(Lackfi János: Hófogók. Ister, Budapest, 2003.)

Lackfi János Hófogók című verseskötete egy ereje teljében lévő költészetre irányítja a figyelmet, hiszen imponáló tudatossággal megkomponált könyvként olvastatja magát. Nemcsak azért állítható ez, mert erőteljesen hangsúlyozza, külön lírai “fejezetbe” teszi a kötet nyitó- és záróversét (Nyit, Zár), hanem azért is, mert tulajdonképpen ugyanannak a témának, világlátásnak, lírai problematikának a lassú szétbontása és felépítése zajlik az egész kötetben.

Mi is ez a téma, hogyan is fogalmazható meg adekvát és nem lírai nyelven a Hófogók problematikája? Önéletrajzi térként a befutott, családdal, munkahellyel, biztos egzisztenciával rendelkező lírikus képe mutatja fel magát – de a kiegyensúlyozottság nem elégedhet meg önmagával. Nyelvként a klasszicizált lírai realizmus kiegyensúlyozott szintaxisa tűnik fel – ez meg néha hiperrealista túlzásokba, máskor a másodmodernséget idéző hangulati intertextekbe hajszolja bele magát. Ontológiai problémaként a lét tárgyakban megélt sorozatszerűsége jelentkezik – de a végtelen sorozatokat folyton felülírják az egyéni lét ironikus-tragikus tapasztalatai. Lírai toposzként a krisztusi korba, az emberélet útjának feléhez érő költő képe bontakozik ki – de a konvenciók topikáját a líraiság metaforikus ereje forgatja fel minduntalan.

Lackfi János verseiben az otthonosságba, a lét bizonyosságként megélt jelenébe módszeres alapossággal írja bele magát az idegenségnek egy olyan felfogása, amely nem annyira tragikus, mint inkább végzetszerű aspektusait hangsúlyozza. A hétköznap banalitásainak világa főleg a kötet első részében található versekben fontos jelentésgeneráló erő. Ezeknek a banalitásoknak a hordozói leginkább a tárgyak, amelyek vég nélküli lajstromozása a hierarchiátlan rend képzetét hivatott felkelteni:

“Kell szemeteszsák: gyűl a szemét,

Hogyha növény hajt, kell a cserép,

Minden anyaghoz a láda, kosár,

Tégely, üveg, zsák, kanna dukál” (8.)

A felsorolt tárgyak monoton rendetlenségébe íródnak bele a lírai alany környezetében található élők is: a szerelő mellett ide sorolódik a “négy szöszi fej” (7.), négy kisgyerek is. Ők is a környezet elemeivé válnak a hétköznap terrorja által – de, mint már említettem, ez a terror nem tragikus elemként, hanem fátumszerű adottságként értelmeződik. A környezet rendetlenségének a sorsszerűség ad valamifélle metafizikai rendet.

A kötetkezdő Lavina-dal Kosztolányi Boldog, szomorú dal című, közismert versének átirata, s – némi túlzással – tulajdonképpen az egész kötet ennek a Kosztolányi-versnek a lehetséges intencióit variálja tovább. A problematika egyes invariánsai sikerültebbeknek tűnnek, mások kevésbé képesek új horizontba emelni a felvetődő lírai kérdés- és válaszlehetőségeket. Mindenképpen a sikeres invariánsok számát gyarapítják a kötet azon szövegei, amelyek szubverzív potenciáljai kisiklatják a konvencionális olvasáslehetőségeket. Másrészt viszont azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Lackfi éppen a konvencionális és kanonikusnak látszó líraesemények felől építi fel meghökkentő szövegeit. A meghökkentő mozzanatok a referencialitás és fikció feszültségeiből éppúgy profitálnak, mint a különös nézőpontokból láttatott narratíváknak a helyéből, vagy a poénos verzárlatokból. Ez utóbbiak némely esetben inkább lezárják a vers értelemkonstrukcióit (Encián, Egy átlagos hét, Nem szabad versek, Szemcse, Hírújságok hírújsága, Valóság-show stb.), más esetben újraolvastatják a szöveget vagy megnyitják az olvasáslehetőségek terét (Diszkrét lenyomat, Részletezés, Anyag, mű, Valami kés, Belépni egy házba stb.). A Részletezés című “könyvelési vers”-ben az utolsó sorban bejelentett születés értelmezi újra, teszi intimmé az érdektelennek tűnő, részletező felsorolást, s olvastatja újra a verset, míg a Valami a szabadságról című, Oravecz Imrének ajánlott narratív szövegben a “határ” fellazítása az utolsó sor által lesz nyilvánvalóvá, s a “határ” folyton mozgásban levő, lezárhatatlan mentális konstrukcióként lepleződik le. A Belépni egy házba utolsó sorai az összeillés, a megfelelés lehetőségét problematizálják és értelmezik újra a megelőző szövegrészeket, miközben a a kettévágott alma és a férj-feleség viszonyok analógiájának feszültségei teszik eldönthetetlenné a szituációt:

“Kitakarni az ágyban fekvő asszony

álmában is várakozó testét,

egyedül az világlik derengve a házban,

úgy hever ott, mint egy fél alma,

középütt magház,

másik felével pontosan összeillik” (41.)

Lackfi a kortárs magyar irodalomnak azokhoz a kísérleteihez kapcsolódik, amelyek az epikai értelemben vett minimalizmushoz közelítik a lírai szöveget (azaz nem a Koppány Márton szövegei által képviselt lírai minimalizmust gondolják tovább). Hiperrealista vagy neorealista narratív szövegek kerülnek a lírai jelentésalkotás pozíciójába, s forgatják fel a líra kódját. Az idegen mint ellenőrizhetetlen metafizikai minőség helyébe a szubjektum részévé vált, mégis ellenőrizhetetlen idegenség transzszubjektív fogalma lép. Petőcz András A napsütötte sávban (2001), Hizsnyai Zoltán a Bárka és ladik (2002) című kötetében kísérletezett hasonló poétikai eljárásokkal. Lackfi nem egy szövege a voyeur szerepébe kényszeríti olvasóját, kíméletlen tárgyilagossággal működtetve az önéletrajzi paktum lírai kódjait. A Diszkrét lenyomat című vers például brutális kivégzésként írja le az egérirtás műveletsorát (Mészöly Miklós Jelentés öt egérről című novellájára tett utalással), a Részletezés egy intim családi eseménybe avat be, az Egy átlagos hét egy hétköznapi hét rekonstrukciójára tett “archeológiai” kísérlet. A voyeur szerepe a szöveg intimitásai által teremtődik meg, miközben el is bizonytalanítják az olvasót: önéletrajziság és líraiság kódjainak és paktumainak feszültségei mentén szerveződik a lehetséges jelentések diszkurzív tere:

“Zsákokban tettük ki az utcára a szemetet,

de a macskák

estére szétcincálták, szétteregették

Különös tárlat, legintimebb

dolgainkat pakoljuk így ki ország-világnak:

nejlonzacskóba bújtatott kézzel

finnyásan gyűjtögetek

Lám, némi véres, jódos vatta,

kifésült hajgubanc” (15.)

Egy másik olvasói tapasztalat, amely ezzel teljesen ellentétes pályát jár be, az idegenség szerepének radikális átértékelődése. Lackfi némely szövegeiben az idegen olyan közelségbe kerül, hogy a szöveg már a lírai alany és az olvasó integritásának megtörésével játszik el: a hétköznapi, mikrorealista események válogatás nélküli felsorolása szerző és olvasó tautologikus viszonyát, egymásra kopírozhatóságát állítja. A kukába hányt konzervdobozok, tojáshéjak, a vasbeton házak, vízvezetékszerelők, öregmamák közt elvész a lírai szubjektum egyedisége, a hétköznapok tárgyainak vég nélküli sorozata éppen a voyeur szerep által felrajzolt intimitás értelemlehetőségeit számolja fel. Az azonosság botránya azonban nem tragikus vagy elégikus, hanem magától értedődő naivsággal jelenti be magát:

“legyen könyvelőnő, aki

számládat tisztába teszi,

viccet mesélő haverok,

kikkel a sört gurigatod” (99.)

A Hófogók szövegei nyugati civilizáció fizikai és mentális objektumaiból, szemeteiből építenek maguknak jelentésmezőket, pontosabban a kulturális szemét mint létfeltétel a lírai szöveg jelentéseinek feltételévé is válik. Különös feszültséget érzékel a befogadói oldal ebből a szempontból: poétikai szempontból Lackfi versei nem irányulnak a bevett lírai formák ellen, inkább a bejáratott, klasszicizálódott és kanonizálódott formák és konstrukciók hasznosítása tűnik fel. A lírai (hiper)realizmus kiegyensúlyozott versnyelve is ezen a poétikai felfogáson alapszik. Másrészt viszont – ezzel az olvasói tapasztalattal némiképp ellentétben – a szemét poétikája írja felül a rögzült formákat. A már idézett, Egy átlagos hét című vers a szemét fizikai létére irányítja a figyelmet, a Homeopátiás dúdoló viszont a kulturális-mentális szemét ironikus felfogását közvetíti. Ez utóbbi szöveg helyenként fergeteges humora az irónia kettős kódját a referenciális és fiktív jelentésmezők feszültségében szemléli, miután elszakítja egymástól a poéta és a homeopata nézőpontjait és megszólaláslehetőségeit – de mégiscsak közös nyelvet tartva fenn számukra:

“Alvás közben izzad, ugye?

Ha igen, jó érzés talán?

A ruhán meglátszik helye?

Foltos még mosás után?” (74.)

A kötet több olyan verset tartalmaz, amely emlékezetes versélmény marad. A kötetkezdő Lavina-dal mellett többek között a Valami kés, a Belépni egy házba, a Homeopátiás dúdoló vagy a Valami a szabadságról című opuszokat sorolom ide. Azok a szövegek számítanak sikerületlenebbeknek, amelyek a hagyományos lírai kérdésfelvetésekre csak hagyományos (nyelvi) választ adnak. Lackfi János versei kiegyensúlyozott költői világról árulkodnak, amelyek későmodern hagyomány és posztmodern bricolage-technika feszültségeiben képesek intellektuális lírát működtetni.

EURÓPA KAPUJÁBAN

DOBOS LÁSZLÓ

A magyar 20. század – Trianon évszázada

Az egyesülő Európában megoldásra vár a magyar kérdés. Ha az elmúlt század Európája el tudta viselni a magyarság földig alázását, el kell, hogy viselje a magyarságnak járó igazságtevést is. Nem gyalogolhatunk úgy Európa felé, hogy vissza ne nézzünk.

Az első világháború után a győztes Európa ítélkezett sorsunkról – különös hevülettel Franciaország. Franciaország ma is a politika nagy asztalánál van. És ítélkezik, felettünk, rólunk magyarokról is. Csoóri Sándor a “Heti Válasz”-ban megjelent írásából idézek időszerűen, idevágó részleteket: “A Szent Korona” hazahozatala évében Magyarországra látogatott a francia köztársaság akkori elnöke Francois Mitterand. A francia elnök budapesti tartózkodása alkalmából találkozott Illyés Gyulával. Csoóri Sándornak Illyés így mondta el beszélgetésük legfontosabb tételét. ... “Hiszed, ha nem, a kés és villacsörgés nyolcadik percében már Trianonról beszéltünk. Igen, arról, s az elnök egy rövid hallgatás után indulatosan kijelentette, hogy Trianon az egy mocskos ügy volt. Egy fölmérhetetlen katasztrófa”.

Csoóri Sándor Mitterand más franciaországi megnyilvánulásából is idéz... “A jóvátehetetlen bűnt igazán sohasem lehet az “eredet igazság” alapján helyrehozni, mert például Trianon akkor, 1920-ban eleven húsba, eleven országtestekbe vágott bele, aminek következtében népek és nemzetek élete teljesen megváltozott, és ha most az eredeti állapotokat akarnánk visszaállítani, újra csak eleven húsba, eleven országtestekbe kellene nagy henteskésekkel belevágni. Ez azonban teljesen lehetetlen. Európa politikusainak, jogászainak, értelmiségi embereinek, tehát az a feladata, hogy másféle megoldásokat keressenek a történelemben felhalmozódott nemzeti, nemzetiségi sérelmekre”.

Ciróka, maróka.

E  bánkódó kijelentés óta hány kitörési szándék termett, és indult el térségünkben a szabadság védelme érdekében?

Trianon átszabta Közép-Európa, s ezzel Magyarország határait. Magyarországot körülzárták, bekerítették. Csonkították, darabolták, valami irdatlan bárddal. Közép-Európa térségében, Magyarország lett a két háború vesztese. Bűnös nép, bűnös nemzet, bűnös ország. Magyarország a 20. században kétszer is a vádlottak padjára került.

Trianonnal határon kívülre került több mint 3 millió magyar. Saját földjeinken, idegen hatalommal a nyakunkon. A későbbi nemzetállamok; Szerbia, Románia, Csehszlovákia (Kárpátalján a szovjet birodalom) prédái lettünk, mindenütt. S a háború utáni bosszúállás tárgyai... Államosították történelmünket , hírközlésünket, anyanyelvünk használatát. Ideologizálták kultúránkat, átkeresztelték lakóhelyeink megnevezését, államosították az egyházi iskoláinkat és az egyházak vagyonát. Elvették, kisajátították földjeinket. (Szlovákiában még a rendszerváltás után is három nyelvtörvénnyel bilincselték meg nyelvünket).

A Beneš- dekrétumok még máig érően is hatnak.

Az új határok a bosszú és tiltás vonalai lettek. Szabályozták, tiltották a nemzettel való érintkezés útját. Voltak évtizedek, amikor a határon olyan hevülettel keresték, kotorták a könyveket, az újságot, mint a kábítószert.

Ellenség lett a betű is.

A határon kívüli magyar kultúrák és irodalmak ugyan megfogalmazták a humánus együttélés programjait; Erdélyben a Transsylvanizmust, Szlovákiában a Vox Humánát. Nem kellett a kínálkozásunk.

Szlovákiában 1945-1949 között nem voltak magyar iskolák. Én határon bújkálva, szökdösve végezhettem Sárospatakon a Tanítóképzőt.

A többség és kisebbség viszonyában ma is az állam erőszak–hatalma van jelen. Ezzel együtt a többségi társadalom beidegzett, mindmáig szüntelenül újraéledő magyarellenessége is.

Trianon nemcsak személyi, illetve közösségi vonatkozásban pusztított, hanem befolyásolta a második világháború utáni magyar állam magatartását is.

– Trianonnak meghatározó szerepe volt 1946-os “párizsi békekonferencia” kimenetelében, az utódállamok bosszúvágyának élesztésében, valamint Európa nagyhatalmi felosztása megismétlésében;

– Trianon közvetve szerepet játszott Magyarország Szovjetunió elleni hadbalépésében;

– Trianon szerepet játszott a Rákosi–rendszer abszurditásaiban, a nagyhatalom, a “szomszédok” előtt földig hajló vazallusság “honosításában”;

– A brezsnyevi “helsinki” folyamatban az akkori magyar politika főhajtva vette

tudomásul Trianon tényét.

– Trianon második világháború utáni időszakában “virágzott” ki a birodalmi

internacionalizmus, az erősebb előtti hódolat kényszere, a “nemzeti kérdés minden ország belügye” ürügyén, az erőszak hatalmát ránk kényszerítő és igazoló ideológia.

– Trianon utókorában nőtt ki a burzsoá nacionalizmus halálokat is osztogató bűne.

– Trianon utókorában nőtt ki a “szocialista hazafiság” kényszerzubbonya.

– Trianon évszázada még nem ért véget. Trianon utókora egy hatalmas hordalék.

-- Közel száz év távlatából mondhatjuk; a határon kívülre került magyar közösségekkel szemben alkalmazott ”nemzetiségi politikának” egy célja volt – az asszimiláció.

Trianon évszázada még nem ért véget. Most folyik a nagy per, ez folyik körös-körül,

minden nemzetiségi területen, visszaperelni az elsarcolt tulajdonainkat és emberi közösségi jogainkat.

E hordalék leltára iszonyú! Erdélyből csak az elmúlt 10 évben 250 ezer ember ment el,

Szlovákiában és Vajdaságban csak az elmúlt 10 évben 50-50 ezer magyarral lett kevesebb...

Tudomásul kell venni, hogy a határon túli magyar közösségek létének hagyományos

formái, századokon át meghatározó tényezői egyértelműen megfakultak. Úgy érzem, más közösségi formákat kell kialakítanunk. Más feltételeket és más hatóerőket. Elemeznünk kell a nemzetiségi területeken lejátszódó folyamatokat, újragondolni, hogyan tudunk ellenállni a népfogyatkozás, az asszimiláció, az elvándorlások folyamatának. Tudatosítanunk kell, hogy az erkölcsi ráhatás már veszít erejéből. Sajnos, a határon kívüli magyar közösségek soraiban gyengülni látszanak az önvédelem reflexei.

A rendszerváltást követő években Vajdaságban, Romániában, Kárpátalján, Szlovákiában autonómia tervezeteket dologoztunk ki. Reménykedtünk, szinte rohamoztunk a szlovák törvényhozásban, falakba ütköztünk mindenütt. Hiába! A rendszerváltás utáni idő első nagy illúzióvestése ez. Keserűen kellett tudomásul vennünk, hogy a frontális ütközés nem vezet eredményre...

Más felismerés megfogalmazására kényszerülünk; ha el akarunk valamit érni, a politikai hatalom gyakorlásának belső köreibe kell jutnunk. Ezt történt és történik Romániában és Szlovákiában. Így kisebbségként részei vagyunk a végrehajtó hatalomnak és a törvényhozásnak is. Követjük a demokratizálódás folyamatát, s a demokrácia nekünk járó részét kiköveteljük, kikényszerítjük. Igy, idegesítő türelemmel, ideget ölő lassúsággal mélyítjük nemzetiségi létünk patakmedreit.

A közelmúltban ez játszódott le Romániában és a Vajdaságban is. Romániában sikerül magyar nyelvű egyetemi rendszer kialakítása, sikerül kiterjeszteni a magyar nyelvhasználat területeit.

Szlovákiában sikerül kierőszakolni a magyar nyelvű egyetem (Komárom) intézményét, és sikerült meghosszabítani a földtulajdon iagazságos törvényesítését.

Vajdaságban sikerül elmozdítani holtpontjáról a földtulajdon rendezését, valamint a kultúra szerepének némi visszarangosítását... Kín-keservesen asztalra kerül a kulturális autonómia fogalma és ügye; a kettős állampolgárság és a hosszúlejáratú vízumok ügye. Mindez a határon túli magyar közösségek érdeke. Ezzel szemben, sajnos, a többségi nemzetek politikusai úgy fogalmaznak, hogy a vízumkényszer, a kettős állampolgárság, a kedvezménytörvény nem működhet etnikai alapon. Vagy mindenki vagy senki! Még most is, még ebben is jelen van a többségi nemzet akaratának vétója és nacionalizmusa.

Repedezik a trianoni fal.

És a határok sorsa?

Igen, reméljük és hisszük, hogy elporladnak a bennünket közel egy évszázadon át bilincsbe verő határok.

A kommunizmus évtizedeiben a határ ténye szent és sérthetetlen volt. Hiába hirdettük az internacionalizmust, a “Világ proletárjai egyesüljetek!” jelszavát. A pártállamokat vaspántos határok védték. Egymás mellett és egymás ellen.

A Tisza – Záhonnyal szemben – hét kilométeren át folyik Szlovákiában. Szlovák oldalon magyar falvak. A folyó közepe a határ. Rákosi uralkodása idején határzárlat volt a két ország között. A magyar határőrség csőre töltött fegyverekkel ügyelt. Aki csak egy méterrel is túl úszott a láthatatlan határvonalon, géppisztolysorozattal szedték ki a vízből. És vitték el.

Kistárkány, Szlovákia határmenti magyar falva. Paradicsomi almáskertjei végén húzódik a szovjet (ukrán) határvédő monstrum. Nyaranként messziről jött kíváncsiak százai lesték a fák ágai közül a szögesdrótot az aranytisztára boronált földet, a taposóaknák enyhe domborulatait, a jelzőrakéták drótvezetékeit, a járőröket s a figyelőtornyokat.

És a berlini-fal? Ez volt a szovjet birodalom számára a gyászszertartás kezdete! 1989-ben lerombolták ezt az őrületet. Akkor azt reméltük, hogy Kelet-Közép Európa államhatárai is megnyílnak, nem ez történt.

Szlovákia keleti magyar lakosú csücskében 58 évvel ezelőtt egy falut Kis- és Nagyszelmencet monstrum kerítéssel ketté választotta az orosz (ukrán) határ. Azóta százféle kérelem, beadvány készült, hogy legalább átmehessenek, szóljanak egymáshoz. Nem! Nem! A közelmúltban erdélyi ácsok középen ketté tört székelykaput ácsoltak a szlovák oldalon lévő falurész utcájára. A két falu lakói és környezetük maguk állították fel maguknak a remény kapuit.  Az ázsiai despotizmus példája és históriája most már kiegészül egy másféle emberi joggal és akarattal.

Sajnos, az utódállamok (a nemzetállamok) lemásolták a birodalmi, a szovjet határvédelmi példát. Legfeljebb csak a szögesdrót hiányzott. Magyarország felé ugyanaz a séma. A szerb – román, vagy a csehszlovák határ figyelő eszköze volt a határon kívüli magyarok állandó kalodájának. Hisz még nem is olyan régen, a szlovák határőr pecsételő kisdobozán is ott volt a gyanús személyek megfigyelendő listája. S mielőtt beütötte a pecsétet az útlevélbe, végigfutotta a neveket. Tette ezt a magyar határügyelet is. A magyar és a szlovák határőrizet a kéz-kezet mos elve alapján végezte dolgát. Ha elmehettem, mondjuk a könyvhétre, mikor hazajöttem a Madách Könyv- és Lapkiadó akkori párthű igazgatója már sorolta is magyarországi beszélgetőpartnereimet.

Szemétdomb, közelmúlti történelmünk szemétdombjai.

De nemcsak a személyek elleni ellenőrzések, hisz tudjuk, hogy körös-körül a határainkon voltak évtizedek, amikor a könyv, az újság csempészárúnak számított. Határainkon ellenség lett a betű, s a gondolat... Rémtörténetek sokasága.

Szegény magyarságunk! Mennyi katona, csendőr, rendőr, finánc, hivatalnok, spicli figyelte jövés-menésünket, közel egy évszázadon át.

Merre vagy Európa? Jelen időnk a változások ideje!

A kárpát-medencei politizálás porondjára új fogalmak kerültek és kerülnek. A kedvezménytörvény, a vízumkényszer-ügye, megoldása, s a kettős állampolgárság tétele.

2004. májusától Szlovákia az EU tagja lesz és vele a magyar nemzeti közösség is. Visszaáll a természetes érintkezés a hazával, Magyarországgal, a nemzettel. Szabadabb lesz a határ. Nyilvánvalóan legfontosabb a szabadság érzése. Lelkünk, s életünk határait ezután magunk szabhatjuk meg... Másnap már elmondhatjuk, hogy száz évben ilyen csak egyszer történik, hogy puskalövés nélkül szűnt, szünik meg egy bosszúálló határ. Mi történik a következő napokon? Nyilván közelítő lépések egy új valóság irányába. Hány ilyen közelítő lépés kell majd, hogy elkopjon lelkünkbe a közénk nőtt időtávolság?... Aminek elébe megyünk, annak nincs példája.

Az EU-nak nincs közös kisebbségvédelmi jogrendszere. Ugyanakkor az EU egyes tagállamai, például Finnország, Spanyolország, Olaszország méltó kisebbségvédelmi rendszert működtet. Ezen kívül az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 1994. novemberében keretegyezményt fogadott el a nemzeti kisebbségek védelméről. Az ET másik, a kisebbségvédelem nemzetközi dokumentuma, az 1992. június 24-én elfogadott Regionális és kisebbségi nyelvek európai chartája. Tudni kell, hogy a nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok, jogszabályok érvényesítése a jogállamok kompetenciája.

Az EU illetékes tagállamaiban jogerővel bírnak azok a kétoldalú egyezmények is, amelyek tárgya a kisebbségvédelem. Ilyenek például a Dél-Tirol autonómiájára vonatkozó 1946. évi olasz-osztrák szerződés, valamint az 1955. évi bonni-koppenhágai nyilatkozatok, a németországi dán, és a dániai német kisebbségek jogairól.

Ez a precedens az EU-ba újjonan belépő államok esetében is jelentős, hiszen Lengyel és Magyarország is számos olyan kétoldalú szerződést kötött, amely kisebbségvédelmi előírásokat is tartalmaznak.

Az EU fontos dokumenrtumai között is találunk olyanokat, amelyeknek kisebbségvédelmi vonatkozásai vannak. Az Európai Parlament 1992. november 21-i határozata az uniós állampolgárságról írja: “Az únió és tagállamai elismerik ezeknek a csoportoknak a jogát az önkormányzathoz.” Hogy előmozdítsák  felségterületükön élő nép- és nyelvcsoportok identitásának kibontakozását és az illetékes régiókban a jó együttélést, az únió és tagállamai kötelezettséget vállalnak arra, hogy különleges biztosítékokat nyújtsanak a polgárok egyenlő elbánása érdekében és különleges intézkedéseket hoznak a kisebbségi nyelvek, a helyi regionális önkormányzatok, azaz az egyes csoportok önkormányzata, továbbá az együttműködés – beleértve a határokon is átnyúló együttműködést – védelmére és előmozdítására.

Igen, az elmúlt évtizedekben az ET, valamint az EU döntésthozó testületei számos határozatot hoztak s juttatták el ajánlásainkat az illetékes kormányokhoz nemzetiségi ügyekben. Jelentős az etnikai tárgyú kormányközi megállapodások száma. Ezzel együtt meg kell állapítanunk, hogy Kelet-Közép Európa, a Kárpát-medence határon kívüli magyar nemzetiségei – súlyos nemzeti tehertételekkel – mindmáig aránytalanul kevés figyelmet kaptak.

Más szóval az EU ez irányú döntései csak közvetve, utalásaiban, vonatkozásaiban szólnak a magyar kérdéshez. A magyar kormány ilyen környezetben kéri és javasolja a közös európai kisebbségvédelmi jogrend elfogadását.

Milyenek lesznek, lehetnek a közelítő lépések Magyarország felé? Emberiek! Öröm és gond egyszerre. A Kárpát-medence magyarlakta területei általában elmaradottak. Hisz Szlovákiában még most is a háború után elkobzott földek visszaszerzésén fáradoznak. A magyar lakosság nagy része földművelésből élt. A cseh és később szlovák ipartelepítés tudatosan nem ment határközelbe. Mindezek következményei, a szlovákiai magyarság nagy része szegényebben él, mint az ország átlaga. Vannak magyarlakta területek például a Felső-Bodrogköz, ahol a munkanélküliek arányszáma 35-40 százalék között van. A határnyitás után fennáll a veszélye, hogy ezekről a területekről, sajnos, nagyméretű elmenések várhatók.

Szlovákiának és Magyarországnak több mint 670 km hosszú közös határa van. A határ szabad átjárhatósága közös vállalkozások reményét is jelenti. Döntő tényező a megélhetés, ahol jobb és olcsóbb kenyeret adnak, arrafelé szélesednek majd az utak. Erdély, Vajdaság, Kárpátalja mellett Szlovákiából is először Magyarország irányába munkanélküliek népesítik be az utakat. A Kárpát-medence mai kiadásában nemzetiségi munkanélkülijeivel terheli az EU-ba vezető utat.

A pártállam ideológiája eltorzította a nemzeti lét, a nemzeti érzés meghatározó területeit; a történelem, az oktatás, a kultúra, a nyelvhasználat a tájékoztatás területén egyaránt. Az államerőszak hatalma ezeken a területeken érvényesítette az asszimiláció rejtett és nyílt formáit. Ha a demokrácia és a szabadság Európáját akarjuk, akkor fel kell számolni az irányunkba érvényesülő állami erőszak minden formáját.

Az Európába vezető út, az önkormányzatiság, az önrendelkezés az autonómia útja. Nem véletlen, hogy Erdélyben vagy a Vajdaságban elemi erővel tör fel az önrendelkezés követelése, mert egyértelmű a magunk dolgairól magunknak kell döntenünk. Trianon poklából ez az egyetlen kivezető út; az önkormányzatiság, az autonómia... Munkánk, s adózásunk arányában kell részesülnünk az állami költségvetésünkből. Meg kell szünni a kéregetésnek. Törvénynek kell megszabnia jogosságunkat a közösségi életünk költségeihez. Vissza kell foglalni, sajátunkká tenni életünk anyagi és szellemi termőterületeit. Így megnő és felrangosodik a szülőföld, életünk termőterületeinek jelentősége. Így földtulajdonunk, szellemi tulajdonaink birtokába lehetünk Európa autonóm régióinak lakói.

Mert a hely nevet is ad; Komárom --Jókai Napok, Kassa --Kazinczy- és Fábry Zoltán Napok, Szklabonya --Mikszáth Napok, Alsósztregova --Madách Napok, Nagykapos --Erdélyi János Napok; anyagi és szellemi tulajdonunk, tudatunk birtokában lehetünk autonóm polgárok. A magunk sorsát magunk akarjuk irányítani.

A határok megszűnésével nem szlovákiai magyar kisebbségi, vagy nemzetiségi kultúra leszünk, hanem a felvidéki magyar kultúra. Nem az államé, hanem a szülőföld szerint származtatott magyar kultúra leszünk.

Az Európa felé vezető utunkon tisztázni kell, azt is hogy a nemzeti kisebbségeknek szükségük van Magyarország anyagi támogatására, kialakított intézményrendszerük megtartására. Követelni fogjuk, hogy Szlovákia teljes illetményben részesítse a kiéheztetett közoktatási, kulturális, tájékoztatási intézményeinket. Szükséges azonban az is, hogy intézményeink létező szintkülönbségeit Magyarország segítsen megoldani.

Vita folyik arról, hogy milyen legyen a kibővített EU? Piac Európa? Szociális Európa? Mi a határvonalon állva azt mondjuk és kívánjuk¸ a törvényesség, a demokrácia, az egyenlőség világrésze legyen. S ne hagyja el nagy történelmét. A tíz belépő ország – gondolom – nemcsak a markát tartja, hanem létével történelmével sodrást is alakít majd – erőt visz. És mi sem megyünk üres kézzel nemzetiségiek; kultúránkat visszük és a megélt trianoni évszázad százféle tanulságát és tapasztalatait.

Eszméltető könyv a nemzeti önismeretről és az egyetemesség igényéről

(Görömbei András: Irodalom és nemzeti önismeret)

“Nincs minden irodalomnak

A mienknek van, mindig is volt ...”

(Illyés Gyula: Első állomás)

Görömbei András új könyve érett és okos kötet, mely letisztult szemlélettel és kiérlelt, hiteles módszerekkel tárgyalja anyagát. A nemzeti közösség és az önismeret, a nemzeti tudat és a közösségi felelősség, ezek irodalmi vetületei, az irodalmi hagyomány, a jelen és a jövő kérdései, a történelem és az irodalom létmódja mind-mind összefüggésrendet alkotnak, s aktuálissá válnak általános szinten is, egy olyan közép-európai közegben, amely aktív részese a globalizációnak, az európai közösséghez való csatlakozás folyamatának. A magyarság (beleértve a kisebbségi magyarságot is) nemzeti önismeretének, önazonosságának, identitásának ügye, időszerű értelmezése nem véletlenül kerül a magyarságtudományi és irodalomtörténeti vizsgálódások körébe, mivel a társadalmi változások bizonyos értelemben létkérdéssé teszik az önmeghatározást s a belőle fakadó perspektívát, a fontos közösségi előkészületek és döntések időszakában. Görömbei András jól látja és kellően érzékelteti, hogy a felgyorsult változások a kérdések felvetésén túl válaszok megfogalmazását igénylik, mind az egyén, mind a közösség számára, mert az értékmegtartás, az önazonosság igénye ellenszerévé válik a személyiségfelszámoló és közösségporlasztó tendenciáknak. Ahogy ő fogalmazza pontosan: “A globalizációval párhuzamosan ezért vált az identitáskutatás világszerte az egyik legfontosabb stúdiummá. A magyarságnak létérdeke, hogy otthon érezze magát Európában. De ezt csak akkor érheti el, ha – a nagyfokú világnyitottság mellett – úgy ragaszkodik önazonosságához, szellemi-erkölcsi értékeihez, anyanyelvéhez, kultúrájához, hogy az új idő követelményei szerint meg is újítja azokat.”

Ennek a jelzett identitáskeresés, -megfogalmazás problémakörének feldolgozása a központi magja a kötet első nagyobb fejezetének (A magyarságtudomány útkeresése), melynek öt, szinte rendszert alkotó, szintetizáló tanulmányában Görömbei András a kérdéskomplexum legfontosabbnak mondható területeit veszi szemügyre, azzal a szándékkal, hogy egyfajta leltár után értékeljen, kiegészítsen és új lehetőségekre, irányokra, feladatokra mutasson rá. A kötet első két szintetizáló tanulmánya eszméltető jellegével tűnik ki. A kötet címadó írása (Irodalom és nemzeti önismeret) gondolatrendszerének olvasatunk szerint öt pillére van:

a nemzeti közösség összetartozásának legfontosabb tényezője a nemzeti önismeret;

a nemzeti tudat és önismeret a nemzeti kultúra egészében nyilatkozik meg a maga teljességében;

az irodalmi művekben megnyilatkozó közösségi felelősség nem ütközik a művészet autonómiájának elvével;

a magyar irodalom és a magyar nemzeti önismeret a történelem során együtt újult meg, ezért a műalkotások esztétikai és nemzeti önismereti értéke együtt és egyszerre mérendő és értékelendő;

sokféle érték van egy irodalomban, de nem véletlen az, hogy egy-egy nemzet tudatában azok az alkotások a közösségformáló erők, amelyekben a nemzeti lét igazságai fogalmazódnak meg.

Görömbei András értelmezéseiből kitűnik, hogy a nemzeti önismeret permanens formálódáson, alakuláson, gazdagodáson esik át, s hogy van az íróknak olyan csoportja, akik személyes gondjukként élik meg a nemzet sorskérdéseit, ezért nagy szerepük van a nemzeti önismeret alakításában. Példái meggyőzőek: Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Németh László, Illyés Gyula, József Attila, Nagy László, Sütő András, hogy csak a legtöbbször idézett alkotók nevét említsük. A modell értékű példákon túl külön hangsúlyt kap az az axióma, hogy az esztétikai érték és felelősség, a közösségi gond és közösségi tudatformálás nem keresztezik egymást, és nem ütköztek soha egymás érdekeibe. Ennek bizonyítására a magyar és világirodalom legjobb alkotásainak gazdag tárháza áll rendelkezésre, s az is modellértékűvé válik, hogy a személyes önkifejezés harmóniát tudott alkotni a konkrét nemzeti önismeret gazdagításával. Az egyes korszakokban megjelenő irodalmi morális-szemléleti dimenziók és kritériumok megváltoztatták a korábbi nemzettudatot, s Görömbei ezzel kapcsolatban a huszadik századi változásokra koncentrál elsősorban. A két világháború között, a második világháború idején, majd az ötvenes évek, valamint a kommunista diktatúra ideje alatt fellépő változásokat jellemzi és értékeli röviden, rámutatva, hogy az utóbbi fél évszázad a nemzeti érzést, a nemzeti gondolatot nacionalizmusnak bélyegezte, s a helytelenül értelmezett nemzetköziség szellemében és jegyében üldözte. A szellemi-erkölcsi károk okozása mellett az előző politikai rendszer a nemzetismeretből kizárta a kisebbségi magyarság és a nyugati magyarság bonyolult témakörét. (NB: Elsősorban a nemzeti kisebbségek öntudatának köszönhetően a több mint egy emberöltő idejéig tartó helyzetben nem történt meg az asszimiláció ...)

A felvázolt elvi alapokat megfogalmazó kérdéskomplexumhoz kapcsolódik a magyarságtudomány eredményeit, változásait és időszerű feladatait taglaló írás (A magyarságtudomány útkeresései), melynek szemléleti alapállása a történetiség jegyeit érvényesíti, s konkrét aspektusból szembesít véleményeket és mond bírálatot. Görömbei András a magyarságtudomány történetének három szakaszát különíti el a huszadik században, s jellemzi röviden ezeket, jelezve, hogy minden részben kimutatható a “kényszerítő szükség”, amely hozzájárult az új fejezet megnyitásához. Hivatkozásainak sora bizonyíték erejű ebben az esetben is: Bartucz Lajos, Bibó István, majd Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Szabó Zoltán, Kósa László, Eckhardt Sándor, Prohászka Lajos, Keresztury Dezső és mások gondolatainak kontextusában bontja ki a magyarságtudomány legjellemzőbb vonásait és viszi tovább néhány irányát. A tanulmány szerzője kiszűri azokat az értékeket, amelyek szerinte továbbvihetők, amit hasznosíthatónak vél. Az elmúlt politikai rendszerben a magyarságtudományt illetően – teljesen jogosan – “önszemléleti korlátoltság”-ról beszél, amely “nemzetszűkítés”-t eredményezett. Jelzi azonban, hogy a kisebbségi magyar irodalmak hetvenes évekre eső fejlődési tendenciái új lehetőséget adtak egy új nemzeti önismeret kialakulásához, valamint az anyanyelv és nemzeti hagyományok megtartó erejének tudatosításához. Dobos László, Bálint Tibor, Sütő András, Kányádi Sándor, Farkas Árpád és mások alkotásai a kisebbségi magyarság sorskérdéseire hívták fel a figyelmet, s a hungarológiáról is érdemleges viták zajlottak. A későbbiekben vált felismerhetővé, hogy a viták során a hungarológia perspektívája egyrészt gyakorlati célokat szolgálhat, másrészt tudományként is kezelhető. A politikai rendszerváltás további új kérdések megoldását hozta felszínre a magyarság alapvető nemzeti problémáit illetően, s Görömbei András lényeglátóan fogja össze a legidőszerűbb igényt: “A magyarság számára ebben a rendkívül nehéz és bonyolult helyzetben valóban létfontosságú kérdés a magyarság egészének szellemi integrációja, a magyar identitástudat megerősítése. Ez viszont csak reális nemzeti önismereteken alapulhat. Ennek a nemzeti önismeretnek lehet a magyarságtudomány hatékony eszköze ...”.

E nagyobb fejezet további tanulmányaiban a szerző az egyetemesség értékének fontosságát értelmezi és bizonyítja, úgy a magyarságtudat megjelenési formáit (Az erdélyi magyar irodalom magyarságtudatának elemei), mint a kisebbségi magyar irodalmak nyelvvédő műveit illetően (Az anyanyelv védelmének változatai a kisebbségi magyar irodalmakban). Egyrészt arról győzi meg olvasóját, hogy a kisebbségi magyar irodalmak magyarságtudatának összetevői és megnyilvánulásai sokrétűek, s hogy az irodalomban gyakran előforduló nemzeti “öntanúsítás” ugyan változó tartalmú, de ugyanúgy szorosan kapcsolódik a belső tradíciókhoz, mint az egyetemes magyar irodalomhoz. Másrészt jó érzékkel hangsúlyozza, hogy az anyanyelv védelme és a nemzeti kultúra ápolása az elemi emberi jog formájaként működik és van jelen, melyet a kisebbségek az őket fékezni, ill. fokozatosan felszámolni akaró hatalmakkal szemben érvényesítenek. Ahogy a kisebbségi magyar írók a kisebbségi gondok és kérdések esztétikai szintű művészi kifejezésével egyetemes emberi távlatokat villantanak fel, úgy a kisebbségi magyarság anyanyelvi értékeket megörökítő irodalmai is az “emberi szabadságigény és otthonosságigény” egyetemes megnyilatkozását jelentik. Az egyetemesség igénye tehát jelen van minden magas szintű művészi elvárás megnyilvánulásában – formai és eszmei dimenziókban egyaránt, – s minden kötődés ellenére nyitottságot hirdető elvként működik.

* * *

Szintetizáló jellegével és megállapításaival tűnik ki Görömbei András tanulmánykötetében A kisebbségi magyarság és irodalma az ezredvégen című tanulmány (megjelent a Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen című kötet felvezető és irányadó írásaként is – Debrecen, 2000), mely egyrészt viszonyrendszereket vetít az olvasó elé a globalizáció, az otthonvilág, az anyanyelv és az irodalom kapcsolatait illetően, másrészt a történelem és a kisebbségi sors konkrét eseményeiből kiindulva von le aktuális tanulságokat a kisebbségi ideológiák, a kisebbségi magyar irodalmak lényegének és sajátosságainak értelmezésében. Elgondolkodtató az, hogy Görömbei András a huszadik századot a magyarság története legtragikusabb századának tartja, melyben bekövetkezett szétszóródása és létszámának fogyása. Számadatok tükrében tekinti át a változásokat és rámutat a nagymértékű változások politikai okaira is, melyeknek következtében a magyarság tovább osztódott, s így jelenleg a kárpát-medencei magyarság ma már nyolc országban él egymástól eltérő társadalmi körülmények között. S bár az 1989-es rendszerváltás a magyar kisebbségek számára az egyetemes magyar összetartozás felvállalásának optimizmusát hozta, továbbá a kisebbségi magyarság önazonossága megfogalmazásának erőteljes igényét is jelentette, mégis, az eufórikus időszak után a felismerés megdöbbenéssel kísérve vált nyilvánvalóvá, hogy a kisebbségi elnyomásnak az oka nem csupán a diktatórikus rendszer volt, hanem főként az azzal összefonódó többségi nacionalizmus.

Jelzi és értelmezi Görömbei azt a problémát is, amely a kisebbségi irodalmak fogalmának meghatározása körül alakult ki a rendszerváltás óta. Ennek a kérdéskörnek a megítélésében az írók sem egységesek, mivel a kisebbségben élő alkotók egy része lekicsinylő értelműnek érzi a kisebbségi jelzőt, mások viszont a kisebbségi magyar irodalmakat külön entitásnak tekintik a magyar irodalmon belül. Görömbei konklúziója meggyőző, mivel az objektívan adott körülmények (történelem) és a nyelv, valamint a szubjektív tényezők (a személyiség, az egyén), a nyelv és az irodalom szétválaszthatatlan egybetartozásából indul ki, mely lehetővé, sőt szükségessé teszi a további részekre tagolódást a magyar irodalom egységén belül. A tagolódás nem a magyar irodalom egészének egységét bontja meg, hanem az új szín, új hang bevitelével dúsítja és gazdagítja, egyben tartalmasabbá teszi az összmagyar irodalmat. Ez az értelmezői magatartás az irodalomtudás számára, sok kisebbségben élő magyar alkotótól eltérően lehetővé teszi, hogy differenciáltan különböztesse meg az egyetemes magyar irodalom értékeit. Példának okáért azok a szlovákiai magyar alkotók (pl. Tőzsér, Grendel ...), akik bizonyos fejtegetéseikben az irodalmat elsősorban nyelvi fenoménnek tekintik (s így nem érzik a magyar irodalom további tagolásának értelmét), verseikkel, regényeikkel, sőt elemzéseikkel akaratlanul is jelzik a kisebbségi helyzetből és élményekből fakadó külön sajátosságok számbavételét és értékét. A tények tiszteletben tartásával tesszük hozzá: minden szlovákiai alkotó művében megtalálható a kisebbségi élménykör, a sors és a szülőföld motiválta témafeldolgozás, olyan minőségben is, hogy az önismeret és az identifikáció deklarálásának bizonyítéka. A magyar emberi sors megörökítése is különböző színtereken és értelmezésekben valósul meg az irodalom műfajaiban. Az alkotói önazonosítás sem engedi meg azt, hogy az író, költő átnézzen saját műveinek értékein, nem engedheti meg, mivel az irodalmi folyamat és értékrend, a kritika számon tartja azokat, mint értékformákat. Görömbei András szerint: “A kisebbségi magyar irodalmak a kisebbség nemzeti létét fenyegető politikával szemben alakították ki sorsuk kivallásának, sajátosságuk védelmének különféle esztétikai változatait. A kisebbségi magyarság sajátos nemzetiségi történelmének, nemzetiségi önismeretének, helyzettudatának művészi értékű érzékeltetésével hívták föl magukra a figyelmet az egész magyar nyelvterületen.” Ezt a megállapítást nem figyelembe véve kevés eséllyel lehet kialakítani valóságos képet kisebbségi magyar irodalmakról, legyen bár az kísérleti jellegű avagy klasszikus formákban megnyilvánuló. Önmagát vonja kétségbe az a kisebbségi elemzői magatartás, amely (talán az újatmondás hiú reményében?) megkérdőjelezi a kisebbségi magyar irodalom létét, mondván, annak csupán “orientáló” szerepe lehet. Ezek a szimplifikáló nézetek nem veszik figyelembe, vagy egyszerűen elhallgatják a kisebbségi sorsban keletkezett műalkotások egyik meghatározó sajátját, azt, hogy azok természetes módon tartalmazzák a kisebbségi útkeresések ideológiáját is. Féloldalas dolog ugyanis csupán bírálni (megtagadni?) ezeket a sorsmetaforákat és kisebbségi ideológiákat, mivel valójában a szövegirodalmi szemléletet érvényesítő nézetek nem képesek helyettesíteni azokat semmilyen érdemleges más funkcionális szerepkörrel. Különösen furcsa az ilyen hiányos interpretálás, ha a kritikus maga is a kisebbségiek életét éli, s nem vesz tudomást az irodalmi létértelmezésekről és a kisebbségi művészi “létdokumentációról”. Véleményünk szerint a nyelvnek, így az irodalmi alkotást létrehozó formációnak erős valóságvonatkozásai vannak, s nem csupán önmagába zárt autonómiája, mint ahogy azt az ún. “szövegirodalom” hívei állítják. A “jelentés” elbizonytalanításai nem lehetnek hitelesek, a “történetet” sem lehet dekonstruálni, legyenek azok intertextuális stíluskeverések, nyelvi játékok vagy éppen tudatos parafrázisok. A kisebbségi magyar irodalmak egyéni változatok sokaságában jelenítik meg a kisebbségi magyar embert, melyek eredendő motiválói ezeknek az irodalmaknak. Görömbei András jól látja a felvázolt probléma szélsőséges értelmezéseinek lényegét is, s tapasztalatai birtokában konzekvenciája bölcsen perspektivikus: “Az irodalom történetének a tanúsága az, hogy a szélsőséges kísérletezők klasszicizálódni szoktak, s akkor hozzák legszebb új eredményeiket, amikor a rombolással szerzett építőanyagokat új koncepcióval formálják új egésszé.” Ehhez már csupán az tehető hozzá: a szemlélet-tágítás, a más véleményre való figyelés képessége és toleráns kezelése, a viták tárgyát képező valóságos kontextus tisztelete minden olyan szükséges összetevő, amely a politikai rendszerváltás után is meghatározó szerepkörrel bír a kisebbségi magyar irodalmak komplex értékrendjének kialakításában.

* * *

Bármiről beszél is Görömbei András, történeti vagy éppen egyéni alkotói pályát rajzol meg és méltat, mindig korunk legidőszerűbb problémáit is érinti, véleményezi. Nem véletlen tehát, hogy a tanulmánykötet második nagyobb fejezetében (Létérdekű irodalomszemlélet) példának okáért Barta János életművét elemző tanulmánya (Létérdekű irodalomszemlélet) az esztétika, az irodalomelmélet és az irodalomtörténet példaszerű, egymást segítő szintézisének időszerűségét hirdeti, s mindemellett a Barta Jánosra meggyőzően jellemző nyitott irodalom-szemléletet, a bátor emberi-szakmai kiállást ismeri el követendő példának, minden szélsőséges és dogmatikus irodalomtudománnyal szemben. A Németh László írói művészetét taglaló írás (A drámaíró Németh László dilemmái) az előzőnél talán még jobban megjeleníti a jelenkor irodalmi problémáit, esetenként kritikával is illeti azokat. Németh László élő öröksége kapcsán jelenünk irodalmi kánonképződési folyamatának divatjellegű-mozzanatairól értekezve állapítja meg: “Ma a kánonok átalakulásának olyan kapkodó, gyors folyamatát látjuk, amely szinte lehetetlenné teszi az egységes fővonalú nemzeti kánon kiterjedt érvényesülését. Kánonok sokasága él egymás mellett, az egyik kánonképző csoport listája szinte nem is érintkezik a másikéval ... nem segítik az irodalom értéktudatának kristályosodási folyamatát... A globalizáció is megkérdőjelezi a nemzeti kánonok szerepét. Ez az erősen érezhető jellegtelenítő folyamat azonban az egyes személyekből és közösségekből az ellenállást, ellenszegülést, az otthonosság igényének a fölerősödését, a nemzeti-közösségi értéktudat újrafogalmazását is kiváltja. Egyfelől tehát a posztmodern centrumnélküliség, másfelől a bizonyosságkeresés, értékkeresés korát éljük.” A kötet szerzője nem erőlteti véleményét az olvasóra direkt módon, módszerére inkább az adott problémakör részletes és pontos, szakszerű feltárása a jellemző, ami már önmagában is objektív értékmércét biztosít. Nem eredetieskedik és nem konstruál mindenáron külön véleményt, nem is akar meghökkenteni, hanem a valóságot hűen felmutató ismeretanyaggal, következtetésekkel gazdagítja az egyes életművekről, irodalmi jelenségekről meglévő kritikai és irodalomtörténeti anyagot. Illyés Gyula életművének különböző jellemző részeit tárgyalja részletes tanulmányokban (Illyés Gyula emlékezete, Két fejezet Illyés Gyula szociográfiai munkásságából, Illyés költészete és a nemzeti önismeret), s letisztult szakmai hitellel értékeli a rendkívüli alkotói pálya összetevőit, s ad további hangsúlyokat a tanulmánykötet gerincéül szolgáló meghatározó jellegzetességeknek. Talán ezekben a tanulmányokban a szerző többet utal mások véleményére, de ezekben a megállapításokban is jelen van az irodalmi érték összetettségére utaló érzékenység, mely ismét csak jelenünk tisztázandó és hangsúlyozandó problémáját jelenti. Illyés szemléletének egyensúlytartó mélységét abban véli felfedezni, – amint Béládi Miklóst idézi, – hogy “humanizmusának szilárd tartópillére az anyanyelvi és az emberi közösséghez tartozás tudata. Szemléletében az »anyanyelvi« és »emberi« nem válik külön, szótárában a két fogalom föltételezi egymást.” A klasszikus értékek, melyekkel az alkotó éppen ezáltal gazdagította saját életművét, beépültek a magyar nemzeti kultúrába, s hatottak érvényszerűen. Kulcsár Szabó Ernő szerint Illyés verseiben a feszültség alapja az “egynemű esztétikai összhatás mindig a széttartó impulzusok kiegyenlítődésének dinamikájából keletkezik...”, Görömbei András elfogadja e véleményt, de továbbviszi a jellemzést, s azt fogalmazza meg, hogy Illyés “együtt akarja látni és értelmezni a lét egymástól különböző minőségű elemeit”, amely két fő esztétikai alapelvben, a tárgyiasságban és a gondolatiságban valósul meg. Az Illyés-versek a lírai reflexiók erejétől és váratlanságától válnak “életakaratot sugalló ösztönzésekké, tanítások”-ká. Értelmezésünkben Görömbei András azontúl hogy a költői életművet teszi pontosabbá, a jelen irodalmi problémáihoz is társítja véleményét, aktualizálja eszmefuttatásainak tanúságait az illyési oeuvre kapcsán: “Nem az irodalom autonómiáját sértette, amikor közügyek vizsgálatának terepévé is tette azt, hanem az irodalom autonómiájának szellemi, erkölcsi erejét kívánta hasznosítani egy nemzet öntudatának és önismeretének a tisztázásában és erősítésében.” Ez az értékelő és értelmező szemlélet tanulságokkal szolgál, méltó az illyési életmű szellemi tágasságához, egyben lényegi támogatója annak a szemléleti koncepciónak, amelyet többek között Barta János is hirdetett, nevezetesen, hogy a “létdimenziók” és “létperspektívák” fogalmai irodalomtudományi szinten is hasznosíthatók, mivel a “súlyos szépségekhez” és a “mélységperspektívákhoz” tartoznak. A “mélységperspektíva” szempontja és értelmezése nem véletlenül válik irodalomtudományi aspektussá Görömbei András esetében is, mert hozzásegít annak feltárásához és identifikálásához, mi az az elem az alkotásban, ami eredeti, ami a létnek a mélyéről származik, s mi az, ami szekundér, hiteltelen utánzat.

A tanulmánykötetben Németh László és Illyés Gyula írói-emberi értelmezése meggyőzően tudatos választás eredménye, mivel a jellegadó tényezők az elemző értékrendjében is meghatározó helyen szerepelnek. Értelmezéseiben Görömbei András szinte szenvedéllyel tárja fel az alkotó személyiségek műalkotássá kristályosodó folyamatát, gondosan figyel az alkotó egyéniség és a mű történeti-valóságos tényezőire. Az esztétikai értékekre való érzékenysége mellett a művek értékelése során további más értékeknek is fontos szerepet tulajdonít. Megközelítéseiből és interpretációiból kiolvasható az a tény és meggyőződés, hogy a műalkotásoknak az esztétikai értékeken kívül a bennük megjelenő erkölcsi eszmék, közösségi érzések, az alkotó által átélt gondolati mélységek és szépségek is hangsúlyt és tartalmat nyújtanak az olvasónak. Ahogy ő megállapítja: “A valószerűség- és a bensőségérték révén a műalkotás az élet nem esztétikai jellegű minőségeiből is meríti értékbeli gazdagságát.” Éppen emiatt tartja rendkívül fontosnak Barta János esztétikai gondolkodásának értékelméleti vonatkozásait, mert azokban megtalálja az irodalom emberformáló és közösségformáló szerepét, s ezzel állást foglal az irodalom és egyben az irodalomtudomány “egzisztenciális jelentősége” mellett. Hasonlóképpen, ahogy Barta Jánost egzisztenciafilozófiai ösztönzések vezették el a “létdimenziók” és “létperspektívák” fogalmának funkcionális irodalomtudományi felhasználásához, úgy Németh László egzisztenciális kérdésnek tekintette a magyarság önismeretét, helyzetét a kelet-közép-európai kis népek között. Történelemszemléletét éppúgy mint irodalomszemléletét, akárcsak a magyarság létezésének európai kereteit vizsgáló szempontjait szintén ez a jelleg hatotta át. A minőségben találta meg a magyarság számára járható utat és a kibontakozás lehetőségét, az új magyar irodalom küldetését a nemzeti történelem, a sors változtatására méltó és alkalmas erkölcsiség alapvető fontosságában jelölte meg. Görömbei András tisztán látja azonban azt is, hogy Barta János megállapításait és szempontjait a mai irodalomtudomány mennyiben módosítja, milyen új felismerésekkel viszi azokat tovább a fejlődés és az idő múlása, s azt is tudatosítja, hogy Németh László gyakorlati javaslatai nemegyszer utópisztikusnak bizonyultak. Ez a visszakapcsolás biztosítja Görömbei módszerének, értékelésének objektivitását, védi meg véleményformálását az idealizálásoktól és túlzásoktól.

* * *

A kötet harmadik nagyobb fejezete (Pillanatképek az ezredfordulón) tanulmányokban feldolgozott elvi jelentőségű, következetesen értékelő irodalmi állásfoglalások sorát adja, illetve konkrét művek, kötetek jellemzését, értelmezését tárja az olvasó elé, mint a kifejtett irodalmi és esztétikai nézetek bizonyítékait. E fejezet tanulmányaiban (Egymást erősítő sokféleség, A magyar líra az ezredfordulón, Utólszor a lyrán?) koncepcionálisan egymással szorosan összefüggő, egymást kiegészítő értékelő szempontok alakulnak át egy határozott irodalomtudósi rendszerré, melynek kitételei és determináns jegyei gyakran eltérnek a jelenkori magyar irodalomban divatossá vált, szövegközpontúságot és nyelvközpontúságot előtérbe helyező aspektusok érvényesítésétől. Görömbei András kiindulópontja a legszélesebb nemzeti ismérvekből és történetiséget alapul vevő tényezőkből indul ki, s az ezredforduló problémáit is ebből a nézőpontból itéli meg, amikor a magyarság szellemi-lelki és fizikai szétszórtságáról értekezik a globalizálódó világban. A megmaradás, az összefogás és kibontakozás útjának keresésében tisztán látja a politika feladatát, a kultúra és az irodalom helyzetét, a nemzeti sajátosságok és értékek megőrzésének fontosságát. Az irodalomnak – létmódjából következően – fontos szerepet tulajdonít a személyiség, s rajta keresztül a nemzet önismeretének világszemléletének alakításában. Ezért is fogalmazza meg igényét a legáltalánosabb szinten is: “A globalizálódó világban a nemzet számára a nemzeti kultúra, s ezen belül az irodalom is fontos megtartó erőt jelenthet. Ehhez azonban olyan nemzeti irodalmi kánonra van szükségünk, amelyikben értékeink összeadódnak, kiegészítik egymást, sőt távlatot adnak egymásnak.” Ennek megvalósítása érdekében feloldhatónak tart minden vitát, s a tanulságok leszűrése reményében megjegyzéseket tesz a magyar irodalom nemzeti kánonjának az utóbbi két évtizedben történt alakulásáról, átértékeléséről. Az átformálódást nem tartja szerencsésnek, mivel benne az irodalomnak az emberi létértelmezés teljességének lehetőségétől való megfosztását látja, minek következtében az irodalom leértékelődésének folyamata tapasztalható. Azt a veszélyt is észreveszi, hogy a “szövegirodalom” megjelenésével, kanonizálásával a magyar nemzeti irodalom kánonjából olyan értékek iktatódnak ki, amelyek nélkül az sokkal szegényebb lesz. Ennélfogva sem tud egyetérteni Kulcsár Szabó Ernő kánonmódosító, kánonteremtő törekvéseivel, mert számára a művészet autonómiája azt jelenti, hogy az alkotó nem korlátozza önmaga művészi kifejezésének területét, hanem szuverénül szembesül az emberlét kérdéseivel, melynek következtében természetesen és elkerülhetetlenül vesz részt közösségének sorsában. A költészetet a magyarság egzisztenciális műnemének tekinti, s az irodalomtörténeti tanúságokra hivatkozva jelenti ki, hogy “semmiféle eleve elrendelt esztétikai értékkülönbséget nem tehetünk a művek között tematikai alapon”. Szemlélete a második világháború utáni magyar irodalom nagy vonulatainak, meghatározó irányzatainak számbavétele esetében is eltér Kulcsár Szabó Ernő elhíresült irodalomtörténetének (A magyar irodalom története 1945-1991, Budapest, 1993) felosztásaitól, mivel jóval több szerepet tulajdonít az “esztétamodernség hagyományvonalá”-nak. Görömbei András szemléleti rendszerében a hagyományokhoz való viszonynak csupán egyik lehetősége a szakítás, a másik, értékes, nem kevésbé termékeny módja az “átalakító, megújító továbbvivés”. A magyar lírában a hetvenes évektől kibontakozott – a kritika által “paradigmaváltásként”, “nyelvi fordulatként” kezelt és értelmezett jelenséget sem tudja a tanulmány szerzője “paradigmaváltásként” elfogadni, mondván, hogy a fogalom irodalmi alkalmazását nem tartja hitelesnek, mivel az irodalomban az egyik mű nem hatálytalanítja, nem válthatja le a másikat. Az ezredvégi magyar líra véleménye szerint “különlegesen sokszínű”, mivel az új szemléleti irányok mellett rendkívül gazdag a hagyományokat megújítva, átalakítva továbbvivő líra színképe is. Szemére veti a kritikának, hogy szinte kizárólagos érvénnyel kanonizálta az új törekvéseket, s az újdonságot eleve értéknek tekintette, minősítette és nem számolt a következményekkel, pedig “... a szerepnélküliség abszolutizálása, a jelentésképzés szélsőséges elbizonytalanítása, a költői én teljes trónfosztása, a nyelvroncsolás és nyelvjáték túlhajtása, a valóságvonatkozások ünnepelt kiiktatása mérhetetlenül leszállította a költészet értelmét a társadalom tudatában”. Görömbei András egyértelműen kérdőjelet rak a divatjellegű túlhajtások mellé, az alkotói egyéniség jelentőségét hirdeti, mely a maga számára, a maga horizontját igyekszik áttekinteni és birtokba venni, s melynek érdekében hatalmas szellemi, morális, emocionális energiákat mozgósít. Elutasítja a programozott minimalizmus és az abszolutizált cinizmus attitűdjét is, melyekben a magyar költészet hagyományának kétségbevonását és lefokozását véli felfedezni. A magyarság szellemi állapotára való hivatkozással állapítja meg: “A szellemi élet hihetetlenül alászáll azáltal, ha semmibe veszi klasszikus értékeit”, majd más helyen: “A hétköznapi beszéd szintjére redukált versnyelv szinte megfosztotta a verset jelentőségétől”. Az egyoldalú ezredvégi kanonizáció kizárólagos figyelme – ami a kisebbségi magyar irodalmak közegében is tapasztalható – a “nyelvi fordulat”-tal megjelenő újdonságokra koncentrált, hogy méltatlanul mellőzte/mellőzi azokat az alkotókat, amelyek a hagyományok kreatív továbbbvivése, megújítása révén hoztak létre értékes műveket. Az új kánonokból Görömbei András látlelete szerint rendre kimaradt Kányádi Sándor, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Tőzsér Árpád, Ágh István, Utassy József, Zalán Tibor, Gál Sándor, Buda Ferenc, Borbély Szilárd és mások neve és műve, melyben többek között a nemzeti önismeret darabjai találhatók meg művészi formában. Példájuk is bizonyítja, hogy a magyar viszonyok között az alkotói egyéniség törvényszerűen beleütközött/beleütközik nemzetének sorskérdéseibe is, s nem zárhatja ki azokat érdeklődési köréből sem. Műveik bizonyítékul szolgálnak arra is, hogy számukra a nyelv sohasem neutrális és közömbös eszköz, mert telítve van az anyanyelvi közösség történelmi és jelenkori tapasztalataival, s hogy művük és a közösség történelme, sorsa szétválaszthatatlanul összekapcsolódik.

Külön részfejezetet képez az egyes műalkotásokról leírt vélemények és értékelések sora, melyekben Görömbei András irodalomról alkotott nézeteinek konkrét megnyilvánulási formáit fedezte fel – nem véletlenül. Az is megméretik, hogy az alkotók milyen mértékben képezik részét a magyar irodalmi kánonnak, s milyen értékeik biztosítanak helyet számukra az ezredforduló magyar irodalmában. Fehér Ferenc válogatott verseinek bemutatása (Fehér Ferenc verseinek újraolvasása), Sütő András nagy terjedelmű publicisztikai kötetének értékelése (Erdélyi változatlanságok), Szilágyi István regényének értelmezése (Hollóidő), Buda Ferenc verseinek létfilozófiai elemzése (Csöndország és Árvaföld), Nagy Gáspár egybegyűjtött verseinek karakter-vizsgálata (Félelmen túli tartományban) és végül Imre László huszadik századi magyar irodalmi tanulmányainak (Irodalom és küldetés) méltatása a szakszerű véleményformáláson túl a sokrétű irodalmi anyagon szinte modellérvényűen dokumentálják azt a tézist, hogy az irodalmi művek interpretációja jelenünkben is lehet “egzisztenciális tett”. Az ezredforduló értékválságos időszakában egyetemes érvényű létezési modellt is teremtettek ezek a művek, alkotóikat nem valami váteszi megszállottság viszi előre, hanem a felelősségtudat és a közösségi gond aktualitása, a világ mai állásának mély létértékelése, legyen az a magyarság és az emberi lét megoldatlan sorskérdéseinek motívuma. Görömbei András konkrét műveket értékelve bizonyítja, hogy az irodalom és az emberi sorsot alakító szándék, az irodalom esztétikai autonómiája és a közösségi felelősségtudat nem szembeállítható, hanem egymást kiegészítő és erősítő tényezők.

* * *

“A kifejezés, a gondolkodás, és az átélés művészetének összhangjára van ahhoz szükség, hogy az irodalomtudomány művelője betölthesse szerepét.” – állapítja meg könyve egyik fejezetében Görömbei András, s mintha saját magáról adná meg a pontos jellemzést. Szemléletének nyitottsága, toleranciája, elmélyült szakmaisága, komplex módszerei, valamint az önmagához való hűség együttese jellemzik és jelentik Görömbei András eddigi munkásságát. Az irodalmi jelenségeket és értékeket precízen megnevezi, elemzéseinek értékelméleti kontúrjai is határozottak, s kitetszik belőlük, hogy az irodalmi műalkotás az emberre és a társadalomra nem tisztán esztétikai kvalitásai révén hat, s ezért a mű értékösszetevőinek számbavételekor körültekintően kell az irodalom kutatójának, értékelőjének eljárnia.

Görömbei András eddigi munkássága rangot ad a magyar irodalomtudománynak, akár az irodalom bástyáinak védelmezőjeként, hatáskörének figyelőjeként és szorgalmazójaként, akár az egyetemes magyar irodalom következetes leltározójaként, kutatójaként és értékelőjeként jelenik meg. Tanulmányai, szóljanak akár a népi írókról, azok folytatóiról, a kisebbségi magyar irodalmakról vagy éppen az ún. nyugati országok magyar alkotóiról, mindig határozott és karakteres irodalomszemléletet tükröznek. Ennek alapja az a tudósi attitűd, amely a sokféle esztétikai minőséggel bíró műalkotásban mind az egyéni, mind a közösségi sorsot alakító értékeket felmutatja. Elismeri azt, hogy az irodalmi műnek műalkotásként is meg kell felelnie, tehát a műnek az alkotó ismerete nélkül is teljesértékűnek kell lennie, de nem érthet egyet azokkal az újabb elméleti kitételekkel, melyek értelmében az irodalom legyen “csak irodalom, nyelvi fenomén, autonóm nyelvi világ és semmi más.” Úgy látja, hogy ezzel az elgondolással a pusztán teoretikus tendenciák nagyban leszállítják az irodalom és az irodalomtörténet jelentőségét. Elemzéseiből egyértelművé válik, hogy műalkotás és alkotói személyiség szorosan összetartoznak, hogy (példának okáért) az írói életrajz is fontos irodalomtudományi kutatási téma, s hogy az irodalmi mű keletkezésének, motivációjának és befogadásának minden ténye fontos információ az irodalomtörténet számára. Egyik további kitétele még jobban hangsúlyt ad a csak irodalmiságon túlmutató véleménynek: “... meggyőződésem, hogy az élet és a mű bonyolult kapcsolatának a feltárása az irodalom értelmébe vetett bizodalmat is helyreállítja. Tagadhatatlan ugyanis, hogy – legalábbis az alkotók egyik típusa – a műalkotásban az emberlét őt leginkább izgató kérdéseivel szembesül, ezek megoldására, megválaszolására, számvetésre ösztönző felvetésére benső szükségletből vállakozik. Az életnek és műnek, emberi gondolkodásmódnak és a művészi világképnek az összefüggései a művészet személyiségformáló hatásának a megértéséhez is nélkülözhetetlenek.” Az irodalom “értelmébe” vetett bizalom helyreállításától talán nincs fontosabb feladat jelenünkben, amikor versekről, novellákról, regényekről, alkotókról és irodalmi életről beszélünk. Görömbei András legújabb könyve eszméltető jellegével járul hozzá ennek a bizalomnak és értelemnek a megerősítéséhez, annak a tudatnak az elmélyítésével, hogy a globalizáció folyamatában, a csatlakozások idején a magyar irodalom, a nemzeti önismeret, az önazonosság igénye szorosan összetartozik és kényszerítő tényező a jövőt akaró cselekvésben. (Nap Kiadó, Budapest, 2003)

Bánki Éva:

Az első szerelem

(Részlet az Esőváros című regényből)

De bármiként is döntöttek a nagyhatalmak, bármennyit is alkudoztak titokban vagy nyilvánosan, Csák Böbe semmiképp se lehetett az enyém. Bujdosó Feri úgy élt nálunk Böbével, mint a feleségével, de néha beosontam hozzá, lesimítottam a takaróját, megsimogattam a vállát, megkértem, bontsa ki a copfját. Leülhettem mellé az ágyban, ilyenkor a haja, mint valami sötét, jótékony felhő, ráborult az arcomra. Na de Imike, kuncogott Böbe, Feri csak az istállóhoz ment ki, akármelyik pillanatban itt lehet. Tudtam, hogy az ilyesmi nem a pillanaton múlik, hanem a tizenhárom évemen, anyuska rosszallásán, és leginkább Bujdosó Feri gavallér ajándékain. Feri, mint egy nagygazda elsőszülött fia a nehéz időkben is rendelkezett bizonyos pénzeszközökkel, Böbének szalagot, tükröt, álmoskönyvet vett, nagy mamlasz ez a fiú is, mondta Berta néni anyámnak, mikor Feri a sok-sok apróságot odaborította Böbe lábaihoz. Én csak a költészet fegyverével szállhattam harcba, a Csókasszonyhoz írott verseimmel (Böbe még egyszer sem csókolt meg), egy kis kék selyemdarabbal, ami anyuska öltöztetős Máriájának túl hosszú lett, és évek óta ott lapult anyuska szekrényében. Még el se kezdtem az igazi Wilson Mestóban játszódó regényemet (robbanómotorok, kiderítetlen gyilkosságok, összeesküvések), mikor a bátyám Angolkönyve már tele lett szerelmes versekkel. A latin költeményekben Bujdosó Anci nemes tartását, hajkoronáját és római erényeit dicsértem, szimbolistának képzelt verssoraimat pedig – korszerűtlen módon – a CSÁK BÖBE NEVÉRE ajánlás fűzte össze. Nagymegyer a szerelem városa lett, megáldottam költeményeimben azokat a honfoglaló törzseket, akik a tavak, hőforrások, lápok közé telepedtek, hogy megszülessenek a múzsák, Magyarország legszebb lányai. Pannónia földjén, írtam, és rémülten abba is hagytam a költeményt.

Mielőtt visszamentem volna ősszel a líceumba, anyuska megtalálta szerelmi zálogaimat, a verssorokkal teleírt papírdarabkákat Böbe kamrájában. Milyen pap leszel, egy szukához írsz verseket, kiabálta, és én csak hallgattam, ahogy a cselédek füle hallatára szememre hányja aljasságomat, a csalódást, amit a sírgödrökben heverő, de bennem ott is megbízó ősöknek okoztam. A gyerekek tiszta lelke a mi egyetlen jövendőnk, hirdette a szószéken Lajos atya minden vasárnap. Ugye nem bírsz magaddal, kérdezte csendesen a pap előtt anyuska, és én nem válaszolhattam, csak lehajtottam a fejem. Már réges-rég kidobtam volna azt az átkot a házamból, mondta anyuska a papnak, ha nem félek attól, hogy a rokonom megvádol, hogy nem tartom meg az ígéretemet. Böbe eltűnését tényleg nem tarthatta volna titokban. Mielőtt a bátyám megérkezett volna, az Amerikás Károly többször is eljött, és szemlét tartott a gazdaságban, kikocsizott a földjeinkre, járt-kelt egész nap magabiztos arccal, de én tudtam, akármerre jár, figyeli Böbe szoknyáinak a susogását. Micsoda átkozott, suttogta anyuska, de Károly bácsi látogatásain felhordatta a legfinomabb borokat is.

Már nemcsak a csapkodó copfját láttam, hanem azok a szemek, amik csak az álmokban látnak, felderítették Böbe testének minden hajlatát. Mikor a bátyám hazajött, és a Bujdosók végleg hazaszekereztek, úgy hittem, lesz ideje Böbének a versekre. Egy repülőgépes képeslapra felírtam, hogy Böbét a mennyekben is fogom szeretni, egy országrészt hódítok meg neki, de persze nem hegyeket, hanem egy pálmafás tengerpartot, ahol a kék ég mögött álmodoznak a szerelem palotái. A vágyak folytatódtak egy másik képeslapon, versekben leírtam, amikor közeledünk Erzsébetvároshoz, amikor az Ígéret Földjéhez érünk, izzó szenvedélyünk felrobbantja a gép hajtóműveit. Tervezgetéseim nem is voltak hiábavalók, a hajtómű-robbanás és a lángoló verssorok Böbét egy csókra ihlették, de aztán máris kirohant az istállóból, mert félt az öregebbik Bertustól, anyám cselédlányától, aki ott járt a sarkában ébredéstől lefekvésig.

Te ne izgulj, én a szememet se vetném erre a lányra, mondta a bátyám, mikor beszélgettünk. Jobban érdekelték őt a szeánszok és Bujdosó Anci levelei. Koszorúban hordja a haját, meséltem, a hajkoszorú tetején billeg a kalapkája, kalapkásan jár szellemezni. De kalap nélkül nem megy az udvarra sem, még akkor is felteszi, ha beszél a béresekkel, és elmeséltem, hogy Reviczky és Komjáthy a kedvenc költője, míg a római erényeit titkoltam, persze. A bátyám csak nevetett, és azt mondta, hogy a szántás után majd meglátogatjuk a Bujdosókat, de anyuska hirtelen kiabálni kezdett. Be nem engedek egy kalapos menyet a házamba, kiáltozta, be nem engedek egy olyan gazdaasszonyt, aki csak hever a díványon és verseket olvas, és felteszi a kalapját, ha beszél a béresekkel. Béla csillapítgatta, hogy Anci az unokatestvérünk, csak udvariasságból látogatjuk meg, viszünk ajándékba befőttet, virágot és verseket, de anyuska fennhangon rikoltozott tovább. Unokatestvéred, kiabálta, egy olyan családban, ahol senki sem tudja, hogy melyikük kitől és kivel. Hiszen a kiugrott pap is az unokatestvéred! Azt beszélik, hogy gyerekkorukban titkos jegyességet fogadtak. És anyuska nekilátott, hogy Anci romlottságáról újabb bizonyságot szerezzen. Elénk állította Csák Böbét, hogy megkérdezze, igaz-e, hogy a kisasszony délben kel fel, igaz-e, hogy levelezett az egyik Kálnokyval, na persze versekben, tette hozzá kajánul, miközben gúnyosan rám vágott a pillantása. Nem tudom, engem a kisasszony nem kedvelt, mondta Böbe vállvonogatva.

De anyuska igazából nem Bélára haragudott, hanem énrám, amióta az élet visszaállt valamilyen kerékvágásba. Szerette, ha a breviáriumot olvasgatom, ha ülök sápadtan a latin fogalmazás fölött, ilyenkor lábujjhegyen járt, egy pohárkában az asztalomra tett egy kis cseresznyebefőttet, csak azért zavarlak, fiam, hogy jobban menjen a tanulás. De ha munka adódott, ha felvisított egy disznó, ha a béres kinn hagyta a saroglyát az istálló előtt, akkor rám ripakodott, hogy mulya vagyok, lusta, anyámasszony katonája, hagyom, hogy a házat szétszedjék, nem becsülöm meg, hogy tanulhatok. Egyik szemed a latin leckén és a másik az udvaron legyen, szokta mondogatni, és az udvarra néző ablakhoz ültetett. Anyuska megálmodta még születésem előtt, hogy pap leszek, álmában látott engem, hogy egy királyi ruhás hölgy gyónását hallgatom, miközben csillageső hullik alá a mennyekből. A csillagok útját a csillagjósok alakítják, és anyuska talált az elhívásomra utaló más jeleket is. Mikor Galántáról hazajöttünk, olyan beteg lettem, hogy csak a csoda és a sok imádkozás mentett meg, és mivel a betegségem a hetedik évre esett, az öregasszonyok az ágyam köré gyűltek, és kérdezgették, hogy látok-e már szellemeket. Mielőtt igent mondhattam volna, a felvilágosodás híve, apuska berontott a szobába, és csapkodva, káromkodva szétkergette őket. Nem is volt mindegyikük öregasszony, emlékeztem sorsom tündéreire, fiatalok voltak, de a sok templomozás, imádkozás már mindegyiket illendően meggörnyesztette. Én magas, szálas, de sápadt gyerek maradtam, téged finom anyagból szőttek, szokta mondogatni anyuska, mikor esténként az ujjaival átfogta a csuklómat.

Megjelölt bennünket az Isten, hiszen felrobbant a cséplőgép, hiszen meghalt szegény Miklós a háborúban, siránkozott anyuska. Nincs egy tiszta ember, aki a szerencsénkért imádkozna. Egyik este lobogó gyertyák között felolvasta Sámuel elhívását, de a sok istenes érzés és olvasmány, a sok közös imádkozás, amibe anyuska a háború idején belelovalta magát, csak arra volt jó, hogy minden ima után szóvá tegye mihasznaságomat. Eszed még lenne, Imre, mondta, de nem tudsz a templomban odafigyelni, mindig azt keresed, amin nevethetsz, hiába a sok iskola, hiába a líceum, tiszteletlen vagy. Az égi kegyelemben bízott, amely előbb-utóbb kijavít engem, letöri a makacsságomat, önfejűségemet, mulya ábrándozóból elszánt, de félszemmel az udvaron a béreseket figyelő papnövendékké tesz. Ha meglátta, hogy verseket írok, kitépte a kezemből a bőrbe kötött régi Angolkönyvet. Szolgáit az egyház és a Jóisten maga választja meg, bottal nem vered be Imrét a papneveldébe, figyelmeztette anyuskát Istenes nagypapa is. A Jóistent még csak elhitte volna anyuska, de nem az egyházat, hiszen titokban úgy hitte, Isten nem katolikust vagy reformátust lát, hanem nagybácsikat, unokaöccsöket, édesanyákat. A felekezeteket még Jézus is csak afféle ármánykodásnak tartja, ezért kell valami eleven közvetítőről gondoskodni minden családnak. Csak tanulj, kisfiam, mondta anyuska, és árgus szemekkel nézte, nincs-e valami ”bomlott könyv” a latinkönyvem alatt, és aggódva kérdezgette, ugye nem barátkozom Pozsonyban ateistákkal. Én nemmel feleltem, és legalább ebben az egyben nem hazudtam, hiszen a szemrehányások, a Bratislavává változott Pozsony, Csák Böbe reménytelen vagy mégsem olyan reménytelen szerelme magányossá tett.

Közben a latin, amit nagyon szerettem, az irodalom, a Mályi Géza-féle versek, a levélváltás Ancival eltávolított a hozzám korban (és földbirtokban) közelálló Istenes, Csiba, Deák unokatestvérektől. De nem valami szent távolságtartás vett rajtam erőt, ők maguk hallgatták el a közös titkaikat, kikerültek, mint egy lusta és mihaszna díszbokrot, amit valaki a szántóföld közepére ültetett, amit csak kerülgetni kell, mert kitépni nem lehet. De titkaim nekem is voltak. A cséplőgépre gondoltam, amiben a cseh szakértők sem találtak semmi különöset, a bátyámra, aki végigküzdötte a háborút, és aztán a legutolsó csatában esett el. Eleshetett volna a legelején is, gondoltam, de micsoda sátáni humor irányítja a történelmet, és emlékeztem arra a furcsa érzésre, mikor úgy éreztem, valaki a diófa mögül erősen figyel. Hol lehet most az az arc, gondoltam, és elborzadtam, mikor a pap a kifürkészhetetlen utakról beszélt a templomban.

Anyuska tőlem, a családi közbenjárótól, a visszacsatolt Pozsony megye püspökétől, a Királynő jövőbeli gyóntatójától elvárta, hogy jelen legyek a házi halottidézéseken. Még nem tért haza minden fogoly Oroszországból, 1921 nyarán még mindig akadt család, aki reménykedett. Mielőtt látni jöttek volna, titkos szerelmeket, be nem vallott bűnöket sugdostak anyuskának, akit ez a bizalom még dölyfösebbé tett. Ilyen napokon már reggel gyengének éreztem magam, zavaros, sűrű köd telepedett az udvarra, a lelkek miatt, mondta anyuska, ilyen napokon a gyökerek se kapaszkodnak a földbe, minden nyugtalan. Ha kiszaladtam a házból, hogy lássam Böbét az udvaron, rejtélyes árnyékok vetődtek a kezemre, valami jel lehet, gondoltam rettegve. Míg anyuska szellemezett, én ott imádkoztam mellette, az öregasszonyok sírtak, ragadós könnyük odatapadt a padlóra, talán a halottaké ez, mondta a cselédlány, hiába törölgetjük ronggyal, nem lehet felszárítani a nedvességet. Anyuska szeme befelé fordult, mikor felismerte a sírgödrökben a Jancsikat, Pistákat, Ferenceket, a tífusz végzett vele, haslövés érte, még egy misét akar, mondta a komaasszonyoknak. Én halálfélelemben, émelyegve imádkoztam. Régi babona, mondta a bátyám, de szeretném, anyuska, ha abbahagynád, mert ha Imréből egyszer püspök lesz, még felróják neki a Vatikánban. Felolvastam anyuskának a Bibliából Saul csúfos végét és az endori halottlátót, látod, anyuska, mondtam, a Jóisten nem bocsátja meg, ha cibáljuk a halottakat. De anyuska legyintett, azt nem úgy kell látni, mondta, te nem jól olvasod, morogta. Hiszen a pénz, amit a halottakért kapott, melegítette az ujjait. Mit akarsz még szerezni, kérdezte a bátyám, hiszen a földeken robotolok, jók a cseh piacok, nem panaszkodhatunk, de anyuska csak hümmögött, és azt mondta, nem akarja, hogy a környéken a tekintélye elsorvadjon.

És nem is sorvadt el. Csak a dunaszerdahelyi plébánost rótták meg a felettesei a sok szellemezésért, a városi asztaltáncoltatóért és halottlátóért. De anyuska megvigasztalódott, a templomban a hívek a székéhez kísérték, ilyen megtiszteltetésről pedig nem is álmodhatott apuska és a születőben lévő nagy gépkölcsönző szövetkezet idején. De ahelyett, hogy borral kínáltam volna a komaasszonyokat, és anyuskával jártam volna körmenetekre, a szívemet a rossz jelek és a Böbe miatti szorongásom foglalta le. Miért nem fogadta el Káin áldozatát Isten, ha tudta, hogy Káin a visszautasítás után gyilkos lesz? Isten vagy nem elég jó, vagy nem mindenható, mondtam a megrökönyödött Lajos atyának, van a lelkemben egy hely, ahol Miki mindennap végigcsinálja az összes ütközetet, de széttépi a gránát, mielőtt elaludnék és mielőtt a háború véget érne. Őt is annyira szeretted, kérdezte Lajos atya, nem, mondtam, én őt csak alig ismertem. Nekem csak ez a rossz humor esik rosszul, mondtam tréfálkozva, ezért zavaros a szívem. Pedig még nem is beszéltem Lajos atyának apuskáról, aki komikusan büszke volt, mielőtt a motorból kicsapó tűz elevenen megégette. Anyuska megdöbbenésére, Lajos atya túl érzékenynek tartott engem, és megtiltotta, hogy ministráljak a halottidézéseken. Amúgy is elfogytak a földben a halottak, nyár volt, jó termés ígérkezett, az első jó termés a háború óta, már senki nem volt kíváncsi Pista, Józsi vagy Bandi legutolsó kívánságára.

Egyik nyári este volt, mikor a földekről már áradtak vissza a szekerek, és a kapuban már vártuk a bátyámét is, valamilyen balsejtelemből előlépett Bujdosó Károly. Hát Isten hozott, bátyám, kiáltott anyuska, de láttam, hogy a fekete ruha alatt megfeszülnek az izmai. Amerikás Károly csak hümmögött valami köszönésfélét, visszacsapta a kalapját a fejére, és a bakon odakiáltott anyámnak, mondd meg Böbének, hogy Lajos fiamnak van szüksége rá, vasárnapra jöjjön vissza hozzánk. Anyuska elsápadt, belezokogott a zsebkendőjébe, nem a látogatás bántotta, hanem az, hogy Bujdosó Károly a nyílt utcán üzenget ilyen szemérmetlenséget. Mi jut az eszébe ennek a vaddisznónak, siránkozott a bátyámnak, két éve rám sózza a szukájukat, és mikor már beletörődöm ebbe, visszarendeli a lányt a házába. Szifilisze van Bujdosó Lajosnak, mondta a bátyám, és hogy az apja megvigasztalja, odalökné hozzá. Anyuska szörnyülködve keresztet vetett, és elővette a zsebkendőjét, hogy siránkozzon illedelmesen, én meg kettesével szedve a lépcsőket, felrohantam Böbéhez. Böbe már ágyban volt, de én elmondtam neki, hogy ő a legjobb, ő a legszebb, majd keresek annyit az írásaimmal, hogy házat vegyek, felajánlottam a rám jutó húsz holdat, a tizennégy évemet és a szívemet. Kedves volt hozzám, míg én sírtam és fogadkoztam, a nadrágomon keresztül simogatni kezdett. Majd egy író felesége leszel, Böbe, mondtam, és igyekeztem elkapni a kezét, hogy megcsókolhassam. Ne csinálj magadból ekkora bohócot, hallottam a nyitott ajtóból a bátyámat.

Kelj ki az ágyból, Böbe, és beszéljük meg, mondta Béla határozottan, te pedig ne sírdogálj, szólt rám, a költészet ráér, Párizs ráér, inkább szedd mielőbb össze magad. Böbe magára kapta a szoknyáját, és a kendőjét, de én ragaszkodtam hozzá, hogy kézen fogva lépjünk a bátyám szobájába. Mint Rómeó és Júlia, nevetett a bátyám, nem kéne szórakoznod, Böbe, egy tizennégy éves gyerekkel. Böbe pillantása kacéran odavágott a bátyám szemébe. Hazavárnak a Bujdosók, hát nem tudtad? Böbe arcát elöntötte valami vad öröm, és úgy rázta meg a fürtjeit, ahogy az első este Károly bácsi karjában, a Bujdosó házban, még fel se tudta fogni, de örömében felugrott, visszaült és boldogan igazgatta a szoknyáit. De ne örülj ennyire, mondta a bátyám, halottnak hívnak haza, Bujdosó Lajos betegséget kapott, aki vele hál, az meghal. A bátyám elmagyarázta a betegség okát, terjedését, lefolyását. Lajos nem nősülhet, gazdalányt nem adnak hozzá, csak ezért hívnak haza. De Böbe oda se figyelt, nem törődött az okokkal, a lefolyásokkal és a gazdalányokkal, Károly bátya talán most majd összead Lajos fiával, mondta Böbe. Te már mindegyikkel összeadtad magad, hallottam az ajtó mögül anyuskát.

A bátyám nyugodtan beszélt, mintha nem is hallaná. Ne képzeld, ismételte, hogy egyszer Bujdosóné leszel, de ha nem csinálsz bolondot az öcsémből, nyugodtan itt maradhatsz. Böbe csak hajtogatta, Károly bácsi vár engem, az arca lángra gyúlt, felszikrázott a szemében az a vad öröm, amiért annyira szerettem, Böbe, Böbe, ne légy ilyen gonosz, hadartam, de Böbe rám se hederített, villogó szemekkel a bátyámat nézte. Igen, Böbe, mondta a bátyám, de nincs a huszadik században rabszolgaság, mindenki azt csinál, amit akar. De Böbét nem érdekelte sehányadik század, megkérdezte, mi a hír Bujdosó Feriről, Anci kisasszonyról, Kiskárolyról, Mályi Gézáról, a világforradalomról, hogy van Károly bácsi, hogy sikerült az aratás náluk. Béla már mosolygott, én megértem, mondta, hogy anyuskával nem szeretsz itt lenni, de még annyi más helyre elmehetsz szolgálni. Ha pedig nem bírod ki a szerelem nélkül, egy ilyen szép lány talál munkát Pozsonyban is. Igen, igen, mondogatta Csák Böbe, de arcáról nem múlt el a lázas pirosság. Abban a házban születtél, de nem kell ott meghalni, mondta a bátyám. Böbe lehajolt, hogy kezet csókoljon, de a bátyám félreugrott, még kár lenne érted, mondta, és a mosoly, amivel kísérte, a szívem köré csavarta a féltékenységet.

Szombat estig Böbe lázasan ismételgette a nagymegyeri rokonok, a tehenek és lovak nevét, lelkendezve beszélt Károly bácsi karja erejéről, amivel még egy ökröt is meg tud állítani, egy vén kutyáról, ami öreg volt már az ő születésekor is. Elmondta, hogy a falvédőn melyik órában merre járnak a vadászok, hiszen voltak jó vadászok és rossz vadászok, volt olyan is, aki játszott vele kiskorában, és aki később a munkában segített neki. Az a ház csodálatos, mondogatta, mindenki ott él, és lázasan, boldogan hadart, miközben én keserűen gondoltam arra, hogy minden, amit életében fontosnak tartott, a Bujdosókhoz kötődik. Próbáltam más mondatokat, más neveket a gondolatai közé szőni, meséltem neki a padlásszobáról, ahol együtt élünk majd Párizsban, a múzsákról és Apollóról, a költők forradalmáról, ami érdekesebb és fontosabb Mályi Géza forradalmánál is. De nem érezvén ezt elég meggyőzőnek, szombat este, felosontam a szobájához. Leültem a padlásbenyílónál, a küszöbénél, hallgattam a szuszogását, éreztem, ez az utolsó éjszaka, amikor a kísértetekkel kell harcolni. Hajnal lett, hallgattam álmosan a madarak üdvrivalgását, hallgattam Böbe mozdulatait, ahogy felébreszti a szobájában a sötétséget, mindjárt gyertyát gyújt, és a delejes álomból ő is felébred. Benyitottam hozzá, Böbe boldogan, frissen mosolygott az ágyban. Na gyere, Imre, kicsit ideülhetsz mellém, este össze kell szedned mindent, elbúcsúzunk, te mész az iskolába.

Szerettem volna, ha Böbe örök hűséget fogad, ha elmondja, hisz nekem, bízik bennem, ő is arra a padlásszobára gondol, ahol majd együtt ébredünk fel Párizsban. De Böbe csak megsimogatott és nevetett, aztán majd gondolj rám is, Imike. Rá gondoltam a latinórákon, a szlovákórákon, a számtanórákon, ha kinéztem az ablakon, mindenütt az ő vidám copfját láttam. Nem tudom, ti, magyarok, miért vagytok olyan melankolikusak, kérdezte Jan Urban, mikor mentünk együtt a focipályára. Megértem, mondta, hogy egy arisztokrata szenved a változásoktól. De te egy parasztfiú vagy, neked csak a demokrácia nyit csodás távlatokat. A szememet a távlatok felé meresztettem, de nem láttam mást, csak az ősz első jeleit a levegőben. Minden túl korán jött, gondoltam, a háború után az elromlott idő, Böbe fázhat most, gondoltam, ahogy teregeti a nedves ruhákat az udvarban. Jannak elmondtam, hogy Petőfi Csernai néni szeánszain más távlatokat ígért a magyar fiataloknak. Valami nagyon mesés távlatot, tettem hozzá, de hogy milyet, azt nem értettük pontosan. Mindegy, magyaráztam Jannak, hogy odaérünk-e a focipályához, az érvényesüléshez, Budapestre vagy a prágai egyetemre. A nagy költő, Ady Endre is egy idősebb nővel élt Párizsban.

Egy hónap múlva, mikor hazamentem, tudtam meg, hogy Böbe megszökött tőlünk. Három év múlva egy fiút szült Bujdosó Lajosnak, Csák Móricot, aztán meghalt a pozsonyi szegénykórházban. Nem kerestem meg, és nem

is lett soha lírai költő belőlem...

––––––––––––––

* Bánki Éva (1966), író, irodalomtörténész, szerkesztő, egyetemi oktató, Budapesten él. Regénye – Esőváros címmel – a közeljövőben a Magvető Kiadónál jelenik meg. A regény cselekménye a Felvidéken játszódik, benne nyolc évtized eseményei peregnek le előttünk. Rokonai Dunaszerdahely környékén éltek, a háború után somogyi tanyákra telepítették szét őket.

Duba Gyula

Hangulatok

Őszi gondolatok

Bár a gondolatokat az ősz sugallja, jó lenne, ha nem lennének borúsak, hanem fénylők és melengetők, mint a vénasszonyok nyara! Az ősz a hideg napok követe és fagyos idők előhírnüke, rideg nappalok és csikorgó jegek eljövetelét jelzi, de az embert jótéteményeivel is jutalmazza: gyümölcslrlssel, borok forrásával, karácsonyi ünnepvárással. Mintha a természet az eljövendő nehézségekért földi javakat kínálna cserébe. Az otthon melegével teszi emberségesebbé a telet! Nem túl eredetien bölcselkedtem imígyen, miközben a városközpont felé tartottam és a Notre Dame temploma előtt egy gesztenyére léptem. A kicsiny barna golyó elgurult talpam alól, kerek világos oldalát villogtatva barnán fénylett, makulátlanul tisztán és virgoncan, mint a farát dobálva menekülő őz, majd megperdülve kikötött a járda szélén. Rápillantottam, és lélekben felsóhajtottam: hát újra itt az ősz! A levegő kellemesen meleg, ragyogó a napsütés, a hatalmas gesztenyefék még zöldek, viselik lombjukat, tartják még leveleiket, de gyümölcseiket lassan elengedik. Néhány nap múlva tucatszám hevernek majd a járdán s lassan a sárgán pergő levelek is követik őket.

De már az az egy is elindította bennem az emlékezést. A gesztenyék az ősz hírnökei, mint akár a szőlő. Alma és körte nyáron is van, virágok is nyílnak már tavasztól, a gesztenye azonban szeptember végén hull a fákról. Eszembe juttatta az ökörnyálat! A repülve vándorló fehér jelenségeket – koboldok vagy lidércek? – a fakult mezőség felett. Az arcomra tapadtak, ruhámra csimpaszkodtak, kelletlenül hessegettem őket, tépem és szaggatom magamról, nem szerettem az ökörnyálat! Haszontalan, tapadós fehérség. Ma szeretném, de már nincsenek! Mert később megkedvelte látványukat, megmozgatták képzeletemet, amikor felnőve megtudtam, hogy minden szálon egy kis pók utazik. Az apró bátor kalandor nem tudja, hová tart, mégis útjára indul, mert ez viszont az ő törvénye, amelyet hűen betölt! Az ősz csúcspontja azonban a szüret! Gyereköröm és édes mulatság, különösen ha nem esett az eső, és száraz, napos idő volt. Mialatt a felnőttek a tőkék közt hajlongtak, néha rosszindulatúan “pergett” az otelló, a földről kellett felcsipegetni a szőlőszemeket, mi gyerekek kedvünkre játszhattunk. Hajtóvadászatot tartottunk a mezőn. Furkósbotokkal mentünk a nyulakra, nagy fontoskodva és nem gondolva rá, hogy úgyis eredménytelenül. Őszi gondolat lenne? Milyen fontoskodó még a gyerek, mennyire komolyan veszi játékait, s a világot s benne önmagát! Rajvonalban haladtunk a tarlókon és hereföldeken, hogy ha nyúl ugrana fel, bekerítjük. Kopár lucernaföldön haladtam, mikor magam előtt néhány lépésre, egészen közel megláttam a nyulat. Elfeküdt, ahogy a nyulak szokták, kotorékában, sekény mélyedésben lapult, éjszakai alvása-pihenése után. Meghökkentem a közelségétől, szinte megijedtem. De nem a pullanatnyi tanácstalanságom döbentett meg, hanem a nyúl szeme! Engem nézett. Két óriásira domborodó szem, rémülettel telve s szinte megbűvölve néz iszonyatba dermedve! Mintha a látványom megbabonázná, tehetetlenné tenné, nem bír mozdulni, felkelni, már nem tud elmenekülni előlem. Szörnyű rettenet áradt a nyúl szeméből, szinte magam is félni kezdtem. Meredten álltam, bámultuk egymást. Aztán, ma sem tudom az okát, megtört a varázs. A nyúl felugrott és eszeveszetten elfutott, én pedig utána hajítottam a botomat. Hujjogtam és kiáltoztam, a többiek is ujjongtak és botjukat dobálták, diadalmas vadásztáncot jártunk a ragyogó kék ég alatt, s a nyúl már messze járt. De a szemét, bár nagyon régen történt, még ma is látom! Mint ahogy nagyanyámat is, ahogy futunk a pajta felé! A ház előtt lestük a teherautókat, s amikor a Studebakkerek feltűntek a szövetkezeti bolt előtt és felénk tartottak, öreg a természetellenesen vékony, rekedt hangon felkiáltott: szaladjunk! Futottunk a pajtába, a kopott kapu résein néztük a katonákat, ahogy az udvarba jönnek, a házba mennek, majd az istállóba, minden nyitva állt, s dolgok végezetlenül távoznak. Bizony, volt olyan ősz és tél is, hogy bujkáltunk, fagyos hómezőn menekültünk! Máig tartó emlékeim mégis a nyúlszemek maradtak s ahogy futott nagyanyám! Soha azelőtt, sem azután nem láttam őt “szaladni”, ahogy ő kiáltotta akkor! Atavisztikus érzések, az emlékek mélyén a lélek munkál és sejtések néznek vissza, mint a nyúlszemek, az elmúlt idő bugyraiból.

Feledésbe merültek az egykori szüretek, a régi őszök emléke is megfakultak. Még az évszakok jellegzetessége, hangulata is elmaszatolódott, széthullott és átalakult az egykori rend. Számomra a várossal minden megváltozott. A gesztenyékkel is inkább csak a Márton-temetőben találkozom. Mint ahogy az őszi színekkel, a fanyar illatokkal is, hiszen már a piacra sem járok. De a színek, illatok emléke erősen él bennem, szeretem a krizantémok és őszi rózsák színpompáját, gazdag változatosságukat és kesernyés illatukat, eszembe juttatják legszemélyesebb élmünyőnket: az emberi élet őszét. Mit gondoljon a saját őszéről, élete aláhajló ívéről, furcsa öreges látomásairól az ember, ha véletlenül – író?!

Mondják közhelyesen, hogy számbaveszi eredményeit és balfogásait, rövidtávú tervet készít: mit kell még elvégeznie, befejezni! Divatos szóval: megszabja magának a prioritásokat! Veres Péter öregkorára “olvasási-ekonómiát” vezetett be magának, hogy még mindent elolvasson, ami fontos. Csakhát: mi az elsődleges, amikor minden fontos?! Magam valami olyat érzek, hogy semmit nem kell lezárni, befejezni, mert nem lehet! Mintha az írónak nem a kezdet és a vég lennének mérvadóak, hanem a jelenlét. Micsoda furcsa sejtés! Mintha számára a munka lenne fontos s nem az eredmény! Az alkotás feszült lelkisége és teremtő megszállottsága lenne a lényeges, és nem a mű?! Miféle badarságokat suttog az író fülébe az ősz? Vagy... nemcsak sejtelem lenne ez, hanem igaz is?! Csupa kérdő s felkiáltó jel. Csak úgy lehet, hogy az írás indítéka, az a minőség, a benső morális érték, amely munkára késztet. S amelyet nem annyira a ráció sugall, sem tudatos célszerűség, hanem szív és lélek javall; felsőbb parancs, hogy írni kell! Úgy, ahogy élni kell! Benső késztetésből, ösztönösen, de kivédhetetlenül.

A Kritikusok Arany János késői verseit “őszikéknek” nevezik. Már betegeskedett a költő, szellemi ereje gyengült, szervezete öregedett. Amikor őszikéit olvassuk, feltehetjük a kérdést: mi dominál bennük, az érzés vagy a gondolat? S rá kell döbbennünk, hogy mindkettő egyszerre, egyesülve! AZ egymásnak látszólag ellentmondó minőségek összefolynak, kölcsönös egységben vannak a versben. Az teljesedik ki bennük, amit a korral együttjárónak vélünk: a bölcsesség! Mintha a végső tél felé hajló élet ajándéka lenne a nyugodt tudás! Őszi termés lenne a bölcsesség? Mintha az ember elveszítené küzdésvágyát, ám megnyerné a lélek békéjét. Elég lenne ez, vagy mert több nem lehet? Dehát... a világ, az emberiség is békére vágyik! Mennyi kérdés egy gyújtópont felé irányulva: mit tegyen a lélek, ha megérzi, hogy közeleg az ősz?!

Gáspár, Menyhért, Boldizsár

Nagy vallási ünnepein a keresztény emberiség olyan dolgokra emlékezik, amelyeknél nem lehetett jelen, de hiszi, hogy megtörténtek. Nagyon régen lehettek és nem csak az egyén tudatalattija, hanem az emberiség nagy közös emlékezete is őrzi őket. Bergson szerint az álmok egykor megtörtént események emlékei! Talán a karácsonyi legendakörben “álmodja” az emberiség a legszebb és legigazabb történetet, amelyre jövője épülhet. Nem emlékszem, hogy a “háromkirályokról” valamikor álmodtam volna, azonban az emlékeimben ott vannak: Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Azt sem tudom, hogy történetüket kitől hallottam először, szüleimtől, nagyszüleimtől? Szép volt, mert mesének tűnt fel. Összefüggött a Jézuska születésével, a karácsonyfával, az ünneppel. Meg az ajándékokkal, a nagy téli fehérséggel, akkor még tiszták és havasak voltak a telek! És a meleg szoba meghitt hangulatával. Meg a betlehemi történet többi szereplőjével, az alacsony istállóval ls a jászollal, a szelíd tehénkékkel és a csacsival, de leginkább az óriási fényes csillaggal, amely a kisdedhez vezette ragyogásával a napkeleti bölcseket. Felgyújtotta képzeletemet, hogy a hatalmasságok aranyat, tömjént és mirhát hoztak s úgy hódoltak a csecsemő előtt, aki egyszer a föld királya lesz!

A népmesék és a mítoszok testvérek lehetnek, mindkettőt közösségek éltetik, maga a nép. Nem kötődnek az időhöz, sem a korhoz, a szépség, a jóság és emberi fenség mindennapi tűnő és mégis magasztos értékei. Amikor a nép rágondol, mintha a vágyait és igazságait álmodná meg bennük. A Jézus-i legendakör megfogta gyereklelkemet, hiszen istálló, jászol és tehénkék a mi portánkon is voltak, hát hogyne lenne a történet igaz! De a háromkirályok története amúgy is annyira nemes és mélyértelmű! Talán nem csodálatos, hogy a hatalmas gazdag királyok, a bölcs napkeleti uralkodók egy fényes csillag vezérletével járulnak a betlehemi jászol elé, hogy egy apró csecsemőnek hódoljanak? A földi hatalom tisztelgése ez a születő élet nagysága előtt! József Attilát is ez foghatta meg, elbájolta a jelenet szépsége és megíratta vele talán egyetlen örömteli, játékos és gondtalan versét, a Betlehemi Királyok-at! “Adjon isten, Jézusunk, Jázusunk,/ Három király mi vagyunk./ Lángos csillag állt felettünk,/ gyalog jöttünk, nem siettünk, / kis juhocska mondta – biztos / itt lakik a Jézus Krisztus...”

A gyerekkori álmok végigkísérnek életünkön, néha konkrétabb formát is kapnak. Sok évvel később valós alakot nyert a régi kép, már-már megelevenedett. A régiségkereskedésben Kotász Károlytól láttam egy színes grafikát: A háromkirályok hódolnak Jézus és Mária előtt! A kép címét én adtam, mert a régi történetet ábrázolta. A sötét tónusú kép közepén nagy világos ragyogásban ül Mária, ölében kisded fia. József mögöttük áll, kalapos, felöltős alak, kissé meghajolva az örömtől vagy a gondoktól?, a kép előterében, karéjban a szent család körül a bölcsek. Turbános, lebernyeges és bugyogós alakok, kerekképűek és derűsek, egyikük áll és kezét nyújtja a kisded felé, a másik meghajol és az ajándékokra mutat, a harmadik derűsen mosolyog. A képből melegség, jóság és remény árad, és öröm, mindenekelőtt. Ember született! Tetszett a kép, de akkor nem vettem meg. S amikor érte mentem volna, már nem volt, megvette más! Nehéz érzés az elmulasztott dolgok sajnálata. Az elszalasztott értékek felértékelődnek. Szinte nélkülözhetetlennek tűnhetnek fel! Felidéztem magamban a képet és úgy éreztem, tökéletes és jellegzetesen magyar kép volt! József akár vidéki tanítónk lehetett volna kalapos, felöltős mivoltában. Mária pedig...? A magyarok Nagyasszonyára hasonlított, nemesen egyszerű, méltóságos szép fiatal nő, árad belőle a tiszta anyai lélek ragyogása. S a kisded...? A szentképeken általában stilizált, itt nem. Szép egészséges csecsemő, amilyenek manapság születnek, ám valamiféle belső fény áradt belőle, ettől körülöttük a nagy ragyogás. Hát a bölcsek...?! Derűs emberek, furcsán öltözöttek, gazdagok és hatalmasok, mégis jólelkűek...

Úgy éreztem akkor, ha a képre néztem, jobban értettem gyerekkori önmagamat. Dehát már nem nézhetem, más vette meg! Ám... elszürkült világunkban is lehetnek még csodák! Karácsony közeledtén ismét megláttam a képet egy régiségkereskedésben. Másik kép volt, mégis ugyanaz. Grafikából több példányt készítenek a mesterek. Tüzetesebben megnéztem, mohó új tekintettel és láttam, mennyire igazam volt. József valóban háború előtti magyar tanító lehetne és Mária a kisdeddel egyszerre égi és földi jelenség. A háromkirályok pedig, az emberiség képviseletében igazi hódolatot tanúsítanak. A kicsiny képen mennyi mennyi hiteles részlet és emlékeztető vonás, mennyi emberi melegség és ragyogás! Megveszem, határoztam el, aztán mást gondoltam, az ajándékozás jutott eszembe. Eltetettem magamnak. Karácsony jöttén célom van vele! Mesélek róla a családomnak! Elmondom, mennyi örömöt okozott már eddig is, hát még ha ott lógna a dolgozószobám falán! Bármikor ránázhetnék. Így teszek, aztán várom a karácsonyt. Régen volt, amikor a mesék még igazak lehettek és a fénylő csillag elvezette a jászolhoz a napkeleti bölcseket. De talán engem is felkeresnek és meglátogatnak, hogy azután velem maradjanak!

Lámpagyújtás

Nagy pelyhekben, puhán hull a hó. Még látom az ablakon a sűrű pelyheket, ahogy a magasból aláereszkednek és betöltik a teret. Korán alkonyul, de az utcai lámpák még nem égnek, a szobában egyre sűrűbb a homály. A tárgyak már elveszítették szí}üket, körvonalaik is elmosódnak, a képek rámái a falon rejtélyes vakablakok. Megtehetném, hogy villanyt gyújtok, de nem akarok, sajnálnám az eltűnő hangulatot. Janáček zongoraművét, a Benőtt ösvényeken címűt hallgatom. A finom, már-már fáradtnak tűnő zongoraszó valóban olyan, mintha az ember rég elfeledett, benőtt és sehová nem vezető utacskákon bolyongana. Az emlékezés rejtélyes ösvényein. Egyre szívesebben emlékezem. Nem a múlt felértékelődése ez számomra, hanem önmagam újrafelfedezése, gazdagodó önismeret. Minden, ami volt és elmúlt, valahol megmaradt bennünk. Borzasztó lehetne, ha mindenre emlékeznénk, de még rettenetesebb, ha semmire sem emlékeznénk!

Az alacsony fehér ház lakószobája elevenedik meg bennem, a lámpagyújtásra emlékezem. Mindennapi cselekvés volt s mégis mily jelentős! A kis ablakok mögött derekasan sűrű a homály. Zárt tér a szoba, emberméretű, míg a külvilág fagyos, nyitott végtelenség. Idebenn a meleg a magasban remeg, míg a talaj mentén hüvös nyirkosság kóborol. A lecsapódó párák vékony erecskékben folynak alé az ajtón. Éjszaka, amikor a szoba kihül, alul jégcsapokká fagynak, reggel, mintha méltatlankodva, nagy pattogással nyílik az ajtó, A gyerek az alsó rétegekben mozog, sejti csak, hogy a magasban kellemesebb, melegedni a sütőre kéredzkedik. A szobában az alkony még jellegzetesebb, mint odakünn. Fénye vész a falutükörnek, barna kerete vaksin bámul a szürkülő mezőről. A sarokban a tűzhely ajtajának nyílásán rőt sugárzás, mintha messze sápadt lidércfény kószálna. Az ablaknál ülök bágyadt derengésben. A magasra púpozott ágyak vaskosan pihenő élőlényeknek látszanak. Riadtan várom, mikor mozdulnak. Balról kattogás jön felém, a hadonászó ingaóra láthatatlanul pattogva méri az időt, amit nem érzékelek. Helyzetem időtlennek tűnik fel, végtelennek. Kisöregattya, vak dédapám az ajtó melletti, távoli sarokban ül ágyán, nagyon öreg már, alig beszél. Halála után történt, hasonló szürkületben, hogy borzongva látom, kisöregattya újra az ágyán ül. Némán ücsürüg, szürkén és rejtelmesen, talán visszajött a temetőből? Egyedül vagyok a szobában. Szívem rémülten dobog, meregetem a szemem, mit tegyek?! Megszólítani nem merem! Pánikba esve ablakot nyitok, pattognak alján a jégcsapok, nagyanyámat, öregmamát hívom, segítségért kiaválok. Besiet, megérzi hangomon a rémületet, kisöregattya, mutogatok az árny felé, visszajött...! Onnan már nem jöhet vissza! Nyugtatgat, csak a vánkos, meg a dunyhája! Kézen fogva vezet az árnyhoz, hogy megérintsem a vásznakat, mint Tamás a Krisztus sebét...!

Ilyenkor van a lámpagyújtás ideje. Nem korábban, de nem is később. A tény jelentőségét nem a megszeppent gyerek képzelete nagyítja fel. Önmagától fontos pillanat az időben, határvonal, mint a mezőn a mezsgyekő! Fordulópont a világ állapotában. Törvény, amely nincs leírva, mégis érvényes. Nagyanyám soha nem szegné meg, betartja és szerinte él. Gyakran kérem őt, hogy gyújtson lámpát, s ő azt mondja: még látunk, nem lehet! Olvasni szeretnék, panaszkodom, nem látom a betűket! Világos van, döntött rendszerint, majd olvasol később...!

Pedig sűrű a homály, szinte már sötétség. Semmi nem látható, csak tudható, meg érezhető, ahogy az emlékezés tartja nyilván a dolgokat, nem látjuk őket, de tudjuk, hogy a helyükön vannak. A lámpagyújtás azonban mégsem ettől függ! Néha azt mondja öregmama, hogy drága a petróleum, de ez sem az igazi ok. Hanem az életritmus, az a tudat alatti “létfilozófia”, ami törvényként működött palóc elődeinkben. Mindent akkor kell megtenni, amikor az ideje van! Jól tudták ezt a “régiek”. Minden tettünk változtat a dolgokon, utána mások lesznek. Anyám hajlamos, hogy hamarább gyújtson lámpát, a törvény ellenében tenne, hogy kedvezzen, mert szeret. Nagyanyámban erősebb a törvény, azt akarja, hogy megismerjem és aszerint éljek. Neki nem is kellene a fény, eligazodna a szobában, ahol leélte az életét. De tudja a másik törvényt is: mikor nagy a sötétség, amikor eljön az ideje, lámpát kell gyújtani, hogy lássunk! Más élőlény nem gyújt fényt, csak az ember! Az ő számára szükség és csoda a fény!

Mert mintha valóban csoda történne... Öregmama gyufát keres s az asztal felett függő petróleumlámpához megy. Leteszi cilinderét és kanócát kissé felcsavarja. Amikor gyufát gyújt, majd a kanóc kezd égni, a szobát bágyadt vörös fény önti el. A dolgok értelmet és a tárgyak színt és alakot nyernek. Tornyos faliórává változik a monoton kattogás, a böhöm állatárnyakból magasra púpozott dunyhák lesznek. A vakablak értelmét a mögüle bámuló, feketetáblás énekeskönyvek, a kalendárium, meg nagyapám orvosságos tégelyei adják. A távolban hunyorgó fény elveszíti lidércszerűségét, kékcsempés rakott kályha lesz belőle s a vele szemben ülő, néma árny deresfejű vénember. A petróleumlámpáért már régen requiemet kellett volna írnom! Kedves élőlény, talán lelke is volt! Barátságosan viselkedett, de várta, hogy törődjenek vele. Ha elszenesedett kanóca végét levágták, mindjárt vidámabban, fehérebb fénnyel világított. Mert a lángja néha pisla nyomorékká vált, megnyúlt és kihegyesedett, álnokul füstölni kezdett és bekormozta a cilindert. Ha edényében kevés volt a petróleum, akkor is elfáradhatott. A maga módján nagy varázsló! Ernyőjével bűvészkedik, a falakra vizszintes vonalat húz, fény és árny játékát kelti, a vonal alatt tisztábbak a színek, felette sötétebbek az árnyak. Az olvasmányos mesékre is rátelepszik a hunyorgás, a történetek mögött megsejteti a titkokat, amelyek az életben várnak ránk.

Lámpagyújtás után színesebb, nyugalmasabb, pihentetőbb az élet. Mintha az életritmus lelassulna, ám felébred a szellem. Mesék és emlékezés ideje jön, mintha a magánélet fogalma nem azt jelentené, hogy nem vagyunk másokkal, hanem hogy önmagunkkal vagyunk. Abban a régi világban szokatlan, azóta eltűnt foglalkozások ideje ez: sótörés, tollfosztás, fonás és káposztagyalulás, kukoricahéjból szőlőkötő-készítés alkalma. Számomra leginkább a könyvek ideje. Emlékeim közt látom magam az asztalon ülve, hogy közelebb legyek a fényhez! Elrontod a szemed! – zsörtölődik nagyanyám. Fenyeget, hogy meg is vakulhatok! A lámpagyújtás emléke sok értéket őriz, egykori önmagunkat. A fővárosban fél évszázada még voltak gázlámpák. Hosszú póznával járt a lámpagyújtó, amikor a szürkülő utcákat és tereket elnyelni készült a sötétség, a magasba nyúlt vele és fehér fényt szabadított a homály ellen. Megcsodáltam, mily megszokottan végzi fontos munkáját s egykedvűen ballag tovább. Néha késődélután nem gyújtok villanyt, magányosan várom az estét. Régi dolgok jutnak eszembe, mint most a lámpagyújtás. Később akkor is bejönnek hozzám az utcai fények, ha nem gyújtok lámpát. Ma a derengés is világosabb s az alkony sem fénytelen. Ilyenkor életünk szabályaira is gondolok, szokásokra és előírásokra, kötelességekre s jogokra, amelyek szerint élünk. Olyan amilyen rend van a világban. Néha mégis úgy tűnik fel, amióta lényegtelenné vált és elmúlt a lámpagyújtás ideje, mintha már nem lenne oly szilárd a törvény...

Németh István

Holdibál

Nincs zene, lehúzott redőnyök, szél dobol,

moll akkord, szanaszét glűriák, sárga-kék

kólagép, téli foldcsuszam, a képernyőn

szétfolyt verőerek, valaki felpumpál, engedd

közelebb, csak álldigál, dam-dam-dam

holdibál, farkasnyál tollgubón, lakatlan

testekből pecsenye, barackszín köd szitál,

eldobott trallalák, rossz igék, ölni kész

bőrpihék, lallala-holdilány, elfekszik szőrsubán,

oly pillén, jű puhán, látni kén, mily vagány,

kezdődik holdilány, üvöltöm, hogy öltöny,

vasálarc, ruhátlan éjszakák, valaki orgiál,

agytekercs, nyelvkapocs, dam-dam-dam holdibál,

ma nyilván te értesz még jobban a nyelvén,

engedd meg: szagoljon, aztán menj, s tedd bele

kozmikus bájtokba a sorsom, tégy úgy, hogy

mintha már, teddy bár, kéjlokál, kloákád

szocreál, poshadás – rossz hatás, dülöngél,

érti mág: ermitál, nem hat rá meghatás,

csodakrém, Toldizás.

Triatlon

(A percekre kirótt adó alatt, a tésztaként

széthúzott térben, egy nem létező hintaszékben

valódi füstöt fújva, s betakarva pokróccal, vastagon,

a belső láz csak nem távozik.)

A lélekizgalom így hevíti a húst, belefőzve a világlevesbe,

az ízekre azért vigyázva, áram alatt, szemüveggel,

a kerítés mögül kilesve, meztelen köldökkel,

hogy a szíved is csupán egy porszem takarná:

a világarzén így bolondít, eljátszhatatlan zenék

szólnak, formában vannak ma mind a szférák,

hintázol lassan, s füldebe súgják: az üdvnek hurkán

– hiába fogynál kilót vagy százat – dehogyis férsz át.

(Az évekre kivetett háló alatt, a témaként

megírt száműzetésben, egy valódi fehér bőrfotelben

keserű gittet rágva, eltakarva falakkal, vékonyan,

a belső láz csak nem változik.)

A festő álma

Ha elmozdul a jég a vászon sarkain,

ölelkezni vágyik mennyi nedves láng.

Indát köp a föld, s egy varázsütésre

harci indulót fúj pár trombitavirág.

Megrohamoznak ismeretlen spórák,

szívárnyék pörgeti minden okkerét.

Barackízű nyár szele táncolgat a tarlón,

ha úgy nézem: rács, ha így: malomkerék.

És az elme láthatárán lenyugvó

naphalak közt felragyog az ultramarin!

Átcsap az égen, s úgy tör az űrbe,

mint az imádság háborús napok hajnalain.

Aztán a vörös ordítás lecseppen,

megfojtja a fákat, a vizeket, a fényt.

Széthordják a lányok szemükben a kormot,

s nem jön el az üdv, az édes, megígért.

Egy erkölcsös szilveszter

Felköszönt egy basszurfutammal

az egyre jobban megrogyó alkony,

bíbor halak a nyelved alatt,

géphegedűktől habzik az éjfél,

faragott fatálon csokitörmelék,

a lézerrel szeletelt kenyér korában

egy darabka fatál is tévedés,

a szelídek amott tenyérre kenve,

lángol az arcuk szégyenükben,

mert ők öröklik majd ezt a Földet,

iszapot rúgnak az égre, ne kérd hát,

nincs gyógyír holmi kócos időkre,

és ha a hajnali csendbe eveznél,

lábad leérne a tó fenekére,

tudhatod, efféle báltartományban

– furcsa tán – de a virágok lelke,

a természet szomja az üdvre irányít,

gondold meg, mennyi borzalmas illat

a borban: felold s te fel nem hígulhatsz,

szín vagy a szirmon, téboly a tejben,

illat a vásznon, lehajtott fejjel

állsz az emlékek sikátorában,

míg amott feljebb ezüstgolyóként

gurulsz a mindig mélyebb csapáson

őserőkbeli magad felé,

s furcsállod, hogy bordáid mögött

túl nagy a csend, már semmi se lüktet...

(Buék, barátom!)

Csíkány Andrea

(Alabán Ferenc: Az irodalom kontextusai. Az irodalom fordításáról és tanításáról.)

Az irodalom kontextusai címmel, 2002-ben megjelent kötetben Alabán Ferenc hosszú évek kutatói és tanári munkájának a tapasztalatait összegezte. Ha irodalmi kontextusról beszélünk, akkor általában azt az élményanyagot vizsgáljuk, amelyben egy adott műalkotás keletkezett, vagy amelyben értelmezhető, tehát az összefüggéseket és a körülmények együttesét vesszük szemügyre. Alabán Ferenc legújabb tanulmánygyűjteményét, melyben a szerző műveket elemez, kapcsolatokat vizsgál és mutat be, egy “ilyen” kontextusban közelítem meg. A válogatás a szerző egyéni fejlődésének és véleményformálásának útját is mutatja, ahogy azt a bevezetőben írja. A 90-es években, illetve korábban íródtak ezek a munkák.. Következésképpen, ha értelmezni akarjuk ezeket a tanulmányokat, ismernünk kell a szerző szerteágazó, sokoldalú irodalomkritikusi és -történészi munkásságát, szakmai igényességét is.

A kötet nagyobb fejezetei főként az irodalom, a nyelv, a fordítás köré csoportosulnak. A szerző külön foglalkozik a műfordítás feladataival, mert az egyetemes magyar nemzeti irodalom létrejöttében és formálódásában a kezdetektől fogva is nagy szerepe volt az ilyen munkáknak. A kötetnyitó szlovák nyelvű tanulmány például az első magyar összefüggő szövegemlékeket, a Halotti Beszéd és Könyörgést, és az Ómagyar-Mária siralom című első magyar verset vizsgálja és elemzi. A műfordítás szempontjából a szerző kitér a régi magyar irodalom bemutátására, ahol a latin-magyar problémákat emeli ki. Hangsúlyozza, hogy a régi magyar irodalomban vannak olyan versek, amelyek szabadfordítások – latinból, minthogy az alkotók inkább az intuíciónak adtak teret, mint a pontos fordításnak, s ezáltal lett szabadabb az átültetés.

A műfordítás elméleti megállapításaiban olvasható az axióma, hogy a fordító, ha az eredetivel azonos értékű fordítást szeretne készíteni, a “tulajdonképpeni fordítás előtt be kell hatolnia a szépirodalmi szövegbe, mégpedig az irodalmi folyamatok szempontjainak megismerése révén” (Bart István - Klaudy Kinga). A tanulmánykötet szerzője is hasonlóan gondolkodik, mivel azt állítja, hogy egy művet adekvát módon abban az esetben tudunk lefordítani, ha az irodalom kontextusait is feltárjuk .

Ez a szempont jelenik meg a Biblia fordításaiban is, – aminek a szerző egy további szlovák nyelvű tanulmányában külön figyelmet szentel –, hiszen ma is születnek újabb és újabb fordítások, mivel az európai irodalomtörténet egyik alapilléréről van szó. A Biblia fordításainak ma már külön szakirodalma van. A szerző nem ezt kívánja feltérképezni, hanem inkább a jellegzetes fordításfolyamatra akar rámutatni, a lépésekre és módszerekre, ahogy a Biblia fordításai során az egyes fordítók eljártak. A Biblia megismerésének nem csak régen tulajdonítottak nagy szerepet, hatása ma is aktuális, mivel bizonyos, konkrét műelemzéseknél e kontextus figyelembe vétele nélkül hiányosak maradnának az interpretációk. Hasonlóképpen van ez Heltai Gáspár állatmeséivel is, aki sajátosan fordítja a német fabulákat, ezért inkább műve már adaptációnak mondható, mert a történetet a fordító szinte továbbszövi. Heltai fordítói módszerei Alabán Ferenc szerint “író – alkotói” módszerekké válnak.

A szlovák-magyar fordításgyakorlatról is olvashatunk e tanulmánygyűjte-ményben. A szerző többek között Cselényi László és Tőzsér Árpád verseit emeli ki példaként Vojtech Kondrót adekvát fordításában. Úgy véli, hogy különleges igényességgel készültek ezek a műfordítások, mivel a gondolatok értelme és egységei a célnyelvben is megmaradnak.. A szerző külön fejezetben, szlovák nyelven foglalkozik a szlovákiai magyar irodalommal. Az 50-60-as években jelentkező szlovákiai magyar irodalom kérdéseinek problémakörében vizsgálódik, főleg a líra területén, fejlődésének problematikáját elemzi, valamint külön figyelmet szentel az ún. “nyolcak” legjobbjai költői világának..

A szlovák nyelvű tanulmányokat a magyar nyelvű írások követik a kötetben. Ezt a nagyobb fejezetet, véleményem szerint, a szerző szakmai gyakorlatában megjelenő igény eredményezte. Az irodalomtanítás és a módszerek tisztázása mindig különös szerepet kap, de egyúttal gondot is okoz. A szakember ilyenkor úgy érezheti, darázsfészekbe nyúl, ha tovább akarja vinni a felvetődő problémákat. Bizonyos értelemben erre vállalkozik Alabán Ferenc is, amikor az alsó tagozatos irodalomtanítási problémákból kiindulva eljut a pedagógusok továbbképzésének kérdéséig. Azért van szükség a metodikai kérdések megbeszélésére, mert az egyetemeken és főiskolákon szerzett tudás lényegében a gyakorlatban vizsgázik, amikor már nincs “védelem”, mint a gyakorló-tanításokon, vagy az összefüggő gyakorlatok idején és a hospitációk során. A gyakorlati munkában minden “élesben” történik, s a felmerülő módszertani kérdésék megoldásához a szakmai rutin és tapasztalatcserére is szükség van.

Az Olvasás és elemzés című tanulmány sok érdekes és fontos kérdést vet föl. Az olvasást és elemzést meg kell tanulni – állítja a kötet szerzője. Csak akkor mondhatjuk a művészi felfogás folyamatát kellő milyenségűnek, ha “az olvasóban megjelenik az író élménye, ő is átéli az élmény keltette (lelki) feszültséget, kifejezésének szükségességét, és belsőleg szintén ő is »megalkotja« a művét”. Tehát a felkészülést már kisgyermekkorban el kell kezdeni, hogy később az interpretációk ne okozzank problémát. A tanulmány szerzője főként a forma és tartalom egységének megtartását hangsúlyozza az elemzések során, mert szerinte a mű komplex módon hat az olvasóra, s ez fejezi ki azt a művészi gondolatot, ami végső formában az olvasó elé kerül.. Erről azonban részletesen egy másik érteke- zésben olvashatunk, melynek címe: Olvasás –Élmény --Tanulás. Az olvasástanításnak több módszere ismert, de a szerző nem ezeket hasonlítja vagy elemzi, hanem az olvasást, mint szellemi és értelmi munkát értékeli. Szerinte a diákot arra kell megtanítani, hogy az olvasás élményt nyújtson, s ezáltal önálló olvasóvá válhasson. Véleményem szerint ez ma, főként a média hatását figyelve, a legnehezebb feladatok egyikét jelenti, mind a szülők, mind a pedagógusok számára.

A felső tagozatosoknál az irodalmi mű feldolgozásának gondjai jelennek meg. Alabán Ferenc szerint a "lírai alkotások megközelítése (...) (az irodalomolvasásá során) sokkal egyszerűbb, mint az epikáé, mivel a versre azonnal, szubjektíven reagál a tanuló" , hiszen az érzelmi hatás eleven, tehát a szövegelemzések ebben a korban talán jobban megvalósíthatók. A szerző konkrét példákon (Ady Endre: Fölszállott a páva, Móricz Zsigmond: Tragédia) mutatja be ezt az elemzési lehetőséget, mintegy lehetséges útmutatót nyújtva, melyhez az óra menettervét, valamint a módszertani és a didaktikai megoldásokat is csatolja. A szerző azt is kifejti, hogyan lehet az irodalommal nevelni, milyen lehetőségek rejtőznek a kisebbségi magyar irodalomban.

Hangsúlyozni szeretném, hogy az érintett írások és az összefoglaló tanulmányok a kötet első felében szlovák nyelven, majd a továbbikban magyar nyelven olvashatók. Szokatlan az effajta tanulmánykötet-szerkesztés, mert az írások mindkét nyelven nem szerepelnek, de a szlovák és magyar érdeklődő is talál itt magának érdekes szöveget.

A tanulmánygyűjtemény végén a szerzővel készített, s különböző fórumokon megjelent öt rövidebb-hosszabb beszélgetést találunk. Ezek a beszélgetések (riportok) tanulságokkal is szolgálnak, mivel a szakmai és a szervezői-vezetői munkát is érintik, s ilyen értelemben a Nyitrán eltöltött évek tanárképzésének problémái, tapasztalatai, majd a besztercebányai tanszékalapítás és filológusképzés sajátosságai is megjelennek. Tanári munkája mellett Alabán Ferenc folyamatosan foglalkozik a szlovákiai magyar irodalommal, értelmezi és értékeli annak legjobb alkotásait. A rendszerváltás és az irodalom kapcsolatának, alakulásának kérdését illetően átfogó szempontként merül fel rendszerében az egységes magyar kultúra és irodalom értékrendjéhez való kapcsolódás szándéka és igénye. Véleménye szerint erős differenciálódás figyelhető meg a szlovákai magyar irodalmon belül is, s a gyakran elütő értékeszményeknek az összeegyeztetése, összefogása, elfogadása nehéz feladata lesz az elkövetkező időszaknak. Más vonatkozásban Alabán Ferenc úgy gondolja, hogy az irodalmi életnek gyakran nem kedvez a kisebbségi helyzet, de a magyar olvasórétegnek tud a szlovákiai magyar irodalom “kisebbségi” olvasnivalót ajánlani abban az esetben is, ha az utóbbi évtizedben “nem nőtt meg az irodalom és az író erkölcsi, társadalmi szerepe és értéke” – írja a szerző. Fontosnak tartja az írói kísérleteket és a működő szervezetek munkáját, mert ezek nélkül valóban nem tudna létezni a szlovákiai magyar irodalom sem.

A szlovákiai magyar irodalom legjobb alkotásai a kisebbségi kérdés összetett szemléletére kötelezik az olvasót. Az egyik nyilatkozat szerint ez az irodalom azt mutatja meg, hogy a kisebbségi sorsot nem lehet csupán társadalmi kérdésként szemlélni és kezelni, de nem lehet csak nyelvi oldalról nézni és minősíteni sem. Idézem: “Az irodalom az a kommunikációs közeg és forma, amely komplexen láttatja a kisebbségi létet, mivel önkifejezései, lírai reflexiói és helyzetképei, epikus cselekményei és emberábrázolásai, drámai sorskérdései a társadalmi-etnikai, természeti-lélektani, tárgyi-képzeletbeli világ együttlátá-sából születnek meg, és jelentik az egyszeriség és egyediség, a sajátosság és különösség összetett és kifejezett formáit.” Az idézet szerzője nemcsak szemlélője, hanem aktív résztvevője és alakítója a kisebbségi létnek. Önként vállalt feladatai végzésekor tisztázódott számára, hogy a kisebbségi irodalom küldetésének megérzéséhez nem elfogultságok kellenek, hanem a valóságra, az arányokra és az értékekre való érzékenység, mely a kisebbségi önismeret alapját jelentik. Egyéb vonatkozásokban is az ilyen önismereti alap képes a kisebbségi gátlásoktól felszabadítani és hozzásegíteni ahhoz, hogy az egyenjogúság biztonságával létezhessünk.

Az irodalom kontextusai kötet szerzője sajátos helyzetének és kontextusának hiteles képét a tanulmánykötet előszavában vázolja fel: “A kétnyelvű közegben való lét és munka, a szakmai lehetőségek és szükségletek kétnyelvű világa hozza magával a magyar és a szlovák nyelvű fellépéseket és publikálást. Ez a tény nehezíti is az előkészületeket, másrészt dimenzionált visszacsatolásokat és igazoltságokat biztosít, mely szakmai kommunikációs értéket, nyitottságot és szemléleti gazdagodást jelent... A két- vagy többnyelvűség. Illetve az általa kialakított légkör teszi lehetővé a másság, a más gondolkodás és értékrend elismerését és elfogadását.” Ezek a szempontok határozzák meg Alabán Ferenc szakmai nézeteinek minőségét, teszik hangsúlyossá és jellegadóvá módszereinek kiválasztását és alkalmazását.

A szerző irodalmi kapcsolatokat vizsgál, összehasonlít és elemez. Ajánlom tanulmányozásra tanárnak és diáknak is egyaránt ezt a könyvet, de főleg azoknak, akik a felvetett szempontok alapján kívánják áttekinteni és értelmezni a magyar irodalom fordításának és tanításának érintett összefüggéseit

(Alabán Ferenc: Az irodalom kontextusai. Filologická fakulta UMB, Banská Bystrica, 2002).

Öllős Edit

Cserepek (részletek)

– Ha zokog a lélek, a száj is ritkán mosolyog. Ha mosolyra húzódik mégis, mert a helyzet úgy kívánja, a szem szomorú marad.

– Helyzet.

Akár egy baka egyedül éjszaka a laktanyában, ha ágyhoz kötött, és nincs a keze ügyében villanykapcsoló.

– Vita után.

Most játssza a büszkét.

Duzzog.

Hallgat.

Kérem! Én már megmondtam a magamét!

– Akiben vetélytársat látunk, annak nem feltétlenül megjelenésén kell ”túltenni”!

– A poszt-feminizmus korszakát éljük, ugyem ideje lenne hát megírni a Poszt-feminista bibliát!

– A gondolkodás, beszéd, nyelv, irodalom kapcsolata?

Közeli. (Vér szerinti. Például így: a gondolkodás a nagyapa, a beszéd és a nyelv fiai, az irodalom az unoka.)

– Reggel.

Némi zenével inspirálnám a múzsát, hogy lerázza magáról a (magzat)-vizet, de ő ”beéri” a napsugarakkal, és türelemre szólít fel...

– Dél felé.

(Talán) felértem magamhoz, sőt már inkább attól tartok, fentről nézek le magamra...

– A lelkesedés, ugye, vízhatlan is tud lenni (meg felhőket súroló), de egy-egy vasárnapiasan józan ”elmefuttatás” könnyen leszállíthatja a földre!

– Mikor újra beköszönteni látszik a tépőzáras hajnalok kora (csak erőltetetten szoros a nadrágszíj...), az objektív vélemény meg még objektívebbé válik, a koraeste pezsgőfürdőben sziesztázik, majd felkér egy ropogós csárdásra.

– Néha mintha vakond lennék, aki a föld felszínén nem érzi jól magát...

– Hiába szeretne az ember kisebbségi kormányzást bevezetni a családban, be kell látnia, hogy ez lehetetlen! (Felesleges kampányba kezdeni...)

– Mikor ”csendesen” indul a nap (minden olyan ”visszafogott”), szellő is fújdogál, a reggeli rádióműsor is ”kedves”, mégsincs hiányérzeted, Isten beéri pár (hálás!) szóval.

– A színház írás a hóba?

Akkor a költészet csillaggyűjtés egy tarisznyába.

A filozófus-író Isten akaratait rakosgatja regényeiben.

– Mindannyian saját előítéleteink fogjai vagyunk, szinte megsüketítenek bennünket saját láncaink csörgései, mégsem tudjuk lerázni őket!

– Mindenki rendezett (?) magánéletét tiszteletben kell tartani.

De mi van, ha Isten túl sok szikrával lát el hirtelen...?

– Mikor vized már-már kicsap medréből, cigarettád vészesen fogy, tudod ugyan, hogy a mindennapi világgal szemben is a várakozás éltet, mégis fogytán a türelmed, s még magad is képtelen vagy egy ”épkézláb” megjegyzésre, ilyenkor tényleg Istentől kell tanácsot kérni!

(Illetve ”felszólítani” őt egy rózsaszínű, tündéri sugallatra.)

– Mikor nem tudod eldönteni, mit helyezz (”per pillanat”) érdeklődésed középpontjába, sodortasd magad egy kicsit – kényelmes gumimatracon persze – az árral!

– Augusztus vége felé.

Mintha újra beköszöntött volna az idézőjelmentes boldogság, s attól tartok, ebből őszre Boldogság lesz...

– Mintha ő is TUDNA élni...

Mintha olyan (józanul) bohém lenne és vidám...

Mintha komolyan gondolná, hogy KELLEK neki...

– Mielőtt végleg ”begyepesednék” (48 óra barátok közt is 48 óra...), elő a papírt és a ceruzát!

Hát nem elég, hogy süt a nap, hogy szellő fújdogál, hogy folyik a víz (mindez nem kerül egy fillérbe sem)?!

Gondolataimat is illik felrázni Csipkerózsika-álmukból!

– Itt ez a srác. (Igenis, srác – ő is annak nevezi magát, idézőjellel ugyan...)

Most nyilván )még mindig) alszik, hát – aktívan, pár száz kilométerről – őrzöm az álmát.

(Azt sem tudom, hogyan néz ki – csak elméletben –, de hangja búgó és érzéki, érezni, hogy szolid és belevaló...)

A realista romantika meg ébredezik bennem.

– Édesanyám fogorvosnál.

Édesapám elkísérte.

A párom pár száz kilométerre.

(De rám gondolnak mind a hárman, Isten meg itt csóválja a fejét mellettem, hogy – már megint – ”magányomon” siránkozom.)

– Isten is tudhatja immár (ha eddig nem tudta) ma reggeli imámból, hogy azért meglehetősen önző vagyok...

(Majd igyekszem – neki is – bebizonyítani az ellenkezőjét.)

– ”Válság”.

Ez a délután négy óra, ez a nap ”legkeservesebb” időpontja...

Ilyenkor mindig őrölten vágyom valakire... És most már tudom is, kire! Igaz, egyelőre ”csak” az a biztos, hogy ő is AKAR engem (”egy életen át”), hogy szőkésbarna a haja, kék a szeme, szereti a zongorát, az állatokat... Meg mt is tudok még? Hát hogy LEHET vele beszélgetni! Telefonon ”jó pár” koronámba került már, de fontos az?! Hiszen a pénz nem számít! Ahogy az mindig volt, van is és lesz is – bíznod kell magadban. A pénz után ”menni” kell, a pénz nem számít, az kell, hogy legyen, mint a levegő, melyet beszívunk.)

– ”Szerelem”.

Az a bizonyos szikra még nem is lobbant lángra, mégis mintha máris a kiábrándultság kukucskálna a kulcslyukon át...

– ”Döbbenet”.

Úgy látszik, délután négykor alkotni kissé erőltetett. (Ilyenkor sokkal inkább egy égig érőt beszélgetni lenne kedvem...)

– Néha nem is kell ”megértő” fülekre találni, csak olyanokra, melyek végiggallgatnak...

– Variációk tűzre.

Visszavonni a tűzszünetet, olajat önteni az amúgy is égő tűzre – és hagyni, hogy lobogjon a Láng.

– Délelőtt még szerelmet vallottak (és felháborítottak), most nyugalom és csend van körülöttem (és izgatott vagyok).

Egyébként hajnaltól dolgozom.

– (Megint) szétzúzódott bennem egy apró (?) illúzió...

Már csak (?) hormonjaim zaklatnak...

Végül is...

”Kaland az élet”.

– Single-nek lenni hátborzongató, néha szomorú – mindenesetre izgalmas.

– Ahol az emberek könnyen iés jü szívvel adnak ajándékot, és annak örülnek, ha azt elfogadják – ott lehet a szerelem több, mint egymásra utaltság...

– Nem igazán tudok most a munkámra összpontosítani – a pozitív kritikák is hidegen (?) hagynak, hiszen az ”életemről” van szó!

– Mikor azok a bizonyos húrok (megint) pattanásig feszülnek, s legjobb barátnőmhöz sem szólhatok, (ismét csak) tollat érdemes kézbe fogni...

– A Tiborok napja.

Hármasban, ha kissé erőltetetten is, de minden nagyszerű volt. Aztán, mikor beborult, az egyiket – akaratlanul – útjára bocsátottam, a másikkal zivatar közepette egetverőt szeretkeztem.

– ”Alakul”.

Egy éjszaka után már végképp nincs póz (persze előtte és alatta sem volt sok), mégis (vagy éppen azért!) minden oké!

– Szükséges rossz mindig van.

De szükségtelen jó is akad, s azok hatása jóval tovább tart.

(Mondd, négy hónap is valami?! Próbáltam én már ennek többszörösét is, s mégsem hullott le a lepel!)

– Alkotmányjogi panasszal a családon belül vajon kihez fordulj?

– Némely ügy elhúzódik.

A bíróságon biztosan.

De a szerelemben valamilyen ”áthidalhatatlan” különbségből adódó ”nézeteltérés”...?

– Idézőjellel vagy anélkül, zárójelezett kérdőjellel vagy anélkül... Hát épp ez az! Hogy ez korán sem ”megy egyre”!

– Mikor az ember (még) nem tud dönteni: ez (már) szerelem...? Vagy – illetve egyelőre – csak játszadozunk egymással...?

– Hogy idővel, no meg kellő erőfeszítés árán a rabélethez is hozzá lehet szokni...

Mintha én is ezt tenném, legalábbis már ”meglehetősen” szabadnak érzem magam.

(Ha adnak időt gondolkodni...)

– Újabb ”miniatűr) salto mortale kilátásban.

Holnapután.

Gondolom, ezt is Isten akarta így – hát én majd (most is) bizonyítok!

– Csak ”ennyi” az ára, hogy elkerüljem a salto mortalét...?

Hát nekem óriási, az biztos, de Isten (újra) próbára tesz!

(Most nem szabad túl sokat gondolkodni. Be kell bizonyítanom, hogy Márainak sem volt mindenben igaza!)

ÁLAPOT (napló)

Mikor az embernek hirtelen hiányérzete támad (a megszokottnál jóval nagyobb – ezért figyel fel rá), csal alami ”prózafélébe” érdemes fogni, hogy szerezzen magának némi sikerélményt (ha giccsesen miniatűr is), és feledtesse – most éppen kínzó – magányát (mert ”nem illik leakasztani” senkit, ugye!) Ilyenkor a szellő sem bizserget (sőt...!), ”tüneményeid” jelenléte – és ”okos” szavai – meg egyenesen kihoznak sodrodból. Istenhez szólni ”sincs kedved”, mert – még magad előtt is szégyelled ezt bevallani... – már szinte unod, hogy mostanság mindig arra kell kérned őt, fogjon vissza kicsit a tempóból, ami a súlyos kereszteket illeti...

Felsóhajtasz. (Egyszer. Szívből-tüdőből jövően – hátha segít –, mert sóhajtozni nem a te stílusod.) A világ kicsi, ugye (ezt már sokszor, sokakkal megállapítottad), de most mégis túl nagynak érzed – ahhoz legalábbis, hogy maradandóan lerágd magadról láncaidat. Talán ”szebbé” kellene festeni magad (némi púder, szemöldökspirál, kontúrceruza és ajakrúzs... ennyi talán elég is lenne...), de... Minek?! Kinek?!

Felesleges szőrszálaidat is eltávolíthatnád magadról (biztosan akad néhány), az is elterelné – egy időre – figyelmedet...

(Megint) kelepcében vergődöl. Úgy érzed magad, mint egy tegnap kapott vörös rózsa üres vázában. Vagy mint egy kotlóstyúk az ólban – tojások nélkül.

Előbb még azt hitted, ”fékezni” kellene magadat, de rájöttél: épp be kellene indítani! Illetve, hogy (újra) fel kellene venni egy szerepet – olyan mosolygással, kíváncsian közömbös kérdésekkel telit –; lehet, hogy jól is éreznéd magad benne – legalábbis egy ideig, addig, amíg a telefon meg nem szólal például...

Meg is ijedsz, mert látod: újra a boldogtalanságodé a főszerep... ”Megtenné” akár egy jóképű statiszta is, akinek ”van valami” a fejében, s ez a rogyadozó világ (újra) a szívébe fogadna...

PILLANAT(?)KÉP

álomittas rózsákat

fedezek fel a kertben

hiperaktív lelkesedést

lelkemben

közeleg egy új szerelem

tudom

lerázni előítéleteimet

– átgondolom

HITED

Amit a templom bejáratánál

eltervezel

– miközben hited kendőzetlen –,

néha meg sem valósul

– illetve – idővel – verssé

alakul.

ISMERKEDÉS

Félálomban fülembe súgtad

a messzi távolból:

Te máris az én hullámhosszomhoz

alkalmazkodol.

SZÉL

ha ”nincs kedved” versbe fogni

(máséba sem)

próza sem érdekel

(Salinger sem)

pedig Isten lábát még mindig

markodban szorongatod

ideje félredozni kalapod

x x x

nyári záport sodor a szél

(holnap elmélázol nemzetünk ünnepén)

piszkot fedezel fel körmöd alatt

elkelne némi (szellemi) betevő falat

HURRÁ!

nem is volt tépőzáras a hajnal

(gomb sem volt rajta)

a reggel mégis

fekest ugrott az óceánba!

(volt ki azt hitte

vitatkozni akarok vele

én meg figyelmeztettem: ne legyen az

neki mindennapi kenyere!)

JOGTALANSÁG

Mintha csalánkiütésektől

vörösödne a tenger,

fejemen meg hirtelen

átszaladt egy úthenger.

Nincs mit tenni –

akarom mondani, épp most

kell (újra) fellázadni!

MIKOR?!

vállalkozó kedvű vagyok

(de néha hallgatok)

vágyom kék szemedre

mikor ”távedsz” erre?!

KÁRÖRÖM

Felégeted a hidakat

magad körül,

– s van, ki ennek

túlzottan is örül!

”ALAKUL”

mikor ”végsőkig” feszülnek

a húrok (meg a képzelet)

kezedbe kerül

egy pozitív lelet

TALÁLKOZUNK?

nyugtalannak kellene lennem

mégsem engedem

hogy úrrá legyen rajtam

bármiféle ”ferde” hajlam

x x x

éjjelem volt –

nappalom is lesz?

(ha valaki ezért valamit

–hatványozottan– teszi!)

SZTORI

nyár végi szerelem

alakul

míg közbe nem jön

egy ”igazi” telefon

s rettegsz (?)

hogy találkozáskor

a nyár végi szerelem

őszi Szerelemmé

alakul

_______________________________________________________________

Szalay Zoltán

A megigazult vámos

Kövér csend töltötte meg a vastag falak közötti nagy teret, méltóságteljes, uralkodó csend, templombelső leggyakoribb és legállandóbb törzsvendége. Szétterült a főhajóban és a kicsike oldalhajókban, álmosan terpeszkedett a bejárati kapu és a két nagy oszlop által határolt templombelső közötti, rácsokkal elválasztott előtérben, ahogy az oltár körül is és a magas mennyezetnél, ahol üvegcsillárok cirógatták megérinthetetlen testét. Ott ásítozott a padokban üldögélő komor emberek között, ahogy a pap fáradt, nyúzott, sápadt arca körül is. Még akkor sem volt hajlandó végleg elvonulni, mikor a pap szóra nyitotta száját; csak visszahúzódott, de továbbra is ott lappangott a poloskaszagú levegőben, várva, mikor jön el újra az ő ideje.

Egykedvűen sütött a Nap, mintha unalmas kényszerűségből végezné munkáját, sugarai alig hatoltak be a vastag óriásablakokon, amelyeknek neki-nekicsapódtak a kijutni vágyó legyek és más rovarok. Mégis bejutottak azonban, és sárga foltokat rajzoltak a fakó falakra. A Nap mintha az emberekhez hasonlóan szintén igényt tartott volna a vasárnapi pihenőre, nem erőltette meg magát ezen a délelőttön. Sokkal több melegségre és fényre lett volna szükség a földből, a falakból, a fáradt, tehetetlen élettelen anyagokból áradó hidegség és sötétség legyőzésére.

Öreg és fáradt volt az épület. Ott elöl azonban, ahol a színes szőnyegeken az oltár asztala állt, ahol a ministránsfiúk szorgoskodtak, ahol az örökmécses világított fáradhatatlanul, ott lakozott, egy kis szekrénykében, melybe szintén beleköltözött már a szú, a legfényesebb fényesség, a láthatatlan, örök világosság. E köré épült ez az épület.

Vontatottan, minden szenvedély, minden beleélés nélkül beszélt az atya. Most sem nagyon tért el szokásos mondókájától, most sem mondott sok olyat, amit már ne fújt volna bárki is a hallgatóságából. Sokan ugyan már nem is hallották – a padok tele voltak idős, beteg emberekkel, akik közül sokan egyáltalán nem tudtak összpontosítani a szavakra, sokan pedig süketek voltak, egy kicsit vagy teljes mértékben, ők semmit sem érthettek a szentbeszédből, csak lehajtott fejjel imádkoztak. Legalább egy tucat ilyen halláskárosult ember ült a padokban. Akik hátul voltak vagy a kórusban bújtak meg, szinte kivétel nélkül beszélgettek – tévéműsorokról, az időjárásról, a politikáról, egészségügyi állapotukról, a falubelu ügyekről, házasságkötésekről és –törésekről, gyermekáldásokról vagy halálesetekről. Nem hallottak egyetlen szót sem a prédikációból, nem hallották, amint a pap a farizeusról és a vámosról mesél, a megalázottságról és a megigazulásról, a helyes bűnbánatról és a képmutató vallásosságról.

Persze, ő maga sem hallotta, miről beszél. Mostanra, hatvankettedik évét elérve már megszokta, hogy minden vasárnaop elfújja ezt az unalmas szöveget, kifejtse egy nem túl mélyreható elemzésben az evangéliumi részlet tartalmát. A mostani példabeszédet különösképpen nem szerette, mert nem tudott róla sokat beszélni. Hitt benne, hogy a Szentlélek segít neki szólni a nyájhoz, de fáradt elméje sokszor megfeledkezett róla, hogy az Isten üzenetét kell tolmácsolnia, s nem a saját gondolatait ismertetni a hívekkel. Meg kellett azt is állapítania, hogy a nyáj vele öregszik. Mindig pont ugyanazokat az embereket látta maga előtt vasárnaponként, a  saknem negyven év alatt, amit itt, ebben a faluban töltött – mindenki rekordteljesítménynek tartotta, hogy ilyen hosszú ideig kitartott itt – szinte egyáltalán nem változott ez a csoport. Gyakorlatilag a vasárnapi szentbeszédek szövege sem nagyon változott. Ismert papokat, akiknek voltak kedvenc témáik, egyikük például autóbolond volt, elsősorban a veterán kocsikat kedvelte, mindig ezekről áradozott a prédikációiban (a ”Tiszteld atyádat és anyádat!” parancsolatról mesélve mindig hangsúlyozta, hogy a régu autókra is vigyázni kell, ahogy szüleinkre); egy másik ismerőse bulvárlapokból származó pletykákról szokott mesélni vasárnaponként, hollywoodi csillagokról meg sportolókról, közéleti személyiségekről, minden vasárnap meg is telt nála a templom. Őneki nem voltak ilyen témái, csupán egy valamit szokott meg csaknem egy emberöltőnyi munkássága alatt, hogy nem hagyhatta ki beszédéből a falubeli aktualitások taglalását. Általában árnyalt fogalmazással utalt a történésekre, fejtette ki véleményét a botrányokról, a szenzációkról. S ezek voltak azok a pillanatok, amikor a templom különböző zugaiból hallható folytonos mormogás, ami nem imádkozás, sokkal inkább csevegés zaja volt, abbamaradt, s minden fül a lelki atya szavait hallgatta.

Mindig volt valami megtárgyalnivaló, mindig történt valami. Ezúttal pedig egy különösen nagy botrány kavarta fel az indulatokat a faluban. A pap ki is talált egy ügyes szöveget előző este, amivel azt remélte, elégedetté teszi az embereket. Most azonban kiment a fejéből. Kiment a fejéből, mert megpillantotta azt a tüneményt ott, a második sorban.

Szülei, nagyszülei és minden őse katolikus volt, így hát ő is katolikus szellemben neveltetett, de mikor elhatározta, hogy Isten szolgálatának szenteli életét, s ez elég korán, már tizennégy éves korában megtörtént, egyetlen dolog miatt elkezdett a reformátusokhoz vonzódni. Titokban csak, szüleinek nem merte elmondani, mert ilyen fiatalon még semmiben sem volt biztos. Tizenhat évesen azonban kezdte rászedni magát, hogy szedi a sátorfáját, és szépen átsétál a református egyházba. Erős kötődést érzett a katolikus egyházhoz, de a gyengébb nemhez még erősebbet. Fiatal korától fogva nagyon szerette a nőket, s ő is népszerű volt közöttük. Intelligenciájával, jómodorával és nem utolsósorban kellemes megjelenésével mindig el tudta magát adni. Tizenhat évesen egy seregnyi lány legyeskedett körülötte. Szülei ezt nem nézték jü szemmel, tudván fiuk milyen pályára készült, de nem sok mindent tudtak tenni ellene. Ő maga sem tudott. Tizenhat évesen vesztette el szüzességét, s örök emlékként maradt benne a pillanat, mikor reggel, a tüzes szőkeség szobájában felébredve leszögezte magában, hogy nem, nem lehet pap belőle, mert képtelen volna megtartóztatni magát. Két évvel később pedig beiratkozott a római katolikus teológiai főiskolára. A szemináriumi évek alatt megpróbálkozott vele, hogy felhagy a nők hajszolásával, véglegesen, de nem sok sikerrel járt. Titokban rengeteg lánnyal hancúrozott, s egyre inkább megszokta, hogyan kezelje ezt a megoldhatatlan problémát. Megtanult egyszerre több életet élni. A hat év letelte után pedig ebbe a kicsike faluba helyezték, távol a várostól. Kétféle hang szólalt meg ekkor benne. Az egyik, amely közel állt a lelkiismeretéhez, örömmel nyugtázta, hogy itt legalább nem fogja annyi kísértés érni, hiszen a falu nyüzsgött a kivénhedt matuzsálemektől, a másik, gonosz hangocska azonban arra ösztökélte, hogy keressen magának valakit, akivel tovább űzheti ezt a megszokottá vált bűnt. Több ilyen személyt is talált. Minduntalan előbukkant egy-egy újabb.

A lány a második sorban ült. Figyelmesen hallgatta a pap fásult, unott, egyhangú szövegét, pedig nem először hallotta már. Nem volt már kislány, de még nem is érett igazi nővé, tizenhat éves volt, s   pap jól tudta, most, ezekben a hónapokban a legszebb. Ő nem volt pedofil, megborzongott ettől a szótól. Még soha nem szédített el tizenhét évesnél fiatalabb lányt, nem örült neki, hogy ez itt most egy újabb évvel lejjebb viheti ezt a határt, de úgy gondolta, itt már egy majdnem-nővel van dolga. A lány, akit egyébként Melindának hívtak, nem idevalósi volt, de hétvégenként gyakran megjelent a faluban és a templomban – a rokonaihoz járt ide. A pap már többször beszélt vele, meg akarta kérni, hogy álljon be néha-néha a templomi kórusba, mivel elképesztően jó hangja volt. Úgy tervezte, ma is beszél vele, megpróbálja meggyőzni. S  ég ennék többen is reménykedett. Jól tudta, hogy hatvankét éves korára szinte minden sármját és szépségét elvesztette, de bízott hódítóképességében, mely már nagy dolgokra volt képes – szinte csodaszámba menő dolgokra. Ez a lány elbűvölő, állapította meg újra meg újra, testileg és nagyrészt lelkileg is érett már, de még nem vált olyan undorítóan felnőtté... A plébánosban bizseregni kezdett valami, s elképedt, hogy még hatvankét évesen is így érezheti ezt a bizsergést. Hálát adott érte az Úrnak.

Ennek a lánynak a látványa nem engedte visszaidézni a tegnap este kieszelt szöveget, ami a pénteken történt tragikus eset becsületes és velős elbírálásaként hangozhatott volna. El kellett még mondania néhány jól ismert közhelyet, hogy felidézze a mondatokat – ilyenkor már végképp nem a Szentlélek szólt belőle.

Nem tudta visszatartani a gondolatokat, melyek elé idézték ezt a gyönyörű teremtést a második sorból anyaszült meztelenül, amelyek kényszerítették, hogy karjai közé képzelje, ahogy magához szorítja, ahogy mélyen beszívja haja illatát. Utálta, ha szentmise közben törtek rá ezek az átkozott, bűnös gondolatok, de ha egyszer beindultak, képtelenség volt leállítani őket, túl gyenge volt hozzá. Hiába bámulta magában segítségért fohászkodva az oldalajtó mellett álló Krisztus-szobrot, amelynek már évek óta hiányzott a jobb karja, mely egy renoválási munka idején letört, hiába próbált összpontosítani a szentbeszédre, a szemérmetlenségek ott mászkáltak az agyában össze-vissza, ő pedig nem tudta őket eltakarni lelki szemei elől. Elbűvölő, elbűvölő, gondolta.

Mikor aztán kifogyott a körbe-körbe ismételgetett lapos mondatokból, szünetet kellett tartania, mert hirtelen tanácstalan lett a folytatást illetően. Végül nagy nehezen kiűzte magából a paráznaságokat, s beugrott a szöveg.

Senki nem vette észre a pap pillanatnyi zavarát, ugyanis senki nem figyelt rá. Talán egyedül a tizenhat éves Melinda, akit lenyűgözött ez az idős, de mégis életerős, sőt vonzó férfi. Annak ellenére tetszett neki, hogy rém unalmasan beszélt, az egész szövegében alig talált pár értelmes és csakugyan elgondolkodtató mozzanatot. Inkább a szája mozgását figyelte, és a szemét, mely gyakran éppen őt vette célba. Ilyenkor az arca is lágyabbá vált, szinte megfiatallodott. Melinda nem mosolygott rá, ezt illetlennek találta volna itt, de próbálta előszedni valamelyiket megnyerő tekintetei tárházából. A plébános pedig vette a lapot, ezt jól lehetett látni. Melinda figyelte, hogyan folytatja a beszédet a megakadás után. Azt szerette a legjobban, mikor a falubeli ügyekről beszélt, s most már hamarosan ennek a résznek kellett következnie.

A pap véleménye mindig mérvadónak számított a faluban, lehetett rá támaszkodni, elvégre szinte senki sem mert vele szembeszegülni, kivéve néhány megrögzött egyházellenes személyt, de ők alkották a kisebbséget.

Légy röpdösött a feje közül. Szokatlan volt ez október végén, de a bágyadt napsütés most előhívta búvóhelyükről a rovatokat. A meleg azonban nem hatolt be a vaskos falak közé.

A pap lassan rátért a pénteki események tárgyalására. Ködösen utalt a történtekre, körülkerítette a szokásos szövegekkel, hogy emészthetőbb legyen a hallgatósága számára. Az egyik rejtelmes falubeli férfihoz kapcsolódott a történet, aki már hosszú ideje számkivetettként élt a faluban, különc, magánakvaló természete miatt. Senki sem kedvelte, s most előszeretettel csámcsogtak rajta, hogy pénteken valami okból, amely gyakorlatilag mindenki számára ismeretlen maradt, de senki nem is feszült bele az igyekezetbe, hogy megismerje, súlyos bűnt követett el. Csaknem halálra verte a saját fiát. A nyílt utcán, fényes nappal történt az eset, a járókelők csak azt látták, hogy a férfi – aki egyébként kőművesként dolgozott – az út mellett sétáló fiú felé szalad, minden hang nélkül, aztán elkapja és agyba-főbe veri. Aztán otthagyta, vérbe fagyva. Alig sikerült megmenteni a huszonhat éves fiú életét. A kőművest még aznap megkeresték a rendőrök, de csak az éjszakát töltötte őrizet alatt, másnap reggel hazaengedték. Persze ezzel még nem ért véget az ellene indult eljárás, még el sem kezdődött, de a falusiak megbotránkoztak rajta, hogy visszaengedték közéjük ezt a gazembert.

A pap nem ismerte túl jól a kőművest, de a törtébetet részletesen elmesélték neki, ő pedig örült, hogy lesz miről beszélnie vasárnap. Jól sejtette, hogy a nyáj kíváncsi lesz véleményére: az emberek már tűkön ültek, mielőtt belekezdett a beszédbe.

– Testvéreim! A farizeus maga ítélkezett saját maga és a vámos fölött is. Vigyázzunk! Az önkényes bíráskodás meghajlás a Sátán csábítása előtt, behódolás a Gonosznak, s csak rosszra vezethet, mert aki saját feje szerint ítél, s nem a jóságos és egyedül igazságos Isten akarata szerint, az ördög szellemében cselekszik. Nem emelhetünk kezet felebarátunkra, mert akkor az örök kárhozat szakadékába ugrunk fejest. Bízzuk a büntetést az Úrra, mert a mi döntéseink csaknem mindig hibásak, ha nem az Ő igéje szellemében hozzuk őket. Aki önkényesen ítél, az nem lehet más, csak a Sátán szolgája, bérence, láncos kutyája! Ha ilyesvalakivel találkozunk, testvérek, ha egy ilyen megátalkodott ember zúzza szét mindennapjaink szent nyugalmát, a békességünket, ha az utcáinkon garázdálkodik egy ilyen sötét lélek, nem tehetünk mást, mint hogy könyörgünk a mi Urunk Jézus Krisztushoz, isteni erejével űzze ki belőle a rontás szellemét, s amíg az megszállva tartja, óvakodunk ettől az embertől, s hasonlóképpen óvjuk szeretteinket, és tartózkodásra intsük ismerőseinket. Nem közösködhetünk a Gonosszal, mert akkor kitesszük magunkat az elcsábítás veszélyének. Arról beszélek, ami a minap történt itt, ami megzavarta lelki békénket, ami mindannyiunkat megbotránkoztatott. Kérjük a Jóistent, szabadítson meg minket az utcáinkon settenkedő Gonosztól, óvjon meg minket sötét erejétől. Ez az ember nem tartozhat közénk, mert képtelen a jóra, tehát elszakadt az Úrtól. Imádkozzunk lelkéért, de tartsunk tőle távolságot. Önkényesen bíráskodott, ráadásul a saját fia ellen lépett fel testi erővel. Vajon így kell-e viselkednie egy keresztény embernek? A jóságos Atya megbocsát a tékozló fiúnak, pedig az összetörte szívét, mikor elhagyta. Ez álljon előttünk példaként, ne ennek a bűnös embernek az esete.

Melindára tévedt a tekintete, de ez most szerencsére nem zavarta meg a gondolkodásban, tovább folytathatta a beszédet. Ahogy a kőműves megátalkodottságáról beszélt, fellelkesült, nagyobb odaadással szónokolt, mint eddig, a vér csobogni kezdett az ereiben, új gondolatok jutottak eszébe. Végül már szinte megmagyarázhatatlan dühöt érzett az ismeretlen kőművessel szemben. Belemelegedett a beszédbe. Láthatta, hogy az emberek arcán tükröződik beszédének hatása, mely a bűnös lélek kiközösítését tanácsolta mint a helyes keresztényi eljárást ebben az esetben. Jól tudta, hogy ez fog tetszeni az embereknek, s javarészt ezért is választotta ezeket a szavakat.

Kavarogtak a fejében a szavak, mondatok, képek és gondolatok. A szentmise hátralevő részében már az előtte álló hódítási feladat helyes és sikeres elvégzésének módján törte a fejét. Egy cinikus hang újra és újra a fülébe súgta, hogy nevetséges dologra készül – hiszen öregember már, ez a lány pedig egy üdén illatozó virágoskert. Mégsem hátrálhatott meg. Az elhatározás már szilárdan élt benne. Egy légy folyton az orrára szállt.

Az öregek lassan kibotorkáltak áldozni, olyan komótosan, hogy fárasztó volt nézni. Egy majdnem százéves asszony is akadt közöttük, aki ugyan viszonylag jó egészségnek örvendett, de sem nem látott, sem nem hallott már, áldozni azért mindig járt. Járása szinte még virgoncnak volt mondható. Sokkal rosszabb állapotban levő, bár egy-két évtizeddel fiatalabb némberek segítették őt áldozni, karon fogva vezetve. Hosszadalmas, fáradságos és roppant unalmas művelet volt ez mindenkinek, aki csak részt vett benne vagy akár látta. A pap megörült, mikor látta, Melinda is kilép a padból – bámulatosan kecsesen mozogva –, hogy áldozni menjen. Örült, hogy ezáltal közelebbről is szemügyre veheti elragadó arcát. Egy örökkévalóságnak tetszett, amíg az egész testükben reszkető öregasszonyok tömege magához vette Krisztus Szent Testét, s az egyik alig másfél méter magas, vékonyka, jelentéktelen, hetven körüli nő után a tizenhat éves szépség lépett a lelki atya elé.

Krisztus Teste – helyezte óvatosan a lány nyelvére az ostyát a férfi.

Ámen – válaszolta az, leheletnyi mosolyt rejtegetve szája sarkában. A pap észrevette ezt a mosolyt, s óvatosan viszonozta. Egyikük sem figyelt az Oltáriszentségre, pedig miatta kellett volna itt lenniük. Melinda magához vette Őt, de be nem fogadta.

A maradék időben is a szemtelen légy zavaró mozgása idegesítette a plébánost. Unott hangon beszélt, mintha nem is Jézus Krisztusról, hanem az emésztési problémáiról szólt volna. A kántor rekedt hangon fejezte be az éneket, következhetett a búcsúzkodás.

Alig hitte el, hogy itt a vége. Legszívesebben módosította volna szövegét ”A szentmise véget ért” helyett ”A szentmise végre véget ért”-re. A hívek, azaz az ősöreg rokkantak, pletykafészek álszentek és szüleik által a templomba zavart vásott kölykök gyülekezete elkarattyolta a választ, s következhetett a záróének. A kántor, egy nyolcvankét éves, vékony, rozoga, törékeny emberke óvatos hangon fogott bele az énekbe, a többiek pedig fülsértően hamis vágányra terelték a dallamot, s többféleképpen énekelték a minden imakönyvben egyféleképpen megtalálható szöveget is. A pap és ministránsai kivonultak a csöppnyi kis sekrestyébe. Következhetett a hadművelet.

A pap átöltözött civilbe, s megbízta egyik ministránsát, hogy míg az utolsó ének folyik, osonjon be a templomba, és szóljon a második padsorban ülő fiatal lánynak, várja meg őt, mert váltani szeretne vele pár szót. A fiú azonnal indult. Közben becsődültek a mérhetetlenül kicsike sekrestyébe a helyi egyházi élet legjelentősebb alakjai, a legnagyobb szájú álszentek, akik mindannyian utálták egymást, s egymással versenyezve kedveskedtek lelki atyjuknak. Ő próbálta nem gyűlölni ezeket a kibírhatatlan, örökké ármánykodó, messziről bűzlő alakokat, de ebbéli igyekezete gyakran emberfeletti erőfeszítést igényelt. Az úgynevezett egyházi tanács néhány percre összejött a levegőtlen sekrestyében, ahova alig fért be a papi ruhatár is, emellett pedig éppen csak egy kicsi szekrénykének jutott hely. Ahogy betódultak az emberek, pillanatok alatt elfogyott a levegő, ezért a plébános még azelőtt igyekezett berekeszteni az ülést, mielőtt egyáltalán elkezdődött volna. Nem sikerült. Közben a falu ”szentjei” egymást túlharsogva próbáltak érvényt szerezni különféle képtelen javaslatainknak a szentmisével kapcsolatban. Hogy minél hamarabb véget érjen a gyűlés, a pap mindet elfogadta. Erre azonban óriási vita támadt, mire a plébános kijelentette, holnap újra összeülnek, a délutáni szentmise után, akkor mindent megvitatnak majd, most pedig mindenki szépen menjen haza ebédelni. Tíz perc múlva végre az utolsó vénasszony is távozott.

A sekrestyés még a kántornál is idősebb férfi volt, az öreg Kálmi bácsi, akinek senki sem tudta a korát, de már kilencven felé járt. Időtlen idők óta dolgozott már a templomban, minden munkát ő végzett, korához képest kiváló egészségi állapotnak örvendett, bár elméjét már átláthatatlan homály szállta meg. Munkáját kifogástalanul végezte – nem is munka volt ez számára, ez volt az élete. Csendesen serénykedett mindig a templomban, a gyertyákat gyújtogatta, a papot öltöztette, rendet rakott. Tartott a sekrestyében egy üveg bort, s ebből néha-néha megivott egy kortyot, de senki más hozzá nem nyúlhatott. Vörösbor volt, s a plébános sokszor érezte az öregember leheletén, hogy nagyon erős; kétségtelenül házilag készített ital lehetett. Kálmi bácsi soha senkit nem kínált meg belőle, bár soha még senki nem is kért. Komorságától azonban nem szabadította meg a bor – soha nem lehetett mosolyogva látni, arcára örök kedvetlenség telepedett, ajkait pedig a szótlanság szállta meg. Néha-néha mondott egy-két szót, de csak mikor már elkerülhetetlenné vált a beszéd. Egyébként úgy járt-kelt a templomban és a sekrestyében, akár egy kicsike, borgőzös leheletű, hús-vér szellem.

A papnak meg kellett várnia, míg Kálmi bácsi hazamegy a családjához, melyet most már csak egy ősöreg vizsla jelentett számára, amely már igazán őskövületszámba ment. Kálmi bácsi ezzel a kutyával beszélgetett a legtöbbet. A pap sokszor megértette őt. Szeretetre méltó emberkének tartotta, de ebben a percben mindent megadott volna, ha gyorsan eltűnik a közelből.

Melindának több mint negyed órát kellett várakoznia, aztán a plébános kedveskedő bocsánatkérések közepette bevezette a sekrestye aprócska világába, amire a lány mosolygó ”nem tesz semmit”-ekkel válaszolt. Az atya két széket hozott a helyiségbe, a templomból, s közben egy kicsit körülnézett odabent, nem mászkál-e itt még mindig a kicsi Kálmi bácsi. Miután megbizonyosodott róla, hogy Csend uraság pöffeszkedve birtokba vette az Isten házát, tehát egyedül van a bájos Melindával, visszahúzódott a sekrestyébe, két székkel. A lány nekitámaszkodott a kicsi szekrénykének, s a szemben lévő falon lógó táblácska feliratát olvasta.

EZ A TEMPLOM AZ 1600-AS ÉVEK ELEJÉN ÉPÜLT, DE VALÓDI FORMÁJÁT A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN NYERTE EL, MIKOR IS BAROKK STÍLUSBAN TELJESEN ÁTÉPÍTETTÉK. EZT MEGELŐZŐEN CSAK EGY KICSI, FÁBÓL KÉSZÜLT KÁPOLNA ÁLLT EZEN A HELYEN. 1832-BEN TŰZVÉSZ PUSZTÍTOTT A FALUBAN, S A TEMOLOM IS MEGRONGÁLÓDOTT. SZÁMOS AKKOR KELETKEZETT KÁRT CSAK A XX. SZÁZAD VÉGÉN JAVÍTOTTAK KI.

Tovább is olvasta volna, de ekkor belépett a pap a két székkel. Mindketten leültek, közel egymáshoz. Melinda csak ekkor figyelt fel a helyiség rettentő szűk voltára.

A ma elhangzott evangéliumi részletről, a Lukács 18, 9-14-ről kezdtek beszélgetni, a pap hozta fel a témát; ebben a képmutató farizeus öntelt imája hasonlíttatik össze a bűnbánó vámos őszinte esedeklésével, s míg az előbbi nagyképűen hálát ad Istennek saját jóságáért, a másik mellét verve könyörög irgalomért. A tanulság pedig: ”Mindazt, aki fölmagasztalja magát, megalázzák, aki pedig megalázza magát, fölmagasztalják.”

Melinda úgy gondolta, az atya semmiképp sem lehet ötvenötnél idősebb. Egy kicsit vonzódott az idősebb férfiakhoz, de inkább csak tudat alatt, magának sem vallotta be. Tetszett neki a magabiztossága, amellyel a cifra szavakat megzabolázva díszes mondatokat teremtett. Tetszett neki a tartása is, ez a szinte daliás alkat, ami igazán férfiassá tette; s tetszett neki ősz haja, mely egy szűz hóval fedett rét látványára emlékeztette, s mindenre, ami ezzel összefügg, s csupa kellemes képzettársítás ugrott be neki erre, mint vidám gyerekek, hahotázó Mikulás, karácsony. Nem zavarták ráncai, bőre petyhüdtsége, izmai ernyedtsége, nem látta benne a rohamosan öregedő, a szenilitás, keringési zavarok és prosztataproblémák korának előszobájában álló pasast, vagy talán nem akarta látni.

A pap rátért arra a témára, amit a lényegnek nevezett a lány előtt, pedig csak ürügyként szolgált a beszélgetéshez. Könyörgött neki, álljon be a helyi énekkórusba. Ő enyhén tiltakozott, de semmiféle nyílt visszautasítást nem tanúsított az atyával szemben, aki egyre inkább felbátorodott, mert látta, hogy nem egy kettejük közt álló falon át kiabálva beszélgetnek, hanem nagyon is nyíltan, s hogy a lány annak ellenére nem ódzkodik tőle, hogy több évtizednyi korkülönbség van köztük, hanem kedvesen nézi, s ez a tekintet arra ösztönözte őt, hogy belevágjon...

Kezét atyaian a lány kezére helyezte, amely a bal lábán nyugodott.

Melindában háromfajta reakció játszódott le.

Elsőként a biokémiai folyamatok mentek végbe, villámgyorsan, a hormonok beindultak az érintésre, felbolydították összes ismerősüket. A lány belseje teljesen felbolydult. Izzadságcseppek alig ültek ki bőrére, az erős izzadásgátló dezodor hatása miatt. Bizsergő érzés futott végig testén.

Másodszor agyában rövid kavargás után szavakká, mondatokká és képekké álltak össze a szellemi információk. A pap kezét nézve különféle kezek képe ugrott be, melyeket ismert: édesanyja kicsi keze, rövidke ujjai, ápolt körmöcskéi, édesapja hatalmas lapátkeze, végül pedig egy kínai halász kicsi, ronda keze, cserzett tenyere, koszos körmei, amit egy Kínáról szóló dokumentumfilmben látott a minap. Kérdések ugrottak be: Mire jó ez? Mit akar ez az ember? Mit tegyek most? Képtelen volt bármiféle olyan váddal illetni ezt a férfit, amilyenre a beállt helyzet feljogosította volna. Ez az ember nem lehet kéjenc. Nagyon vonzó férfi – tolakodott agyába a következő gondolat.

Harmadszorra elhúzta a kezét. Ez a mozdulat nélkülözött mindenfajta háttérjelenséget, csupán egy kiszámíthatatlan ösztön szállt be a játszmába, s magához vette az irányítást.

A hódító csak okosabb lett ettől, meg nem hátrált. Így legalább izgalmasabb lett a dolog.

A pap tovább gombolyította a beszélgetés elakadt fonalát, de most már nem a lány kórusba való verbuválása volt a célja. Melinda elmesélte, hogy éppen nagybátyja születésnapját ünneplik ma, ezért van a faluban. De unalmas egy kicsit ez a falu, panaszkodott a lelki atyának, örül, hogy holnap mehet vissza a városba. Semmi pénzért nem költözne ide, mondta. A pap nem is csodálkozott ezen. Egy ilyen csinos teremtésnek nem való a tespedt falusi élet, sokkal inkább a nyüzsgő város, azzal csak az az egy baj van, hogy könnyen a romlás útjára vezeti a fiatalokat. Mégis egyre inkább úgy tűnt neki, egy ártatlan lánnyal van dolga. Ő otthon volt ezen a terepen, s ez még vonzóbbá tette az egészet. Úgy érezte, nem várhat sokáig, mert belehal a vágyakozásba. A lány végső soron nem utasíthatja vissza. Szinte kipukkadt az önbizalomtól.

Most arcát simította végig kezével, mire Melinda elhallgatott, s gyanakvó érdeklődéssel nézte őt. Hosszú, bársonyos haját is megérintette. Bársonyos bőréhez tapasztotta kezét, most már egyáltalán nem atyaian, hanem komolyan kezdemémyezve simogatta fiatal arcát. Az öreg, csúf kéz nem illett a szépséges, feszes bőrhöz, de a pap rendkívül élvezte a sima felület érintését. Keze lejjebb csúszott, a lány nyakára, aki egy szót sem szólt, csak értetlenül bámulta az atya vágyakozástól égő arcát; az öreg kéz egyre tovább csúszott.

Melinda felfogta a helyzetet, s egyre kevésbé tetszett neki, egyre kevésbé tartotta szem előtt, hogy tetszik neki a férfi, legszívesebben hazafutott volna, a nagybátyjáékhoz. Csakhogy mégsem mozdult, tűrte a birizgálást. Próbálta elfojtani magában a jóleső,kéjes borzongást, mely arra próbálta rászedni, hogy maradjon, sőt hogy nyugodtan adja át magát az élvezetnek. Inkább igyekezett hideg fejjel arra gondolni, hogy ez az alak kétséglívül a magáévá akarja tenni. ”Maga meg akar engem kefélni?...” – kérdezte volna legszívesebben a paptól, de képtelen volt trágárkodni az ő jelenlétében, mert az erkölcs megtestesítőjének, szentnek, hősnek tartott, s nagyon-nagyon nehezen tudta elfogadni és megemészteni, hogy ezek a kijelentései minden valóságalapot nélkülöznek.

A pap a kebleit simogatta, most már leplezetlenül elé tárva szándékait. Közelebb húzódott hozzá, hogy még jobban hozzáférjen. Percekig simogatta az arcát, a haját, a karjait, a kebleit, majd combja közt kezdett matatni.

Ne, Péter atya – nyöszörögte halkan, meggyőződés nélkül Melinda.

Ne félj, lányom – válaszolt a pap lágyan. – Nem sik bántódásod.

Az attól függ, mit értünk bántódáson, gondolhatta volna a lány, aki szűz volt még, de az izgalom nem engedte gondolkodni. Péter atya, hogy végleg letörje ellenállását, hozzáhajolt és megcsókolta. Csak röviden, mert nem akarta, hogy a lány eltaszítsa magától. Nem is tette. A csók után már egyre bizonyosabb lett benne, hogy simán megmegy a dolog, hogy újra tanúbizonyságot tesz csodálatos hódítói képességeiről, s élvezheti a lány ölelésének minden varázsát. Csak be kell törnie ezt a paripát, aztán már elviszi őt a gyönyör rózsaszín birodalmába. Óvatosan megfogta vastag zöld pulóverét, s le akarta húzni róla. A lány értetlenül nézte őt.

Ne tegye ezt, kérem – mondta ijedt hangon.

Tedd félre a félelmeidet, Melinda, s add magad az élvezetnek. Hallgass rám, nem fogod megbánni.

Ezt nem szabad.

Ugyan.

A gyenge tiltakozást megint egy csókkal próbálta legyőzni a kecsegtető siker reményétől bódult férfi, de Melinda most már húzódozott. Felállni, elmenni próbált, eltávolította magától a pap kezeit. Most már feltámadt benne az öntudatos nő, s a pap megijedt, hogy nem tudja visszahozni a gyengéd, befolyásolható ifjú lányt. Határozott mozdulattal húzta vissza a székre, s leültette. Magához szorította, megrészegült a csábító test közelségétől, de a lány kitört a szorításból, menekülni próbált.

Vonzalom helyett undort, kellemes bizsergés helyett lüktető félelmet érzett. A szentéletű atya egy szempillantás alatt vasvillás ördöggé változott a szemében, viszolygott tőle, teljesen megriadt, hirtelen minden összetört benne, most, hogy ilyen megrázkódtatás érte pont itt és pont ennek a személynek a részéről. Reszketni kezdett.

A pap nem engedte el. A riadalom agressziót váltott ki a lányból, s ösztönösen, villámgyors mozdulattal belemélyesztette körmeit a vén kéjenc arcába. Fekete vér buggyant elő.

Nem is annyira a fájdalom, mint inkább a düh váltotta ki az elkeseredett reakciót a plébánosból, mikor vad erővel arcon vágta a lányt. Eleresztette, s ő nekicsapódott a falnak, amelyen a templom történetét elmesélő tábla is függött. Mindkettejük arcát eltorzította az indulat.

A lány a fal mellett térdelt, ahova esett. A földet nézte. Attól félt, hogy a pap a kezében fog tartani valamit, mikor majd felnéz, valami tárgyat, amivel ütheti őt. Melindát soha nem verték meg szülei, csak filmekben látott verekedést, nem is tartotta normális dolognak az erőszakot. Nem értett semmit.

A papban nyomasztó üresség támadt, s ezt a tátongó űrt villámgyorsan töltötte meg az értelmetlen düh az ártatlan lánnyal szemben. A sikertelenség fokozta vadságát. Nem gondolkodott, mert az emberek ilyen helyzetekben nem szoktak gondolkodni. Nem jutott eszébe Isten, még az sem, hogy ő maga ember, csak cselekedett. Hajánál fogva magához rántotta a lányt, hogy újra érezze őrjítő testét, de ő ezt nem tette lehetővé, rúgkapált és bőgött. Újra megpofozta, óriási erővel. A lány sikoltozni kezdett, ami csak még jobban fokozta a férfi dühét, el akarta hallgattatni. Hasba rúgta a földön fekvő Melindát, aki a falnak csapódott, s fájdalmasan nyöszörgött.

– Fogd már be a pofád, te kurva – rikoltott rá a pap.

Úgy érezte, újra meg kell rúgni. Viszont mielőtt megtette volna, még el is töprengett rajta, mi volna a helyes – most elküldeni, s megfenyegetni, hogy senkinek egy szót se; kényszeríteni a szeretkezésre;vagy egyszerűen halálra rugdalni. Még ez az utolsó lehetőség is ésszerű megoldásként tűnt fel előtte. Zavarta a fetrengő lány őrült zokogása és kiáltozása – még valaki meghallja... –, ezért átmeneti megoldásként megint oldalba rúgta. Az áldozat erre elhallgatott egy kicsit, vadul szipogott, mintha fulladozott volna, azután pedig a vér sűrűn folyni kezdett a szájából. Köpködte a sötét folyadékot, amely nagyon jól látszott a világos szőnyegen. Hát ezzel meg mit fogok kezdeni, mérgelődött magában a  ap, s megvakargatta orrát. Középső ujja véres lett – a lány mély sebet ejtett az arcán az imént, még mindig vérzett. Erőteljesen izzadt is, s most már egyáltalán nem tetszett neki, hogy képtelen hideg fejjel gondolkodni. Valami más gondolkodott helyette, mintha agya átkapcsolt volna egy másik frekvenciára. Valami gonosz szállta meg. Csak azt nem tudta eldönteni, kiféle-miféle ez a gonosz, vele volt-e eddig is, vagy csak most vette át az irányítást, hogy ő maga-e ez a gonosz, vagy csak egy idegen, aki hatalmába kerítette, hogy ez a gonosz mire képes, s hogy mennyiben befolyásolja tetteit. Egyáltalán nem tudta ezt, de úgy érezte, újra meg kell rúgnia a lányt, mert az visszautasította őt.

Újra megrúgta, mire az sikolyban tört ki – mintha az egész épület megremegett volna. De a kiáltást végre csak szipogás és hörgés követte, a lány a fal felé fordulva, mozdulatlanul feküdt. Péter atya látta, egyelőre nincs szükség több erőszakra, leült a székre, melyen korábban Melinda ült. Mielőtt visszatérhetett a gondolati világ józanságába, pihenésre volt szüksége, mert eltorzult benne a valóság képe. A haragot már csak lábaiban és karjaiban érezte, s vele együtt elképesztő erőt, mely merésszé és magabiztossá tette, úgy gondolta, nem riadna meg, ha valaki, aki hallotta a lány üvöltését, most betörne az ajtón, s össze kellene vele mérnie erejét.

Mindazonáltal valószínűtlennek, majdnemhogy lehetetlennek tartotta, hogy valaki most betoppanjon.

Egészen addig a baljós pillanatig, mikor sarkig kivágódott az ajtó, amely az udvarra vezetett. A nagy csattanás után pedig feltűnt egy furcsa alak – egy alacsony, borús képű, borostás képű, tagbaszakadt ember, fején kócosan összevissza hajjal, poros ruhában.

Péter atya valahonnan ismerte ezt a embert, de nem tudta, hogy ő a kőműves, akihez a nevezetes pénteki eset kapcsolódik. Talán jobban megijedt volna, ha tudja. Így csak megdöbbenni tudott, s még egy kis ironikus humort is érzett saját magával szemben, mivel ilyen hamar megcáfolódott iménti magabiztos gondolata. Nem látta semmi akadályát ökölre menni ezzel a fickóval, mert kezei és lábai szinte követelték, hogy használja őket. Mégis kifutott száján a mondat, mely a kétségkívül elkerülhetetlen összecsapástól való természetes tartózkodását fejezte ki.

Takarodjon innen, nincs semmi gond! – mondta a kívántnál talán kissé harciasabban.

A jövevény a földön fekvő lányra nézett, aki fájdalmában összehúzta magát, s csendesen zokogott. Nem volt nehéz átlátni a helyzeten. A pap arca, jobb keze és ruhája véres volt, s a padlót is vér borította.

A plébános nem teketóriázott sokat – hirtelen felugrott, galléron ragadta a férfit, berántotta a sekrestyébe, s a földre taszította. Próbált belerúgni, de ekkor fájdalmat érzett, s ereje vészjósló fogyását.

A kőműves több perces tüprengés után rontott csak be a sekrestyébe, nem szeretett volna fölöslegesen belekeveredni valamibe. Örülhetett, hogy a falubeliek eddig még nem lincselték meg; utálták, pedig semmi közük nem volt az ügyeihez, senkinek semmi köze nem volt hozzá, hogy megverte fiát, mikor az kilenc év után, mialatt szülei semmit sem tudtak hollétéről, besétált hozzájuk, s egyszerűen ellopta megtakarított pénzőket, a kőműves és beteg felesége féltve őrzött vagyonát. A kőműves már megbánta, hogy ilyen durván viselkedett, de nem félt a büntetéstől, egyedül lelkiismerete kínzásától félt.

A papot ebben a pillanatban ésszerűtlen késztetés szállta meg a sportszerűség irányában, s miközben az az instabil erő, amely vad bikát csinált belőle, kezdte elhagyni szervezetét, felráncigálta a földről a kőművest, hogy szemtől szembe küzdjön meg vele. Mikor már ott állt előtte, ökölcsapást mért a férfi arcára, de gyengébbet, mint tervezte. Az alacsony férfi alig érezte meg az ütést.

Nem is zavarta, hogy megütötték, elsősorban az nem hagyta nyugodni, hogy a plébános ugyanilyen kegyetlenül járt el ennek a lánynak az esetében is. Fiatalabb és erősebb ellenfelénél – ezt láthatta, így következtethetett az összecsapás végeredményének alakulására.

A papot továbbra is markában tartotta a sötét erő, amely akadályozta a gondolkodásban, csak arra ösztökélte, hogy újra csapjon le, habozás nélkül, s így is tett, nem mérlegelt, csak ütött. Csakhogy ütött a kőműves is, s a hatvankét éves test megtántorodott, Péter atya közel járt hozzá, hogy öntudatlan állapotba kerüljön, nekiszédült a sekrestye kis szekrénykéjének. Érezte, ahogy vére lassam folyni kezd orrán és száján át. Minden pillanatban gyengébbnek és öregebbnek érezte magát. Kezdett gyötrő lelkiismeret-furdalást érezni, csak azt nem tudta, miért. Összegyűjtötte maradék erejét, s nekirontott a kőművesnek. Ütése célba is talált, érezte, ahogy ökle valami keménybe ütközik, de ekkor elsötétült a világ, s megnyílt a poklok mélysége – agyának egy szenvtelen környéke még nyugtázta, hogy ez nem lehet e halál pillanata, de az émelyítő zuhanás egy mély szellemi szakadékba vitte őt. A lányéhoz hasonló pózban terült el a földön.

A kőműves is a földre zuhant, mert a plébános ülése nagyon rossz helyen találta el. De ő mindössze térdre rogyott, s közben attól kezdett el rettegni, nem ölte-e meg az atyát. Ránézett a lányra, s mély fájdalom kezdte hasogatni a szívét. Ahogy térdelt, az üveges ajtón át épp kilátott a templom belsejére. Fejében lüktetett a fájdalom, a lány nyöszörgése pedig csak fokozta szenvedését. Mégis jóérzés töltötte el, ahogy kifelé tekintett, s nézte az oltárt, az oltárszekrényt s a vidáman fénylő örökmécsest. Csendesen dadogni kezdett, suttogva, alig hallhatóan.

Isten, Isten, Isten, irgalom...

S olyan érzés fogta el, mintha egy virágos réten feküdne egy varázslatos tavaszi nap, s a bódító nap kedves sugarai babusgatnák. Úgy érezte magát, mint Simon Péter Krisztus színeváltozásakor, mikor azt mondta az Úrnak: ”Mester, jó nekünk itt!”, és sátrat akart húzni Jézusnak, Mózsenek és Illésnek. A kőműves azon kapta magát, hogy imádkozik. S arra jött rá, hogy a hely, ahol éppen van, a legjobb hely a világon.