2. Pozsony, Kassa és Eperjes a három országos jelentőségű iskolaváros középiskoláinak felszámolása.

A felvidéki magyar középiskolák felszámolásának külön fejezetét alkotják a pozsonyi és kassai tanintézetek. Ezek a városok a történelmi hazán belül kiemelten jelentős kulturális központoknak számítottak számos közép- és szakiskolájukkal, és persze nem utolsó sorban felsőfokú tanintézeteikkel. Így aztán nyilvánvaló, hogy e városok középfokú tanintézeteinek átvétele és újraindítása az impériumváltás után talán a legizgalmasabb fejezete a felvidéki magyar iskolatörténetnek.

Vizsgáljuk meg először is az ősi koronázó város, Pozsony iskoláinak sorsát a város 1919. január 1-jén bekövetkezett cseh megszállása után.

A városban először is a Pozsonyi Magyar Királyi Állami Felső Leányiskola és Leánygimnázium csehszlovák állami átvételére került sor 1919. május 1-jén, tehát pontosan négy hónappal a város cseh megszállása után. A “csehszlovák“ tannyelvűvé változtatott tanintézet új neve az átvétel után a következő lett: Pozsonyi Csehszlovák Állami Leánylíceum (Československé štátne dievčenské lyceum v Bratislave). Az új igazgató, František Autrata Csehországból jött. Később 1920-ban a tanintézet ismét új nevet kapott: Pozsonyi Csehszlovák Állami Reformreál Leánygimnázium (Československé štátne reformné reálne dievčenské gymnázium v Bratislave).

A koronázó város középiskolái közül ezután a Pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnázium következett. Ennek a tanintézetnek az impériumváltáskor 757 tanulója volt, és ebből 642 fő vallotta magát magyar, 86 német, 28 szlovák, 1 pedig rutén nemzetiségűnek. Az ugyancsak 1919 májusában csehszlovák állami reálgimnáziummá átminősített volt főgimnáziumban 1919. június 1-jén indult be újból a tanítás, egyelőre mindössze 267 tanulóval. Az iskola igazgatásával előbb Gejza Skotnickýt, majd Jan Jiráseket bízták meg, az 1920/21-es tanév elején azonban a Csehországból Pozsonyba helyezett Bedřich Pokorný kapott igazgatói kinevezést.

A Pozsonyi Magyar Királyi Állami Főreáliskola átvételére 1919. július 17-én került sor. A nevezett tanintézetnek az impériumváltáskor 475 tanulója volt, ebből 342 fő vallotta magát magyar, 110 német, 19 szlovák, 3 cseh, 1 pedig horvát nemzetiségűnek. A csehszlovák állami reáliskolává változtatott tanintézetben 1919. október 20-án indult be újra a tanítás. Az iskola új igazgatója a Csehországból idehelyezett Karel Hepner lett. A tanintézet törzsosztályai (kmeňové triedy) “csehszlovák“ tannyelvűek lettek ugyan, de mellettük egy magyar-német csonka tagozatot is engedélyeztek. Magyarul folyt az oktatás e tagozat II.B, IV., V., VI. és VII. osztályaiban, németül pedig az I.A, II.A és III. osztályokban. Rendkívül figyelemre méltó, hogy a tanintézet “csehszlovák“ tannyelvű törzsosztályait mindössze 133 tanuló látogatta, ezzel szemben a magyar-német tagozatnak 341 növendéke volt, ebből 213 volt magyar, 128 pedig német nemzetiségű.

Pozsonyban az impériumváltás utáni hónapokban - főleg 1919 nyarán - komoly politikai és társadalmi küzdelem folyt a magyar iskolák megmentéséért. Ebben egyaránt részt vettek mind Kánya Richárd, a város polgármestere, mind a városi képviselőtestület, mind pedig az egyes tanintézetek képviselői.

A pozsonyi városi képviselőtestület 1919. augusztus 14-i rendes közgyűlésén például megvitatásra majd elfogadásra került egy határozat a helyi oktatásügy “igazságos rendezéséről“. Az itt elfogadott határozatot a város írásos beadvány formájában V. Šrobár szlovákiai teljhatalmú miniszterhez is eljuttatta.

“Az új iskolaév már csak egynéhány hét múlva veszi kezdetét, de az iskolák ügyében döntés még nem történt, és senki sem tudja, hogy mihez tartsa magát. E bizonytalan helyzet miatt a legnagyobb nyugtalanság észlelhető úgy az iskolafenntartók, mind a szülők körében“ - áll mintegy indoklásképpen a pozsonyi városi képviselőtestület 1919. augusztus 14-én elfogadott beadványában. A továbbiakban utalás történik arra, hogy az iskolák sorsa felől a legkülönbözőbb híresztelések terjednek, amelyek sok esetben komoly aggodalmakat váltanak ki a lakosságból. A beadvány megszövegezői találóan mutattak rá arra a tényre, hogy a jelen helyzetben az államhatalom szempontjából sem szerencsés lépés mélyreható változásokat eszközölni az oktatásügy terén, elvégre most “az alkotmányos élet magasabb katonai szempontokból fel van függesztve“.

Ezekből az alapelvekből kiindulva született meg Pozsony város törvényhatósági bizottságának, valamint a város valamennyi közoktatási intézetének és iskolájának 1919. augusztus 15-i keltezésű közös memoranduma, amely a “közoktatásügyi kormány“ elé terjesztette a város legégetőbb iskola- és oktatásügyi kérelmeit.

“Pozsony város mint a felvidék egyik kulturális középpontja mindig szívén viselte az iskolák és kulturális intézetek sorsát“ - szögezi le a memorandum preambuluma. “Nem csoda, hogy most, midőn az idő mélyreható változásokat hozott, az egész város aggódó figyelemmel várja, mi történik ezen a téren, mi lesz szeretett és féltő gonddal dédelgetett iskoláival?“ Az idézett memorandumot megfogalmazói abból a feltételezésből kiindulva állították össze, hogy az önmagát demokratikusnak hirdető hatalomnak valóban szándékában áll “kielégíteni a lakosság igényeit és kulturális szükségleteit“.

A memorandum 15 pontba foglalt kérelmeinek leglényegesebbjei a következők voltak:

A 2. pont nemes egyszerűséggel a következő elv tiszteletben tartását kérelmezte:

“Adassék meg a lehetőség arra, hogy minden tanuló azon a nyelven folytathassa s fejezhesse be tanulmányait, amelyen azokat megkezdte.

Ezért arra kérjük a magas közoktatási kormányt, hogy szervezet tekintetében egyelőre hagyassanak meg az összes iskolák úgy, mint ahogyan a lefolyt évben működtek. Az államnyelv kötelező tanulása minden nehézség nélkül bevezethető.

De mindenesetre kérjük legalább egy évi provizórium engedélyezését, hogy legyen idő az iskolák átalakításának alapos előkészítésére.“

A 3. pont voltaképpen a 2. folytatása: “A jogegyenlőség alapján állva kívánjuk, hogy minden tanuló a szülői által óhajtott nyelven végezhesse tanulmányait. (...)

Ennek az elvnek keresztülvitele szempontjából kell alkalmat nyújtani arra, hogy a szülők kívánsága szabadon megnyilvánuljon. Kérjük tehát, rendelje el a közoktatási kormány, hogy a szülők annál az iskolánál, ahová gyermekeiket beíratni szándékoznak, záros határidőig (pl. aug. 31-éig) jelentsék be, hogy milyen nyelven (tót, magyar vagy német nyelven) óhajtják gyermekeiket taníttatni. A felállítandó tót, magyar és német osztályok száma e statisztika alapján határoztassék meg.“

A 4. pont az iskolák szerkezeti átalakításának törvényes betartását szorgalmazta, az 5. pont pedig azt fejtegette, hogy Pozsony régi iskoláit ne számolják fel, hanem az új hatalom nyisson újabb iskolákat a saját igényeinek megfelelően.

A 7. pont újból az anyanyelven való tanulás lehetőségét kérelmezte “a kisdedóvóktól az egyetemig - a tanító- és tanárképzést is beleértve“. A 8. pont újból csak iskolaszervezési problémákkal foglalkozott. Az ebben megfogalmazott kérelem ugyancsak logikusnak nevezhető:

“Úgy a magyarságnak, mint a németségnek legyenek önálló, teljes iskoláik, nemcsak osztályaik. Különböző tanításnyelvű osztályoknak egy igazgatás alatt leendő szervezése pedagógiai szempontból aggályos, s ezért különböző tanításnyelvű paralel osztályok felállítása csak rendkívüli szükség esetén, kivételesen volna megengedhető, ha a különféle tanításnyelvet kívánó tanulók száma nem elegendő újabb iskola fölállításához. De az ily paralel osztályok csak átmenetileg, ideiglenesen tartandók fenn.“

A memorandum 9. pontja a Pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem jövőjével kapcsolatos kívánalmakat és elvárásokat rögzítette. (Lásd a felsőoktatási intézmények tárgyalásánál!)

A 10. pont az egyházi iskolák államsegélyének további folyósítását szorgalmazta, a 11. és 12. az iskolai alkalmazottak javadalmazásáról, a 13. az eddigi tanszemélyzet további alkalmazásáról, a 14. és 15. pontok pedig a munkaviszony, elbocsátás és nyugdíjazás kérdésköréről szóltak.

“Mindezeket a kérelmeket a fent említett két bizottság egyhangúlag azzal terjeszti a nagyméltóságú kormány elé, hogy azokat mint Pozsony város óhajtásait a közoktatásügy rendezése alkalmával jóindulatú megfontolás tárgyává tenni, s mint a lakosság közérdekű óhajtásait teljesíteni méltóztassék“ - hangsúlyozták végezetül még egyszer a pozsonyi memorandum összeállítói.

A magyar kérelmek a hatalom illetékeseit azonban egyáltalán nem érdekelték. Alig pár nappal a fentebb idézett augusztus 15-i keltezésű pozsonyi memorandum megszületése után a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium drasztikus lépésre szánta el magát. Pozsonyban 1919. augusztus 22-én valamennyi tanítónak és tanárnak - állami és felekezeti iskolákban működőknek egyaránt - névre szóló elbocsátó levelet kézbesítettek. A pedagógiai szolgálatból elbocsátó leveleket V. Šrobár miniszter nevében küldték az érintetteknek, bár a szabályos aláírás helyett neve csak nyomtatott alakban volt olvasható az irat alján. Egy-két napon belül az is kiderült, hogy azonos tartalmú leveleket küldtek Szlovákia más városai magyar - sőt esetenként szlovák - tanszemélyzetének is. E levelek szövege a következő volt:

“Az 1918. évi december hó 10-iki törvény 2. § értelmében (64. számú törvénygyűjtemény), az iskola és nemzeti művelődésügyi minisztérium 1919. évi június hó 27-én 26 794 szám alatt kelt rendelete alapján Ön mint olyan, kit a magyar kormány kinevezett vagy megerősített, de a csehszlovák kormány eddig át nem vett, a csehszlovák köztársaság területén iskolai szolgálatából elbocsáttatik.

Fizetésre, esetleg nyugdíjra vonatkozó igényeivel a budapesti magyar kormányhoz utasíttatik, amellyel az Ön elbocsátását egyidejűleg közöljük.

A pozsonyi adóhivatal utasíttatik, hogy fizetését és a csehszlovák állam számlájára fizetett illetményeit az 1919. évi október hó 31-én szüntesse be.

Felhívom, hogy az Önre hivatalosan, vagy nem hivatalosan bízott iskolai vagyont, valamint az iskola vagyonát képező kikölcsönzött tárgyakat (könyv, kulcsok stb.) személyes felelősség terhe alatt haladéktalanul adja át utódjának és hogy a természetbeni lakásból 1919. aug. hó 31-ig minden esetre költözködjék ki.“

Az elbocsátó levél hátlapján azonban ott voltak az esetleges reaktiválás feltételei is, a hatalom tehát számolt azzal, hogy a megalázott és “betört“ tanítók, tanárok egy részét mégiscsak átveszi és a saját szolgálatába állítja. “Azon tanítók (tanítónők, óvónők) vagy tanárok - volt olvasható többek között az elbocsátó levél hátlapján -, akik köztársaságunk ellen semmiféle módon, sem szóval, sem viselkedésükkel nem vétettek, akik erejüket hűséggel és odaadással akarják szentelni a csehszlovák köztársaság javára és a szükséges nyelvképességgel is rendelkeznek, ezen köztársaság szolgálatába való felvételért folyamodhatnak.“

Az idézett levél névre szóló kikézbesítése óriási riadalmat idézett elő egész Pozsonyban. Mindjárt a kézbesítés napján, 1919. augusztus 22-én több küldöttség is felkereste S. Zoch zsupán-kormánybiztost, akit módfelett kínosan érintett a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium ezen intézkedése. Már a déli órákban felkereste a teljhatalmú hivatalt, ahol - bár a Pozsonyon kívül tartózkodó V. Šrobár miniszterrel nem találkozhatott - benyújtotta lemondását. Zoch zsupán ezt az elhatározását a miniszter távollétében Kornél Stodola kormánytanácsossal közölte. A pozsonyi Híradó napilapnak is kifejtette, hogy a Minisztérium elhamarkodott lépésével ő semmiképpen sem érthet egyet, s ezért szilárdan elhatározta, hogy lemond zsupán-kormánybiztosi tisztségéről. Szerinte ugyanis ez az intézkedés “nem felel meg a humanitárius követelményeknek“, de amellett a hitfelekezetek számára is sérelmes. Kifejtette, hogy amennyiben a miniszter nem vizsgálja felül ezt a rendelkezését, ő nem maradhat meg zsupáni tisztségében.

A Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium “elbocsátó levele“ nemcsak Pozsonyban, de egész Szlovákiában nagy felháborodást és elkeseredést váltott ki. S. Zoch pozsonyi zsupán-kormánybiztos magatartása azonban - a pozsonyi Híradó szerint - némi reményt is nyújtott arra, hogy a minisztérium illetékesei “be fogják látni ennek az intézkedésnek kulturális és emberies szempontokból való tarthatatlanságát, és igyekezni fognak az elkövetett hibát reparálni“.

Zoch augusztus 25-én már személyesen is találkozott a Pozsonyba hazatért Šrobár miniszterrel, akinek azonnal bejelentette: nem ért egyet a tanítók és tanárok tömeges elbocsátásával. Jelezte, hogy amennyiben nem kerül sor ezen a téren a hatalom részéről méltányos engedményekre, ő továbbra is fenntartja lemondási szándékát. V. Šrobár miniszter azonban valójában nem is tárgyalt komolyan S. Zoch zsupánnal erről a témáról, hanem inkább mindjárt aznap elutazott Prágába. A pozsonyi sajtó ezt a tényt úgy értelmezte, hogy “a kérdés valószínűleg Prágában, a cseh-szlovák közoktatási minisztériumban fog (...) eldőlni“.

S. Zoch pozsonyi csehszlovák zsupán-kormánybiztos kétségkívül komoly elismerést és tiszteletet vívott ki magának a pozsonyi társadalom minden rétegében. Szembeszegülése a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium intézkedésével a pedagógusok embertelen diszkriminálása miatt olyan cselekedet volt a részéről, amely az egész pozsonyi közvélemény előtt növelte tekintélyét. A pozsonyi városi iskolaügyi bizottság 1919. augusztus 27-én tisztelgő látogatást tett a zsupán hivatalában, és köszönetét fejezte ki neki azért, hogy “a pozsonyi iskolák érdekében és az oktató személyzet elbocsátása ellen oly férfiasan síkra szállott“.

A pedagógusok tömeges elbocsátása Pozsony város képviselőtestületét is konkrét lépések megtételére sarkallta. A testület 1919. augusztus 29-én rendkívüli közgyűlést tartott, amely egyrészt állást foglalt a tanítók és tanárok általános elbocsátása ellen, másrészt kifejezte bizalmát S. Zoch zsupán-kormánybiztos iránt. A közgyűlésen arról is döntés született, hogy a város küldöttséget meneszt T. G. Masaryk köztársasági elnökhöz azzal a megbízással, hogy előtte is “kifejezésre juttassa a város álláspontját“ a pedagógusok tömeges elbocsátása, valamint általában a pozsonyi iskolák ügyében.

Pozsony város iskolaügyi bizottsága igyekezett minden fórumon lelkiismeretesen eljárni a város iskoláinak és pedagógusainak érdekében. A városi képviselőtestület említett közgyűlése utáni napon, 1919. augusztus 30-án a nevezett bizottság magát V. Šrobár szlovákiai teljhatalmú minisztert kereste fel hivatalában, aki A. Štefánek iskolaügyi referens, M. Ivanka belügyi előadó, valamint J. Vlček, a prágai Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium szlovák osztálya vezetőjének társaságában fogadta a deputációt.

A Šrobár miniszternél kilincselő iskolaügyi bizottság elnöke, Wessely Ödön tanár többek között előadta a miniszteriális uraknak, hogy a pedagógusok tömeges elbocsátása nagy nyugtalanságot váltott ki a városban. “Nagyon jól tudjuk, hogy az idők változása reformokat követel“ - hangsúlyozta Wessely tanár. “Nem is akarunk ezek elől elzárkózni, de nagy csapásnak tartanók, ha - mint az egész tanszemélyzet elbocsátásának ténye mutatja - a magas kormány tabula rasát óhajtana csinálni.“ Beszédében arra is felhívta a figyelmet, hogy a pozsonyi magyarok és németek továbbra is igényt tartanak rá, hogy saját iskoláik legyenek, ne csupán a szlovák tanintézetek mellett megtűrt párhuzamos magyar osztályaik.

Šrobár miniszter részéről a küldöttség tagjai azonban érdemi válasz helyett csak felületes mellébeszélést kaptak. A miniszter azt kezdte fejtegetni a pozsonyi iskolaügyi bizottság előtt, hogy szerinte a tanszemélyzet tömeges elbocsátása valójában nem is antidemokratikus, és még antihumánusnak sem nevezhető, sőt az - horribile dictu - kimondottan a pedagógusok érdekeit szolgálja. Ezt a fura dialektikát Šrobár azzal próbálta alátámasztani, hogy elvégre az elbocsátott tanítóknak és tanároknak megadatott rá a lehetőség, hogy bizonyos feltételek teljesítése esetén kérhetik reaktiválásukat.

A. Štefánek iskolaügyi referens - ha lehet - még ennél is cinikusabb válasszal traktálta a pozsonyiak deputációját. Rendkívül csodálkozik azon - fejtegette, hogy a pozsonyi magyarok és németek milyen szerencsétlenségnek tartják “egyes urak elbocsátását“. “Pedig a dolog csak technikai és formai okokból történt“ - érvelt az iskolaügy teljhatalmú ura. “Hiszen nekünk tudnunk kell, hogy kiket veszünk át, kiket alkalmazunk“ - folytatta a ködösítést A. Štefánek. “Tudnunk kell, hogy az illetők milyen oklevelekkel rendelkeznek, és hogy politikai szempontból nem olyanok-e, hogy esetleg óvakodnunk kell tőlük.“

Az iskolaügyi referens az önálló magyar, illetve a “tagozatos“ iskolák kérdésére is kitért. Kifejtette, hogy véleménye szerint Pozsonyban a kombinált iskolák felállítása - ezt ő utraquistikus rendszernek nevezte - lesz a leginkább célravezető. “Külön magyar és német iskolák felállításába azért nem mehetünk bele - érvelt Štefánek -, mert nekünk az összes intézetek felett ellenőrzést kell gyakorolnunk. Ha az az igazgató vagy tanférfiú teljesen önállóan jár el, azt tehet, amit akar. Az állami felügyelet e tekintetben nem elegendő! Nekünk ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy minden iskolában ott legyen a bizalmi emberünk. Ezt nem szabad tőlünk rossz néven venni. Tekintettel kell lenniük arra, hogy olyan városban vagyunk, ahol sok emberben nem lehet megbíznunk.“

A szóban forgó audiencia után a pozsonyiak előtt nyilvánvaló volt, hogy a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium illetékeseinél nincs semmi remény arra, hogy sikerüljön orvosolniuk az egész felvidéki magyar pedagógustársadalmon megesett nagy sérelmet. Ezt látszott alátámasztani az a tény is, hogy ugyanezen a napon – 1919. augusztus 30-án – Šrobár miniszter inkább hajlandó volt elfogadni S. Zoch zsupán-kormánybiztos lemondását, minthogy egy tapodtat is engedjen merev magyarellenes álláspontjából. Zoch menesztésének híre aránylag nagy feltűnést keltett Pozsonyban, itt ugyanis sokan szinte az utolsó pillanatig abban reménykedtek, hogy Šrobár miniszter mégsem fogadja el a zsupán lemondását, és végül is tesz valamilyen kompromisszumra utaló gesztust a magyarok felé. Nos, nem így történt.

Ilyen előzmények után már csakis egy prágai deus ex machinától volt várható a Šrobárék által előidézett áldatlan helyzet valamilyen rendezése. Az 1919. augusztus 29-i közgyűlés határozatával összhangban Pozsony városa audienciát kért a köztársasági elnöktől, aki 1919. szeptember 6-án, szombaton délelőtt 11 órakor hradzsini rezidenciájában fogadta a nála tisztelgő népes küldöttséget, amelyben helyet foglaltak a városi közgyűlés, a városi tanács, az iskolaügyi bizottság, a pozsonyi egyházközségek, a feloszlatott Pozsonyi Kereskedelmi és Iparkamara, valamint a felső kereskedelmi iskola, a tudományegyetem hallgatóinak, valamint a szlovákiai Zsidó Népszövetségnek képviselői.

A deputáció vezérszónoka, Langer Alajos német nyelvű beszédben adta elő T. G. Masaryknak a pozsonyiak legfontosabb iskolaügyi kérelmeit. Szólt a tanítók és tanárok létbizonytalanságáról, a pozsonyi magyar iskolákra leselkedő veszélyekről, az autonóm hitközségek iskolafenntartó jogainak csorbításáról, az Erzsébet Tudományegyetem további sorsának rendezetlenségéről, de mindenek előtt a Šrobár miniszter által elrendelt tömeges elbocsátások következtében előállt áldatlan helyzetre igyekezett felhívni az elnök figyelmét.

Langer Alajos beszéde után Masaryk tett ugyan néhány kusza megjegyzést, de semmiféle konkrét ígéret nem hangzott el a részéről az előadott panaszokkal kapcsolatban. Megjegyezte ugyan: “Nem lehet az embereket az utcára kitenni. Ezt már politikai okok is így kívánják. Šrobár miniszter úrral még nem beszéltem ez ügyben, de úgy tudom, hogy ma Prágában van, meg fogom vele ezt beszélni.” A pozsonyi deputáció egy másik tagjának beszéde után mintegy nála megjelentek megnyugtatásául még azt mondta: “Az a kívánságom, hogy átmenet legyen. Változásoknak kell történniök, de ezeknek nem szabad a lakosság kívánságával ellentétben lenni: Ne legyen nyomás, ne legyen erőszak! Hangsúlyozom: Nem vagyok ellene se a magyaroknak, se a németeknek, erről legyenek meggyőződve. Ez az én politikám!”

A pozsonyi küldöttség ezután G. Habrman iskolaügyi és nemzetművelődési miniszternél is tiszteletét tette, akinek írásos memorandumot nyújtott át Pozsony oktatásügyi sérelmeiről. Habrman miniszter előtt Pichler Alajos mondott egy aránylag kemény, de tárgyilagos beszédet, amelyben többek között rámutatott A. Štefánek iskolaügyi referens emberi és szakmai alkalmatlanságára tisztsége ellátásában. “A tanügyi osztály úgy működik – hangsúlyozta Pichler Alajos a miniszter előtt -, hogy ez veszedelem az állami és társadalmi rendre nézve. Őszintén (…) meg kell mondanunk: Stefanek Antal kormányelőadó sem a szükséges szakismeretekkel, sem szervező képességgel nem rendelkezik ahhoz, hogy az iskolai ügyosztályt vezessse.”

Az Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztériumban tett látogatás után a pozsonyi küldöttség egy szűkebb csoportja a Kereskedelmi Minisztériumban is tiszteletét tette. Az itt megjelentek nevében Stein Miksa előadta a küldöttséget fogadó Schuster államtitkárnak azt az általános kívánságot, hogy a hatalom illetékesei adják vissza Pozsonynak a Kereskedelmi és Iparkamara által fenntartott felső kereskedelmi iskolát, és a jövőben is tolerálják annak magyar tanítási nyelvét. Eközben a pozsonyi küldöttség egy másik csoportja a Honvédelmi Minisztériumot kereste fel, hogy ott lépéseket tegyen a katonai célokra lefoglalt pozsonyi iskolaépületek felszabadítása érdekében.

A pozsonyi méltányos iskolarendezések ügyében szervezett prágai küldöttségjárás eredménye azonban igencsak felemásnak volt mondható. A Felvidék magyar iskoláinak sorsát illetően sokkalta inkább nagyobb jelentőséggel bírt az az értekezlet, amelyre 1919. szeptember 10-én került sor a köztársasági elnöknél. Az öt órás megbeszélésen többek között részt vett V. Šrobár szlovákiai teljhatalmú miniszter, J. Habrman iskolaügyi és nemzetművelődési miniszter, A. Štefánek iskolaügyi referens stb. Szlovákia iskola- és oktatásügyi problémáinak fő előadója A. Štefánek iskolaügyi referens volt, aki részletesen beszámolt a pozsonyi magyar egyetem kérdéséről, Pozsony, Kassa, valamint a többi felvidéki város oktatásügyi helyzetéről. A. Štefánek minden eszközzel arról igyekezett meggyőzni T. G. Masaryk köztársasági elnököt, hogy a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium igazságos eljárást követ a szlovákiai magyarokkal és németekkel szemben, senkit nem nyom el, tehát a magyar és a német deputációk gyakori panaszkodásaikkal csak úgymond félrevezetik az államfőt. A több órán keresztül tartó értekezlet végkicsengése az volt, hogy T. G. Masaryk köztársasági elnök jóváhagyóan tudomásul vette V. Šrobár miniszter szlovákiai iskolapolitikájának elveit és gyakorlatát.

Az ilyen és a hasonló intermezzók semmiképpen sem szolgálták a hatékony és gyors kibontakozás feltételeit. A magyar iskolák beindítása sem Pozsonyban, sem a Felvidék más városaiban nem gyorsult fel. A szeptember már a vége felé közeledett, sőt lassan el is múlt, a pozsonyi középiskolák újraindítása azonban egyre késett. Ilyen körülmények között egyáltalán nem volt meglepő, ha a pozsonyi magyar szülői társadalom aggodalommal várta a további fejleményeket, és a helyben székelő hatalmasságoktól – V. Šrobár szlovákiai teljhatalmú minisztertől, valamint A. Štefánek iskolaügyi referenstől – remélte a város tanügyeinek méltányos rendezését.

A volt Pozsonyi Felső Leányiskola és Leánygimnázium növendékeinek szülei 1919. szeptember 19-én értekezletet tartottak. A megjelent kb. 150-200 szülő elégedetlenségének adott hangot afölött, hogy a Duna utcai leányközépiskola ezentúl már kimondottan csakis “csehszlovák” tannyelvű tanintézetként fog működni. A szülők elhatározták, hogy küldöttséget menesztenek V. Šrobár teljhatalmú miniszterhez, akinél kérelmezni fogják a tanintézet magyar tannyelvének meghagyását, vagy legalább annak engedélyezését, hogy a “csehszlovák“ tannyelvűvé változtatott iskolának magyar és német párhuzamos osztályai is lehessenek.

A volt Pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnázium növendékeinek szülői testülete is méltán nehezményezte a nevezett tanintézet “csehszlovák“ tannyelvű és csehszlovák állami iskolává való nyilavánítását. 1919. október 7-én Bozóky Géza katolikus hitközségi elnök vezetésével szülői küldöttség kereste fel hivatalában A. Štefánek iskolaügyi referenst. A küldöttség vezetője előadta a tanügyi referensnek azokat a sérelmeket, amelyek a pozsonyi magyar tanulókat és azok szüleit érik a helyi Királyi Katolikus Főgimnázium lefoglalásával és csehszlovák állami tanintézetté való nyilvánításával. Bozóky kihangsúlyozta, hogy ezt a tanintézetet az ún. Katolikus Tanulmányi Alapból tartották fenn, amelyet a csehszlovák államnak nem is lett volna joga lefoglalnia, mivel külön jogszabályok biztosítják, hogy ezt az alapot kizárólagosan csakis katolikus iskolai célokra fordíthassák. Bozóky azt is kiemelte, hogy a nevezett tanintézet felszámolásával mintegy 500 magyar nemzetiségű tanuló marad anyanyelvi iskola nélkül.

A. Štefánek iskolaügyi referens a szülői küldöttségnek adott válaszában kilátásba helyezte, hogy a felvetett problémákat majd orvosolják, és a “csehszlovák“ tannyelvűvé, valamint csehszlovák állami reálgimnáziummá átalakuló tanintézet mellett magyar tagozatot is engedélyezni fognak, de csakis a II-VIII. évfolyamokban. Az első évfolyamban magyar osztály megnyitása – A. Štefánek szerint – már nem jöhet számításba.

Nos valóban, a szóban forgó tanintézet az 1919/20-as tanévben először csak mint kimondottan “csehszlovák” tannyelvű iskola kezdte meg működését 295 rendes tanulóval. Ezt követően majd csak 1919. november 18-án indulhatott be a magyar tagozat összesen 420 tanulóval (ebből a létszámból 355 fő vallotta magát magyar, 65 pedig német nemzetiségűnek). A magyar tagozaton az első évfolyamban magyar osztály nem nyílhatott meg. Ennek a tagozatnak voltaképpen csak az volt a küldetése, hogy a volt Királyi Katolikus Főgimnázium növendékei még magyar nyelven fejezhessék be az impériumváltás előtt elkezdett tanulmányaikat.

A pozsonyi középiskolák közül egyedül az Ágostai Hitvallású Evangélikus Líceumban maradt meg hiánytalanul a magyar oktatás a tanintézet valamennyi évfolyamában. Ennek a főgimnázium jellegű tanintézetnek az átmeneti, 1918/19-es tanév elején 524 növendéke volt, s ebből a létszámból 420 fő vallotta magát magyar, 71 német, 33 pedig szlovák nemzetiségűnek. Az impériumváltás utáni változások ebben a tanintézetben is jelentősek voltak. A csehszlovák államhatalom a líceum tanári karát 1919 augusztusában testületileg elbocsátotta, majd Samuel Zoch volt pozsonyi zsupán-kormánybiztos, evangélikus püspöki adminisztrátor közbenjárására 1919. október 17-i keltezéssel ismét megerősítette állásában. Az 1919. november 3-án megnyílt új tanévben a tanintézet első évfolyamában a magyar mellett már német tannyelvű párhuzamos osztályt is nyitottak. Az 1919/20-as tanévben a líceumnak addig soha nem látott népes állománya lett. Az említett tanév 640 beíratott növendékkel indult, s ebből a létszámból 533 fő vallotta magát magyar, 103 német, 4 pedig szlovák anyanyelvűnek. Az iskola tanári kara 1919. december 10-én tette le a szolgálati fogadalmat A. Štefánek iskolaügyi referens kezébe.

A pozsonyi középiskolákról tehát megállapíthatjuk, hogy azokban 1919 őszén igencsak vontatottan indult be a tanítás. A csehszlovák államhatalom közvetlen kézi irányításától az 1919/20-as tanévben csak a Pozsonyi Ágostai Hitvallású Evangélikus Líceumnak sikerült valamennyire mentesülnie, bár ez az impériumváltás idején még kimondottan magyar tanintézet is külön német, illetve magyar tagozatból álló középiskolává alakult át. Igazgatója továbbra is az impériumváltozás előtti időkből származó Hirschmann Nándor maradt.

Pozsonyban az 1918/19-es tanév után az 1919/20-as tanév is nyugtalan, zaklatott, átmeneti jellegű esztendő volt. Persze, azoknak az iskoláknak az értesítőiben, amelyek igazgatói székében már új “csehszlovák“ igazgatók ültek, erre a zavarodott átmenetiségre csak kevés utalást találunk. Az evangélikus líceum 1919/20. évi értesítője azonban ezen a téren is elárul valamit a kor hangulatából. Hirschmann Nándor igazgató 1920 nyarán a következő szavakkal jellemezte az elmúlt mozgalmas tanévet: “Líceumunk háromszáztizennégy éves történetében a lefolyt iskolai év a régi százados hagyományoktól, a múltban bevált gyakorlattól teljesen eltérő, minden tekintetben új időszakot jelent. Hogy ez az egy év mit hozott, mitől fosztott meg, mennyi meglepetéssel, újítással járt, és milyen testet és lelket emésztő bizonytalanságban tartott bennünket mindvégig - arról kellene most beszámolnom. De nehéz a számadás.“

Az evangélikus főgimnázium még le nem váltott igazgatója 1920 nyarán megdöbbentően őszintén fogalmazott: “Megnehezült az idők járása felettünk! A párizsi rettenetes béke elszakított véreinktől, ezeréves magyar hazánktól; új állam polgáraivá lettünk.“

**************

A kassai középiskolák sem részesültek kíméletesebb elbánásban, mint a pozsonyiak. Kassát a megszálló cseh katonai és polgári hatalom különösen rebellis, amolyan kuruc városnak tartotta, ezért aztán a helybéli magyar iskolák sem számíthattak semmilyen kíméltere.

Köztudott, hogy Kassa városa nemcsak a Felvidék, hanem az egész történelmi haza egyik legjelentősebb kulturális és oktatásügyi központja volt. A két felsőoktatási tanintézet, két tanítóképző, valamint a különféle szaktanintézetek mellett a város három színvonalas középiskolával is büszkélkedhetett. Ezek a következők voltak: A jászóvári premontrei kanonokok Kassai Főgimnáziuma, a Kassai Magyar Királyi Állami Főreáliskola, valamint a Kassai Magyar Királyi Állami Leányközépiskola.

Mindhárom magyar középiskola - de mégis leginkább a premontrei főgimnázium - kezdettől fogva tüske volt a csehszlovák államhatalom szemében. A főgimnáziumnak az impériumváltás idején - A. Štefánek iskolaügyi referens adatai szerint - 731 növendéke volt, s ebből 654 fő vallotta magát magyar, 60 német, 16 szlovák, 1 pedig rutén nemzetiségűnek.A tanintézetet a csehszlovák államhatalom nevében és a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium utasítására Ján Šimeček tanfelügyelő - eredeti neve Gara János - erőszakkal “foglalta el“ Szabó Adorján igazgatótól 1919. szeptember 11-én. Szabó igazgató erélyesen tiltakozott a felekezeti tanintézet állami tulajdonba való átvétele ellen, és azt törvényellenes eljárásnak minősítette. A tanfelügyelő azonban a “helyzet magaslatán“ állt és intézkedett. Otthagyta a tiltakozó magyar igazgatót, majd rövidesen fegyveres cseh katonai asszisztenciával tért vissza a tanintézetbe. Minden formális átadási-átvételi szerződés mellőzésével egyszerűen lefoglalta az iskola épületét, az igazgatói iroda és a gyűjtemények ajtóit pedig lepecsételte.

Az így felszámolt premontrei főgimnázium épületében új tanintézet nyert elhelyezést, a Kassai Csehszlovák Állami Reálgimnázium (Československé štátne reálne gymnázium v Košiciach). Ennek igazgatójává először Albert Vallott, majd alig egy hónap elteltével - 1919. október 16-án - Karol Murgašt, a premontrei főgimnázium volt tanárát nevezték ki. A tanítás az így csehszlovák államivá, valamint reálgimnáziummá átszervezett tanintézetben 1919. október 1-jén újból beindult. Az 1919. október 16-án igazgatóvá kinevezett Karol Murgašnak - eredeti neve Hegedűs Károly - volt leginkább betudható, hogy aránylag gyorsan haladt az iskola átalakítása “csehszlovák“ nyelvűvé és szellemiségűvé. Az iskola ún. törzsosztályai (kmeňové triedy) “csehszlovák“ tannyelvűek lettek, “tagozatként“ (pobočka) azonban a magyar osztályok is hiánytalanul megmaradhattak. A tanulók létszáma az impériumváltás előtti állapotokhoz képest erősen lecsökkent. Az 1919. évi októberi újrainduláskor a “csehszlovák“ törzsosztályoknak együttesen is csak 64 tanulójuk volt, s csak a tanév végére emelkedett ez a létszám 127 főre. Ezzel szemben a magyar tagozat máris 271 növendékkel indult, s a tanév végére ez a létszám 288 főre egészült ki.

A premontrei főgimnázium mellett a Kassai Magyar Királyi Állami Főreáliskola is a város neves tanintézetének számított. Ennek a középiskolának az impériumváltás idején 439 tanulója volt, ebből 418 fő volt magyar, 18 német, 3 pedig szlovák nemzetiségű. Az intézet csehszlovák állami tulajdonba való átvételére 1919. szeptember 17-én került sor. Az 1919/20-as tanévben a tanítás október 7-én vette kezdetét. A nyolcévfolyamos “főreálból“ hétévfolyamos reáliskolává átminősített tanintézet egyúttal “csehszlovák“ tannyelvűvé is változott, azzal az engedménnyel, hogy a II-VII. évfolyam osztályaiban továbbra is megmaradt a magyar tanítási nyelv, az első évfolyamban azonban már csak “csehszlovák“ tannyelvű osztály beindítása volt engedélyezett; ez a megoldás az évről évre gyengülő magyar tagozat perspektivikus “kihalásra“ ítélését jelentette. Az 1919. október 7-i újrainduláskor természetesen még az iskola dominánsan magyar jellegű volt. A tanintézetbe beíratott 311 tanulóból 292 fő vallotta magát magyar, 12 német és csak mindössze 7 (!) fő szlovák nemzetiségűnek.

A két bemutatott középiskola mellett a város társadalmában jelentős szerepet töltött be a Kassai Magyar Királyi Állami Leányközépiskola, amely egy felső leányiskolai és egy felső kereskedelmi iskolai tagozatból tevődött össze. Az impériumváltáskor ennek a leányközépiskolának összesen 456 növendéke volt, s ebből - A. Štefánek iskolaügyi referens adatai szerint - 448 fő vallotta magát magyar, 5 német, 1 szlovák, 1 rutén, 1 pedig francia nemzetiségűnek. A csehszlovák államhatalom 1919 őszén erre a tanintézetre is rátette a kezét. Az iskolát az utolsó magyar igazgatótól, Keller Imrétől az új “csehszlovák“ igazgató, Albert Vallo 1919. október 29-én vette át. Elkezdődött a tanintézet nyelvi és szervezeti átalakítása. Az iskola új neve ezentúl a következőképpen hangzott: Kassai Csehszlovák Állami Reformreál Leánygimnázium (Československé štátne reformné reálne dievčenské gymnázium v Košiciach). Az iskolát “csehszlovák“ tannyelvűvé változtatták, bár tény, hogy az újrainduláskor beíratkozott 197 növendékből mindössze 10 volt szlovák nemzetiségű, a többi 187 pedig mind magyarnak vallotta magát.

A kassai leánygimnázium új csehszlovák igazgatója, Albert Vallo azonban mindjárt a beíratkozások idején elkövetett egy “ügyetlen ballépést“. Állítólag előzetes felsőbb engedélyeztetés nélkül bejelentette, hogy a tanintézetnek magyar tagozata is lesz. Ennek persze az lett a következménye, hogy csaknem mindegyik tanuló a beígért magyar tagozatra íratkozott be, és a szlovák részlegre mindössze öten jelentkeztek. A köztársasági elnöki iroda számára készült és a város középiskoláinak állapotát feltáró egyik bizalmas jelentés szerzője éppen ezért keményen elmarasztalta Vallo igazgatót e szerencsétlen bejelentése miatt. “Aki csak egy csöppet is ismeri a szlovákiai viszonyokat, az jól tudja, hogy olyan módszerekkel, amilyeneket Vallo igazgató úr a beíratás alatt alkalmazott, nem nyithatnánk meg egyetlen szlovák tanintézetet sem, mivel a szlovák osztályokba végül is nem jelentkezne egyetlen tanuló sem“ - szögezte le a valós tényállást a bizalmas jelentés szerzője. Még szerencse - folytatódik a jelentés -, hogy az Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium idejében feleszmélt, és nem engedélyezte a Vallo igazgató által beígért magyar tagozat beindítását. A szlovák nyelvű oktatás azonban egyelőre megoldhatatlannak bizonyult a tanulók nyelvi problémái miatt. Egyéb megoldás hiányában a leánygimnáziumban így aztán hónapokon keresztül csak intenzív szlovák nyelvoktatás folyhatott.

A kassai magyar középiskolák felszámolása, illetve azok “csehszlovák“ tannyelvűekké való átminősítése teljes egészében Anton Štefánek iskolaügyi referens intenciói szerint zajlott le. Ő maga már 1919. szeptember 26-án Kassára utazott, hogy ellenőrizze és részben személyesen is levezényelje az iskolaátalakítási folyamatokat. Mi sem természetesebb, hogy másnap, 1919. szeptember 27-én már sorra jelentek meg nála a város társadalmának különböző rangú és rendű küldöttségei, amelyek mind a megszüntetendő magyar iskolák védelmében emelték fel szavukat. Az egyik deputáció, a “kassai szülők küldöttsége“ például a következő kérelemlistát nyújtotta át Štefáneknek:

A magyar iskolák a város magyar lakosságának arányában továbbra is megmaradjanak.

A szakiskolákat a városból el ne vigyék.

A premontrei gimnázium eddigi kereteiben továbbra is fennálljon.

A jogakadémia magyarul továbbra is taníthasson.

A premontrei gimnázium elkobzásával ért sérelem orvosoltassék.

A reálgimnázium helyett a régi gimnázium kerüljön vissza.

Az eddigi tanárok helyükön maradjanak.

A. Štefánek iskolaügyi referens hajlandó volt ugyan fogadni és meghallgatni a nála tisztelgő kassai küldöttségeket, átvette azok írásba foglalt kérelmeit, esetenként még mondott is néhány általános frázist, engedmények megtételére azonban már semmi szín alatt sem mutatott hajlandóságot. “Eldöntötték a kassai iskolák sorsát“ - számolt be másnapi számában az események menetéről és a szomorú kilátásokról komor hangvételű cikkben a Kassai Újság. Rákóczi városának magyarsága joggal érezhette magát idegennek saját szülőföldjén.

***************************

Az 1919. év folyamán az akkor még relatív magyar többséggel bíró Eperjes magyar tanintézeteinek felszámolására is sor került. A cseh csapatok már 1918. december 28-án birtokba vették Sáros vármegye székvárosát, s így ettől kezdve ez a híres iskolaváros - a “Tarca parti Athén“ -- is készült a legrosszabbakra.

Eperjesen több közép-, szak- és felsőfokú tanintézet működött. Ezek közül az állami tulajdonban lévők átvétele nem is okozott különösebb problémát. Az Eperjesi Királyi Katolikus Főgimnáziumban ez az aktus csaknem teljesen sima lefolyású volt, annak ellenére, hogy a növendékek négyötöde magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Az új csehszlovák hatalom 1919. március 20-án vette át hivatalosan ezt a tanintézetet, amelyben 1919. április 1-jén már csakis “csehszlovák“ nyelven indulhatott újra a rendes tanítás. A régi tanári kar túlnyomó része megvált a tanintézettől, sőt többen önként a maradék Magyarország területére távoztak. A tanulók száma is jelentősen megcsappant. Az 1918/19-es tanévet az iskola 365 növendékkel kezdte, ebből az állományból az újrainduláskor azonban már csak 176 fő iratkozott be a csehszlovák államivá és “csehszlovák“ nyelvűvé változtatott tanintézetbe. A volt királyi katolikus főgimnázium új neve ezentúl így hangzott: Eperjesi Csehszlovák Állami P. J. Šafárik Reálgimnázium (Československé štátne reálne gymnázium P. J. Šafárika v Prešove). Az iskola új igazgatója a Csehországból Eperjesre helyezett František Husak lett.

A több évszázados múlttal rendelkező, s négy tanintézetből - teológiai akadémia, jogakadémia, főgimnázium, tanítóképezde - álló híres Eperjesi Evangélikus Kollégium sorsa is megpecsételődött, noha az autonóm intézmény fenntartója nem az állam, hanem a Tiszai Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyházkerület volt.

Anton Štefánek iskolaügyi referens 1919. március 4-én a Kollégium Végrehajtó Bizottságának ülésén bejelentette, hogy a csehszlovák állam nem tűri meg a Kollégium felsőfokú tanintézeteinek további működtetését. A főgimnázium és a tanítóképezde a jövőben is fenntarthatóak, de csakis azzal a feltétellel, ha a magyar oktatási nyelvüket “csehszlovákra“ változtatják. “A csehszlovák kormány közoktatásügyi, de általában az állam politikájának sarkalatos programja: magyartalanítani és szlovákosítani“ - hangsúlyozta a tanügyi referens, majd kifejtette, hogy ezt a programot a hatalom következetesen végre is fogja hajtani. A. Štefánek szerint a Kollégium egyházi főhatósága tehát vlaszthat: vagy saját hatáskörén belül “önként“ szlovákká teszi a főgimnáziumot és a tanítóképzőt - ebben az esetben továbbra is megtarthatja azokat -, vagy az egész intézményt átveszi a csehszlovák állam, amely aztán maga hajtja végre a nyelvi átalakítást.

A. Štefánek iskolügyi referens, valamint a berendezkedő csehszlovák államhatalom tehát egyáltalán nem volt tekintettel sem az eperjesi kollégium autonóm egyházi jellegére, sem annak évszázados demokratikus hagyományaira, de nem zavartatta magát sem Eperjes lakosságának relatív magyar többségével, sem a “csehszlovák“ tannyelvűvé átalakítandó tanintézet tanulóinak abszolút magyar túlsúlyával. Pedig azt maga A. Štefánek sem hallgatta el visszaemlékezéseiben, hogy az általa elszlovákosításra ítélt eperjesi evangélikus főgimnáziumnak az impériumváltás idején a 478 tanulójából 410 vallotta magát magyar, 31 rutén, 28 német és csak 9 szlovák nemzetiségűnek.

A Kollégium Igazgató Választmányának küldöttsége 1919. május 9-én már ilyen előzmények után jelent meg Pozsonyban, ahol az Egyetemes Egyházi Tanács képviselői, valamint a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium egyházügyi referense előtt ismételten kérelmezte a magyar tanítási nyelv további tolerálását a Kollégium főgimnáziumában. A szóban előadott, de írásban is beterjesztett kérelem a hatalom illetékeseinél süket fülekre talált.

A Szlovákiai Keleti Evangélikus Egyházkerületi Tanács Tanügyi Bizottsága is egyértelműen a magyar nyelv ellen foglalt állást 1919. július 29-30-án Liptószentmiklóson megtartott ülésén. Itt döntés született arról, hogy az 1919/20-as tanévben a Kollégiumnak már csak a főgimnáziumát, valamint a tanítóképző intézetét nyitják meg, a tanítás nyelve azonban mindkét tanintézetben csakis a szlovák lesz. E döntés értelmében a magyar nyelv még tantárgyként sem tanítható sem a gimnáziumban, sem a képzőben.

A Szlovákiai Keleti Evangélikus Egyházkerület Elnöksége ezután 1919. augusztus 8-án hivatalosan is kiértesítette az egyházkerület valamennyi evangélikus polgári és középiskoláját arról, hogy az Eperjesi Evangélikus Kollégium Főgimnáziumát ezentúl már szlovák tannyelvű intézetként működteti. Gömöry János igazgató 1919. augusztus 22-én adta át az iskola épületét és annak gyűjteményeit a tanintézetben megjelent egyházi és állami tisztségviselőkből álló bizottságnak.

Az eperjesi magyar társadalmat - felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül - méltán elkeserítette a város büszkeségének számító híres Evangélikus Kollégium tönkretétele: a két felsőfokú tanintézet felszámolása, illetve a magyar nyelv száműzése a középfokúakból. A magyar polgárság - főleg a szülői társadalom - nem is fogadta el tétlen belenyugvással a magyar nyelvű oktatás felszámolását ebben az évszázados hagyományokkal rendelkező iskolavárosban. Az eperjesi szülők képviseletében 1919 augusztusának végén egy hattagú küldöttség utazott fel Prágába és Pozsonyba, hogy illetékes helyeken kieszközölje legalább a Kollégium legősibb tanintézete, az 1531-ben alapított főgimnázium magyar tanítási nyelvének meghagyását, vagy ha ez mégsem volna lehetséges, akkor legalább az új tanítási nyelv fokozatosan történő bevezetését.

Az eperjesi küldöttség - élén Fábry Viktor evangélikus lelkésszel - 1919. augusztus 30-án 800 szülő aláírásával ellátott petíciót nyújtott át Gustav Habrman iskolaügyi és nemzetművelődési miniszternek, aki előtt szóban is kifejtette a magyar tanítási nyelv meghagyására vonatkozó óhaját, majd a város sajátságosan magyar kultúrájáról is szólt. A küldöttséget még aznap Vlastimil Tusar miniszterelnök, sőt maga T. G. Masaryk államfő is fogadta. Az előadott kérelemre mind a miniszter, mind a miniszterelnök, mind pedig az államfő megértést színlelő szavakkal válaszoltak. Habrman iskolaügyi és nemzetművelődési miniszter türelemre intette az eperjesieket, s kifejtette a küldöttség előtt, hogy a kormány méltányosan és igazságosan, a magyarság jogainak tiszteletben tartásával fogja rendezni a tanítás nyelvének kérdését. Tusar miniszterelnök is igyekezett megnyugtatni az eperjesi deputációt. Ő a “megbékélés embere“ - hangoztatta sokat sejtetően -, s úgymond nem barátja semmilyen szélsőséges nacionalizmusnak. Még arra is ígéretet tett, hogy saját megbizottját küldi el Eperjesre, akivel kivizsgáltatja az ottani túlkapásokat. Masaryk államelnök is azt fejtegette az eperjesi küldöttség előtt, hogy őszerinte is jogos az anyanyelvi oktatás kérelmezése, de végülis csak arra tett ígéretet, hogy a főgimnázium államnyelvűvé tétele vonatkozásában gondoskodni fog a “méltányos átmeneti időről“.

Az eperjesi küldöttség Prágából hazafelé tartva Pozsonyba is betért, ahol a hirhedt Anton Štefáneket, a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium iskolaügyi referensét is felkereste. Ő bezzeg már sokkal egyértelműbben és őszintébben beszélt, mint a prágai politikusok. Kereken kijelentette a nála kilincselő eperjesiek előtt, hogy városukban semmi szín alatt nem tűrhető meg a magyar nyelvű oktatás, még átmeneti és ideiglenes jelleggel sem.

A Tiszai Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyházkerület Eperjesi Főgimnáziumának nyelvi átállása azonban végül mégiscsak kompromisszummal zárult, aminek értelmében a tanintézet elszlovákosítására csak fokozatosan, több éves átmenetben került sor. Ján Ružiak, a Szlovákiai Keleti Evangélikus Egyházkerület felügyelője - aki egykor szintén e Kollégium növendéke volt - közbenjárt régi alma matere ügyében mind az államhatalom, mind pedig az evangélikus egyház illetékeseinél.

A Kollégium Igazgató Választmánya végül ultima ratio-ként elfogadta azt a megoldást, hogy az 1919/20-as tanévtől a gimnázium már csak szlovák első évfolyamokat nyithat, a régi magyar osztályok azonban továbbra is magyarul végzik tanulmányaikat egészen az érettségiig. Megjegyzendő, hogy a Kollégium illetékesei ezt a megoldást csakis annak reményében fogadták el, hogy idővel mégiscsak sikerül majd párhuzamos magyar osztályokat is indítani, erre azonban már soha többé nem kerülhetett sor.

A Keleti Szlovák Evangélikus Egyházkerület Tanügyi Bizottságának 1919. október 13-i ülésén került sor a fentebb említett elvi döntés hivatalos kimondására. Itt arról is döntés született, hogy a főgimnázium élén továbbra is megmaradhat Gömöry János, a tanintézet addigi főigazgatója, az iskola ún. adminisztratív igazgatójául azonban egy megbízható szlovákot is kineveznek Milan Kollár személyében. Néhány hét múlva a tanári kar - egy ember kivételével - a kormány megbízottja kezébe letette az előírt szolgálati fogadalmat a Csehszlovák Köztársaságra. Ilyen előzmények után került sor 1919. november 15-én az 1919/20-as tanév ünnepélyes megnyitására.

Az 1919/20-as tanévben tehát a gimnázium nyolc évfolyamából az első évfolyamban már csakis szlovák nyelven folyt a tanítás, a többiben azonban még továbbra is magyarul. A tanintézet magyar túlsúlya ekkor még vitathatatlan volt. A jelzett tanév összesen 453 tanulójából még mindössze 24 vallotta magát szlováknak, 20 németnek, 2 angolnak, 1 pedig ruténnak, ezzel szemben 406 volt a magukat magyar nemzetiségűeknek valló növendékek száma. A szlovák évfolyamok és osztályok száma azonban évről-évre növekedett, a magyaroké pedig csökkent, mivel párhuzamos magyar osztály megnyitásáról az új évfolyamokban szó sem lehetett. Az utolsó magyar osztály érettségi vizsgájával 1926 júniusában Eperjesen visszafordíthatatlanul vége szakadt a magyar nyelvű középiskolai oktatásnak.

Anakreón redivivus

(Gondolatok Szepes Erika: Anakreón-variációk: vágyott életminőség avagy sorsközösség című könyve kapcsán, Orpheusz Könyvek, 2002)

ünnepélyes megnyitására.

A bor és a szerelem talán legismertebb antik énekese megkapó érzékletességgel ábrázolta a szerelmi vágy és a szerelmi tűz mindent felemésztő erejét, az együttes gyűlölet és szerelem klasszikussá lett paradoxonját, a szerelmi megsemmisülést, illetve az erószi és a dionüszoszi mámor rokonságát, s e témákkal mintegy termékeny hagyományt kínált a későbbi epigramma-, illetve elégiaköltők számára. Ehhez a konvencionális Anakreón-toposzhoz, mely irodalomtörténetek, lexikonok vissza-visszatérő motívuma, tegyük hozzá, hogy Anakreónnál a hódítás nyelvi kódja radikálisan gyönyörközpontú: szó sincs már a theogniszi didaktikus szándékról, a képiség viszont egyként transzcendentális. Mindent alárendel az erotikus (= értsd Erószhoz tartozó) képzelgés univerzumának, Anakreón nyelve akarva-akaratlanul a felvillantások nyelve, rekonstrukciót követelő nyelv, olyan terek sokasága, melyet egy-egy felvillantás olvasáskor megképződő értelemkonstrukciója tölt meg a mi értelmezői szövegünkkel. Az Anakreón-szövegek létmódja a töredékesség, a fragmentáltság és a rávetítettség. Ez utóbbi kivált a Carmina anacreontea néven elhíresült anakreóni dalokra vetített kultúrtörténeti olvasatokban nyilvánul meg, mely olvasatokban a szöveg önazonosságának kérdései is egy egységes Anakreón-diszkurzus részeként tételeződnek. Hol vannak az Anakreón-korpusz testhatárai? Nyilvánvalóan Anakreón “filológiai” testén kívül. Nem minden kor olvas a hitelesség vezérfonala mellett, s a hitelesség és a rekonstrukcióvágy sem sajátja automatikusan a recepcióérzékeny kultúrtörténeti mechanizmusoknak.

Már csak a fentiek miatt is joggal problematizálható a Szepes Erika által is működtetett “igaziság” kategóriája. Az igazi Anakreón c. fejezet életrajzi vázlat, jobban mondva szelektív biográfia, Ponori Thewrewk Emil máig kimagasló Anakreón-könyvének (1885) részleges rekapitulációja és modernebb szempontú felülírása. Anakreón élete természetszerűleg csupa rejtvény, valóságos filológiai regény, már amennyiben komolyan vesszük antik recepcióját. Ez a mítoszban élő szimbolikus alak a maga fiktivitásába ágyazottan messze nem lehet egy kontextushangsúlyos rekonstrukció hőse, hiszen a kihámozható adatok törvényszerűen szerepjátékokba kényszerítik: Anakreón költészete radikális éncentrizmusból hatol fokozatosan egyfajta játékos dekadenciáig. Ez az individualitás nagyrészt a recepciószövevény és a folytonos szerzői arc (jobb híján nevezem így) historikus personává alakítása során még határozottabbá válik, s akár legitimáló erejű modellek megképződésében is részt tud venni. Akárhogy is nézzük, Anakreón úgy tűnik, eleve nem igazán élhet szövegen kívül. Szepes Erika Anakreón-variációk című monografikus igényű munkája kettős feladatra vállalkozott: egyrészt bevallottan Anakreón antik életművének népszerűsítésére törekszik, másrészt részben a világirodalmi és főként a magyar Anakreón-olvasatokat veszi számba. A népszerűsítő szándék jótékony radikalizmusa teszi, hogy a szövegben létező Anakreón “életének” rekonstrukciója elmarad. Már Henricus Stephanus Anakreónt glüküsznek és hédüsznek, azaz édesnek és kellemesnek nevezte (Anacreontis Teii Odae…, Párizs, 1554) s innen már csak egy lépes kikiáltani őt a la dolce vita poétájának, holott egészen nyilvánvaló, hogy Anakreón hitelesnek tartható töredékei ennél sokszorta cizelláltabb és lényegesen kevéssé komplex lelkivilág verssé válásáról tanúskodnak. Henricus Stephanus Anakreón műveit a korábbi, homéroszi-pindaroszi ihletett-inspirált költészettel rokonítja: Apollón diktál, a költő pedig verbalizátora az isteni akarat édességének, azaz lényegileg médium. Az Anakreón-vers édes még Ronsard olvasatában is (“La douce lyre Teienne”), az édes, a hédüsz Anakreón állandó jelzőjévé válik. Verseinek tehát íze van, mely kultúrtörténetileg egy primér észleléskategória konkrét és átvitt jelentéstulajdonításaival függ össze. Édes, akár a bor vagy a szerelem. E két kategória motiválja az Anakreón-szöveg tematikus aspektusait, Cicero például ezt írja a Tusculumi beszélgetések című művének egy helyén: “nam Anacreontis qiudem tota poesis est amatoria” (4, 33, 71), azaz: “Anakreón költészete teljes egészében szerelmi”. Ovidiusnál is hasonló gondolat szerepel Anakreónnal kapcsolatban: “cum multo Venerem confundere vino” (azaz: összevegyíteni rengeteg borral a szerelmet, Trist. 2, 363). Ez a fajta költőimidzs áttételekkel és mítoszokkal rakottan kerül át a humanista univerzumba is, Antonio Beccadellinél pl. így lesz immár “nevesítetlenül” az önreprezentáció része a “részeg Múzsa” és a “szerelem” (Herm. 1, 4, 4). E szerelmi költészet a korabeli szokásoknak megfelelő létesztétika költői lenyomataként mozgósítja a szerelem toposzait, variánsait. Anakreón “fiúszerető lantját” (“tén filopaida khelün” – Szimonidész, AP 7, 24, 6) nemcsak Kleobúlosz és Bathüllosz (róla csak a “filológiailag hiteltelen” anakreóni dalok tudósítanak “közvetlenül”) hangolta új s újabb dalokra, hanem Szmerdiész, Megisztész is, amiről nemcsak indirekt antik források, de közvetlen szöveghagyomány is tanúskodik. (A szerelmi biográfia tekintetében támpontokat nyújthat Ponori Thewrewk és forrásai meleltt pl. Anthony J. Podlecki The Early Greek Poets and Their Times c. munkája is, mely Vancouverben jelent meg 1984-ben). A magyar fordítástörténet egy ága nőiesítette a címzett nevét, pl. Barna Ignác a Horatiusnál (is) előforduló Batthülloszból moralizáló koncepciója jegyében csinált lányt: Bathüllát. A szexualitás terén “kozmetikázott” magyar Anakreón-kép ugyanis az, amely rendszerint fölülíródik, s korántsem a maga beágyazottságában “igazinak” tartott korpusz. E sokszereplős Anakreón-mitológiába, melynek teremtő istene Erósz és segédje Dionüszosz, Anakreón folyton “tárgyiasul”: Erósz céltáblája lesz (“Erótosz efüszkoposz” – Antipatrosz, AP 7, 29, 5), kocsi, mely kocsihajtót vár. A fohászokban a szerelem isteni adományjellege tükröződik, és bizonyos, nevek, ténymegállapítások (“Kleobúloszt hogy imádom én! / Kleobúloszt, aki meghülyít! / Kleobúlosz, szemezek veled!”) szinte rituális megismétlésében is kultikus szokások mutatkoznak. A név varázshatalma okán is kardinális egy-egy isten neveinek, funkcióinak listaszerű felmondása, amiképpen ez Anakreón szerelmi fohásszá váló Dionüszosz-versében megmutatkozik. A lakoma- vagy szümposzionköltészet azért is figyelemreméltó műfaj, mert már Theognisz költészetében is halhatatlanság jár érte (237–254). Ez a költészeteszmény még nem rendelődik alá egy-egy mesterséges stílusszint rendszerének, releváns megszólalásként képződik meg a maga szerény alternativitásában is: erről vall Horatius ragyogó, kétszavas Anakreón-karakterrajza, mely szerint a költő lényegében “vinosus Homerus” (Epist. 1, 19), azaz részeges, boros Homérosz. Alighanem az irodalmi intézményesülés előrehaladtával az efféle meggondolások okán került be Anakreón a klasszikus költészet antik kánonjába. A bizánci Tzetzész “legtökéletesebb tízes” listája így néz ki: “Korinna, Szapphó, Pindarosz, Bakhülidész, Anakreón, Ibükosz, Alkman, Alkaiosz, Sztészikhorosz, Szimonidész”. Divatos és nem minden alapot nélkülöző Anakreónt az individualizmus poétájává avatni, s ugyanakkor mintegy szembehelyezni a közösségi alapérzés társadalmilag determinált variánsaival. Ez az erősen társadalomcentrikus és szociologikus megközelítésmód azonban hajlamos belefeledkezni a maga irodalomra vetített kontextusaiba. Szepes Erika sajátosan a tudománynépszerűsítő alapállásából közelít tárgyához, ám ez az alapállás a huszadik századi olvasatokat rendszerezve egyre tudományosabbá, az interpretáció egyre élményszerűbbé válik, s az alcím tulajdonképpen jótékony értelemben homályosítja el a főcímet.

(Anakreón maszkjai)

Az anakreóni dalok képezik a hatástörténet első fázisát. Ez az inkább utóéletében, mintsem önazonosságában ismert korpusz, mely Martin L. West kritikai kiadásában (Teubner, 1984) hatvan költeményt és négy fragmentumot jelent, a kultúrtörténet hosszú évszázadai alatt elválaszthatatlan egységbe forrt Anakreón “hiteles” verseivel. Ráadásul Anakreón lényegileg ezeknek köszönhetően közhelyesült és bizonyos fokig használódott el Európa-szerte. Ez a minden kétséget kizáróan szerkesztett verskötetként rekonstruálható gyűjtemény imitatív és szelektív gesztusok egész sorát viseli magán, s egy olyan lecsiszolt diszkurzust teremtett, melynek egyenes ági folyománya lett G. Baumgarten az anakreóni dalt lényegében műfajjá minősítő költészetesztétikai elve (ezt egyetlen hasonló összefoglalás sem mellőzheti), mely egy kardinális téma merőben aprólékos és minden szálban homogén kidolgozását javasolta egy költeményen belül. E “társasági” líra gyakorta lesz becsmérlés áldozata, verselését rendszerint pusztán az anakreóni hetes és nyolcas kettős rendszerével szokás leírni, ám ennél sokkal bonyolultabb és sokszínűbb a helyzet, költői szerepartikulációk egész sora képződik meg, a kombinatorikus gondolkodásból fakadó, érzelmileg hangsúlyosan pozicionált ritmikai virtuozitásokról nem szólva (pl. a 20. költemény esetében!). E költeménysorozat számos pszeudo-autobiográf gesztusa szövetkezve a szelektált anakerónizmusok megszövegesülésének lehetőségeivel legitimációt biztosító effektussá vált a pajkos, kissé frivol, játékosan erotikus ugyanakkor tudós antikizáló költészet számára. Az anakreóni játszadozás (és mítoszteremtés) számos narratív variánssal él, s lényegileg a polüeidia vagy poikilia néven ismert költői elv szerint szerveződik, melynek lényege és lételeme az unaloműző tarkaság. Az én-versek egész sora közvetlen érzéskomplexumból szól ki, mígnem a szerepjátszó versek agg és kéjsóvár Anakreónja is megképződik, az allegorizáló narráció is teret nyer, ahogy pl. a himnuszparódia, illetőleg a heroikus költészet toposzrendszerének kigúnyolása. Az ekphraszisz retorikai gesztusainak felülírása és kiszélesítése (hétköznapiasítása), a paraclausithyron énektípusa, az epigrammatikus tömörség vagy a locus amoenus toposzának preidillikus megszólalásmódja pedig mind cáfolja azokat a vélekedéseket, melyek épp a monotonitást felróva ítélték el ezt a versciklust. Nem osztom azokat a vélekedéseket, amelyek az igen sok “gyenge” és a “kevés jó” elvét vallják az anakreóni dalokkal kapcsolatban, ahogy az sem teljesen igaz, hogy “épp a leggyengébbek váltak iskolateremtővé”. Ezt már az a tény is cáfolhatja, hogy a versciklus egyes darabjait rendszerint radikálisan kiszakítják a kötet kontextusából, ügyet sem vetve a megkomponált ciklus hangulati-textuális rendszerére, miáltal részekre bontva vész el az egész. A szereplíra és az intertextuális játékok olyan fokú intenzitása, mely mintegy tudatosan elhatárolja magát a közvetlen valóságreferenciáktól, a közelmúlt irodalomtudománya számára mesterkélt művilágnak számított, s épp ez a fel is rótt társadalmi reflektálatlanságuk tette lehetetlenné e versek értő olvasását. Hasonlóan betonozta be a marxista orientációjú költészetesztétika túlhajtott haladáselvűsége például a középkori vagy a barokk szakrális költészet regisztereit. Ugyan kit érdekelt Csokonai zseniális Anakreón-maszkja, ha nem a “felvilágosodás eszmeiségét” tükrözte? A radikális szerzőben és nem művekben való gondolkodás folytán alighanem a túlproblematizálás csapdája is kirajzolódik: a hitelesíthetőség és a szerzőség játékait pro és kontra lassan már-már erőtlennek és érdektelennek tartjuk, s hajlamunk van visszatérni ahhoz a kulturális gyakorlathoz, mely Anakreón szövegeit a maga szövegvonzataival és interpretatív kultuszelemeivel egységben látja. (Az anakreóni dalokra vonatkozó legfontosabb és legmodernebb elgondolásokat West ragyogó latin nyelvű előszava és tanulmányai, pl. Martin L. West: Problems in the Anacreontea = Classical Quarterly 34 (1984), 206-221 mellett pl. Patricia A. Rosenmayer kutatásaira alapozva ismerhetjük meg: P. A. Rosenmeyer: The poetics of imitation. Anacreon and the Anacreontic Tradition, Cambridge University Press, 1992, vagy az általánosabb vonatkozásokra fogékony olvasó számára haszonnal forgatható pl. C. M. Bowra összegző jellegű könyve: Greek Lyric Poetry, Oxford, 1961)

Az anakreóni költészet antik hatástörténetét Szepes Erika a rómaiakra korlátozza. A görög költők közül látványos módon kapcsolódik ehhez a beszédmódhoz az epigrammaköltészetre is oly jellemző tradicionalista-intertextuális fogásokkal élve pl. Meleagrosz, Rhuphinosz, Poszeidipposz vagy az idillköltő Theokritosz és Moszkhosz. Catullus és Horatius Anakreón-képe radikális különbségeket mutat: Catullus az ellentétekbe, paradoxonokba sűrítő érzelemkifejező intenzitást leste el, s ennek megfelelően vonja párbeszédbe Anakreón szövegeit, Horatius hangnemet kölcsönözve emlékeztet olykor az anakreóni édességre és narratív bájra az epikureista bölcseleti háttér játékterében.

(A bizánci Anakreóntól a “református” Anakreónig)

Ennél is érdekesebb talán, hogy az immár gazdag nemzetközi szakirodalommal is bíró (J. Labarde vagy C. A. Trypanis tanulmányaira, összefoglalásaira gondolok elsősorban, pl. J. Labarde, Un curieux phénomčne littéraire, l’anacreontisme= Bulletin de la Classe Des Lettres de l”Academie Royale de Belgique (1982),4-5, 168. C. A Trypanis: Medieval and Modern Greek Poetry, Oxford, 1951, 54-55) bizánci Anakreón-tradíció miként változik át Próteuszként pl. a szakrális regiszter tartalmait hordozni képes beszédmóddá. Anakreón termékeny kapcsolatban áll pl. Nazianzoszi Szent Gergely vagy Szünésziosz “theószi dallamokra” írt himnikus költeményeivel, melyek műfajilag a himnusz jegyeit hordozzák magukon és teljesen krisztianizáltak. A szicíliai Konsztantinosz 120 soros anaforás költeményben aktiválja újra az anakreóni metrumot! Mütilénéi Khrisztophorosz a keresztény sirató műfajával ötvözi, de a pogány Anakreón újjáélesztésére is akad példa a gázai Iohannész Grammatikosz révén, de bekerül a szerelmesregény-irodalom betétverseibe is (pl. Niketasz Eugenianosz Droszilla és Khariklész c. művébe). Persze, az Anakreón-diszkurzus egyik ága a keresztényi Anakreón potencialitásához is eljutott (viszonylag későn), s a legpregnánsabban talán az 1634-ben kiadott Anacreon Christianus c. kötet tanúskodik erről. Ponori Thewrewk Emil ontja az idevágó példákat, a diszkurzus potenciáját demonstrálandó hadd idézzünk Bernholdus református Anakreónjából is passzust, mely az “Akartam Átridákról / s Kadmoszról is dalolni” (Devecseri G. ford.) sort írja fölül keresztény szempontból: “Szent Pált s a prófétákat/ akartam énekelni”.

(A listák)

A számomra alig hitelesnek tűnő középkori és bizonyosan hiteles humanista-reneszánsz tradícióval folytatott szövegpárbeszéd valószínűleg terjedelmi okokból igencsak vázlatos feltérképezése után a munka lazább szövésűvé válik mind ami a kronológiai elgondolást illeti, mind pedig ami a világirodalmi hatástörténet szálának elejtésére vonatkozik, s gyakorta a költői önreprezentáció és énformálás kísérőjelenségeire korlátozódik. Mindez a Ponori Thewrewk-féle sokszínűség jegyében zajlik. Nevek egész sorát említhetnénk még (pl. az árkádista olasz Paolo Rollit, az angol Cowleyt, Gayt; a svéd rokokó klasszikusát, a nagyszerű Bellmant; a rokokó szellemesség francia atyját, Alexis Piront; Lessinget, Goethét stb.), filológusi listák hatás- és allúziótörténeti katalógusok egész garmadája készült el már, s talán készül is. Izgalmas kérdésként vetődik fel (s ezt Ponori Thewrewk 1885-ben megjelent művének hatástörténeti szekciója, mely egyébként a zenére és a képzőművészetekre is kitér, már nem válaszolhatta meg), hogy vajon a Szepes Erika által aprólékosan feltérképezett huszadik századi magyar irodalmi hatásnak van-e (lennie kell), és miféle világirodalmi dimenziója van. Kovács Endre a Világirodalmi lexikonban pl. Y. Winters angol költőnél talál Anakreón-nyomokat.

(Fordított és honosított Anakreón)

A magyar hatástörténet mellőzi a fordítások értékelését, ez még várat magára. A legkorábbi magyar Anakreón Rájnis József volt, s a fordítástörténet e fejezete 1781-ben kezdődik, az első teljes magyar Anakreón Zechenter Antal olvashatatlan, Csokonai által is kritizált műve 1785-ből. Kazinczy, Ráday Gedeon, Földi János, Dayka Gábor, Révai Miklós, Csokonai nyomvonalán jutunk Ponori Thewrewk Emil (1885) majd Devecseri (1962) teljes magyar Anakreónjáig.

Szepes Erika könyve magyar hatástörténeti részének elején ugyancsak Ponori nyomán halad, kiemeli a hatástörténeti folyamat máig érdekesnek mondható artikulációit. A kronológiai aspektusok továbbra is érvényesülnek, a fókusz jobbára az ismertető leírásra esik. Virág Benedek vagy Berzsenyi Dániel kapcsán vethetnénk föl például a fordítás és a célszövegbeli önállóság határainak kérdéseit, górcső alá véve azt a különös adaptatív technikát, melyben a sajáttá tevés és sajáttá levés játékai érdekeltek. Ugyanezekkel a szerzőkkel lehetne cáfolni az anakreóni költészet monoton tematikáinak elburjánzásáról kialakult filológusi nézeteket. A szöveggenerálás toposzként kezelt Anakreón-emblémája náluk a költészetesztétikai gondolkodásmód létesztétikává desztillált világában potens. Virtuózak Fazekas Mihály retorikai megoldásai is. Sokatmondó Ungvárnémeti Tóth László (és itt befolyhatna a kései alter ego, Weöres Sándor!) megjegyzése egyik görög nyelven írt anakreóni verséhez, miszerint az anakreóni versben semmi nagyot nem illik keresni, az se baj, ha a vers nem szép, csak édes legyen, s innen már csak egyetlen lépés a Kisfaludy Sándornál “rózsapártát” fonó “dalos” klasszikus alakjáig.

(Anakreón redivivus)

Szepes Erika a nyugatos eszménynél időz el kifejezetten figyelemre méltóan (Juhász Gyula, Vas István), majd előtérbe kerülhet a tulajdonképpeni tárgy, Géher István Anakreóni dalok (1996) c. kötetének elemzése, viszonyító olvasata. A szerző formai-tartalmi kritériumok alapján értékeli Géher költői átváltozásait. A korántsem haszontalan verstani katalógust motívumtörténeti fejtegetés követi. Ehhez tehetnénk hozzá, hogy Géher szerepjátéka már csak azért is különös, mivel nem szereplíráról van szó elsősorban, hanem talán az énkivetítések olyan sokrétűségéről, melynek során a felbomló és többszöröződő én egyszerűen megmártózni látszik a kultúrtörténet meghatározó költői teljesítményeiben, méghozzá oly módon, hogy párbeszédbe lép velük, majd e párbeszéd morzsáit a maga utalásrendjével és fragmentáltságával kínálja fel értelmezéslehetőségeiként. Géher anakreóni maszkja elsősorban bizonyos kulturális gyakorlatok vélt és valós rokonságán alapszik: a társadalmi energia erőit valamilyen fokon önkéntelenül is tükröző szövegek hagyományleföldelő erejűek. Nincs integratív gesztusokban megnyilvánuló stilisztikai játék, minden a szemünk előtt zajlik és alakul, a reflektálást kortársi korlátoltságunk és kíváncsiságunk befolyásolja. A versek alkalmiságukkal tüntetnek, és ez az alkalmiság az anakreóni felvillantások poétikáját folytatja. Számos paródia kristályosodik ki, melyek egyszersmind érintik magát az Anakreón-recepciót is. Születésnapi disztichon parodizálja az epitáfiumot: “Itt nyugszom meg: a költő bűvöletét ma feloldom, / zárja magába a könyv, épp születésnapomon.” Egyszerre mutatkozik meg a referencialitás és a fikció folyton újraképződő géheri traumája, illetőleg a szövegesülő lét életkilátásainak problematizálása: belehalhatunk-e mások szövegeibe, ha egyszer már beleéltük magunkat? Anakreón Géhert olvas, az átváltozások egész sorát éljük meg identitások és szerepek (tanár, apa, irodalomtudós, állampolgár) egymásra vetített rendszerében. Géher Anakreón-könyvét alighanem a magyar líra csúcsteljesítményei között kellene számontartanunk.

Szepes Erika könyvének záró része Payer Imre nyelvi humorral átitatott, ám szociális érzékenységről tanúskodó, az antikvitás ikonjait és emblémáit is játékterébe vonó költészetét vizsgálja. Payer munkáinak erényét a nyelvfilozófiai indíttatású költészeteszmény meghaladásában látja. A motívumvizsgálat a globalizált világ analógiáját hozza felszínre: Anakreón borának így lesz mai párja pl. a gin-tonic. Payer homéroszi utazásának színtere pedig így lesz a metró, a földalatti.

Az Anakreón-recepció természetesen még ennél is szövevényesebb, a kérdés komplex, tudományos feldolgozása még mindig várat magára, de ezen az úton jelentős mérföldkő Szepes Erika munkája. Motívumtörténeti, diszkurzusgenealógiai, műfordítás-elméleti és interdiszciplináris vizsgálódásoknak szintúgy helyük van, mint a filológiai vagy textológiai indíttatású aspektusoknak.

Duba Gyula

Máraival – Ég és Föld között

Márai, Fábryhoz hasonlóan időnként – szövegeit (újra) olvasva – írásra késztet. Mindig új arcát mutatja, más vonását, friss eredetiségét villangja fel. Miközben pillanatra sem változik sajátos egyéniségének karakteres ereje. Társításuk nem véletlen. Mindketten a romantikus tizenkilencedik század neveltjei, ídeáinak folytatói. Lírikus “széplelkek”, mitizálásra és esztétizálásra hajlamosak, akiket a könyörtelen huszadik század kemény realizmusra kényszerített. Bár az álmodozás vágyát megőrizték, nem gyakorolhatták. Fábry ezt vallomásosan beismeri, Márai közvetve teszi korai polgáreszménye és dacosan tragikus, emlékező valóságlátása révén. Nem véletlen, hogy ő írta, Szindbád hazamegy címen a legjobb “krúdyas-regényt”. Az életérzésbeli ütközésekből, századok egymásba rohanásából és a keveredésükből, a történelmi ellentmondásokból pompás életmvek születtek. Márainál (is) döntő jelentőségét érzem ennek a kohónak, az öröklött nemes szépségek és megélt “gyilkos élmények” kataklizmájának, amelyben az alaktalan rémségek és a hazavesztéssel járó rettenetek súlyos életérzéssé, betölthetetlen vágyakká és makacs öntudattá nemesedtek. Ég és Föld című könyvét – bevallom: most először – olvasva ismét átélhettem azt a korszakos magyar tartományt, amely Márai Sándor életműve!

A másik élményem mai s mindennapi. A Széplak-utca elején a nagy könyvesbolt mellett újabb nyílt, még nagyobb!, Valóságos Könyv-Ház, nemcsak nevében, hanem méreteiben is hatalmas “csarnoka” az irodalomnak, pontosabban a könyvnek. Mint látjuk majd, a kettő nem ugyanaz! Az épület azelőtt ruházati áruház volt.Széles kirakatában három nagy könyvpiramis áll, egy-egy mű számos példányából, mintegy a fáraók egykori dicsőségét híva segítségül, hogy a könyv diadalát hirdessék. Vaskos, drága könyvekből épültek. Művészi kivitelű szakácskönyvből, benne ezer meg ezer, tökéletes színes fotókkal illusztrált receptel. A másik pompás enciklopédia, talán a világ összes közérthető tudományos ismeretét tartalmazza. A harmadik pedig az időszerű Harry Potter-könyv, a H. P és a Főnix-rend. Gyönyörű termékek, kiváló áru mindahány, kiállna bármily minőség próbát. Már 1989 nyarán találkoztam a frankfurti Világ-Könyvvásáron azzal a helyzettel, amelyben áru a könyv. Már akkor vita folyt arról, mennyiben áru az irodalmi mű, a művészi termék. Azóta a helyzet begyűrűzött hozzánk s most elgondolkoztat! A piramisok hátterében, ugyancsak tömegben látom a Gyűrűk urát is, a harmadik kötetet, melyben a király visszatér, melyből elkészült a monstre-film! A mű vaskosságban is méltó társai az előbbieknek. A természetes írói logika azt mondhatná: mit nekünk Harry Potter! És mit a Gyűrűk ura! Mit a Dallas-sorozat, a bestsellerek és szappanoperák: az irodalom mély és komoly dolog! A kérdés korántsem ilyen egyszerű. Bár Márai szigorú, mosolytalan művészarca a dilemma fölé magasodik és a komolytalanságok megvetésére int. Hiszünk is neki, tudjuk, igaza van. A kép mégis bonyolultabb, drámaibb is!

2. Ég és Föld – a mű címe a végletek-köztiséget jelenti, annak metaforikus képe. Jelzi az író helyzetét: a földön áll s feje az eget érintheti! Földközelsége szükséges, de felmagasodása a döntő! Márait is jellemzi, néha mintha a fellegekben járna, ám állandóan az életről beszél! Módjával fennkölt, nemesen patetikus, de mindig hitelesen realista. Hűvös pillantása és tárgyias stílusa, egyénként paradox mód lírától fűtött és érzésekkel teli, mintegy semlegesíti az emelkedettséget. Természetessé teszi, olyan erővé, amely a  olgok lényegéig hatol. A romantikus nemzeti költő alakja, aki karddal rohan a csatamezőre, hogy életét áldozza a szabadságért, már csak indulatában él. Ám az indulata épp olyan tiszta és semmivel sem gyengébb, bár nem a küzdés szenvedélye, hanem az értelem fölénye és a művész helyzetismerete fűti. A költőben összegeződnek a századok! Költő Márai is, bár prózát ír, mint ahogy valószínűleg az előző századok minden magyar írója költő volt elsősorban, mert érzésként és indulatként élték meg műveiket. Később majd látjuk, hogy korunkban mintha új írótípus készülődne, némileg tudós, s valahogy “technikus”, de erről később!

Az Ég és Föld között az író korát is jelenti: negyven és ötven között! A francia így jellemzi: “só és bors között”. A fekete hajba ősz szálak vegyülnek és “...nem a messzi távlatoknak él az ember, s nem is a pillanatnak, mohón, mint az ifjúság és a vénség: ez az idő, mikor a valóságos jelennek élünk... figyelmesen és hálásan, szakszerűen és türelmesen, csaknem boldogan. Mert nincs más boldogság, csak a valóság megismerése, elviselése és megértése.” Márai rövidke írásokkal (is) bizonyítja, hogy érti a valóságot.Sugallja is egyben, hogy mindenről lehet írni, ha értelmesen szemlélődünk. Ő maga mélyen lát és szenvedéllyel ír, az igazmondás elhivatottjának érzi magát. Néha akár számítónak tűnhetne fel és pózgyanús (is) lehetne, mégsem okoz kételyeket, mert a szövegekben feszülő, művészi erő hitelesíti őt.

Kételyt okozhat viszont, hogy Márai magabiztosan ítélő szellemisége művében néha az elbizonytalanodás, már-már belső válság jegyeit viseli. Habozóvá válik, mintha talajt veszítene. Ennek okát a kor történelmi valóságában, s benne az író helyzetében vélem felfedezni. A múlt század negyvenes éveinek eleje! Már háború van, a világégés méretei éppen bontakoznak. A magyar élet is felemás, valahol távoli front kínja ég, itthon visszacsatolások lehetősége lángol, s az író lelkében súlyos kételyek! Elbizonytalanítják! Márai írásművészetének (egyik) titka, hogy bár a valóságot állandóan érzékeli, mégsem azt elemzi, szinte sosem boncolja részletesen. Ehelyett önmagára, benyomásaira és hangulataira figyel, benső élményeit s ezekből fakadó véleményét közli a világgal. Mintha magáról szólna s mégis az életet érinti, érvényesen és hitelesen ítél. Talán éppen azért mond igazat, mert önmagáról szól, és az író – az ember – önmagát ismeri – tudja igazán! Regényeiben is, bár bonyolultabban!, ezt teszi! Nézzük azonban, milyen kételyek – elégedetlen?, csalódott?, lemondó? – nyugtalanítják 1941-42-ben! Nem állítom, hogy pesszimista lenne, mert szövegeiben mindig életerő feszül. Mintha a rosszkedv is lelki erőre utalna, akár a bizakodó lelkesedés. Ebben az időben gyakran kísértik látomások, de nem fiktívek, sem álomszerűek, hanem mintha a lélek reális élményei, emlékei anyagiasulásai lennének. Röviden leírja az egyiket! Három napra Kassára utazik. “A régi lakásban járok, idegen ismerős emberek között, abban a khült lávában, melyben megfagytak az emlékek, mint a pompejiek a hideg hamuban.” S este így ír naplójába: “Az élet nem sikerült.” Akár értetlenkedhetünk is, s joggal. Hogy van ez? Milyen sokrétű és bonyolult tartalom sűrűsödik itt egyetlen pontba: a bánatba! El kell fogadnunk, hogy ez az ember – író! Nem úgy, hogy író is, párhuzamosan vagy kiegészítően, sem valahogy mellékesen vagy akár főleg, hanem kizárólagosan, egy az egyben: az ember Író!

Ezt az íróeszményt, vagyis Márait közelről és alaposan meg kell vizsgálnunk! (Zárójelben szúrom közbe, hogy Fábryról is így érzem, Író, nincs más gondja, csaj írói gond!) Szemrevételezzük közérzetét, melyről beszámol, gondolatait és véleményét, melyeket közöl velünk. Karinthy novellája jut eszünkbe: Esik a hó. Márai, hasonló című jegyzetében így ír: “Ebben a három szóban: >>esik a hó<< – számomra az élet egyik legtitkosabb alapérzése szólal meg. Mintha azt mondanánk: >>Boldog lehettél volna, de elmulasztottad<<. Vagy azt mondanák háromszor: >>Haza, haza, haza<< Vagy ezt: >>Emlékszel?...<< Erre az érzésre nem lehet felelni, elemezni sem lehet.” Titok lenne? Tesszük fel a kérdést. Valami hasonló! Az sejlik fel benne, ahogy az életet, a világot érezzük! Titokzatos élmény, de tudunk róla. Arról, hogy érezzük “testileg” a szavakat, a fogalmakat. Az érzés leírhatatlan, de működik. Mintha nyilt titok lenne, ismerjük, mégis homály borítja. Sejtéseink vannak felőle, amelyek bonyolult bizonyosság-tudattal töltenek el. Tehát Márai is titokról beszél, bár meg van róla győződve, hogy ismeri és amit állít róla – igaz! Ennek ellenére: válságban van. Okát sejteni alig lehet. Hiszen a (magyar) világ dolgai látszólag kedvezően alakulnak. Márai otthon jár s Kassa ismét magyar város. A hidegségről szóltunk, mely körülveszi. Máshol meghalt apját és kisfiát említi. Érzelmi életéről, házasságáról nem szól. Elmúlt negyven éves és meghasonlottsága alaktalan rémként lapul sorai között. Ebben az időben adja ki Szindbád hazamegy (1940), Kassai őrjárat (1941) és Ég és Föld (1942) című műveit. Az utolsónak A római című jegyzetében írja: “Nem fáj elmennem többé ebből az életből, mert én még az értelem parancsa szerint éltem.” Hová elmenni s miért? Választ ne – amúgy sem ismert – magánéletében keressünk, hanem szövegeiben s mögöttük, ilyen Író élete műveiben nyer tartalmat s formát! S talán nemzedéke sorsában, a történelem végzetszerűségében! Amúgy is kulcsszava a végzet, gyakori fogalma, valamilyen ördögi ritmus törvényének engedelmeskedve rendszeresen visszatér, és egyre nyomósabb lesz szövegeiben. Látomás, mely egyre ijesztőbb, bár konkrét alakot nem ölt. Ismét Fábryra gondolunk, a nemzedéktársra, szintén mélyponton van ezekben az években, veszélyhelyzetben és passzivitásban vergődik sorsa és végzete szerint. Márai kulcsszavai a következők: indulat, értelem, végzet, élet!

Nem egészen alaptalanul kérdezhetnénk ismét: pózolna talán?! Azért nem alaptalanul, mert minden kimagasló egyéni teljesítmény és magatartás egyben póznak is tűnhet fel: az ismert és elfogadott, a már tudott, az átlagos és középszerű fölé emelkedik, a meglévőn túl tornyosul! Felsorolt fogalmairól is elmondhatnánk, hogy általánosak, megfoghatatlanok, már-már közhelyesek. Csakhát... nem ő tehet róla! A legfontosabb dolgok lényegét tapogató szavaink, az emberi egzisztenciát behatároló fogalmaink megfoghatatlanok, bizonytalan jelentésűek, annyira általánosak, szinte közhelyesek, hogy már-már tartalomnélküliek! Valóság, sors, lét, idő, jövő, végzet... mi áll mögöttük?! Az a rejtély és titok, a sejtelmes minőség, amelyet Márai és a hozzá hasonlók feszegetnek! Az ő használatában a közhelyek sem közhelyesek. Sajátos látása és varázsos stílusa újszerűen tartalmasnak és helyénvalónak avatja őket. Innen szuggesztív ereje, melyet morális törvényekre alapoz és művészi erővel fűt. Számtalan irodalmi szöveget elvi bizonytalanság, nyelvi gyengeség és stílusgikszerek gyengítenek. A Márai-szövegek ilyen szempontból megkérdőjelezhetetlenek, szinte tökéletesek. A feszes forma és pontos nyelvezet a könnyedségeket is “megemeli” és a “túlzást” is valószínűsíti. A forma minden – ilyen értelemben érvényes az állítás! A fogalmak pontossága és a jelzők ereje döntő, a hitelességet teszik megkérdőjelezhetetlenné.

A korábban említett szkepszis mélyén tehát csak valamiféle életérzésbeli és szellemi fáradékonyságot sejthetünk. Annál is inkább, mert tudjuk, hogy Márai azután években még többet élt, mint addig, s mindvégig tevékeny alkotóerő birtokában és folyamatos munkában! S itt újabb párhuzam paradoxona ötlik fel bennem! Nemzedékem s jómagam harmincasként alig pedzettük még az irodalom mibenlétének és küldetésének kérdéseit, talán negyvenévesen kezdtük megsejteni! Márai pedig – de Fábryt is említhetném – ekkor mintha már mindent tudna! Így érzi és írja Siker című soraiban: “Mert amit a világ elismer, mindig csak az és annyi, ami rokon benned a világgal. S ez kevés.” Keresete, amiben más, talán több lehet a világtól. Kereste a lélek egyediségét, küzdött érte és szenvedett miatta, s ebben a harcban vélte megvalósítani és megfogalmazni önmagát. Hitte, hogy apostoli munkát végez. S lett belőle hős, máskor eretnek, győztes vagy avesztes, néha irányadó, gyakran pedig játékszer mások kezében. De mindig önmaga, olyan, akit írónak nevezhetünk!

3.

Harry Potter a varázslóiskola szorgos tanulója, kamaszbűvész. I.K. Rowling pedig középkorú angol tanítónő, éppen ötödik Potter-regényét adta ki és évi jövedelme, újsághírek szerint magasabb, mint az angol királynőé. Hemingwaynek fénykorában egy afrikai szafarira “tellett”, az Akiért a harang szül megjelenése idején. Tolkien, a Gyűrűk Ura írója talán csak azért nem keresett még annyit, mint Rowling asszony, mert még csak a harmadik köteténél tart. Vaskos könyvek ezek, kiadóink óckodnak elfogadni ilyen terjedelmes kéziratot, “ingük-gatyájuk rámenne.” Ezen írók teljesítményét, s hozzájuk tehetnénk még Danielle Steel, Rosamunda Pilchner és mások nevét, figyelemre méltó a nőírók jelentős száma a műfajban, mintha a női intellektus alkalmasabb lenne erre; írói munkájukat tehát nem fitymálhatjuk le, bizonyára megfelelő szinten elvégzik. Bestsellereket írnak. Olyan műveket, amelyekből aztán film készül, televíziós játék vagy sorozat. Olyan lehetőségek ezek, amelyek átformálják az írói munka értelmét, nagy hatással vannak a befogadó közeg – az olvasók, a tv nézők – érzékenységére és elvárásaira, és akár a jövő irodalmát is gyökeresen átformálhatják. Már a huszadik században beszéltek az irodalom válságáról, a huszonegyedik elején benső lényegének gyökeres metamorfózisát éljük. Ezekben a művekben ne csak a látványosan ható és szórakoztató, “igaz” történeteket vagy képzelt fikciókat lássuk, hanem az azokat körülvevő nagy közfigyelmet is, s nemkülönben a mögöttük álló roppant anyagi erőket. Az ötödik Potter-kötet – H.P. és a Főnix Rend – megjelenésekor éjféltől sorban álltak az olvasók a könyvesboltoknál, mint mi valamikor autóra várva a Mototechna üzletei előtt. A világsajtó megírta, mint kerestek alkalmas főszereplőt a készülő filmhez, míg végre találtak egy rokonszenves, szemüveges kamaszt. A Gyűrűk Ura című monstrefilmet Oskár-díjra jelölték. S a világ globalizált közfigyelme lelkesen szurkol az álmodozó tekintetű Harry Potternek és a Gyűrűk Ura sárkányokkal telített ütközeteinek.

Dehát mesék mindig voltak, hol itt a baj?! A népmesék középkori ízeitől – levágott sárkányfejek, a gonosz boszorka a kemencében, Csipkerózsika száz éves álma és csókra-ébredése – kellenek csodálatosabbak vagy szörnyűnnek?! Volt King-Kong, Tarzan, Golem és Dracula, meg a bátor Maugli és állatai. Aztán Sherlock Holmes, a baskervillei kutya, Agatha Christie Tíz kicsi négere és Piszkos Fred! Talán Goethe Werthere volt az első bestseller, zokogott felette a művelt Európa! Számos világsikerű regényéből készült nagyszerű film. Most azonban – minden bizonnyal a televízióval – nyugtalanító “technológiai” motívum keveredett a műalkotás születésébe. Danielle Steel, olvastam valahol, egész munkacsoporttal dolgozik. Témát keresnek, anyagot gyűjtenek, összerakják a történetet, majd részfeladatokra bontva írják a regényt. Márai megszenvedte és átélte a művet, szavakból, nyelvi elemekből építette, de érzésekből formálta, lelki méretűvé alakította. A másik típusú író mintha Lego-elemekből gyártaná, nem felfedezi és megépíti “irodalmasított” életmodelljét, hanem ismert elemekből reprodukálja. De valami új szempont, a feszültség, a látvány törvénye szerint! Nem véletlenül emléítettem a technológiát, a sikeres irodalomra valamiféle üzemszerűség terpeszkedik. Nem csak technikai elemek határozzák meg, hanem piaci viszonylatok is jellemzik. Lengyel Menyhért – ismét egy kassai, a múlt század első felében világhírű darabíró – önéletírásából tudjuk, hogy az Egyesült Államokban már akkor mily döntő szerepe volt az író ügynökének – managerének –, piacot keresett számára, befolyásolta munkáját és eladta műveit. Megszervezte a sikert! Míg az európai írónak kiadója volt, az amerikainak ügynöke. A siker is alighanem mást-mást jelentett. Míg amott az anyagi siker sztárhelyzetet biztosított, Európában a szellemi tekintélyből következett az anyagi biztonság. Míg az európai író próféta lehetett, az amerikai sztárként fénylett. Az eszmék értéke különféleképp érvényesült. A sajátos nyelvezet és eredeti forma, amelyért Faulkner, Hemingway, Ezra Pound és a többiek küzdöttek, Gidenél, Mannál természetesként mutatkozott s a lényeget máshol – mélyebben? – keresték. Ez a “másság” mintha azóta nyerne értelmet, mintha az írástechnikák kultuszában tetőzne. Nem a forma és tartalom örök dilemmája ez, mélyebb annál! Mintha az emberiség kultúrájának mai létében gyökerezne. Többek között abban a módban, ahogy az irodalmi mű egy sajátos műszaki-technológiai folyamat tárgyává válik és az emberiség közösségi tudatának a része lesz. Gazdasági erők mozgását idézheti elő s az író köré roppant hatékony iparág terebélyesedik. Olyan művészetgyártó és kultúrateremtő vállalkozás, amely a látvány technikáját fejleszti, szavak és fogalmak helyett képekkel dolgozik és piaci törvények alapján érvényesül. Emellett a képzeletre és vizuális hatásra épít, sematizálva vagy éppen semlegesítve az érzelmeket, a jelenségek mélyebb értelmét, gondolati tartalmát alig jeleníti meg. Mintha olyan írót feltételezne, aki ismeri a formai lehetőségeket és érzi a nyelvet, de a lélektani mélységekre, a tettek okaira, a benső emberi tartalmakra kevésbé ügyelne. Vátesz és próféta helyett immér író-szakemberre van szükség, lélekbúvárból technológusra, aki kevésbé az emberi létigazságok, inkább a hatás elkötelezettje. (Mondhatnánk némi malíciával, mintha az egykori “lélek mérnökét” új idők szavára a “trükkök mérnöke” követné). Már nem önvizsgáló és élményelemző, hanem fantasztikus fiktív kalandok és látványos sorsok avatott “technológusa”. Az irodalom szellemi csapdája lenne?! Mintha a szellemsiség a mélyebb megismeréstől és a világ önmagától menekülne! Rohan, a képzeletre bízva magát anélkül, hogy visszanézne vagy valamiféle célt követne. Ez a kultúra szórakozásként a dolgok felszínét bámulja. S a tömegek fogyasztják, amit az ipar a nyakukba zúdít. A konzumensnek unalmasak a mélységek, talán nem is érti őket vagy borzong tőlük, de talán nem is akarja érteni, mert fárasztóak. A gondolat helyett inkább a látvány izgalma, a lélek érzelmi kínjai helyébe jöjjenek az érzéki szenvedélyek képei!

3.

Itt egy pillanatra elidőzünk. Ebben a helyzetben az író munkája még választás kérdése lehet. Ragaszkodhatunk olyan folyamatossághoz, azon hitünkhöz, hogy az irodalom létünk megismerésének és sorsunk megjelenítésének az eszköze, az emberiség önismeretének a lehetősége! Időszerű művészetfilozófiai fogalmaink azonban kételyeket (is) ébresztenek. A hatvanas években például az elidegenedés fogalma emberi állapotot jelentett, ma a dekonstrukció – amennyiben helyesen értelmezem – formaalkotó módszert jelöl. A tudományos fogantatású irodalomkritika jó ideje az írás “technológiájával” foglalkozik. Divatos fogalmakat és elméleteket reprodukál, kánonoknak hódol. Közben bő teret biztosít a felületes tudásnak és elburjánzó középszerűségnek. Hosszú beszélgetéseket látunk a televízióban arról, hogy egyik-másik “mester” hogyan ír, anélkül, hogy megtudnánk, miről mit ír. Az irodalmi nyelviskolák tudományos eredetűek, ismereteik gazdagítanak, semmiképp sem haszontalanok. A szövegszerűség vizsgálatába és bámulatába mélyedve azonban többnyire túlértékelik a stílust és nyelvi kísérletet, az írói manírt, s ez általában kielégíti őket. Nem szólva arról, hogy vizsgálódásaik során a tudálékosság könnyen a tudás mezébe öltözik. A kritikai gyakorlatban az áltudás is hatalommá nőhet! Pedig az irodalomban, a művészetekben nem a tudományos megismerés törvényei működnek, sokkal inkább a metafizikus természetű intuíció erői munkálkodnak. Márai “titkai” nem azonosak az Einstein által felfedezettekkel, egészen más jellegűek.Kosztolányi könyvcíme: Nyelv és lélek nem e fogalmak azonosságát jelenti, hanem hogy szorosan összefüggnek! Ez az irodalomkritika – művészetfilozófia – szenvedélyesen keres magának történelmi modelleket, olyan előd-írókat, akiket aztán kanonizál, bennük vélve felfedezni eszményei korai őseit. A múltba nyúl, hogy önmaga jelenét igazolja. Némileg történelmietlen igyekezet! Amennyiben az egykori írók és a mai ítészek találkozhatnának és elvi diskurzusba mélyednének, aligha értenék meg egymást!

Ezen esztétikai kitérővel szeretném alátámasztani megérzésemet, miszerint a (posztmodern) szövegelméletek reformizáló törekvései közeli rokonságban vannak a “műteremtő” technológiákkal, alkotói komplexumokkal és a hatásukat kísérő sztárkultusszal. Mintha valahol mélyen közös tőről fakadnának. A századunk gazdasági és szociológiai energiájává váló globalizáció hozza őket onnan nyugatról, ahol a piac törvényeihez az irodalmárok már korábban alkalmazkodtak. Nagy és kemény irányzat, szinte már világtörvény, könnyen lehengerelhet minden ellenállást. Szükségessé teszi, hogy az író tisztábban lásson és tudatosabban ítéljen! Ám ezek mellett más összefüggések is vannak, akár eszmefuttatásom apropóját jelenthetnék. Híre ment, hogy nagy angliai sikere után film készül Márainak A gyertyák csonkig égtek című regényéből, állítólag Milos Forman rendezné. Egyelőre főszereplőt keresnek. Még közelibb a másik hír; kétmilliárdos költséggel magyar (monstre) film lesz a Sorstalanságból! Majd felét az állam állja, a többit befektetők, köztük külföldiek is. A mű kvalitásai mellett feltételezhető a Nobel-díj tőkevonzó hatása. Mondhatnánk: lássuk a medvét! Némi képet nyerünk majd arról, milyen eséllyel szembesül a holokausztot túlélt kamasz a varázslóinas Harry Potterrel?!

Pomogáts Béla

Az erdélyi költő

– A Reményik-kultusz felívelése és megtörése –

Reményik Sándor költészetét már életében kultusz vette körül, és ez a költészet az erdélyi magyar irodalom történelmi kényszerűségel következtében létrejött (viszonylagos) önállósulása után igen gyorsan kanonizálódott. Költői fellépését követve olyan tekintélyes írók és kritikusok méltatták értékeit, mint Kosztolányi Dezső, Németh László, Kuncz Aladár, Molter Károly, Schöpflin Aladár, Alszeghy Zsolt és Rédey Tivadar, később Áprily Lajos, Makkai Sándor, Sík Sándor, Rónay György és Bóka László. Az erdélyi magyar irodalomban igen széles körben alakult ki az a meggyőződés, miszerint az erdélyi magyar lírát mindenekelőtt az úgynevezett “helikoni triász”, azaz Áprily Lajos, Reményik Sándor és Tompa László munkássága képviseli. (A későbbiekben ezt a korán kialakult kanonizációs rendet egészítették ki Dsida Jenő tragikus gyorsasággal ellobbanó életművével!)

Az erdélyi költő, miként ez jólismert, a Végvári-versekel vált széles körben (Magyarországon is) népszerűvé, igazából azonban 1935-ben közre adott Romon virág című kötetével került a kortárs irodalmi kánon megaslatára. Olyan írók és irodalomkritikusok elismerése jelezte ezt akkor, mint Bánffy Miklósé, Sík Sándoré, Vajthó Lászlóé, Hankiss Jánosé, Turóczi-Trostler Józsefé, Kerecsényi Dezsőé, Rónay Györgyé, Csuka Zoltáné és Jancsó Béláé. Ez a névsor is mutatja, hogy az elismerés széles körben jelent meg, nemcsak erdélyi nemzedék- és pályatársai, hanem az akadémikus, a katolikus, a nyugatos és (Csuka Zoltánra vagy Jancsó Bélára hivatkozva ezt is elmondhatjuk) a szociális gondolatnak elkötelezett kritikusok részéről is. Reményik Sándor költészetének kanonizációja a harmincas évek közepére végbement, ezt mutatja az 1937-ben és 1941-ben kapott Baumgarten-díj, az 1940-ben neki itélt Corvin-lánc, amely akkor a hivatalos Magyarország legnagyobb kulturális kitüntetése volt, végül a Magyar Tudományos Akadémia Nagydíja, amely 1941-ben, már korai halála után, ismerte el költői munkásságát.

Az igazi és megkérdőjelezhetetlen irodalmi kanonizációt mégis Babits Mihálynak a Nyugat 1940-es évfolyamában közölt Az erdélyi költő1 című szép esszéje jelentette. Ez az írás a kolozsvári költő ötvenedik születésnapja alkalmából készült. Ezt a születésnapot széles körben ünnepelte meg az erdélyi és a magyarországi irodalmi élet, így az Erdélyi Helikon a szerkesztő Kovács László, a Pásztortűz a régi barát Olosz Lajos és Tavaszy Sándor, valamint a költővel rokonságban álló Imre Sándor, a Független Újság Ligeti Ernő, a Református Élet Jancsó Elemér, a budapesti Magyar Nemzet Kuthy Sándor, a Magyar Szemle című folyóirat Makay Gusztáv ünnepi írásának adott helyet.

A legfontosabb közülük természetesen Babits Mihály tanulmánya volt, amely máig érvényesen mutatta be Reményik Sándor költészetének karakterét, és jelölte ki ennek irodalomtörténeti helyét. Babits az erdélyi magyar közösség kollektív tapasztalatainak, fájdalmainak és vágyainak költőjeként azonosította Reményiket, aki magányában, visszavonultságában, a politikai küzdelmekkel szemben táplált aggályai ellenére egy történelmi megmaradásáért küzdő nép hiteles szószólójává emelkedett. “Különös – állapította meg –, hogy Erdély leghangosabb hatású dalnoka ez a csöndes, tartózkodó, szemérmes jellemű költő lett; különös, de nem érthetetlen. És bizonyos, hogy jól történt ez így. Nagy dolog verssel hatni a tömegre, zengő hangot adni egy közösség indulatainak; de egyúttal felelősség is ez. A hangosakban, a könnyű szavú, kész pátoszú poétákban ritkán van meg a leírt szó felelősségének érzése. S nemcsak a szóról kellene itt beszélni, hanem a magatartásról, minden mozdulatról, az egész emberi egyéniség sugalmazó erejéről. A költő Reményik évei nehéz évek voltak. Nehéz és kózdelmes kisebbségi évek, ezer veszéllyel és kelepcével. Azt hiszem, ebben a helyzetben senki sem tudott volna tökéletesebben viselkedni, mint Reményik viselkedett. A költői tehetség nem volt elég itt, sőt nem is volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek. Ember, erdélyi ember és magyar.”

Babits Mihály mindig ilyen elismerően nyilatkozott Reményik költészetéről (nem mindenki iránt volt ennyire elismerő az erdélyi magyar irodalom első nemzedékének nagyjai közül). Igaz, Reményik is mindig igen nagy megbecsüléssel, sőt szeretettel nyilatkozott Babits munkásságáról. Megjelenő verseskönyveit több alkalommal méltatta az erdélyi irodalmi sajtóban, és midőn 1941-ben a budapesti költőt a Magyar Tudományos Akadémia tagjának választotta, a Pásztortűz március 15-i számában Fény-torony című versében köszöntötte őt: “Maradj velünk sugárzó Fény-torony – / Nagyon sötét lett künn a tengeren.”

Reményik verse Babits eltanulhatatlan “költőművészetéről” beszélt, Babits ezzel szemben szinte nyomatékosan szólott arról, hogy Reményik költészetének nem a művészi minőség, hanem a mondanivaló igazsága ad különös szerepet és erőt. “Verse – jelenti ki –, mint a halk és igénytelen hang, semmi mással sem akar hatni, mint csak azzal, amit mond”. Igen, A Reményik-kultusz ekkor is, később is arra a véleményre vagy éppen meggyőződésre épült, miszerint az erdélyi költő munkásságának értékét elsősorban nem poétikai és stiláris minősége, hanem erkölcsi tisztasága és az általa vállalt és következetesen betöltött közösségi képviselet igazsága, morálja szabja meg. Reményik költészetének rangját sohasem abban a körben látták, amely a két világháború közötti magyar líra legnagyobb esztétikai értékeit foglalja magába, tehát nem Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos, Füst Milán, József Attila, Illyés Gyula, Radnóti Miklós, Weöres Sándor és ha már erdélyi költőkre gondolunk, Áprily Lajos, Dsida Jenő és Jékely Zoltán lírájának társaságában, hanem azok között, akik önmagukkal is küzdve, nem egyszer gyötrődve fejezték ki egy nagyobb emberközösség történelmi igazságait, fájdalmait és drámai útkeresését. Ebben a vonatkozásban lett ő valóban Babits szellemi társa, a “homo moralis” válfajának egyik legnagyobb erdélyi és egyáltalán huszadik századi magyar képviselője.

Az irodalomkritika és a költészetértelmezés egyik régi dilemmájához érkeztünk el ezzel: vajon egy költői mű (életmű) megitélésének lehetnek-e erkölcsi és közösségi kritériumai? Ha az irodalmat nem pusztán a szó művészetének látjuk, hanem tekintettel vagyunk arra is, hogy egy irodalmi alkotásnak erkölcsi dimenziója és közösségi üzenete is van, és megitélésébe törvényszerűen belejátszanak történelmi, közéleti és morális kritériumok is, akkor Reményik Sándor költészetét sem itélhetjük meg egyszerűen poétikai, retorikai és stiláris követelmények nyomán.

Alighanem igaza van a nagy angol lírikusnak és esztétának, T.S. Eliotnak, aki 1936-os Essays Ancient and Modern című munkájában arról beszélt, hogy “Az irodalom *nagyságát* nem határozhatjuk meg irodalmi mércékkel, bár nem szabad elfelejtenünk: azt, vajon irodalom-e vagy nem, csakis irodalmi mércékkel lehet meghatározni.”2 Vajon miben állnak azok az “irodalmon kívüli” minőségek, amelyek megszabják valamely műalkotás “nagyságát”? Ezek között minden bizonnyal ott vannak a műalkotásban kifejezésre jutó gondolati és erkölcsi értékek is. Erre utal különben az Eliot véleményét idéző René Wellek és Austin Warren-féle ismert irodalomelméleti kézikönyv (Az irodalom elmélete) is, midőn az írói alkotások értékelésének két alapvető kritériumát a következőképpen jelöli meg: “a művészet mint öncél és a művészet mint közösségi ritus és kulturális kötőerő”.3 A “közösségi ritus és a kulturális kötőerő” egymást kiegészítő kettős fogalma minden bizonnyal magába foglalja a közösségi, tehát nemzeti, illetve nemzetkisebbségi szerep- és feladatvállalást, azaz azt a költői dimenziót, amelyben Reményik Sándor, az “erdélyi költő” művészete is kibontakozott.

Reményik Sándor költészetének erdélyi és magyarországi kanonizációja ilyen módon elsősorban ennek a költészetnek az erkölcsi mondanivalóját, közösségi áldozat- és szerepvállalását vette tekintetbe. Valójában azt az imént idézett Eliot-i gondolatot érvényesítve, miszerint egy költői alkotás és költői életmű “nagyságának” meghatározásában a tiszta és rigorózus esztétikai megfontolások mellett más jellegű érveknek is súlyuk lehet. Természetesen tiszteletben tartva azt az esődleges követelményt, miszerint az értékesnek tartott szövegnek, szövegegyüttesnek eleve irodalminak, vagyis esztétikilag értékesnek kell lennie. Ez az Eliot-i gondolatra visszavezethető minősítés ezért nem jelent visszatérést a korábbi korszakok jobboldalon vagy baloldalon egyaránt tapasztalt ideológia-központúságához, amely szinte kizárólag a szöveg úgynevezett “eszmei mondanivalójára” figyelt, ellenkezőleg esztétikai mérlegelésből és értékelésből indul ki, csak éppen azt is figyelembe veszi, hogy az irodalmi szövegek világában – az esztétikai megitélés mellett – más: erkölcsi, közösségi, történelmi szempontoknak is szerepük lehet.

De térjünk vissza a Reményik Sándor-recepció s kultusz történeti kérdéseihez. Ez a kultusz – és vele az erdélyi költő művészetének, munkásságának kanonizációja – Reményik szinte váratlan, korai halála után bontakozott ki igazán. Reményik Sándor 1941. október 24-i halálát megdöbbenve fogadta az az erdélyi magyar közvélemény, amely nemrég még szinte eufórikus örömmel üdvözölte a felszabadulást, de ekkortájt már szerzett tapasztalatokat ennek kevésbé örvendetes következményei felől is (lásd például a Termés körében ekkortájt született írásokat!). A temetés során és után kibontakozó Reményik-kultusz ilyen módon az erdélyi magyar értelmiség akkori eszményeire és eszménykeresésére, identitásának, mondjuk így, lelki drámáira is rávilágít.

A kultusz teljes kibontakozását a költő halálát és kolozsvári temetését követő igen gazdag Reményik-irodalom mutatja. A kolozsvári evangélikus templomban, illetve a házsongrádi temetőben Thuróczy Zoltán evangélikus püspök, Bánffy Miklós, Tamási Áron, Tavaszi Sándor, Kovács Zoltán és mások búcsúztatták a költőt, az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz lapjain az erdélyi irodalom kiváló egyéniségei méltatták költészetét, és természetesen a magyarországi irodalmi és politikai sajtó (a többi között a Magyar Csillag, a Magyar Szemle, az Új Idők, a Híd, a Protestáns Szemle, a Katolikus Szemle, illetve a Magyar Nemzet, a Magyarország. az Újság, a Nemzeti Újság) is igen nagy megbecsüléssel emlékeztek meg munkásságáról.

A nagy veszteség napjaiban kialakított kultusz és megkezdett kanonizációs folyamat egy ideig még haladt tovább. A Pásztortűz 1942-es évfolyama közölte Sík Sándor személyes átéltségről tanúskodó esszéjt Reményik Sándor keresztény szellemiséget hirdető költészetéről, illetve Berde Mária Az élő Reményik című írását, amely azt a meggyőződést erősítette meg, amelyet korábban Tompa László és Molter Károly emlékezése fejezett ki, megállapítván, hogy a kisebbségi sorsba taszított magyarág közérzetét a leghívebben Reményik költészete szólaltatta meg. “A kisebbségi magatartás (...) végzetszerű ívelésének – olvassuk – az Eredj, ha tudsz-tól az Ahogy lehet-ig, a méregre, gyilokra esküvő magyartól a lerongyolt koldusig, a karszti magyarság Reményik Sándor volt leghívebb kifejezője. Nagy és nehéz erkölcsi csatában i mindnyájunkkal, mindnyájunkért harcolt, és mindnyájunkat meggyámolított.”4

Ugyancsak még 1942-ben (április 26-án) Tamási Áron emlékezett meg Reményik Sándorról a kolozsvári Mátyás király diákházban “Valóban úgy érzem – mondotta –, hogy szelleme is csodát tett velünk! Ki valamikor itt Erdélyben testszerint adta vissza a hitet és a reménységét, most holtában egy félesztendő alatt kihúzta szívünkből a koporsója fulánkjét, hogy annak a helyébe újból a hitet és a reménységet ültesse el.”5 Egy esztendővel később Áprily Lajos A lélek örök jegyese című személyes hangú esszéje idézte fel az elköltözött erdélyi költő emlékét6, majd néhány irodalomtörténeti igénnyel írott tanulmány következett: Jancsó Elemér Reményik Sándor élete és költészete című nagyobb tanulmánya az Erdélyi Füzetek című sorozat első számaként jelent meg Kolozsváron 1942-ben, László Dezső Reményik és Ady című füzete 1942-ben látott napvilágot Nagyváradon, majd Kristóf György Reményik Sándor című tanulmánya az Erdélyi Múzeum 1944-es kötetében, illetve különnyomatban is. Időközben 1941-ben a Révai könyvkiadó két kötetben közre adta Reményik Sándor Összes verseit, ez tartalmazta a Végvári-verseket is, majd 1942-ben megjelent hátrahagyott verseinek Egészen című kötete. Mindezzel azután hosszú időre megtört Reményik költészetének kanonizációja: a méltatlan vádaskodások és a teljes kiközösítés évtizedei következtek.

A temesvári Szabad Szó 1946-ban még közölte Ficzay Dénes Reményik fejfájánál című kis írását, ezt azonban, néhány esztendő elteltével (1950-ben) Nagy István Reményik Sándor, a magyar polgárság nacionalista költője című pamfletje követte: ennél tájékozatlanabb és gonoszabb íás még a legsötétebb sztálinista évtizedben is nehezen volt elképzelhető. Jellemzésére talán egyetlen rövid idézet elegendő: “A magyar és román burzsoáziának egyformán bosódzik a háta a munkásság forradalmi megmozdulásaitól. És a Szovjetunió sikereitől! A magyar burzsoázia nacionalista költője pontosan eltalálja azt a hangot, mely a nemkevésbé soviniszta burzsoáziának is kedves. *Nem a mi dolgunk igazságot tenni* – mondja a költő. Ráhagyja ezt Hitlerre és Mussolinire, akik a maguk számára foglalták el az *igazságtevést*. A költő hangja tehát nemcsak a hazai kizsákmányolók, hanem a Szovjetunióra és az európai népek függetlenségére rárontani készülő fasiszta imperialisták rablószándékaival csendül össze, mikor úgy versel, hogy az igazságtevést istenre, császárra, minden hatalomra bízza.”7 A szerző itt a “Mért hallgatott el Végvári?” című költeményre utal, ezt különben a kisebbségi humanizmus hiteles példájaként szokta idézni az irodalomtörténetírás, a baloldali irodalomtörténetírás is.

Az ötvenes évek végén “Nézzünk hát szembe” címmel a kolozsvári Utunk cikksorozatot közölt az erdélyi irodalom két világháború közötti jelentősebb képviselőiről, így Bánffy Miklósról, Karácsony Benőről, Salamon Ernőről, Dsida Jenőről és másokról. A lap 1958. évfolyamának 7-9. számában jelent meg Antal Péter Reményik költészetét taglaló Omló világ árnyékkapitánya című tanulmánya, ez a következő passzussal zárja be fejtegetéseit: “Egyéni s költői tragédiája, hogy teste akkor omlik össze, amikor a költő, leetve addigi osztályszemléletének szűk korlátait, megszívlelendő, értékes mondanivalóval, végre egész népéhez fordul. Ettől eltekintve – szellemi örökségének jelentős hányada mérgező hatású, melyhez új világot, új rendet építő társadalmunknak kevés köze van.”8

Az osztályharcos szenvedélyektől fűtött marxista irodalombírálat túlságosan engedékenynek találta ezt az elmarasztaló véleményt, így azután a lap 26. számában Szőcs István Még egyszer (s talán utoljára) Reményikről címmel erősen megbírálta Antal Péter kritikai engedékenységét, és szándéka szerint végső verdiktet mondott Reményik Sándor felett, így: “A nép sem becsülheti többre Reményiket, mint amennyire Reményik becsülte őt. És nem is volt nagy ellenfél – a nagyság minden vonatkozásban hiányzik belőle –, csak ádáz ellenség. Ezt a romantikátlan igazságot ki kellett mondani.”9

Szerencsére az irodalomtörténetírásban sohasincs “utolsó szó” és “utolsó itélet”, és a nyolcvanas években már Reményik szellemi öröksége körül is megváltozott a levegő. A költő, különösen az erdélyi magyarság körében, illetve Magyarországon a vallásos líra olvasói között mindig is népszerű volt, költészetének búvópatak-léte így tulajdonképpen szuverén módon vészelhette át az 1945 és, mondjuk, 1980 közé eső három és fél évtizedet. A magyarországi egyházi sajtóban, különösen a költő unokahugának: Imre Máriának a szorgos munkája következtében időről-időre nyilvánosságot kapott egy-egy kéziratból közölt ismeretlen költemény.

A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya gondozásában, Imre Mária gyűjtő és szerkesztő munkájával 1981-ben került az olvasók kezébe a Jelt ád az Isten című kötet, a költő “istenes verseinek” válogatása. 1983-ban a bukaresti Kriterion adta közre Kántor Lajos szerkesztéeében és bevezető tanulmányával Az építész fia című válogatást, majd 1990-ben az Oprheusz kiadó jelentette meg Imre László, Imre Mária és Sövényházyné Sándor Judit gondozásában az Erdélyi március – Álmodsz-e róla című válogatást, ebben a kötetben a kiadatlan versek nagyrésze is szerepelt. Végül néhány esztendeje a Révai-féle 1941-es gyűjteményes kötet reprintkiadása is megjelent, nagy kár, hogy e kiadás mögöttes terében pusztán üzleti érdekek rejlettek, és a kiadó mellőzte az 1941 óta megjelent Reményik-verseket, amelyek erősen gazdagíthatták volna az életműkiadást.

Időközben több, filológiai tekintetben kiválóan megalapozott tanulmány is napvilágot látott, mindenekelőtt Kántor Lajos és Imre László tollából. 1998-ban Kolozsváron Kisgyörgy Réka szerkesztésében, az újjáalakult Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában egy Reményik Sándor Emlékkönyv is a költő hívei elé került, ez nagyrészt az 1941-es emlékezések és tanulmányok közül válogatott. 1985-ben pedig az Egyesült Államokban élő Várdy Huszár Ágnes adott közre kisebb angol nyelvű füzetet Reményik Sándor költészetéről.10

Mára, Istennek hála, elmondhatjuk, hogy Reményik Sándor emléke és munkássága ismét eszteteremtő és magatartásformáló módon van jelen a magyar szellemi életben, és halálának közelgő hatvanadik évfordulóján a költő öröksége és hagyománya ismét eleven. Feladat természetesen van még elég: mihamarább sajtó alá kellene rendezni Reményik Sándor összegyűjtött verseit, amely lehetőleg filológiai teljességre törekszik, és közre kellene adni prózai írásainak, tanulmányainak és levelezésének nagyszabású válogatását. A költő munkássága mindazonáltal, és ebben a kolozsvári Reményik Sándor Társaság és az általa rendezett irodalmi konferenciák hasznos szerepet vállaltak magukra, ismét az élő irodalmi kánon szerves alkotórésze lett. Mintha Reményik nevezetes Végrendelet című verse teljesedne be: “A holtom után ne keressetek, / Leszek sehol – és mindenütt leszek”.

Jegyzetek

1. Babits Mihály: Az erdélyi költő. Nyugat 1940. 388-392.

2. Idézi: René Wellek-Austin Warren: Az irodalom elmélete. Fordította Szili József. Budapest, 1972. Gondolat kiadó, 486.

3. U. ott 362.

4. Berde Mária: Az élő Reményik. Pásztortűz 1942. 98-100.

5. Tamási Áron: Reményik Sándor. In Virrasztás. Budapest, 1943. Révai kiadű, 200-207.

6. Áprily Lajos: A lélek örök jegyese. Pásztortűz 1943. 53-57.

7. Nagy István: A harc hevében. Marosváráshely, 1957. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, 112-125.

8. Antal Péter: Omló világ árnyékkapitánya. Utunk 1958. 7. sz. 8-9., 8. sz. 6-7., 9. sz. 8-9.

9. Szőcs István: Még egyszer (s talán utoljára) Reményikről. Utunk 1958. 26. sz. 6-7.

10. Sándor Reményik s “Végvári poems”. Pittsburg, Duquesne University, 15 l., Studies in history 15.

(Előadásként elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeum Csikszeredában rendezett “Kultusz-Konferenciáján”, 2003. szeptember 26-án.

Varga Imre versei

Valóság

Hát azért csak valóság az, amit látunk, hallunk?

Az íz is, amit átad, meg a többi érzék.

mondta a konyha küszöbén, miután arról bölcsködtem,

hogy káprázatokban élünk. Néztem őt,

túlsúlyos volt, nemcsak a testét,

de arcát is eltorzította a fölösleg.

Eszembe jutott évekkel ezelőtti erdei sétánk

ibolyanyílás idején. Megálltunk a jószagú

tisztás peremén, elmerültem a virágzás

színében-illatában, amikor megszólalt,

elindulva máris visszafelé: Mennyi pénzt

lehetne ezért kapni, ha leszedve eladnám!

Mármint az ibolyát innen. Rápillantva láttam,

komolyan érti, amit mond. Hazafelé tartva

arról beszéltem, hogy a haszonelvűség boldogtalanná

rontja időnket. Mindent szolgáló eszközének

tekint a praktikus ember. (És a legértelmesebb

mindig az, aminek látszatra haszna nincsen.)

Az igazi mérce mégis csak a mérhetetlenség,

ebből forgat ki, hogy mindenre ráírjuk az árát.

A csillag, félhold, a hajnali szellő is csereérték.

Van, aki pénztárcájában hordja érzéseit értékpapírként.

Éreztem, hogy ingerült lettem, amikor

érzékei valóságáról morfondírozott. Észrevettem

magamban a bosszúságot és rögtön azt is,

hogy teremet szűkíti, elengedtem azért.

Véleményemnél, vélt igazamnál

fontosabb most a szabadság. Így aztán nem mondtam el:

az álmodó is csak fölébredése után tudja, hogy álma

nem volt való, hisz tovatűnt nyomtalanul. (Amiért nyilván

megcsavarná az orromat most a mester.

Mert miről is beszélek? Hiszen a nyoma itt van.)

S ő nyilván ellent is mondott volna.

Van úgy: álmunkban tudjuk, hogy álmodunk.

Ez megint vélemény lett volna csupán, ragaszkodás

a személynyi méretű, korlátolt igazunkhoz. Mert persze

az álom is valóság és a valóság is csak csalóka ánránd,

ha minden dolgok teljességéből csak a magunk

korlátoltsága ami látszik. Ha boldogtalanságunk

gyógyírja a ráevés lesz, lelki szűkösségünket jelzik testünk

fölöslegei. Bár csak egyetlen mozdulatunkban, az ízben,

a testtartásunkban éber jelenléttel lennénk, átélve hogy

a kozmosz ízlel mivelünk, így ízesülvén a végtelen testbe!

Ha nem haszonelveink hálójában vergődne az újhold,

kiderülne, hogy mit valónak véltünk,

mind, mind káprázat volt eddig.

Bár most ugyanaz, mégis más lett. A felismert

gyengeség erőt ad. De hát ezeket leírták, elmondták mások.

A szó kevés, és minden okítás túlzás, tehát fölösleg.

Nézzük csak az ibolyás tisztást, engedd el magad,

gondolataid! Megéled a kimondhatatlan.

Mondható viszonylatok

A hullámzás ami ebben a sorban,

létezik-e? Vagy csupán

vízre írt csalóka kép.

*

Kinek lábnyomai itt a betűk?

Rókáé madáré tiéd?

Az üres lapon akárki áthaladhat-e?

*

Belémerülni –

s mindjárt fölébe jutsz.

Megismered. Így eltünik.

*

Ami szól általam, megnyilvánulatlan.

A csendem az, szók-köze-tér.

*

Ami van: igazságom fele,

a másik: ami nincsen.

Úgy ragadom meg,

hogy elengedtem.

A fémcsap hidege.

Begombolom az ingem.

*

Borotvahad.

A pengén szőr és szappan.

Nincs cselekvő.

Az önborotva visszapattan.

Törtlnik általad:

a mozdulat. A hab: van.

A legfontosabb: nem keletkezik.

S nem is lehet vége itt.

Hanem akkor hát honnan?

*

Minősítve a világot,

jelzőid belényesnek.

Éld meg, hogy behegedhess!

*

Nincs kimondható.

De ne maradjon az érzés

megfigyeletlen, sötétjéből

kiválnom. Ha lehetne némán

itt ez a fenyő a szélben.

Ezt választom majd írás helyett.

*

Mi a dombok mértéke és folyóé

az erdőké fáké? Mi a hold mértéke

és mi a napé? Mi a verssoroké?

Mi a mértéke a pontnak?

Mi a mértéke az elhallgatottnak?

*

Sem léte, sem nem-létezése.

Minden rendszer ennyit ér.

Érzed arcodon a borotvaszesz

erejét. Amit így megélsz,

bizonyosabb

mint gondolataid.

*

Ami teljes az

olyan. Nincsen körötte

és benne sem. Sem

aki kimondhat

ja sem aki elhallgat

ja maga előtt.

*

Álmomból kinyíló virág

illata ébreszt. Fölötte bogár

szálldos a fényben.

A fehér fal nem olyan,

amilyennek látom és nem

másmilyen. (Hanem?) A sejtelem

mindig velem éled.

Ez az álomi virág

gyümölcse.

*

Ma van a meddő

asszony gyermekének keresztelője.

Keresztanya, Oféliám,

milyen nevet adnál neki, te, mondd?!

*

Nem a szó,

hanem a jelentés. Amíg azonosulsz,

addig élsz benne, vele.

*

De túl a

mondható

voszonylagosságon most ki vagy?

Végh Péter: Nincs igazság

Egy kis falucska feküdt a Garam középsőfolyását övező dombháton. Lakosai egyszerű kézművesek és földművesek voltak. Itt született egy hideg téli reggelen a helybeli asztalos egyetlen fia, Bódog. Valamikor, még apró kisgyermek korában, könnyelműen felmászott a padlásra vezető meredek falépcsőn. Az anyja nem ügyelt rá kellőképpen, s a fiúcska legurult, leesett. Egy életre szóló "emlékkel" lakolt érte. Eltörte a kezét és a lábát. De ez még nem lett volna olyan nagy baj, mert ahogy mondják, "az ebcsont beheged", de sajnos a fejét is komoly ütések, zúzódások érték.

Hónapok múltán úgy-ahogy felépült, de nem volt már a régi. Nem volt az a mosolygós, önfeledten játszadozó, boldogan szaladgáló kisgyerek. Szótlan lett és mogorva. A sok zúzódástól megváltozott a fejformája, a homloka előretolakodott, az orrcsontja megvastagodott és nagyon kiállt. Az egyik szeme felrepedt és az állkapcsa kissé elferdült. Olyan visszataszító lett az ábrázata, hogy nem lehetett ránézni. Ettől fogva a falubeli gyerekek mindenféle csúfnévvel illették. Lófejűnek meg harcsapofájúnak nevezték. A kissé műveltebbek Frankensteinnek hívták, vagy Quasimódónak. Mert hallottak ezekről a szörnyszülöttekről az irodalom órán. Ha véletlenül meglátták az utcán, gúnyosan azt kiabálták feléje: " Lófejű Bódog, jaj de nem bódog!". Ő szerencsére nem nagyon értette, hogy mit mondanak neki. Ilyenkor aztán olyan arcot vágott, hogy a gyerkőcök a hasukat fogták nevettükben. Ha maradt volna legalább egy szép vonás az arcán, talán megesett volna rajta a szívük. S ha a lelkében volt is szép jószerével, hát azt senki sem tudta.

Mivel teljesen megnémult, nem járhatott iskolába. Naphosszat apja műhelyében dolgozott. Hosszú évek során kitanulta az asztalosmesterséget. Mikor szülei látták, hogyan szalad a kezében a gyalu, meg milyen ügyesen bánik a fűrésszel, vésővel, baltával, kalapáccsal, nagyon örültek és egy kissé megnyugodtak, mert már régen emésztette őket a bánat és a lelkifurdalás, mert hát mégiscsak jó valamire ez az istenátka gyerek.

Azon a télen, mikor Bódog tizenhatodik életévébe lépettt, sok hó esett, szinte az egész völgyet maga alá temette. Az asztalosék házában, mely a falu déli részén fekvő domboldalon állt, nagy volt a hőség, mert Bódog anyja már kora hajnalban jól megrakta a kemencét. A műhelyben egész nap folyt a kemény munka. Apja berendezett számára egy sarkat, ott aztán kedvére gyalulhatott, "látástól-Mikulásig". Leggyakrabban csak sötétedéskor fejezték be a munkát. Ilyenkor Bódog felsöpörte az aznapi faforgácsot, a tűzre vetette és kitárta a szárnyas műhelyajtót. Utána fáradtan baktatott ki a ház elé, levegőzni. Advent egyik napján nagy pelyhekben hullt a hó. A műhelyből nagy gőzfelhő tolult ki a fehérségbe, és kellemes faillat áradt szét a környéken. Bódog vágyódva tekintett a völgy irányába. A sűrü havazáson át látszódott a templomtorony árnya és pár halvány fénypont pislákolt a messzeségben. Ekkor

tánczaj harsant ki a fehérségbe." *

Bódog szíve összeszorult. Ő nem lehet ott, a legények, leányok közt, mert ő egy idétlen, egy néma, egy nyomorék, akit mindenki kigúnyol, lenéz, aki csak a munkára jó, semmi másra. Az égre emelte komor tekintetét, mintha ösztönösen ott kereste volna a választ, vigasztalást. Az sötét és titokzatos ég mélyéből szakadatlanul hulltak a hópelyhek a szájába, a szemébe. Bódog lassan végigjártatta tekintetét a lágy vonalú, fehér köntösű hegyhátakon, s egyszercsak megakadt a szeme az udvarukban álló nagy szénakazalon. A kutya, egy amolyan szurtos juhászkutya féle, észrevette őt és kibújt a kazal alatti vackából. Vidáman körbenyargalászta gazdáját, aki nagy szeretettel hajolt feléje és vaskos kezével megsimogatta fekete bundáját. Mondott volna valami kedveset, becézőt, de sajnos nem tudott beszélni. A kutya nyalogatta a kezét, ezzel hálálta meg a gyakori simogatást.

Mikor öreg este lett, szülei tisztálkodtak és lepihentek. Ezt követően Bódog titokban kiosont a házból és kissé bicegve szaladt le a dombról, a főutca irányába. A főtér sarkán, közvetlenül a templom és az iskola közelében lakott a tanító. Volt neki egy felnőttsorba lépő nagylánya, Bíborka. Talán mondanom sem kell, hogy Bíborka szemrevaló teremtés volt. Ő volt a falu legszebb lánya. Esténként gyakran rendezgette lenszőke, hosszú haját a tükör előtt; fésülgette, fonogatta. Bódog az ő szobájának ablakához nyomta kiforrósodott, kiváncsi arcát. A lány most is ott ült tükre előtt, és éppen két hosszú fonatba fonta a haját. A nyomorék fiú magánkívül volt a gyönyörűségtől. Csak miután a háziak pihenni tértek és eloltották a lámpákat, józanodott ki, majd teljesen átfázva, de belül nagy boldogságtól telten, bandukolt hazafelé.

Karácsony táján nagy volt a jövés-menés a hegyi községben -és az asztalos házában. Apja sok megrendelést kapott. Mindenki készülődött a nagy ünnepre. Az inasok sok szép csillag, galamb, szív és harang formájú díszt faragtak fából az ünnepi fenyőfákra. Bódog titokban elrejtett belőlük pár darabot egy kis fa ládikába. Karácsony este, a szent mise után, Bíborka közelébe férkőzött, és sietősen a kezébe nyomta a dobozt. A lány előbb kissé megrémült, de miután felismerte a jó szándékot, mely Bódog tettét vezérelte, mosolyogva fogadta ajándékát.

Bizony ez volt Bódog életének legboldogabb pillanata. Torz arca felderült egy percre, mint mikor hosszan tartós borulás után kisüt a nap. Még napok múltán is magában dédelgette, őrizgette ennek a boldog percnek emlékét. Persze rajta kívül senki sem tudott reménytelen szerelméről, ez volt az ő féltve őrzött, dédelgetett titka.

Szülei, úgy általában, kissé hűvösen bántak vele. Talán csak azért, mert nem váltotta be az iránta táplált reményeiket. Az ő hibájuk folytán lett nyomorék, így adósai maradtak egy életre, és ő is adósa maradt szüleinek, a világnak és az életnek. Szüleinek a szerencsétlenséget követő évben született ugyan még egy gyermekük, de mivel gyenge tüdővel született, még pár hetes baba korában meghalt. Az újabb szerencsétlenség következtében bánatuk csak tovább nőtt.

Szilveszterkor újra havazni készült.

hófelhők tették halott nehézzé." *

Az év utolsó napján mindenki azt tette, amit a legjobban szeretett. A legények, leányok a művelődési ház nagytermében vigadtak, a falubeli férfiak iszogattak az ivóban, az asszonyok bejglit -és rétest sütöttek otthon a kemencében, mások a templomba siettek énekelni, imádkozni, vagy pletykálgattak a fonóban. Csak Bódog volt magányos. Előbb gyalult és söprögetett a műhelyben, csak úgy önmaga örömére, mert nem szerette, ha a deszkák durvák, szálkásak, a rendetlenséget meg végképp ki nem állta. Sötétedéskor felvette meleg irha bundáját és sétálni indult. Az emberek furcsa viselkedéséből kiérezte, hogy ez a nap más, mint a többi. Séta közben ide is, oda is belesett. Mindenhol voltak, csak az utca volt üres, mint az ő szíve. S ekkor az eszébe ötlött a tanító lánya, Bíborka, s a szíve megtelt melegséggel, szeretettel. Mit csinálhat éppen? - kérdezte magától. Ösztönösen a házuk felé sietett. Az ablakon betekintve azt látta, hogy Bíborka egy szépen öltözött falusi legénnyel kacérkodik. Boldogan kacagva az ölébe ül és csókolgatja a legény arcát. Ekkor mintha a világ minden baja a nyakába szakadt volna: lavina, árvíz, tűzvész -és földindulás. Óbégatva, az eszét vesztve rohant el a háztól, fel a dombra, be a szülői házba, s a műhely sarkába vette be magát. A kemény bükkfapadlóra roskadt és egyre sírt, rimánkodott szegény. Szülei a nagy sírásra- rívásra beszaladtak a műhelybe és csak álmélkodtak. Nem tudták mi lelte. Csitítgatták, étellel, itallal kínálgatták, de ő mindent visszautasított. Arra, hogy szerelmi bánata van, még az álmukban se gondoltak volna. Talán a falusiak ugratták megint, gúnyt űztek belőle, úgy mint mindíg, ezért olyan bánatos, gondolták jóhiszeműen. Holnapra elfelejti az egészet és megnyugszik szegény.

Szilveszter éjszakáján újra havazott. Éjfél után pár perccel, mint mikor beteg mellkasból szakad fel egy mély sóhaj, hirtelen kitárult a műhely szárnyas ajtaja, s az ajtóban megjelent Bódog. Vigasztalan, meggyötört ábrázatán egy izom ide-oda ugrált. Bal kezében görcsösen szorított egy gyalut, a másikban egy vésőt.

A benti lámpafény hosszú csíkokat festett a hóra.

Bódog csak pár lépést tett az utca irányába. Előbb a gyalu esett ki a kezéből. A kiszóródó faforgácsot a fagyos szél elkeverte a hóval. Pár lépés után megállt, az ég felé emelte komor tekintetét, s ekkor a jobb kezében tartott éles vésőt egy hirtelen, eszelős mozdulattal a szivébe döfte. A véső a húsába beletépett. Visszavonhatatlanul. Egy pillanattal később a térdére rogyott és nagy sugárban kifröccsen