944. IV. 28-án született Kiss József levéltáros, történész

 

Napló

Kitüntetések március 15-e alkalmából

Március 15-e kitüntetések alkalma. Az irodalom és művészeti élet képviselői közül – többek között – az alábbiakat tüntették ki:

Kossuth-díjat kapott

Bertók László Babérkoszorú-díjas és József Attila-díjas költő „új verstípusokat is létrehozó, a magyar líra megújulásában nagyon fontos szerepet játszó költői, prózai és elméleti munkásságáért.”
Gyulai Líviusz Munkácsy-díjas grafikusművész, Érdemes Művész „kimagasló művészi munkásságáért, különös színvilágú és finoman szatirikus szemléletű grafikáiért és festményeiért, valamint nemzetközileg is elismert rajzfiljeiért.”
Krasznahorkai László Babérkoszorú-díjas és József Attila-díjas író „a kortárs magyar prózairodalom megújulásában és korszerűvé válásában játszott rendkívül fontos alkotói szerepéért, regényeiért és elbeszéléseiért, amelyeket a külföldi – elsősorban a német – szakirodalom is számon tart és nagyra becsül.”
Lehoczky Zsuzsa, a Budapesti Operettszínház Jászai Mari-díjas színművésze, Kiváló Művész „az operett és musical-irodalom szubrettszerepeinek kiváló megformálásáért, több évtizedes, sikerekben gazdag művészpályafutása elismeréseként.”
Moór Marianna, a Pesti Magyar Színház Jászai Mari-díjas színésze, Kiváló Művész „film– és tv-játékokban nyújtott alakításaiért, emlékezetes színpadi szerep-formálásaiért, méltán nagysikerű művészi pályafutása elismeréseként.”
Popova Aleszja, a Magyar Állami Operaház Harangozó Gyula-díjas balettművésze, magántáncos, Érdemes Művész „a klasszikus balettrepertoár virtuóz és személyiségével átitatott megformálásáért.”
Rost Andrea, Liszt Ferenc-díjas operaénekes, Érdemes Művész „hazai és a nemzetközi sikereiért, az operairodalom szopránszerepeinek kiváló tolmácsolásáért”.
Tőzsér Árpád, József Attila-díjas költő, műfordító, irodalomtudós, szerkesztő, Érdemes Művész „költő”, szépírói és elméleti munkásságáért; szerkesztői tevékenységéért, amely nagyon lényeges szerepet játszik a szlovákiai magyar irodalom fejlődésében”.
Széchenyi-díjat kapott
Almási Miklós, az MTA rendes tagja, József Attila-díjas esztéta, filozófus, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem egyetemi tanára „a magyar filozófiai és esztétikai szakirodalom kiváló műveléséért, műelemzéseiért, színház-, film- és irodalomkritikai munkásságáért, valamint az esztétika oktatásának megszilárdításában és kiszélesítésében végzett tevékenységéért”.
Herman József, az MTA rendes tagja, professor emeritus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem nyugalmazott egyetemi tanára „nyelvtudományi területen nemzetközileg elismert, évtizedeken át végzett tudományos tevékenységéért”.
Kántor Lajos, József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus, esszéíró, az MTA doktora „a XX. századi erdélyi irodalom fejlődéstörténetét és jelentős alakjait elemző (Szilágyi Domokos, Szabédi László) irodalomtörténeti munkásságáért, a Korunk című folyóirat szerkesztéséért, az erdélyi magyar szellemi életben betöltött szerepéért”.
Dr. Körner Éva, a művészettörténeti tudomány kandidátusa, művészettörténésze „kiemelkedő tudományos, a magyar művészettörténetet megújító tevékenységéért.”
Dr. Ludassy Mária, a filozófiai tudomány doktora, filozófiatörténész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem egyetemi tanára „a francia felvilágosodás és a francia forradalom eszmetörténete terén végzett kutatói és tudományos munkásságáért.”
Dr. Török Endre irodalomtörténész, az irodalomtudomány doktora, az Eötvös Loránd Tudományegyetem nyugalmazott egyetemi tanára, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem vendégprofesszora „az orosz irodalomtörténet, a Tolsztoj-életmű és az orosz vallásfilozófia kutatása terén elért eredményeiért, könyveiért, tudósnemzedékek felneveléséért”.

Állami kitüntetések, művészeti díjasok

Állami kitüntetéseket és művészeti díjakat adott át a nemzeti ünnep alkalmából Hiller István kulturális miniszter a budapesti Iparművészeti Múzeumban.
Magyar Köztársaság Érdemrend lovagkereszt
Albert Gábor József Attila-díjas író, költő; Csiki László József Attila-díjas író, költő
József Attila-díj
Bertha Zoltán irodalomtörténész, kritikus; Bognár Róbert író, műfordító, Duba Gyula határon túli próza- és szatirikus író; Elmer István, az Új Ember című hetilap szerkesztője; Füzi László, a Forrás főszerkesztője; Gyárfás Endre író; Majoros Sándor prózaíró; dr.Margócsy István irodalomtörténész professzor; Németh Gábor, a Magyar Rádió Irodalmi osztálya szerkesztője; Olasz Sándor, a Tiszatáj főszerkesztője; Pályi András író, műfordító; Sárközi Mátyás író; Szirák Péter adjunktus, a Debreceni Egyetem és az Alföld című folyóirat szerkesztője.
Munkácsi Mihály-díjat kapott
Bartusz György, Pozsonyban és Kassán élő szobrász, akcióművész, egyetemi tanár.

Gratulálunk a kitüntetetteknek!