2. Pozsony, Kassa és Eperjes a három országos jelentőségű iskolaváros középiskoláinak felszámolása.

A felvidéki magyar középiskolák felszámolásának külön fejezetét alkotják a pozsonyi és kassai tanintézetek. Ezek a városok a történelmi hazán belül kiemelten jelentős kulturális központoknak számítottak számos közép- és szakiskolájukkal, és persze nem utolsó sorban felsőfokú tanintézeteikkel. Így aztán nyilvánvaló, hogy e városok középfokú tanintézeteinek átvétele és újraindítása az impériumváltás után talán a legizgalmasabb fejezete a felvidéki magyar iskolatörténetnek.

Vizsgáljuk meg először is az ősi koronázó város, Pozsony iskoláinak sorsát a város 1919. január 1-jén bekövetkezett cseh megszállása után.

A városban először is a Pozsonyi Magyar Királyi Állami Felső Leányiskola és Leánygimnázium csehszlovák állami átvételére került sor 1919. május 1-jén, tehát pontosan négy hónappal a város cseh megszállása után. A “csehszlovák“ tannyelvűvé változtatott tanintézet új neve az átvétel után a következő lett: Pozsonyi Csehszlovák Állami Leánylíceum (Československé štátne dievčenské lyceum v Bratislave). Az új igazgató, František Autrata Csehországból jött. Később 1920-ban a tanintézet ismét új nevet kapott: Pozsonyi Csehszlovák Állami Reformreál Leánygimnázium (Československé štátne reformné reálne dievčenské gymnázium v Bratislave).

A koronázó város középiskolái közül ezután a Pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnázium következett. Ennek a tanintézetnek az impériumváltáskor 757 tanulója volt, és ebből 642 fő vallotta magát magyar, 86 német, 28 szlovák, 1 pedig rutén nemzetiségűnek. Az ugyancsak 1919 májusában csehszlovák állami reálgimnáziummá átminősített volt főgimnáziumban 1919. június 1-jén indult be újból a tanítás, egyelőre mindössze 267 tanulóval. Az iskola igazgatásával előbb Gejza Skotnickýt, majd Jan Jiráseket bízták meg, az 1920/21-es tanév elején azonban a Csehországból Pozsonyba helyezett Bedřich Pokorný kapott igazgatói kinevezést.

A Pozsonyi Magyar Királyi Állami Főreáliskola átvételére 1919. július 17-én került sor. A nevezett tanintézetnek az impériumváltáskor 475 tanulója volt, ebből 342 fő vallotta magát magyar, 110 német, 19 szlovák, 3 cseh, 1 pedig horvát nemzetiségűnek. A csehszlovák állami reáliskolává változtatott tanintézetben 1919. október 20-án indult be újra a tanítás. Az iskola új igazgatója a Csehországból idehelyezett Karel Hepner lett. A tanintézet törzsosztályai (kmeňové triedy) “csehszlovák“ tannyelvűek lettek ugyan, de mellettük egy magyar-német csonka tagozatot is engedélyeztek. Magyarul folyt az oktatás e tagozat II.B, IV., V., VI. és VII. osztályaiban, németül pedig az I.A, II.A és III. osztályokban. Rendkívül figyelemre méltó, hogy a tanintézet “csehszlovák“ tannyelvű törzsosztályait mindössze 133 tanuló látogatta, ezzel szemben a magyar-német tagozatnak 341 növendéke volt, ebből 213 volt magyar, 128 pedig német nemzetiségű.

Pozsonyban az impériumváltás utáni hónapokban - főleg 1919 nyarán - komoly politikai és társadalmi küzdelem folyt a magyar iskolák megmentéséért. Ebben egyaránt részt vettek mind Kánya Richárd, a város polgármestere, mind a városi képviselőtestület, mind pedig az egyes tanintézetek képviselői.

A pozsonyi városi képviselőtestület 1919. augusztus 14-i rendes közgyűlésén például megvitatásra majd elfogadásra került egy határozat a helyi oktatásügy “igazságos rendezéséről“. Az itt elfogadott határozatot a város írásos beadvány formájában V. Šrobár szlovákiai teljhatalmú miniszterhez is eljuttatta.

“Az új iskolaév már csak egynéhány hét múlva veszi kezdetét, de az iskolák ügyében döntés még nem történt, és senki sem tudja, hogy mihez tartsa magát. E bizonytalan helyzet miatt a legnagyobb nyugtalanság észlelhető úgy az iskolafenntartók, mind a szülők körében“ - áll mintegy indoklásképpen a pozsonyi városi képviselőtestület 1919. augusztus 14-én elfogadott beadványában. A továbbiakban utalás történik arra, hogy az iskolák sorsa felől a legkülönbözőbb híresztelések terjednek, amelyek sok esetben komoly aggodalmakat váltanak ki a lakosságból. A beadvány megszövegezői találóan mutattak rá arra a tényre, hogy a jelen helyzetben az államhatalom szempontjából sem szerencsés lépés mélyreható változásokat eszközölni az oktatásügy terén, elvégre most “az alkotmányos élet magasabb katonai szempontokból fel van függesztve“.

Ezekből az alapelvekből kiindulva született meg Pozsony város törvényhatósági bizottságának, valamint a város valamennyi közoktatási intézetének és iskolájának 1919. augusztus 15-i keltezésű közös memoranduma, amely a “közoktatásügyi kormány“ elé terjesztette a város legégetőbb iskola- és oktatásügyi kérelmeit.

“Pozsony város mint a felvidék egyik kulturális középpontja mindig szívén viselte az iskolák és kulturális intézetek sorsát“ - szögezi le a memorandum preambuluma. “Nem csoda, hogy most, midőn az idő mélyreható változásokat hozott, az egész város aggódó figyelemmel várja, mi történik ezen a téren, mi lesz szeretett és féltő gonddal dédelgetett iskoláival?“ Az idézett memorandumot megfogalmazói abból a feltételezésből kiindulva állították össze, hogy az önmagát demokratikusnak hirdető hatalomnak valóban szándékában áll “kielégíteni a lakosság igényeit és kulturális szükségleteit“.

A memorandum 15 pontba foglalt kérelmeinek leglényegesebbjei a következők voltak:

A 2. pont nemes egyszerűséggel a következő elv tiszteletben tartását kérelmezte:

“Adassék meg a lehetőség arra, hogy minden tanuló azon a nyelven folytathassa s fejezhesse be tanulmányait, amelyen azokat megkezdte.

Ezért arra kérjük a magas közoktatási kormányt, hogy szervezet tekintetében egyelőre hagyassanak meg az összes iskolák úgy, mint ahogyan a lefolyt évben működtek. Az államnyelv kötelező tanulása minden nehézség nélkül bevezethető.

De mindenesetre kérjük legalább egy évi provizórium engedélyezését, hogy legyen idő az iskolák átalakításának alapos előkészítésére.“

A 3. pont voltaképpen a 2. folytatása: “A jogegyenlőség alapján állva kívánjuk, hogy minden tanuló a szülői által óhajtott nyelven végezhesse tanulmányait. (...)

Ennek az elvnek keresztülvitele szempontjából kell alkalmat nyújtani arra, hogy a szülők kívánsága szabadon megnyilvánuljon. Kérjük tehát, rendelje el a közoktatási kormány, hogy a szülők annál az iskolánál, ahová gyermekeiket beíratni szándékoznak, záros határidőig (pl. aug. 31-éig) jelentsék be, hogy milyen nyelven (tót, magyar vagy német nyelven) óhajtják gyermekeiket taníttatni. A felállítandó tót, magyar és német osztályok száma e statisztika alapján határoztassék meg.“

A 4. pont az iskolák szerkezeti átalakításának törvényes betartását szorgalmazta, az 5. pont pedig azt fejtegette, hogy Pozsony régi iskoláit ne számolják fel, hanem az új hatalom nyisson újabb iskolákat a saját igényeinek megfelelően.

A 7. pont újból az anyanyelven való tanulás lehetőségét kérelmezte “a kisdedóvóktól az egyetemig - a tanító- és tanárképzést is beleértve“. A 8. pont újból csak iskolaszervezési problémákkal foglalkozott. Az ebben megfogalmazott kérelem ugyancsak logikusnak nevezhető:

“Úgy a magyarságnak, mint a németségnek legyenek önálló, teljes iskoláik, nemcsak osztályaik. Különböző tanításnyelvű osztályoknak egy igazgatás alatt leendő szervezése pedagógiai szempontból aggályos, s ezért különböző tanításnyelvű paralel osztályok felállítása csak rendkívüli szükség esetén, kivételesen volna megengedhető, ha a különféle tanításnyelvet kívánó tanulók száma nem elegendő újabb iskola fölállításához. De az ily paralel osztályok csak átmenetileg, ideiglenesen tartandók fenn.“

A memorandum 9. pontja a Pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem jövőjével kapcsolatos kívánalmakat és elvárásokat rögzítette. (Lásd a felsőoktatási intézmények tárgyalásánál!)

A 10. pont az egyházi iskolák államsegélyének további folyósítását szorgalmazta, a 11. és 12. az iskolai alkalmazottak javadalmazásáról, a 13. az eddigi tanszemélyzet további alkalmazásáról, a 14. és 15. pontok pedig a munkaviszony, elbocsátás és nyugdíjazás kérdésköréről szóltak.

“Mindezeket a kérelmeket a fent említett két bizottság egyhangúlag azzal terjeszti a nagyméltóságú kormány elé, hogy azokat mint Pozsony város óhajtásait a közoktatásügy rendezése alkalmával jóindulatú megfontolás tárgyává tenni, s mint a lakosság közérdekű óhajtásait teljesíteni méltóztassék“ - hangsúlyozták végezetül még egyszer a pozsonyi memorandum összeállítói.

A magyar kérelmek a hatalom illetékeseit azonban egyáltalán nem érdekelték. Alig pár nappal a fentebb idézett augusztus 15-i keltezésű pozsonyi memorandum megszületése után a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium drasztikus lépésre szánta el magát. Pozsonyban 1919. augusztus 22-én valamennyi tanítónak és tanárnak - állami és felekezeti iskolákban működőknek egyaránt - névre szóló elbocsátó levelet kézbesítettek. A pedagógiai szolgálatból elbocsátó leveleket V. Šrobár miniszter nevében küldték az érintetteknek, bár a szabályos aláírás helyett neve csak nyomtatott alakban volt olvasható az irat alján. Egy-két napon belül az is kiderült, hogy azonos tartalmú leveleket küldtek Szlovákia más városai magyar - sőt esetenként szlovák - tanszemélyzetének is. E levelek szövege a következő volt:

“Az 1918. évi december hó 10-iki törvény 2. § értelmében (64. számú törvénygyűjtemény), az iskola és nemzeti művelődésügyi minisztérium 1919. évi június hó 27-én 26 794 szám alatt kelt rendelete alapján Ön mint olyan, kit a magyar kormány kinevezett vagy megerősített, de a csehszlovák kormány eddig át nem vett, a csehszlovák köztársaság területén iskolai szolgálatából elbocsáttatik.

Fizetésre, esetleg nyugdíjra vonatkozó igényeivel a budapesti magyar kormányhoz utasíttatik, amellyel az Ön elbocsátását egyidejűleg közöljük.

A pozsonyi adóhivatal utasíttatik, hogy fizetését és a csehszlovák állam számlájára fizetett illetményeit az 1919. évi október hó 31-én szüntesse be.

Felhívom, hogy az Önre hivatalosan, vagy nem hivatalosan bízott iskolai vagyont, valamint az iskola vagyonát képező kikölcsönzött tárgyakat (könyv, kulcsok stb.) személyes felelősség terhe alatt haladéktalanul adja át utódjának és hogy a természetbeni lakásból 1919. aug. hó 31-ig minden esetre költözködjék ki.“

Az elbocsátó levél hátlapján azonban ott voltak az esetleges reaktiválás feltételei is, a hatalom tehát számolt azzal, hogy a megalázott és “betört“ tanítók, tanárok egy részét mégiscsak átveszi és a saját szolgálatába állítja. “Azon tanítók (tanítónők, óvónők) vagy tanárok - volt olvasható többek között az elbocsátó levél hátlapján -, akik köztársaságunk ellen semmiféle módon, sem szóval, sem viselkedésükkel nem vétettek, akik erejüket hűséggel és odaadással akarják szentelni a csehszlovák köztársaság javára és a szükséges nyelvképességgel is rendelkeznek, ezen köztársaság szolgálatába való felvételért folyamodhatnak.“

Az idézett levél névre szóló kikézbesítése óriási riadalmat idézett elő egész Pozsonyban. Mindjárt a kézbesítés napján, 1919. augusztus 22-én több küldöttség is felkereste S. Zoch zsupán-kormánybiztost, akit módfelett kínosan érintett a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium ezen intézkedése. Már a déli órákban felkereste a teljhatalmú hivatalt, ahol - bár a Pozsonyon kívül tartózkodó V. Šrobár miniszterrel nem találkozhatott - benyújtotta lemondását. Zoch zsupán ezt az elhatározását a miniszter távollétében Kornél Stodola kormánytanácsossal közölte. A pozsonyi Híradó napilapnak is kifejtette, hogy a Minisztérium elhamarkodott lépésével ő semmiképpen sem érthet egyet, s ezért szilárdan elhatározta, hogy lemond zsupán-kormánybiztosi tisztségéről. Szerinte ugyanis ez az intézkedés “nem felel meg a humanitárius követelményeknek“, de amellett a hitfelekezetek számára is sérelmes. Kifejtette, hogy amennyiben a miniszter nem vizsgálja felül ezt a rendelkezését, ő nem maradhat meg zsupáni tisztségében.

A Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium “elbocsátó levele“ nemcsak Pozsonyban, de egész Szlovákiában nagy felháborodást és elkeseredést váltott ki. S. Zoch pozsonyi zsupán-kormánybiztos magatartása azonban - a pozsonyi Híradó szerint - némi reményt is nyújtott arra, hogy a minisztérium illetékesei “be fogják látni ennek az intézkedésnek kulturális és emberies szempontokból való tarthatatlanságát, és igyekezni fognak az elkövetett hibát reparálni“.

Zoch augusztus 25-én már személyesen is találkozott a Pozsonyba hazatért Šrobár miniszterrel, akinek azonnal bejelentette: nem ért egyet a tanítók és tanárok tömeges elbocsátásával. Jelezte, hogy amennyiben nem kerül sor ezen a téren a hatalom részéről méltányos engedményekre, ő továbbra is fenntartja lemondási szándékát. V. Šrobár miniszter azonban valójában nem is tárgyalt komolyan S. Zoch zsupánnal erről a témáról, hanem inkább mindjárt aznap elutazott Prágába. A pozsonyi sajtó ezt a tényt úgy értelmezte, hogy “a kérdés valószínűleg Prágában, a cseh-szlovák közoktatási minisztériumban fog (...) eldőlni“.

S. Zoch pozsonyi csehszlovák zsupán-kormánybiztos kétségkívül komoly elismerést és tiszteletet vívott ki magának a pozsonyi társadalom minden rétegében. Szembeszegülése a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium intézkedésével a pedagógusok embertelen diszkriminálása miatt olyan cselekedet volt a részéről, amely az egész pozsonyi közvélemény előtt növelte tekintélyét. A pozsonyi városi iskolaügyi bizottság 1919. augusztus 27-én tisztelgő látogatást tett a zsupán hivatalában, és köszönetét fejezte ki neki azért, hogy “a pozsonyi iskolák érdekében és az oktató személyzet elbocsátása ellen oly férfiasan síkra szállott“.

A pedagógusok tömeges elbocsátása Pozsony város képviselőtestületét is konkrét lépések megtételére sarkallta. A testület 1919. augusztus 29-én rendkívüli közgyűlést tartott, amely egyrészt állást foglalt a tanítók és tanárok általános elbocsátása ellen, másrészt kifejezte bizalmát S. Zoch zsupán-kormánybiztos iránt. A közgyűlésen arról is döntés született, hogy a város küldöttséget meneszt T. G. Masaryk köztársasági elnökhöz azzal a megbízással, hogy előtte is “kifejezésre juttassa a város álláspontját“ a pedagógusok tömeges elbocsátása, valamint általában a pozsonyi iskolák ügyében.

Pozsony város iskolaügyi bizottsága igyekezett minden fórumon lelkiismeretesen eljárni a város iskoláinak és pedagógusainak érdekében. A városi képviselőtestület említett közgyűlése utáni napon, 1919. augusztus 30-án a nevezett bizottság magát V. Šrobár szlovákiai teljhatalmú minisztert kereste fel hivatalában, aki A. Štefánek iskolaügyi referens, M. Ivanka belügyi előadó, valamint J. Vlček, a prágai Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium szlovák osztálya vezetőjének társaságában fogadta a deputációt.

A Šrobár miniszternél kilincselő iskolaügyi bizottság elnöke, Wessely Ödön tanár többek között előadta a miniszteriális uraknak, hogy a pedagógusok tömeges elbocsátása nagy nyugtalanságot váltott ki a városban. “Nagyon jól tudjuk, hogy az idők változása reformokat követel“ - hangsúlyozta Wessely tanár. “Nem is akarunk ezek elől elzárkózni, de nagy csapásnak tartanók, ha - mint az egész tanszemélyzet elbocsátásának ténye mutatja - a magas kormány tabula rasát óhajtana csinálni.“ Beszédében arra is felhívta a figyelmet, hogy a pozsonyi magyarok és németek továbbra is igényt tartanak rá, hogy saját iskoláik legyenek, ne csupán a szlovák tanintézetek mellett megtűrt párhuzamos magyar osztályaik.

Šrobár miniszter részéről a küldöttség tagjai azonban érdemi válasz helyett csak felületes mellébeszélést kaptak. A miniszter azt kezdte fejtegetni a pozsonyi iskolaügyi bizottság előtt, hogy szerinte a tanszemélyzet tömeges elbocsátása valójában nem is antidemokratikus, és még antihumánusnak sem nevezhető, sőt az - horribile dictu - kimondottan a pedagógusok érdekeit szolgálja. Ezt a fura dialektikát Šrobár azzal próbálta alátámasztani, hogy elvégre az elbocsátott tanítóknak és tanároknak megadatott rá a lehetőség, hogy bizonyos feltételek teljesítése esetén kérhetik reaktiválásukat.

A. Štefánek iskolaügyi referens - ha lehet - még ennél is cinikusabb válasszal traktálta a pozsonyiak deputációját. Rendkívül csodálkozik azon - fejtegette, hogy a pozsonyi magyarok és németek milyen szerencsétlenségnek tartják “egyes urak elbocsátását“. “Pedig a dolog csak technikai és formai okokból történt“ - érvelt az iskolaügy teljhatalmú ura. “Hiszen nekünk tudnunk kell, hogy kiket veszünk át, kiket alkalmazunk“ - folytatta a ködösítést A. Štefánek. “Tudnunk kell, hogy az illetők milyen oklevelekkel rendelkeznek, és hogy politikai szempontból nem olyanok-e, hogy esetleg óvakodnunk kell tőlük.“

Az iskolaügyi referens az önálló magyar, illetve a “tagozatos“ iskolák kérdésére is kitért. Kifejtette, hogy véleménye szerint Pozsonyban a kombinált iskolák felállítása - ezt ő utraquistikus rendszernek nevezte - lesz a leginkább célravezető. “Külön magyar és német iskolák felállításába azért nem mehetünk bele - érvelt Štefánek -, mert nekünk az összes intézetek felett ellenőrzést kell gyakorolnunk. Ha az az igazgató vagy tanférfiú teljesen önállóan jár el, azt tehet, amit akar. Az állami felügyelet e tekintetben nem elegendő! Nekünk ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy minden iskolában ott legyen a bizalmi emberünk. Ezt nem szabad tőlünk rossz néven venni. Tekintettel kell lenniük arra, hogy olyan városban vagyunk, ahol sok emberben nem lehet megbíznunk.“

A szóban forgó audiencia után a pozsonyiak előtt nyilvánvaló volt, hogy a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium illetékeseinél nincs semmi remény arra, hogy sikerüljön orvosolniuk az egész felvidéki magyar pedagógustársadalmon megesett nagy sérelmet. Ezt látszott alátámasztani az a tény is, hogy ugyanezen a napon – 1919. augusztus 30-án – Šrobár miniszter inkább hajlandó volt elfogadni S. Zoch zsupán-kormánybiztos lemondását, minthogy egy tapodtat is engedjen merev magyarellenes álláspontjából. Zoch menesztésének híre aránylag nagy feltűnést keltett Pozsonyban, itt ugyanis sokan szinte az utolsó pillanatig abban reménykedtek, hogy Šrobár miniszter mégsem fogadja el a zsupán lemondását, és végül is tesz valamilyen kompromisszumra utaló gesztust a magyarok felé. Nos, nem így történt.

Ilyen előzmények után már csakis egy prágai deus ex machinától volt várható a Šrobárék által előidézett áldatlan helyzet valamilyen rendezése. Az 1919. augusztus 29-i közgyűlés határozatával összhangban Pozsony városa audienciát kért a köztársasági elnöktől, aki 1919. szeptember 6-án, szombaton délelőtt 11 órakor hradzsini rezidenciájában fogadta a nála tisztelgő népes küldöttséget, amelyben helyet foglaltak a városi közgyűlés, a városi tanács, az iskolaügyi bizottság, a pozsonyi egyházközségek, a feloszlatott Pozsonyi Kereskedelmi és Iparkamara, valamint a felső kereskedelmi iskola, a tudományegyetem hallgatóinak, valamint a szlovákiai Zsidó Népszövetségnek képviselői.

A deputáció vezérszónoka, Langer Alajos német nyelvű beszédben adta elő T. G. Masaryknak a pozsonyiak legfontosabb iskolaügyi kérelmeit. Szólt a tanítók és tanárok létbizonytalanságáról, a pozsonyi magyar iskolákra leselkedő veszélyekről, az autonóm hitközségek iskolafenntartó jogainak csorbításáról, az Erzsébet Tudományegyetem további sorsának rendezetlenségéről, de mindenek előtt a Šrobár miniszter által elrendelt tömeges elbocsátások következtében előállt áldatlan helyzetre igyekezett felhívni az elnök figyelmét.

Langer Alajos beszéde után Masaryk tett ugyan néhány kusza megjegyzést, de semmiféle konkrét ígéret nem hangzott el a részéről az előadott panaszokkal kapcsolatban. Megjegyezte ugyan: “Nem lehet az embereket az utcára kitenni. Ezt már politikai okok is így kívánják. Šrobár miniszter úrral még nem beszéltem ez ügyben, de úgy tudom, hogy ma Prágában van, meg fogom vele ezt beszélni.” A pozsonyi deputáció egy másik tagjának beszéde után mintegy nála megjelentek megnyugtatásául még azt mondta: “Az a kívánságom, hogy átmenet legyen. Változásoknak kell történniök, de ezeknek nem szabad a lakosság kívánságával ellentétben lenni: Ne legyen nyomás, ne legyen erőszak! Hangsúlyozom: Nem vagyok ellene se a magyaroknak, se a németeknek, erről legyenek meggyőződve. Ez az én politikám!”

A pozsonyi küldöttség ezután G. Habrman iskolaügyi és nemzetművelődési miniszternél is tiszteletét tette, akinek írásos memorandumot nyújtott át Pozsony oktatásügyi sérelmeiről. Habrman miniszter előtt Pichler Alajos mondott egy aránylag kemény, de tárgyilagos beszédet, amelyben többek között rámutatott A. Štefánek iskolaügyi referens emberi és szakmai alkalmatlanságára tisztsége ellátásában. “A tanügyi osztály úgy működik – hangsúlyozta Pichler Alajos a miniszter előtt -, hogy ez veszedelem az állami és társadalmi rendre nézve. Őszintén (…) meg kell mondanunk: Stefanek Antal kormányelőadó sem a szükséges szakismeretekkel, sem szervező képességgel nem rendelkezik ahhoz, hogy az iskolai ügyosztályt vezessse.”

Az Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztériumban tett látogatás után a pozsonyi küldöttség egy szűkebb csoportja a Kereskedelmi Minisztériumban is tiszteletét tette. Az itt megjelentek nevében Stein Miksa előadta a küldöttséget fogadó Schuster államtitkárnak azt az általános kívánságot, hogy a hatalom illetékesei adják vissza Pozsonynak a Kereskedelmi és Iparkamara által fenntartott felső kereskedelmi iskolát, és a jövőben is tolerálják annak magyar tanítási nyelvét. Eközben a pozsonyi küldöttség egy másik csoportja a Honvédelmi Minisztériumot kereste fel, hogy ott lépéseket tegyen a katonai célokra lefoglalt pozsonyi iskolaépületek felszabadítása érdekében.

A pozsonyi méltányos iskolarendezések ügyében szervezett prágai küldöttségjárás eredménye azonban igencsak felemásnak volt mondható. A Felvidék magyar iskoláinak sorsát illetően sokkalta inkább nagyobb jelentőséggel bírt az az értekezlet, amelyre 1919. szeptember 10-én került sor a köztársasági elnöknél. Az öt órás megbeszélésen többek között részt vett V. Šrobár szlovákiai teljhatalmú miniszter, J. Habrman iskolaügyi és nemzetművelődési miniszter, A. Štefánek iskolaügyi referens stb. Szlovákia iskola- és oktatásügyi problémáinak fő előadója A. Štefánek iskolaügyi referens volt, aki részletesen beszámolt a pozsonyi magyar egyetem kérdéséről, Pozsony, Kassa, valamint a többi felvidéki város oktatásügyi helyzetéről. A. Štefánek minden eszközzel arról igyekezett meggyőzni T. G. Masaryk köztársasági elnököt, hogy a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium igazságos eljárást követ a szlovákiai magyarokkal és németekkel szemben, senkit nem nyom el, tehát a magyar és a német deputációk gyakori panaszkodásaikkal csak úgymond félrevezetik az államfőt. A több órán keresztül tartó értekezlet végkicsengése az volt, hogy T. G. Masaryk köztársasági elnök jóváhagyóan tudomásul vette V. Šrobár miniszter szlovákiai iskolapolitikájának elveit és gyakorlatát.

Az ilyen és a hasonló intermezzók semmiképpen sem szolgálták a hatékony és gyors kibontakozás feltételeit. A magyar iskolák beindítása sem Pozsonyban, sem a Felvidék más városaiban nem gyorsult fel. A szeptember már a vége felé közeledett, sőt lassan el is múlt, a pozsonyi középiskolák újraindítása azonban egyre késett. Ilyen körülmények között egyáltalán nem volt meglepő, ha a pozsonyi magyar szülői társadalom aggodalommal várta a további fejleményeket, és a helyben székelő hatalmasságoktól – V. Šrobár szlovákiai teljhatalmú minisztertől, valamint A. Štefánek iskolaügyi referenstől – remélte a város tanügyeinek méltányos rendezését.

A volt Pozsonyi Felső Leányiskola és Leánygimnázium növendékeinek szülei 1919. szeptember 19-én értekezletet tartottak. A megjelent kb. 150-200 szülő elégedetlenségének adott hangot afölött, hogy a Duna utcai leányközépiskola ezentúl már kimondottan csakis “csehszlovák” tannyelvű tanintézetként fog működni. A szülők elhatározták, hogy küldöttséget menesztenek V. Šrobár teljhatalmú miniszterhez, akinél kérelmezni fogják a tanintézet magyar tannyelvének meghagyását, vagy legalább annak engedélyezését, hogy a “csehszlovák“ tannyelvűvé változtatott iskolának magyar és német párhuzamos osztályai is lehessenek.

A volt Pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnázium növendékeinek szülői testülete is méltán nehezményezte a nevezett tanintézet “csehszlovák“ tannyelvű és csehszlovák állami iskolává való nyilavánítását. 1919. október 7-én Bozóky Géza katolikus hitközségi elnök vezetésével szülői küldöttség kereste fel hivatalában A. Štefánek iskolaügyi referenst. A küldöttség vezetője előadta a tanügyi referensnek azokat a sérelmeket, amelyek a pozsonyi magyar tanulókat és azok szüleit érik a helyi Királyi Katolikus Főgimnázium lefoglalásával és csehszlovák állami tanintézetté való nyilvánításával. Bozóky kihangsúlyozta, hogy ezt a tanintézetet az ún. Katolikus Tanulmányi Alapból tartották fenn, amelyet a csehszlovák államnak nem is lett volna joga lefoglalnia, mivel külön jogszabályok biztosítják, hogy ezt az alapot kizárólagosan csakis katolikus iskolai célokra fordíthassák. Bozóky azt is kiemelte, hogy a nevezett tanintézet felszámolásával mintegy 500 magyar nemzetiségű tanuló marad anyanyelvi iskola nélkül.

A. Štefánek iskolaügyi referens a szülői küldöttségnek adott válaszában kilátásba helyezte, hogy a felvetett problémákat majd orvosolják, és a “csehszlovák“ tannyelvűvé, valamint csehszlovák állami reálgimnáziummá átalakuló tanintézet mellett magyar tagozatot is engedélyezni fognak, de csakis a II-VIII. évfolyamokban. Az első évfolyamban magyar osztály megnyitása – A. Štefánek szerint – már nem jöhet számításba.

Nos valóban, a szóban forgó tanintézet az 1919/20-as tanévben először csak mint kimondottan “csehszlovák” tannyelvű iskola kezdte meg működését 295 rendes tanulóval. Ezt követően majd csak 1919. november 18-án indulhatott be a magyar tagozat összesen 420 tanulóval (ebből a létszámból 355 fő vallotta magát magyar, 65 pedig német nemzetiségűnek). A magyar tagozaton az első évfolyamban magyar osztály nem nyílhatott meg. Ennek a tagozatnak voltaképpen csak az volt a küldetése, hogy a volt Királyi Katolikus Főgimnázium növendékei még magyar nyelven fejezhessék be az impériumváltás előtt elkezdett tanulmányaikat.

A pozsonyi középiskolák közül egyedül az Ágostai Hitvallású Evangélikus Líceumban maradt meg hiánytalanul a magyar oktatás a tanintézet valamennyi évfolyamában. Ennek a főgimnázium jellegű tanintézetnek az átmeneti, 1918/19-es tanév elején 524 növendéke volt, s ebből a létszámból 420 fő vallotta magát magyar, 71 német, 33 pedig szlovák nemzetiségűnek. Az impériumváltás utáni változások ebben a tanintézetben is jelentősek voltak. A csehszlovák államhatalom a líceum tanári karát 1919 augusztusában testületileg elbocsátotta, majd Samuel Zoch volt pozsonyi zsupán-kormánybiztos, evangélikus püspöki adminisztrátor közbenjárására 1919. október 17-i keltezéssel ismét megerősítette állásában. Az 1919. november 3-án megnyílt új tanévben a tanintézet első évfolyamában a magyar mellett már német tannyelvű párhuzamos osztályt is nyitottak. Az 1919/20-as tanévben a líceumnak addig soha nem látott népes állománya lett. Az említett tanév 640 beíratott növendékkel indult, s ebből a létszámból 533 fő vallotta magát magyar, 103 német, 4 pedig szlovák anyanyelvűnek. Az iskola tanári kara 1919. december 10-én tette le a szolgálati fogadalmat A. Štefánek iskolaügyi referens kezébe.

A pozsonyi középiskolákról tehát megállapíthatjuk, hogy azokban 1919 őszén igencsak vontatottan indult be a tanítás. A csehszlovák államhatalom közvetlen kézi irányításától az 1919/20-as tanévben csak a Pozsonyi Ágostai Hitvallású Evangélikus Líceumnak sikerült valamennyire mentesülnie, bár ez az impériumváltás idején még kimondottan magyar tanintézet is külön német, illetve magyar tagozatból álló középiskolává alakult át. Igazgatója továbbra is az impériumváltozás előtti időkből származó Hirschmann Nándor maradt.

Pozsonyban az 1918/19-es tanév után az 1919/20-as tanév is nyugtalan, zaklatott, átmeneti jellegű esztendő volt. Persze, azoknak az iskoláknak az értesítőiben, amelyek igazgatói székében már új “csehszlovák“ igazgatók ültek, erre a zavarodott átmenetiségre csak kevés utalást találunk. Az evangélikus líceum 1919/20. évi értesítője azonban ezen a téren is elárul valamit a kor hangulatából. Hirschmann Nándor igazgató 1920 nyarán a következő szavakkal jellemezte az elmúlt mozgalmas tanévet: “Líceumunk háromszáztizennégy éves történetében a lefolyt iskolai év a régi százados hagyományoktól, a múltban bevált gyakorlattól teljesen eltérő, minden tekintetben új időszakot jelent. Hogy ez az egy év mit hozott, mitől fosztott meg, mennyi meglepetéssel, újítással járt, és milyen testet és lelket emésztő bizonytalanságban tartott bennünket mindvégig - arról kellene most beszámolnom. De nehéz a számadás.“

Az evangélikus főgimnázium még le nem váltott igazgatója 1920 nyarán megdöbbentően őszintén fogalmazott: “Megnehezült az idők járása felettünk! A párizsi rettenetes béke elszakított véreinktől, ezeréves magyar hazánktól; új állam polgáraivá lettünk.“

**************

A kassai középiskolák sem részesültek kíméletesebb elbánásban, mint a pozsonyiak. Kassát a megszálló cseh katonai és polgári hatalom különösen rebellis, amolyan kuruc városnak tartotta, ezért aztán a helybéli magyar iskolák sem számíthattak semmilyen kíméltere.

Köztudott, hogy Kassa városa nemcsak a Felvidék, hanem az egész történelmi haza egyik legjelentősebb kulturális és oktatásügyi központja volt. A két felsőoktatási tanintézet, két tanítóképző, valamint a különféle szaktanintézetek mellett a város három színvonalas középiskolával is büszkélkedhetett. Ezek a következők voltak: A jászóvári premontrei kanonokok Kassai Főgimnáziuma, a Kassai Magyar Királyi Állami Főreáliskola, valamint a Kassai Magyar Királyi Állami Leányközépiskola.

Mindhárom magyar középiskola - de mégis leginkább a premontrei főgimnázium - kezdettől fogva tüske volt a csehszlovák államhatalom szemében. A főgimnáziumnak az impériumváltás idején - A. Štefánek iskolaügyi referens adatai szerint - 731 növendéke volt, s ebből 654 fő vallotta magát magyar, 60 német, 16 szlovák, 1 pedig rutén nemzetiségűnek.A tanintézetet a csehszlovák államhatalom nevében és a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium utasítására Ján Šimeček tanfelügyelő - eredeti neve Gara János - erőszakkal “foglalta el“ Szabó Adorján igazgatótól 1919. szeptember 11-én. Szabó igazgató erélyesen tiltakozott a felekezeti tanintézet állami tulajdonba való átvétele ellen, és azt törvényellenes eljárásnak minősítette. A tanfelügyelő azonban a “helyzet magaslatán“ állt és intézkedett. Otthagyta a tiltakozó magyar igazgatót, majd rövidesen fegyveres cseh katonai asszisztenciával tért vissza a tanintézetbe. Minden formális átadási-átvételi szerződés mellőzésével egyszerűen lefoglalta az iskola épületét, az igazgatói iroda és a gyűjtemények ajtóit pedig lepecsételte.

Az így felszámolt premontrei főgimnázium épületében új tanintézet nyert elhelyezést, a Kassai Csehszlovák Állami Reálgimnázium (Československé štátne reálne gymnázium v Košiciach). Ennek igazgatójává először Albert Vallott, majd alig egy hónap elteltével - 1919. október 16-án - Karol Murgašt, a premontrei főgimnázium volt tanárát nevezték ki. A tanítás az így csehszlovák államivá, valamint reálgimnáziummá átszervezett tanintézetben 1919. október 1-jén újból beindult. Az 1919. október 16-án igazgatóvá kinevezett Karol Murgašnak - eredeti neve Hegedűs Károly - volt leginkább betudható, hogy aránylag gyorsan haladt az iskola átalakítása “csehszlovák“ nyelvűvé és szellemiségűvé. Az iskola ún. törzsosztályai (kmeňové triedy) “csehszlovák“ tannyelvűek lettek, “tagozatként“ (pobočka) azonban a magyar osztályok is hiánytalanul megmaradhattak. A tanulók létszáma az impériumváltás előtti állapotokhoz képest erősen lecsökkent. Az 1919. évi októberi újrainduláskor a “csehszlovák“ törzsosztályoknak együttesen is csak 64 tanulójuk volt, s csak a tanév végére emelkedett ez a létszám 127 főre. Ezzel szemben a magyar tagozat máris 271 növendékkel indult, s a tanév végére ez a létszám 288 főre egészült ki.

A premontrei főgimnázium mellett a Kassai Magyar Királyi Állami Főreáliskola is a város neves tanintézetének számított. Ennek a középiskolának az impériumváltás idején 439 tanulója volt, ebből 418 fő volt magyar, 18 német, 3 pedig szlovák nemzetiségű. Az intézet csehszlovák állami tulajdonba való átvételére 1919. szeptember 17-én került sor. Az 1919/20-as tanévben a tanítás október 7-én vette kezdetét. A nyolcévfolyamos “főreálból“ hétévfolyamos reáliskolává átminősített tanintézet egyúttal “csehszlovák“ tannyelvűvé is változott, azzal az engedménnyel, hogy a II-VII. évfolyam osztályaiban továbbra is megmaradt a magyar tanítási nyelv, az első évfolyamban azonban már csak “csehszlovák“ tannyelvű osztály beindítása volt engedélyezett; ez a megoldás az évről évre gyengülő magyar tagozat perspektivikus “kihalásra“ ítélését jelentette. Az 1919. október 7-i újrainduláskor természetesen még az iskola dominánsan magyar jellegű volt. A tanintézetbe beíratott 311 tanulóból 292 fő vallotta magát magyar, 12 német és csak mindössze 7 (!) fő szlovák nemzetiségűnek.

A két bemutatott középiskola mellett a város társadalmában jelentős szerepet töltött be a Kassai Magyar Királyi Állami Leányközépiskola, amely egy felső leányiskolai és egy felső kereskedelmi iskolai tagozatból tevődött össze. Az impériumváltáskor ennek a leányközépiskolának összesen 456 növendéke volt, s ebből - A. Štefánek iskolaügyi referens adatai szerint - 448 fő vallotta magát magyar, 5 német, 1 szlovák, 1 rutén, 1 pedig francia nemzetiségűnek. A csehszlovák államhatalom 1919 őszén erre a tanintézetre is rátette a kezét. Az iskolát az utolsó magyar igazgatótól, Keller Imrétől az új “csehszlovák“ igazgató, Albert Vallo 1919. október 29-én vette át. Elkezdődött a tanintézet nyelvi és szervezeti átalakítása. Az iskola új neve ezentúl a következőképpen hangzott: Kassai Csehszlovák Állami Reformreál Leánygimnázium (Československé štátne reformné reálne dievčenské gymnázium v Košiciach). Az iskolát “csehszlovák“ tannyelvűvé változtatták, bár tény, hogy az újrainduláskor beíratkozott 197 növendékből mindössze 10 volt szlovák nemzetiségű, a többi 187 pedig mind magyarnak vallotta magát.

A kassai leánygimnázium új csehszlovák igazgatója, Albert Vallo azonban mindjárt a beíratkozások idején elkövetett egy “ügyetlen ballépést“. Állítólag előzetes felsőbb engedélyeztetés nélkül bejelentette, hogy a tanintézetnek magyar tagozata is lesz. Ennek persze az lett a következménye, hogy csaknem mindegyik tanuló a beígért magyar tagozatra íratkozott be, és a szlovák részlegre mindössze öten jelentkeztek. A köztársasági elnöki iroda számára készült és a város középiskoláinak állapotát feltáró egyik bizalmas jelentés szerzője éppen ezért keményen elmarasztalta Vallo igazgatót e szerencsétlen bejelentése miatt. “Aki csak egy csöppet is ismeri a szlovákiai viszonyokat, az jól tudja, hogy olyan módszerekkel, amilyeneket Vallo igazgató úr a beíratás alatt alkalmazott, nem nyithatnánk meg egyetlen szlovák tanintézetet sem, mivel a szlovák osztályokba végül is nem jelentkezne egyetlen tanuló sem“ - szögezte le a valós tényállást a bizalmas jelentés szerzője. Még szerencse - folytatódik a jelentés -, hogy az Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium idejében feleszmélt, és nem engedélyezte a Vallo igazgató által beígért magyar tagozat beindítását. A szlovák nyelvű oktatás azonban egyelőre megoldhatatlannak bizonyult a tanulók nyelvi problémái miatt. Egyéb megoldás hiányában a leánygimnáziumban így aztán hónapokon keresztül csak intenzív szlovák nyelvoktatás folyhatott.

A kassai magyar középiskolák felszámolása, illetve azok “csehszlovák“ tannyelvűekké való átminősítése teljes egészében Anton Štefánek iskolaügyi referens intenciói szerint zajlott le. Ő maga már 1919. szeptember 26-án Kassára utazott, hogy ellenőrizze és részben személyesen is levezényelje az iskolaátalakítási folyamatokat. Mi sem természetesebb, hogy másnap, 1919. szeptember 27-én már sorra jelentek meg nála a város társadalmának különböző rangú és rendű küldöttségei, amelyek mind a megszüntetendő magyar iskolák védelmében emelték fel szavukat. Az egyik deputáció, a “kassai szülők küldöttsége“ például a következő kérelemlistát nyújtotta át Štefáneknek:

A magyar iskolák a város magyar lakosságának arányában továbbra is megmaradjanak.

A szakiskolákat a városból el ne vigyék.

A premontrei gimnázium eddigi kereteiben továbbra is fennálljon.

A jogakadémia magyarul továbbra is taníthasson.

A premontrei gimnázium elkobzásával ért sérelem orvosoltassék.

A reálgimnázium helyett a régi gimnázium kerüljön vissza.

Az eddigi tanárok helyükön maradjanak.

A. Štefánek iskolaügyi referens hajlandó volt ugyan fogadni és meghallgatni a nála tisztelgő kassai küldöttségeket, átvette azok írásba foglalt kérelmeit, esetenként még mondott is néhány általános frázist, engedmények megtételére azonban már semmi szín alatt sem mutatott hajlandóságot. “Eldöntötték a kassai iskolák sorsát“ - számolt be másnapi számában az események menetéről és a szomorú kilátásokról komor hangvételű cikkben a Kassai Újság. Rákóczi városának magyarsága joggal érezhette magát idegennek saját szülőföldjén.

***************************

Az 1919. év folyamán az akkor még relatív magyar többséggel bíró Eperjes magyar tanintézeteinek felszámolására is sor került. A cseh csapatok már 1918. december 28-án birtokba vették Sáros vármegye székvárosát, s így ettől kezdve ez a híres iskolaváros - a “Tarca parti Athén“ -- is készült a legrosszabbakra.

Eperjesen több közép-, szak- és felsőfokú tanintézet működött. Ezek közül az állami tulajdonban lévők átvétele nem is okozott különösebb problémát. Az Eperjesi Királyi Katolikus Főgimnáziumban ez az aktus csaknem teljesen sima lefolyású volt, annak ellenére, hogy a növendékek négyötöde magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Az új csehszlovák hatalom 1919. március 20-án vette át hivatalosan ezt a tanintézetet, amelyben 1919. április 1-jén már csakis “csehszlovák“ nyelven indulhatott újra a rendes tanítás. A régi tanári kar túlnyomó része megvált a tanintézettől, sőt többen önként a maradék Magyarország területére távoztak. A tanulók száma is jelentősen megcsappant. Az 1918/19-es tanévet az iskola 365 növendékkel kezdte, ebből az állományból az újrainduláskor azonban már csak 176 fő iratkozott be a csehszlovák államivá és “csehszlovák“ nyelvűvé változtatott tanintézetbe. A volt királyi katolikus főgimnázium új neve ezentúl így hangzott: Eperjesi Csehszlovák Állami P. J. Šafárik Reálgimnázium (Československé štátne reálne gymnázium P. J. Šafárika v Prešove). Az iskola új igazgatója a Csehországból Eperjesre helyezett František Husak lett.

A több évszázados múlttal rendelkező, s négy tanintézetből - teológiai akadémia, jogakadémia, főgimnázium, tanítóképezde - álló híres Eperjesi Evangélikus Kollégium sorsa is megpecsételődött, noha az autonóm intézmény fenntartója nem az állam, hanem a Tiszai Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyházkerület volt.

Anton Štefánek iskolaügyi referens 1919. március 4-én a Kollégium Végrehajtó Bizottságának ülésén bejelentette, hogy a csehszlovák állam nem tűri meg a Kollégium felsőfokú tanintézeteinek további működtetését. A főgimnázium és a tanítóképezde a jövőben is fenntarthatóak, de csakis azzal a feltétellel, ha a magyar oktatási nyelvüket “csehszlovákra“ változtatják. “A csehszlovák kormány közoktatásügyi, de általában az állam politikájának sarkalatos programja: magyartalanítani és szlovákosítani“ - hangsúlyozta a tanügyi referens, majd kifejtette, hogy ezt a programot a hatalom következetesen végre is fogja hajtani. A. Štefánek szerint a Kollégium egyházi főhatósága tehát vlaszthat: vagy saját hatáskörén belül “önként“ szlovákká teszi a főgimnáziumot és a tanítóképzőt - ebben az esetben továbbra is megtarthatja azokat -, vagy az egész intézményt átveszi a csehszlovák állam, amely aztán maga hajtja végre a nyelvi átalakítást.

A. Štefánek iskolügyi referens, valamint a berendezkedő csehszlovák államhatalom tehát egyáltalán nem volt tekintettel sem az eperjesi kollégium autonóm egyházi jellegére, sem annak évszázados demokratikus hagyományaira, de nem zavartatta magát sem Eperjes lakosságának relatív magyar többségével, sem a “csehszlovák“ tannyelvűvé átalakítandó tanintézet tanulóinak abszolút magyar túlsúlyával. Pedig azt maga A. Štefánek sem hallgatta el visszaemlékezéseiben, hogy az általa elszlovákosításra ítélt eperjesi evangélikus főgimnáziumnak az impériumváltás idején a 478 tanulójából 410 vallotta magát magyar, 31 rutén, 28 német és csak 9 szlovák nemzetiségűnek.

A Kollégium Igazgató Választmányának küldöttsége 1919. május 9-én már ilyen előzmények után jelent meg Pozsonyban, ahol az Egyetemes Egyházi Tanács képviselői, valamint a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium egyházügyi referense előtt ismételten kérelmezte a magyar tanítási nyelv további tolerálását a Kollégium főgimnáziumában. A szóban előadott, de írásban is beterjesztett kérelem a hatalom illetékeseinél süket fülekre talált.

A Szlovákiai Keleti Evangélikus Egyházkerületi Tanács Tanügyi Bizottsága is egyértelműen a magyar nyelv ellen foglalt állást 1919. július 29-30-án Liptószentmiklóson megtartott ülésén. Itt döntés született arról, hogy az 1919/20-as tanévben a Kollégiumnak már csak a főgimnáziumát, valamint a tanítóképző intézetét nyitják meg, a tanítás nyelve azonban mindkét tanintézetben csakis a szlovák lesz. E döntés értelmében a magyar nyelv még tantárgyként sem tanítható sem a gimnáziumban, sem a képzőben.

A Szlovákiai Keleti Evangélikus Egyházkerület Elnöksége ezután 1919. augusztus 8-án hivatalosan is kiértesítette az egyházkerület valamennyi evangélikus polgári és középiskoláját arról, hogy az Eperjesi Evangélikus Kollégium Főgimnáziumát ezentúl már szlovák tannyelvű intézetként működteti. Gömöry János igazgató 1919. augusztus 22-én adta át az iskola épületét és annak gyűjteményeit a tanintézetben megjelent egyházi és állami tisztségviselőkből álló bizottságnak.

Az eperjesi magyar társadalmat - felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül - méltán elkeserítette a város büszkeségének számító híres Evangélikus Kollégium tönkretétele: a két felsőfokú tanintézet felszámolása, illetve a magyar nyelv száműzése a középfokúakból. A magyar polgárság - főleg a szülői társadalom - nem is fogadta el tétlen belenyugvással a magyar nyelvű oktatás felszámolását ebben az évszázados hagyományokkal rendelkező iskolavárosban. Az eperjesi szülők képviseletében 1919 augusztusának végén egy hattagú küldöttség utazott fel Prágába és Pozsonyba, hogy illetékes helyeken kieszközölje legalább a Kollégium legősibb tanintézete, az 1531-ben alapított főgimnázium magyar tanítási nyelvének meghagyását, vagy ha ez mégsem volna lehetséges, akkor legalább az új tanítási nyelv fokozatosan történő bevezetését.

Az eperjesi küldöttség - élén Fábry Viktor evangélikus lelkésszel - 1919. augusztus 30-án 800 szülő aláírásával ellátott petíciót nyújtott át Gustav Habrman iskolaügyi és nemzetművelődési miniszternek, aki előtt szóban is kifejtette a magyar tanítási nyelv meghagyására vonatkozó óhaját, majd a város sajátságosan magyar kultúrájáról is szólt. A küldöttséget még aznap Vlastimil Tusar miniszterelnök, sőt maga T. G. Masaryk államfő is fogadta. Az előadott kérelemre mind a miniszter, mind a miniszterelnök, mind pedig az államfő megértést színlelő szavakkal válaszoltak. Habrman iskolaügyi és nemzetművelődési miniszter türelemre intette az eperjesieket, s kifejtette a küldöttség előtt, hogy a kormány méltányosan és igazságosan, a magyarság jogainak tiszteletben tartásával fogja rendezni a tanítás nyelvének kérdését. Tusar miniszterelnök is igyekezett megnyugtatni az eperjesi deputációt. Ő a “megbékélés embere“ - hangoztatta sokat sejtetően -, s úgymond nem barátja semmilyen szélsőséges nacionalizmusnak. Még arra is ígéretet tett, hogy saját megbizottját küldi el Eperjesre, akivel kivizsgáltatja az ottani túlkapásokat. Masaryk államelnök is azt fejtegette az eperjesi küldöttség előtt, hogy őszerinte is jogos az anyanyelvi oktatás kérelmezése, de végülis csak arra tett ígéretet, hogy a főgimnázium államnyelvűvé tétele vonatkozásában gondoskodni fog a “méltányos átmeneti időről“.

Az eperjesi küldöttség Prágából hazafelé tartva Pozsonyba is betért, ahol a hirhedt Anton Štefáneket, a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium iskolaügyi referensét is felkereste. Ő bezzeg már sokkal egyértelműbben és őszintébben beszélt, mint a prágai politikusok. Kereken kijelentette a nála kilincselő eperjesiek előtt, hogy városukban semmi szín alatt nem tűrhető meg a magyar nyelvű oktatás, még átmeneti és ideiglenes jelleggel sem.

A Tiszai Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyházkerület Eperjesi Főgimnáziumának nyelvi átállása azonban végül mégiscsak kompromisszummal zárult, aminek értelmében a tanintézet elszlovákosítására csak fokozatosan, több éves átmenetben került sor. Ján Ružiak, a Szlovákiai Keleti Evangélikus Egyházkerület felügyelője - aki egykor szintén e Kollégium növendéke volt - közbenjárt régi alma matere ügyében mind az államhatalom, mind pedig az evangélikus egyház illetékeseinél.

A Kollégium Igazgató Választmánya végül ultima ratio-ként elfogadta azt a megoldást, hogy az 1919/20-as tanévtől a gimnázium már csak szlovák első évfolyamokat nyithat, a régi magyar osztályok azonban továbbra is magyarul végzik tanulmányaikat egészen az érettségiig. Megjegyzendő, hogy a Kollégium illetékesei ezt a megoldást csakis annak reményében fogadták el, hogy idővel mégiscsak sikerül majd párhuzamos magyar osztályokat is indítani, erre azonban már soha többé nem kerülhetett sor.

A Keleti Szlovák Evangélikus Egyházkerület Tanügyi Bizottságának 1919. október 13-i ülésén került sor a fentebb említett elvi döntés hivatalos kimondására. Itt arról is döntés született, hogy a főgimnázium élén továbbra is megmaradhat Gömöry János, a tanintézet addigi főigazgatója, az iskola ún. adminisztratív igazgatójául azonban egy megbízható szlovákot is kineveznek Milan Kollár személyében. Néhány hét múlva a tanári kar - egy ember kivételével - a kormány megbízottja kezébe letette az előírt szolgálati fogadalmat a Csehszlovák Köztársaságra. Ilyen előzmények után került sor 1919. november 15-én az 1919/20-as tanév ünnepélyes megnyitására.

Az 1919/20-as tanévben tehát a gimnázium nyolc évfolyamából az első évfolyamban már csakis szlovák nyelven folyt a tanítás, a többiben azonban még továbbra is magyarul. A tanintézet magyar túlsúlya ekkor még vitathatatlan volt. A jelzett tanév összesen 453 tanulójából még mindössze 24 vallotta magát szlováknak, 20 németnek, 2 angolnak, 1 pedig ruténnak, ezzel szemben 406 volt a magukat magyar nemzetiségűeknek valló növendékek száma. A szlovák évfolyamok és osztályok száma azonban évről-évre növekedett, a magyaroké pedig csökkent, mivel párhuzamos magyar osztály megnyitásáról az új évfolyamokban szó sem lehetett. Az utolsó magyar osztály érettségi vizsgájával 1926 júniusában Eperjesen visszafordíthatatlanul vége szakadt a magyar nyelvű középiskolai oktatásnak.

Anakreón redivivus

(Gondolatok Szepes Erika: Anakreón-variációk: vágyott életminőség avagy sorsközösség című könyve kapcsán, Orpheusz Könyvek, 2002)

ünnepélyes megnyitására.

A bor és a szerelem talán legismertebb antik énekese megkapó érzékletességgel ábrázolta a szerelmi vágy és a szerelmi tűz mindent felemésztő erejét, az együttes gyűlölet és szerelem klasszikussá lett paradoxonját, a szerelmi megsemmisülést, illetve az erószi és a dionüszoszi mámor rokonságát, s e témákkal mintegy termékeny hagyományt kínált a későbbi epigramma-, illetve elégiaköltők számára. Ehhez a konvencionális Anakreón-toposzhoz, mely irodalomtörténetek, lexikonok vissza-visszatérő motívuma, tegyük hozzá, hogy Anakreónnál a hódítás nyelvi kódja radikálisan gyönyörközpontú: szó sincs már a theogniszi didaktikus szándékról, a képiség viszont egyként transzcendentális. Mindent alárendel az erotikus (= értsd Erószhoz tartozó) képzelgés univerzumának, Anakreón nyelve akarva-akaratlanul a felvillantások nyelve, rekonstrukciót követelő nyelv, olyan terek sokasága, melyet egy-egy felvillantás olvasáskor megképződő értelemkonstrukciója tölt meg a mi értelmezői szövegünkkel. Az Anakreón-szövegek létmódja a töredékesség, a fragmentáltság és a rávetítettség. Ez utóbbi kivált a Carmina anacreontea néven elhíresült anakreóni dalokra vetített kultúrtörténeti olvasatokban nyilvánul meg, mely olvasatokban a szöveg önazonosságának kérdései is egy egységes Anakreón-diszkurzus részeként tételeződnek. Hol vannak az Anakreón-korpusz testhatárai? Nyilvánvalóan Anakreón “filológiai” testén kívül. Nem minden kor olvas a hitelesség vezérfonala mellett, s a hitelesség és a rekonstrukcióvágy sem sajátja automatikusan a recepcióérzékeny kultúrtörténeti mechanizmusoknak.

Már csak a fentiek miatt is joggal problematizálható a Szepes Erika által is működtetett “igaziság” kategóriája. Az igazi Anakreón c. fejezet életrajzi vázlat, jobban mondva szelektív biográfia, Ponori Thewrewk Emil máig kimagasló Anakreón-könyvének (1885) részleges rekapitulációja és modernebb szempontú felülírása. Anakreón élete természetszerűleg csupa rejtvény, valóságos filológiai regény, már amennyiben komolyan vesszük antik recepcióját. Ez a mítoszban élő szimbolikus alak a maga fiktivitásába ágyazottan messze nem lehet egy kontextushangsúlyos rekonstrukció hőse, hiszen a kihámozható adatok törvényszerűen szerepjátékokba kényszerítik: Anakreón költészete radikális éncentrizmusból hatol fokozatosan egyfajta játékos dekadenciáig. Ez az individualitás nagyrészt a recepciószövevény és a folytonos szerzői arc (jobb híján nevezem így) historikus personává alakítása során még határozottabbá válik, s akár legitimáló erejű modellek megképződésében is részt tud venni. Akárhogy is nézzük, Anakreón úgy tűnik, eleve nem igazán élhet szövegen kívül. Szepes Erika Anakreón-variációk című monografikus igényű munkája kettős feladatra vállalkozott: egyrészt bevallottan Anakreón antik életművének népszerűsítésére törekszik, másrészt részben a világirodalmi és főként a magyar Anakreón-olvasatokat veszi számba. A népszerűsítő szándék jótékony radikalizmusa teszi, hogy a szövegben létező Anakreón “életének” rekonstrukciója elmarad. Már Henricus Stephanus Anakreónt glüküsznek és hédüsznek, azaz édesnek és kellemesnek nevezte (Anacreontis Teii Odae…, Párizs, 1554) s innen már csak egy lépes kikiáltani őt a la dolce vita poétájának, holott egészen nyilvánvaló, hogy Anakreón hitelesnek tartható töredékei ennél sokszorta cizelláltabb és lényegesen kevéssé komplex lelkivilág verssé válásáról tanúskodnak. Henricus Stephanus Anakreón műveit a korábbi, homéroszi-pindaroszi ihletett-inspirált költészettel rokonítja: Apollón diktál, a költő pedig verbalizátora az isteni akarat édességének, azaz lényegileg médium. Az Anakreón-vers édes még Ronsard olvasatában is (“La douce lyre Teienne”), az édes, a hédüsz Anakreón állandó jelzőjévé válik. Verseinek tehát íze van, mely kultúrtörténetileg egy primér észleléskategória konkrét és átvitt jelentéstulajdonításaival függ össze. Édes, akár a bor vagy a szerelem. E két kategória motiválja az Anakreón-szöveg tematikus aspektusait, Cicero például ezt írja a Tusculumi beszélgetések című művének egy helyén: “nam Anacreontis qiudem tota poesis est amatoria” (4, 33, 71), azaz: “Anakreón költészete teljes egészében szerelmi”. Ovidiusnál is hasonló gondolat szerepel Anakreónnal kapcsolatban: “cum multo Venerem confundere vino” (azaz: összevegyíteni rengeteg borral a szerelmet, Trist. 2, 363). Ez a fajta költőimidzs áttételekkel és mítoszokkal rakottan kerül át a humanista univerzumba is, Antonio Beccadellinél pl. így lesz immár “nevesítetlenül” az önreprezentáció része a “részeg Múzsa” és a “szerelem” (Herm. 1, 4, 4). E szerelmi költészet a korabeli szokásoknak megfelelő létesztétika költői lenyomataként mozgósítja a szerelem toposzait, variánsait. Anakreón “fiúszerető lantját” (“tén filopaida khelün” – Szimonidész, AP 7, 24, 6) nemcsak Kleobúlosz és Bathüllosz (róla csak a “filológiailag hiteltelen” anakreóni dalok tudósítanak “közvetlenül”) hangolta új s újabb dalokra, hanem Szmerdiész, Megisztész is, amiről nemcsak indirekt antik források, de közvetlen szöveghagyomány is tanúskodik. (A szerelmi biográfia tekintetében támpontokat nyújthat Ponori Thewrewk és forrásai meleltt pl. Anthony J. Podlecki The Early Greek Poets and Their Times c. munkája is, mely Vancouverben jelent meg 1984-ben). A magyar fordítástörténet egy ága nőiesítette a címzett nevét, pl. Barna Ignác a Horatiusnál (is) előforduló Batthülloszból moralizáló koncepciója jegyében csinált lányt: Bathüllát. A szexualitás terén “kozmetikázott” magyar Anakreón-kép ugyanis az, amely rendszerint fölülíródik, s korántsem a maga beágyazottságában “igazinak” tartott korpusz. E sokszereplős Anakreón-mitológiába, melynek teremtő istene Erósz és segédje Dionüszosz, Anakreón folyton “tárgyiasul”: Erósz céltáblája lesz (“Erótosz efüszkoposz” – Antipatrosz, AP 7, 29, 5), kocsi, mely kocsihajtót vár. A fohászokban a szerelem isteni adományjellege tükröződik, és bizonyos, nevek, ténymegállapítások (“Kleobúloszt hogy imádom én! / Kleobúloszt, aki meghülyít! / Kleobúlosz, szemezek veled!”) szinte rituális megismétlésében is kultikus szokások mutatkoznak. A név varázshatalma okán is kardinális egy-egy isten neveinek, funkcióinak listaszerű felmondása, amiképpen ez Anakreón szerelmi fohásszá váló Dionüszosz-versében megmutatkozik. A lakoma- vagy szümposzionköltészet azért is figyelemreméltó műfaj, mert már Theognisz költészetében is halhatatlanság jár érte (237–254). Ez a költészeteszmény még nem rendelődik alá egy-egy mesterséges stílusszint rendszerének, releváns megszólalásként képződik meg a maga szerény alternativitásában is: erről vall Horatius ragyogó, kétszavas Anakreón-karakterrajza, mely szerint a költő lényegében “vinosus Homerus” (Epist. 1, 19), azaz részeges, boros Homérosz. Alighanem az irodalmi intézményesülés előrehaladtával az efféle meggondolások okán került be Anakreón a klasszikus költészet antik kánonjába. A bizánci Tzetzész “legtökéletesebb tízes” listája így néz ki: “Korinna, Szapphó, Pindarosz, Bakhülidész, Anakreón, Ibükosz, Alkman, Alkaiosz, Sztészikhorosz, Szimonidész”. Divatos és nem minden alapot nélkülöző Anakreónt az individualizmus poétájává avatni, s ugyanakkor mintegy szembehelyezni a közösségi alapérzés társadalmilag determinált variánsaival. Ez az erősen társadalomcentrikus és szociologikus megközelítésmód azonban hajlamos belefeledkezni a maga irodalomra vetített kontextusaiba. Szepes Erika sajátosan a tudománynépszerűsítő alapállásából közelít tárgyához, ám ez az alapállás a huszadik századi olvasatokat rendszerezve egyre tudományosabbá, az interpretáció egyre élményszerűbbé válik, s az alcím tulajdonképpen jótékony értelemben homályosítja el a főcímet.

(Anakreón maszkjai)

Az anakreóni dalok képezik a hatástörténet első fázisát. Ez az inkább utóéletében, mintsem önazonosságában ismert korpusz, mely Martin L. West kritikai kiadásában (Teubner, 1984) hatvan költeményt és négy fragmentumot jelent, a kultúrtörténet hosszú évszázadai alatt elválaszthatatlan egységbe forrt Anakreón “hiteles” verseivel. Ráadásul Anakreón lényegileg ezeknek köszönhetően közhelyesült és bizonyos fokig használódott el Európa-szerte. Ez a minden kétséget kizáróan szerkesztett verskötetként rekonstruálható gyűjtemény imitatív és szelektív gesztusok egész sorát viseli magán, s egy olyan lecsiszolt diszkurzust teremtett, melynek egyenes ági folyománya lett G. Baumgarten az anakreóni dalt lényegében műfajjá minősítő költészetesztétikai elve (ezt egyetlen hasonló összefoglalás sem mellőzheti), mely egy kardinális téma merőben aprólékos és minden szálban homogén kidolgozását javasolta egy költeményen belül. E “társasági” líra gyakorta lesz becsmérlés áldozata, verselését rendszerint pusztán az anakreóni hetes és nyolcas kettős rendszerével szokás leírni, ám ennél sokkal bonyolultabb és sokszínűbb a helyzet, költői szerepartikulációk egész sora képződik meg, a kombinatorikus gondolkodásból fakadó, érzelmileg hangsúlyosan pozicionált ritmikai virtuozitásokról nem szólva (pl. a 20. költemény esetében!). E költeménysorozat számos pszeudo-autobiográf gesztusa szövetkezve a szelektált anakerónizmusok megszövegesülésének lehetőségeivel legitimációt biztosító effektussá vált a pajkos, kissé frivol, játékosan erotikus ugyanakkor tudós antikizáló költészet számára. Az anakreóni játszadozás (és mítoszteremtés) számos narratív variánssal él, s lényegileg a polüeidia vagy poikilia néven ismert költői elv szerint szerveződik, melynek lényege és lételeme az unaloműző tarkaság. Az én-versek egész sora közvetlen érzéskomplexumból szól ki, mígnem a szerepjátszó versek agg és kéjsóvár Anakreónja is megképződik, az allegorizáló narráció is teret nyer, ahogy pl. a himnuszparódia, illetőleg a heroikus költészet toposzrendszerének kigúnyolása. Az ekphraszisz retorikai gesztusainak felülírása és kiszélesítése (hétköznapiasítása), a paraclausithyron énektípusa, az epigrammatikus tömörség vagy a locus amoenus toposzának preidillikus megszólalásmódja pedig mind cáfolja azokat a vélekedéseket, melyek épp a monotonitást felróva ítélték el ezt a versciklust. Nem osztom azokat a vélekedéseket, amelyek az igen sok “gyenge” és a “kevés jó” elvét vallják az anakreóni dalokkal kapcsolatban, ahogy az sem teljesen igaz, hogy “épp a leggyengébbek váltak iskolateremtővé”. Ezt már az a tény is cáfolhatja, hogy a versciklus egyes darabjait rendszerint radikálisan kiszakítják a kötet kontextusából, ügyet sem vetve a megkomponált ciklus hangulati-textuális rendszerére, miáltal részekre bontva vész el az egész. A szereplíra és az intertextuális játékok olyan fokú intenzitása, mely mintegy tudatosan elhatárolja magát a közvetlen valóságreferenciáktól, a közelmúlt irodalomtudománya számára mesterkélt művilágnak számított, s épp ez a fel is rótt társadalmi reflektálatlanságuk tette lehetetlenné e versek értő olvasását. Hasonlóan betonozta be a marxista orientációjú költészetesztétika túlhajtott haladáselvűsége például a középkori vagy a barokk szakrális költészet regisztereit. Ugyan kit érdekelt Csokonai zseniális Anakreón-maszkja, ha nem a “felvilágosodás eszmeiségét” tükrözte? A radikális szerzőben és nem művekben való gondolkodás folytán alighanem a túlproblematizálás csapdája is kirajzolódik: a hitelesíthetőség és a szerzőség játékait pro és kontra lassan már-már erőtlennek és érdektelennek tartjuk, s hajlamunk van visszatérni ahhoz a kulturális gyakorlathoz, mely Anakreón szövegeit a maga szövegvonzataival és interpretatív kultuszelemeivel egységben látja. (Az anakreóni dalokra vonatkozó legfontosabb és legmodernebb elgondolásokat West ragyogó latin nyelvű előszava és tanulmányai, pl. Martin L. West: Problems in the Anacreontea = Classical Quarterly 34 (1984), 206-221 mellett pl. Patricia A. Rosenmayer kutatásaira alapozva ismerhetjük meg: P. A. Rosenmeyer: The poetics of imitation. Anacreon and the Anacreontic Tradition, Cambridge University Press, 1992, vagy az általánosabb vonatkozásokra fogékony olvasó számára haszonnal forgatható pl. C. M. Bowra összegző jellegű könyve: Greek Lyric Poetry, Oxford, 1961)

Az anakreóni költészet antik hatástörténetét Szepes Erika a rómaiakra korlátozza. A görög költők közül látványos módon kapcsolódik ehhez a beszédmódhoz az epigrammaköltészetre is oly jellemző tradicionalista-intertextuális fogásokkal élve pl. Meleagrosz, Rhuphinosz, Poszeidipposz vagy az idillköltő Theokritosz és Moszkhosz. Catullus és Horatius Anakreón-képe radikális különbségeket mutat: Catullus az ellentétekbe, paradoxonokba sűrítő érzelemkifejező intenzitást leste el, s ennek megfelelően vonja párbeszédbe Anakreón szövegeit, Horatius hangnemet kölcsönözve emlékeztet olykor az anakreóni édességre és narratív bájra az epikureista bölcseleti háttér játékterében.

(A bizánci Anakreóntól a “református” Anakreónig)

Ennél is érdekesebb talán, hogy az immár gazdag nemzetközi szakirodalommal is bíró (J. Labarde vagy C. A. Trypanis tanulmányaira, összefoglalásaira gondolok elsősorban, pl. J. Labarde, Un curieux phénomčne littéraire, l’anacreontisme= Bulletin de la Classe Des Lettres de l”Academie Royale de Belgique (1982),4-5, 168. C. A Trypanis: Medieval and Modern Greek Poetry, Oxford, 1951, 54-55) bizánci Anakreón-tradíció miként változik át Próteuszként pl. a szakrális regiszter tartalmait hordozni képes beszédmóddá. Anakreón termékeny kapcsolatban áll pl. Nazianzoszi Szent Gergely vagy Szünésziosz “theószi dallamokra” írt himnikus költeményeivel, melyek műfajilag a himnusz jegyeit hordozzák magukon és teljesen krisztianizáltak. A szicíliai Konsztantinosz 120 soros anaforás költeményben aktiválja újra az anakreóni metrumot! Mütilénéi Khrisztophorosz a keresztény sirató műfajával ötvözi, de a pogány Anakreón újjáélesztésére is akad példa a gázai Iohannész Grammatikosz révén, de bekerül a szerelmesregény-irodalom betétverseibe is (pl. Niketasz Eugenianosz Droszilla és Khariklész c. művébe). Persze, az Anakreón-diszkurzus egyik ága a keresztényi Anakreón potencialitásához is eljutott (viszonylag későn), s a legpregnánsabban talán az 1634-ben kiadott Anacreon Christianus c. kötet tanúskodik erről. Ponori Thewrewk Emil ontja az idevágó példákat, a diszkurzus potenciáját demonstrálandó hadd idézzünk Bernholdus református Anakreónjából is passzust, mely az “Akartam Átridákról / s Kadmoszról is dalolni” (Devecseri G. ford.) sort írja fölül keresztény szempontból: “Szent Pált s a prófétákat/ akartam énekelni”.

(A listák)

A számomra alig hitelesnek tűnő középkori és bizonyosan hiteles humanista-reneszánsz tradícióval folytatott szövegpárbeszéd valószínűleg terjedelmi okokból igencsak vázlatos feltérképezése után a munka lazább szövésűvé válik mind ami a kronológiai elgondolást illeti, mind pedig ami a világirodalmi hatástörténet szálának elejtésére vonatkozik, s gyakorta a költői önreprezentáció és énformálás kísérőjelenségeire korlátozódik. Mindez a Ponori Thewrewk-féle sokszínűség jegyében zajlik. Nevek egész sorát említhetnénk még (pl. az árkádista olasz Paolo Rollit, az angol Cowleyt, Gayt; a svéd rokokó klasszikusát, a nagyszerű Bellmant; a rokokó szellemesség francia atyját, Alexis Piront; Lessinget, Goethét stb.), filológusi listák hatás- és allúziótörténeti katalógusok egész garmadája készült el már, s talán készül is. Izgalmas kérdésként vetődik fel (s ezt Ponori Thewrewk 1885-ben megjelent művének hatástörténeti szekciója, mely egyébként a zenére és a képzőművészetekre is kitér, már nem válaszolhatta meg), hogy vajon a Szepes Erika által aprólékosan feltérképezett huszadik századi magyar irodalmi hatásnak van-e (lennie kell), és miféle világirodalmi dimenziója van. Kovács Endre a Világirodalmi lexikonban pl. Y. Winters angol költőnél talál Anakreón-nyomokat.

(Fordított és honosított Anakreón)

A magyar hatástörténet mellőzi a fordítások értékelését, ez még várat magára. A legkorábbi magyar Anakreón Rájnis József volt, s a fordítástörténet e fejezete 1781-ben kezdődik, az első teljes magyar Anakreón Zechenter Antal olvashatatlan, Csokonai által is kritizált műve 1785-ből. Kazinczy, Ráday Gedeon, Földi János, Dayka Gábor, Révai Miklós, Csokonai nyomvonalán jutunk Ponori Thewrewk Emil (1885) majd Devecseri (1962) teljes magyar Anakreónjáig.

Szepes Erika könyve magyar hatástörténeti részének elején ugyancsak Ponori nyomán halad, kiemeli a hatástörténeti folyamat máig érdekesnek mondható artikulációit. A kronológiai aspektusok továbbra is érvényesülnek, a fókusz jobbára az ismertető leírásra esik. Virág Benedek vagy Berzsenyi Dániel kapcsán vethetnénk föl például a fordítás és a célszövegbeli önállóság határainak kérdéseit, górcső alá véve azt a különös adaptatív technikát, melyben a sajáttá tevés és sajáttá levés játékai érdekeltek. Ugyanezekkel a szerzőkkel lehetne cáfolni az anakreóni költészet monoton tematikáinak elburjánzásáról kialakult filológusi nézeteket. A szöveggenerálás toposzként kezelt Anakreón-emblémája náluk a költészetesztétikai gondolkodásmód létesztétikává desztillált világában potens. Virtuózak Fazekas Mihály retorikai megoldásai is. Sokatmondó Ungvárnémeti Tóth László (és itt befolyhatna a kései alter ego, Weöres Sándor!) megjegyzése egyik görög nyelven írt anakreóni verséhez, miszerint az anakreóni versben semmi nagyot nem illik keresni, az se baj, ha a vers nem szép, csak édes legyen, s innen már csak egyetlen lépés a Kisfaludy Sándornál “rózsapártát” fonó “dalos” klasszikus alakjáig.

(Anakreón redivivus)

Szepes Erika a nyugatos eszménynél időz el kifejezetten figyelemre méltóan (Juhász Gyula, Vas István), majd előtérbe kerülhet a tulajdonképpeni tárgy, Géher István Anakreóni dalok (1996) c. kötetének elemzése, viszonyító olvasata. A szerző formai-tartalmi kritériumok alapján értékeli Géher költői átváltozásait. A korántsem haszontalan verstani katalógust motívumtörténeti fejtegetés követi. Ehhez tehetnénk hozzá, hogy Géher szerepjátéka már csak azért is különös, mivel nem szereplíráról van szó elsősorban, hanem talán az énkivetítések olyan sokrétűségéről, melynek során a felbomló és többszöröződő én egyszerűen megmártózni látszik a kultúrtörténet meghatározó költői teljesítményeiben, méghozzá oly módon, hogy párbeszédbe lép velük, majd e párbeszéd morzsáit a maga utalásrendjével és fragmentáltságával kínálja fel értelmezéslehetőségeiként. Géher anakreóni maszkja elsősorban bizonyos kulturális gyakorlatok vélt és valós rokonságán alapszik: a társadalmi energia erőit valamilyen fokon önkéntelenül is tükröző szövegek hagyományleföldelő erejűek. Nincs integratív gesztusokban megnyilvánuló stilisztikai játék, minden a szemünk előtt zajlik és alakul, a reflektálást kortársi korlátoltságunk és kíváncsiságunk befolyásolja. A versek alkalmiságukkal tüntetnek, és ez az alkalmiság az anakreóni felvillantások poétikáját folytatja. Számos paródia kristályosodik ki, melyek egyszersmind érintik magát az Anakreón-recepciót is. Születésnapi disztichon parodizálja az epitáfiumot: “Itt nyugszom meg: a költő bűvöletét ma feloldom, / zárja magába a könyv, épp születésnapomon.” Egyszerre mutatkozik meg a referencialitás és a fikció folyton újraképződő géheri traumája, illetőleg a szövegesülő lét életkilátásainak problematizálása: belehalhatunk-e mások szövegeibe, ha egyszer már beleéltük magunkat? Anakreón Géhert olvas, az átváltozások egész sorát éljük meg identitások és szerepek (tanár, apa, irodalomtudós, állampolgár) egymásra vetített rendszerében. Géher Anakreón-könyvét alighanem a magyar líra csúcsteljesítményei között kellene számontartanunk.

Szepes Erika könyvének záró része Payer Imre nyelvi humorral átitatott, ám szociális érzékenységről tanúskodó, az antikvitás ikonjait és emblémáit is játékterébe vonó költészetét vizsgálja. Payer munkáinak erényét a nyelvfilozófiai indíttatású költészeteszmény meghaladásában látja. A motívumvizsgálat a globalizált világ analógiáját hozza felszínre: Anakreón borának így lesz mai párja pl. a gin-tonic. Payer homéroszi utazásának színtere pedig így lesz a metró, a földalatti.

Az Anakreón-recepció természetesen még ennél is szövevényesebb, a kérdés komplex, tudományos feldolgozása még mindig várat magára, de ezen az úton jelentős mérföldkő Szepes Erika munkája. Motívumtörténeti, diszkurzusgenealógiai, műfordítás-elméleti és interdiszciplináris vizsgálódásoknak szintúgy helyük van, mint a filológiai vagy textológiai indíttatású aspektusoknak.

Duba Gyula

Máraival – Ég és Föld között

Márai, Fábryhoz hasonlóan időnként – szövegeit (újra) olvasva – írásra késztet. Mindig új arcát mutatja, más vonását, friss eredetiségét villangja fel. Miközben pillanatra sem változik sajátos egyéniségének karakteres ereje. Társításuk nem véletlen. Mindketten a romantikus tizenkilencedik század neveltjei, ídeáinak folytatói. Lírikus “széplelkek”, mitizálásra és esztétizálásra hajlamosak, akiket a könyörtelen huszadik század kemény realizmusra kényszerített. Bár az álmodozás vágyát megőrizték, nem gyakorolhatták. Fábry ezt vallomásosan beismeri, Márai közvetve teszi korai polgáreszménye és dacosan tragikus, emlékező valóságlátása révén. Nem véletlen, hogy ő írta, Szindbád hazamegy címen a legjobb “krúdyas-regényt”. Az életérzésbeli ütközésekből, századok egymásba rohanásából és a keveredésükből, a történelmi ellentmondásokból pompás életmvek születtek. Márainál (is) döntő jelentőségét érzem ennek a kohónak, az öröklött nemes szépségek és megélt “gyilkos élmények” kataklizmájának, amelyben az alaktalan rémségek és a hazavesztéssel járó rettenetek súlyos életérzéssé, betölthetetlen vágyakká és makacs öntudattá nemesedtek. Ég és Föld című könyvét – bevallom: most először – olvasva ismét átélhettem azt a korszakos magyar tartományt, amely Márai Sándor életműve!

A másik élményem mai s mindennapi. A Széplak-utca elején a nagy könyvesbolt mellett újabb nyílt, még nagyobb!, Valóságos Könyv-Ház, nemcsak nevében, hanem méreteiben is hatalmas “csarnoka” az irodalomnak, pontosabban a könyvnek. Mint látjuk majd, a kettő nem ugyanaz! Az épület azelőtt ruházati áruház volt.Széles kirakatában három nagy könyvpiramis áll, egy-egy mű számos példányából, mintegy a fáraók egykori dicsőségét híva segítségül, hogy a könyv diadalát hirdessék. Vaskos, drága könyvekből épültek. Művészi kivitelű szakácskönyvből, benne ezer meg ezer, tökéletes színes fotókkal illusztrált receptel. A másik pompás enciklopédia, talán a világ összes közérthető tudományos ismeretét tartalmazza. A harmadik pedig az időszerű Harry Potter-könyv, a H. P és a Főnix-rend. Gyönyörű termékek, kiváló áru mindahány, kiállna bármily minőség próbát. Már 1989 nyarán találkoztam a frankfurti Világ-Könyvvásáron azzal a helyzettel, amelyben áru a könyv. Már akkor vita folyt arról, mennyiben áru az irodalmi mű, a művészi termék. Azóta a helyzet begyűrűzött hozzánk s most elgondolkoztat! A piramisok hátterében, ugyancsak tömegben látom a Gyűrűk urát is, a harmadik kötetet, melyben a király visszatér, melyből elkészült a monstre-film! A mű vaskosságban is méltó társai az előbbieknek. A természetes írói logika azt mondhatná: mit nekünk Harry Potter! És mit a Gyűrűk ura! Mit a Dallas-sorozat, a bestsellerek és szappanoperák: az irodalom mély és komoly dolog! A kérdés korántsem ilyen egyszerű. Bár Márai szigorú, mosolytalan művészarca a dilemma fölé magasodik és a komolytalanságok megvetésére int. Hiszünk is neki, tudjuk, igaza van. A kép mégis bonyolultabb, drámaibb is!

2. Ég és Föld – a mű címe a végletek-köztiséget jelenti, annak metaforikus képe. Jelzi az író helyzetét: a földön áll s feje az eget érintheti! Földközelsége szükséges, de felmagasodása a döntő! Márait is jellemzi, néha mintha a fellegekben járna, ám állandóan az életről beszél! Módjával fennkölt, nemesen patetikus, de mindig hitelesen realista. Hűvös pillantása és tárgyias stílusa, egyénként paradox mód lírától fűtött és érzésekkel teli, mintegy semlegesíti az emelkedettséget. Természetessé teszi, olyan erővé, amely a  olgok lényegéig hatol. A romantikus nemzeti költő alakja, aki karddal rohan a csatamezőre, hogy életét áldozza a szabadságért, már csak indulatában él. Ám az indulata épp olyan tiszta és semmivel sem gyengébb, bár nem a küzdés szenvedélye, hanem az értelem fölénye és a művész helyzetismerete fűti. A költőben összegeződnek a századok! Költő Márai is, bár prózát ír, mint ahogy valószínűleg az előző századok minden magyar írója költő volt elsősorban, mert érzésként és indulatként élték meg műveiket. Később majd látjuk, hogy korunkban mintha új írótípus készülődne, némileg tudós, s valahogy “technikus”, de erről később!

Az Ég és Föld között az író korát is jelenti: negyven és ötven között! A francia így jellemzi: “só és bors között”. A fekete hajba ősz szálak vegyülnek és “...nem a messzi távlatoknak él az ember, s nem is a pillanatnak, mohón, mint az ifjúság és a vénség: ez az idő, mikor a valóságos jelennek élünk... figyelmesen és hálásan, szakszerűen és türelmesen, csaknem boldogan. Mert nincs más boldogság, csak a valóság megismerése, elviselése és megértése.” Márai rövidke írásokkal (is) bizonyítja, hogy érti a valóságot.Sugallja is egyben, hogy mindenről lehet írni, ha értelmesen szemlélődünk. Ő maga mélyen lát és szenvedéllyel ír, az igazmondás elhivatottjának érzi magát. Néha akár számítónak tűnhetne fel és pózgyanús (is) lehetne, mégsem okoz kételyeket, mert a szövegekben feszülő, művészi erő hitelesíti őt.

Kételyt okozhat viszont, hogy Márai magabiztosan ítélő szellemisége művében néha az elbizonytalanodás, már-már belső válság jegyeit viseli. Habozóvá válik, mintha talajt veszítene. Ennek okát a kor történelmi valóságában, s benne az író helyzetében vélem felfedezni. A múlt század negyvenes éveinek eleje! Már háború van, a világégés méretei éppen bontakoznak. A magyar élet is felemás, valahol távoli front kínja ég, itthon visszacsatolások lehetősége lángol, s az író lelkében súlyos kételyek! Elbizonytalanítják! Márai írásművészetének (egyik) titka, hogy bár a valóságot állandóan érzékeli, mégsem azt elemzi, szinte sosem boncolja részletesen. Ehelyett önmagára, benyomásaira és hangulataira figyel, benső élményeit s ezekből fakadó véleményét közli a világgal. Mintha magáról szólna s mégis az életet érinti, érvényesen és hitelesen ítél. Talán éppen azért mond igazat, mert önmagáról szól, és az író – az ember – önmagát ismeri – tudja igazán! Regényeiben is, bár bonyolultabban!, ezt teszi! Nézzük azonban, milyen kételyek – elégedetlen?, csalódott?, lemondó? – nyugtalanítják 1941-42-ben! Nem állítom, hogy pesszimista lenne, mert szövegeiben mindig életerő feszül. Mintha a rosszkedv is lelki erőre utalna, akár a bizakodó lelkesedés. Ebben az időben gyakran kísértik látomások, de nem fiktívek, sem álomszerűek, hanem mintha a lélek reális élményei, emlékei anyagiasulásai lennének. Röviden leírja az egyiket! Három napra Kassára utazik. “A régi lakásban járok, idegen ismerős emberek között, abban a khült lávában, melyben megfagytak az emlékek, mint a pompejiek a hideg hamuban.” S este így ír naplójába: “Az élet nem sikerült.” Akár értetlenkedhetünk is, s joggal. Hogy van ez? Milyen sokrétű és bonyolult tartalom sűrűsödik itt egyetlen pontba: a bánatba! El kell fogadnunk, hogy ez az ember – író! Nem úgy, hogy író is, párhuzamosan vagy kiegészítően, sem valahogy mellékesen vagy akár főleg, hanem kizárólagosan, egy az egyben: az ember Író!

Ezt az íróeszményt, vagyis Márait közelről és alaposan meg kell vizsgálnunk! (Zárójelben szúrom közbe, hogy Fábryról is így érzem, Író, nincs más gondja, csaj írói gond!) Szemrevételezzük közérzetét, melyről beszámol, gondolatait és véleményét, melyeket közöl velünk. Karinthy novellája jut eszünkbe: Esik a hó. Márai, hasonló című jegyzetében így ír: “Ebben a három szóban: >>esik a hó<< – számomra az élet egyik legtitkosabb alapérzése szólal meg. Mintha azt mondanánk: >>Boldog lehettél volna, de elmulasztottad<<. Vagy azt mondanák háromszor: >>Haza, haza, haza<< Vagy ezt: >>Emlékszel?...<< Erre az érzésre nem lehet felelni, elemezni sem lehet.” Titok lenne? Tesszük fel a kérdést. Valami hasonló! Az sejlik fel benne, ahogy az életet, a világot érezzük! Titokzatos élmény, de tudunk róla. Arról, hogy érezzük “testileg” a szavakat, a fogalmakat. Az érzés leírhatatlan, de működik. Mintha nyilt titok lenne, ismerjük, mégis homály borítja. Sejtéseink vannak felőle, amelyek bonyolult bizonyosság-tudattal töltenek el. Tehát Márai is titokról beszél, bár meg van róla győződve, hogy ismeri és amit állít róla – igaz! Ennek ellenére: válságban van. Okát sejteni alig lehet. Hiszen a (magyar) világ dolgai látszólag kedvezően alakulnak. Márai otthon jár s Kassa ismét magyar város. A hidegségről szóltunk, mely körülveszi. Máshol meghalt apját és kisfiát említi. Érzelmi életéről, házasságáról nem szól. Elmúlt negyven éves és meghasonlottsága alaktalan rémként lapul sorai között. Ebben az időben adja ki Szindbád hazamegy (1940), Kassai őrjárat (1941) és Ég és Föld (1942) című műveit. Az utolsónak A római című jegyzetében írja: “Nem fáj elmennem többé ebből az életből, mert én még az értelem parancsa szerint éltem.” Hová elmenni s miért? Választ ne – amúgy sem ismert – magánéletében keressünk, hanem szövegeiben s mögöttük, ilyen Író élete műveiben nyer tartalmat s formát! S talán nemzedéke sorsában, a történelem végzetszerűségében! Amúgy is kulcsszava a végzet, gyakori fogalma, valamilyen ördögi ritmus törvényének engedelmeskedve rendszeresen visszatér, és egyre nyomósabb lesz szövegeiben. Látomás, mely egyre ijesztőbb, bár konkrét alakot nem ölt. Ismét Fábryra gondolunk, a nemzedéktársra, szintén mélyponton van ezekben az években, veszélyhelyzetben és passzivitásban vergődik sorsa és végzete szerint. Márai kulcsszavai a következők: indulat, értelem, végzet, élet!

Nem egészen alaptalanul kérdezhetnénk ismét: pózolna talán?! Azért nem alaptalanul, mert minden kimagasló egyéni teljesítmény és magatartás egyben póznak is tűnhet fel: az ismert és elfogadott, a már tudott, az átlagos és középszerű fölé emelkedik, a meglévőn túl tornyosul! Felsorolt fogalmairól is elmondhatnánk, hogy általánosak, megfoghatatlanok, már-már közhelyesek. Csakhát... nem ő tehet róla! A legfontosabb dolgok lényegét tapogató szavaink, az emberi egzisztenciát behatároló fogalmaink megfoghatatlanok, bizonytalan jelentésűek, annyira általánosak, szinte közhelyesek, hogy már-már tartalomnélküliek! Valóság, sors, lét, idő, jövő, végzet... mi áll mögöttük?! Az a rejtély és titok, a sejtelmes minőség, amelyet Márai és a hozzá hasonlók feszegetnek! Az ő használatában a közhelyek sem közhelyesek. Sajátos látása és varázsos stílusa újszerűen tartalmasnak és helyénvalónak avatja őket. Innen szuggesztív ereje, melyet morális törvényekre alapoz és művészi erővel fűt. Számtalan irodalmi szöveget elvi bizonytalanság, nyelvi gyengeség és stílusgikszerek gyengítenek. A Márai-szövegek ilyen szempontból megkérdőjelezhetetlenek, szinte tökéletesek. A feszes forma és pontos nyelvezet a könnyedségeket is “megemeli” és a “túlzást” is valószínűsíti. A forma minden – ilyen értelemben érvényes az állítás! A fogalmak pontossága és a jelzők ereje döntő, a hitelességet teszik megkérdőjelezhetetlenné.

A korábban említett szkepszis mélyén tehát csak valamiféle életérzésbeli és szellemi fáradékonyságot sejthetünk. Annál is inkább, mert tudjuk, hogy Márai azután években még többet élt, mint addig, s mindvégig tevékeny alkotóerő birtokában és folyamatos munkában! S itt újabb párhuzam paradoxona ötlik fel bennem! Nemzedékem s jómagam harmincasként alig pedzettük még az irodalom mibenlétének és küldetésének kérdéseit, talán negyvenévesen kezdtük megsejteni! Márai pedig – de Fábryt is említhetném – ekkor mintha már mindent tudna! Így érzi és írja Siker című soraiban: “Mert amit a világ elismer, mindig csak az és annyi, ami rokon benned a világgal. S ez kevés.” Keresete, amiben más, talán több lehet a világtól. Kereste a lélek egyediségét, küzdött érte és szenvedett miatta, s ebben a harcban vélte megvalósítani és megfogalmazni önmagát. Hitte, hogy apostoli munkát végez. S lett belőle hős, máskor eretnek, győztes vagy avesztes, néha irányadó, gyakran pedig játékszer mások kezében. De mindig önmaga, olyan, akit írónak nevezhetünk!

3.

Harry Potter a varázslóiskola szorgos tanulója, kamaszbűvész. I.K. Rowling pedig középkorú angol tanítónő, éppen ötödik Potter-regényét adta ki és évi jövedelme, újsághírek szerint magasabb, mint az angol királynőé. Hemingwaynek fénykorában egy afrikai szafarira “tellett”, az Akiért a harang szül megjelenése idején. Tolkien, a Gyűrűk Ura írója talán csak azért nem keresett még annyit, mint Rowling asszony, mert még csak a harmadik köteténél tart. Vaskos könyvek ezek, kiadóink óckodnak elfogadni ilyen terjedelmes kéziratot, “ingük-gatyájuk rámenne.” Ezen írók teljesítményét, s hozzájuk tehetnénk még Danielle Steel, Rosamunda Pilchner és mások nevét, figyelemre méltó a nőírók jelentős száma a műfajban, mintha a női intellektus alkalmasabb lenne erre; írói munkájukat tehát nem fitymálhatjuk le, bizonyára megfelelő szinten elvégzik. Bestsellereket írnak. Olyan műveket, amelyekből aztán film készül, televíziós játék vagy sorozat. Olyan lehetőségek ezek, amelyek átformálják az írói munka értelmét, nagy hatással vannak a befogadó közeg – az olvasók, a tv nézők – érzékenységére és elvárásaira, és akár a jövő irodalmát is gyökeresen átformálhatják. Már a huszadik században beszéltek az irodalom válságáról, a huszonegyedik elején benső lényegének gyökeres metamorfózisát éljük. Ezekben a művekben ne csak a látványosan ható és szórakoztató, “igaz” történeteket vagy képzelt fikciókat lássuk, hanem az azokat körülvevő nagy közfigyelmet is, s nemkülönben a mögöttük álló roppant anyagi erőket. Az ötödik Potter-kötet – H.P. és a Főnix Rend – megjelenésekor éjféltől sorban álltak az olvasók a könyvesboltoknál, mint mi valamikor autóra várva a Mototechna üzletei előtt. A világsajtó megírta, mint kerestek alkalmas főszereplőt a készülő filmhez, míg végre találtak egy rokonszenves, szemüveges kamaszt. A Gyűrűk Ura című monstrefilmet Oskár-díjra jelölték. S a világ globalizált közfigyelme lelkesen szurkol az álmodozó tekintetű Harry Potternek és a Gyűrűk Ura sárkányokkal telített ütközeteinek.

Dehát mesék mindig voltak, hol itt a baj?! A népmesék középkori ízeitől – levágott sárkányfejek, a gonosz boszorka a kemencében, Csipkerózsika száz éves álma és csókra-ébredése – kellenek csodálatosabbak vagy szörnyűnnek?! Volt King-Kong, Tarzan, Golem és Dracula, meg a bátor Maugli és állatai. Aztán Sherlock Holmes, a baskervillei kutya, Agatha Christie Tíz kicsi négere és Piszkos Fred! Talán Goethe Werthere volt az első bestseller, zokogott felette a művelt Európa! Számos világsikerű regényéből készült nagyszerű film. Most azonban – minden bizonnyal a televízióval – nyugtalanító “technológiai” motívum keveredett a műalkotás születésébe. Danielle Steel, olvastam valahol, egész munkacsoporttal dolgozik. Témát keresnek, anyagot gyűjtenek, összerakják a történetet, majd részfeladatokra bontva írják a regényt. Márai megszenvedte és átélte a művet, szavakból, nyelvi elemekből építette, de érzésekből formálta, lelki méretűvé alakította. A másik típusú író mintha Lego-elemekből gyártaná, nem felfedezi és megépíti “irodalmasított” életmodelljét, hanem ismert elemekből reprodukálja. De valami új szempont, a feszültség, a látvány törvénye szerint! Nem véletlenül emléítettem a technológiát, a sikeres irodalomra valamiféle üzemszerűség terpeszkedik. Nem csak technikai elemek határozzák meg, hanem piaci viszonylatok is jellemzik. Lengyel Menyhért – ismét egy kassai, a múlt század első felében világhírű darabíró – önéletírásából tudjuk, hogy az Egyesült Államokban már akkor mily döntő szerepe volt az író ügynökének – managerének –, piacot keresett számára, befolyásolta munkáját és eladta műveit. Megszervezte a sikert! Míg az európai írónak kiadója volt, az amerikainak ügynöke. A siker is alighanem mást-mást jelentett. Míg amott az anyagi siker sztárhelyzetet biztosított, Európában a szellemi tekintélyből következett az anyagi biztonság. Míg az európai író próféta lehetett, az amerikai sztárként fénylett. Az eszmék értéke különféleképp érvényesült. A sajátos nyelvezet és eredeti forma, amelyért Faulkner, Hemingway, Ezra Pound és a többiek küzdöttek, Gidenél, Mannál természetesként mutatkozott s a lényeget máshol – mélyebben? – keresték. Ez a “másság” mintha azóta nyerne értelmet, mintha az írástechnikák kultuszában tetőzne. Nem a forma és tartalom örök dilemmája ez, mélyebb annál! Mintha az emberiség kultúrájának mai létében gyökerezne. Többek között abban a módban, ahogy az irodalmi mű egy sajátos műszaki-technológiai folyamat tárgyává válik és az emberiség közösségi tudatának a része lesz. Gazdasági erők mozgását idézheti elő s az író köré roppant hatékony iparág terebélyesedik. Olyan művészetgyártó és kultúrateremtő vállalkozás, amely a látvány technikáját fejleszti, szavak és fogalmak helyett képekkel dolgozik és piaci törvények alapján érvényesül. Emellett a képzeletre és vizuális hatásra épít, sematizálva vagy éppen semlegesítve az érzelmeket, a jelenségek mélyebb értelmét, gondolati tartalmát alig jeleníti meg. Mintha olyan írót feltételezne, aki ismeri a formai lehetőségeket és érzi a nyelvet, de a lélektani mélységekre, a tettek okaira, a benső emberi tartalmakra kevésbé ügyelne. Vátesz és próféta helyett immér író-szakemberre van szükség, lélekbúvárból technológusra, aki kevésbé az emberi létigazságok, inkább a hatás elkötelezettje. (Mondhatnánk némi malíciával, mintha az egykori “lélek mérnökét” új idők szavára a “trükkök mérnöke” követné). Már nem önvizsgáló és élményelemző, hanem fantasztikus fiktív kalandok és látványos sorsok avatott “technológusa”. Az irodalom szellemi csapdája lenne?! Mintha a szellemsiség a mélyebb megismeréstől és a világ önmagától menekülne! Rohan, a képzeletre bízva magát anélkül, hogy visszanézne vagy valamiféle célt követne. Ez a kultúra szórakozásként a dolgok felszínét bámulja. S a tömegek fogyasztják, amit az ipar a nyakukba zúdít. A konzumensnek unalmasak a mélységek, talán nem is érti őket vagy borzong tőlük, de talán nem is akarja érteni, mert fárasztóak. A gondolat helyett inkább a látvány izgalma, a lélek érzelmi kínjai helyébe jöjjenek az érzéki szenvedélyek képei!

3.

Itt egy pillanatra elidőzünk. Ebben a helyzetben az író munkája még választás kérdése lehet. Ragaszkodhatunk olyan folyamatossághoz, azon hitünkhöz, hogy az irodalom létünk megismerésének és sorsunk megjelenítésének az eszköze, az emberiség önismeretének a lehetősége! Időszerű művészetfilozófiai fogalmaink azonban kételyeket (is) ébresztenek. A hatvanas években például az elidegenedés fogalma emberi állapotot jelentett, ma a dekonstrukció – amennyiben helyesen értelmezem – formaalkotó módszert jelöl. A tudományos fogantatású irodalomkritika jó ideje az írás “technológiájával” foglalkozik. Divatos fogalmakat és elméleteket reprodukál, kánonoknak hódol. Közben bő teret biztosít a felületes tudásnak és elburjánzó középszerűségnek. Hosszú beszélgetéseket látunk a televízióban arról, hogy egyik-másik “mester” hogyan ír, anélkül, hogy megtudnánk, miről mit ír. Az irodalmi nyelviskolák tudományos eredetűek, ismereteik gazdagítanak, semmiképp sem haszontalanok. A szövegszerűség vizsgálatába és bámulatába mélyedve azonban többnyire túlértékelik a stílust és nyelvi kísérletet, az írói manírt, s ez általában kielégíti őket. Nem szólva arról, hogy vizsgálódásaik során a tudálékosság könnyen a tudás mezébe öltözik. A kritikai gyakorlatban az áltudás is hatalommá nőhet! Pedig az irodalomban, a művészetekben nem a tudományos megismerés törvényei működnek, sokkal inkább a metafizikus természetű intuíció erői munkálkodnak. Márai “titkai” nem azonosak az Einstein által felfedezettekkel, egészen más jellegűek.Kosztolányi könyvcíme: Nyelv és lélek nem e fogalmak azonosságát jelenti, hanem hogy szorosan összefüggnek! Ez az irodalomkritika – művészetfilozófia – szenvedélyesen keres magának történelmi modelleket, olyan előd-írókat, akiket aztán kanonizál, bennük vélve felfedezni eszményei korai őseit. A múltba nyúl, hogy önmaga jelenét igazolja. Némileg történelmietlen igyekezet! Amennyiben az egykori írók és a mai ítészek találkozhatnának és elvi diskurzusba mélyednének, aligha értenék meg egymást!

Ezen esztétikai kitérővel szeretném alátámasztani megérzésemet, miszerint a (posztmodern) szövegelméletek reformizáló törekvései közeli rokonságban vannak a “műteremtő” technológiákkal, alkotói komplexumokkal és a hatásukat kísérő sztárkultusszal. Mintha valahol mélyen közös tőről fakadnának. A századunk gazdasági és szociológiai energiájává váló globalizáció hozza őket onnan nyugatról, ahol a piac törvényeihez az irodalmárok már korábban alkalmazkodtak. Nagy és kemény irányzat, szinte már világtörvény, könnyen lehengerelhet minden ellenállást. Szükségessé teszi, hogy az író tisztábban lásson és tudatosabban ítéljen! Ám ezek mellett más összefüggések is vannak, akár eszmefuttatásom apropóját jelenthetnék. Híre ment, hogy nagy angliai sikere után film készül Márainak A gyertyák csonkig égtek című regényéből, állítólag Milos Forman rendezné. Egyelőre főszereplőt keresnek. Még közelibb a másik hír; kétmilliárdos költséggel magyar (monstre) film lesz a Sorstalanságból! Majd felét az állam állja, a többit befektetők, köztük külföldiek is. A mű kvalitásai mellett feltételezhető a Nobel-díj tőkevonzó hatása. Mondhatnánk: lássuk a medvét! Némi képet nyerünk majd arról, milyen eséllyel szembesül a holokausztot túlélt kamasz a varázslóinas Harry Potterrel?!

Pomogáts Béla

Az erdélyi költő

– A Reményik-kultusz felívelése és megtörése –

Reményik Sándor költészetét már életében kultusz vette körül, és ez a költészet az erdélyi magyar irodalom történelmi kényszerűségel következtében létrejött (viszonylagos) önállósulása után igen gyorsan kanonizálódott. Költői fellépését követve olyan tekintélyes írók és kritikusok méltatták értékeit, mint Kosztolányi Dezső, Németh László, Kuncz Aladár, Molter Károly, Schöpflin Aladár, Alszeghy Zsolt és Rédey Tivadar, később Áprily Lajos, Makkai Sándor, Sík Sándor, Rónay György és Bóka László. Az erdélyi magyar irodalomban igen széles körben alakult ki az a meggyőződés, miszerint az erdélyi magyar lírát mindenekelőtt az úgynevezett “helikoni triász”, azaz Áprily Lajos, Reményik Sándor és Tompa László munkássága képviseli. (A későbbiekben ezt a korán kialakult kanonizációs rendet egészítették ki Dsida Jenő tragikus gyorsasággal ellobbanó életművével!)

Az erdélyi költő, miként ez jólismert, a Végvári-versekel vált széles körben (Magyarországon is) népszerűvé, igazából azonban 1935-ben közre adott Romon virág című kötetével került a kortárs irodalmi kánon megaslatára. Olyan írók és irodalomkritikusok elismerése jelezte ezt akkor, mint Bánffy Miklósé, Sík Sándoré, Vajthó Lászlóé, Hankiss Jánosé, Turóczi-Trostler Józsefé, Kerecsényi Dezsőé, Rónay Györgyé, Csuka Zoltáné és Jancsó Béláé. Ez a névsor is mutatja, hogy az elismerés széles körben jelent meg, nemcsak erdélyi nemzedék- és pályatársai, hanem az akadémikus, a katolikus, a nyugatos és (Csuka Zoltánra vagy Jancsó Bélára hivatkozva ezt is elmondhatjuk) a szociális gondolatnak elkötelezett kritikusok részéről is. Reményik Sándor költészetének kanonizációja a harmincas évek közepére végbement, ezt mutatja az 1937-ben és 1941-ben kapott Baumgarten-díj, az 1940-ben neki itélt Corvin-lánc, amely akkor a hivatalos Magyarország legnagyobb kulturális kitüntetése volt, végül a Magyar Tudományos Akadémia Nagydíja, amely 1941-ben, már korai halála után, ismerte el költői munkásságát.

Az igazi és megkérdőjelezhetetlen irodalmi kanonizációt mégis Babits Mihálynak a Nyugat 1940-es évfolyamában közölt Az erdélyi költő1 című szép esszéje jelentette. Ez az írás a kolozsvári költő ötvenedik születésnapja alkalmából készült. Ezt a születésnapot széles körben ünnepelte meg az erdélyi és a magyarországi irodalmi élet, így az Erdélyi Helikon a szerkesztő Kovács László, a Pásztortűz a régi barát Olosz Lajos és Tavaszy Sándor, valamint a költővel rokonságban álló Imre Sándor, a Független Újság Ligeti Ernő, a Református Élet Jancsó Elemér, a budapesti Magyar Nemzet Kuthy Sándor, a Magyar Szemle című folyóirat Makay Gusztáv ünnepi írásának adott helyet.

A legfontosabb közülük természetesen Babits Mihály tanulmánya volt, amely máig érvényesen mutatta be Reményik Sándor költészetének karakterét, és jelölte ki ennek irodalomtörténeti helyét. Babits az erdélyi magyar közösség kollektív tapasztalatainak, fájdalmainak és vágyainak költőjeként azonosította Reményiket, aki magányában, visszavonultságában, a politikai küzdelmekkel szemben táplált aggályai ellenére egy történelmi megmaradásáért küzdő nép hiteles szószólójává emelkedett. “Különös – állapította meg –, hogy Erdély leghangosabb hatású dalnoka ez a csöndes, tartózkodó, szemérmes jellemű költő lett; különös, de nem érthetetlen. És bizonyos, hogy jól történt ez így. Nagy dolog verssel hatni a tömegre, zengő hangot adni egy közösség indulatainak; de egyúttal felelősség is ez. A hangosakban, a könnyű szavú, kész pátoszú poétákban ritkán van meg a leírt szó felelősségének érzése. S nemcsak a szóról kellene itt beszélni, hanem a magatartásról, minden mozdulatról, az egész emberi egyéniség sugalmazó erejéről. A költő Reményik évei nehéz évek voltak. Nehéz és kózdelmes kisebbségi évek, ezer veszéllyel és kelepcével. Azt hiszem, ebben a helyzetben senki sem tudott volna tökéletesebben viselkedni, mint Reményik viselkedett. A költői tehetség nem volt elég itt, sőt nem is volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek. Ember, erdélyi ember és magyar.”

Babits Mihály mindig ilyen elismerően nyilatkozott Reményik költészetéről (nem mindenki iránt volt ennyire elismerő az erdélyi magyar irodalom első nemzedékének nagyjai közül). Igaz, Reményik is mindig igen nagy megbecsüléssel, sőt szeretettel nyilatkozott Babits munkásságáról. Megjelenő verseskönyveit több alkalommal méltatta az erdélyi irodalmi sajtóban, és midőn 1941-ben a budapesti költőt a Magyar Tudományos Akadémia tagjának választotta, a Pásztortűz március 15-i számában Fény-torony című versében köszöntötte őt: “Maradj velünk sugárzó Fény-torony – / Nagyon sötét lett künn a tengeren.”

Reményik verse Babits eltanulhatatlan “költőművészetéről” beszélt, Babits ezzel szemben szinte nyomatékosan szólott arról, hogy Reményik költészetének nem a művészi minőség, hanem a mondanivaló igazsága ad különös szerepet és erőt. “Verse – jelenti ki –, mint a halk és igénytelen hang, semmi mással sem akar hatni, mint csak azzal, amit mond”. Igen, A Reményik-kultusz ekkor is, később is arra a véleményre vagy éppen meggyőződésre épült, miszerint az erdélyi költő munkásságának értékét elsősorban nem poétikai és stiláris minősége, hanem erkölcsi tisztasága és az általa vállalt és következetesen betöltött közösségi képviselet igazsága, morálja szabja meg. Reményik költészetének rangját sohasem abban a körben látták, amely a két világháború közötti magyar líra legnagyobb esztétikai értékeit foglalja magába, tehát nem Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos, Füst Milán, József Attila, Illyés Gyula, Radnóti Miklós, Weöres Sándor és ha már erdélyi költőkre gondolunk, Áprily Lajos, Dsida Jenő és Jékely Zoltán lírájának társaságában, hanem azok között, akik önmagukkal is küzdve, nem egyszer gyötrődve fejezték ki egy nagyobb emberközösség történelmi igazságait, fájdalmait és drámai útkeresését. Ebben a vonatkozásban lett ő valóban Babits szellemi társa, a “homo moralis” válfajának egyik legnagyobb erdélyi és egyáltalán huszadik századi magyar képviselője.

Az irodalomkritika és a költészetértelmezés egyik régi dilemmájához érkeztünk el ezzel: vajon egy költői mű (életmű) megitélésének lehetnek-e erkölcsi és közösségi kritériumai? Ha az irodalmat nem pusztán a szó művészetének látjuk, hanem tekintettel vagyunk arra is, hogy egy irodalmi alkotásnak erkölcsi dimenziója és közösségi üzenete is van, és megitélésébe törvényszerűen belejátszanak történelmi, közéleti és morális kritériumok is, akkor Reményik Sándor költészetét sem itélhetjük meg egyszerűen poétikai, retorikai és stiláris követelmények nyomán.

Alighanem igaza van a nagy angol lírikusnak és esztétának, T.S. Eliotnak, aki 1936-os Essays Ancient and Modern című munkájában arról beszélt, hogy “Az irodalom *nagyságát* nem határozhatjuk meg irodalmi mércékkel, bár nem szabad elfelejtenünk: azt, vajon irodalom-e vagy nem, csakis irodalmi mércékkel lehet meghatározni.”2 Vajon miben állnak azok az “irodalmon kívüli” minőségek, amelyek megszabják valamely műalkotás “nagyságát”? Ezek között minden bizonnyal ott vannak a műalkotásban kifejezésre jutó gondolati és erkölcsi értékek is. Erre utal különben az Eliot véleményét idéző René Wellek és Austin Warren-féle ismert irodalomelméleti kézikönyv (Az irodalom elmélete) is, midőn az írói alkotások értékelésének két alapvető kritériumát a következőképpen jelöli meg: “a művészet mint öncél és a művészet mint közösségi ritus és kulturális kötőerő”.3 A “közösségi ritus és a kulturális kötőerő” egymást kiegészítő kettős fogalma minden bizonnyal magába foglalja a közösségi, tehát nemzeti, illetve nemzetkisebbségi szerep- és feladatvállalást, azaz azt a költői dimenziót, amelyben Reményik Sándor, az “erdélyi költő” művészete is kibontakozott.

Reményik Sándor költészetének erdélyi és magyarországi kanonizációja ilyen módon elsősorban ennek a költészetnek az erkölcsi mondanivalóját, közösségi áldozat- és szerepvállalását vette tekintetbe. Valójában azt az imént idézett Eliot-i gondolatot érvényesítve, miszerint egy költői alkotás és költői életmű “nagyságának” meghatározásában a tiszta és rigorózus esztétikai megfontolások mellett más jellegű érveknek is súlyuk lehet. Természetesen tiszteletben tartva azt az esődleges követelményt, miszerint az értékesnek tartott szövegnek, szövegegyüttesnek eleve irodalminak, vagyis esztétikilag értékesnek kell lennie. Ez az Eliot-i gondolatra visszavezethető minősítés ezért nem jelent visszatérést a korábbi korszakok jobboldalon vagy baloldalon egyaránt tapasztalt ideológia-központúságához, amely szinte kizárólag a szöveg úgynevezett “eszmei mondanivalójára” figyelt, ellenkezőleg esztétikai mérlegelésből és értékelésből indul ki, csak éppen azt is figyelembe veszi, hogy az irodalmi szövegek világában – az esztétikai megitélés mellett – más: erkölcsi, közösségi, történelmi szempontoknak is szerepük lehet.

De térjünk vissza a Reményik Sándor-recepció s kultusz történeti kérdéseihez. Ez a kultusz – és vele az erdélyi költő művészetének, munkásságának kanonizációja – Reményik szinte váratlan, korai halála után bontakozott ki igazán. Reményik Sándor 1941. október 24-i halálát megdöbbenve fogadta az az erdélyi magyar közvélemény, amely nemrég még szinte eufórikus örömmel üdvözölte a felszabadulást, de ekkortájt már szerzett tapasztalatokat ennek kevésbé örvendetes következményei felől is (lásd például a Termés körében ekkortájt született írásokat!). A temetés során és után kibontakozó Reményik-kultusz ilyen módon az erdélyi magyar értelmiség akkori eszményeire és eszménykeresésére, identitásának, mondjuk így, lelki drámáira is rávilágít.

A kultusz teljes kibontakozását a költő halálát és kolozsvári temetését követő igen gazdag Reményik-irodalom mutatja. A kolozsvári evangélikus templomban, illetve a házsongrádi temetőben Thuróczy Zoltán evangélikus püspök, Bánffy Miklós, Tamási Áron, Tavaszi Sándor, Kovács Zoltán és mások búcsúztatták a költőt, az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz lapjain az erdélyi irodalom kiváló egyéniségei méltatták költészetét, és természetesen a magyarországi irodalmi és politikai sajtó (a többi között a Magyar Csillag, a Magyar Szemle, az Új Idők, a Híd, a Protestáns Szemle, a Katolikus Szemle, illetve a Magyar Nemzet, a Magyarország. az Újság, a Nemzeti Újság) is igen nagy megbecsüléssel emlékeztek meg munkásságáról.

A nagy veszteség napjaiban kialakított kultusz és megkezdett kanonizációs folyamat egy ideig még haladt tovább. A Pásztortűz 1942-es évfolyama közölte Sík Sándor személyes átéltségről tanúskodó esszéjt Reményik Sándor keresztény szellemiséget hirdető költészetéről, illetve Berde Mária Az élő Reményik című írását, amely azt a meggyőződést erősítette meg, amelyet korábban Tompa László és Molter Károly emlékezése fejezett ki, megállapítván, hogy a kisebbségi sorsba taszított magyarág közérzetét a leghívebben Reményik költészete szólaltatta meg. “A kisebbségi magatartás (...) végzetszerű ívelésének – olvassuk – az Eredj, ha tudsz-tól az Ahogy lehet-ig, a méregre, gyilokra esküvő magyartól a lerongyolt koldusig, a karszti magyarság Reményik Sándor volt leghívebb kifejezője. Nagy és nehéz erkölcsi csatában i mindnyájunkkal, mindnyájunkért harcolt, és mindnyájunkat meggyámolított.”4

Ugyancsak még 1942-ben (április 26-án) Tamási Áron emlékezett meg Reményik Sándorról a kolozsvári Mátyás király diákházban “Valóban úgy érzem – mondotta –, hogy szelleme is csodát tett velünk! Ki valamikor itt Erdélyben testszerint adta vissza a hitet és a reménységét, most holtában egy félesztendő alatt kihúzta szívünkből a koporsója fulánkjét, hogy annak a helyébe újból a hitet és a reménységet ültesse el.”5 Egy esztendővel később Áprily Lajos A lélek örök jegyese című személyes hangú esszéje idézte fel az elköltözött erdélyi költő emlékét6, majd néhány irodalomtörténeti igénnyel írott tanulmány következett: Jancsó Elemér Reményik Sándor élete és költészete című nagyobb tanulmánya az Erdélyi Füzetek című sorozat első számaként jelent meg Kolozsváron 1942-ben, László Dezső Reményik és Ady című füzete 1942-ben látott napvilágot Nagyváradon, majd Kristóf György Reményik Sándor című tanulmánya az Erdélyi Múzeum 1944-es kötetében, illetve különnyomatban is. Időközben 1941-ben a Révai könyvkiadó két kötetben közre adta Reményik Sándor Összes verseit, ez tartalmazta a Végvári-verseket is, majd 1942-ben megjelent hátrahagyott verseinek Egészen című kötete. Mindezzel azután hosszú időre megtört Reményik költészetének kanonizációja: a méltatlan vádaskodások és a teljes kiközösítés évtizedei következtek.

A temesvári Szabad Szó 1946-ban még közölte Ficzay Dénes Reményik fejfájánál című kis írását, ezt azonban, néhány esztendő elteltével (1950-ben) Nagy István Reményik Sándor, a magyar polgárság nacionalista költője című pamfletje követte: ennél tájékozatlanabb és gonoszabb íás még a legsötétebb sztálinista évtizedben is nehezen volt elképzelhető. Jellemzésére talán egyetlen rövid idézet elegendő: “A magyar és román burzsoáziának egyformán bosódzik a háta a munkásság forradalmi megmozdulásaitól. És a Szovjetunió sikereitől! A magyar burzsoázia nacionalista költője pontosan eltalálja azt a hangot, mely a nemkevésbé soviniszta burzsoáziának is kedves. *Nem a mi dolgunk igazságot tenni* – mondja a költő. Ráhagyja ezt Hitlerre és Mussolinire, akik a maguk számára foglalták el az *igazságtevést*. A költő hangja tehát nemcsak a hazai kizsákmányolók, hanem a Szovjetunióra és az európai népek függetlenségére rárontani készülő fasiszta imperialisták rablószándékaival csendül össze, mikor úgy versel, hogy az igazságtevést istenre, császárra, minden hatalomra bízza.”7 A szerző itt a “Mért hallgatott el Végvári?” című költeményre utal, ezt különben a kisebbségi humanizmus hiteles példájaként szokta idézni az irodalomtörténetírás, a baloldali irodalomtörténetírás is.

Az ötvenes évek végén “Nézzünk hát szembe” címmel a kolozsvári Utunk cikksorozatot közölt az erdélyi irodalom két világháború közötti jelentősebb képviselőiről, így Bánffy Miklósról, Karácsony Benőről, Salamon Ernőről, Dsida Jenőről és másokról. A lap 1958. évfolyamának 7-9. számában jelent meg Antal Péter Reményik költészetét taglaló Omló világ árnyékkapitánya című tanulmánya, ez a következő passzussal zárja be fejtegetéseit: “Egyéni s költői tragédiája, hogy teste akkor omlik össze, amikor a költő, leetve addigi osztályszemléletének szűk korlátait, megszívlelendő, értékes mondanivalóval, végre egész népéhez fordul. Ettől eltekintve – szellemi örökségének jelentős hányada mérgező hatású, melyhez új világot, új rendet építő társadalmunknak kevés köze van.”8

Az osztályharcos szenvedélyektől fűtött marxista irodalombírálat túlságosan engedékenynek találta ezt az elmarasztaló véleményt, így azután a lap 26. számában Szőcs István Még egyszer (s talán utoljára) Reményikről címmel erősen megbírálta Antal Péter kritikai engedékenységét, és szándéka szerint végső verdiktet mondott Reményik Sándor felett, így: “A nép sem becsülheti többre Reményiket, mint amennyire Reményik becsülte őt. És nem is volt nagy ellenfél – a nagyság minden vonatkozásban hiányzik belőle –, csak ádáz ellenség. Ezt a romantikátlan igazságot ki kellett mondani.”9

Szerencsére az irodalomtörténetírásban sohasincs “utolsó szó” és “utolsó itélet”, és a nyolcvanas években már Reményik szellemi öröksége körül is megváltozott a levegő. A költő, különösen az erdélyi magyarság körében, illetve Magyarországon a vallásos líra olvasói között mindig is népszerű volt, költészetének búvópatak-léte így tulajdonképpen szuverén módon vészelhette át az 1945 és, mondjuk, 1980 közé eső három és fél évtizedet. A magyarországi egyházi sajtóban, különösen a költő unokahugának: Imre Máriának a szorgos munkája következtében időről-időre nyilvánosságot kapott egy-egy kéziratból közölt ismeretlen költemény.

A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya gondozásában, Imre Mária gyűjtő és szerkesztő munkájával 1981-ben került az olvasók kezébe a Jelt ád az Isten című kötet, a költő “istenes verseinek” válogatása. 1983-ban a bukaresti Kriterion adta közre Kántor Lajos szerkesztéeében és bevezető tanulmányával Az építész fia című válogatást, majd 1990-ben az Oprheusz kiadó jelentette meg Imre László, Imre Mária és Sövényházyné Sándor Judit gondozásában az Erdélyi március – Álmodsz-e róla című válogatást, ebben a kötetben a kiadatlan versek nagyrésze is szerepelt. Végül néhány esztendeje a Révai-féle 1941-es gyűjteményes kötet reprintkiadása is megjelent, nagy kár, hogy e kiadás mögöttes terében pusztán üzleti érdekek rejlettek, és a kiadó mellőzte az 1941 óta megjelent Reményik-verseket, amelyek erősen gazdagíthatták volna az életműkiadást.

Időközben több, filológiai tekintetben kiválóan megalapozott tanulmány is napvilágot látott, mindenekelőtt Kántor Lajos és Imre László tollából. 1998-ban Kolozsváron Kisgyörgy Réka szerkesztésében, az újjáalakult Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában egy Reményik Sándor Emlékkönyv is a költő hívei elé került, ez nagyrészt az 1941-es emlékezések és tanulmányok közül válogatott. 1985-ben pedig az Egyesült Államokban élő Várdy Huszár Ágnes adott közre kisebb angol nyelvű füzetet Reményik Sándor költészetéről.10

Mára, Istennek hála, elmondhatjuk, hogy Reményik Sándor emléke és munkássága ismét eszteteremtő és magatartásformáló módon van jelen a magyar szellemi életben, és halálának közelgő hatvanadik évfordulóján a költő öröksége és hagyománya ismét eleven. Feladat természetesen van még elég: mihamarább sajtó alá kellene rendezni Reményik Sándor összegyűjtött verseit, amely lehetőleg filológiai teljességre törekszik, és közre kellene adni prózai írásainak, tanulmányainak és levelezésének nagyszabású válogatását. A költő munkássága mindazonáltal, és ebben a kolozsvári Reményik Sándor Társaság és az általa rendezett irodalmi konferenciák hasznos szerepet vállaltak magukra, ismét az élő irodalmi kánon szerves alkotórésze lett. Mintha Reményik nevezetes Végrendelet című verse teljesedne be: “A holtom után ne keressetek, / Leszek sehol – és mindenütt leszek”.

Jegyzetek

1. Babits Mihály: Az erdélyi költő. Nyugat 1940. 388-392.

2. Idézi: René Wellek-Austin Warren: Az irodalom elmélete. Fordította Szili József. Budapest, 1972. Gondolat kiadó, 486.

3. U. ott 362.

4. Berde Mária: Az élő Reményik. Pásztortűz 1942. 98-100.

5. Tamási Áron: Reményik Sándor. In Virrasztás. Budapest, 1943. Révai kiadű, 200-207.

6. Áprily Lajos: A lélek örök jegyese. Pásztortűz 1943. 53-57.

7. Nagy István: A harc hevében. Marosváráshely, 1957. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, 112-125.

8. Antal Péter: Omló világ árnyékkapitánya. Utunk 1958. 7. sz. 8-9., 8. sz. 6-7., 9. sz. 8-9.

9. Szőcs István: Még egyszer (s talán utoljára) Reményikről. Utunk 1958. 26. sz. 6-7.

10. Sándor Reményik s “Végvári poems”. Pittsburg, Duquesne University, 15 l., Studies in history 15.

(Előadásként elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeum Csikszeredában rendezett “Kultusz-Konferenciáján”, 2003. szeptember 26-án.

Varga Imre versei

Valóság

Hát azért csak valóság az, amit látunk, hallunk?

Az íz is, amit átad, meg a többi érzék.

mondta a konyha küszöbén, miután arról bölcsködtem,

hogy káprázatokban élünk. Néztem őt,

túlsúlyos volt, nemcsak a testét,

de arcát is eltorzította a fölösleg.

Eszembe jutott évekkel ezelőtti erdei sétánk

ibolyanyílás idején. Megálltunk a jószagú

tisztás peremén, elmerültem a virágzás

színében-illatában, amikor megszólalt,

elindulva máris visszafelé: Mennyi pénzt

lehetne ezért kapni, ha leszedve eladnám!

Mármint az ibolyát innen. Rápillantva láttam,

komolyan érti, amit mond. Hazafelé tartva

arról beszéltem, hogy a haszonelvűség boldogtalanná

rontja időnket. Mindent szolgáló eszközének

tekint a praktikus ember. (És a legértelmesebb

mindig az, aminek látszatra haszna nincsen.)

Az igazi mérce mégis csak a mérhetetlenség,

ebből forgat ki, hogy mindenre ráírjuk az árát.

A csillag, félhold, a hajnali szellő is csereérték.

Van, aki pénztárcájában hordja érzéseit értékpapírként.

Éreztem, hogy ingerült lettem, amikor

érzékei valóságáról morfondírozott. Észrevettem

magamban a bosszúságot és rögtön azt is,

hogy teremet szűkíti, elengedtem azért.

Véleményemnél, vélt igazamnál

fontosabb most a szabadság. Így aztán nem mondtam el:

az álmodó is csak fölébredése után tudja, hogy álma

nem volt való, hisz tovatűnt nyomtalanul. (Amiért nyilván

megcsavarná az orromat most a mester.

Mert miről is beszélek? Hiszen a nyoma itt van.)

S ő nyilván ellent is mondott volna.

Van úgy: álmunkban tudjuk, hogy álmodunk.

Ez megint vélemény lett volna csupán, ragaszkodás

a személynyi méretű, korlátolt igazunkhoz. Mert persze

az álom is valóság és a valóság is csak csalóka ánránd,

ha minden dolgok teljességéből csak a magunk

korlátoltsága ami látszik. Ha boldogtalanságunk

gyógyírja a ráevés lesz, lelki szűkösségünket jelzik testünk

fölöslegei. Bár csak egyetlen mozdulatunkban, az ízben,

a testtartásunkban éber jelenléttel lennénk, átélve hogy

a kozmosz ízlel mivelünk, így ízesülvén a végtelen testbe!

Ha nem haszonelveink hálójában vergődne az újhold,

kiderülne, hogy mit valónak véltünk,

mind, mind káprázat volt eddig.

Bár most ugyanaz, mégis más lett. A felismert

gyengeség erőt ad. De hát ezeket leírták, elmondták mások.

A szó kevés, és minden okítás túlzás, tehát fölösleg.

Nézzük csak az ibolyás tisztást, engedd el magad,

gondolataid! Megéled a kimondhatatlan.

Mondható viszonylatok

A hullámzás ami ebben a sorban,

létezik-e? Vagy csupán

vízre írt csalóka kép.

*

Kinek lábnyomai itt a betűk?

Rókáé madáré tiéd?

Az üres lapon akárki áthaladhat-e?

*

Belémerülni –

s mindjárt fölébe jutsz.

Megismered. Így eltünik.

*

Ami szól általam, megnyilvánulatlan.

A csendem az, szók-köze-tér.

*

Ami van: igazságom fele,

a másik: ami nincsen.

Úgy ragadom meg,

hogy elengedtem.

A fémcsap hidege.

Begombolom az ingem.

*

Borotvahad.

A pengén szőr és szappan.

Nincs cselekvő.

Az önborotva visszapattan.

Törtlnik általad:

a mozdulat. A hab: van.

A legfontosabb: nem keletkezik.

S nem is lehet vége itt.

Hanem akkor hát honnan?

*

Minősítve a világot,

jelzőid belényesnek.

Éld meg, hogy behegedhess!

*

Nincs kimondható.

De ne maradjon az érzés

megfigyeletlen, sötétjéből

kiválnom. Ha lehetne némán

itt ez a fenyő a szélben.

Ezt választom majd írás helyett.

*

Mi a dombok mértéke és folyóé

az erdőké fáké? Mi a hold mértéke

és mi a napé? Mi a verssoroké?

Mi a mértéke a pontnak?

Mi a mértéke az elhallgatottnak?

*

Sem léte, sem nem-létezése.

Minden rendszer ennyit ér.

Érzed arcodon a borotvaszesz

erejét. Amit így megélsz,

bizonyosabb

mint gondolataid.

*

Ami teljes az

olyan. Nincsen körötte

és benne sem. Sem

aki kimondhat

ja sem aki elhallgat

ja maga előtt.

*

Álmomból kinyíló virág

illata ébreszt. Fölötte bogár

szálldos a fényben.

A fehér fal nem olyan,

amilyennek látom és nem

másmilyen. (Hanem?) A sejtelem

mindig velem éled.

Ez az álomi virág

gyümölcse.

*

Ma van a meddő

asszony gyermekének keresztelője.

Keresztanya, Oféliám,

milyen nevet adnál neki, te, mondd?!

*

Nem a szó,

hanem a jelentés. Amíg azonosulsz,

addig élsz benne, vele.

*

De túl a

mondható

voszonylagosságon most ki vagy?

Végh Péter: Nincs igazság

Egy kis falucska feküdt a Garam középsőfolyását övező dombháton. Lakosai egyszerű kézművesek és földművesek voltak. Itt született egy hideg téli reggelen a helybeli asztalos egyetlen fia, Bódog. Valamikor, még apró kisgyermek korában, könnyelműen felmászott a padlásra vezető meredek falépcsőn. Az anyja nem ügyelt rá kellőképpen, s a fiúcska legurult, leesett. Egy életre szóló "emlékkel" lakolt érte. Eltörte a kezét és a lábát. De ez még nem lett volna olyan nagy baj, mert ahogy mondják, "az ebcsont beheged", de sajnos a fejét is komoly ütések, zúzódások érték.

Hónapok múltán úgy-ahogy felépült, de nem volt már a régi. Nem volt az a mosolygós, önfeledten játszadozó, boldogan szaladgáló kisgyerek. Szótlan lett és mogorva. A sok zúzódástól megváltozott a fejformája, a homloka előretolakodott, az orrcsontja megvastagodott és nagyon kiállt. Az egyik szeme felrepedt és az állkapcsa kissé elferdült. Olyan visszataszító lett az ábrázata, hogy nem lehetett ránézni. Ettől fogva a falubeli gyerekek mindenféle csúfnévvel illették. Lófejűnek meg harcsapofájúnak nevezték. A kissé műveltebbek Frankensteinnek hívták, vagy Quasimódónak. Mert hallottak ezekről a szörnyszülöttekről az irodalom órán. Ha véletlenül meglátták az utcán, gúnyosan azt kiabálták feléje: " Lófejű Bódog, jaj de nem bódog!". Ő szerencsére nem nagyon értette, hogy mit mondanak neki. Ilyenkor aztán olyan arcot vágott, hogy a gyerkőcök a hasukat fogták nevettükben. Ha maradt volna legalább egy szép vonás az arcán, talán megesett volna rajta a szívük. S ha a lelkében volt is szép jószerével, hát azt senki sem tudta.

Mivel teljesen megnémult, nem járhatott iskolába. Naphosszat apja műhelyében dolgozott. Hosszú évek során kitanulta az asztalosmesterséget. Mikor szülei látták, hogyan szalad a kezében a gyalu, meg milyen ügyesen bánik a fűrésszel, vésővel, baltával, kalapáccsal, nagyon örültek és egy kissé megnyugodtak, mert már régen emésztette őket a bánat és a lelkifurdalás, mert hát mégiscsak jó valamire ez az istenátka gyerek.

Azon a télen, mikor Bódog tizenhatodik életévébe lépettt, sok hó esett, szinte az egész völgyet maga alá temette. Az asztalosék házában, mely a falu déli részén fekvő domboldalon állt, nagy volt a hőség, mert Bódog anyja már kora hajnalban jól megrakta a kemencét. A műhelyben egész nap folyt a kemény munka. Apja berendezett számára egy sarkat, ott aztán kedvére gyalulhatott, "látástól-Mikulásig". Leggyakrabban csak sötétedéskor fejezték be a munkát. Ilyenkor Bódog felsöpörte az aznapi faforgácsot, a tűzre vetette és kitárta a szárnyas műhelyajtót. Utána fáradtan baktatott ki a ház elé, levegőzni. Advent egyik napján nagy pelyhekben hullt a hó. A műhelyből nagy gőzfelhő tolult ki a fehérségbe, és kellemes faillat áradt szét a környéken. Bódog vágyódva tekintett a völgy irányába. A sűrü havazáson át látszódott a templomtorony árnya és pár halvány fénypont pislákolt a messzeségben. Ekkor

tánczaj harsant ki a fehérségbe." *

Bódog szíve összeszorult. Ő nem lehet ott, a legények, leányok közt, mert ő egy idétlen, egy néma, egy nyomorék, akit mindenki kigúnyol, lenéz, aki csak a munkára jó, semmi másra. Az égre emelte komor tekintetét, mintha ösztönösen ott kereste volna a választ, vigasztalást. Az sötét és titokzatos ég mélyéből szakadatlanul hulltak a hópelyhek a szájába, a szemébe. Bódog lassan végigjártatta tekintetét a lágy vonalú, fehér köntösű hegyhátakon, s egyszercsak megakadt a szeme az udvarukban álló nagy szénakazalon. A kutya, egy amolyan szurtos juhászkutya féle, észrevette őt és kibújt a kazal alatti vackából. Vidáman körbenyargalászta gazdáját, aki nagy szeretettel hajolt feléje és vaskos kezével megsimogatta fekete bundáját. Mondott volna valami kedveset, becézőt, de sajnos nem tudott beszélni. A kutya nyalogatta a kezét, ezzel hálálta meg a gyakori simogatást.

Mikor öreg este lett, szülei tisztálkodtak és lepihentek. Ezt követően Bódog titokban kiosont a házból és kissé bicegve szaladt le a dombról, a főutca irányába. A főtér sarkán, közvetlenül a templom és az iskola közelében lakott a tanító. Volt neki egy felnőttsorba lépő nagylánya, Bíborka. Talán mondanom sem kell, hogy Bíborka szemrevaló teremtés volt. Ő volt a falu legszebb lánya. Esténként gyakran rendezgette lenszőke, hosszú haját a tükör előtt; fésülgette, fonogatta. Bódog az ő szobájának ablakához nyomta kiforrósodott, kiváncsi arcát. A lány most is ott ült tükre előtt, és éppen két hosszú fonatba fonta a haját. A nyomorék fiú magánkívül volt a gyönyörűségtől. Csak miután a háziak pihenni tértek és eloltották a lámpákat, józanodott ki, majd teljesen átfázva, de belül nagy boldogságtól telten, bandukolt hazafelé.

Karácsony táján nagy volt a jövés-menés a hegyi községben -és az asztalos házában. Apja sok megrendelést kapott. Mindenki készülődött a nagy ünnepre. Az inasok sok szép csillag, galamb, szív és harang formájú díszt faragtak fából az ünnepi fenyőfákra. Bódog titokban elrejtett belőlük pár darabot egy kis fa ládikába. Karácsony este, a szent mise után, Bíborka közelébe férkőzött, és sietősen a kezébe nyomta a dobozt. A lány előbb kissé megrémült, de miután felismerte a jó szándékot, mely Bódog tettét vezérelte, mosolyogva fogadta ajándékát.

Bizony ez volt Bódog életének legboldogabb pillanata. Torz arca felderült egy percre, mint mikor hosszan tartós borulás után kisüt a nap. Még napok múltán is magában dédelgette, őrizgette ennek a boldog percnek emlékét. Persze rajta kívül senki sem tudott reménytelen szerelméről, ez volt az ő féltve őrzött, dédelgetett titka.

Szülei, úgy általában, kissé hűvösen bántak vele. Talán csak azért, mert nem váltotta be az iránta táplált reményeiket. Az ő hibájuk folytán lett nyomorék, így adósai maradtak egy életre, és ő is adósa maradt szüleinek, a világnak és az életnek. Szüleinek a szerencsétlenséget követő évben született ugyan még egy gyermekük, de mivel gyenge tüdővel született, még pár hetes baba korában meghalt. Az újabb szerencsétlenség következtében bánatuk csak tovább nőtt.

Szilveszterkor újra havazni készült.

hófelhők tették halott nehézzé." *

Az év utolsó napján mindenki azt tette, amit a legjobban szeretett. A legények, leányok a művelődési ház nagytermében vigadtak, a falubeli férfiak iszogattak az ivóban, az asszonyok bejglit -és rétest sütöttek otthon a kemencében, mások a templomba siettek énekelni, imádkozni, vagy pletykálgattak a fonóban. Csak Bódog volt magányos. Előbb gyalult és söprögetett a műhelyben, csak úgy önmaga örömére, mert nem szerette, ha a deszkák durvák, szálkásak, a rendetlenséget meg végképp ki nem állta. Sötétedéskor felvette meleg irha bundáját és sétálni indult. Az emberek furcsa viselkedéséből kiérezte, hogy ez a nap más, mint a többi. Séta közben ide is, oda is belesett. Mindenhol voltak, csak az utca volt üres, mint az ő szíve. S ekkor az eszébe ötlött a tanító lánya, Bíborka, s a szíve megtelt melegséggel, szeretettel. Mit csinálhat éppen? - kérdezte magától. Ösztönösen a házuk felé sietett. Az ablakon betekintve azt látta, hogy Bíborka egy szépen öltözött falusi legénnyel kacérkodik. Boldogan kacagva az ölébe ül és csókolgatja a legény arcát. Ekkor mintha a világ minden baja a nyakába szakadt volna: lavina, árvíz, tűzvész -és földindulás. Óbégatva, az eszét vesztve rohant el a háztól, fel a dombra, be a szülői házba, s a műhely sarkába vette be magát. A kemény bükkfapadlóra roskadt és egyre sírt, rimánkodott szegény. Szülei a nagy sírásra- rívásra beszaladtak a műhelybe és csak álmélkodtak. Nem tudták mi lelte. Csitítgatták, étellel, itallal kínálgatták, de ő mindent visszautasított. Arra, hogy szerelmi bánata van, még az álmukban se gondoltak volna. Talán a falusiak ugratták megint, gúnyt űztek belőle, úgy mint mindíg, ezért olyan bánatos, gondolták jóhiszeműen. Holnapra elfelejti az egészet és megnyugszik szegény.

Szilveszter éjszakáján újra havazott. Éjfél után pár perccel, mint mikor beteg mellkasból szakad fel egy mély sóhaj, hirtelen kitárult a műhely szárnyas ajtaja, s az ajtóban megjelent Bódog. Vigasztalan, meggyötört ábrázatán egy izom ide-oda ugrált. Bal kezében görcsösen szorított egy gyalut, a másikban egy vésőt.

A benti lámpafény hosszú csíkokat festett a hóra.

Bódog csak pár lépést tett az utca irányába. Előbb a gyalu esett ki a kezéből. A kiszóródó faforgácsot a fagyos szél elkeverte a hóval. Pár lépés után megállt, az ég felé emelte komor tekintetét, s ekkor a jobb kezében tartott éles vésőt egy hirtelen, eszelős mozdulattal a szivébe döfte. A véső a húsába beletépett. Visszavonhatatlanul. Egy pillanattal később a térdére rogyott és nagy sugárban kifröccsent a vére a hóra, mint mikor a boroshordóból pattan ki a dugó, majd a földre zuhant, mint egy zsák, és többé nem mozdult.

Az éj folyamán minden vére elfolyt és a sebéből kifordult a véső. Mikor reggel rátaláltak, a hó már félig betemette és a kutya hűségesen nyalogatta sebét, mintha abban bízna, hogy ettől lábra kel. A fiú halálával egyszer-s mindenkorra lerótta szüleinek és a világnak a tartozását. A szülei és a világ pedig nem hogy megadták volna tartozásukat, de még egyszer visszavették azt. Erre mondják az emberek, hogy nincs igazság a földön, mert van aki többször is fizet, míg mások egyszer sem. Meg azt is mondják, hogy az Isten bujdokol, nincs ilyenkor jelen.

Miután bevitték Bódog kihűlt testét a műhelyasztalra, a faluból a vérszagra odasereglettek a kóbor kutyák és a megalvadt vérét körbenyargalászták.

Reggelre a hóesés elállt. A házhoz vezető út szélén fekete fenyőfák hajlongtak, s az úton végig, a főtér irányába, faforgácsokat görgetett a konok szél.

(* A versrészletek Radnóti Miklós: Tájképek c. verséből valók.)

RIGÓ

(Roma kesergő)

Egy kültelki kocsmában iszogattak. Rigó kibámult a sötét égre, és már ki tudja hányadszor, dalra fakadt:

Finom inget hogy vegyen.

Majd prózában vakerelt tovább:

- Minden veszve, komám!. Minden!

Előttük, a poharak közt, egy csontnyelű rugós kés pengéje villant. Az asztal lapján Rigó keservének nyomai. A fekete fába frissen metszve ez volt olvasható: "Nincs holnap!". A szöveggel meg volt elégedve, de a kivitelezéssel nem. Mert a betűk ide-oda kalimpáltak, mint a részeg lovak.

Fullajtár ezt látva a fejét csóválta, hát csóró Rigó gádzsó ilyen dilinóságokkal múlatja az időt? Gyorsan fenékig itta a korsóját és a csapszék irányába bámult, mint egy szomjas ló. Persze, ha meggondoljuk, véshetettt volna kevésbé fiozofikusat a fába, és dalolhatott volna mást is, szebbet, vidámabbat, de mindez nem változtatott volna semmit a lényegen; mert mi tagadás: csóró roma csávónak szarul áll a szénája. Rigótól józanul, vagy pijás állapotban még így is nagy teljesítmény. Igaz, józanul még sohasem látta senki, nála ez olyan ritka állapot, mint határban a fehér holló.

Rigónak erős felsőkteste volt, rövid lábai és nagy, előreugró lófeje. A haja, arca és a keze koromfekete. Temérdek keserű gondolat motoszkált akkor este kormos fejében. Kevés cicoma, annál több súlyos mélabú. Ha jobban belelátnánk sötét romalelke mélyére, akkor megértenénk, hogy miért dalolt, beszélt ilyeneket. Ebben a lelkiállapotban még filozofálni is tud a cigány gádzsó, ha nagyon akar. Végül is ő véste oda azt, hogy "Nincs holnap!" , és nem más. Ebben a két szóban pedig benne volt az egész rohadt élete. Olvasta, hallotta valahol, vagy kieszelte? Tán maga sem tudta. A lényeg az, hogy megtette. Mert véshetett volna a fába olcsó és banális frázisokat; például ilyeneket: nincs munka, nincs kenyér, nincs lóvé, nincs csaj, nagyon fáj, engem nem kamel senki, de nem, a dilinó ehelyett mégis azt az örök, nagy igazságot örökítette meg, hogy "Nincs holnap!". Talán, mert tömör akart lenni, vagy csak azért, mert nem akart a részletekbe bonyolódni.

Mióta az asszony elhagyta, csak pijált és kesergett a csóró, s ma érte az utolsó nagy csapás: kirúgták a munkahelyéről. Igaz, hogy az útkaparóéknál csak egyszerű földtúró volt, de így is szerette a munkáját, abból élt, meg már megszokta a kemény melót. Ha kellett, feltört egy egész utcát, árkokat ásott hosszanti -és kereszt irányban. Úgy metélte az utcákat, mint más a kuglófot. Mert a lapát az lapát, a csákány az csákány és a légkalapács se kutya, jó ha van, mert ha nincs:

Terem a cigány számára.

Fullajtár még maradhat őszig, őt meg vigye el az ördög. A döntést igazságtalannak tartotta. Hol talál ezekután munkát? A kőfejtőben, erdőirtáson, bányában, papírgyárban? És otthont? És asszonyt?

Bizony rosszul állt a szénája (de ezt már egyszer mondtam), s már az utolsó lóvéját is elitta.

és megissza kevélységgel.

Üres volt a zsebe és a munkásszállóból is kitették a szűrét. A batyujában volt minden motyója.

Fullajtár így vígasztalta:

- Ne búsulj csórókám! Egy ideig lakhatsz nálunk, aztán majd csak lesz valahogy. Nem csak útkaparók vannak ám a rohadt világon!

Hogy jobb kedvre derítse, rendelt neki egy féldecit. Ettől aztán Rigó új erőre kapott, mint a ló és énekelni kezdett. Két kormos kezével verte hozzá a taktust az asztal sarkán:

Ne tedd olyan nehézzé a szívem!

Az ital hatására feltört belőle őseinek szilaj temperamentuma, melyet virtusnak is mondanak az emberek. Olyan bánatosan, szívhezszólóan dalolt, hogy a népek a vendéglőben mind elnémultak, mint a kút mélyén a víz (meg a béka?).

Hogy mindíg csak keserítsen!

Már közeledett a záróra, de Rigó még mindíg danolászott. Az emberek már jobbára hazakotródtak, mikor éjfél körül Fullajtár Rigó "szárnyai alá nyúlt" és bajtársiasan hazacipelte. Nem hagyja el a dilinó gádzsót. Apró Danilo fia szótlanul követte őket, Rigó batyujával a hátán.

Maguknak is alig volt hely a házban. Rigó ezen az estén egy lóval és egy szamárral hált egy fedél alatt az istállóban, a szalmára terített nagy télikabáton. A batyuját meg a feje alá tették vánkosnak.

Másnap hajnalban búcsú és köszönet nélkül távozott. Vándorútra kelt. Felcsapott kolduló vándorcigánynak. De már nem volt kedve énekelni, mert a csóró vagabunduszok, szegény csavargók, nem énekelnek.

Csak ment, ment. Faluról-falura. Toronyiránt. Ahol az este érte, ott tért nyugovóra. Hol egy fészerben, hol egy fa, egy kazal, vagy egy bokor tövében.

Egy este szép álma volt: Daliás legényként járta a lányosházakat s mindenhol jó szívvel fogadták, borral, pecsenyével, édességekkel kínálgatták. A lányok cirógatták, becézték, kacérkodtak vele, szépeket súgtak a fülébe. Az egyik háznál egy pirospozsgás csaj kicsalogatta a hátsó helyiségbe. Rigó hamarjában megölelte, megcsókolta, a padkára döntötte, már a csucsiját szorongatta, mikor álma szertefoszlott. Hej, de sajnálta az ebadta, mert az édes álom feledtette vele a valóságot ( hát látják, igaz a mondás: Az éhes disznó makkal álmodik ).

Már világosodott az ég alja, mikor tovább indult. Ajkán újabb dal fakadt:

Egyre ment, hátára vetett batyujával, kurta vándorbottal a kezében. Csak ment, az élet mostoha gyermeke. De már volt célja. Nem kószál többé, mint a csóró kutya. Megkeresi azt a pirospozsgás arcú lányt, akit álmában a karjaiban tartott. Vagy ha nem őt, hát egy hozzá hasonlót.

- Most aztán ráérek dalolni, - elmélkedett közben. - Meg aztán dalommal rövidítem az utat.

Egy őszi napon, azon a faluszélen bukkant fel, ahonnan valamikor vándorútra kelt. A földeken dolgozó emberek felfigyeltek legújabb dalára:

Sok csizma kell énnékem.*

Magukban ekkor azt gondolták, hogy Rigó minél tovább vándorol, annál inkább hasonlít a dalos madárhoz, aki kora tavasztól késő őszig énekel.

KÉRDŐJEL

( Nagy László)

Kinézetre szokatlanul vékony, hajlott, nádra hasonlító forma, hozzá ősz, lerágott csutkafej, gondozatlan bajusz, körszakáll, ferde, lapos, körteforma orr, mindez kopott, tépett, toprongyos valamibe bújtatva. Nevezzük egyszerűen Kérdőjelnek, csupán csak azért, mert "munka közben" a mellére tűzött papiroson egy nagy, piros kérdőjel szokott éktelenkedni. Valamelyik sorstársától leshette el a figyelemfelkeltésnek ezt a remek módszerét. Meg talán azért is hívhatjuk így, mert minden ember, aki erre a szomorú sorsra jut, egy nagy kérdőjel, egy nagy kérdés, mely minden ember lelkiismeretéhez szól.

Kérdőjel már nagyon vén volt, viharvert, mint az a tölgy, melynek oltalmában kunyhója állt. Mindenki elhagyta, csak a kutyája nem. Hű volt hozzá. A kutyának még több év együttlét után sem adott nevet. Egyszerűen kutyának, kutyuskának, vagy, ha nagyon jó volt a kedve, kutyulimnak hívta. Csak a rend kedvéért, nevezzük el a kutyát Válasznak ( de ezt a névadást most nem okolom meg, az olvasóra bízom ).

A szegénynegyed hullámbádog bódéjában telente rettenetes volt a hideg, mert a réseken át besüvített a fagyos szél, sosem kopogtatott, nem kérdezte, szabad-e, csak jött, mint a hívatlan vendég; a szívtelen vándor. Ilyenkor összebújtak: koldus és a kutya; a gazda és hű társa; két régi jó barát. Bezáródtak saját nyomorúságukba, mint két tehetetlen, magányos pincebogár.

Kérdőjel koldulásból, meg persze abból a kis segélyből tengette sanyarú életét, melyet a szociális hivataltól havonta kapott. Élete lángja már kialvóban volt és ki gondolta volna róla, hogy egykor, fiatalon neves boxoló volt. Kimondottan szép, alabástromfehér, keskeny keze, teleszőve finom kék hajszálerekkel másra vallott; sokkal inkább egy kifinomult művész kezére hasonlított. Az orrcsontja még akkor tört el, s azóra olyan horpadt és ferde volt, hogy aki egyszer látta, nem tudta többé elfeledni. A sportolást viszonylag későn kezdte, ezért idő nap előtt kiszorult az élvonalból. Később évekig egy üzletház központi raktárában dolgozott, de egyszer munka közben véletlenül megcsúszott a lába és lezuhant egy magas regális tetejéről. Szerencséje volt, túlélte, csak a bal lábát törte el. Combnyaktörése óta húzta a lábát, ezzel megtette a második bizonytalan lépést afelé, hogy sikeres koldus lehessen ( az első a ferde, körteforma orra volt ). Éppen cimboráival iszogatott az egyik kültelki csehóban, mikor kimondta életének talán utolsó jópofaságát: - Végül is nem történt semmi, csak az, hogy most már bizonyosan nem lesz belőlem távfutó.

Miután úgy-ahogy felépült, éjjeliőrnek szegődött egy autóbazárba. Ott talált Válaszra, egy vizslára, vagy német vérebre emlékeztető korcsra, akit idővel nagyon megszeretett, mert mindenhova elkisérte. Olyan volt, mint az árnyéka. Az éjjeliőrködéstől hamar meg kellett válnia, mert állítólag az egyik szolgálata alatt több kocsit is elloptak a bazárból. Igaz, hogy kissé nagyot hallott és rosszul is látott, de ez, tudják, már együtt jár a korral.

Válasz, a kutya, továbbra is vele maradt.

Esténként a tölgyfa alatti bádogkunyhóban beszélt neki gyerekkoráról, a város fényeiről, a lányokról, akik egykor szerették, a boxmeccseiről, melyekből győztesen került ki. Roppantul sajnálta, hogy csak olyan rövid ideig lehetett a csúcson, ezért nem tudott úgy megtollasodni, hogy idősebb korában gondtalanul élhessen. De így is szép volt az a pár év, megérte. Számára olyan volt, mint egy tündöklő kirakat, élete korábbi és későbbi sötét és üres szakaszához, vagy tán szakadékához mérten. Arról a három küzdelmes évről tudna neki sokat mesélni.

Válasz minden alkalommal, miután megette az eléje dobott száraz kenyérdarabokat, a gazdájára emelte kérdő-kérő tekintetét. Talán újabb ételre várt. Értelem, nyíltság és jóság sugárzott belőle, melyen gazdája mindegyre nagyon elcsodálkozott. Ez a tekintet többet ért neki minden emberi szempárnál. Elközelgő halálára gondolt és az jutott az eszébe, hogy a nagy Michelangeló haldokló rabszolgáinak szemében mennyi szépség és nemesség rejtőzött ( Kérdőjel nem akármilyen koldus volt! ). Ő is így szeretne meghalni. Belső megnyugvással és szépséggel a szemében. De ki tudja, hogy mit tartogat számára a sors.

Kevés, igazán nemes, gerinces emberrel volt életében dolga, meg tudná számolni az egyik kezén. Az úgynevezett barátai is csak addig tartottak ki mellette, amíg volt pénze, volt miből mulatozni, aztán, hogy kiöregedett és szerencsétlenül járt, nyomtalanul felszívódtak. Először anyjára gondolt, akit szinte nem is ismert, mert még apró gyekekkorában elvesztette. Egy orosz katona leitatta a háború végén, majd megerőszakolta. Bánatában kútba ugrott. Az ő egész élete is egy ilyen, különös zuhanás volt, melyet nem tudott megállítani, megfékezni. A másik kedves arc az egyik tanárjáé volt, aki többször kiállt mellette. Egy alkalommal vérig sértette az egyik iskolatársa, az anyját lekurvázta, ezért jól odasózott neki, dulakodás támadt s végül is ő húzta a rövidebbet, mert a csúfolódónak sok haverja volt (az ilyenek aztán könnyen ugrálhatnak). A csetepaté után a tanár elvitte őt motorbiciklijén a közeli kórházba, megvárta míg bekötözik sebeit, majd egyenesen haza szállította. A házuk előtt szeretettel nézett a szemébe, bizalmasan a vállára tette a kezét s azt mondta" - Csak fel a fejjel, fiam! Te nem tettél semmi rosszat, csak megvédted anyád becsületét. Ezt a szép pillanatot nem felejti el, amíg csak él.

Az apja más ember volt. Otthon, melyet csak idézőjelben lehetett otthonnak nevezni, mert inkább emlékeztetett egy piszkos, füstös odúra, ahol a székek, a ruhák mindíg úgy szét voltak dobálva, az asztal alatt csikkek és üres üvegek hevertek, az asztalon leggyakrabban semmi, vagy csupán száraz kenyér, meg egy kicsorbult élű kés és egy korsó állott víz. A lakás falai az év nagyobb részében nedvesek voltak, a szoba közepén a petróleumlámpa alig pislákolt. Esténként a földre dobott foltos szalmazsákokon háltak, ő és három testvére, míg a fater egy kényelmes rézágyban horkolt. Napközben, mialatt apja a fatelepen dolgozott, imádtak az ágyában ugrálni, a ruganyos sodrony jó magasra feldobta őket. Apjukat hamar elvesztették, a két nővére pedig férjhez ment az első jöttment pasihoz. Az öccse volt a legokosabb: nyugatra disszidált és többé nem hallatott magáról. Ki tudja, hogy van? Él-e még? Apró gyerekként őt szerette a legjobban. Sok közös kalandjuk és titkuk volt. Lesték a lányokat vetkőzés és tusolás közben. Titokban cigizgettek a kertek alatt. Kijártak a rétre madárfészkeket fosztogatni, vagy apjuk zsebéből csentek el pár garast. Mindíg nagyon félt a büntetéstől. Az apja amúgy is majd mindíg kiabált velük, nem kellett hozzá okot keresnie. Amit keresett a fakitermelésen, azt majd mind elkártyázta vagy elitta, a maradékból vettek a lányok egy kis harapnivalót a családnak. Sokszor éheztek, s ő akkor megfogadta, hogyha felnő, sokat fog dolgozni, sok pénze lesz, és nem engedi majd, hogy a gyerekei éhezzenek, hiányt szenvedjenek valamiben. Az élet úgy hozta, hogy mindez csak álom maradt. Az élete oly gyorsan elszaladt, mint egy rövidre szabott film, az a kevéske fény, mely egykor arcára vetült, nem tette lehetővé, hogy felemelkedhessen, boldog emberként élhessen.

A nőkkel sem volt szerencséje. Igaz, hogy volt vagy tíz barátnője, de igazán csak eggyel értette meg magát, a többivel csak szórakozni járt, vagy hált, alkalomadtán. Igaz, hogy csak a pénzéért, meg a sok szép ajándékért voltak vele; mihaszna nők! Helga más volt. Egykor őszintén szerette. Akkor még jól keresett és néha meghívta őt étterembe vacsorázni, vagy a cukrázdába krémest majszolni. Viszonzásként Helga kitisztította a ruháit, mert akkor még több is volt, meg rendet rakott az albérleti lakásában, pedig nem is kérte rá. Szóval jó volt hozzá, de egy napon megunta az anyáskodást, mert valószinűleg jobb partit talált. Pedig annyira szeretett volna tőle egy gyereket, hogy legyen életének értelme és folytatása. De Helga nem mert hozzá menni, mert félt a nélkülözéstől. Annyira azért mégsem szerette, hogy örök társul fogadta volna, csak azért volt vele, mert nem volt más. Röviddel a balesete után hagyta el, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Egy nyomorék már zavarta az életstílusát. Nem tudta hová tenni. Nem kért belőle.

Helga egykori szép szemét most a kutyáéhoz mérte. - Bizony van belőle a te szemedben is valamicske, kiskutyám.

Kérdőjel megöregedett. Örömöt már csak a korahajnali, vagy az esti sétákban lelte. Napközben a templomtéren koldult. A tér oldalában állt egy borostyánnal benőtt, kopaszodó ecetfa, és egy keresztény vértanut, valószinűleg szent Sebestyént, ábrázoló kőszobor (a legenda szerint Sebestyénre nyílzáport zúdítottak a császár testőrei, mivel nem akart áldozni a pogány isteneknek; csoda folytán mégis életben maradt ). A fa és a szobor kedvesek voltak szívének, ezértválasztotta ezt a helyet. A zöldcsizmás-kandúrra emlékeztető, halódó fa az ő sanyarú, elrontott, fénytelen életét jelképezte. A borostyán a rajta élősködőket. Ezzel szemben a szobor az igazi helytállást, a kiszabott sors vállalását- és a megváltás reményét jelentette számára. Napközben majd mindíg magában beszélt, dúdolt, vagy motyogott valamit. Senki sem tudta, hogy mit. A séták során Válasz hűségesen követte, a folyópartra, a platánfákkal árnyékolt, virágágyásokkal szegélyezett sétányokra. Egyszer egy megpakolt szatyrokat serényen cipelő terhes asszony jött velük szembe. Mikor a közelükbe ért, Kérdőjel önkéntelenül feléje nyújtotta üres tarisznyáját. Az asszony végigmérte, talán adott voltna neki egy kis alamizsnát, csakhogy épp azon a szakaszon az út fehér galambpiszokkal volt tarkítva, mert a galambok valahol fent az ágak közt lebzseltek naphosszat, ezért az asszonyság nem tehette le szatyrait és így ő hoppon maradt. Ebből megtanulta, hogy munkáját sikeresen csak a megszokott helyén, állva, vagy térdelve végezheti. Igen, a koldus legyen alázatos, mozdulatlan, mint egy fa, vagy egy szobor.

Kérdőjel egy őszi nap hajnalán egymaga indult útnak. Nem volt szíve felébreszteni Választ, pedig a kutya mindíg éber volt és fel szokott figyelni minden zajra. Elmenőben óvatosan behajtotta a bádogkunyhó ajtaját. A nap még valahol a horizont alatt bujkált. A parkok, sétányok fái, bokrai már részben elhullatták levéldíszüket. Pár utcával lejjebb kellemetlen szagra lett figyelmes. Éjszakai műszakban dolgozók éppen aszfaltozták az úttestet. Az utca alsó végén meglátta a pöfékelő gépeket, melyekben a szurkot olvasztották. Körülöttük lapátosok és talicskások sürgölődő hada tolongott. Két lusta úthenger is cammogott utánuk.

Az aszfaltos út széle, a munkások hibája folytán, egy helyen nagyon híg volt. Egy régebbi, nagyobb lyukat fedhettek be vele. Kérdőjel, ahogy éppen ott ólálkodott, egy óvatlan pillanatban belelépett ( mint már mondtam: a látása nem volt a legjobb ). Vagy tán azt gondolhatta, hogy az út már járható és át szeretett volna menni a túlsó oldalra. Beteg lába oly puhán merült a forró masszába, mint mézbe a kanál. Próbálta kihúzni, de nem ment. Jól beleragadt. "Csak nem hagyhatom itt a cipőmet, mi lesz akkor velem. Csak ez az egy pár cipőm van". Szólalt meg benne egy riadt, önfenntartó hang. Egy vészharang.

Elviselhetetlen volt a forróság.

Kérdőjel egyre erőlködött, egy lábon állva. Mikor elfáradt a lába, egy pillanatra a másikra helyezte át a testsúlyát, s ekkor a cipője jó mélyen belesüppedt a híg és forró anyagba, mely rögtön megégette a lábát. Felszisszent a fájdalomtól. Riadtan tekintgetett körül, segítségben reménykedve, de ebben a korahajnali órában még senki sem volt az utcán.

Az út végén a gépek egyre távolodtak.

Attól félt, hogy hanyatt vágódik, ezért kissé közelebb húzta a másik lábát. Szerencsétlenségére az is beleragadt a latyakba. Úgy érezte magát, mint a csapdába esett állat. Emelte volna a lábait, de azok nem akartak neki engedelmeskedni. Nagy igyekezetének, kínlódásának az lett az eredménye, hogy mindkét cipője, és a lába, jó mélyen belesüppedt a híg masszába.

Maga sem értette, hogyan kerülhetett ekkora slamasztikába.

A türelme és az ereje kezdett fogyni.

A nap éppen feljött és a közeli parkban feltűnt néhány ember. Nagy fájdalmai ellenére a szíve örült. "Meg vagyok mentve", gondolta jóhiszeműen.

Mielőbb szabadulni akart a kényszerű fogságból.

Egyesek részegnek vélték. Nagyon jól látták, hogy kínlódik, hogy hajlong az út szélén, mint egy szúrós bogáncskóró, magukban mégis megjátszották, hogy nem látják őt. Mert belül úgy döntöttek. Nagyon képmutatóan viselkedtek. Egy középkorú házaspár a közelébe ért. Kérdőjel testét kicsavarva feléjük hajolt, arcán a kín girbegurba nyomaival. Karjait segítségkérően feléjük tárta, mint Jób, az Úr felé, midőn annyi baj érte. De a pár, miután egymás közt megvitatták a dolgot, gyorsan tovább sietett. Valószinűleg rossz volt a lelkiismeretük, mert egyre hátrafelé nézelődtek. A lelkük megnyugtatására azt mondogatták önmaguknak: "Nekünk nincs most ilyenre időnk."

Már boldogan szaladgált a hajnali fény a síkokon, háztetőkön, falakon, a frissen aszfaltozott úton. Talán rajta nevetett. Kérdőjel eközben egyre süllyedt. Már majdnem a térdéig elmerült. Messziről törpének vagy inkább gyermeknek tűnt. A parki sétányon át egy gondtalan férfi közeledett feléje, ritmikusan lóbálva ezüstnyelű sétapálcáját. Éppen egy kényelmes padot keresett. Kérdőjel már látta őt egyszer, még régebben. Éppen újságot olvasott egy padon. "Ő bizonyosan segít rajtam", gondolta megnyugvással. De sajnos ő sem akart Kérdőjel közelébe menni, csak távolról szemlélte, mert nem tudta, hogy miben sántikál, esetleg fertőző beteg lehet, - a leprára gondolt, szétvert orra alapján - vagy talán egy veszélyes anarchista, esetleg terrorista, aki beásta magát, ezért inkább az újságosbóbé irányába iramodott.

Már mindene fájt, sajgott. - Hol vagytok, emberek? Most látta, hogy milyen nagy szüksége van rájuk. "Bár itt volna a kutyuskám! Ő szó nélkül kihúzna, vagy segítséget hozna, nem hagyná annyiban a dolgot". Most látta meg igazán, amit eddig csak sejtett: az emberek szívtelenségét és közönyét.

- Hol vagytok, emberek? Az Istenre kérlek benneteket, mindenre, ami szent: húzzatok ki ebből a ragacsból! Mentsétek meg az életemet, egy szegény, nyomorék ember életét!"

Kérő szavai süket fülekre leltek. Elhaltak a fülsüketítő madárcsicsergésben és monoton gépzajban. A zaj függönyén át minden kérő hang értelmét vesztette.

- Ó, hát ilyen szánalmasen, nyomorultul kell végeznem földi utam, nekem, aki egykor ünnepelt bajnok voltam! Uram, segíts rajtam!

Az anyag kérlelhetettlenül viselkedett vele szemben. Magába szívta, visszakövetelte azt, ami az övé. Már egész a derekáig besüppedt, mikor a közelébe gurult egy játszadozó kisgyermek labdája. Az anyja utána szaladt, majd ahogy csak tehette, labdástul, gyerekestül elsietett. Pedig egy rövidke pillanatra találkozott a tekintetük. Igen, az a lenszőke hajú kisfiú az ő gyereke, vagy unokája is lehetne. De neki nem sikerült, neki semmi sem sikerült. Fájt a szíve. Az asszony hallott már olyan emberekről, akik befalaztatták, vagy a földbe betemettették magukat, csak azért, hogy híresekké váljanak. "Csak sanyargassák a testüket, én ebből nem kérek. Élni és örülni akarok. Nekem a fiam a mindenem. Meg kell őt védenem. Az lesz a legjobb, ha nem is látja az ilyen nyomorúságos kisérteteket. Ezért mielőbb el kell őt innen vinnem. Már a parkban sincs biztonságban az ember!"

A forróságtól kezdett a szíve rakoncátlankodni. A bűzös kipárolgástól majdnem megfulladt. Úgy érezte, hogy fényévekre távolodott az emberektől. Hirtelen minden más lett, minden megváltozott... Aztán már csak magában beszélt, nyöszörgött. Nem volt többé ereje a hangos beszédhez. Belül sírt és zokogott. A merülése olyan volt, mint egy precíz gép munkája. Lábai után a karjai is elnehezedtek, előbb belelógtak, majd beleragadtak a forró anyagba. Mikor már csak mellétől fölfelé volt látható, két jól öltözött kislány karikázott a közelébe. Megálltak és kiváncsian kémlelték. Kérdezték tőle, hogy - Mit csinál ott a bácsi?, - de szavaik értelme nem jutott el hozzá. "Bizonyosan valamit szerel", gondolták. Gyakran láttak olyat, hogy valaki az úttest szélén a gödörben kábelokkal, vagy csövekkel szöszmötöl. Ilyesmiről lesz szó. De mégiscsak furcsa, hogy az egész teste úgy remeg. Otthon majd elmondják a papának, hogy mit láttak, ő bizonyosan megmagyarázza nekik, mert ő mindent tud. Miután elcsitították lelkiismeretük szavát, tovább mentek. A világban sok ilyen furcsa dolgot fognak még látni, de mindenekelőtt vigyázniuk kell a cipőjük, ruhájuk tisztaságára.

Ki tudná pontosan megmondani? Kérdőjel talán ekkor halt meg. Rezignáltan, csalódva önmagában, az emberekben és az életben. Megszüntek a gondolatai; elvesztette eszméletét; teste végsőt vonaglott, görcsbe megmerevedett. Talán jobb volt így neki.

Már csak a feje látszott ki a fekete anyagból, mikor egy kövér cigányasszony hajolt föléje. Ekkorra Kérdőjel arca már kitisztult, olyanná vált, mint az ég, vihar után. És megszépült. Bizony a halottak arca megszépül, nyomtalanul eltünik róla róla a gond, a kín, a bánat, és a fájdalom. Minden halott arc egyformán szép. Az asszonyság durván a fülébe kiáltotta: - Ember! Él? Mi a fenét csinál itt? Mivel választ nem kapott, felegyenesedett, s nehogy maga is belelépjen a forró anyagba, kissé hátrébb húzódott. Ő lett volna az a bizonyos irgalmas samaritánus, akiről szó esik a bibliában, de azóta a világ nagyot változott, ezért nem teljesíthette küldetését.

Röviddel utána egy fehér galamb szállt rá. A fejét útjelző kőnek vélte. Majd, miután egy kissé megmelegedett és egy sort pihent, nagy szárnycsattogással tovább repült.

Mikor már a feje is eltűnt a felszin alatt, két munkás ért oda, kannákkal, szerszámokkal felszerelve. Az újonnan elkészült úttestet ellenőrizték.

- Nézd csak! - mondta az egyikük, - Itt egy jókora lyuk keletkezett. Még ilyet!

Kiváncsian kémkeltek bele. Kérdőjel ősz tincseit már a szurok úgy összemaszatolta, hogy kivehetetlenné váltak.

- Mintha hangokat, nyöszörgést hallanák lentről.

- Csak képzelődsz!

Ekkor kannájukból a forró masszát a Kérdőjel által "vájt" lyukba öntötték, majd azt egy nyeles símítóval szépen elegyengették, s mint akik jól végezték dolgukat, tovább álltak.

Ezen a verőfényes őszi napon minden épp olyan volt, mint más őszi napokon. Az emberek gondtalanul sétálgattak a parton, parkokban, tereken. Kiélvezték a vénasszonyok nyarának utolsó melegét. Voltak, akik siettek valahová, és senkinek sem tűnt fel, hogy egy koldus hiányzik a templomtérről. Az ecetfa és a kőszobor előtti posztja betöltetlen maradt. Senkinek sem hiányzott. Vagy talán mégis? Mert Válasz, a kutyája, hiányolta. A korcs vizsla dél körül már izgatottan matatott a hullámbádog bódéban, majd az ajtót mancsával kitaszítva, gazdája után iramodott. Olyan kifinomult volt a szaglása, mint egy vérbeli vadászebnek. Tudott minden helyről, ahol az öreg koldulni, vagy sétálni szokott. Miután sehol sem találta, gazdátlanul tovább kószált, végül abba az utcába tévedt, ahol az út frissen volt burkolva. Itt megtorpant. Az új út egyre csillogot és gőzölgött a nagy napsütésben. Az út szélén fel -alá járkált, egyre szimatolt. Meg volt győződve róla, hogy jó helyen jár, hogy a gazdája valahol ott van a közelben, de mivel nem látta, egyre csóválta a farkát.

Végül letelepedett az út szélére. Várt. Az egész teste reszketett a sok lótástól-futástól. A nyelve kilógott pofája szélén s a nyála kicsordult izzadt bundájára. Tudta, hogy gazdája egyszer izobnyosan előbukkan, akár a föld mélyéről is.

Végh Péter: Erőszakos cselekedetek

A konyhaasztalnál ült. Erős késztetést érzett arra, hogy valamit összetörjön. Előtte a megterített asztal. Hat lapos tányéron hat mély ült. Mintha elmerülne a vágy a gondolatban. Nem tudna összetörni egyet sem. Kár lenne értük. Meg nem akar zajt okozni.

Előtte balról egy villa. Szúrós egy szerszám. Jobb hozzá se nyúlni! Jobbról fehér szalvétán kés és kanál. A kés olyan, mint egy kis kard, csak éppen nem hegyes. Kicsorbítsa, vagy elgörbítse? Egyszerre pattanna el, mint fejben az ér.

És ott volt az evőkanál. Fura egy jószág. Sunyi és alattomos. Szolgai lélek: egy "Márta". Olyan, mint a kutya, aki teljesen az emberhez alkalmazkodott. A kanál nyele pontosan a kézbe, az öblös része a szájüregbe passzolt. Minden szájhoz idomult. Mennyi falánk száj alakíthatta évezredeken át. Mennyi nyelv nyalogatta, míg ilyen lett. Simasága olyan, mint egy udvaronc simulékonysága. Nincs rajta semmi szögletes, esetleges. Milyen visszataszító és közben milyen csalogató. Érezte, hogy dühét rajta kell kitöltenie, ezen a kis nyálkás megalkuvón.

Aztán felfedezte a kanál gyenge pontját. Ott, ahol a nagy, öblös fejrész hirtelen leszűkül és átmegy a hosszú nyélbe. Igen, ezen a ponton kell támadnia.

Egyedül volt. A többiek valahol a falakon túl. A lábuk dobogása, hangjuk, nevetésük, suttogásuk elért hozzá. Társult más neszekkel. A fák leveleinek selytelmes zizegésével, az eső monoton kopogásával a tetőn, a verebek elviselhetetlen csiripelésével. A csapatok lassú ütemben vonultak a város felé. Autó-autót követett, tank-tankot. A katonák zordon arccal fürkészték a környező tájat, a völgyben feltűnő idegen várost. Miután letértek a főútról egy kis falucskán haladtak át. Kongott az ürességtől. A faluvégi kanyar után az út ereszkedni kezdett, majd egy sorompó nélküli vasúti átjáró következett. Csak egy piros-fehér X jelezte, hogy itt magányos sínpár keresztezi útjukat. Miután áthaladtak a síneken, emelkedni kezdett az út s balra tért. Kifutottak egy csenevész szilva -és cseresznyefákkal szegélyezett útra. Az útra, mely egyenesen a városba vitt. Kissé később, az út jobb oldalán feltűntek a város első házai. Mint a kész étel a tányéron, úgy terült el előttük a város: védtelenül és hivogatón.

A megterített asztal. Mint egy táj, csata előtt. Középen hadvezérként, egy levesestál. Felette páradús, zöldség -és fűszerillatot árasztó felhő lebegett. Benne egy jókora, csillogó merítőkanál. Egy pillanatra kiemelte. Élvezetes lenne kettéroppantani. De mivel csak ez az egy van belőle, letett őrült szándékáról. Rögtön észrevennék. Meg nem tudná megmagyarázni. És hogy nézne a gyerekei szemébe?

Az étkészlet anticorróból készült. Ezen a furcsa szón fennakadt. Anticorró, anticorró! - mondogatta. Rozsdásodásgátló? Valami, ami ellent tud állni az időnek, a pusztulásnak. Ami egyáltalán nem öregszik meg. Ami ellenáll a tűznek és a tenger maró vizének. Ami mindíg szép és fényes marad. Tehát tökéletesebb az anyaga, mint a miénk. Mindegyik evőeszköz ebből a fémötvözetből készült. Az anyag alapja acél, melyhez az olvasztás során kis mennyiségű rozsdásodásgátló adalékokat adnak, nikkelt, krómot, ezüstöt- és ki tudja még mit. Milyen utálatos egyveleg.

Evés közben az étel ingerli a mirigyeket és azok a nyál nevű váladékot termelik, mely összekeveredve a megrágott étellel elősegíti az emésztést. Akinek nincs nála, az számítson gyomorégésre. Persze a hiánytalan emésztéshez kell még gyomornedv, gyomorsav és epe. Mennyi adalékanyag kell, hogy az étel átváltozzék vérré, gondolattá, erővé. Hogy az anyag haladni tudjon a belek alagútjain. Ötvöző fémek kellenek, hogy a kanál meg ne rozsdásodjon, hasznavehetetlenné ne váljon. Mennyi kicsinyes megalkuvás. Az ember minduntalan behódol. Nincs más választása. Az ételbe mártott kanál: szájbacsalogató anyag és forma. Olyan, mint egy virág, aki színével, illatával, cukros váladékával magához édesgeti a repdeső bogarakat.... A csapatok lassított ütemben vonultak végig a városon. Az első utcában egy hatalmas udvaron többen ácsorogtak. Majd egy üzletekkel telezsúfolt utca következett. A harmadik utcasoron keresztül beértek a főtérre.

A főtér kihaltnak látszott. Csak egy önkéntesekből álló rézfúvos csapat fújt szakadatlanul egy indulót, mellyel a megszállókat szerették volna megtisztelni. A zene a nagy dübörgésben előbb disszharmóniába fajult, majd mire a csapatok mind beértek a térre, teljesen eloszlott, megsemmisült a nagy motorzúgásban, zivajban.... Az étkészletből hiányozhatott egy darab, mert a szemközti terítéken egy egészen más formájú kanál volt szervírozva. A kezét kígyóként átcsúsztatta az asztalon. Két újjával becsipeszelte a kanalat és lassan, óvatosan maga felé húzta. Az abrosz alá rejtette. A kezében szorongatta. Úgy ült ott, mint egy jófiú, aki éppen leette a ruháját, s most attól fél, hogy rajtakapják.

Mielőtt támadásba lendül, szerette volna még egyszer látni áldozatát. Kihúzta kezeit az abrosz alól. Egy ócska, apró mélyedésekkel, karcolásokkal barázdált alumíniumkanál volt benne. Ócska anyag, nem kár érte, - konstatálta.

Kezeit gyorsan visszadugta az abrosz alá. Az alumíniumkanalat eszelősen ide-oda hajlítgatta, addig, amíg ketté nem roppantotta. Pár óra leforgása alatt elcsendesült a tér. A városra nagy csend telepedett, az a csend, mely a nagy megpróbáltatást szokta követni. Csak a megszállók hol halkuló, hol felerősödő dőzsölése hallatszott.

Úgy éjfél körül elkezdett hullani a hó és hullt-hullt egész reggelig. Új napra kelve a város és lakosai fehér köntösben várták megszállóik ébredését.... Ekkor nagy boldogságot érzett. Kielégülést. Győzött a kanálon és legyőzte dühét. Később döbbent rá, hogy mit is tett. Most mi legyen ezzel a két hasznavehetetlen fémdarabbal. El kell tüntetnie.

A kanál darabjait hanyagul a konyhasarokba dobta, a sarokpad mögé. A függöny és a pad jól eltakarták.

A furcsa zajra beszaladt a felesége.

- Történt valami? - kérdezte riadtan.

- Semmi. Mi lenne? Csak arra várok, hogy végre az asztalhoz üljetek.

- Megnyugodtál már, szivem?

- Meg. Gyerekek! Kihül az étel! - kiáltotta fennhangon. - Ja igaz, édesem, - tette hozzá ártatlan arckifejezéssel. - Innen hiányzik egy evőkanál. Úgy látszik elfelejtetted szervírozni.

- Hogy én milyen figyelmetlen vagyok! - mondta az asszony, és a konyhaszekrény fiókjából élőkotort egy kanalat. Az előbbi kiköpött mását. Múltak a napok. Bevonulásuk utáni második héten jött egy titkos jelentés a főhadiszállásról, miszerint azonnal meg kell kezdeni a visszavonulást. Egynapi készülődés után, azon az úton melyen bejöttek, szemükben a remény utolsó szikrájával, reményfosztottan távoztak. A megszállott föld és népe mintha titokban összfogott volna ellenük. A téren nem játszott a rézfúvósok kara, mint bejövetelükkor, csak a résnyire nyitott ablakredőnyök mögül leste néhány vérben izzó szempár távozásukat; a városszéli hatalmas udvar is üresen tátongott.

A csapatok előtt hóekével felszerelt harckocsik tisztították az utat. Egy napon aztán megrekedtek. Elfogytak étel -és üzemanyagtartalékaik. Belátták, hogy minden hiába, hogy eljött a leszámolás és a megbűnhődés órája. Egyesek reménykedtek még, csodákban hittek. A kocsikban meredt tekintettel, tétlenül ültek, vártak, figyeltek. Mások valamerre elindultak... Papucsban és pizsamában osont ki a házból, friss levegőt szívni. Végigbaktatott a sötét udvaron, kerten. A kert végén a drótkerítés útját állta. Hirtelen rosszullét környékezte. A csillagos ég és a fák sötét árnya ránehezült a mellére, gyomrára és egyre szorította, nyomta a föld felé. Úgy érezte magát, mint a kanál, erőszakos kezei közt.

Berohant a házba. Megfullad, ha rögtön nem ihat egy korty vizet. A konyhában sötétség fogadta. Bekapcsolta a villanyt. Sietősen leemelt egy vizespoharat a polcról s akkor vette észre, hogy a mosogató szélén egy zománcozott, szögletes tepsi közepén, rozsdaszínű, zsíros lében egy kanál fekszik. Olyan undorító látvány volt, mint egy bűzös, bomlásban lévő vizihulla látványa. Hogy meggyőződjön róla, nem csupán látomást lát-e, megpiszkálta a kanalat az újjával. Több darabra töredezett szét. Ekkor emlékezetének mélyéről a Megtört Kenyér és a Megtöretett Test képe villant elő. Talán csak álmodik? Nem. A pohár és a víz valódi volt. Miközben a hideg vizet itta, egyre fuldokolt....Tavaszra a sok hó mind elolvadt. Előbb a megrekedt harckocsik sora, majd az érdekes összvisszaságban fekvő katonák tetemei váltak láthatóvá. A katonák mintha csak a tavaszi napsütés hatása alatt szenderültek volna el. Csak a környéken terjengő leírhatatlan bűz, a rothadó emberi hús szaga árulkodott a pusztulásról. Láthatatlan kéz állította meg számukra az időt....

Majd újabb visszavonuló csapatok jöttek. A szanaszét heverő holttesteket hóekékkel az árkokba tolták. A gépeket újratöltötték hajtóanyaggal. Az élet és a visszavonulás folyt tovább.

Gondolatok teafőzés közben

A víz felforrt a gázrezsón. A négy-öt fajta teatasak közül találomra kikapott egyet és az edénybe dobta. Olyan mozdulattal, mintha mentőövet dobna egy vízbefúlónak. Közben a másik kezével elcsavarta a gázégő gombját és önkéntelenül a teáskanna fölé hajolt. Hagyta, hogy a forró vízgőz az arcába csapjon. A homloka gyakran fájt. Jótékonyan hatott rá a forróság. Beszippantotta a tűzforró párát, aztán, ki tudja miért, a párafelhőn keresztül az edénybe kémlelt. A tasak az edény fenekén pihent, mozdulatlanul, mint egy szépen becsomagolt vizihulla. Várt. Idővel a forróság alábbhagyott, a felszín felett a levegő kitisztult, s akkor, mint mikor egy lírai hang töri meg a csendet, felsír egy hegedű, valahol harang kondul, az edény mélyén lustán pihenő tasak hátterében egy sűrű, vörös felhő jelent meg. Epertea lehet, gondolta. A vértócsaszerű képződmény egyre nagyobbodott, elvált a tasaktól és a lábas fenekén megülepedve hosszú, széles csíkot rajzolt. A felforrt víz molekulái már éppen csitulóban voltak, mikor a becsapódó tasak újabb hullámzást váltott ki. Ezt a mozgást a fenéken lágy utórengések követték. A vörös csík szétterült és kissé girbegurbává vált. Önkéntelenül egy kiskanál után nyúlt, meglökte vele a tasakot. Láthatóvá vált az alatta megbúvó vörös tócsa.

A kanállal ütögetni, szurkálni kezdte a “csónakot”, s az minden újabb behatás után egy kis vörös felhőt lövellt ki, kissé összébb húzta magát és előbbre tolatott. Olyan volt, mint egy tintahal. Már vörös volt az egész fenék. Ekkor kanalával körkörös mozdulatokat végzett a lábasban. Áttetsző színű valami keletkezett, melyet később lassan kortyolgatva, ízlelgetve ivott ki.

A parkban

Miközben a teát itta, az emlékezetébe idézte az aznapi napfényes délutánt. A munkából hazatérőben betért egy parkba. Mert mindig olyan halovány az arca, gondolta pihen egyet, újságot olvas, gyönyörködik a park szökőkútjaiban, tarka virágágyásaiban s közben sütteti az arcát. Mindez, így együtt, a fülledt, füstös irodák után, igazi felüdülés.

Magányosan üldögélt, az újságot éppen letette, mikor figyelmes lett egy fiatal családra. A szülők két paddal odébb ültek tőle. Elmerülten beszélgettek. Előttük babakocsi. A gyerek, egy körülbelül három-négy éves csöppség, a szemközti homokozó szélében tevékenykedett.

Szóval az történt,... de akkor hívták a mobilon. Az egyik régi iskolatársa hangját hallotta, mivanveledöregem, márolyanrégennemláttalak, mikorlenneidődsörözni? Mondta neki, hogy ekkor, meg akkor. Mertnekiolysokagondja... – szóval egyre mondta, mondta a magáét. Olyan volt az egész monológ, mint egy előre legurított szőnyeg. Ezért kissé csipkelődve megjegyezte. Öregem, miről fogunk traccsolni sörözés közben, ha már most mindent kipakolsz? Erre a vonal túlsó vége kissé megsértődött, és kikapcsolta a telefont.

Még idejében, mert az történt, hogy egy ártatlan, fekete bogár tűnt fel a homokozó beton peremén. Egy amolyan svábbogár féle. Ő is napközi sétáját végezhette. Véletlen folytán éppen a kisfiú felé tartott... Már csak maximum egy méterre lehetett tőle, mikor ő a telefont letette. A gyermek önfeledten játszott, lapátolt, kannákat töltött és borogatott ki. Persze nem sejtett semmit. Csak akkor figyelt fel a kis betolakodóra, mikor az a közvetlen-közelébe ért. Miután észrevette, előbb egy kissé meghökkent. Ezt abból gondolta, mert a kanál kiesett a kezéből, és a szája kis időre tátva maradt. De amint látta, hogy a bogár nem tágít, hogy az ő privát felségterületére merészkedik, taktikát változtatott. Lassan, ösztönösen felemelte a bal kezét, a pirinyó ujjait ökölbe görbítette, s mint akinek elment a józan esze, ütni-verni kezdte a bogarat. Parányi ökle felemelkedett és lesújtott. Ezt mindaddig végezte, míg a bogarat palacsintává nem lapította.

A szülei közben elmerülten beszélgettek, talán még össze is kaptak valamin, mert néha egy-egy hangosabb szó is elhangzott. De a pöttömnyi emberke is megmutatta a foga fehérjét. Egy vérbeli boxbajnok tehetségével végezte a dolgát. Vagy tízszer sújtott le. Nem számolta. A bogár teste szétmorzsolódott. Apró kéregdarabkákra emlékeztetett, vagy durván darált kávészemcsékre. A kis ártatlan csak akkor higgadt le, mikor látta, hogy ellenfele nem mozdul többé.

Később a szél szétszórta a bogár darabjait, de a kisfiú akkor már ügyet sem vetett rá, önfeledten építette tovább a bevehetetlen homokvárat.

Az élet tisztelete

Mikor ezt látta, a nagy fehér doktor, Albert Schweitzer jutott az eszébe. Pár nappal korábban olvasta Életem és gondolataim című önéletrajzi művét. Rá az ellenkezője volt a jellemző. Ha véletlenül rálépett egy bogárra, és akaratlanul kárt okozott benne, nagy bűntudatot érzett. Mert tette ellentmondott a minden élő tiszteletének egyetemes elvével, melyet élete nagy pillanatában, a közép-afrikai Gabonban, az Ogooué folyó felső szakaszán, hajózás közben fogalmazott meg. Majd a kisfiú is megérti egyszer, hogy nem szabad oktalanul ölni, még ha oly parányi bogárról van is szó. Az ember életének célja nem az életek oktalan kioltásában, hanem az életek ápolásában, az életek mentésében keresendő. Schweitzer doktor szavaival élve “az élet tiszteletében, az élet igenlésében”. Szerinte az igazán erkölcsös ember szemében minden élet egyformán szent.

A világ ilyen

Mikor hazament a parkból, gondolatai visszatértek a normális kerékvágásba. Eldöntötte, hogy ezután semmin sem fog csodálkozni, a világ ilyen, az ember ilyen, ez ellen semmit sem lehet tenni. A nagy napfény, a hosszú séta egészen kimerítette. Azt gondolta: de jól fog esni egy jó meleg tea. Gyorsan átöltözött és megmosta a kezét. Utána a konyhába sietett, begyújtotta a gázmelegítő lángját és feltette a vizet...

A SENKI FÖLDJÉN

Méla csend ül a tájon.

Baráth bácsi a mohával benőtt temetőfal előtt üldögél, a falba mélyesztett kis kápolna és a temetőkapu közti részen, egy padkán. Durva szövésű, kopott ruhát visel, cipőjét évszázados por fedi, ősz haja csapzott, kunkori gubancokban fityeg a képébe, a vállára. Koponyája közepén egy fénylő, tar folt éktelenkedik. Éppen őszül. Bélának duplán. Szarkalábaktól barázdált arcán ülő sötét szeme fásultan és megtörten bámul a nyugodni vágyó világba.

Retkes parasztkeze egy mívesen faragott pipát szorongat, melyet időnként kicserepesedett ajkai közé dug, jól megszívja, majd komótosan eregeti a szürke füstfelhőhet, úgy, mintha csak könnyű, nyári bútort tologatna.

Egyetlen Bözséje, Böskéje, Örzséje bizony már tíz éve elhagyta. Talán őt őrzi itt, meg a többieket. Már maga sem tudja, hogy mi keresnivalója még ezen a világon. Amióta gyerekei szétszéledtek és magyarán szólva "feléje sem bagóznak", úgy érzi, hogy itt a helye.

Fokozatosan "szorult ki" a faluból. Előbb a templomból, ahol egykor harangozó volt, majd a kocsmából, ahol mindíg megitta a magáét, meg zsugázgatott a haverokkal, s végül a házból, melyet adósságai fejében lefoglalt a hivatal. Vénségére itt rekedt a falu és a temető közti részen, a senki földjén.

A temetőfalba mélyesztett kápolna szögletében áll rozoga rézágya. Utolsó tulajdona és mentsvára. A kápolnában az ágyon és egy Mária-oltáron kívül nincs semmi. Az oltáron mindíg ég egy-két szál viaszgyertya, mert a falusi asszonyok temetőbe menet- vagy jövet, gyakran betérnek és újat gyújtanak. Buzgó imákat mondanak a szent szűzhöz, és egy cseppet sem zavartatják magukat a bentlakóval.

Pipáját a zsebébe gyömöszöli a dohányos zacskó mellé, majd a sétabot után nyúl.

A sétabothoz, melyre vastag erekkel teleszőtt lapátnyi kézfeje támaszkodik, görcsösen ragaszkodik. Ez az utolsó szerszám, - persze a pipáján és a seprűjén kívül, - mellyel még jól tud bánni. Ezzel kergeti el a kóbor kutyákat, meg az utcagyerekeket, akik virágot vagy gyertyát jönnek lopni a temetőbe. Így aztán hasznosnak érzi magát, s azt gondolja, hogy a lent nyugvók bizonyosan hálásak érte. Magát amolyan temetőőr félének gondolja.

Ha más dolga nem akad, a sírok közti utakat söprögeti. Főleg egyetlen Böskéja sírja körül. Már előre örül, hogy levélhulláskor lesz majd elég munka, mert ki kell szabadítania az utakat- és a sírokat a sűrü levéltakaró alól, melyet a vadgesztenyék, a tölgyek és a hársak hullatnak.

Éppen vacsorál. Barnás-sárga, kőkemény újjhegyeivel egyre morzsolgatja- és csendben eszegeti a lágy kenyérbelet. Utána aszalt szilvát falatozgat. Miután végez az evéssel, jól megdörgöli arca közepét, nem akadt-e fenn rajta egy-két morzsa. A szilvát és a kenyérbelet Rebeka asszonytól kapta útravalóul. Rebeka egy bokros vénasszony a szemközti utcasorról, aki még annakidején minden valamirevaló kérőjét sorjában kikosarazta, köztük Bélát is, így aztán vénségére egyszál egyedül maradt. Róla sohasem lehet tudni, hogy éppen zsémbes kedvében lesz-e, vagy olyan nyájas lesz, mint mondjuk egy napfényes veranda. Egy ilyen nyájas pillanatában töltötte meg Béla zsebeit aszalt szilvával, még utasításat is adva hozzá, hogy vigyázzon ám a hegyes magokkal, mert volt Padányban egy ember, akit halva találtak a határszélen, mert kaszálás közben egy szilvamag megakadt a torkán. Ezt követte egy stanecliba dugott saját sütésű házikenyér, melynek csak a belét adta, mert jól tudta, hogy Bélának nincs már egyetlen fia foga sem, műfogsorra, protézisre meg nem futja. Úgyhogy tapintatból leszelte a szép kormosra égett kenyérhéjat és a kutyának vetette. Azt a kutya magával vitte és gondosan elkaparta a kerítés tövébe, nehezebb időkre gondolva (értsd alatta Rebeka zsémbes kedvét, mely gyakran napokig is eltartott).

Éppen elbóbiskolt. Egyszercsak felocsúdik, mert valami szárnyféle, suhanó neszt hall. Egy anyabagoly száll át a feje felett. A kicsinyeit eteti egerekkel meg gilisztákkal. Hallani lehet a bagolypalánták lármás rikácsolását. Ekkor könnyít magán, majd jól kifújja az orrát a retkes tenyerébe. Megcsodálja az oldalvást lebukó vérvörös napkorongot, hiszen ki tudja, hányszor látja még. Szeretne még tovább szunyókálni, mikor a határ lángra lobban.

Előbb azt hiszi, hogy a nap tüze az, de aztán látja, hogy egy nagy szénakazal kapott lángra. Ropogó, pattogó hangokat hall és erős füstszagot észlel. A szél, mint a fürge postás, gyorsan átviszi a tüzet a többi asztagba rakott kazalra, majd a közelben álló fakajibákra.

Fellángol a fél határ.

Pehelykönnyű álma nyomban szertefoszlik. Sietősen felemeli furkósbotját és a tűz irányába bök.

- Tyű, a nemjóját! Ennek a fele se tréfa! Emberek, ég a világ! Oda lesz minden!

Mikor azt látja, hogy a fél falu lábra kel, kissé megnyugszik. Olyan érzése támad, hogy neki engedelmeskednek s úgy irányítja őket, mint egy hadvezér. Pedig látják ők, az istenadták, a nagy tüzet maguk is.

A halottak is nézik. Nesztelenül felkapaszkodnak a kőkerítésre és mély, fekete szemgödrükben felfénylik a táj tüze. Csontkezükkel ide-oda hadonásztak az öreg temetőőr feje felett. A nagy riadalomban senki sem veszi észre, hogy csoda történt.

A föld átforrósodik és sűrü, fekete füst telepszik a tájra. Most a mindenség pipázik, gondolja az öreg, majd csak elteszi egyszer ő is. A férgek és giliszták kibújnak odúikból és a fel-alá száguldozó emberhad súlyos bakancsai alatt szétpattanva kimúlnak. Az asszonyok kannákat ragadnak és vízért szaladnak, de most az egyszer nem a virágokra viszik. A tüzoltósziszterna is előkerül, mert félő, hogy a tűz átterjed a falu házaira. A szél kezében a falu sorsa. Az idősebbek tétlenül álldogállnak, bámulnak és imádkoznak az Úrhoz, hogy kímélje meg jószágaikat és az életüket. A házuk egy élet munkája, nem mehet veszendőbe egy éjszaka alatt.

A nap véres korongja éppen alábukik.

A felbolydult falu egy nagy csatatérhez hasonlít. Az egyik oldalom a tűz, a másikon a tűzoltók és a falubeliek. A férfiak egy nagy láncot alakítanak ki a kút és a pusztító elem közt. A vízzel telt vedrek kézről-kézre járnak. Az üres vedrekkel fürgelábú lánykák- és suhancok szaladoznak vissza a kúthoz. Apró, mezítlábas gyerkőcök álldogállnak szájtátva az egyik utcasarkon. A falu tűz felé eső oldalán lakók ijedtükben az utcára cipelik értéktárgyaikat. Egyre szaporodnak az útszélen az ágyneművel megpakolt ágyak, holmikkal tömött zsákok, ládák. Mások az állataikat féltik, ezért szabadjára engedik őket. Malacok futkosnak az utakon és lovak toporzékolnak a fák alatt. Vánnyadt kecskék mekegnek és kutyák csaholnak. Egy faluszéli udvarban éppen lángra kap egy kukoricagóré. A nagy tűz és a riadt sokadalom épp olyan, mint H. Bosch pokolról festett álomképeinek egyike.

Az ő élete. Olyan, mint a másé. Se rosszabb, se jobb. Gyerekként a labdát hajkurászta, majd a lányok szoknyája után loholt, mulatozott, táncolt, dalolt. Az egész élete ménkű sok gürcölésben telt. Szántott, vetett, aratott, etetett, fát vágott, harangozott. Na, azért volt szép dolog is. Mikor jegyben járt a Bözsével. Akkor úgy érezte, hogy övé az egész világ. Milyen boldogok voltak! Aztán jöttek a gyerekek. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is mentek. Kirepültek a házból, ahogy az már lenni szokott. Böskéje sem bírta sokáig a strapát. Szegény, Isten nyugosztalja. Vénségére magára maradt. Nem maradt már senkije, semmije, csak az élete.

A tüzet sikerült idejében eloltani. A falu népe végre fellélegezhetett. Aki részt vett a munkában, most hősnek érezhette magát.

A füst tovaszállt és most újra csend ül a tájon.

A falubeli gyerekek a lucskos-üszkös lábaikat a vájúba eresztett hideg kútvízben jól megmossák s miután forró csókot nyomnak szüleik verjtéktől patakzó homlokára, aludni térnek. Az ágyak, zsákok- és a ládák már visszakerültek a házak mélyére. A dunnákon és a párnákon még érződik az erős füstszag.

Baráth bácsi is feltápászkodik a padkáról. Furkósbotjára támaszkodó görnyedt alakját a feljövő holt a temetőfalra vetíti. Még van annyi jártányi ereje, hogy betérjen a temetőbe és megálljon egyetlen Bözséje, Böskéje, Örzséje, mindene sírjánál. Hálát ad Istennek, hogy a falu megmenekült a pusztulástól és búcsút mond Böskének. Aztán ledől a közeli kápolnában. A hátára fekszik és azonnyomban elszundít.

A pislákoló gyertyafényben úgy tűnik, mintha benn valaki éppen fel lenne ravatalozva...

FANTOMOS ÁLMOK

Első álom

Nyárvégi nap volt, esteledett. Udvarunk közepén álltam, tíz-egynéhány évesen. Céltalanul nézelődtem. Balra a templom, jobbra a házunk, előttem a homályba bukó kert, tele roskadozó gyümölcsfákkal, mogyoróbokrokkal, mögöttem fenyőfák, gesztenyék és a kihalt Öreg utca. Rajtam kívül sehol senki. Egyszerre, ki tudja miért, felnéztem az égre.

Még ma is beleremegek, ha rá gondolok.

Az ég óriásszürke boltozatában, csupán pár méterre a fejem felett, súlyos, zümmögő és villogó acélképződmények húztak el, végeláthatatlan sorokban. E roppant, fantomszerű fémszerelvények láttán különös, belülről egyre jobban elhatalmasodó félelem töltött el. Olyan, amilyet csak álmainkban érzünk. Olyanok voltak, mint az árnyak; nem voltak se szárnyaik, se kerekeik, csupán ormótlan, zárt kabinokból, tartályokból és az azokat összekötő láncokból, rudakból, csövekből álltak. A felületük sötétbarna, szürke vagy mályvazöld volt, hosszanti és néhol haránt irányban egyenletesen bordázott. A szerelvények elején egy nagy, fénylő, sugarasan bordázott tárcsa forgott.

Az ég vérvörös színbe jajdult.

A szívem majd kiugrott a helyéről, annyira féltem. Végem van, elvesztem! Végünk, elvesztünk! Ezek a monstrumok most irgalmatlanul lehengerelnek, eltörölnek bennünket a Föld színéről.

Egyre erősödött valamiféle tompa robaj, morajlás, dübörgés. A szerelvények – egyik a másik után – egyre suhantak felettem. Miért nem zuhannak rám? Talán nincs is itt gravitáció? Talán nem is a Földön vagyok, hanem valahol az űrben? De hisz jobbra tőlem a ház, balra a templom, mögöttem a fák, az utca...

A szerelvények úgy lógtak az égen, akár a súlyos esőfelhők. Az egész jelenés egy nagy, szárnyaszegett madárrajra emlékeztetett, mely egyre keletre húz. De miért nem délre, vagy északra? Némelyikükön radarszerű antenna himbálózott, s forgó fény-nyalábjaik egyre az eget pásztázták. Mozdulatlanul álltam, feltartott fejjel, kővé dermedten, mint a Húsvét-sziget titokzatos őrállói. Valahonnan az ég mélyéből, bátortalan hangfoszlányok kúsztak felém. Bartók? Wagner? Brahms? Mendelssohn? A végtelenből jövő dallam egyre erősödött...

Második álom

Már dél felé járt az idő. Erősen tűzött az augusztusi nap. Kertünk közepén álltam, úgy tíz-egynéhány évesen, könnyű, világos nyári ruhában. Talpamat a föld melengette. Köröttem sárguló, barnuló kukoricaszárak. Címereik ide-oda himbálóztak a rekkentő melegben. Amott gyümölcsfák, mogyoróbokrok...

...Ekkor a semmiből egy újabb Nap támadt. Az arcomtól jobbra, a látóhatáron lángra lobbant az ég. Rettenetes lett a hőség, minden megolvadt, lángra kapott. Mint a viasz a tűzben, úgy omlott össze a táj. Tűz hullt a szemembe, könnyű nyári ruhám ellobbant, mint a szalmaláng. Egy titokzatos erő a földre lökött. A kukoricás is lángra kapott, majd egy pillanattal később koromsötét lett az ég. Iszonyú füst és bűz terjengett a levegőben. Az égett növények és a hús szaga.

Az egész testem megégett, az arcomról, a fejemről és a karjaimról levált a bőr. Sötéten serkent a vérem.

Mégis más rémített: mi lehet a szüleimmel, a testvéreimmel és a kiskutyámmal? Előbb a házba rohantam. Nem találtam ott senkit. Onnan a templomba. Kongott az ürességtől. Az ég valamelyest kivilágosodott. A központ felé szaladtam, a piactér irányába, ám ott se volt senki, csak megégett gyümölcsök, zöldségek, halak, húsok és virágok összevisszasága fogadott.

Őrjöngve rohantam a híd felé. Megtorpantam. A híd előtt emberek százai vonaglottak. Mintha csak egy ősi, rituális szertartást végeznének. Nem tudtam megállapítani, hogy férfiak-e vagy nők, annyira megégtek. Mind egyformák voltak, szürke fantomok. Arcuk felpuffadt. Magasra tartott kézzel, zokogva és jajveszékelve botorkáltak a folyó felé. A híd vasbeton szerkezete megolvadt és leomlott. A kavargó vízben felpuffadt hasú emberek tetemei lebegtek, köröttük döglött halak.

Mintha a pokollá vált volna a föld.

Ez nem lehet igaz! Ez csak egy álom!

De a fájdalmak ráébresztettek a valóságra. Égéseim kínozni kezdtek, minden tagom sajgott. Belülről, a testem mélyéből, a csontvelőmből, a sejtjeimből jött e fájdalom. Kezemből sárga váladék szivárgott. Mellettem vonagló, haldokló emberek. Szürkék, feketék, büdösek és véresek voltak. Nem mertem rájuk nézni, hisz semmit sem tehettem értük. Magamért sem. Egymás után, csendben kiszenvedünk. Melyik lehet közülük apám, anyám, nővérem, öcsém? Olyan szürkék, olyan egyformák! Talán ők sem ismernek fel. Egy kutya csaholva loholt el mellettem...

Az arcom bőre egyre feszesebbé vált. Megtapogattam. A kétszeresére dagadt. Mint egy légballon. Egyre gyengült a látásom, s a sűrű füstben, bűzös hőségben egyre nehezebb volt a légzés.

Fuldokoltam.

Újra útra keltem. Azért sem adom fel!

A sebesülteket hordágyon szállították el a folyó menti úton. Emberekkel teletömött teherkocsik robogtak el mellettem. A folyó vonalát követtem. A parton úgy jártak az emberek, mint az alvajárók. Néhányan közülük halk nyekkenéssel eldőltek, akár a kiégett tuskók.

Egyre csak mentem-mentem, mint egy eszelős, egy őrült. Magam sem tudtam, hová és miért. Feljebb a házak mind összedőltek vagy nyomtalanul eltűntek. Egy hamuval fedett fekete pusztaságra értem. Távolabb egy meredek kőfal kiállta a mérhetetlen pusztítást. Mikor közelebb mentem, észrevettem, hogy ember formájú árnyak vannak rajta. A falhoz léptem és megérintettem az egyik árnyat. Lemálló por és hamu maradt az ujjaim hegyén.

Harmadik álom

Egy folyó partján álltam. Lomha tömeg áramlott a part menti úton, nagy négyszögekbe fejlődve. A tömeg fel-felzúgott, morajlott- és énekelt. Az első négyszög az Internacionálét énekelte, a következő sírt és könyörgött, a harmadik zsoltárokat, dicshimnuszokat zengett. Az éneklés el-elhalt a fülsiketítő zsivajban.

A végeláthatatlan had egyre áradt, egy irányba tartva. A túlsó part láthatatlan volt, sűrű köd- és füstfelhőbe borult. Csak a híd első két pillére látszott, a többi a homályba bukott.

Az ellenkező irányba indultam el, előbb fel a dombra, ahonnan egy nagy gyárra, pályaudvarra vagy székesegyházra emlékeztető épületből egyre áradt a temérdek nép. Az arcuk szürke, kiégett volt. Szerettem volna legalább egy ismerős arcot látni, de egyet sem találtam.

Az árral szemben felküzdöttem magam a kijáratokhoz. Ott akkora fény, hőség, bűz és huzat fogadott, hogy megtorpantam. Kíváncsian nézem be a zsúfolásig megtelt csarnokba. Lehetetlen és értelmetlen volt bejutni, ezért úgy tettem, mintha éppen odabentről érkeznék. Bizonytalanul indultam el, de nem a fő áradatot követtem. Oldalt hatalmas, kovácsoltvas kerítés tornyosult, teletűzdelve aranyozott cirádákkal. Az első kapuhoz értem. Nem akart kinyílni. Úgy látszik kissé berozsdásodott. A második kapu pántjai engedtek. Nehezen nyílt, már régen nem használhatták. Résnyire mégis kinyitottam és a testem átpréseltem a túloldalra. Olyan érzésem volt, mintha én léptem volna át elsőként ezen a kapun. Miután átjutottam, a kapuszárny lengeni kezdett. A szél, gondoltam, mely egy kissé felélénkült a dombon. De nem. A kapu ütemesen nyílt és csukódott, majd újra nyílt. Titokzatos táncot lejtett, valamit üzent.

A kapu tőlem búcsúzott, jó utat kívánt...

Egy új világba érkeztem. Szélcsend és virágillat fogadott. Fényárban úszó völgy tárult a szemem elé. Hát mégis sikerült! Megmenekültem! Nem tudtam elhinni. De mi lett a többiekkel? Hol lehetnek? Hova lettek? – hasított belém a kínzó kérdés.

Elindultam a völgy irányába, hogy megkeressem őket....

ÉJFÉLI CAPRICCIO

Este tíz után mintha minden élőlény összebeszélt volna. Előbb elhalt a madárcsicsergés, majd alábbhagyott a tücskök fülsüketítő ciripelése. A lakók is fokozatosan elcsitultak. Megnézték az utolsó filmet, elolvasták az utolsó cikket, levelet, fejezetet, leírták az utolsó mondatot, tisztálkodtak, pizsamába bújtak, gyengéden megölelték, megcsókolták egymást és pihenni tértek. Tizenegy körül már az utolsó mohikánok is hazakotródtak. Senki sem ricsajozott az utcán. A beálló csend a pihenni vágyó világ természetes óhaját fejezte ki.

Tizenegy után a bérházban és az utcán síri csend honolt. Ebben a tömény csendben Mangi az ágya szélén ült, gramancai közt. Hosszú tépelődés, önvizsgálat után rádöbbent, hogy az élete egy nagy gubanc (a haja nemkülönben). Az utolsó cigarettáját szívta. A hamut szeszélyesen a padlóra szórta. Egyszer csak valami neszt hallott a közelből. Mint mikor mocorog egy egér. Figyelt. Miki gitárja a földön hevert. Biztosan azért hagyta itt, hogy újra eljöhessen, de ő látni se bírja. A gitár kicsit megrándult, hatalmas teste a padlóhoz ütődött. Kongó, üreg-hangot hallatott. Mangi annyira megijedt, hogy majdnem lenyelte a csikket. A húrok is teljesen beleremegtek. Mi a fene lehet? A csikket ledobta a sarokba, a többi közé, és óvatosan a gitár után nyúlt. Közben a takaró lecsúszott a válláról és felvillantak citrommellei az ablakon át beszüremlő holdfényben. A látvány Dominique Ingres török fürdőjének nőalakjait idézte.

Már éjfél felé járt az idő. Miki tíz után ment el s Mangi azóta úgy ült ott, mint egy faszent. Szobrozott némán, tétlenül, az egyik cigarettát a másik után szívta. Töprengett elrontott életén. A gitárt óvatosan felemelte és önkéntelen mozdulattal pajzsként a csupasz testéhez szorította, nyakkal a mennyezet felé, majd a padlóra bámult... Az ágy mögött, a fal tövén, meglátta a bogarat, amint a szobasarok felé menekül. Smaragdszínű páncélja fel-felfénylett a félhomályban. Mangi teste libabőrös lett az undortól. A bogár domború teste egy bogárhátú Volkswagenre emlékeztette, meg egy öreg, görnyedt papra, aki még gyerekkorában gyóntatta. Mindig más színű gyóntatóruhát viselt, az arcán kenetteljes alázat trónolt, a körmei ápoltak voltak, az ujjain pedig vastag, művészien megmunkált aranygyűrűk díszelegtek. Már azon se csodálkozna, ha a bogár lábai aranyból lennének.

Hirtelen ellökte magától a gitárt. Az a szemközti ágyra zuhant és az előbbinél jóval zengőbb, csapongóbb hangot hallatott. Barátnője még valahol lófrált, mert üres volt az ágya. Aztán az eszébe jutott, hogy hazautazott pár napra. A bogár után vetette magát, de az időközben bebújt a cserépkályha és a sarokfal közti keskeny résbe. Majd adok én neked! Innen repülsz! Lekapta a szekrény tetejéről a zseblámpát. Szeretnék nyugodtan aludni! Hogy egész éjjel a neszezésed kelljen hallgatnom, akkor inkább... A lámpával a résbe világított. A bogár már pár araszra bejutott. Megpróbálta a seprűnyéllel kikotorni, de vigyázott, nehogy összelapítsa. Sikerült kijjebb penderítenie. Gyere csak, gyere kicsi bogaram! Egyetlenem!... A bogár egyszer csak felszívódott. Közelebb hajolt a lámpával, de akkor sem látta. Hova a fenébe lettél? Hova tűntél? Kezdte bosszantani a dolog.

Szobája a bérház második emeletén volt, ezért nem lehetett belátni. De ha valaki történetesen benézett volna... Mangi pillanatnyi ruházata csupán egy Zenit márkájú karórára szorítkozott, melyet lefekvés előtt elfelejtett lecsatolni. Teljesen meztelen volt. Az óra éppen 11 óra 55 percet mutatott. Látszott rajta, hogy terhes (no persze nem az óra). Már a negyedik hónapban lehetett. Ahogy a cserépkályha előtt hajladozott, a hasa egy nagy fehér medúzára emlékeztetett, mellei két lógó citromra (de ezt már mondtam), a hátát karmolások nyomai tarkították. Már nem volt fiatal. A feneke kissé nagy volt és fehér, mint a telihold. A térde fölött a jobb combja közepét finom visszérháló borította. Közelről olyan volt, mint egy sűrűn huzalozott elektromos áramkör. Az ember teste mindenre emlékezik. Időváltozáskor ezen a szakaszon sajgott leginkább a lába. Mentolos és kámforos krémmel szokta kenegetni. A krém melegítő hatása aztán hamar megszüntette a fájdalmát. De ami a legszembetűnőbb volt rajta, az a háta közepén éktelenkedő nagy barna szemölcs. Szerette volna eltávolíttatni, de az orvos lebeszélte róla, mert még elrákosodhat. Ezért letett szépítő szándékáról, meg amúgy is, a férfiaknak imponált.

Kopogtak az ajtón. - Csak nincs valami baj, kisasszony? - Á semmi, Lili néni, csak egy csúnya bogár repült a szobámba. Máris alszom. A házi néni volt, aki amióta megözvegyült, kiadta az üres szobáit. Így legalább nem volt egyedül. - Ne segítsek? - Köszönöm, nem kell. Csak tessék nyugodtan pihenni. Jó éjszakát!

Ekkor vette észre, hogy a kályha hátoldalán, lent, mély árkok, bemélyedések futnak. Biztos, hogy azok egyikébe fordult bele a bogár. Üsse kő! Feladta a harcot. Még felveri az egész házat. Kibaktatott a toalettre. Utána jól megmosta a kezét. Meg sem érintette a bogarat, mégis olyan érzése volt, hogy büdös a keze, mint mikor büdös poloskát, vagy krumplibogarat érint az ember. Megszagolta. Talán a seprűtől, vagy a gitártól lett ilyen. Újra megmosta. Kölnivel kissé beillatosította testét, magára kapta a fürdőszoba falán lógó könnyű hálóingét és visszatért a szobába. Az ablakot becsukta, nehogy újabb bogár repüljön be. Lefeküdt. Az utcai kivilágítás kissé zavarta a szemét, ezért behúzta a sötétítő függönyt. Egy korty vizet ivott az éjjeliszekrényre tett pohárból. Ettől egy kissé megnyugodott. Elmondta az esti imát, pedig szinte sosem szokta. Lecsukta a szemét. A gondolatai még sokáig csapongtak, mint a lepkék, vagy a cserebogarak az esti lámpafényben.

Azt álmodta, hogy egy bogár ide-oda mászkál a testén. Ahol egyszer végigment, ott viszerek támadtak. Már az egész testét behálózta. Mindene sajgott és viszketett. Az orvos ilyet még nem látott, hogy valakinek a hasa és a háta is tele legyen visszérrel. - Mivel terhelte meg magát ennyire, asszonyom? - Csak a gyerek, doktor úr. Remélem nincs baja? - Ne aggódjon, a magzat jól van, előbb hallgattam meg a szívét a sztetoszkóppal. - Akkor nem egy bogár volt? - Nem, egy kissé hideg a műszer, csak pár perce érkeztem. Az előbb sárga port szórtam a testére, az majd segít. - Miféle port? - A viszketésre. - Honnan tudja, hogy viszketek, ha nem is mondtam? Ezen kissé elcsodálkozott. Arra sem emlékezett, hogy mikor jött a doki. - A házi néni hívatott, azt mondta, nagyon sürgős. Ezért rohantam annyira. Látja, ezért van rajtam ez a finom selyem háziköntös. Tapintsa csak meg, ugye milyen selymes, puha! - Igen, csakugyan. S ekkor a doki egy hanyag mozdulattal, melyet egy bikaviador is megirigyelt volna, ledobta magáról a köpenyt, és bebújt Mangi mellé az ágyba. - Doktor úr, kérem, megfogná azt a csúnya bogarat! Nem hagy aludni. De kérem vigyázzon a pocakomra, a szemölcsömet meg nehogy bogárnak nézze! A doki hideg keze ide-oda csúszkált a testén, mint egy tükörsima jégpályán. Hol itt, hol ott érezte. Egyszer a nyakán, majd a hónalja alatt suhant el, végül a mellei körül piruettezett. A combjain jéghideg sítalpakként siklott végig. - Megvan, szólt valaki a takaró alól. - Mi van meg? - Hát a bogár. - Zöld? - Á dehogy, kék. - Zöld, én láttam! - Mondom, hogy kék. Erre Mangi benézett a takaró alá. Látta, amint Miki vigyorgó arccal a fogát keféli egy kék fogkefével. - Hát te mit keresel itt? Hol a doki? - Miféle doki? - Az, aki a bogarat kereste, ami annyira izgatott. - Én nem tudok semmiféle bogárról. A doki, ha jól emlékszem egy hete volt itt legutóbb. Csak megmosom a fogam, máris megyek. Miki kimászott a takaró alól. A pasztától habzott a szája. Így akarta őt megcsókolni. Ne, így ne! Előbb mosakodj meg! Miki eltűnt a fürdőszobában...

Mangi teste tűzforró lett, mint egy katlan. Belül egyre erősödött a fájdalma. Érezte, hogy megmozdul méhében a magzat, és elindul. A húrként megfeszülő izmok egyre kijjebb tolták. - Mi ez? Még nincs itt az ideje! Miki! Doki! Lili néni! Segítség! A csöppség tompán huppant ki a vértócsás lepedőre. Megnézte. Látta, hogy nincsen semmi emberformája! Csupán egy húscafat. A placenta furcsa toboztermése. Ez rettenetes! Elment a magzatom! Uram, segíts! Hol a fenében vagytok? Hát senki sem segít rajtam?!

Ekkor felébredt. A teste verejtékben fürdött, csupa lucsok volt. Az első, ami az eszébe jutott, a gyerek volt. Megtapogatta a hasát. Szép nagy ívben gömbölyödött, mint egy görögdinnye. Bekapcsolta az éjjeli lámpát, ledobta testéről a takarót, és a nyakába húzta a hálóingét. A vérnek semmi nyoma. Hófehér, finom hajszálerekkel beszőtt combjai közt a lepedőn egy csúnya szarvasbogár mászott. Fekete volt, mint az éj.

HIEROGÁMIA

Anna takarítónőként dolgozott egy lerobbant gépgyárban, az egyik járási székhely peremén. Csak az ég volt a megmondhatója, milyen nehéz volt a sorsa. Élettársa, Jocó durva lelkű fráter volt. Egy sörkertben ismerkedtek össze évekkel ezelőtt. Anna akkor még ott dolgozott. A vendégek után felsöpörte az eldobált csikkeket, szemetet, helyükre pofozta az asztalokat, székeket, és felmosta a sörkert kövezetét. Jocóba csak úgy söprés közben tolatott bele. Kissé rövidlátó volt, s véletlenül nekiment, amikor ő a haverokra várva, a sörkert kapujában állva iszogatott. Olyat lökött rajta, hogy a söre kilöttyent, részben a földre, részben ruhájára és cipőjére. Ijedtében még orrba is vágta a söprű nyelével. Jocó vette a labdát, nem hagyhatta ennyiban a dolgot. Üstökön ragadta a csínytevőt és persze nagyot káromkodott. Anna a bocsánatáért esedezett, portörlő (nem orrtörlő) rongyát gyorsan előhalászta kötényéből, és törölgetni kezdte Jocót, mint a bútort, de az gorombán ráförmedt és az anyját emlegette, akit Anna sajnos idejekorán elvesztett. A furcsa incidens követően porig alázottan botorkált ki az illemhelyre, ahol egy kis kuckója volt a söprűk, szemétlapátok, kannák és tisztítószerek tárolására. Jókora teremtés volt, már gyermekkorától hormonzavarban szenvedett, alig fért be az egyszemélyes egérlyukba. Ott aztán jól kisírta magát, mert félt, hogy bepanaszolják a tulajnál s aztán mehet. Nem sokkal később gondolt egyet, kiszaladt a kuckóból egy zacskó pogácsával, melyet a nagyanyjától kapott névnapjára és bátortalanul Jocó közelébe settenkedett. Ő már időközben helyet foglalt a sörkerti törzsasztalnál barátaival. Mert hát ő és barátai mindennapos vendégek voltak s Anna látásból ismerte is őket. Jocó létrányi termetű volt, fekete, göndör hajjal és mindig borostás képpel. Sebhelyes arcán pattanások, kelések százai virítottak, mint az útszéli pipacsok. Már egy újabb sört vedelt és épp azt mesélte barátainak, hogy az előbb egy buta liba, egy senkiházi maca majd felöklelte, hogy a fene essen bele, s az új farmerja habos és nedves lett a sörtől, amikor Anna vigyorgó képpel és bocsánatkérő tekintettel újból feltűnt a szeme előtt.

– Ne haragudjon. Kérem vegyen a pogácsámból, jó szívvel adom.

Jocó és barátai álmélkodás helyett sebtében lecsaptak a pogácsás zacskóra s baromi gyorsan felzabálták, úgyhogy az álmélkodás Annának jutott osztályrészül.

Hát valahogy így esett a dolog. Megismerkedtek, aztán egyre sűrűbben találkoztak s végül Jocó javaslatára összeköltöztek. Egy kis lakást béreltek közösen a sörkert melletti utcában. Jocó a gépgyárban dolgozott, ahova egy napon beajánlotta Annát, mert jó, ha az asszony mindig kéznél van. Hát így került Anna a vénséges vén, rozoga gépgyárba.

Az évek teltek. Anna és Jocó vadházasságban éltek. Ez jobban megfelelt életfelfogásuknak, mely a madarak mintájára a szabadságot többre becsülte a biztonságnál. Három rossz gyerekük született. Anna bánatára mind fiú volt. Szíve leghőbb vágya egy leánygyermek lett volna, de ez sajnos soha nem jött nekik össze. Élettársa a sok ivástól eldurvult (nem mintha az elején angyali lélek lett volna), gyakran verte, kínozta, még néha le is köpte, vagy a forró levest az arcába loccsantotta.

– Semmi íze. Kell a fenének! Ez nem leves, hanem egy meleg lábvíz. – tette hozzá durván.

A gyerekek rosszul tanultak, naphosszat csavarogtak az utcán s ha otthon voltak esténként, mindent felforgattak. Anna nem győzte a sok rendrakást, takarítást, mosást. A gyerekek gyakran jártak piszkos ruhában és büdösek voltak. Az iskolában elhúzódtak mellőlük, lenézték és gúnyolták őket. A férje is olyan ellenszenves bűzt árasztott a sok alkoholtól, cigarettázástól és gépgyári mocsoktól, hogy Anna befogta az orrát, ha a közelében volt. Jocó ezt egy napon észrevette és akkora pofont adott neki, hogy Annát zuhantában csak a földre hányt koszos göncök mentették meg a komolyabb sérülésektől.

Anna nagy szerencséjére erős lelket kapott a teremtőtől, nem csüggedt el, tűrt, küzdött, dolgozott kifulladásig. Hitte, hogy lesznek még szebb, jobb napok is, hogy jut majd csöppnyi ideje önmagára is. Elnyűtt göncei helyett vesz majd magának szép ruhákat, kifesti kopott, töredezett körmeit és illatos krémekkel keni be kivörösödött arcát, agyondolgozott kezeit, agyonterhelt, visszérdíszes lábait.

Az évek teltek s az élet nemhogy könnyebbé, egyre nehezebbé vált. Anna csontjaiban, izületeiben és minden idegszálában érezte az élet súlyát, egyre elviselhetetlenebb terhét. A munkából hazatérőben néhanapján betévedt egy kápolnába és imádkozott. Senki sem tanította, maga jött rá, hogy hogyan kell ezt tenni. Ettől kissé megnyugodott, megtisztult. Az örökös takarítás, robot otthon és a gépgyárban már teljesen felőrölte testét, idegzetét. A sok piszok, szenny, mocsok, mely mind a más piszka, szennye, mocska volt, mind rátapadt. Hol az igazság? Hol? Van-e lehetőségem egy emberibb, szabadabb, szebb életre? – tette fel önmagának a gyötrő kérdést.

Máskor, hazatérőben, egy temetőben szokott elüldögélni. A komor fejfákra bámult, és sírdogált, csak belül, könnytelenül. Mindene fájt: a szeme, a szíve, a lelke. A madarak vidáman énekeltek a bokrok között, s a fákon, de daluk nem hatolt át az ő elmondhatatlan bánatán. Csak a feje felett egyre tornyosuló sötét felhőket látta. Kereste az Urat és egyre sóhajtozott, fohászkodott.

– Segíts rajtam, aki olyan elesett és magányos vagyok. Egy csöppnyi szeretetért, boldogságért esdeklek hozzád! Szánj meg Uram jóvoltodban! Én nem tettem soha semmi rosszat, akkor meg miért büntetsz? Mindig becsületesen dolgoztam, mások piszkát hordtam. Adj egy kis békességet, boldogságot, szerelmet!

Sokat tépelődött, vergődött, végül akaratlanul rálelt a boldogság forrására: az álmokra. Egy este gyönyörű álma volt, mely sokáig kísértette, később újból visszatért és tovább folytatódott.

Álmában úgy érezte, hogy ő maga a gépház. Alul hideg volt, nedves, sima és csillogó. Színes olajfoltokkal tarkított. Középen minden forgott, zakatolt, dübörgött benne. Katlanok fortyogtak, erőgépek dohogtak, motorok zümmögtek, a forró anyag lávaként lepte el. Mindene felhevült, mint kovács kalapácsa alatt a vas, majd jéggé dermedt, mint mikor hideg vízbe dugják a vasfogóval becsipeszelt izzó vasat. Minden lüktetett, élt benne, akár egy hangyabolyban. Fent a magasban a rézsútosan elhelyezett szellőztető ablakok alatt vezetékek és csövek százai szaladtak. Az áram egyre pulzált, szikrákat hányt. Szelepek, csapok nyíltak s a csövekből forró gőzök, illatos, bódító gázok lövelltek ki, a színkép minden színében tarkálló egyveleg. Ibolya és sárga, bordó és színezüst, narancs, arany és fehér. A felszálló pára fehér ködfelhője lepte el. Egy pillanatra látta magát mezítelenül kiterítve a színes olajfoltokkal tarkított gépgyár hideg kövezetén. Hatalmas teste ott feküdt magatehetetlenül, szétfeszített lábakkal, mint egy kettéhasadt dugattyú. S az Isten megjelent neki égi fény és léghuzat képében. Misztikus fényesség árasztotta el a halódó épületet, a bejárati szárnyas vasajtó hirtelen kitárult és lenge, boldogító huzatfelhő hömpölygött végig a csarnokon, átjárta alvázát s a dugattyú feléledt, megmozdult és boldogan felsikoltott. A szellőztető ablakok résnyire nyíltak, a rácsok mögött beindultak a rozsdamarta ventillátorok, hogy elszívják az elhasznált, páradús, izzadtság- és olajszagtól átitatott levegőt. A friss huzat egyre inkább átjárta testét. Ő maga volt az omladozó gépgyár. Egyre pulzált, lüktetett a sok marató, esztergagép, gyalu és szivattyú s ekkor olyan kielégülést érzett, mint eddig még soha. Ha kefét nyelt volna, akkor sem lett volna boldogabb. Az égi fény behatolt minden porcikájába, lélek járta át. Maga volt a domb, melyet napfény ölelget, s melynek lankáin játszi szellő suttog örök szerelmet. Maga volt a patak, melybe a gépgyár ontotta váladékát, az erdő, melyre ásványi füstje hullt s a mező, melyen sárga kalászok és vérvörös pipacsok lengtek aranyló fényben. Minden azt súgta: Veled az Isten! Veled van, a tiéd lett! Egy hang azt súgta: – Ez egy hierogámia! – Ezt a szavat még sohasem hallotta, mégis megértette. Az Úrral egyesültem, a mindenséggel. Boldoggá tett az Úr, mert meglátta szolgálólánya boldogtalanságát és elhalmozta őt égi kegyelmével, szerelmével, jóságával, gyengédségével. Úgy érezhette magát Mária, a boldogságos szűzanya is, mint ahogy Anna érezte magát vissza-visszatérő álmaiban.

Egy másik alkalommal újabb álmot látott. Mintha közben semmi sem történt volna, az álma folytatódott. Fehér dugattyúteste ott lihegett, illatozott a gépgyár hideg kövezetén és egyre dagadt, mint egy léghajó. Forgó ékszíjak és futószalagok kapcsolódtak hozzá s mint a kitörő vulkán, kivetette magából szerelmének gyümölcseit. Vértől, nedvektől- és illó olajoktól átitatott dolgok voltak ezek, melyek éppúgy emlékeztettek különféle természeti formákra: mészárszéki húscafatokra, ormótlan kődarabokra, amorf üvegcserepekre, görcsbe rándult gyökerekre; mint különféle gépalkatrészekre: porlasztóra, transzformátorra, elektronikus agyra, műszívre, mechanikus robotkarra. S az “újszülöttek” futószalagokon át hagyták el bensőjét s új utakon járva egy új és szebb világ felé tartottak.

Légkalapácsok és motorfűrészek búgtak fel benne, trilláztak és lejtették körtáncukat a sűrű, spermatejfehér félhomályban....

Mikor álmából felébredt, kimondhatatlan boldogság járta át egész bennsőjét. Tudta, hogy többé nem kell kérnie semmit, se az Istentől, se az emberektől, mert az álmoktól megkapja mindazt, amire csak vágyik. Ezekután úgy élt, mint egy élő halott. Testben még a földön járt, de csupán az álmainak élt, mert az álmaiban szabad volt és boldog. Egyre áhította a végső beteljesülést és várta a boldog halált.

Aranysárga fénykör

Egy ódivatú csillár

A félig leeresztett redőnyön át beszüremlő aranysárga fényben meglátta élete néma tanúját: a csillárt. Annamáriával rövid ismeretség után, kissé meggondolatlanul kötött házasságkötésüket követően vették. A negyedik, vagy az ötödik boltban akadtak rá. Már nem is tudja pontosan hol, hiszen azóta annyi minden történt, annyi súlyos próbatétel, gond és csapás érte, de minek is felsorolni, hiszen jobban tudják, hogy van az, amikor nem megy valami, amikor felbomlik egy házasság, az ember magára marad, mindene oda lesz, s csupán az élete marad meg és jobb esetben egy-két gyerek a nyakán, meg egy régimódi csillár, s az ember már csak azt kivánja, hogy bárcsak az is oda lenne, mert nincs semmi értéke, értelme, mert nincs miért élni, mert az embernek már nincs életkedve se a fényre, se az ízekre, se az illatokra ötven felé, csupaszon, betegen, árván ....

Mikor az ember vásárol valamit, úgy tesz, mintha társat választana magának. Ha megveszi, becsomagoltatja, hazaviszi, attól fogva az élete része lesz, meg kell tanulnia együtt élni vele. Mert mire megy egy olyannal, amelyik zavarni fogja, amelyik nem gyönyörködteti, vagy amelyiket el kell dugnia mások elől, mert túlzottan ócska, esetleg túlzottan kirívó. Meg aztán fél, hogy lenézik majd érte, mert neki csak ilyenre, egy ilyen színes kartonpapír-ernyős lámpára futotta, vagy fél, hogy irigyelni fogják, mert mégse kellett volna azt az aranyozott foglalatú, majd ötven tejüveggömbből álló jéghegy nagyságú monstrumot bepréselni abba a 4x5-ös odúba, mert a csillár olyan, mint egy köztéri szobor, térre van szüksége.

A több száz csillár közül egyik sem felelt meg elvárásaiknak, mert egyikről sem tudták bizonyosan eldönteni, hogy illene-e a lakásukba, vagy sem. De nemcsak a csillárral van így az ember, hanem sok mindennel. Mert a legtöbb dolognak van egy bizonyos, nem definiálható, furcsa, idegen vonása, valami, ami miatt ösztönös, mélyről fakadó ellenszenvet érzünk iránta. Mert annyira őrködünk afelett, hogy a dolgok szép, nyugodt együtteseket alkossanak körülöttünk, hogy ne zavarják nyugalmunkat, csak szolgáljanak és gyönyörködtessenek, pragmatista szépérzékünket cirógassák. Óvakodunk a nagy vörös felületektektől, mert nyugtalanná tesznek, a nagy és durva felületektől, mert nem tarthatók tisztán, de a túl sima se jó, mert könnyen kitörhetjük rajta a kényes nyakunkat.

Egy aluljáróban akadtak rá, a Széplak -és a Posta utca sarkán (az üzletet hiába keresnék Pozsonyban, azóta már felszámolták). Az egyik sarokban, egy nagy lámpaerdő árnyékában lógott, magányosan, elszigetelten, mint a legtöbb jóravaló ember. Ebben nagyon hasonlított rá. Kissé ódivatú volt ugyan; ha ember lett volna, úgy a "klasszikus" és a "konzervatív" jelzők illettek volna rá.

Amikor meglátták, ösztönösen egymásra sandítottak s már tudták ez az, amire vágytak. Valamilyen csoda folytán, egyszer csak ott volt figyelmük középpontjában, s miután leszurkolták érte a mesés árat, becsomagoltatták és boldogan ballagtak vele hazafelé. Úgy cipelték, mint egy újszülöttet. Bizony nehéz szülés volt, megszenvedtek érte; a lábukat térdig lekoptatták. Már hónapok óta keresték, s most, amikor már majdnem feladták, hopplá, ott volt, észrevétlenül betoppant életükbe, mint egy hívatlan vendég.

A csillár kissé régimódi stílusa kissé maradi gondolkodásukat tükrözte. Tengelyét három, nem egyforma nagyságú és nem túl nagy, barna, foghagymára vagy tökre emlékeztető, enyhén barázdált kerámia-test képezte. A két alsó gömbszerű test közti vas abroncshoz vízszintesen öt fekete, nagy S betűre emlékeztető kovácsoltvas kar csatlakozott. A karok külső végén parányi, hullámos szegélyű fekete tányérkák feküdtek, bennük hengerszerű foglalatokban öt gyertyaláng formájú égő. Az égőkön sárgás-arany szövettel borított, harangra emlékeztető kalapocskák fityegtek, mint kecses, sárga balerinák. A felső gömbből erős, fekete vaslánc indult a mennyezetbe vert vaskampóhoz s a láncszemek közt ügyesen álcázva futott a villanyvezeték.

Aranysárga fénykör

A férj esténként gyakran gyönyörködött a lámpa bársonyos, aranysárga fényében. Mint a búzakévék, úgy feküdtek a fénykévék a falakon s a plofonon öt sárga karika, öt szép aranytányér tündökölt ( de ha az előbbi hasonlatnál maradunk, akkor a mennyezeten inkább öt jókora, kenyér vagy cipóforma ábra volt).

A lámpa cirógató sárga fénykörében szeretett álmodozni. Például azt képzelte, hogy a világ egy hatalmas csillárszerű lény, melynek ezernyi karján milliónyi apró élet pislákol. A pislákoló fény szerinte a szeretet, mely a végtelenhez, az örökkévalóhoz és egymáshoz láncol bennünket s a lelkünk mélyén folyvást háborog. Általa valósul meg a titkos egyesülés, az "unio mystica", mely új fényeket szül a képzeletbeli csilláron. Az új fény erősödésével a régi egyre halványul, míg teljesen ki nem alszik. Az emberiség életének örök fonalát a végtelenből kiinduló szeretet ereje és fénye hatja át és gombolyítja egyre tovább.

Az élet felgyorsult

A lámpaernyők esténként óriási aranysárga kévéket festettek a falakra és köröket rajzoltak a mennyezetre, melyekben az időközben egyre sokasodó gyerekszempárak is áhítattal gyönyörködtek.

Egy napon kicsi lett a lakás s ezért elcserélték egy régi, kertes házzal.

A csillár ettől fogva új otthonuk utcára néző, tiszta szobájában lógott.

A férj elvesztette állását, Annamária megbetegedett, ágynak esett ( ha a hisztériát és az alkoholizmust betegségnek lehet nevezni ). A gyerekek támasz nélkül maradtak. Sok mindent el kellett adniuk, hogy úgy-ahogy élni tudjanak. De a csillártól még ebben a nehéz helyzetben sem váltak meg.

Új otthonukhoz egy gyümölcsöskert is tartozott. A kert mögötti töltésen kelet-nyugati irányban vasúti sínek futottak, rajtuk naponta vonatok százai robogtak nyugatra -és keletre, távoli tájak -és városok felé. Később annyira megszokták a tízpercenként megismétlődő éktelen zakatolást, robajt, hogy észre sem vették; szervesen beépült életükbe, mint a csillár és annyi más dolog. A házzal együtt megvették ezt a kellemetlen zajt is ( de akkor ezt még nem tudták, csak évek múltán döbbentek rá; de akkor már késő volt ) és egyúttal sok más zavaró dolgot. Például a nedves falakat, a sötét szobákat, a kis ablakokat és a szűk udvart. De mindezért kárpótolta őket az a tény, hogy a ház a főváros egyik legszebb részén feküdt, a kis Kárpátok lábánál. Egyfelől a nagyváros, másfelől hegyek, völgyek, fenyveserdők, hegyi ösvények, patakok és tavak.

Ebben az álomszép környezetben házasságuk válságba jutott. A feleség semmivel sem törődött és titokban ivásnak adta a fejét (az ilyeneket zugivóknak nevezik). Kis perpatvarokat értetlenség, szeretetlenség és teljes elhidegülés követett, melynek a gyerekek itták meg a levét.

Válás idején

A férj úgy döntött, hogy a válás idejére ideiglenesen a szüleihez költözik. Úgy is lett. Évtizedek múltán visszatért a szülői házba, mint a tékozló fiú.

Mikor már minden dolgát bepakolta a teherautóba, még utólszor betért a házba, hogy örök búcsút intsen a nedves falaknak, sötét szobáknak. S akkor meglátta a csillárt. Ott lógott magányosan, félszegen a félig kiürített szobában. Úgy rémlett, hogy azt súgja, arra kéri: "Gazdám ne hagyj itt! Ne hagyj magamra! Kérlek, vigyél magaddal!". Aranysárga fényét már úgyis annyira megszokta és megszerette, nem tudna meglenni nélküle. Döntött: a csillárt magával viszi új életébe, s vele együtt azt a sziporkázó fényt.

Egy könnyed mozdulattal leakasztotta a csillárt a plafonba vert kampóról és nagyot rántva letépte, mint mikor hagymát tép ki az ember, vagy fájós fogat a fogorvos, majd kirohant a házból, kezében kényes zsákmányával, az ajtót maga mögött örökre bacsapva. Bizony végleg lezárult életének egyik korszaka, melyre a "legszebb" jelző illett volna; de ehelyett egy életre jelzőtlen maradt.

Szülei igaz szeretettel fogadták ( mint ahogy az igazhitű keresztényekhez illik ).

A gyerekeket megosztották, a fiúk az apával tartottak, a lányok az anyával, de a csillárt nem tudták így megfelezni. A férj (mint láttuk) egyszerűen elrabolta, titokban magával vitte, így aztán a régi szülői ház vendégszobájába került.

A válás ideje alatt eladták a régi kertes házat. Annamária a járási székhelyre, a férj egy kisebb városkába költözött ( csak ne legyenek egy városban és egy utcában, ne kelljen egy levegőt szívniuk! ).

Bizony ennek már három éve! Most itt ül, új lakása dolgozószobájában, mely egyúttal hálószoba is. A feje felett lóg az ódivatú csillár. Már a negyedik helyen. A nap közben lement s most a lámpa aranysárga fényénél írja ezeket a sorokat. A fény terelgeti a gondolatait, mint a bárányokat. Élete romokban hever, a csillár ép, átvészelte a nehéz időket s ki tudja, hogy milyen sors vár rá ezután, ha már ő nem lesz ?

Az utolsó szó jogán

Valahogy így írható le az az egyszeri, - meg nem történtté már nem tehető - élet-halál harc -és dráma, melynek részben cselekvő, részben szenvedő alanyai vagyunk. Egy egyszerű, ódivatú csillár fénye világítja be a küzdőteret. Az élete összetört, a lámpa ép. Él, virul és bizonyosan túléli őt és az övéit. A lelke rég halott, a teste még él, a szíve még dobog, de rövidesen utolsót dobban. Feladják rá az utolsó ruhát, felveszi az utolsó kenetet és eltűnik végképp a föld szinéről, mint akárki más.

A csillár melengető, aranysárga fénye számára örökre elhalványul ...

az illat

Fáradtan baktatott munkahelye felé (erős szembeszélben), mikor virágillatot észlelt. Hitetlenkedve sandított körül. Az út szélén egy szemérmetlenül idejekorán virágbaborult bokrot pillantott meg. Magában meg is jegyezte: -Újabban már áprilisban virít az orgona? Ezt nem tudtam! A nóta szerint májusban teszi. Ki ismeri már itt ki magát?

A virágokkal pazarul feldíszített bokor közelébe ért. A káprázatos látvány és a bódító illat végett lelassította lépteit; a képzelete lökést kapott. Valami olyasmi történt vele, mint mikor új gőzerőre kap a lokomotíva, miután csöppnyi vizet kortyolt, vagy mint mikor felpereg a szélmalom álmos vitorlája, ha felkerekedik a szél.

Tudata legmélyén, láthatatlan kéz érintésére, beindult...

egy képsor

Ágnes szeretett sokáig ( mondjuk ki kereken: délig ) heverészni, lustálkodni. A hűvös párnák, takarók, -és a hálóing lágy simogatása, cirógatása felüdítette langymeleg testét. Előbb ide-oda forgott, hajladozott, nyújtózkodott ágyában, a csontjait ropogtatta, közben egy elcsépelt dallamot dudorászott, majd Zelma által odakészített gyümölcslevet szopogatta s még mielőtt a könyvért nyúlt volna, melybe az elmúlt napokban már mélyen beleásott, széttárta a palettákat, kinyitotta az ablakokat, hogy üde fény és friss tavaszi szellő járja át a szobát.

Egy kissé hűvös légáramlat szájon csókolta, megborzongott tőle, s mint a kényes hernyó, gyorsan visszabújt az ágyba, takarói, párnái -és plüssállatkái közé.

Szerencsére Zelmának éppen szabadnapja volt.

A könyv, melyet Ágnes olvasott ( K. Altdorfer: Élet a mutteldorfi kastélyban ) , egy forró vérű spanyol nemes szerelmi kalandjait meséli el a felvilágosodás századából. A hőst, don Juant titkos szerelmi szálak kötik Maria-Thekla osztrák hercegnőhöz, a mutteldorfi kastély úrnőjéhez, kinek becses férje (a kontextus szerint: a felszarvazott ), császári -és királyi kamarás Bécsben. Ebben a minőségében a történet folyamán majd mindíg házon kívül van. A történet során se Juan, se Maria-Thekla nem tudják pontosan megjegyezni egymás kacifántos nevét, és nem is beszélnek egyazon nyelven, de mit számít az egy ilyen nagyszabású regényben.

Ágnes valahol ott hagyta abba a könyvet, mikor don Juan szobája mélyén kesereg, mert Maria Thekla hercegnő kereken visszautasította ajánlatát ( tegyük rögtön hozzá, hogy ezt nem szűkkeblű erényességből, vagy afféle, a nőkre oly jellemző prüdériából tette, hanem egyszerűen azért, mert nem értette pontosan, mit is akar tőle délceg lovagja ).

Ágnes kényelmesen elhelyezkedett ágyában. A párnákat és az állatkáit a dereka és a háta alá gyömöszölte, egyet kortyintott gyümölcsitalából és elmélyülten tovább olvasta a könyvet, mert nagyon izgatta don Juan és Maria-Thekla hercegnő további sorsa.

Teenager lévén a szaglása még kitünő volt. Hamar felfigyelt a különös, csábos, bódító illatra. A könyvet a szoba sarkába vágta és az ablakhoz szaladt. Kihajolt és minden irányba tekintgetett, de semmi gyanúsat sem látott. Ha jól tudja, akkor se a saját kertjükben, se a szomszédokéban nincs orgonabokor, akkor meg honnét ez az illat? Talán Thekla, vagy Zelma tudják! Thekla? - nevetett, hisz ő az a szőke hercegnő a könyvben. Honnan tudhatná! Talán Zelma? A vén szipirtyó! Csak nem kölnizi magát? Majd adok én neki!

Tanulmányozni kezdte az illat térbeli elhelyezkedését, mint egy vérbeli szaglonc. Megfigyeléseinek empírikus formát adott. Először is rájött, hogy a szag nem a nyitott ablakon át érkezik. Másodszor, egyre inkább arra a meggyőződésre jutott, hogy a folyosón, azaz a bejárati ajtón keresztül jön. Harmadszor, felfedezte, hogy a huzat a ludas, az hozta be a hívatlan vendéget. Az illat egészen az ágyáig kúszott, mint egy átlátszó folyondár, és őt behálózta, elkábította, megigézte.

Vérbeli Secret Service ügynökként követte az illatnyomot. Nesztelenül átsuhant az előszoba és a folyosó jéghideg kövezetén és egy heves mozdulattal feltépte a bejárati ajtót. A küszöbön, nagy fonott kosárban, több tucat gondosan válogatott és elrendezett orgonavirág illatozott. A folyosó félhomályában a mályvazöld lándzsás leveleken sötétlila, dús szirmú orgonafüzérek pihegtek.

Ágnes a nagy meglepetéstől és a virág bódító illatától majdnem elszédült. Egyszercsak felderült az arca, mert felismerte a Syringa Josikaea nemesített orgoványfajt, melyet annakideján, úgy száz évvel ezelőtt, egyik őse, anyai ágon, név szerint Csáky Anna-Mária-Rozália grófnő küldött fel Kolozsvárról Bécsbe, a nagy tudású Jacquinnak, a császári -és királyi udvar nagyrabecsült virágkertészének, akihez titkos érzelmi szálak fűzték.

Örömittasan szaladt a kosárnyi virággal a szobájába (sietett, mert már nagyon fázott a lába a jéghideg kövezeten). A virágok közt egy rózsaszinű, vörös viaszpecséttel zárt borítékot talált, benne egy rózsaszin kártyát, melyre lila tintával és nagy kerekded etűkkel az volt ráírva: "Drága Ágnes kisasszonynak, imádattal és szeretettel! Daróc Tibold". Alatta zárójelben és csupa apró betűvel az állt: (Kötelességeim sajnos hazámba szólítanak. El kell utaznom, talán örökre. Őrizni fogon szép emlékét!).

Ahogy ez már lenni szokott, Ágnesen erőt vett a mélabú és a hisztéria. A virágokat egyenként az ágyra szórta, majd, mint egy durcás, rossz gyerek, rájuk vetette magát. Sajnos nem úgy viselkedett, mint ahogy egy jó házból való urilányhoz illett volna, ilyen esetben. Persze megértjük: elhagyta a kedvese. A könnyeit egyre ontotta, a virágokra, a terítőre és a plüssállatkákra. Látta Tiboldot, frissen vasalt tiszti egyenruhájában, amint felpattan fehér lova nyergébe, látta, amint lovát délcegen megülve egyre távolodik a jegenyékkel és hetyke huszárok díszsorfalával övezett, végtelenbe vesző úton.

Most aztán végleg oda lett a nyugalma. Már nem érdekelte semmi. A regényt is csak addig tudta értékelni, amíg látszatra maga is boldog volt. Volt kire gondolnia.

ihlet vagy szinesztézia?

Egy illat, egy íz, egy hang, egy szín - mindíg megigézi az embert. Képek sorát hívja elő tudata mélyéről; ezt a jelenséget az irodalomban egyszerűen ihletnek, vagy a múzsa csókjának nevezik. Úgy érezte, hogy ebben az esetben mégiscsak valamiféle csodáról, esetleg "a szinesztézia csodájáról" lehet szó, mert az illatingerre, akaratától teljesen függetlenül, egy vizuális képsor ugrott be a tudatába, egy lányról, aki egy reggelen illatozó orgonaágakkal megpakolt kosarat kap kedvesétől. Melyet mintha a saját szemével érzékelt volna.

Nem tudta megmagyarázni, hogy hogyan- és miért látta mindezt.

szélcsend

Másnap reggel, miközben a munkahelye felé tartott, már előre örült az illatnak - hitt a csodában -, s meg volt győződve róla, hogy egyrészt Ágnes és Tibold, másrészt don Juan és Maria-Thekla hercegnő sorsa jóra fog fordulni. De aznap éppen szélcsendes volt az idő, úgyhogy nem érzett semmiféle illatot. A virágzó bokor mellett elhaladva szimatolt ugyan, de abszolút semmit sem érzett; ezen nagyon elcsodálkozott, s azon méginkább, hogy abszolút semmi sem jutott az eszébe. Olyan üres volt, mint egy üres kaptár, és sötét, mint mondjuk a szilvalekvár.

Szárnyszegetten ért a munkahelyére. Az egész nap folyamán rossz volt a kedve. Morgott a temérdek munka miatt. Egy kollégájával összeszólalkozott, mert az tudálékosan belekotnyeleskedett a rajzába, melyet a legprecízebben és a legnagyobb szakértelemmel készített el.

Később (teljes szélcsendben) valami bennsőjében mégis beindult...

egy újabb képsor

Látta a délutáni, fényárban úszó szobát. Ágnes sehol ( talán örökre kiment a képből ). Nagyon szerette volna látni üde lényét, de bárhogy erőlködött, nem tudta behozni. Az illatot tette érte felelőssé.

A kosár felborulva feküdt az egyik sarokban, mellette a könyv, benne don Juan és Maria-Thekla hercegnő félbeszakadt története. Az ágyon párnák, virágok és plüssállatkák kavalkádja. A szél konokul cibálta a függönyöket. Az ágytakarók a földre csúsztak. A szoba közepén a padlón üvegcserepek és a gyümölcslé fényes foltjai. Felette undok legyek és kóbor méhek cikáztak.

Ekkor nyílt a bejárati ajtó és belépett Zelma, a komorna, nagy szürke kabátban, csoszogva, morogva, izzadtan, lomposan és (sajnos nem hallgathatjuk el) kissé kapatosan. Vánnyadt arcán az orra a szájába lógott, melyről ókori, ólomkeretes szemüvege majdnem lepottyant. Miután fél szemmel körbesandított a szobában, egy nagyot nyekkent, mint mikor leesik egy gumibaba, aztán csönd lett.

Később mégis elnyerítette magát:

- Ágnes kisasszony!

Ásványi csend volt a válasz, meg egy korgó gyomorhang ( Zelma emésztése huncutkodott ), és lágy neszezés ( a legyek -és a méhek ijedtükben az ablakok felé húztak ).

- Hát ez a nő? Megéri a pénzét! Megint milyen bordelt produkált. Hát mi vagyok én, egy romeltakarító intézmény? Biz Isten, egyszer beköpöm a szüleinek. Ez nem mehet így tovább. Felmondok! Fel én! Jobb sorsra vagyok érdemes ( vénlányosan megigazította ólomkeretes távcsövét ). Ez egy elkényeztetett fruska, egyszer már jól el kellene fenekelni!....

nincs folytatás

A következő napokban sem ismétlődött meg a "csoda", pedig kérte az Urat, hogy a szél kerekedjen fel. Úgy járt, mint a monda szerint Agamemnon, aki mindhiába várta a kedvező szelet, hogy hajóival Trójába vitorlázzon, hogy kiszabadítsa szép Helénát, akit Páris királyfi elrabolt és fogva tartott.

Mivel nem fújt a szél, nem érezte a bódító illatot, ezért nem tudta tovább fonni Ágnes és Tibold, valamint Maria-Thekla és don Juan szerelmének fonalát. Örökre képzeletének foglyai maradtak.

nincs emlékezet

Pár héttel később, mikor arra járt, a virágok barnuló fürtjei már rémesen néztek ki. Már semmire sem emlékezett. Ha valaki történetesen Ágnes, Tibold vagy Maria-Thekla hercegnő további sorsa felől érdeklődött volna nála ( ami persze abszolút képtelenség, hiszen mindannyian csak az ő képzeletében éltek ), maga is elcsodálkozott volna rajta, hogy miért zaklatják ilyen ódivatú nevekkel; ő még csak nem is hallott ezekről az emberekről, elég neki a maga baja.

Apám halála

háttal a nagytemplomnak

Idén, szent György havának közepén, annak a városnak a főterén üldögéltem egy padon, ahol hetekkel korábban apám végleg letette a bibliát, a lantot és a nagykanalat. Háttal ültem a nagytemplomnak, melyről a napokban verték le a jóemberek a vakolatot, s melyet még jóval korábban, a főtér átépítése során, jó mélyen körbe ástak, úgyhogy láthatóvá váltak azok a hatalmas, tömbszerű kövek, melyeken az épület nyugodott. Az így lecsupaszított templom olyan benyomást tett rám, mint egy pucérra vertőztetett ember, egy haldokló. Láthatóvá vált, hogy a régi mesterek, az ablakok szemöldökét, téglából szép félkörívben kirakták. A Fekete tenger melléki szakrális építmények csupa vörös kőből épített boltíveit juttatta eszembe. A templomot rövidesen úgyis rendbeszedik, gondoltam aztán. Előbb konzerválják a falakat, a burjánzó penészgombák ellen, majd védőréteggel vonják be, a tolakodó nedvességgel szemben, új vakolattal látják el, végül fehérre meszelik. Szebb lesz, mint új korában. Mindez a gondoskodás a megvénült, roskatag emberrel már nem tehető meg. Elöregedett testét nem tudják az orvosok újra cserélni.

kialudt egy élet

A téren alig voltak páran. Csak két karcsú, szőke "ciklon" húzott el előttem egy-egy babakocsival, az üzletsor irányába. A szomszéd padon vígan tereferélt néhány öregúr. Sétapálcáikat szorongatták, meg élénk vita közben hol erre, hol arra hadonásztak velük, mint a juhászok a furkósbottal. A tér közepén szökőkút zúgott, a sok vékony vízsugár egy nagy gömbszerű formát rajzolt a tér fölé. Velem átellenben, a térbe torkolló sétányt virágdíszbe öltözött fák sorai szegélyezték. Igen, nyilallt szívembe a felismerés, igen, arra, valahol messze, a zöldellő, virágba borult fák mögött, pár héttel korábban, egy elhagyott kórházi ágyon, erős villanyfényben, kialudt apám élete. Azon a szombaton, a kora hajnali órákban, az egyik szolgálatot teljesítő nővér vette észre, hogy az északa során csendben elaludt. Örökre. Minden ellenállás, jajszó, zokszó nélkül szenderült át az öröklétbe. Ennél szebb halált kivánni sem lehet. "Szelíden dőlt el, akár a fák" - olvassuk Antoine de Saint-Exupéry csodálatos könyvének, A kis herceg-nek a végén. Anyám azóta hányszor, de hányszor megsiratta már. Azt a szép tavaszt, mely iden áprilisban tombolt a főtéren, már nem láthatta, mert elment, még mielőtt a fák virágdíszbe öltöztek volna.

TALÁLKOZÁS

Útban a főváros felé

Ma korán keltem. Ahogy kiléptem a túlfűtött házból, megcsapott a november végi reggel fagyos lehelete. A kora hajnali félhomályban ténfergő emberek szájából, orrából csak úgy dőlt a pára. Átvágtam a főtér parkján. Olyan álmosító és lehangoló volt a hideg, sötét, néptelen park a szökőkúttal. A megbeszélt helyre érve alig vártam pár percet, s már be is futott Támár kocsija, mert ő mindíg olyan pontos, mint egy svájci óra. A kocsija jó márkájú, szép a karosszériája, főleg a lába tetszik, olyan erős, egészséges és formás. Nagyon mély benyomást tett rám, amikor először láttam őt bikiniben. Az ajtó elé érve, vagy a medencéből kijövet mindíg magam elé engedem, előzékenységből és persze azért is, hogy megcsodálhassam testének, lábszárának szép vonalát. A kocsija karosszériája áramvonalas, a színére már nem emlékszem vissza, talán mályvazöld, viszont nagyon kényelmes, és utazás közben folyton szól benne a zene. Karády, Zorán, Dinnyés, meg Zámbó. Meg aztán milyen jó, ha van az embernek egy ilyen középkorú légvára, akinek meredek sáncaiba, lőréseibe időnként belecsimpaszkodhat. Szóval idáig egész jól kijövök vele, habár, első látásra úgy tűnik, hogy kissé túlzottan körülbástyázta magát és nem hajladnó egykönnyen megválni az erény merev övétől.

Az út alatt kicsit szótlan (-és sótlan) voltam, nem akartam zavarni vezetés közben. Ez rám nem jellemző magatartás. Végül aztán mégsem állhattam meg, és bezengtem neki új nevét, melyet az elmúlt éjszaka eszeltem ki. Támárt a Márta betűiből raktam ki, mert számomra ő inkább pálmafa, mint egy úrnő ( hivatkozás a héber eredetű nevek jelentésére ). Szelíd vadgalamb-mosollyal nyugtázta. Úgy éreztem, hogy tetszik neki az új becenév, mert mindenki szeret egy kicsit kibújni a saját bőréből.

Wéber Franciska sírjánál

A kozmetikus szalonban reggel hétre várták. A Moszkva utcában parkolt le, az András temető közelében.

- Gyakran járok erre. Majd minden nap. - mondtam, a temető felé fordítva álmos tekintetem. - Van még egy kis időd? Gyere, mutatok valamit.

- Azt a sírt, amit már említettél? - kérdezte fásultan, miközben kiszállt a kocsiból.

- Igen, azt. Wéber Franciska sírját. - feleltem némi megilletődöttséggel ( mert eszerint a nők mindenre emlékeznek, amelyet udvarlás során összehordunk ).

Átvágtunk egy keskeny füves térségen. A vaskerítésen át jól látszottak a temető fái és a sírkövek. Csupán pár méterre volt tőlünk a sír. Fekete kőből készült. A kőfaragó a felső részét félkörívben lekanyarította. Egy keresztet is vésett bele, melyet utóbb arany festékkel kipingált. Alul gót betűkkel kiírva a név : Wéber Arnika.

- Mert az Arni egy lehetetlen név, egyáltalán nem illik egy nőhöz, inkább egy virághoz, csak azért

( utaltam az arnika nevű utifűre ).

Közvetlenül Franciska (Arni) sírja mellett egy terméskőből kirakott talapzat állt, melyről egykor ledőlt a márványoszlop. Most árván fekszik a talapzat és Franciska (Arni) sírja közt. A sír, a kőtalapzat és a ledőlt oszlop szép együttest alkotott. Egyszer régen, talán csak azért figyeltem fel Franciska (Arni) sírjára, mert ez a nagy márvány újj, Isten újja, rámutatott.

Ősz a temetőben

Pár napja reggel, mindenszentek körül, erős napsütésben úszott a temető. A sír körüli pázsiton száraz faleveleket sodort a szél és a sírok közt varjak bóklásztak. A hátsó fertájuk ide-oda ringott, ahogy komótosan lépegettek a puha, őszi avaron. Egy nagy, szürke csőrű példány éppen átbaktatott Franciska (Arni) sírján. "Az ő lelke, madár formában?", kérdeztem magamtól. A sírkő előtt vörös búra alatt kis mécses lángolt, mellette csuprokban sárga, bordó- és lila krizantémok tarkállottak. Most, hogy újra itt vagyok, a varjaknak semmi nyoma, a virágok hervadoznak, ernyedten lógatják barnuló kobakjukat.

Téli emlék

Az András temetővel kapcsolatos első emlékem még a múlt télről való. Akkor egyenletes hóréteg borította az utakat, a fákat és a pázsitot. Mintha porcukorral hintette volna be egy égi angyal. A hó sziporkázott, csillogott a hajnali napsütésben, fagyban. Bántotta a szemem. Elfordítottam a tekintetemet. Nem tartottam a holtakhoz méltónak ezt a nagy flancot. A csillogás a tenger vizéhez, a csillagos éghez, az esti városhoz- és a bánatos női szemekhez jobban illik. Egy temető legyen szerény és egyszerű.

Nem tudunk semmit

Ki tudja, hogy már hányadszor állok meg itt, Franciska (Arni) sírjánál. Néha már oly közelinek érzem őt, mintha a régi barátom lenne, vagy a bizalmasom. A legjobb az egészben, hogy a nevén kívül abszolút semmit sem tudok róla, mert ha tudnék valamit, az csak zavarna. Mert akiről nem tudunk semmit, arról bármit leírhatunk, zöld jelzést kap a képzelet és szárnyalhat, mint a madár.

Támár (Márta) azt tanácsolta, hogy írjak egy rövidke levélkét Franciska (Arni) ma élő hozzátartozóinak és hagyjam a sírom. Hogy a szél el ne sodorja, tegyek rá egy követ. Vagy a levelemmel csomagoljak be egy jókora kavicsot, úgy tegyem a sírra ( ahogy az Úrhoz intézett kéréseiket és köszönetüket szokták tolmácsolni az emberek, a régi zsidó temetőben ).

- Kérjek közelebbi felvilágosítást Franciskát (Arnit) illetően? Minek? - vontam meg a vállam. - Időpocsékolás és hiábavalóság! Ő így szép, így jó! Ismeretlenül és titokzatosan.

Látomás

Miközben a sírnál álltunk, egy látomást láttam:

"Este nagy hó esett. reggelre vastag cukorsüvegek borították a sírokat. A hajnali harsány fényben megnyíltak a sírok. Franciska (Arni) haloványan, átlátszó, ibolyaszín selyemlepelben lépett ki sírjából, majd egy könnyű légfuvallat hatására, a kerítés résein átsuhanva, kedvesem arcát szellemcsókkal illette. Támár (Márta), mint egy pálmafa a napsütésben, felfénylett. Szelíden rám nevetett. Lenge ruháján és mezítelen, illatos nyakán tarka fénykévék cikáztak és nekem úgy rémlett, hogy még nem ismerte meg az igazi Boldogságot. Majd a ledőlt oszlopú sírhalom alól egy tejfehér férfitest kászálódott elő, lomhán felegyenesedett, lerázva csupasz testéről a havat. Fakó arcán szemei úgy sötétlettek, mint két sötét barlang. Ő volt Alex, a költő, Franciska (Arni) egykori szerelme, aki rövidke és sanyarú élete során a kábítószer rabja volt. Korai pusztulását sok szív megsiratta. Most újraéledt a költő szíve, vörös fénye átsziporkázott szellemtestén és felém suhant. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy bennem újjáéled a költő szelleme...", de a látomás hamar köddé vált.

Búcsú

Végül így szóltam magamban a sírban nyugvóhoz: - Drága Franciska (Arni)! Nem tudom, ki voltál? Boldog voltál-e, ha csak egy rövidke pillanatra is, vagy sem, mikor szerettél és szerettek, úgy száz évvel ezelőtt, a te idődben, mikor te is ugyanazzal a kiváncsi tekintettel lestél be az akkori temetőkbe, az akkori sírokra, mint most mi. Nyugodj békében! A szíved legyen könnyű és gondtalan. És te csak ne félts minket!

Majd gondolatban kedvesem felé fordultam: - Drága Támár (Márta)! Most van itt a mi időnk! Hát éljünk vele, és örüljünk! Még egynéhány év, esetleg évtized van előttünk, s utána ránk is ez a sors vár. Ez ellen nincs mit tennünk, mert aki él, az minimum egy halállal tartozik a létezéséért. Egy napon egy másik pár les majd be ránk a kerítés résein át, s olvasva nevünk a sírkövön, felteszi magának a kérdést: Kik voltak ők? Boldogok voltak? Tudtak-e élni? Volt-e vagyonuk? Voltak-e gyerekeik? De az is lehet, hogy sírunk benövi a gaz, és a jövő vándora fásult arccal megy el mellette, gondjai súlyos terhe alatt.

A NAGYEVŐ EMBER

Kicsi korunkban anyai nagyanyánk gyakran mesélt nekünk elalvás előtt. Ősz hajú volt, vékony csontozatú és kissé görbe testtartású. Esténként vastag fejkendőjét a kezében szorongatva nagy, bolyhos papucsában becsoszogott a szobánkba, leült az első útbaeső ágy szélére, és mesélni kezdett. Beszéd közben hideg, vizenyős kezeit, melyeken áttetsző ibolyakék erek látszottak, tétlenül az ölében nyugtatta.

Történetei közül egyre bizonyosan emlékezem. A történetre a nagyevő emberről, akinek behemót testén és két vánnyadt lábán kívül valamilyen Isteni csoda folytán szárnyai is voltak; aki, ha valahol csábos illatot észlelt, máris oda repült, simán landolt az udvaron, és egy pillanattal később már a megterített asztalnál ült, mint egy hívatlan vendég. Szóval repült ide -meg oda, és ki-be járt a falu ( mármint Piripócs ) házaiba; mindenütt elmondhatatlan pusztítást végzett, evett-ivott, amennyi a bendőjébe belefért, néha még azon felül is, dolgavégeztével aztán a rá jellemző alázatos arccal, lógó szárnyakkal, nyelvvel, vékony, roggyant lábazatán állva, komoly hangon a háziak bocsánatát kérte e szavakkal:

- Bocsássanak már meg neki, de ő már sajnos nem tud többet enni, szívesen tenné, de nem megy.

Ezt a tényszerű bejelentést mindíg úgy időzítette, hogy percre pontosan egybeessen a családi éléskamra ( később a fridzsider ), teljes kiürülésének szomorú -és elgondolkoztató tényével. Egy-két ilyen eset után aztán ( a nagyanyám elmondása szerint ), a piripócsiak megokosodtak. Hogyha délidőben, mikor a Nap éppen a delelőre hágott, vagy netán estebéd idején feltűnt a láthatáron, lassan verdeső szárnyaival, cérnavékony lábaival kalimpálva a levegőben, riadót fújattak. Ahogy csak tehették, minden elemózsiát elpakoltak; pincébe, verembe, kamrába dugtak, akárhová, csak biztos helyen legyen. Kenyeret, oldalast, hurkát, májust, préssajtot, kolbászt, tepertőt, madártejet, lóbabot, miegymást. A kulcsot jól elrejtették, majdhogynem lenyelték ijedtükben.

Bizony megokosodtak, mert a betoppanó nagyevőtől ők kértek bocsánatot, alázatos képpel, valahogy így:

- Aranyoskám, mi adnánk szívesen, de hát sajnos magunknak sincs egy szem betevő falatunk.

Vagy ezt mondták:

Vagy ezt mondták:

- Cudar sok eső volt, meg jégverés, aztán jött a nagy szárazság, épp akkor, mikor nem kellett volna, elvitte a termést mind, mind,... az állatok is mind halódnak, már a Luri kutya is az utolsókat rúgja.

Szóval volt kifogás bőven, amennyi csak kellett.

A nagyevő ezekután majd mindíg hoppon maradt. Nem tudta többé kamatoztatni a repülés tudományát és fitogtatni nagyevő voltát. Egy faluval odébb kellet állnia. Így került Piripócsból Kukutyimba. Eleinte ment azon a tájon is az "ingyenvendégeskedés", de idővel híre ment a dolognak, mert a Piripócsiak sajnos eléggé nagy pletykafészkek, gyakran elárasztja őket a locsogás lávája.

A nagyevő egy későőszi napon végképp felszívódott a tájtól, köddé vált. A vadkacsák -és vadlibák húzását követve rakodtabb tájak felé repült, de az is meglehet, hogy hallatlanul csalódott abban a naiv hitében, hogy egy óriási ingyenkonyha-hálózat az egész világ. Vagy csak egyszerűen eltévedt, s bánatában és persze éhségében elpatkolt.

- Étlenségben halt meg szegény nagyevő. Bizony gyerekek! Ha hiszitek, ha nem, a kukutyimi falumúzeumban őrizgetnek s nagy büszkeséggel mutogatnak egy óriási viasz-szárnyat, meg egy jókora, öblös, ezüst kanalat N.E. monogrammal, melyeket a falu határában fekvő tóparton halászgató parasztok találtak, egy mocsaras, náddal benőtt, védett helyen.

A történet végén nagyon szomorúak voltunk, mondogattuk is a nagymamánknak:

- Szegény nagyevő bácsi, hát így járt.

Erre a nagymama azt mondta:

- Ebből gyerekek az a tanulság, hogy ti ne legyetek nagyevők, mert ti is így jártok ám! Csak annyit szabad enni, amennyit éppen kell, meg amennyit illik. Meg evés közben nem szabad ám tele szájjal pofázni.

Nagymamának ezen a kijelentésén egy kissé nevettünk. Aztán még azt is mondta:

- De hisz ez csak egy mese. Ugye nagyika? Nem mehetünk el a mesébe. Mert a világon vannak ugyan nagyevők, elég ránk nézni, de bizonyosan nincsenek szárnyas emberek. Az emberek repülni csak repülővel tudnak. Meg szerintem a világon nincs se Piripócs, se Kukutyim. - vetettem közbe nagy okosan.

Ekkor nagyanyám arcán szelíd, elnéző mosoly jelent meg, és persze megjegyzésemre a füle botját se mozdította, mert már mindent elmondott, amit jónak látott. Végül imádkozni szoktunk, de akadt köztünk olyan is, aki már mese közben alaludt. Nagyi végül, így, vagy úgy, mindíg sorra járta ágyainkat és puszit nyomott fénylő homlokunkra.

Az ilyen tanulságos mesék után aztán úgy aludtunk, mint a bunda.

Tóci, a teknŐs

Angyal patikus naplójegyzetei

Tavaly nyáron Spanyolországban voltunk üdülni. Bár maradtunk volna otthon, a fenekünkön, mert csak baj származott belőle.

Jusztika, a feleségem, nagy állatbarát. Nem győzök elegettenni szeszélyes kedvteléseinek. Az ő ösztönzésére vettünk a nyári üdülésünk során egy jókora, barnás-sárga rajzolatú, fancsali képű teknőst és magunkkal hoztuk egy lapos faládikában. A feleségem rögtön megszerette és Tóci névre keresztelte.

Tóci, nagy szerencsénkre, egy délvidéki, szárazföldi teknős volt, aki a koplalást és a szomjúságot bámulatosan sokáig tűrte. Egy teve is megirigyelte volna. Ezt akkor vettük észre, mikor több napos autóút után hazaérkeztünk s a teknősnek kutya baja sem volt. Pedig az egész út során megfeledkeztünk róla. Feleségem és én gyakran vagyunk feledékenyek. Persze kivételt képeznek a gyógyszertári dolgok, melyek nem tűrnek semmiféle halasztást.

Éppen pakoltuk ki a holmikat a kocsiból, mikor azt láttuk: nyílik a láda fedele és Tóci nagy komótosan kimászik belőle, majd egy szép hopsz kiséretében legurul a házunk előtti füves részre. Úgy látszik kutya baja, s mintha még nőtt is volna a hosszú út során. Besétál a kiskapun és beveszi magát az egyik fa tövében található gödröcskébe. Vastag páncélja alá húzza sárga foltos kobakját, lábait, micuri farkocskáját és nyomban édes álomba merül. Bizonyosan ki szeretné pihenni a hosszú úti fáradalmakat. Szóval otthon érzi magát. Semmi gondja az akklimatizációval. Erre aztán nagyot néztünk Jusztikával. Egészen megnyúlt az orrunk.

- Ki látott már ilyet? Ez aztán a hüllő! S még fancsali képet se vágott!

Az őszi hónapokban temérdek munkánk akadt a patikában és a ház körül. Nagy szerencsénkre kedves szomszédunk, Kanóc Csaba egyetemi hallgató, levette vállunkról Tóci gondozásának terhét. Ő szakbiológusnak készül, s ennek folytán járatos efféle dolgokban. A patika hátsó raktárhelyiségében épített Tócinak egy kényelmes terráriumot. Volt benne kőhalom, farakás, füves terület és egy édes mocsaras tavacska. Tóci, mikor meglátta, úszott a boldogságtól.

Csaba, hogy megkimélje szegénykét a bezártság érzésétől a terrárium egyik oldalába egy könnyen nyitható lengőajtót is szerelt, melyen Tóci ki-be járhatott. Ezt a lehetőséget gyakran igénybe is vette, mert majd mindíg ott lábatlankodott a gyógyszerészek lába alatt. Ha nem, akkor meg kint sétafikált az udvaron. Igaz, hogy a tyúkok csak messziről lesték, de a macskával már az elején bizalmas viszonyba került. A cicánk először egy nagy kőnek vélhette a begubózott, szunyókáló Tócit, mert nagyon meglepődött, mikor az mozgolódni kezdett alatta. Később már bátran telepedett boltozatos páncéljára és uriasan körbeutazta rajta az egész udvart. Szóval egész jól kijöttek. Egy amolyan biocönózis-féle alakult ki köztük, melyről idejében informáltuk Csabát. Később írt is róluk egy fényképekkel ilusztrált terjedelmes tanulmányt a Quarkba.

Csaba persze még az elején kellő oktatásban részesített bennünket. Elmagyarázta, hogy mivel és hányszor kell etetni Tócit, és azt, hogyan kell karbantartani a terráriumot. Kissé meglepett feleségem fogékonysága és mérhetetlen érdeklődése, mert én, bevallom, kissé irtózom az efféle csúszómászóktól. Gyógyíthatatlan zoofóbiám van.

December elején a feleségemen gyanús tünetek jelentkeztek. Naphosszat csak Tócikával bíbelődött. Becézgette, simogatta, etetgette, lefekvés előtt La Fontaine állatmeséivel traktálta. Tóci egész jól tűrte, de én nem. Indítványomra a körzeti orvosunk beutalta Jusztikát egy hosszabb gyógykezelésre, a Tátrába.

Az ő ávolléte alatt egy napon Tócinak nyoma veszett. Még Csaba teménytelen tudománya sem segített. A gyerekek meg is siratták és esti imáikba foglalták nevét. Kérték az Urat, hogy ne hagyja őt elpusztulni, meg azt, hogy új gazdái jók legyenek hozzá, ne bántsák. hiszen olyan ártatlan, esetlen szegény, nem árt ő senkinek (csak a légynek!).

Feleségem közvetlenül Karácsony előtt tért haza. Hála Istennek, teljes makkegészségnek örvendett. Hát nem kivánom senkinek azt a szidást, amit tőle kaptam. Mindennek elmondott, felelőtlen fráternek, szívtelen alaknak és egyebeknek, mert nem törődtem vele és hagytam, hogy szegény a vesztébe csússzon-másszon.

Szomorú volt a Karácsonyunk és az Újévünk, mert nem jött Tóci felől semmi hír...

Idén korán köszöntött ránk a tavasz. Az első utam a helybeli parókiára vezetett, ahol Ács tiszteletes úrral megvitattuk a legsürgősebb tavaszi teendőket. Köztük volt a temető fásításának terve is. A hívők már jóideje panaszolják, hogy a temető, fák és bokrok hiányában, kissé lehangoló látványt nyújt. A nagy napsütésben felforrósodnak a sírkövek és kibírhatatlan lesz a hőség. Ezért kellenének oda szép lombozatú, enyhe árnyat adó fák, s így se a sírokat gondozók, se a lent nyugvók nem szenvednének annyira.

A tiszteletes javallotta a dolgot és sietősen telefonált az egyik vidéki kollégájának, aki jó viszonyban volt az ottani kastély úrnőjével. Nemes tiszteletes úr kijelentette, hogy nagy örömmel segít. Az ottani erdész a hét folyamán meg is hozta lovaskocsin a facsemetéket. Mindenik fajtából épp annyit, amennyiben a tiszteletesek telefonice megegyeztek. Volt köztük akác, gesztenye, hárs, fűz, nyír- és nyárfa. A tiszteletes úr nem győzött hálálkodni.

- Hát mivel tartozunk a bárónőnek? - kérdezte jámbor képpel az erdésztől.

- Rau bárónő azt üzeni a tiszteletes úrnak, hogy a fácskákat fogadja el tőle ajándékul, mert úgyis sokkal tartozik. Még nem felejtettük el azt a sok szép szolgálatot, melyet annakidején a gyülekezetünkben végzett.

Ács tiszteletes az utóbbi kijelentéstől kissé megilletődött. Kezet rázott az erdésszel, majd kétfelől megcsókolta és megkérte, hogy tolnácsolja háláját és a gyülekezet őszinte köszönetét a bárónőnek.

A hét végére kis brigádot szerveztem faültetés céljából. Az egyháztagok meg is jelentek szép számban. Csak presbiterből jött vagy tizenkettő. Ács tiszteletessel már korahajnalban körbejártuk a temetőt és kis karókkal kijelöltük a fácskák helyét. Főleg a bejárattól induló főutak szegélyét és még azt a mellékutat szerettük volna befásítani, ahol a régi lelkészeink pihennek. Isten nyugosztalja őket.

A munkálatokat Nagy Károly atyánkfia vezette. Egész szépen haladt a munka. Az idő is kedvezett. Délre már megvoltunk a munka oroszlánrészével. Ekkor rövid ebédszünetet tartottunk a ravatalozó előtti füves részen.

Időben megérkeztek az asszonyok az ennivalóval. A munkások a fűre telepedtek és szépen falatozgattak. Az asszonyok összedugták a fejüket. Egyszercsak felsikolt a Károly felesége, aki ismerten képzelődős fajta nőszemély volt. Azt kiáltja:

- Nézzék! Megmozdult a sír. Az Elek sírja.

Néztük a sírt, melyben egy agglegény nyogodott. Múlt ősszel temettük. Szegény Elek halászgatás közben véletlenül belecsúszott a kanálisba és belefulladt. Isten nyugosztalja.

Nem láttunk semmit, meg aztán senki sem hitt az asszonyságnak.

- Nem látják? Mozog! Elek feltámadott! - kiáltotta. Ezt követően, mint aki megháborodott, kirohant a temetőből, biciklire pattant és elhajtott a templom irányába.

Károly kissé röstelkedett a felesége miatt. Két falat között megjegyezte:

- Nézzék el neki! Kissé szeleburdi a lelkem.

A tiszteletes és a családja éppen edédeltek, mikor az utca felől nagy ricsajt és kiabálást hallottak. Rögtön felismerték Nagy Károlyné hangját.

- Tiszteletes Úr! Feltámadnak a halottak! Jőjjön gyorsan!

Nem volt mit tenni. A tiszteletes biciklire pattant és az asszonysággal sietősen kikerekezett a temetőbe.

Közben a munkások újra munkához láttak és megoldódott a nagy rejtély, mert szegény Elek sírhalma alól kimászott egy jókora, pettyegetett tesnősbéka féle. A munkások mind odasereglettek, hogy megcsodálják, mert ilyet még sosem láttak. Egész szép példány volt. Az átmérője megvolt vagy fél méter. Fekete kobakját és páncélzatát édes sárga pettyek tarkították.

- Szegényt felzavartuk téli álmából. Azt tanultuk az iskolában, hogy az ilyenek télire beássák magukat a földbe. - mondta tudálékosan az egyik suhanc.

- Hogy kerülhetett ide? Kié lehet? - kérdezték az emberek.

Némi töprengés után felderült a tiszteletes arca. - Már tudom! - mondta, miközben a fejéhez kapott. - Azt hallottam, hogy még az ősszel eltűnt Angyal patikusék teknőse, melyet déltengeri üdülésükből hoztak. A szökevénynek úgy látszik jobban tetszett a temetőben, mint a patikusék házában.

- Tóci a neve. - tette hozzá a suhanc.

- Ezt honnan tudod, fiam?

- A patikusék lányától. Ő szokott róla áradozni az iskolában.

Nem volt mit tenni, haza kellett szállítani a csavargót. A munkások beemelték egy széles talicskába, majd kissé zajos díszkisérettel a patika elé tolták. A patikus és a felesége nem győztek csodálkozni és hálálkodni, mert ők már lemondtak róla. Azt hitték, hogy régen elpusztult szegény. Az asszony össze-vissza ölelgette, csókolgatta. A teknős, miután letették a pázsitra, olyan sztoikus nyugalommal vonult be a kapun, mintha semmi se történt volna.

Tóci hazatérésének alkalmából a patikusék egy kisebbfajta ünnepséget rendeztek, mely nagyon hasonlított a tékozló fiú szerencsés hazatérését követő vigadalomhoz, - miként az meg van írva a Bibliában.

FÜREDI EMLÉK

Régen történt. Akkor még nagyon fiatalok voltunk. Azon a délutánon, a strandról hazatérőben, éppen egy talponállóban iszogattam öcsémmel, mikor egy furcsa szerzetre, egy ötven év körüli, lerobbant kinézetű fazonra lettünk figyelmesek. Röviddel később ő is észrevett bennünket, odapofátlankodott az asztalunkhoz, majd se szó -se beszéd, szövegelni kezdett. Pontosan úgy, mind egy ódivatú verkli, vagy egy beprogramozott dumagép. Elmesélte egész földi életútját, kezdve a szaros pelenkától és a cumis üvegtől a velencei -és vatikáni társasutazásig. Többek között azt is bezengte, hogy van vagy három diplomája. Ettől persze leesett az állunk. Mert miután elvégezte a pesti műegyetemet, ahol mérnöki diplomát szerzett, a zeneakadémiát látogatta, furulya -és oboa szakon, végül kijárta a tanárképző főiskolát, a doktorandusz képzést is beleértve. Szóval egy oklaveles mérnökkel, tanárral -és doktorral álltunk szemben. Persze a kinézete mindennek ellentmondott. Igaz, hogy nem tudta volna kioperálni az ember vakbelét, de doktor volt, tagadhatatlan. A végén, miután mindezt szép sorjában elmondta, szomorú képpel hozzáfűzte:

- Hát tudjátok gyerekeim, mindennek ellenére sehol sem alkalmaznak.

Ezen a kijelentésén aztán nagyon elcsodálkoztunk, és meg is kérdeztük tőle:

- Hát ez meg hogy lehetséges? Ennyi diplomája van, és mégse alkalmazzák?

- Hát tudjátok aranyoskáim, az úgy volt, - fogott bele a magyarázkodásba az öreg, - igen úgy volt, hogy akkor, amikor Velencébe, meg Rómába, szóval Vatyikámba utaztunk egy gyorsvonattal, és már más utasokkal együtt jól, kényelmesen elhelyezkedtem a kupéban, meg már a vámvizsgálaton is túlestünk, és már az útravalóm java részét is elpusztítottam, meg kiittam a Traubi- szóda készletemet is, ...

- Igen, mondja már! Mi volt akkor? - nógattuk türelmetlenkedve a vén szivart.

- Ne szóljatok közbe aranyoskáim, mert teljesen összezavartok és nem tudom elmondani a dolgot. Szóval, hol is tartottunk?

- Ott, hogy Olaszországba utazott egy gyorsvonattal. - mondtuk kórusban.

- Mondtam, hogy ne szóljatok közbe. Ez csak amolyan költői kérdés volt, nem nektek volt címezve. Szóval Vatyikámba utaztam egy gyorsvonattal, és már más utasokkal együtt jól, kényelmesen elhelyezkedtem a kupéban, már a vámvizsgálaton is túlestünk, és már az útravalómat is nagyobbára elfogyasztottam, meg kiittam a Traubi- szóda készletem felét is,... igen akkor, akkor valaki meghúzhatta a vészféket. A vonat egy szempillantás leforgása alatt megállt. Nagy volt a féknyikorgás, de mégnagyobb volt a pánik. Ekkor, ki gondolhatta volna előre, a hatalmas, mindenféle cuccal, ruhákkal, cipőkkel, hangszerekkel, fényképezőgéppel, távcsővel, súlyos utilexikonokkal, búvár-felszereléssel telepakolt kofferom, mely addig békésen szunyókált a fejem fölötti csomagtartón, elindult, és zutty, egyenesen a csodálkozva ide-oda forgó kobakomra pottyant. Hát ennyi. Azóta sajnos sehol sem alkalmaznak. Csak az utcákat rovom, meg a csehókat látogatom, az emberek itt-ott megszánnak, inni, enni adnak.

Már alig tudtuk türtőztetni indulatainkat. De a nevethetnékünk az utóbbi szavak hallatára hamar lelohadt, mint a tűz lángja, és átváltozott valami mássá. Még most is tisztán emlékszem arra a furcsa érzésre, mely akkor a hatalmába kerített. A részvét, az együttérzés, a szánalom és az irgalom keveréke volt. Hát ilyen kevésen múlik ? Ilyen könnyen semmivé válhat az ember élete, küzdelme és álma? Az ember élete olyan, mint a lócitrom, melyre egy napom rámegy az úthenger, és vége. Egy nagy sárga palacsinta marad belőle, egy semmi. Miután mindezt elmondta, csak akkor lettünk rá igazán figyelmesek. Különös, villogó fényt fedeztünk fel a szemében. A tekintete hol tiszta volt, hol zavaros. A keze izgatottan ide-oda matatott az asztalon. Az üres söröspoharakkal babrált. Ekkor a szívüknben megszólalt egy mély Á hang, majd egy másik, egy oktávval lejjebb. Hogy feloldjuk a kínos perceket, egy féldecit és egy nagy krigli sört rendeltünk neki. A féldecit szó nélkül belöttyintette, majd, miközben a sörét iszogatta, a vállunkat veregette és azt mondogatta:

- Kis csehek, kis csehek, rendes gyerekek !

Majd a többiek felé fordulva azt mondta:

- Látjátok testvérek, ezek itt cseh srácok, magyar kinézettel.

Még jó, hogy nem olyasfélét állított rólunk, mint amit mi szoktunk otthon gúgyolódva mondogatni a termálfürdőből hazajövő csehországi turistákról erős, kénes gyógyvízszaguk miatt: "Hát ezek a csehek! De büdösek!"

Közben emberünk szeme fénylett a boldogságtól, arcára a félkegyelműekre oly jellemző vigyor ült ki. Aztán még sokáig iddogáltunk vele. Elmeséltük neki, hogy s mint élünk odaát kint cseszkóban, hogy ott milyen jó sörök vannak, és hogy ott milyen olcsó minden, de főleg a sör.* Megigérte, ha legközelebb utazni indul, okvetlenül ellátogat hozzánk, de nem visz ám magával annyi cókmókot, mint annakidején, csak egy könnyű , üres szatyrot, és szívből reméli, hogy azt hazatérőben jól megpakoljuk neki cseh sörrel. Anyánk életére esküdtünk, hogy úgy lesz.

(* ez a történet még a hetvenes évek derekán játszódik)

A SZENT JOBB

Az idei február második szombatján temetésre volt hivatalos a tisztelt rokonság és Felistál falucska lakosai. Meghalt Jolánka néni a szélső házból. Éppen 99. életévét töltötte be, mikor a születésnapi ünnepség kellős közepén elalélt és örökre elszenderült. Még az "elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek" kezdetű népdalt sem énekelhette végig, a félig majszolt diósbejgli darab pedig az ölében maradt. Pedig mindkettőt mennyire szerette szegény! A dolgot enyhíteni látszik, hogy utolsó pillanataiban legdrágább szerettei vették körül, továbbá említést érdemel az a nem lebecsülendő tény, hogy csendben, a legkisebb kín -és zokszó nélkül távozott az élők sorából. Egy ilyen szép halálról közülünk sokan csak álmodozni mernek.

A gyásszertartásra már dél óta szállingóztak a vendégek, mint a hópelyhek. Az emberek szerették volna méltón leróni kegyeletüket. Pár perccel két óra előtt már vagy tíz gépkocsi sorakozott a temető bejáratánál. Csak Géza bácsi a szomszéd faluból érkezett kerékpáron. Biciklijét jól odalakatolta a temető kerítésének betonoszlopához (mert az ördög sosem alszik), aztán bebaktatott a temetőbe. Miután lekezelt pár helybeli lakossal, jámboran elvegyült a ravatalozó előtt álldogálok közt.

A temető bejárati részét két magas tujafa-sor szegélyezte. Szemközt az érkezők felé ásított a kitárt ajtajú ravatalozó, ahol a legközelebbi rokonság gyűrűjében feküdt nyitott koporsójában Jolánka.

A templom órája már elütötte a kettőt, de a tiszteletes még sehol sem volt. Ekkor érkezett egy kopott, szürke Favorit, melyből nehézkesen kikászálódott négy ember. Köztük volt Komoróczy Tibor a közismert (és rettegett) irodalom -és történelemtanár. Édesapja idős Komoróczy Béla a megboldogult féltestvére volt. Még csütörtök délután megkapta a gyászjelentést, s mivel éppen szabad volt a hétvégéje, gondolta, hogy okvetlenül elmegy. Éppen azon tanakodott, miként juthatna el abba az Isten háta mögötti faluba, amikor csöngött a telefon. Jolánka néni helybeli rózombókjai hívták, s felajánlották, hogy szívesen elviszik őt a temetésre.

- Kedves tanár úr, nagy megtiszteltetésnek vesszük, ha velünk tart.

- Nem leszek a terhükre?

- Nem. Éppen van egy szabad helyünk, mivel rajtam kívül csak a Vicám és a Pannikám jön.

A tanár úr úgy tett, mintha jól tudná, kikről van szó. Persze a telefonálóról sem tudta pontosan, hogy milyen kapcsolatban áll a megboldogulttal. Csak sejtette. Egy ilyen nagy családban jó az elővigyázatosság. Senkit sem szabad a nevén szólítani. Úgy kell tenni, mintha minden kusza rokoni szállal tisztában lenne az ember, és mindamellett nyájasnak és szeretetteljesnek kell mutatkozni mindenki iránt.

A kocsiban kevés volt a hely és rettenetesen nagy volt a hőség. Kint viszont mínusz tíz lehetett. Az utat szegélyező sötét barázdákat szép egyenletes hólepel takarta. E látványtól a tanár úr eszébe ötlött, hogy Kínában a gyász színe nem a fekete, hanem a fehér. Ezt az érdekes gondolatát szerette volna közölni a többiekkel, de mivel attól tartott, hogy esetleg a további részletekre is kiváncsiak lesznek, ezért inkább letett szándékáról.

Mikor beszállt a kocsiba, elfelejtette levetni a nagykabátját, mely alatt vízhatlan viharkabát, fekete zakó, gyapjú szvetter, pamut ing és egy hosszúújjú ingalávaló sorjázott. Szerencsétlenségére a kocsinak a koradélutáni napfénytől átjárt oldalán ült, ezért úgy olvadozott a melegtől, mint vaj a forró krumplikásán. Panaszkodni nem mert, inkább tűrt és diszkréten törülgette a homlokát az e célra előkészített papírzsebkendőjével.

Az út során kiderült, hogy Vica a rózombók felesége és Pannika az egyszem leánykájuk.

Pannika a tanár úr mellett ült a hátsó ülésen. Negyven felé járt, a súlya pedig minimum százra rúgott. Szóval nagyon derék lány volt. Mindez nem bírt akkora jenentőséggel. Viszont a beszélőkéje az út során nem -és nem akart elnémulni, s ez már valami. A tanár úr persze megjátszotta a süketet. Néha hümmögött, köhécselt, vagy félszavakkal felelt. Pannikát már bizonyosan kellőképpen kioktatták elei. Hogy a tanár úr nagyon rendes, becsületes és jól keres. Egyszóval jó parti. Pannika rámenős, magakellető viselkedése erről árulkodott. Például megjátszotta, hogy érdekes dolgot lát elsuhanni a tanár úr felőli oldalon, ezért dús kebleit bizalmasan odanyota hozzá, miközben hevesen hadonászott az orra előtt.

- Látja ott, jobbra! Épp egy nyuszi szaladt be az erdőbe.

Mikorra a tanár úr a jelölt irányba tekintett, már semmi sem volt látható. Csupán a hóval behintett barázdák sora s a háttérben az erdő kopasz fái, alattuk a száraz giz-gazokkal.

Szóval Pannika értette a módját.

A tanár úr nagy megkönnyebbülést érzett, mikor megérkeztek. De ahogy mondani szokás: csöbörből - vödörbe kerültek, mert mikor kissé jobban körülnéztek, felfedezték a ravatalozó előtti nagy félkörívben várakozók vizsla tekinteteit és rádöbbentek a helyzet komolyságára. Itt ma temetés lesz, és nem lesz semmi lacapacázás.

Miután úgy-ahogy megigazították gönceiket, elindultak. Ide-oda köszöngetve, bólintgatva gurultak végig a gyászolók sorfala közt és megragadva a kedvező alkalmat kifejezték őszinte részvétüket a legközelebbi rokonoknak. Tibor persze hűségesen követte a rózombók családját.

A koporsó közvetlen közelében álltak a megboldogult vérszerinti utódai. Egy sötét szemüveget viselő termetes asszony (a megboldogult egyetlen lánya) és annak gyerekei, családjaikkal. A csoport elején állt egy kis körszakállt viselő fiatalember, Imró. Ő oly szálegyenesen feszített, hogy mikor a tanár úr meg akarta csókolni, lábújjhegyre kellett ágaskodnia. De így sem sikerült a dolog. A többiekkel nem volt nagyobb baj. Csak az egyik unoka volt kissé taknyos, vagy valamilyen nyalánkságtól ragacsos.

Pontosan kettőkor befutott a helybeli tiszteletes, néhány idősebb férfi kiséretében. A presbiterek jól kisuvickolt szűrcsizmái csak úgy villogtak a nagy napfényben és ropogott alattuk a frissen hullt hó.

Tanár úr a szertartás alatt ájtatosan összekulcsolt kézzel, fedetlen fővel állt a ravatalozó oszlopai mögött, a falhoz lapítva, mint egy poloska. Ekkor még nem tudta, hogy milyen nagy megpróbáltatást tartogat számára a sors. Ő, aki legszívesebben bebújt volna egy egérlyukba, miként került a figyelem középpontjába s vált akaratán kívül a szertartás hősévé. Később sokszor visszaidézte emlékezetébe azt a pillanatot, mikor úgymond "elszabadult a pokol". Ha otthon marad, nem lett volna semmi baj. De talán mindez eleve el volt rendelve, mert a sorsát senki sem kerülheti el.

A gyászolók csapata már egy ideje a nyitott sír körül állt. A markos legények a koporsót éppen a gödörbe eresztették, mikor a tanár úr kissé közelebb húzódott a sírhoz. Úgy tett, mintha kiváncsi volna a sírbabocsátás szívfájdító pillanatára. Pedig valójában csak Pannikától akart megszabadulni, aki azzal az ál indokkal, hogy netalán elcsúszik -és elesik a jeges havon, a nyakába csimpaszkodott. Szóval Tibor egész a sírig nyomult és bizalma jeléül a sírkőre helyezte a jobb kezét. A megnyitott sírban feküdt már vagy tíz éve a megboldogult férje-ura. Legalább mínusz tíz fok lehetett akkor, s a munkálatok jó ideig eltartottak. A sírásók előbb behantolták a sírgödröt, majd szépen felpúpozták és lapátokkal megpaskolták a sírhalmot, végül szép sorjában rárakosgatták a temérdek koszorút- és csokrot. A tanár úr olyan kitartóan és átszellemülten szemlélte a munkálatokat, mintha éppen dolgozatot íratna a diákjaival s azon lenne, hogy nyakon csípje a puskázókat.

A temetkezési vállakozók már rég elkotródtak és elhaltak az utolsó gyászének hangjai is. A falusiak kifejezték részvétüket a hozzátartozóknak, majd szétszéledtek. Ment ki-ki a dolga után. Tibor még mindíg a kő mellett szobrozott. Éppen el akart osonni a sírtól, mikor erős fájdalom nyilallt a jobb tenyerébe. Mert bizony a hantolás hosszú ideje alatt annyira dédelgetett jobb keze odafagyott a sírkőköz. Hiába húzta-vonta, nem akart az onnan leválni. - Még ilyet nem láttam! - bosszankodott magában. - Ezt a szégyent! Pont velem kell ennek megtörténnie! Erről fognak pletykálni széltében-hosszában az emberek.

Ahogy így monfordírozott, egyszercsak felcsendült mögötte Pannika éles hangja:

- Jőjjön már, Tibor! Mit szöszmötöl ott annyit? Képzelje, meghívtak bennünket is a torra. Itt a temető mellett lesz a megboldogult házában.

Miután nem jött válasz, óvatosan a tanár úr mellé tolatott.

- Mit vacakol még mindíg itt? Nem látja, hogy oszlik a tömeg?

S ekkor észrevette a bajt. Tibor keze már egy kissé hasonlított a kőhöz. Lila volt és szürke. Pannika abban a szent minutumban akkora lármát csapott, hogy a gyászolók fele ijedtében visszarohant a sírhoz, azzal a titkolt reménységgel, hátha Jolánkán megmutatkozott Isten kegyelme és feltámadott.

Kiváncsi fejek hajoltak a vajúdó kéz fölé.

Ő már belül mindennek elmondta magát. Ezeket a jelzőket rendes körülmények közt a kollégáira szokta alkalmazni, s csak nagy ritkán a diákjaira.

Ezt követően a segítő szándék spontán megnyilvánulásainak lehettünk tanúi.

Többen meleg levegőt fújtak a kezére. De nem segített. Ezt látva Géza bácsi biciklin elugrott az egyik ismerőséhez olajlámpásért. Hiába nyomták a lámpa forró üvegét a szerencsétlenül járt kézhez, az nem tudott annyira átmelegetni, hogy a fagyott bőr leváljon. Majd a helybeli villanyszerelő lépett akcióba. Jolánka néni házából kigöngyölített egy hosszabbító zsinórt, melyet minden eshetőségre készen a kocsijában tartott. Pannika, aki egy tapodtat sem mozdult védence mellől, ekkor rárivallt a kis körszakállt viselő Imrókára, s az elrobogott átfésülni Jolánka néni házát. Ez egyik sublót mélyén talált is egy Moulinex márkájú hajszárítót, mellyel boldogan szaladt vissza a sírhoz. Előbb kisebb fordulatszámra állították a készüléket azért, ne hogy kárt tegyenek a csonttá agyott kézben. Majd nagyobb teljesítményre kapcsolták, de az sem segített. Tibor közben a kínok-kínját élte át. Arca pirosból - galambszürkébe váltott, szemei riadtan siklottak arcról-arcra. Nagy becsben állt előtte ez a kéz, mert ezzel szokta kijavítani az írásbeliket és beírni az elégtelen osztályzatokat. Szóval inkább rossz volt a híre, mint jó.

A percek egyre peregtek. Komor felhők takarták el a napot. A vendégsereg nagyobbrészt már gondtalanul eszegetett a gyászoló háznál. Ekkor Imróka találékonyságáról adott tanúbizonységot. Végül is mérnökféle volna. Az emberekből egy hosszú láncot alakított ki. Pannika jól megragadta Tibor derekát, Pannikát Dezső bácsi, őt Géza, majd jött Imró és a többiek. A sor végén totyorászott a négy éves Botondka, aki az előtte álló asszonyság cipőzsinegjét húzogatta. A nagy-nagy huzavonának az lett az eredménye, hogy a sírkő kimozdult a helyéből. Ettől aztán mindannyian nagyon megijedtek és tovább már nem mertek hórukkolni.

Végtére, mégsem hagyhatják a tanár urat kint a temetőben egész reggelig, mert akkor ez lesz az utolsó éjszakája. Már csak a csoda segíthet, gondolták az emberek

A patthelyzet végül mégiscsak megoldódott. A sírásók közül visszajött az egyik, hogy az ottfelejtett szerszámát magával vigye. S mikor lehajolt, hogy felemelje, egy göröngyön véletlenül megbotlott s akkorát lökött a szegény tanár úron, hogy annak kezebőre "richtig" felszakadt. A tanár úr kényszerű rabsága ezzel véget ért. Lett erre nagy örömújjongás.

Ekkor végleg megszakadt az utolsó kötelék, mely Tibort az őseihez kötötte.

A kéz tulajdonosa a nagy boldogságtól sírva fakadt, és áldotta az urat, pedig az újjaiból csak úgy patakzott a vér. Pannika sem tétlenkedett. Tudta mi a kötelessége. Előbb fátyolával jól bebugyolálta a sebesült testrészt, majd a csuszamlós útra fittyet hányva az ölébe kapta a tanár urat és meg sem állt vele Jolánka néni házának kapujáig.

A tor már javában tartott, de hőseink nem késtek le semmiről, mert nekik is jutott bőven a sok jóból. Odaültették őket a főhelyre és Imróka nem győzte eléjük rakni a finomságokkal megpakolt tálakat. Hideg sonkát, sült csirkét, salátát és mézeskalácsot. Majd mindnyájan Tibor elé járultak és részvétüket nyilvánították ki a kínos eset kapcsán. Tibor úgy érezte magát, mintha a keze lenne a megboldogult és ő lenne annak legközelebbi hozzátartozója.

Tibor bimbózó kapcsolata Pannikával csak addig tartott, míg a keze teljesen meg nem gyógyult. Ebben a pár hetes időszakban Pannika naponta meglátogatta őt, borogatást rakott a kezére, dédelgette és szeretgette egy kicsit. Felgyógyulása után többet feléje se nézett. Még azt sem mondta, hogy "agyő, apuskám!". Szóval amilyen furamód indult, olyan faramuci mód ért véget a kapcsolatuk. Talán Tibornak kellett volna aktívabbnak lennie, de mint sejtjük, örült, ha nem látja Pannikát, ez az érzés pedig, valljuk be őszintén, vajmi kevés egy egészséges kapcsolat kialakításához.

Az iskolában mendemondák keringtek a tanár úr megpróbáltatásairól és dicső szabadulásáról. A gondosan bekötözött kéz tanúbizonyság volt minderre.

A temetést követő hetekben beteg keze megakadályozta abban, hogy maga vezesse az osztálykönyvet. Ezért a feleltetés végén mindíg megkérte a delikvenst, hogy vezesse be az osztályzatot a könyvbe. Ennek következtében a 2.b -és a 3.c osztályok tanulmányi átlaga nagyon megjavult, melyre felfigyeltek a központi szervekben is. A helyszínre küldtek egy kisebb vizsgáló bizottságot, mely terjedelmes tartalmi elemzés- és módszertani vizsgálódás után megállapította, hogy ok-okozati (kauzális) összefüggés áll fenn a tanár úr kézbaja- és az iskola élvonalba jutása között. Persze az iskola eme megmagyarázhatatlan fellendülése csak addig tartott, míg a tanár úr kezéről le nem vették a kötést. Utána megjelentek újra a közepes, az elégséges -és az elégtelen osztályzatok, melyek a tanár úr mindenkori szigoráról- és megvesztegethetetlen erkölcsiségéről tanúskodtak. A tanár úr még hosszú ideig élt, de ehhez hasonló spontán fellendülés már sohasem következett be az iskola életében.

Tibort nem sokkal később igazgatóvá léptették elő, s ebben a minőségében egész nyugdíjaztatásáig vaskézzel irányította az iskola életét. Halálakor közmegegyezés alapján amputálták a jobb kezét és spirituszba tették. A mai napig ereklyeként őrizgetik az iskola szertárában. Az iskolai krónikás úgy említi, mint a Szent Jobbot, mely az iskola védelmének, megmaradásának- és fényes jövőjének biztos záloga.

AZ EMLÉKEZET BOZÓTJA

Sz.L. emlékére

1.

Kezemben egy fiatal nő képét szorongatom. Ki gondolná, hogy a képen látható vékonyka asszony már három gyermek anyja. Igen. Ő az anyám. A kép röviddel születésem előtt készült róla. Rajta anyám még alig múlt harminc. A kép régi és kissé kopott, ezért néhány helyen ceruzával kiigazítottam. A minap a kezembe került egy találó leírás a képről, melyet még egyetemista koromban írtam:

" A kép háttere komor, az idő foltjaival. Anyám ruhája sötét, haja ébenfekete, inggallérja fehér, arca világos. E színkontraszton kívül a képen megfigyelhető a komor, szürke háttér és anyám arcán tükröződő belső optimizmus közti hangulati eltérés. A szín -és hangulati kontraszt kettőssége dinamikussá teszi a képet. Anyám, a tiszta, feddhetetlen múltú asszony, az átélt -és rá váró próbatételek határmezsgyéjén áll. Arcából a törhetetlenség, az akarat, az erő, a kitartás, a szebb jövőbe vetett rendíthetetlen hit olvasható ki. Azok a néma erők, melyek időből kiragadott arcán megörökítődtek, s melyek majd a képi mozdulatlanságból továbbrepítik őt...."

2.

Anyám a napokban töltötte be nyolcvanadik életévét. Hála Istennek, még jó egészségnek örvend. Egyik szombat délutánon családi házunk fogadószobájában üldögéltünk. Éppen nem akadt semmi dolgunk és nem volt napirenden semmi, amit meg kellett volna vitatnunk. Szóval rendben volt minden ügyes-bajos dolgunk. A rend, a tisztaság, a nyugalom és a puhán simogató langymeleg napfény nagy örömmel töltötték el anyám szívét.

Ekkor kissé megjátszottam magam.

- Anya, most úgy sincs semmi dolgunk. Mesélhetnél nekem a régi időkről! Mondjuk elmesélhetnéd születésem történetét! - ezt úgy mondtam, mintha csak úgy, véletlenül jutott volna az eszembe.

- Hát, ha kiváncsi vagy rá fiam, elmondhatom. Nem mindennapi történet, úgy igaz.

Erre kényelmesen elhelyezkedett karosszékében. Ölében a takarót megigazította. Kortyolt egyet a keze ügyébe odakészített ásványvízből és 80-éve emlékezetének sűrü bozótjában kezdett kutakodni.

- Születésed előtt már három fiúgyermekkel ajándékozott meg bennünket az Úr. A legidősebb bátyád D. születésekor hatalmas volt a hó. Ki sem lehetett menni a házból. Apád idejében ellapátolta a járdáról a havat, hogy a bábaasszony bejöhessen. Én álló nap a szobámban, a meleg cserépkályha közelében üldögéltem. Öreg este lett, mikorra megjöttek a fájások. Az első szülés előtt álltam, nagyon féltem, de szerencsére minden simán ment. Mikor másnap hajnalban D. megszületett, apád és én a könnyekig meghatódtunk. Igaz, hogy lánygyermeket vártunk, mégis úgy megcsodáltuk az első gyermeket, mint egy földre szállt angyalt. A második I. bátyád nehezen jött a világra, mert nagy volt a feje -és a teste. A harmadik J. bátyád viszont simán megszületett s aztán jöttél te , a negyedik gyermek.

- Már negyedszer ért bennünket csalódás, mert apáddal mindegyre lánygyermeket vártunk. Ti négyen a parókián születtetek, a hálószobában felállított priccsen. Akkor még más idők jártak. Az asszonyok otthon szültek, a körzeti orvos -és a bábaasszony felügyelete mellett. Egyetlen öcséd viszont már a városi korházban született, a járási székhely szülészeti osztályán. Akkor már más idők jártak. Az asszonyokat időben kórházba szállították és gondos szakfelügyelet mellett hozták világra apróságaikat.

Beszédje alapján az eszembe jutott valami, mellyel azonmód előhozakodtam.

- Anya, jómúltkor egy életrajzi regényben azt olvastam, hogy Jeanne D'arc, mármint Johanna, a orléansi szűz is negyedik gyermek volt, mint én, és neki is volt egy öccse, épp úgy, mint nekem. Hát nem érdekes egybeesés ?

- Az. A világ tele van meglepő dolgokkal.

3.

- 59 őszén egy csehországi vándorfestő felállította festőállványát a szemközti ház udvarában és lefestette templomunkat. A képet, nagy méretei ellenére, pár perc alatt elkészítette és 100 koronát kért érte. Ez akkor nagyon sok pénz volt, de apáddal megadtuk neki, mert nagyon tetszett a kép és mert láttuk, hogy a festő kinézete milyen ágrólszakadt. Megesett rajta a szívünk.

- Ez az a kép. Itt ni! - mutatott anyám a háta mögé.

A kép évek óta ott lóg, s ezidáig szinte észre se vettem, - döbbentem rá mulasztásomra. Tanulmányozni kezdtem. Középen a templomunk tornya hegyes tőrként szúr a felhős égbe. Előtte vadgesztenyék sora. A kép bal oldalának előterében egy hórihorgas gémeskút, jobb oldalán a régi parókia épületének sarka látható. Jobban szemügyre véve a gesztenyefa sort észrevettem, hogy a kép közepén levő fa még csak csemete, a többi viszont már magas, nagy koronájú, dús lombozatú.

- Ez az a fácska, amelyet apával együtt ültettetek? - kérdeztem kiváncsian.

- Igen. Házunk előtt a vadgesztenyék sora foghíjas volt egy helyütt. Apáddal egy facsemetét ültettünk arra a helyre, a templom és a parókia közti részen. Ha jól emlékszem, éppen születésed évében volt, tavasszal.

Ez így nagyon szép és jelképes, gondoltam. És én még a világon se voltam.

Kiszaladtam az udvarra, hogy szemrevételezzem azt a fát, meg hogy összevessem a szobában lógó képpel. Bizony negyven-egynéhány év alatt utolérte társait, kitöltötte az óriási fakoronák közti űrt. És én? - tettem fel magamnak a kérdést. Betöltöttem-e én is azt a küldetést, melyet az élet, a sors -és a családom nekem szántak? S ekkor kissé elszégyelltem magam, mert úgy éreztem, hogy nem. Mert eddigi életem során gyakran jártam rossz úton, nyakas voltam, keményfejű, csak mondtam -és tettem a magamét, nem hallgattam az okos szóra, nem használtam ki a lehetőségeimet és nem segítettem másokon. Pedig lett vola rá elég erőm és időm.

4.

59 márciusában anyám már terhessége ötödik hónapjában volt. Az egyik nap délelőttjén bejárta az üzleteket, piacteret és vett ezt -meg azt. Fáradtan tért haza. Nehéz szatyrát éppen letette az előszobában, téli kabátját a rézfogasra akasztotta, amikor rosszul lett. Meg kellett kapaszkodnia a fogasban. Vérzése volt. Trézi, a szolgáló, a szobába kisérte, leültette az egyik karfás fotelba és gyorsan tiszta ágyneműt húzott, hogy fogadhassák az orvost.

Lacibá röviddel utána érkezett haza a fogászati rendelőből. Ő egy huszti szlovák ügyvéd és egy odavalósi magyar asszony fia volt. Miután Pesten elvégezte a fogorvosit és eljegyezte Alt Hajnalka bőrgyógyászt a mi községünkbe helyezték ki. Abban az időben nálunk lakott albérleten.

Mivel apám nem volt éppen kéznél, anyám hozzá fordult segítségért.

- Doktor úr. Olyan gyengének érzem magamat. És vérzésem is volt.

- Milyen szinű a vér, Gizike? - kérdezte Lacibá.

- Olyan rozsdabarna.

- Ha olyan sötétbarna vér, a halál jele. - mondta Lacibá szlovákos hanglejtéssel és kissé meggondolatlanul.

- Ne ijesztgessen már, doktor úr! - szólt anyám.

Hogy megnyugtassa anyámat, gyorsan hozzáfűzte: - Remélem, nem történt komoly baj, draga Gizike. Nem kell megijedni, és keseredni el.

Némi hastájéki vizsgálódás után, felderült anyám arca: - Doktor úr! Nem történhetett nagy baj, mert érzem, hogy a pici rugdalódzik.

- Majd á dolog kitudódik. - mondta Lacibá titokzatos, vészjósló hangon.

Lacibá anélkül, hogy erre kérték volna - tudta, mi a kötelessége - elszaladt a körzeti orvoshoz. Kárpis doktornak éppen dugig volt a rendelője betegekkel (és tökmagokkal). Nem hagyhatta őket ott csak úgy (uk-muk-fuk). Ezért Lacibá könyörgőre fogta a dolgot, hogy azonnal jőjjön, mert: - A tiszteletes ászonnyá nágy báj ván.

A mentő csak délután három körül érkezett. Addigra anyám már olyan izgatott volt, hogy majdnem idő előtt lebabázott. A doktor tüzetesen megvizsgálta. Beadott neki egy nagy adag E- vitamin injekciót ( hogy a gyerek el ne menjen ), és erélyesen megparancsolta anyámnak, hogy legalább egy hónapig ne szálljon le az ágyról. - Pihennie kell asszonyom, mert a gyerek elmegy! - figyelmeztette. Ettől fogva anyám bizony egy kerek hónapon át nyomta az ágyat. Trézi az ágyba vitte neki az ételt, italt, ha olvasni akart a könyvet, vagy az újságot, egyéb esetben az ágytálat. Mivel Trézi nem győzte a sok munkát, ezért eljött hozzánk segíteni Idus néni, a szemközti sorról. Ő egy kissé begyöpösödött vénlány volt, elálló fogakkal, akit később hálából (mert segített anyámon a gyerekágyban) szüleim férjhez adtak egy jóravaló, özvegy suszterhez. Ida 50-felé járt akkor, ezért már nem lehetett családjuk. Utána még 20 évig élt együtt férjével. Anyám később többször üzent neki, hogy jőjjön át. Szerette volna látni és megtudni, hogy megy a sora, boldog-e, ki tud-e jönni a férjével és a mostohagyerekeivel? De Ida nem jött el soha. Mikor Idus meghalt, anyám nagyon sajnálta és önvígasztalásul azt mondogatta: - Mit lehet tenni. Hát ilyen az élet.

5.

Anyám a nagy kényszerpihenő után rendbe jött s terhessége második felében már (nagy szerencsémre) nem volt semmi baja.

- Lacinak nagyon tetszhettem, -mondja nagy őszinteséggel anyám. - Mert egyszer egy nagyon kedves bókot mondott.

- Megtudhatnám?

Anyám váratlan bejelentése nagyon kiváncsivá tett.

- Ha jól emlékszem, azt mondta: "Drága Gizike, magácska gyakran szülhetne, mert ettől úgy megszépül."

- Lacibá ilyen bókra vetemedett? - kérdeztem hüledezve. - Szerintem ez a szép kijelentése közvetlenül a világra jöttöm utáni időből származhat. ( Most, utólag, örömmel tölt el a tudat, hogy akaratomon kívül én is tehettem valamit annak érdekében, hogy anyám megszépüljön ).

- Egy másik alkalommal viszont egy "csúnya dolog" történt. De nem kötöm az orrodra fiam, mert még világgá kürtölöd. Jól ismerlek! - mondta anyám kissé vészjósló hanglejtéssel.

- Megigérem, hogy senkinek sem mondom el. Cserkész becsületszavamra legyen mondva (anya persze nem is sejtette, hogy én sosem voltam cserkész).

Nem szeretnék belerondítani abba a vonzó képbe, mely az olvasóban Lacibáról máris kialakult. Szóval arról volt szó... (Anyám elbeszélése szerinti pontos helyzetrekonstrukció következik):

Lacibá a veranda közepén állt. Az ablakon keresztül az udvar és a tyúkól irányába bámult. Abban a naiv hiszemben ringatta magát, hogy teljesen egyedül van. Anyám éppen akkor nyitotta ki a konyhaajtót, hogy kiszaladjon a tyúkólba a tojásokért (véletlen egybeesés) és a kertbe egy kis petrezselyemért. Ekkor Lacibá hátsó fertája a gőzhajó kürtjelére emlékeztető hosszú, búgó jelet adott ki. Egy ilyen elnyújtott füttyfélét. A baj abból adódott, hogy a fütty átcsúszott pianóból fortéba, s a végét még ki is cifrázta. ( Jegyzet: egyik vicces nagybátyám, hogy tudásomat gyarapítsa, még apró gyerekkoromban megismertetett e kényes dolog szinonimáival. Úgy mint: alhang, hátvágány gáz, seggszesz, fing, pupú, bubbantás, tütű, ür-gyürü-fütty). Anyám a hangtól és a nyomában járó kellemetlen bűztől kissé megilletődött, de nem mutatta ki.

A doki azonnyomban ráébredt, hogy jóvátehetetlen bakit követett el. Anyám bocsánatáért esedezett, aki hanyagul legyintett, mintha semmi sem történt volna:

- Laci, ebből aztán ne csináljon gondot. Ez egy emberi dolog. - és már repült is, mint a nyíl, a tyúkól irányába.

Aznap este finom rántott tojást evett az egész család, petrezselymes újkrumplival, beleértve persze Lacibát is.

6.

Később anyám "hálából" megtanította Lacibát rántottát készíteni. Ugyanis Lacibá menyasszonyának sütési módszere nem állt összhangban jóhírével. Jéghidej zsírba csurgatta a tojást, közvetlenül a tojáshélyból, majd fakanállal egyvégtében kavargatta. Az eredmény olyan lett, mint a rossz lelkiismeret. Anyám módszere más volt. Átforrósodott zsírba löttyintette az előzőleg jól felvert tojást. Miután az kezdett palacsintaszerűvé cseperedni, egy-két lassú, konyhatündéri mozdulattal megkavarta. És már kész is volt az ínyencfalat. A szép barnára sült rántottát Lacibá mindíg nagy étvággyal kanalazta be.

- Házasságuk alatt Hajnalka nagyon féltette Lacit, mert a klinikán, ahol évtizedeken át dolgozott, csinosnál-csinosabb orvosnők -és nővérkék futkostak. Kínozta, gyanúsítgatta őt, mert bizonyosan megcsalja valakivel. Csak miután Lacibá meghalt, akkor jött rá, hogy gyanúja alaptalan volt. Egyszer felvilágosítottam őt: "Tudod Hajnalka, Laci alapvetően nagyon rendes ember volt. Soha egy újjal sem nyúlt hozzám. Mi olyanok voltunk, mint a testvérek."

7.

Július 24-én reggel, a hétórai harangszóval egyidőben, két jéghideg gumikesztyűs kéz a világra segített. Az öreg Kárpis doktor úr kezei, meg persze édesanyám jókora igyekezete. A szülésnél Anna néni - a helyi bábaasszony - is segédkezett. Az egyik gumikesztyűs kézből, miután a másik ollóval álmetszette a köldökzsinórt, a bábaasszony vaskos kezeibe jutottam, aki jó meleg vízben megfürösztött, majd egy nagy vattacsomóba hengergetett. Ekkor az orvos egy különös dologra lett figyelmes: ugyanis a méhlepényhez egy hosszúkás, toboz formájú valami volt odanőve. Egy húsocska. Magához szólította a bábaasszonyt és együtt törték a fejüket, hogy mi lehet az. A rövid konzílium után azt a diagnózist állították fel, hogy valószinűleg ez lett volna a másik gyerek ( eszerint ikrek lettünk volna), az, amelyik a terhesség ötödik hónapjában elvérzett (elment Isten akaratából). Igen, most már értem egy-két elszólás, mendemonda értelmét. Egyszer Mariska nénitől, a harangozónétől egy ilyen kifakadást hallottam, amikor Imike fiával összeverekedtem egy szép piros almán: " Hát ez a rémes gyerek, már az anyaméhben is elette kistestvére elől az ételt, azért pusztult el szegény!". Ez kissé rosszul esett nekem, de elgondolkoztatott. Hát volt-e asztal és teríték ott bent? Nem. Hát volt-e ott kifli, kenyér, pecsenye meg kolbász? Nem. Akkor meg hogy a fenébe ehettem el előle az ételt? Amikor csupán egy vezetékes élelmezési rendszerre voltunk rákötve. Egyforma esélyeink voltak a táplálékszerzésre, s azt se tudtam, hogy ketten vagyunk. Nem számoltam. Még azt sem tudtam (s máig se tudom), hogy egypetéjű, -vagy kétpetéjű ikrek voltunk-e? S most, utólag, őszintén bevallom, hogy nagyon sajnálom testvérkém elestét. Egy egész életen át rettenetes hiányérzet gyötör, ezért nem tudok igazán kitartani senki mellett. Már apró gyerekkoromban elég ok volt egy barátság felszámolásához, ha az illető nem akarta velem elcserélni valamelyik kedvenc futballcsapatom - például az arany csapat - fényképét.

A doktor és a bába még a placenta furcsa toboztermése felett meditált, mikor halk kopogást követően az ajtónyílásban megjelent Lacibá kiváncsi kobakja. Valószinűleg hallotta a gyermeksírást és gratulálni jött a kismamának.

A szobába érve azt látta, hogy anyám a vérveszteségtől teljesen aléltan fekszik a széles hitvesi ágyon. A doktor és a bábaasszony elmélyülten tanulmányoz valamit az asztal előtt. És én? Hát igen, a kisgyermek erős lévén, mint egy kis bikaborjú, kirugdalta magát a csúnya vattacsomóból. Pucéran, kékre-lilára fagyott testtel feküdt az ágyra terített vízhatlan fehér paplanon, pirinyó fütyülője, mint egy kis kukac, az ég felé meredezett. Ekkor Lacibá életmentő volta spontánul megnyilvánult. Lelkében rövid szitokszókkal cifrázott előadást tartott szlovák nyelven a felelőtlenül magára hagyott gyermekek nevében, majd a nagy lelki tusakodás végén azt kiáltotta:

- Hisz ez a kicsi bábätko megfágy! Elpusztúl! Hát nem láttyák, hogy téljésen kirugdáta már magát abból a váttámicsodából!

Erra a rövid szónoklatra a bábaasszony és az orvos végre felocsúdott. Az asszonyság gyorsan elszaladt a tekenőért és jó meleg vízben újra lefürösztötte az aprójószágot. Gondosan bepólyálta és anyja mellé tette az ágyba. Így kerültem vissza szülőanyámhoz, aki már alig várta, hogy megölelhessen, megcsókolhasson engem, negyedik magzatját.

Köszönöm a kérdést. Igen, első éjjel úgy aludtam, mint a dunna -és a bunda együttvéve, miután jóllaktam anyám tejtől duzzadó emlőin. Az éjszaka során megizzadtam és jól berezeltem. Reggelre tiszta lucsok -és lacsak lett mindenem. Szerencsére Trézi már jó korán tiszta -és száraz pelusba csomagolt át.

- Jaj de nagyon boldog voltam. Szegény apád is, hogy örült neked. És mindegyiteknek. - mondja anyám, és közben a szeme megtelik könnyel.

- De nagyon szerettelek, öleltelek. Magamhoz szorítottalak. Úgy szoptál, haraptál, mint egy kisborjú. Most azért tudtok szeretni, mert ezt az érzést belétek plántáltam.

Nagyon megtisztelve éreztem magam anyám régiszép emlékeinek sűrü bózótjából imígyen kitépett őszinte vallomása hallatán. Egy zsidó orvos később azt híresztelte rólam, hogy születésemkor megkárosodott a szívem. Most már értem, miért nem akartak annakidején besorozni katonának, mert ehhez hasonló valami lehetett beírva a papírjaimba.

8.

Egy éves koromban a vizeletem kicsípte a popsimat. Anyám egyre mosta, púderezte, de nem segített. Ő ezt így kommentálta:

- Olyan savas volt a vizeleted, hogy vörös lett tőle a segged.

Majd hozzátette. - Orvoshoz kellett fordulnom, de Kárpis doktor úr rossz krémet írt elő, amitől teljesen kisebesedett a segged. A bőröd olyan lett, mint a pacal. Fájdalmadban egész nap nyöszörögtél.

Majd azt mondta: - Úgy sajnáltalak. Azt gondoltam magamban: Utóbb most fog megveszekedni. A teste megmérgeződik a seggétől.

Mikor jóanyám már nem tudta, hogy mitévő legyen, Lacibát elküldte a zsidó gyerekorvoshoz.

- Ő egy öreg, aranyos és jóságos ember volt. - veti közbe. - Felírt egy másfajta krémet, sajnos már nem tudom milyet, mellyel közvetlenül fürdetés után bekentem a segged. És csodák-csodája: már másnap, egy bekenés után, gyógyulásnak indult a segged.

- Aztán teljesen felépültél. - Az utóbbit olyan hangsúllyal mondta, mintha hírt adna afelől, hogy egy lerombolt város újra felépült és szebb lett, mint valaha volt.

Anyám a beszélgetés során később még egyszer visszatért a témára. Mert a bozótban turkálva "a vörös segg téma" úgy látszik erős, ingerlő színe miatt, - újra a terítékre került:

- Fiam, talán attól gyulladhatott be a seggeden a bőr, mert naponta deszka tekenőben fürösztöttelek, ami nem volt teljesen steril. Később már zománcozott kádat használtam. Nem is lett vörös a segged többé soha ( talán ezért nem szerettem egy életen át a "vörösseggűeket" ).

9.

- Négy éves korodban volt egy káromkerekes biciklid. - indult el anyám egy friss csapáson. - Állandóan a középső vas rúdján lógtál, amitől elrepedt a hasfalad és kibuggyantak a beleid. Súlyos ágyéksérved volt. Akkor nagyon megijedtem, mert apád éppen összpontosításon volt Čertovicén. Mikor hazajött, nagyon megdorgált, mert nem vigyáztam eléggé rád. - Hát ki tud egymaga ennyi vásott kölökre vigyázni? - mondtam neki mentségemre.

- Mivel apád fejéről éppen le kellett szedetni a zsírcsomókat, egyszerre feküdtetek be a komáromi kórházba.

És itt átvettem tőle a szót, mert arról, ami ott történt, anyám már nem tudhatott.

- Arra világosan emlékszem, hogy mezítelenre vetkőztettek. Egy nagy asztalra fektettek, kezem, lábam jól leszíjazták, majd egy éterbe mártott ruhát dobtak az arcomra. Abban a minutumban elszenderedtem és már csak arra emlékszem, hogy valaki pofoz. Életemben akkor kaptam a "legszebb" pofonokat. Állítólag a műtét után nem akartam felébredni. Erős lehetett a narkózis, vagy a szívem lehetett túl gyenge (talán mégiscsak igaza lehetett annak a zsidó orvosnak). Nem maradt más hárta, apám és egy ökölvívó kinézetű szanitéc, kezelésbe vettek. Cibálták a vállam, dögönyözték a szivem, mikor nem segített, két kézzel pofoztak. Visszapofoztak az életbe (utólag nagyon köszönöm nekik ).

- Aztán még arra is emlékszem, hogy volt egy fekete pléh kéményseprőm, melytől nem tudtam megválni. Naphosszat húzogattam a seprűjét. Rettentően sercegett és szikrákat hányt. Napok múltán egy-két beteg már nem bírta tovább idegekkel. Az ápolónővér elvette tőlem, amin én nagyon csodálkoztam.

- Azokban a napokban két könnyelmű és meggondolatlan fiatalember részegen indult a szomszéd faluba, lakodalomba. Motorbiciklijükön ülve a leeresztett vasúti sorompó mellett akartak átsurranni a síneken. A robogó gyorsvonat elkapta őket. Egyikük rögton szörnyethalt. A másik fiatalembert súlyos fejsérülésekkel szállították kórházba. Véletlenül épp abba a szobába került, ahol édesapámmal feküdtünk. Mivel szegény feje teljesen megzavarodott a balesettől, ágya köré egy lakatra zárható vasketrecet szereltek. Egyik este az ápolónő a fiatalember zagyva beszédjétől kissé összezavarodott, és nyitva felejtette a ketrecet. A beteg éjszaka szomjas lett és kimászott a ketrecből. A szoba sarkában kinyitotta a csapot . Ivás közben olyan erővel támaszkodott a porcelán kagylóra, hogy az leszakadt és darabokra tört. Másnap reggel az ügyeletes nővér észrevette a dolgot. Ha hiszed, még engem is meggyanúsítottak, engem, aki még olyan kicsiny és gyenge voltam, mint egy pirinyó szúnyog. Apám is csodálkozott ezen a melléfogáson. Később aztán rájöttek, hogy a ketrec nyitva felejtődött s az igazi ludas (Matyi) ott lapul a nagy dunna alatt.

10.

Később Lacibának az Úr nagyon felvitte a dolgát. Talán azért, mert annyi jót tett az emberekkel. A fővárosba került és Hajnalkától két szép fia született, akik rendre követték őket az orvosi hivatásban. Lacibá a H. utcai klinikán dolgozott. Egyszer, még főiskolás koromban elmentem a rendelőjébe, az egyik lyukas fogam dolgában. Akkor ő már a tudományok kandidátusa és egyetemi docens volt. Szóval valaki. Egy kőkori koponyát vett elő az egyik vitrinből. A koponya oldalán zúzódás nyomai látszottak. Valószinűleg fejsérülés okozhatta az ősember halálát. Lacibá a varratokra mutatva azt magyarázta, hogy a halál beállta után milyen változások történtek a koponyán. Előadásából azt értettem meg, hogy a csontok még a halál beállta után is tovább élnek egy darabig, és ezért rajtuk megfigyelhetők a gyógyulási folyamat jelei. Szóval ilyenfajta analízist végzett a kőkorszaki szaki kobakján. Komoly tudományos munkásságáért aztán megkapta a fentebb felsorolt titulusokat.

Álmélkodva láttam, hogy a könyvszekrényében egy egész sor vastag fekete könyvön az ő neve díszeleg, szép arany betűkkel nyomtatva. Meg is kérdeztem tőle: - Ezeket a könyveket itt mind Laci bácsi írta? - Én? Hát?... Bizony, hogy én. Ezt úgy mondta, mintha maga se hinné el. Később aztán beültetett a fogorvosi székébe, hogy rendbeszedje lyukas fogamat. Ekkor valaki kereste és egy pillanatra kihívta a rendelőből. Nem állhattam meg, hogy bele ne kukkantsak azokba a vaskos könyvekbe. Leemeltem egyet a szekrény polcáról. Meglepett, hogy milyen könnyű. Akkor láttam, hogy nem könyv az, csupán egy üres, fekete vászonnal borított kartontok. Ekkor kicsit csalódtam Lacibában, de miután visszajött és jó hangulatban hozzáfogott fogam kezeléséhez, tapintatosságból nem közöltem vele kissé furcsa felfedezésem eredményét.

Fúrta, egyre fúrta a fogamat. Már csillagokat láttam. Ő közben kedvesen élcelődött velem. Egyszercsak a fúrója kijött a fogam oldalán. Amit a fogszuvasodás nem tudott elvégezni, az neki sikerült. Még jó, hogy nem a másik, egészséges fogamnak esett neki, gondoltam. Hát köszönöm szépen. Többé sosem mentem hozzá panaszaimmal. Akkor inkább magam tömöm be (a számat).

Hamar megbocsátottam neki, ha egyáltalán valaha haragudtam rá emiatt a kis incidens miatt. Végülis annakidején ő mentette meg az életemet, s ebben a minőségében nem tudtam haragudni rá. Később magtudtam anyámtól, hogy baj van a szemével. A szemüveg zavarta, s mivel operációkat végzett nemcsak a szájüregben de a koponyán is, áttért a kontaktlencsék viselésére. Az elsők között. Akkoriban még ez az eljárás nem volt teljesen kidolgozva, s ő ráfizetett. Egy napon begyulladt a szeme és meg kellett műteni. Ettől kezdve látása úgy leromlott, hogy nem tudta megtalálni az orra elé helyezett vizes poharat az asztalon, és nem ismerte fel az embert. Akkor meg hogyan tudta megtalálni a beteg fogat 32 közül? Jó kérdés. Csoda folytán, de mindíg megtalálta. A kérdés csak az, hogy mire jutott ezután?

Lacibá nem tett rosszat, csak a fúrója rakoncátlankodott, amikor szeszélyesen kidugta orrát a fogam oldalán, s már a szomszéd fogamba kezdett belemarni, mikor egy nagy fájdalmas jajjal lefújtam a menetet.

Évekkel később egyszer összefutottam vele a városban. Az Avion környékén. Ő fáradtan ballagott hazafelé. Én éppen a JAIK-ba siettem. Nagyot köszöntem neki és kezet ráztunk. Rám nézett. Az arca felderült. Feltételeztem, hogy felismert, tudja ki vagyok. Miközben szóval tartottam, addig ő, teljesen ősz fején a minimum tíz dioptriás szemüvegén keresztül, egyre kémlelt és nagyokat hallgatott. Tájékoztattam az otthoniak hogyléte felől. Aztán azt is elmondtam, hogy egy régi, kertes házat vettem a prágai úton, annak a renoválásán fáradozom. Ő ezt hallva, nagy komolyan felajánlotta a segítségét, hogy eljön hozzánk és segít az építkezésnél. Féltem, hogy nem veszi majd észre a malterosládát, s ebből nagy baj adódhat, ezért őszintén megköszöntem segítő szándékát, majd azzal a megokolással, hogy segítségben szerencsére nincs hiány, ajánlatát sikerült elhárítanom. Ő beszélgetésünk alatt nagyon gondterheltnek tűnt. Talán azért, mert egyvégtében törte a fejét. Elejtett szavaimból szerette volna kihámozni, hogy melyik gyerek lehetek az öt közül. Előbb bizonyosan D.-re gondolt, később I.-re, majd J-re, Gy-re s végül, mert tagadhatatlanul jó logikája volt, nálam köthetett ki. Beszélgetésünk során párszor megemlítettem Pali bácsi nevét, s ő valahonnan tudhatta, hogy főnökének Andrik Pali professzornak az unokahúgát én vettem feleségül, ebből aztán valahogy kihámozta kilétemet. Hogy csak P. lehetek. Mivel nem látta tisztán az arcomat, újra maga elé képzelte azt a vattacsomóból kirugdalkozott, kékre-lilára fagyott kisgyereket, aki voltam születésem utáni pillanatokban.

11.

A beszélgetés vége felé anyám bozótvágó kése egy újabb ösvényt vágott, mely visszavitt bennünket születésem idejébe.

- Trézi, a szolgáló, a konyha mögötti kis helyiségben lakott. Az egyik sarokan volt az ágya, a másikban egy süllyesztett rész a motor és a szivattyú számára. Hát egy este valamilyen úton-módon befúrta oda magát egy sündisznó. Trézit a sündisznó furcsa motozkálása felébresztette álmából. Képzelődő fajta lévén a legrosszabbra, méteres kígyóra, csúnya, mérgező bogárra gondolt. Páni félelmében kiugtott ágyából. Sietősen átcipelte matracát, ágyneműjét az előszobába és ott tért nyugovóra. Aznap éjjel Lacibá megszomjazott és álomittas képpel a konyha felé indult. Éppen holdfogyatkozás volt, ezért még az orra hegyéig se látott. Az előszobán áthaladva valamilyen akadályba ütközött a lába és elvágódott. Trézi volt az, aki mint mondtam, kifeküdt az előszobába. Nagy lett a sikoltozás, riadalom. Trézi érintetlen teste egy szál hálóingben volt, Lacibá pedig vékony selyempizsamában. Jól egymásba gabalyodtak. Trézit a guta ütögette az újabb ijedtségtől. Évekkel később, mikor beszélgetés során ezt a kellemetlen incidenst emlegettük, maguk is nagyot nevettek rajta.

- Anya! Tudsz te valamit Lacibá haláláról? - jutott végül az eszembe.

- Persze. Képzeld, szegénynek a halálát is egy ilyen előre nem látott dolog, egy "bukfenc" okozta. Csakhogy akkor nem Trézibe, hanem egy fűben megbúvó betontömbbe botlott bele. Ez a szenci tó partján történt, ahova vitorlázni járt ( ha megszakadok, akkor sem tudom elképzelni, hogy tudta a 70-esztendős Lacibá egymaga kormányozni a vitorlást, azokkal a "sas" szemekkel; talán a hetedik érzékével, vagy Isten segítségével). Felesége elmondása szerint már esteledett, mikor kikötött és a magas fűvel benőtt parton át a vitorlásklub épülete felé tartott. Ekkor történt az a bizonyos "salto mortále".

A bal combján, az ütés helyén, egy hatalmas, véraláfutásos daganat keletkezett. Valami miatt nem fordult vele orvoshoz. Mikor anyám volt bajban (ha még emlékeznek rá), milyen nagy vehemenciával futott az orvos után. Értem és anyámért mindenre képes volt. Magáért nem. Vagy tán elfogyhatott belőle a szusz? Az életkedv? Véralvadás elleni tablettákat szedett, s már lábbadozott. Egy napon vásárolni indult, mikor az utcán hirtelen rosszul lett. Lefordult a járdaszéli árokba. Többen elmentek mellette, mondván, ha részeg, ne itt aludjon, hanem menjen haza. És akkor jött egy idősebb hölgy, aki felismerte a doktor urat. Mentőt hívatott, de sajnos a kórházba vitel közben annak a vadidegen hölgynek a karjaiban.... Nem is tudom kimondani azt a súlyos szót, mert könnybe lábbad a szemem. Annyira sajnálom őt, akinek az életemet köszönhetem, és akit anyám az "áldott jó lélek" jelzőkkel szokott illetni. Így megvalósulatlan maradt Lacibá álma. Mert az a kórus, melynek ő is évek hosszú során át oszlopos tagja volt, énekszóval köszöntötte a Pozsonyba látogató szent atyát, de Lacibá akkor már örök álmát aludta, nem sokkal messzebb, a récsei temető örökzöld fái alatt.

GÓGYI ŐNAGYSÁGA

EVOLÚCIÓ

Minden jóravaló, művelt ember tudja, hogy a kozmogenezissel kezdődött minden. A vilagmindenség keletkezésével. Ennek az első lépcsőnek a megmászása volt gondolom a legnehezebb feladat, mert valahogy el kellett érni, hogy a "nincs" helyébe a "van" lépjen. Akinek van pénztárcája, az ezt nagyon jól tudja. El is tartott biz egy-két évmilliárdig.

Ezt követte a geogenezis nevű lépcső, ha hinni lehet a tankönyveknek. Magyarán szólva a Föld, a mi drága, szeretett bolygócskánk születésének pillanata. Valahogy úgy képzelem el, hogy a kozmosz nagy, habtól teli kádjából egyszercsak felmerült egy bombajó nő. Ez vicc volt, mert ott még nem tartunk. Viszont felmerült és felszaladt az égre, mint egy csodálatos színes gumilabda, a Föld. A labdától persze abban az egy dologban különbözött, hogy míg a labda leesik, addig a Föld nem. Csodás, opálkék tengereivel, mályvazöld -és rozsdabarna földrészeivel, vadregényes szigeteinek tízezreivel egyre ragyog és forog az égen. Ha messziről nézzük, majdnem olyan izgató, mint a legjobb kalandregény. De ez se zajlott ám le tíz perc alatt.

Ezt követte a harmadik lépcsőfok, ami már szinte csodaszámba ment, az ún biogenezis. Az élet megjelenése a Földön. Az élet nem ám akármi, hanem egy nagy-nagy micsoda. Hogy a trehany anyag egy kis darabkája elkülönül, levegőt vesz, nyerít, béget és úgy szaladgál, mint az őrültek szele, a zanda. Ki látott már ilyet? Aztán vannak földhözragadt formái is, mint a fák, bokrok és virágok. Ők sajnos hűséget esküdtek annak a helynek, ahol születtek, úgyhogy pofátlanság lenne a részükről, ha odébbállnának. Ezért csak nődögélnek, illatoznak, ide-oda lengicsélnek -és dalolnak a szélben. De a zanda, betörésekor, jól megcibálja és elbággyasztja őket s ilyenkor szirom -és lombhullás van, no meg ágtörés. Mert sírni azt nem tudnak, csak a jegenyék.

A negydik lépcsőfok, hát nem fogják elhinni, az ún antropogenezis. Ez a görög szó már csak így szimplán, önmagában is, olyan szép, ezért nem győzöm ismételgetni. Hát ha még hozzátesszük a tartalmát! Jól kapaszkodjanak meg! Mert arról van szó, hogy egy újfajta, rohangáló, sürgő-forgó -és rettentően fontoskodó fazon jelent meg a Földön. Mi magunk. Szép szóval: az Ember. Ahogy Pilátus oly költőien mondta: "Ecce Homo!". Persze a többi szaladgáló, rúgkapáló lényhez viszonyítva, a földhözragadtakat is beleértve, mi lettünk a legelsők, a legjobbak, a legokosabbak és persze a legszebbek. Kaptunk egy kis gógyit és hozzá jó szívet, vajból. Olyan szépre sikeredtünk, hogy múltkor a cigányasszony az utcán egészen elámult a látványomtól. "Hát de cíp má a fiatalúr! A fiai is de cípek! Szánnyon má meg egy huszassal! Kenyírre!"

Adtam, hogy a lelkem feljajdult a nagy jóságtól, mert most tartunk a sorom következő lépcsőnél a noogenezisnél, melyet a tudós koponyák lelki evolóciónak neveznek. Ez egy magasabb szintű szellemiség -és lelkiség kialakulását jelenti, mely független az anyagtól (és ennélfogva a pénztárcától is). A szeretetnek nevezett micsodán alapszik. Ebben a minden szaladgáló lényre és földhözragadottakra éppúgy kiáradó titokzatos valamiben aztán egyek leszünk, mint ahogy... Szóval semmire sem leszünk tekintettel. Se a fajra, se a nemre (a nők persze kivételt képeznek), se a vallásokra. Most már értem, miért ölelgeti Bence fiam esténként olyan állhatatosan a cigányasszony tizennyolc éves unokáját, a Bözskét. Olyan egyek leszünk, mint a makk, vagy mint a borsó.

Az evolúció soron következő lépcsőjéről egy híres jövőképkutató elme a múltkor azt nyilatkozta az egyik újságnak, hogy több mint valószinű, nem fog bekövetkezni, mert az Ufók addigra ellátják a bajunkat. Majd kiegészítésül hozzáfűzte: Esetleg a kecskebékák, akiktől az Ufók tudvalevőleg rettentően félnek, még megmenthetnek bennünket, de ahhoz előbb meg kell mászniuk nem a fűzfát, hanem a Mount Everesztet.

Tódor bácsi utóélete

Meghalt Tódor bácsi. Ő, szegény, életében nem sok vizet zavart. Csupán nyolc elemit végzett, majd a Fémhulladékértékesítő Vállalat egyik helyi fióküzeme alkalmazta majd ötven éven keresztül mint szakképzett szaparálót. Agglegény rigolyáit, örökös szótlan téblábolásait a házban és a ház körül már úgy megszoktuk, mint a fogakat a szánkban.

Hirtelen halálát követően úgy gondoltuk, hogy maradjon minden a régiben. A család megtakarít egy kupac pénzt és megkíméljük szegényt a sok kínos hercehurcától. Nyolcvan évig strapált, megkopott porhüvelyét portalanítottuk és szép tisztára suvickoltuk. Ráfecskendeztük néhány márkás illatosító, tartósító és dezodoráló flakon tartalmát, aztán szúnyog, féreg -és molyirtóval kezeltük. Végül ráadtuk fekete posztó felöltőjét, melyet ünnepi alkalmakkor hordott.

Egyetlen ünneplője remekül állt rajta.

Mivel kicsiny, meleg kuckójára nagy szüksége volt a népes családnak az ebédlőszoba sarkába állítottuk fel, a szobai dísznövények közé. Fekete felöltőjében és nagyapa barna szalmakalapjában egész jól festett a fikuszok, aszparátuszok- és pálmák hátterében. Minden elővigyázatosságunk ellenére az állóképessége nem volt a legjobb, ezért felső testét kissé aládúcoltuk kopott söprűnyelekkel, sétabotokkal és paradicsomos karókkal. Egy ideig így egész jól megvolt. Olyan benyomást keltett, mintha csak söprögetne, port törülgetne, vagy mintha a virágokat pátyolgatná.

Bencével, a kisöcsémmel, gyakran lapogattuk, ide-oda tologattuk szegényt, mint egy kedves bútordarabot. Debóra néni, családunk rendfenntartó, szorgos méhecskéje, egy napon megelégelte a dolgot. Mániákusan szerette a rendet és a tisztaságot, melyet az igaz erkölcs alapjának tartott. Azt indítványozta, hogy mivel kezd szegény Tódor bedüdösödni, vigyük le az alagsorba és ültessük rá a használaton kívüli toalettre. Ott alkalomadtán felkereshetjük, társaloghatunk és játszhatunk vele a kedvünk szerint. Mivel senki sem tartott éppen igényt az említett helyre, Bencével rögtön le is vittük és kétrét görbítve ráültettük a WC-trónusra. Ő azonmód a falnak dőlt, mert mint kiderült, ünnepi ruhájának bal zsebe tömve volt kavicsokkal. Ezeket a sima, lapos köveket nagy előszeretettel gyűjtögette apró gyerekkora óta a közeli tóparton. Örömét lelte válogatásukban, számolgatásukban, simogatásukban és becézgetésükben. Egyet sem lehetett elvenni tőle büntetlenül. Hiába próbáltuk leszoktatni róla, még hetvenen túl is gyakran el-elkavicsozgatott. Az orr -és fülpiszkálással sem volt ez másként. Hogy a pájesz gyakori huzogatását már ne is említsem.

Tódor bácsi ezen az eldugott, sötét helyen tartózkodott egész nyárig. Szépen kiszáradt és megaszott, mint a besztercei szilva. Csak a színével volt némi baj. A pincelevegőtől arca olyan sáppadt, viaszsárga lett, hogy már aggódni kezdtünk, mincs-e komoly baja. Sárgaságra gyanakodtunk. De a doktor megnyugtatott bennünket, hogy ez csupán a hosszú fényhiány káros következménye. Ezért a nyár közeledtével kitettük a hátsó balkonra, egy kényelmes hokedlire. Egy fémkeretes napszemüveggel is elláttuk, hogy érzékeny szemét megóvjuk a káros ibolyántúli sugaraktól. A szobafestők amúgy is gyakran igényt tartottak a lenti toalettre (aki már egyszer látott vendégül ilyen sörös szakikat, az ezt nagyon jól tudja), mert Debóra néni beütemezte az egész ház felújítását.

Egy járókelő később dicsérettel nyilatkozott a hársfasorra néző balkonon üldögélő Tódor bácsi fegyelmezett, példás magaviseletéről. Szerinte olyan édesen néz ki lentről, ahogy naphosszat az eget fürkészi, a felhők ezer arcát és az ég madarait lesi. Egy kutyás ember a szomszéd háztömbből a minap megkérdezte: - Nem árt meg szegénynek a nagy napfény? És a huzat? Meg azt: - Talán meditál? Esetleg vár valakire? Megnyugtattuk, hogy a bácsival minden a legnagyobb rendben van. Se a nap, se a szellő nem ártogatja és nem rabja semmiféle káros keleti praktikának. Ő egyszerűen ilyen. Csendes protestáns. Szeret pihengetni, nézelődni, ejtőzni a kiadós ebéd után. Ő valójában egy nagy természetbúvár. Persze lélekbúvárt is mondhattunk volna, de jobb, hogy nem tettük, mert az illető még gyanút fogott volna.

Hetek múltán bőre szépen lebarnult. Olyan cserzett lett, mint a vén tengeri medvéké. Egész lénye megszépült. És lássatok csodát: semmivé lett kellemetlen testszaga. Augusztus közepén, mikor egy este bevittük a házba, ruházata olyan üde napfényillatot árasztott, mint a napra kirakott ágynemű.

Az ősz beálltával egyre törtük a fejünket, hová tegyük el Tódor bácsit télire. Mégsem hagyhatjuk szegényt kint fagyoskodni. A hideget amúgy sem kedvelte. Decemberben, a disznóölést követően úgy döntöttünk, hogy a sózott, füstölt oldalasokkal, kolbászokkal és szalonnákkal együtt jól meglesz az éléskamrában. Zakójánál fogva a falra erősített vaskampóra akasztottuk, kezeit ráhelyeztük arra a vasrúdra, melyen a disznóságok lógtak. Épp úgy nézett ki, mint egy vágóhídi kisinas, aki délutáni sziesztáját tölti. Ebben a festői pozitúrában kitartott egész a tavaszi hóolvadásig. Mikor egy kedves, szürke mezei egérke hozzá költözött, nagy-nagy öröm töltötte el az egész családot.

JÓ VÉTEL

Egyed bácsi - a lókupec - hullarészegen baktat hazafelé a hóesésben. Valamit cipel a hátán.

Hé! Egyed bátyám! Jőjjön már ide eggyet szusszanni!

Jónapot!

Jónapot!

Hát hová tart kend?

Sietek haza, a Szuglába.

És mit cipel mán ebben az itéletidőben?

Vettem magamnak potom áron egy szép hullát, itt a községházán. A régi háborús rekvizitumokat éppen kiárusítják. Nem kell nekem lópokróc, bukósisak, géppuska, se kézigránát. Ezért vettem egy stramm német hullát. Igaz, kissé már molyos. Úgy látszik elfelejtett hazamenni. A papírjai szerint Johann a böcsületes neve és tífuszban halt meg

Nem fél tőle?

Miért félnék? Nem harap.

Mire lesz ez magának?

Elkel a háznál. Nem kér enni. Meg az asszony is örülni fog neki.

Ezt hogy érti?

Hát ellesznek. Tud az asszony egy kicsit svábul.

Látom az egyenruhája alapján, hogy ez egy tisztféle.

Az bizony. Stramm gyerek. Johannt úgy fogom szeretni, mintha a saját fiam lenne. - Majd bizalmasan hozzáteszi: -. Igazat szólva a fogaiért vettem meg. Meg azért, ami a zsebeiben van.

A fogaiért? Megmagyarázná!

Én sok állatot vettem, csereberéltem már életemben. Lódögökkel is kereskedtem. Hiszen böcsületes lókupec vónék. Mindnek előbb megnézem a fogát. Hát ennek is megnéztem. Látja? Milyen szépek, egészségesek. Itt hátul van néhány arany zápfog is. Majd szépen kiverem a kalapáccsal.

Szóval ezért? És nem gondolja, hogy baj lesz ebből? Az emerek majd azt mondják, hogy egy fasisztát rejteget.

Fasisztát? Az meg micsoda? Johann egy jóravaló tanárember. Nem látja rajta?

Na, és mit talált a zsebeiben?

Egy tárcát, iratokkal teletömve, egy szöszi nő fényképét, egy ezüst töltőtollat, egy zsebkést és egy kihegyezett ceruzát. Mind jó lesz valamire.

És Johannal mit fog csinálni?

Johannt tavasszal kiteszem a kertbe madárijesztőnek. Ősszel és télen az asszonyt fogja szórakoztatni. Majd jól el-eldiskurálnak.

De hát ebből egy büdös szót sem fognak kihúzni.

Nem? Maga úgy látszik nem ismeri őket. Ők mindíg tudják, mi a kötelességük. Érzem, hogy nem fogunk csalódni benne. Én mindíg nagyon szerettem őket. Meg aztán, van elég hely a házban. Legalább nem lesz egyedül az asszony, mikor hosszabb időre távol leszek.

Csak aztán ki ne kezdjen vele!

Az asszony?

Nem. Johann.

De kérem! Maga nem ismeri őket. A német tisztek nagyon tiszta erkölcsűek. Máskülönben is ott van a zsebében a szőke Ingridje, otthon biztosan várja.

Vagy úgy? Hát akkor sok szerencsét!

Egyed újra a vállára veti a hullát és tovább baktat. Ide-oda dülöngél mai zsákmányával a nagy hóban. Látni rajta, hogy hullarészeg és hullafáradt, de a beszédje alapján úgy tűnik, hogy nagyon is tudja, mit csinál.

Közben a hó egykedvűen szállingózik.

HÁROM HARANGSZÓ

Vasárnap van. Délelőtt, pontosan kilenc harminckor megkondul templomunk legkisebb harangja. A pehelykönnyű lélekharang hangját lázas készülődés követi a házban. A szekrények mélyéről előkerülnek az ünnepi ruhák. De nemcsak előkerülnek, hanem aprók -és nagyok igyekeznek mielőbb beléjük is bújni. A készülődés lázában ki gondolna másra? Hát senki. Mert hát úgy el vagyunk foglalva önmagunkkal. És persze lelkileg is készülődünk, ahogy hű keresztyénekhez illik. Pedig, ha egy kicsit odafigyelne valaki, hát látná, hogy a kutya elég különösen viselkedik. Az egész csöndítés ideje alatt sunyin lapul a vackán és morog a bajsza alatt. Épp olyan, mint egy fortyogó tűzhányó.

Az idő szalad. Pontosan kilenc negyvenötkor majnem egyszerre kondul meg a középső -és a kisharang. Egymással feleselgetnek, paroláznak. Ez már a második. Nem gond, csak nyugi öregem. Nem késtél le semmiről,.... mert hipp-hopp, máris készen vagyunk. Lábunkra húzzuk a jól kifényesített cipellőt, egy jót húzunk a nyakkendőnkön, kontyba kötjük a hajunkat, kézbe vesszük a zsoltárt, a zsebeket feltöltjük pénzérmékkel, az ún. perselypénzzel. Van aki a toalettre szalad, van aki zsebkendő után kajlat. Ilyenkor a ház pont olyan, mint a felbolybult méhkas. S a kutya? Kivonul a terasz közepére, ahonnét jól látni a templom karcsú tornyát, komótosan a hátsójára huppan és iszonyú vonításba fog. Épp úgy, ahogy az ordasok üdvözlik a feljövő holdat. Sejtem miért. Nem tudja mire vélni a nagy égi zene-bonát. Ő a csendet szereti. Már megszokta. Sajnos még senki sem világosította fel, hogy miről van szó. Ezért fogadja haragosan a harangszót. Mert ha tudná, hogy az égi csengő-bongó hangok csupán a jámbor népet hívogatják áhítatra, éneklésre, imára, főhajtásra, meg arra, hogy szeretetben együtt legyenek, lelkileg megújuljanak, megerősödjenek. De hát a kutya, az kutya. Egy kutyának az istentisztelet, a mise annyi, mint nekünk a génsebészet, vagy a kvantumelmélet. A kutya azt sem tudja, mi fán terem a vallás. Nem ismeri a liturgiát, a dogmákat, se az apostolokat. Az inkarnációt, az eszkatológikus képzeteket és Kálvin tanát a predestinációról már ne is említsük. Viszont annál inkább izgalomba hozza a harangszó. Ennek mibenlétét viszont mi nem értjük. Ehhez kutyává kellene válnunk. Persze mi is lázba jövünk a harangszó hallatán, de mint láttuk, másként. Jobb lesz, ha minden minden marad a régiben. Ez így helyénvaló.

Pontosan tíz órakor egyszerre csendül meg mindhárom harang. A nagyharang viszi a prímet. Már beharangoznak, üt bennünket szíven a felismerés. Bim-bam, biling- balang. S a ház népe abban a szent minutumban szedelőzködik, díszesen kirittyentve kiront az udvarra, majd kint terem az utcán és egyenest a templom irányába nyomul. Mindenki igyekezik, nehogy az utolsóként érkezzen. Babona, vagy mert félünk a szóbeszédtől? Amikor az égi tam-tamok elhalnak, már mindannyian szép rendben ülünk a templomi padokban és jámboran fellapozzuk zsoltároskönyvünkben az éppen soron következő éneket. S a kutya? Hát lássatok csodát. A hangok hallatán kiront a ház elé. A kerítés keresztrúdjára veti mellső mancsait és irdatlan ugatásba fog. Mindhiába csitítgatjuk elmenőben. Ránk se hegedül. A templomba igyekezők kissé összébb húzzák magukat és megkettőzik lépteiket. Kutya! Hej te, kutya! Hallgass már el! Nem látod, hogy nem illik oktalan ugatásod az ünnephez. Most mást akar hallani a nép. A lelkész erősítő szava után áhítozik. Őt akarja hallani:"a nép lelkiismeretét", ahogy a régiek mondták.

Elhal a harangszó. Végre a kutya is elhallgat. Megnyugszik. Úgy érzi, hogy megtette a kötelességét. Végül is házőrző. Rá aztán senki se mondja, hogy jogtalanul, munka nélkül eszi a kenyerét.

Egy kerek óra múlva derűsen, arcukon boldog mosollyal, térnek meg a házbeliek. Még az istentisztelet szépítő-jobbító-erősítő hatása alatt vannak. Egyesek lelkendezve táncolgatnak, mások énekelgetnek, dódolgatnak. Egy pillanatra könnyűvé váltak a hétköznapi robottól megfáradt szívek. Süt a nap. Isten jótékony kegyelme árad ki mindenekre. Olyan jó embernek lenni. A kutya örömittasan szalad elibéjük. Talán már attól félt, hogy örökre elveszítette gazdáit. Mindenkire jut egy kis ideje. Egy-két kedves szót, simogatást is kieszközöl magának. Mert mégiscsak, neki is nagy része volt abban, hogy ez a mai vasárnap délelőtt ilyen sikeresen telt.

FELMOSÓKÖRÚT

Dostál professzor, a balneológia nemzetközi hírű szaktekintélye, gyakran tart előadásokat belföldön- és Európa szerte a hazai ásványvizek- és iszapfélék gyógyító és stimuláló hatásáról. A felesége is jár kisebb körutakra, majd minden nap. Ezt ő egyszerűen felmosókörútnak nevezi. Reggel héttől, déli tizenkettőig tart, s felöleli a fél várost.

Ezeket a körutakat majd minden esetben a patinásabb előnévvel rendelkező családoknál kezdi, akik óriási hodályokban élnek és számolatlanul szórják a pénzt. Ezeknek az embereknek már a neve is elárulja, hogy mire lehet tőlük számítani. Hosszú évek során tapasztalta, hogy a legtöbbet az y-ra végződő családoktól várhat (Zichy, Eszterházy, stb.), vagy amelyek nevében dupla ff, pp, ss, esetleg tt is van (Koppány, Andrássy, Batthyány, stb.). Viszont azok a családok, melyek nevében csupán th, vagy gh van (Thrugly, Vendégh, stb.), sokkal kevesebbet adnak. Emellett persze sosem feledkezik meg az egyszótagos, mindössze három betűs családokról sem (Kún, Kúr, Pún, Pál, Rab, stb.). Az utóbbiakhoz csak söprögetni és port törülgetni jár. Pedig nem kap érte semmit. A férje meg is kérdezte tőle a minap: - Szivem, minek jársz ezekhez az emberekhez?

- Minek? Hát nincs neked szived? Milyen keresztyén vagy te? Te balneo-humanista.

Szóval a professzor úr megkapta a magáét. Azóta nem kérdezősködik, inkább a gyógyvizekkel- és az iszapfélékkel foglalatoskodik.

A professzorné ezekről az öt órás útjairól mindíg új élményekkel és tapasztalatokkal tér haza. És persze a pénztárcája sem panaszkodhat. A professzor úr fizetése az ő gázsijához képest csak borravalónak néz ki.

A professzor úr pár hónapja kissé megszorult, s egy kis aprópénzt próbált kicsikarni drága élete párjából, telefonra. Az asszony viszont, ahelyett hogy adott volna neki pénzt, inkább kioktatta:

- Édes Jenőkém, ha telefonálni akarsz, akkor dolgozz meg érte. Én nem tudom mi fán terem a balneomicsoda, meg a stimuláció, de a józan eszem a helyén van. Tudom, hogy mikor kell kezembe venni a söprűt- és a lapátot, és mikor a felmosórongyot. A Csáky, vagy a Koppány családnál egy öt-ször-ötös hall felmosásáért többet kapok, mint te az egyhetes tudományos munkálkodásodért.

- Szóval így állunk! Hát fütyülök én a pénzedre drágám - mondta mérgesen a professzor. - Inkább leiszom magam. Megyek a kocsmába "ásványvizet" szopogatni.

A szóváltást tett követte. Úgy, ahogy volt, kopott házi kabátban, fapapucsban, elrohant a legközelebbi kocsmába. Éppen beleharapott a sör puha habjába, mikor felfigyelt a szomszéd asztalnál ülők beszédjére. Egy pulykatojásokkal pettyegetett legényke tele szájjal mesélte egy másik csőszerelőnek:

- Az a baromi jó kinézetű nő, tudod, a Dostál professzor felesége, az a hidrogénezett liba is megéri ám a pénzét. Minden pénzes pasi előtt hanyattvágódik. Persze mindíg visz magával seprőt, tisztítószereket, porrongyot. De csak a látszat kedvéért. S az a marha férje azt hiszi, hogy takarítani jár, pedig csak egy tudodismicsoda? ...

A professzor, mikor ezt az ocsmányságot meghallotta, felpattant a helyéről és a fecsegőt előbb jól pofon öntötte a maradék sörével, majd jól kupán vágta a sörös korsójával. Aztán megragadta és a falhoz kente. Mikor onnan leesett a mellkasára toppantott a fapapuccsal. A másik legényke a dulakodás során simán kereket oldott.

A professzor lába alatt feküdt a pulykatojásos.

- Kérem uram, ne bántsom! Én csak a tiszta igazat mondtam!

- Majd meglátjuk, komám! - mondta a professzor. Megragadta a fecsegő fültövét és úgy cipelte hazáig. Az asszony még szerencsére nem ment el hazulról. Épp a tükör előtt ült, szépítgette magát. Álmélkodva fordult feléjük.

- Jenőm, ez meg mit jelentsen?

- Hát hoztam egy csibészt, aki fűnek-fának azt fecsegi, hogy te minden úri majommal lefekszel.

- De uram, hisz az ön felesége nem az az aszony, akiről én beszéltem. Az sokkal fiatalabb, magasabb- és karcsúbb.

- Az ég szerelmére, engedd már el azt a kölyköt. Később mindent megmagyarázok.

- Na jó! - mondja erre kissé lehiggadva a professzor- - Te pedig! Tünés a szemem elől!

Mikor magukra maradnak az asszony elmondta rögtönzött védőbeszédét, melyből az derült ki, hogy az egyik barátnőjének néha kölcsön adja a nevét- és a szőke parókáját. S az helyette jár el a felső tízezerhez. Mivel jó bőr, néha még áruba is bocsátja magát. Hát Istenem, megesik az ilyesmi. Ő ilyet sohasem tenne, mert neki van szerető férje, józan esze- és elég testi ereje ahhoz, hogy a munkájából jól megéljen.

- Annyira sajnáltam már azt a szerencsétlen Zsófit, ezért próbáltam rajta segíteni, - fejezi be a mondókáját az asszony.

- S a nevünkre, hírnevünkre nem gondolsz? Teljesen lejáratsz!

Erre az asszony már nem tudott mit felelni.

- Miért nem takarít? Úgy, mint te?

- Nem nagyon fűlik hozzá a foga, mert kényes a lelkem. Ezért inkább kacérkodik. De a mentségére legyen mondva: nem fekszik ám le akárkivel, csak a felső tízezerrel. Szilárd egy jellem.

- Ismeren én ezt a Zsófit?

- Hát persze, hisz tavasszal, a hagyományos szülői bálon még táncoltál is vele. Ő a felettesed, Boledovics Demeter professzor úr második felesége.

- A nemjóját! - kiáltotta hitetlenkedve a professzor. Majd felderült az arca, mert arra gondolt, hogy lesz csinos prémium, ha végre felnyitja a főnöke szemét, és így végre a saját sajgó csontjain is megtapasztalhatja a hazai gyógyfürdők áldásos, stimuláló hatásait.

SCHMUSCH

A minap véletlenül összefutottam a Schmusch Máriusz nevét viselő Nemzetközi Féregtelenítő Vállalat mellékhelyiségében a vállalat egykori alapítójával, mindenkori vezetőjével és üzletkötőjével Schmusch Máriusszal. Magam sem akartam hinni a szerencsének, mert éppen egy ilyen helyes és kedves riportalanyra áhítoztam. Ügyfélnek nézett, ezért sietve betuszkolt a közeli üzletkötő helyiségbe, mely a Schmusch Máriusz utcában, a 7-es sorszámú bérház alagsorában volt. Miközben az irodája felé tartottunk, néha meg-megbotlott, mert Marxra emlékeztető, földig érő bozontos ősszőrzetébe bele-belegabalyodtak cérnavékony lábai. Az emberre olyan benyomást tett, mint egy százlábú amőba.

Rögtön a tudtára adtam, hogy a Vitality rádiótól jövök, s nagyon megtisztelne, ha rám és a hallgatóságra szánna egy kis időt. Kérésemet mosollyal nyugtázta és hellyel kínált. A helyiség falait magas fémregálok vették körül. Rajtuk különböző színű, formájú -és méretű dobozok százai sorakoztak.

- Hát itt volnánk. Ez az iroda tulajdonképpen raktárhelyiségül is szolgál.

- Schmusch úr, ön magas kora ellenére egész strammul néz ki. - kezdtem meg a beszélgetést egy kis bókkal.

- Igen. 513 éves leszek idén ősszel. Rögtön el kell mondanom a kedves hallgatóknak, hogy a hosszú élet titka nem a helyes táplálkozásban, fogyókúrában, keleti praktikákban, hanem a tökéletes féregtelenítésben rejlik. Erre én vagyok az élő mintapélda. Mert utódok nemzése helyett mindíg a saját életemet hoszabbítottam meg egy kiadós féregtelenítő kúrával. Jelenlegi élettársam már a harmincadik a sorban.

- Kérem, beszélne nekünk hosszú, küzdelmes és mozgalmas életéről egy keveset!

- Még a sötét középkor alkonyán születtem egy eldugott csallóközi kisközségben, Békásszigeten. Már apró gyermekkoromban felfigyeltem rá, hogy a férgek nagyon megkeserítik az emberek életét. Gyülevész férgek hadai lepik el a természetet, a társadalmat -és magát az embert. Az ősi gonosz, a kisértő, a bűnre csábító kígyó megtestesülését láttam bennük, ezért minden erőmet, időmet -és tehetségemet az ellenük vívott harcra fordítottam. Bizony oly korban élünk, amikor a férgek nem várják meg halálunk óráját, hogy nyugodtan elemészthessenek bennünket, de előre törnek, és életünk virágjában marnak belénk. Szóval nagy elhivatottságot éreztem arra, hogy egész életemet a pusztításukra fordítsam. Ez egy nagyon komoly munka, mely egész embert kíván.

- Vállalata, szerény értesüléseim szerint, figyelemreméltó eredményeket ért el az utóbbi évszázadok során.

- Nem dicsekvésből mondom, de eddigi kuncsaftjaink száma ma már megközelíti az egy milliót. S még egyikük sem panaszkodott. Pedig vannak köztük nálamnál jóval öregebb matuzsálemek is. Persze a férgese elhull. Egyik legnagyobb eredményünk a harmincéves háborúban elesettek exhumálása és életrekeltése volt. Ehhez a jól ismert K-34-es életelixírt alkalmaztuk. Ezzel a szerrel Napóleont is sikerült újra talpra állítanom egy többnapos beöntéses kúra során. A waterlói csata idejében nem kérte a segítségünket, ezért bántak el vele olyan rútul a férgek. Ferenc József császárnak pedig a serkúrát ajánlottam, ami be is vált. A tőle kapott térdszalagrendet a jelenlegi nejem viseli, sérvkötőként. Hitler, azaz Schicklgruber Adolf, barátomat még annakidején féregteleníteni kellett volna, de sajnos nem volt rá ideje, mert éppen egy kis háborúba kapott bele. Úgy látszik nem tanult Napóleon barátom esetéből.

- Szakmai sikerei közül melyiket tartja a legkedvesebbnek?

- Igen, jó kérdés. Egyszer sikerült egy kb. 50 m hosszúságú galandférget kihajtani Henry Schliemann doktorból, a neves régészből. Ez a trójai ásatások során történt a kisázsiai partokon. A doktor úr és tisztelt neje, Szofi asszony oly hálásak voltak, hogy nekem ajándékozták az egyik legértékesebb leletüket, egy nagy arany amfórát, melyet azóta is féltve őrizgetek. Éjjeliedényként használja a családom. Akiket komolyabban érdekel ez az eset, számukra elmondhatom, hogy a preparált férget a new yorki Guggenheim múzeumban tekinthetik meg. Egy dadaista festőművész a híres régészpár iránti tiszteletből és kegyeletből felvitte a vásznára.

- Az itt látható termékek alapján gondolom, hogy nagyon széles a cég kínálata. A jelenlegi nagy konkurrencia közepette nem kellene-e specializálódniuk?

- Álmom, hogy cégem a közeljövőben csupán a végbélben élősködő kártevőkkel foglalkozzon. Ezek száma már több százra tehető. De nem könnyű az átállás. Ezen a fontos szakterületen szeretnénk elérni a világelsőséget. Persze az amerikaiak és az arabok is érdekeltek a végbél dolgaiban. Remélem, hogy sikerül egyezségre jutni velük.

- De hagyjuk a szakmát érintő dolgokat. Gondolom érdekelné a tisztelt hallgatóságot, hogy melyik volt hosszú életének legszebb pillanata?

- Életem legszebb pillanata? Hát volt több ilyen is. Említést érdemel találkozásom a kis Petroviccsal, a Sanyi gyerekkel. Éppen egy felvidéki ivóban iszogattam a gyomorerősítőmet, mikor az asztalomhoz üt. Akkor mondta nekem, nagy bizalmasan, hogy egy gondolat nagyon bántja. Nem szeretne párnák közt meghalni, lassan elhervadni, mint a virág, melyen titkos féreg foga rág. Ezt az őszinte vallomását követően a saját költségemre nagy ivókúrának vetettem alá őkelmét. Miután minden férge elhagyta, ragyogó huszár lett belőle. Nem sokkal később, élete virágjában, boldogan száguldott ki a segesvári csatamezőre. Ő igazi csatákra vágyott, a párnaháborúkat kimondottan nem kedvelte. Legény volt a talpán!

- Végül, ha nem veszi rossz néven, szeretnék érdeklődni a hogyléte felől.

- Szerencsére makkegészségnek örvendek. Egy elhanyagolható dolog azért aggaszt. De nem szeretném untatni vele a tisztelt hallgatóságot.

- Hova nem gondol? Mi mindenre nagyon kiváncsiak vagyunk.

- Hát akkor elárulhatom, hogy minden új készítményünket először önmagamon próbálom ki. A sok féregtelenítő szer hatására krónikus székrekedésben szenvedek. Most is olyan kínok gyötörnek, hogy alig tudok egy helyben megmaradni. Csak nem mutatom, nehogy a hallgatók észrevegyék rajtam.

- Hát bizony, így van ez tisztelt hallgatók, a nagyok leginkább hivatásbeli ártalmakban szenvednek. De reméljük, tisztelt Schmusch úr, hogy minden rendbe fog jönni. Szerkesztőségünk nevében további jó egészséget és sikeres munkát kivánok önnek és lelkes csapatának. A féregirtás foglalja el végre méltó helyét korunk társadalmában.

Gógyi őnagysága

1.

Egy agy akkor működik jól, ha különös dolgokat művel. Például Gógyi őnagysága, az én iciri-piciri agyam, aki egész éjszaka jár, mint egy elektromos vekker. Ez az ő szemszögéből jó, viszont az enyémből, aki éjszaka aludni szeretnék, rossz. Olyan szamárságok és rémképek gyötrik, hogy az már ijesztő. Például próbálja nyomon követni egy madártoll kalandos útját a forgószélben, egy jégvirágét az ablaküvegen, vagy éppen megfogalmaz valami ostoba semmiséget, írhatnékja támad, s ilyenkor nekem, aki persze mindíg kéznél vagyok, ki kell ugranom az ágyból, és írnom. Szóval nagyon kihasznál. De ezt a megaláztatást már nem tűröm sokáig! Ha nem ugrom ki, és nem írom le, akkor szerencsére minden eltűnik benne megörökítetlenül, de utána engem vádol. Gondolom, hogy a neveltetése volt laza, ezért nem tud szigorú lenni önmagához. De én majd ellátom a baját.

- Jaj neked, Őnagysága!

Gógyi bevett szokása, hogy éjszakánként az örök dolgokat keresi. Nem csoda, hogy nem találja a sötétben. Reménytelen csatákat vív Istennel, a Lélekkel, a Kisértővel, és a végtelennel. Leginkább vesztésre áll, mert nagyon zavarják bizonyos dolgok, a leghétköznapibb, visszavonhatatlan tények.

Például egy esős, hideg téli napon egy anya kerekezik a város felé egy jegenyékkel szegélyezett bekötőúton. Előtte ül pár éves apró gyermeke. Nevezzük Richárdnak! Hogy Richárdkát ne érjék a csúnya esőcseppek, anyja a fejecskéje fölé tartja az esernyőt. S ekkor a semmiből előttük terem egy csúnya, nagykerekű gép. Egy hepehupás, sáros földúton keresztül érkezett a bekötőútra. Az asszony ijedtében elveszti uralmát járgánya felett. Biciklije nagyot bukfencezik. Ő az út szélére zuhan, s mire észbe kap: mindennek vége! Richárdkája, legféltettebb kincse, elgurult, és a vak gép kereke árgördült rajta. Csak egy vértócsás palacsinta maradt belőle. Ó szent Szűz! Egek! Az asszony feltápászkodik és patakzik róla az esőlé és a könny.

Hát ilyen visszavonhatatlan dolgokkal viaskodik estelente. Ilyenkor aztán reggelig ismételgeti Kálvin atyánk terminusait: Kegyelem, eleve elrendelés, kegyelem. Talán attól fél, hogy elfelejti?

2.

Az anyag és a szellem labirintusai közt hánykolódva gyakran megreked egy ponton. Ekkor gondol egyet, s merengeni kezd a Pontról, mely a téren -és az időn kívülre esik. Abba próbál belecsimpaszkodni. Próbál hinni a létezésében. Ilyenkor rövid parancsokat oszt, fel-felkacag. Szeretné szóra bírni a végtelent és kicsikarni a semmi ponthangját.

- Gógyi egész éjjel rakoncátlankodik. Nem hagy aludni!

Egyszer majd panaszt emelek ellene a felsőbb szerveknél. Valahogy így :

- Tisztelt szervek, ne fogadjátok el többé líderteknek Gógyi őnagyságát! A mirigyek jólelkűek, ők bizonyosan megértenek, viszont a szív és a máj kőkemények maradnak.

3.

Gógyi jódolgában az ún. Univerzális Módszer után kutakodik. Egy módszer után, ami nincs. De ő a fejébe vette, hogy van és kész. És ő megtalálja! - Persze,hogy megtalálja: szarva közt a tőgyét, - mondok má' bolondokat. A Módszer szerinte egy olyan univerzális mankóféleség lenne, mely segítségével a dolgok könnyebben megismerhetők, megérthetők, mely serkenti a gondolkodást, a vérkeringést, a nemi teljesítményt, alkotásra ösztökél, pallérozza a viselkedést- és egyúttal meghosszabbítja az életet.

- Hát kisapám, ilyen módszer nincs! Ez tuti. Ez fából vaskarika. Ha belegebedsz és kirojtosodik fenekeden a térdnadrág, akkor se találod! Ez is olyasvalami, mint az előbbi rögeszméd: a téren -és időn kívüli Pont. Én nem szólok bele, csak keresd, ha annyira akarod! De engem hagyj ki a játékból! Én aludni szerenék.

4.

A szobában sötét van. Gógyi őnagyságánál viszont nagy a fény. Nyitva felejtette a villanyt? Nem, ott benn, őnagysága szentélyében szikrákat hány, tündököl a Gondolat. Mert ez a Gógyi rakoncátlan és csökönyös, akár egy szamár.

- Nézd! Mit ér egy gondolat? Van-e értéke, mértéke? Nincs? Van? Talán a gyakorlati jelentősége? Az élet mutatja meg értékét? A mankónak szánt módszeredről, ha egyszer megleled, végül majd kiderül, hogy fabatkát sem ér. A híres Pontodról nemkülönben.

Azt végképp nem szeretem, mikor őnagysága begyűrűzik és ciklusokat produkál, vagy egy olyan szűk helyen forgolódik, ahol nincs se tér, se bejárat, se kijárat. Például, mikor azt próbálja felfedni: - Mi volt előbb: a tyúk, vagy a tojás? Előbb számba veszi tyúkanyó elsőbbségét bizonyító érveket, majd a tojáséit. A sok pro -és kontra után teljesen belezavarodik. Premisszák és konklúziók zagyva halmaza. Majd szétreped tőle a fejem. De őt ez nem érdekli. Végül mégiscsak kézenfekvőbb, gondolja, hogy az Úr egykoron a lét vánkosára a tojást helyezte. Ez egy nemes és szép gesztus volt tőle. Mint mikor egy új csillag születik a semmiből. Nincs tojás. És nicsak, hopplá! Itt a tojás! A teremtő egy nagy varázsló, egy bűvész. Kolumbusz még azt is bebizonyította, hogy mivel faállítható - ezért a Föld gömbölyű. Mert hogy nézne ki, ha az Úr egy tyúkkal a hóna alatt jelenne meg a lét szinpadán. Nevetséges! Ezt nem gondolhatjátok komolyan!

5.

Gógyi, a ciklusokon kívül, néha meglep egy-két végtelenbe nyúló micsodával is. Ezeknek örülök a legjobban. - Hogy a frász jönne rád és pusztulnál el! Miért nem hagysz aludni?

Állítólag az ember azért ember, és azért különbözik a többi élőlénytől, mert egykor felegyenesedett és az agya bekattant. Úgymond: tökéletesebb lett. Később gógyi megtanított bennünket a beszédre, az írásra, olvasásra, imádkozásra , éneklésre- és a sok malacságra. Meg azt is mondják róla, hogy olyan, mint egy tükör. Egy minden irányba néző tükör trónol a kobakunkban. - Gógyi, te egy tükör vagy? Vigyázz, ne hogy összetörjelek! Akkor végre aludhatnék.

Ez a tükör tükröz engem és a világot. Kicsiben benne vagyok én és a világ. A hegyek és a völgyek, a városok, gyárak, házak és a többi ember. Minden belefér, de még azon felül is. Még a vizipoloska kalandos útja is a büdös pocsolyában.

- Hogy a pióca szívná ki a koponyádat!

Az egyik este, vesztemre, vagy vigaszomra, egy Ady verssor ötlött fel benne:

"Őrzők, vigyázzatok a strázsán!".

S ő, a kis kényes, aki mindíg mindenben kételkedik, mert egy gyógyíthatatlan agnosztikus, és mindent meg akar érteni, rögtön megkérdezte:

- És ki őrizze az őrzőket?

Majd felbátorodva így folytatta:

- És ki őrizze az őrzők őrzőit? És azokat?..

Szóval egyre lovagolt a témán a sötét végtelenbe. S én, marha, hagytam. Majd leestem az ágyról nevethetnékemben.

- Na most megkaptad Gógyikám! Egy univerzális micsodáról álmodoztál, s itt van egy rém egyszerű dolog (kösz Adykám) és te lebénulsz, csődöt vallasz.

Póbáltam megleckéztetni, hogy végre megtanulja, ő sem különb. Úgy intéztem, hogy felmerüljön benne a következő gondolat:

"Hogy a hús meg ne romoljon, megsózzuk."

Ezen a sózott micsodán egy pirinyót rágódott, de végül mégis bekapta a csalit. Azt kérdezte:

- Mivel kell megsózni a sót, hogy meg ne romoljon?

Majd felbátorodva így folytatta:

- S azt a valamit, amivel tartósítjuk a sót, mivel kell beszórni, hogy meg ne romoljon? Sóval? Hóval?

Ezt a kérdést sem tudta megnyugtatóan megoldani. Ennek nagyon örültem. De legalább megtanulta nevén nevezni a dolgokat.

- Ez egy újabb paradoxon, - mondta lemondással, - melynek sosem érek a végére.

Aztán kimondott egy nagy igazságot:

- Minden paradoxon.

Ezek közül is a legnagyobb, hogy pirinyó testünk magába tud zárni egy ilyen nyughatatlan, izgága valakit, hogy ki nem veti azt, aki a mindenséggel parolázik. Paradoxon, hogy egyáltalán együtt tudunk élni egy ilyen fennhéjázóval. S csak az vígasztal, hogyha meghalok, Gógyi őnagysága is velem pusztul.

- Jaj, édes Istenem! Végre nyugodtan alhatom!

6.

Azt álmodtam, hogy Gógyi őnagysága reménytelenül keresi az Istent.

Címem: Végh Péter, 931 01 Somorja , Hlavná 813/56

Otthoni telefon:031/5622109

Munkahelyi telefon: 02/57294 556

E-mail: alextankredy@freemail.hu

Kmeczkó Mihály

Utóirat

(Előző életemhez)

(Versnovella)

(Albert Einstein, Amos Oz Lyall Watson, és mások vendégszövegeivel)

1.

Akkor élek, ha írok.

Ha nem írok, cserbenhagy a sorsom.

Idegen lénnyé változom.

Mintha szerepet cserélnék az árnyékommal.

Az íráson túli létem

(Innen – azaz odaátról – nézve)

Tetszhalott Lét.

Látszatlét.

Siralomház.

Világnyi Nagy Siralokház.

(Járkálj csak, halálraítélt!)

Felkelek, lefekszem, gondoskodom.

(Vigyázz a vizedre, Hal!)

Teszek-veszek, igyekszem, hajtom-űzöm magam.

Hogy elvonjam a figyelmemet.

Megfeledkezzem a lényegről.

Ami bennem van.

Ami nem én vagyok.

És mégis én.

2.

Testem csapásain át- meg átgázolnak a hullámcsordák.

Belső tájaimon szabadon téblábol a kozmikus elem.

Sejtjeimben gyülekeznek elbitangoló erőterek.

Meghálnak bennem békés hullámhadak.

Sej, élet, élet, Állatélet,

ez aztán az élet –

ha megúnom hadamat,

hadam vadon élhet...

3.

Vagyok.

Idegen szférában.

Ismerős helyen.

Ülök az íróasztalnál.

Kint valamilyen idő van.

(Mindegy, milyen.)

Hajladozik valami a senkiföldjén.

(Lehet, hogy csak az árnyéka ing.)

Napszak van. Bár lehet, hogy holdszak.

(Holtszag.)

Talán este. Vagy reggel. Esetleg más időpont.

(Pontatlansági állapot.)

Valószínűleg itt. Avagy ott. Vagy amott.

(Talán sehol.) (Talán mindenütt.)

Valami felkel. Talán az egyik égitest.

Talán egy másik gondolat.

(Talán mindaz, ami van.) (Egyszerre.)

Lehet, hogy én vagyok a felkelő.

(”Forradalmár!”)

Elindulok a (be)látható pályán.

(Zenész lesz ebből a gyerekből. Matematikus zseni!

Ilyen szemekkel csak író lehet. Patikus!! Kereskedő. – Meghonosítja a négerek közt a pipázást! – Elsőrangú szerető!!! Az Isten is filozófusnak teremtette. – Egész életében a saját temetését celebrálja! – Besúgó!!!! Nagy ember lesz ez a pici ember.

Nyugtalan szellem.

(Bolygó lélek.)

4.

Néhány embernél soha sem megfelelőek a feltételek.

(Amelyek pontosan annyit érnek, akár a fennköltség.)

Éjszaka van.

(Mindig éjszaka.)

Ülök a sötétben. Mozdulatlanul.

(Gondolkodom.)

(Tehát vagyok.)

A tárgyak maguktól kezdenek mozogni körülöttem.

Jelzik, hogy élnek.

(Kinek jelzik?) (Egymásnak?)

Rápillantok az ajtóra.

Becsukódik a gondolataim előtt.

(Te is, fiam, Brutus?)

Rágondolok a villanyégőre.

Hihetetlenül erős fény árad szét a szobában.

(Elalél az elmémben lévő világosság láttán.)

Virágillatot érzek. A tévé tetején feldől a váza.

(Visszakívánkozik sejtjeimbe a víz.)

(Megáll a lábam előtt.) (Felszívja a szőnyeg.)

Kopogás hallatszik.

(Ki dörömböl az ég boltozatján?)

A hűtőszekrényben borrá váik az ecet.

Eliszaposodik a desztillált víz.

(Mikor lesz a kánai menyegző?)

Az épület érhálózata elszivacsosodik.

Elpépesednek a falak.

Ebolikus vér szivárog a betonpórusokbül.

(Ne ily halált adj, Istenem!) (Ne ily halált adj énnekem!)

Kő repül be a csukott ablakon. Odapillantok.

A fal hirtelen beheged az ablak helyén.

(Minden emlék egy hed.) (Hegekkel mérjük az időt.) (S önmagunkat.)

A kő repül. Fénysebességgel.

Egyenesen a homlokom felé.

(Csak azt éri a holdsugár, amit a homlokcsont bezár.)

Mégis. Mintha távolodna.

(Felém.)

Vagyis. Mozdulatlanul száguld.

(Akárcsak én.) (Itt.) (A sötétben.)

Egyhelyben.

(Mindenütt.) (Kedvezőek a feltételek,)

5.

A keresztútnál vár az élettárs.

(Az élettársnál vár a keresztút.)

Talán férfi. Talán nő.

(Talán talány.)

Jó lenne tudni, micsoda.

(De minek?)

Bennem van a férfi. Bennem van a nő.

(Tehát ő.) (Is.) (A keresztúr.)

És nő, És ölelkezik.

De ez az ölelés a birkózók ölelkezése.

Markolják. De nem kívánják.

Ölelik. De ölik egymást.

Fölemelik. Hogy lezuhanhasson.

Leteperik. Hogy feltámadhasson.

Vonzzák. Hogy kerülge(the)ssék egymást.

Taszítják egymást. Hogy összeomoljanak.

Hogy egymásra zuhanjanak. Hogy eggyé váljanak.

Mert nem egyek. Nem is lesznek.

Soha.

Szerencséjükre.

A keresztútnál vár az élettárs.

(Az élettársnál vár a keresztút.)

A keresztút alatt fogsz találkozni önmagaddal.

(S önmagad alatt a keresztúttal.)

6.

Mit tud a hal a vízről, amiben egész életében éldegél?

Milyen is a világ körülöttünk?

Amilyennek az elménkben felépítjük.

Befolyási övezetünk nem ér véget a bőrünknél.

A fejben ugyanannyi az űr mint a világegyetemben.

A beteg lelket beteg világ veszi körül.

(Régebben is a páciens fizette a doktort.)

(Hogy egészségesen tartsa.)

(Ha mégis megbetegedett, a doktor fizetett neki.)

(Az életével.)

7.

Mit keres itt ez a gyerek?!

Ki az apja? Ki az anyja?

És mért van szakálla?

Kitől állapotos?!

Mit keres itt ez a gyermek?

8.

Írni kéne!

Élni kéne!

(Cukrot adnék annak a madárnak!)

(Dalolja ki nevét a babámnak!!!)

9.

Ház, ház.

Csigaház. Bigaház. Igaház.

Fáz, fáz.

Fázik a lélek. Fázom, míg élek.

Áz, áz.

Ázik a ház. Fázik a láz.

Ház, ház.

Igaház. Igeház.

Frász!

Félek. Mert élek.

Ász!

10.

A világnyi nagy házban van egy különleges pont.

Ahol boldognak és erősnek érezheti magát.

De azt a helyet meg kell keresnie.

Véghetetlen ideig próbálkozott.

Mindenhová leült.

Hempergett akár a kígyó.

Nem történt semmi.

Hirtelen egy előtte lévő pontra kezdett figyelni.

A szeme sarkából nézve az egész világ zöldessárga színt öltött.

Váratlanul észrevettem egy másik színárnyalatot. Jobbfelől, a látóterem szélén a zöldessárga átment élénklilába. Teljes erőmmel arra koncentráltam. A lila egy halványabb, de még mindig fényes színné fakult, és úgy is maradt, amíg erősen figyeltem rá.

Úgy döntött, azon a helyen fekszik le.

Különös nyugtalanság fogott el. Valóságos testi érzés volt. Mintha kő lett volna a gyomrom helyén. Felugrottam. És azzal a mozdulattal hátrább is léptem. A nyakamon felálltak a szőrszálak. Lábaim kissé behajlottak, a testem előredőlt, karomat mereven magam elé tartottam, ujjaim karomként göbrültek be. Ekkor ráébredtem furcsa testtartásomra, de csak növekedett a rettegésem. Önkéntelenül hátraléptem és... a földre rogytam.

Megtalálta a helyét.

11.

Tisztábban látom azt, amiről tudomásom sincs.

Nem kell sehová mennem, ha tájat akatok látni.

Nem szükséges kimozdulnom, hogy emberrel találkozzam.

Minden táj bennem van.

Bennem él minden ember.

Bennem. De ellenemre.

Az a dolga, hogy haza hordjon.

Mint egy lebontásra kijelölt házat.

Alszik a pusztuló épület alagsorában. Az épület többi részébe vezető ajtók: elreteszelve. A kerti fák ágai a törött ablakon átbújva már kezdik benőni az emeleti szobákat. A földszinti helyiségeket fű és gyom veri fel. Patkányok, kígyók, éjszakai madarak tanyáznak a folyosókon. A páfrányok felhúsznak a lépcső oszlopain, egészen a második emeletig, szobáról szobára ágaznak, szétrepesztik a mennyezetet, és néhány cserepet kiemelve ismét kibukkannak a napfényre. Sóvárgó gyökerek törnek fel a díszes kőpadló lapjai közül.

Egyetlen hófehér madár szállta meg a házat.

Ha te szellem vagy, akkor én palack.

Ga te vagy a palack, akkor én a szellem vagyok.

Odakinn sejtelmesen vöröslik a világ.

Heves szél fúj a tó felől, és ködcsomókat csapkod a magas épületek sötét árnyképeihez. Az alkony fénye, mint valami boszorkánykonyhában kikevert árnyalat, a felhőkre, a víz felszínére és a toronyházakra kenődik. Áttetsző lila. Zavaros, de mégis tiszta.

Az élet semmi jelét nem észlelni a palackból.

Kivéve a tó felszínén vibráló tajték sűrű rohamait. Mintha a víz fellázadna, hogy más alakot ölthessen: például a paláét. Vagy a gránitét. Időről időre nekivadul a szél.

Az üvegek úgy csattognak, akár a fogak.

Már egyáltalán nem olyannak látja a halált, mint valami lebegő fenyegetést, hanem mint egy régóta zajló eseményt.

Egy furcsa fehér madár vonagló szárnyaival a palack felé sodródva mindenféle köröket és hurkokat ír a levegőbe, mintha valamilyen üzenetet rajzolna az űrbe.

Talán a neked adandó és a keresett válasz egyik változatát.

Szédítő gyorsasággal nekirohan az üvegnek.

Csaknem szétrobban, pontosan az orrod előtt.

Abban a pillanatban rájöttél: Nem madarat láttál.

De már soha sem adatik meg elmondanod, hogy mit.

Rettegéssel telve borulok le gyötrődéseitek piokla előtt.

Mert tisztábban látom azt, amiről tudomásom sincs.

Bennem él minden.

Ellenemre.

Az a dolga, hogy haza hordjon.

Mint egy lebontásra kijelölt házat.

12.

A hatalmas iskolában egyetlen osztály (sem) volt. (Abban) az egyetlen (nem létező) osztályban egyetlen-egy iskolapad. A (szék nélküli) padban (halálnyugodtan) üldögélt a béka. (Merthogy itt ő volt a béke.) Annak a békának hiányzott a két lába. (Akkor hány lába is volt?) (Hány lába volt összesen annak a békahadnak, amely ebben a pillanatban egyebütt téblábolt?) A ki tudja, hány lábú békának befelé néztek a szemei. (Kifelé sem volt vak, de csak befelé látott.) A befelé látó békának egy aranypénz volt a nyelve helyén. (A nem létező igazgató azt hitte, aranyfoga van a befelé látó békának.) (De hogy minek?!) (Minek az aranyfog, ha igazgató sincs!) Az aranynyelvű, aranyszájú béka csaj tüsszögni tudott. Először a társait tüsszentette ki a padsorokból. Azután a padsorokat az osztályból. Végül az osztályokat tüsszentette ki az iskolából. A hatalmas iskolának már csak egyetlen osztálya van. Az egyetlen osztályban már csak egy béka ül. (Az eltüsszentett padsorban.)

Ki látta?

Látta valaki egyáltalán?!

13.

Barátommal futottam egy erdőben.

(Nem tudom, miért.)

Lefelé ereszkedtünk a kaptatón.

Találkoztunk a farkassal.

(Nem tudom, mért pont ,itt.)

Barátom azonnal megfordult és futni kezdett.

(Nem tudom, hová.)

Én farkasszemet néztem az állattal.

(Nem tudom, meddig.)

Lehet, hogy már nem is láttam a farkast.

(Lehet, hogy farkas sem volt.) (Csak bennem.)

Egyikünk sem mozdult.

Megfordultam és futni kezdtem.

(Nem érdekelt, merre.)

Felértem a kaptató tetejére.

(Pedig oldalvást futottam.)

Láttam, hogy a völgyben barátomat utoléri a farkas.

(Pedig nem is futott utána.)

Elkezdi marcangolni.

(Pedig erre nem kértem.)

14.
Intenzív érzelmi izgalmat mutatott.

Nagyarányú tevékenység folyt a formatio reticularis mélyebb szintjein. (Ez a terület koordinálja és szűri az agyban az információt.) A szív szabálytalan móködést jelzett. (Ami a vészhelyzetek jellemzője.) A pulzus a normális szint négyszeresére (percenként 240-re) ugrott fel. Megnőtt a vércukorszint. (Az egyéb belső zavarokkal együtt ez is stresszreakcióra utalt.)

Mindez harminc percig tartott.

Ezalatt csaknem egy kilót veszített a súlyából.

Teljesen elgyöngült.

Időlegesen meg is vakult.

Ízlését, szaglását elveszítette.

Forgott véle a világ.

Kozmikus fájdalmat érzett minden ízében.

15.

Régen volt. Gyermekkoromban.

(De nem találtak ott sem.)

Már a kútból is kihúzták a vizet.

(De nem találtak ott sem.)

Kerestek a tűzoltók, a rendőrök.

(De nem láttak ők sem.)

Gunda néni azt mondta, az orgonasípok közé bújtam.

(De nem láttak ott sem.)

Balta mama azt mondta, megüdvözültem.

(De nem találtak sehol.)

Apám házát átkutatták, zsebeit kiforgatták.

(De nem találtak sehol.)

Anyámat megműtötték, fél tüdejét kimetszették.

(Ám ott sem látott senki.)

Nagyapám villát fogott. Megtalált.

Mint győzelmi zászlót, lengetett az asztag fölött.

(Nézett, nézett, de ott sem látott senki.)

16.

Szemünk azt a fényt látja, melynek hullámhossza 380 és 760 millimikron közé esik.

A hőfényképeken a vérellátás nélküli hideg haj és a körmök feketén vagy kéken jelennek meg, a melegebb fülkagyló zöld, az orr langyossárga, míg a nyak és az arc narancs- és vörös színekben pompázik.

Az emberek fénylő tojásnak látszanak, amikor igazán látod őket. A tjásszerű lények tömegében azonban néha felfedezhetsz valakit, aki valós embernek néz ki: nincs körülötte fénylő ragyogás. Ilyenkor tudd, hogy valami nincs rendben: az illető nem valódi ember.

Egy ködös külső rétegből és egy fébyes(ebb) belső rétegből állsz. A bőrödtől hegyesszögben csíkok indulnak ki. Időről időre elillan belőled egy nagyon fényes sugár. Több méternyire is elhatol, mielőtt elenyészik.

Egész labirintusok villogó, pislogó, lobogó fényből. A sziporkák némelyike mozdulatlan, mások sötét háttér előtt mozognak. E fantasztikus galaxisok fölött fényes, többszínű lángok és homályos felhők úsznak.

Élettelen tárgyaknak nincs ilyen képe.

A kéz akárha a Tejút lenne, szikrázik, villódzik a fényes kék-arany háttér előtt.

Az élőlények belső állapota visszatükröződik a minták fényességében, halványságában vagy színében. Az ember belső életműködése van megírva ezekben a fényhieroglifákban.

E hieroglifákat már felfedeztük. De kiolvasni még nem tudunk belőlük semmit.

Nem káosz az, amit látunk.

Csak számunkra olvashatatlan.

17.

A világ egy íróasztal.

Egyetlen íróasztal a világ.

Fehér. Sima. Téglalap alakú.

A fehér persze sokszínű is lehet.

A fehérben ott rejlik minden szín.

(Ha meglátod benne.) (Magadat.)

A sima lehet egyenes, lehet hullámos.

Vagyis görbe is, rücskös is.

(Mindez nézőszög és távolságtartás következménye.)

A téglalap lehet lapos, lehet hasas.

Ha elég nagy,

lehet gömbölyű. Is.

(Szemlélet, tapintat és arány függvénye az egész.)

Világ lehet többféle.

Lehet virág.

Lehet ”csak” ág.

Ha ág, lehet több is.

Ha több, lehet végtelen is.

Végtelen sok.

(Íróasztal.) (Ne feledjük!)

A világ egy íróasztal.

A világ: az íróasztal.

A világ csak íróasztal.

A világ 1 íróasztal.

(Volt.)

(Valakinek.)

18.

A patkányok eredményesebb életre képesek, ha viselhetik az OKOS PATKÁNY kitüntető címet. Ha a címkéket kicserélik, az okos patkány rögtön BUTA PATKÁNY-nyá válik.

Ha a nyelvből kiinduló egyik idegszálat hozzákapcsoljuk egy másikhoz, amely a fülből vezet az agyba, egy csepp ecetet hangosan dübörgő robbanásnak ”ízlelünk”.

Fogj egy embert. Szorítsd ki belőle az ürességet, mint a lyukat a szivacsból. Akkora darabka szilárd anyagot kapsz, mint a légypiszok.

(Üreges emberek vagyunk.)

(Anyagtalan testünket olyan elektromágneses és atomi erők tartják össze, amelyek legfeljebb az anyag illúzióját keltik.)

(Ebből a szempontból nagyon kevés választja el egymástól az élőt és az élettelent.)

19.

Végigsírtad az életed.

Mégsem az életem írtam.

Kaphatsz újabb íróasztalt.

Olvasni szeretnék végre.

Az Örök Világosság Fényénél.

Az Öröklétben.

20.

Mit visznek ott?

Egy koporshowt.

Ki benn a hót?

Ki kinn se vót.

21.

(R e s u m e )

Egy Fehér Galamb hevert előtte.

A kozmikus Fehér Asztalon.

Erősen figyelve rámeresztette a szemét.

Eltelt egy égi perc.

Aztán a másik.

A galamb megmozdult.

Rángatózva haladt előre.

A kozmikus asztal szélénél már egyenletesebben.

Egyre gyorsabban siklott.

Lehajtotta a fejét.

Kinyitotta a száját.

Mint a mesében.

A galamb magától berepült a szájába.

22.

Ennyi.

Többre nem emlékszem.

23.

Nem is fontos.

Írok.

24.

Ami nincs.

Az van.

25.

Egy sor.

Egy sors.

Kmeczkó Mihály

Utóirat

(Előző életemhez)

(Versnovella)

(Albert Einstein, Amos Oz Lyall Watson, és mások vendégszövegeivel)

1.

Akkor élek, ha írok.

Ha nem írok, cserbenhagy a sorsom.

Idegen lénnyé változom.

Mintha szerepet cserélnék az árnyékommal.

Az íráson túli létem

(Innen – azaz odaátról – nézve)

Tetszhalott Lét.

Látszatlét.

Siralomház.

Világnyi Nagy Siralokház.

(Járkálj csak, halálraítélt!)

Felkelek, lefekszem, gondoskodom.

(Vigyázz a vizedre, Hal!)

Teszek-veszek, igyekszem, hajtom-űzöm magam.

Hogy elvonjam a figyelmemet.

Megfeledkezzem a lényegről.

Ami bennem van.

Ami nem én vagyok.

És mégis én.

2.

Testem csapásain át- meg átgázolnak a hullámcsordák.

Belső tájaimon szabadon téblábol a kozmikus elem.

Sejtjeimben gyülekeznek elbitangoló erőterek.

Meghálnak bennem békés hullámhadak.

Sej, élet, élet, Állatélet,

ez aztán az élet –

ha megúnom hadamat,

hadam vadon élhet...

3.

Vagyok.

Idegen szférában.

Ismerős helyen.

Ülök az íróasztalnál.

Kint valamilyen idő van.

(Mindegy, milyen.)

Hajladozik valami a senkiföldjén.

(Lehet, hogy csak az árnyéka ing.)

Napszak van. Bár lehet, hogy holdszak.

(Holtszag.)

Talán este. Vagy reggel. Esetleg más időpont.

(Pontatlansági állapot.)

Valószínűleg itt. Avagy ott. Vagy amott.

(Talán sehol.) (Talán mindenütt.)

Valami felkel. Talán az egyik égitest.

Talán egy másik gondolat.

(Talán mindaz, ami van.) (Egyszerre.)

Lehet, hogy én vagyok a felkelő.

(”Forradalmár!”)

Elindulok a (be)látható pályán.

(Zenész lesz ebből a gyerekből. Matematikus zseni!

Ilyen szemekkel csak író lehet. Patikus!! Kereskedő. – Meghonosítja a négerek közt a pipázást! – Elsőrangú szerető!!! Az Isten is filozófusnak teremtette. – Egész életében a saját temetését celebrálja! – Besúgó!!!! Nagy ember lesz ez a pici ember.

Nyugtalan szellem.

(Bolygó lélek.)

4.

Néhány embernél soha sem megfelelőek a feltételek.

(Amelyek pontosan annyit érnek, akár a fennköltség.)

Éjszaka van.

(Mindig éjszaka.)

Ülök a sötétben. Mozdulatlanul.

(Gondolkodom.)

(Tehát vagyok.)

A tárgyak maguktól kezdenek mozogni körülöttem.

Jelzik, hogy élnek.

(Kinek jelzik?) (Egymásnak?)

Rápillantok az ajtóra.

Becsukódik a gondolataim előtt.

(Te is, fiam, Brutus?)

Rágondolok a villanyégőre.

Hihetetlenül erős fény árad szét a szobában.

(Elalél az elmémben lévő világosság láttán.)

Virágillatot érzek. A tévé tetején feldől a váza.

(Visszakívánkozik sejtjeimbe a víz.)

(Megáll a lábam előtt.) (Felszívja a szőnyeg.)

Kopogás hallatszik.

(Ki dörömböl az ég boltozatján?)

A hűtőszekrényben borrá váik az ecet.

Eliszaposodik a desztillált víz.

(Mikor lesz a kánai menyegző?)

Az épület érhálózata elszivacsosodik.

Elpépesednek a falak.

Ebolikus vér szivárog a betonpórusokbül.

(Ne ily halált adj, Istenem!) (Ne ily halált adj énnekem!)

Kő repül be a csukott ablakon. Odapillantok.

A fal hirtelen beheged az ablak helyén.

(Minden emlék egy hed.) (Hegekkel mérjük az időt.) (S önmagunkat.)

A kő repül. Fénysebességgel.

Egyenesen a homlokom felé.

(Csak azt éri a holdsugár, amit a homlokcsont bezár.)

Mégis. Mintha távolodna.

(Felém.)

Vagyis. Mozdulatlanul száguld.

(Akárcsak én.) (Itt.) (A sötétben.)

Egyhelyben.

(Mindenütt.) (Kedvezőek a feltételek,)

5.

A keresztútnál vár az élettárs.

(Az élettársnál vár a keresztút.)

Talán férfi. Talán nő.

(Talán talány.)

Jó lenne tudni, micsoda.

(De minek?)

Bennem van a férfi. Bennem van a nő.

(Tehát ő.) (Is.) (A keresztúr.)

És nő, És ölelkezik.

De ez az ölelés a birkózók ölelkezése.

Markolják. De nem kívánják.

Ölelik. De ölik egymást.

Fölemelik. Hogy lezuhanhasson.

Leteperik. Hogy feltámadhasson.

Vonzzák. Hogy kerülge(the)ssék egymást.

Taszítják egymást. Hogy összeomoljanak.

Hogy egymásra zuhanjanak. Hogy eggyé váljanak.

Mert nem egyek. Nem is lesznek.

Soha.

Szerencséjükre.

A keresztútnál vár az élettárs.

(Az élettársnál vár a keresztút.)

A keresztút alatt fogsz találkozni önmagaddal.

(S önmagad alatt a keresztúttal.)

6.

Mit tud a hal a vízről, amiben egész életében éldegél?

Milyen is a világ körülöttünk?

Amilyennek az elménkben felépítjük.

Befolyási övezetünk nem ér véget a bőrünknél.

A fejben ugyanannyi az űr mint a világegyetemben.

A beteg lelket beteg világ veszi körül.

(Régebben is a páciens fizette a doktort.)

(Hogy egészségesen tartsa.)

(Ha mégis megbetegedett, a doktor fizetett neki.)

(Az életével.)

7.

Mit keres itt ez a gyerek?!

Ki az apja? Ki az anyja?

És mért van szakálla?

Kitől állapotos?!

Mit keres itt ez a gyermek?

8.

Írni kéne!

Élni kéne!

(Cukrot adnék annak a madárnak!)

(Dalolja ki nevét a babámnak!!!)

9.

Ház, ház.

Csigaház. Bigaház. Igaház.

Fáz, fáz.

Fázik a lélek. Fázom, míg élek.

Áz, áz.

Ázik a ház. Fázik a láz.

Ház, ház.

Igaház. Igeház.

Frász!

Félek. Mert élek.

Ász!

10.

A világnyi nagy házban van egy különleges pont.

Ahol boldognak és erősnek érezheti magát.

De azt a helyet meg kell keresnie.

Véghetetlen ideig próbálkozott.

Mindenhová leült.

Hempergett akár a kígyó.

Nem történt semmi.

Hirtelen egy előtte lévő pontra kezdett figyelni.

A szeme sarkából nézve az egész világ zöldessárga színt öltött.

Váratlanul észrevettem egy másik színárnyalatot. Jobbfelől, a látóterem szélén a zöldessárga átment élénklilába. Teljes erőmmel arra koncentráltam. A lila egy halványabb, de még mindig fényes színné fakult, és úgy is maradt, amíg erősen figyeltem rá.

Úgy döntött, azon a helyen fekszik le.

Különös nyugtalanság fogott el. Valóságos testi érzés volt. Mintha kő lett volna a gyomrom helyén. Felugrottam. És azzal a mozdulattal hátrább is léptem. A nyakamon felálltak a szőrszálak. Lábaim kissé behajlottak, a testem előredőlt, karomat mereven magam elé tartottam, ujjaim karomként göbrültek be. Ekkor ráébredtem furcsa testtartásomra, de csak növekedett a rettegésem. Önkéntelenül hátraléptem és... a földre rogytam.

Megtalálta a helyét.

11.

Tisztábban látom azt, amiről tudomásom sincs.

Nem kell sehová mennem, ha tájat akatok látni.

Nem szükséges kimozdulnom, hogy emberrel találkozzam.

Minden táj bennem van.

Bennem él minden ember.

Bennem. De ellenemre.

Az a dolga, hogy haza hordjon.

Mint egy lebontásra kijelölt házat.

Alszik a pusztuló épület alagsorában. Az épület többi részébe vezető ajtók: elreteszelve. A kerti fák ágai a törött ablakon átbújva már kezdik benőni az emeleti szobákat. A földszinti helyiségeket fű és gyom veri fel. Patkányok, kígyók, éjszakai madarak tanyáznak a folyosókon. A páfrányok felhúsznak a lépcső oszlopain, egészen a második emeletig, szobáról szobára ágaznak, szétrepesztik a mennyezetet, és néhány cserepet kiemelve ismét kibukkannak a napfényre. Sóvárgó gyökerek törnek fel a díszes kőpadló lapjai közül.

Egyetlen hófehér madár szállta meg a házat.

Ha te szellem vagy, akkor én palack.

Ga te vagy a palack, akkor én a szellem vagyok.

Odakinn sejtelmesen vöröslik a világ.

Heves szél fúj a tó felől, és ködcsomókat csapkod a magas épületek sötét árnyképeihez. Az alkony fénye, mint valami boszorkánykonyhában kikevert árnyalat, a felhőkre, a víz felszínére és a toronyházakra kenődik. Áttetsző lila. Zavaros, de mégis tiszta.

Az élet semmi jelét nem észlelni a palackból.

Kivéve a tó felszínén vibráló tajték sűrű rohamait. Mintha a víz fellázadna, hogy más alakot ölthessen: például a paláét. Vagy a gránitét. Időről időre nekivadul a szél.

Az üvegek úgy csattognak, akár a fogak.

Már egyáltalán nem olyannak látja a halált, mint valami lebegő fenyegetést, hanem mint egy régóta zajló eseményt.

Egy furcsa fehér madár vonagló szárnyaival a palack felé sodródva mindenféle köröket és hurkokat ír a levegőbe, mintha valamilyen üzenetet rajzolna az űrbe.

Talán a neked adandó és a keresett válasz egyik változatát.

Szédítő gyorsasággal nekirohan az üvegnek.

Csaknem szétrobban, pontosan az orrod előtt.

Abban a pillanatban rájöttél: Nem madarat láttál.

De már soha sem adatik meg elmondanod, hogy mit.

Rettegéssel telve borulok le gyötrődéseitek piokla előtt.

Mert tisztábban látom azt, amiről tudomásom sincs.

Bennem él minden.

Ellenemre.

Az a dolga, hogy haza hordjon.

Mint egy lebontásra kijelölt házat.

12.

A hatalmas iskolában egyetlen osztály (sem) volt. (Abban) az egyetlen (nem létező) osztályban egyetlen-egy iskolapad. A (szék nélküli) padban (halálnyugodtan) üldögélt a béka. (Merthogy itt ő volt a béke.) Annak a békának hiányzott a két lába. (Akkor hány lába is volt?) (Hány lába volt összesen annak a békahadnak, amely ebben a pillanatban egyebütt téblábolt?) A ki tudja, hány lábú békának befelé néztek a szemei. (Kifelé sem volt vak, de csak befelé látott.) A befelé látó békának egy aranypénz volt a nyelve helyén. (A nem létező igazgató azt hitte, aranyfoga van a befelé látó békának.) (De hogy minek?!) (Minek az aranyfog, ha igazgató sincs!) Az aranynyelvű, aranyszájú béka csaj tüsszögni tudott. Először a társait tüsszentette ki a padsorokból. Azután a padsorokat az osztályból. Végül az osztályokat tüsszentette ki az iskolából. A hatalmas iskolának már csak egyetlen osztálya van. Az egyetlen osztályban már csak egy béka ül. (Az eltüsszentett padsorban.)

Ki látta?

Látta valaki egyáltalán?!

13.

Barátommal futottam egy erdőben.

(Nem tudom, miért.)

Lefelé ereszkedtünk a kaptatón.

Találkoztunk a farkassal.

(Nem tudom, mért pont ,itt.)

Barátom azonnal megfordult és futni kezdett.

(Nem tudom, hová.)

Én farkasszemet néztem az állattal.

(Nem tudom, meddig.)

Lehet, hogy már nem is láttam a farkast.

(Lehet, hogy farkas sem volt.) (Csak bennem.)

Egyikünk sem mozdult.

Megfordultam és futni kezdtem.

(Nem érdekelt, merre.)

Felértem a kaptató tetejére.

(Pedig oldalvást futottam.)

Láttam, hogy a völgyben barátomat utoléri a farkas.

(Pedig nem is futott utána.)

Elkezdi marcangolni.

(Pedig erre nem kértem.)

14.
Intenzív érzelmi izgalmat mutatott.

Nagyarányú tevékenység folyt a formatio reticularis mélyebb szintjein. (Ez a terület koordinálja és szűri az agyban az információt.) A szív szabálytalan móködést jelzett. (Ami a vészhelyzetek jellemzője.) A pulzus a normális szint négyszeresére (percenként 240-re) ugrott fel. Megnőtt a vércukorszint. (Az egyéb belső zavarokkal együtt ez is stresszreakcióra utalt.)

Mindez harminc percig tartott.

Ezalatt csaknem egy kilót veszített a súlyából.

Teljesen elgyöngült.

Időlegesen meg is vakult.

Ízlését, szaglását elveszítette.

Forgott véle a világ.

Kozmikus fájdalmat érzett minden ízében.

15.

Régen volt. Gyermekkoromban.

(De nem találtak ott sem.)

Már a kútból is kihúzták a vizet.

(De nem találtak ott sem.)

Kerestek a tűzoltók, a rendőrök.

(De nem láttak ők sem.)

Gunda néni azt mondta, az orgonasípok közé bújtam.

(De nem láttak ott sem.)

Balta mama azt mondta, megüdvözültem.

(De nem találtak sehol.)

Apám házát átkutatták, zsebeit kiforgatták.

(De nem találtak sehol.)

Anyámat megműtötték, fél tüdejét kimetszették.

(Ám ott sem látott senki.)

Nagyapám villát fogott. Megtalált.

Mint győzelmi zászlót, lengetett az asztag fölött.

(Nézett, nézett, de ott sem látott senki.)

16.

Szemünk azt a fényt látja, melynek hullámhossza 380 és 760 millimikron közé esik.

A hőfényképeken a vérellátás nélküli hideg haj és a körmök feketén vagy kéken jelennek meg, a melegebb fülkagyló zöld, az orr langyossárga, míg a nyak és az arc narancs- és vörös színekben pompázik.

Az emberek fénylő tojásnak látszanak, amikor igazán látod őket. A tjásszerű lények tömegében azonban néha felfedezhetsz valakit, aki valós embernek néz ki: nincs körülötte fénylő ragyogás. Ilyenkor tudd, hogy valami nincs rendben: az illető nem valódi ember.

Egy ködös külső rétegből és egy fébyes(ebb) belső rétegből állsz. A bőrödtől hegyesszögben csíkok indulnak ki. Időről időre elillan belőled egy nagyon fényes sugár. Több méternyire is elhatol, mielőtt elenyészik.

Egész labirintusok villogó, pislogó, lobogó fényből. A sziporkák némelyike mozdulatlan, mások sötét háttér előtt mozognak. E fantasztikus galaxisok fölött fényes, többszínű lángok és homályos felhők úsznak.

Élettelen tárgyaknak nincs ilyen képe.

A kéz akárha a Tejút lenne, szikrázik, villódzik a fényes kék-arany háttér előtt.

Az élőlények belső állapota visszatükröződik a minták fényességében, halványságában vagy színében. Az ember belső életműködése van megírva ezekben a fényhieroglifákban.

E hieroglifákat már felfedeztük. De kiolvasni még nem tudunk belőlük semmit.

Nem káosz az, amit látunk.

Csak számunkra olvashatatlan.

17.

A világ egy íróasztal.

Egyetlen íróasztal a világ.

Fehér. Sima. Téglalap alakú.

A fehér persze sokszínű is lehet.

A fehérben ott rejlik minden szín.

(Ha meglátod benne.) (Magadat.)

A sima lehet egyenes, lehet hullámos.

Vagyis görbe is, rücskös is.

(Mindez nézőszög és távolságtartás következménye.)

A téglalap lehet lapos, lehet hasas.

Ha elég nagy,

lehet gömbölyű. Is.

(Szemlélet, tapintat és arány függvénye az egész.)

Világ lehet többféle.

Lehet virág.

Lehet ”csak” ág.

Ha ág, lehet több is.

Ha több, lehet végtelen is.

Végtelen sok.

(Íróasztal.) (Ne feledjük!)

A világ egy íróasztal.

A világ: az íróasztal.

A világ csak íróasztal.

A világ 1 íróasztal.

(Volt.)

(Valakinek.)

18.

A patkányok eredményesebb életre képesek, ha viselhetik az OKOS PATKÁNY kitüntető címet. Ha a címkéket kicserélik, az okos patkány rögtön BUTA PATKÁNY-nyá válik.

Ha a nyelvből kiinduló egyik idegszálat hozzákapcsoljuk egy másikhoz, amely a fülből vezet az agyba, egy csepp ecetet hangosan dübörgő robbanásnak ”ízlelünk”.

Fogj egy embert. Szorítsd ki belőle az ürességet, mint a lyukat a szivacsból. Akkora darabka szilárd anyagot kapsz, mint a légypiszok.

(Üreges emberek vagyunk.)

(Anyagtalan testünket olyan elektromágneses és atomi erők tartják össze, amelyek legfeljebb az anyag illúzióját keltik.)

(Ebből a szempontból nagyon kevés választja el egymástól az élőt és az élettelent.)

19.

Végigsírtad az életed.

Mégsem az életem írtam.

Kaphatsz újabb íróasztalt.

Olvasni szeretnék végre.

Az Örök Világosság Fényénél.

Az Öröklétben.

20.

Mit visznek ott?

Egy koporshowt.

Ki benn a hót?

Ki kinn se vót.

21.

(R e s u m e )

Egy Fehér Galamb hevert előtte.

A kozmikus Fehér Asztalon.

Erősen figyelve rámeresztette a szemét.

Eltelt egy égi perc.

Aztán a másik.

A galamb megmozdult.

Rángatózva haladt előre.

A kozmikus asztal szélénél már egyenletesebben.

Egyre gyorsabban siklott.

Lehajtotta a fejét.

Kinyitotta a száját.

Mint a mesében.

A galamb magától berepült a szájába.

22.

Ennyi.

Többre nem emlékszem.

23.

Nem is fontos.

Írok.

24.

Ami nincs.

Az van.

25.

Egy sor.

Egy sors.

Kmeczkó Mihály

Utóirat

(Előző életemhez)

(Versnovella)

(Albert Einstein, Amos Oz Lyall Watson, és mások vendégszövegeivel)

1.

Akkor élek, ha írok.

Ha nem írok, cserbenhagy a sorsom.

Idegen lénnyé változom.

Mintha szerepet cserélnék az árnyékommal.

Az íráson túli létem

(Innen – azaz odaátról – nézve)

Tetszhalott Lét.

Látszatlét.

Siralomház.

Világnyi Nagy Siralokház.

(Járkálj csak, halálraítélt!)

Felkelek, lefekszem, gondoskodom.

(Vigyázz a vizedre, Hal!)

Teszek-veszek, igyekszem, hajtom-űzöm magam.

Hogy elvonjam a figyelmemet.

Megfeledkezzem a lényegről.

Ami bennem van.

Ami nem én vagyok.

És mégis én.

2.

Testem csapásain át- meg átgázolnak a hullámcsordák.

Belső tájaimon szabadon téblábol a kozmikus elem.

Sejtjeimben gyülekeznek elbitangoló erőterek.

Meghálnak bennem békés hullámhadak.

Sej, élet, élet, Állatélet,

ez aztán az élet –

ha megúnom hadamat,

hadam vadon élhet...

3.

Vagyok.

Idegen szférában.

Ismerős helyen.

Ülök az íróasztalnál.

Kint valamilyen idő van.

(Mindegy, milyen.)

Hajladozik valami a senkiföldjén.

(Lehet, hogy csak az árnyéka ing.)

Napszak van. Bár lehet, hogy holdszak.

(Holtszag.)

Talán este. Vagy reggel. Esetleg más időpont.

(Pontatlansági állapot.)

Valószínűleg itt. Avagy ott. Vagy amott.

(Talán sehol.) (Talán mindenütt.)

Valami felkel. Talán az egyik égitest.

Talán egy másik gondolat.

(Talán mindaz, ami van.) (Egyszerre.)

Lehet, hogy én vagyok a felkelő.

(”Forradalmár!”)

Elindulok a (be)látható pályán.

(Zenész lesz ebből a gyerekből. Matematikus zseni!

Ilyen szemekkel csak író lehet. Patikus!! Kereskedő. – Meghonosítja a négerek közt a pipázást! – Elsőrangú szerető!!! Az Isten is filozófusnak teremtette. – Egész életében a saját temetését celebrálja! – Besúgó!!!! Nagy ember lesz ez a pici ember.

Nyugtalan szellem.

(Bolygó lélek.)

4.

Néhány embernél soha sem megfelelőek a feltételek.

(Amelyek pontosan annyit érnek, akár a fennköltség.)

Éjszaka van.

(Mindig éjszaka.)

Ülök a sötétben. Mozdulatlanul.

(Gondolkodom.)

(Tehát vagyok.)

A tárgyak maguktól kezdenek mozogni körülöttem.

Jelzik, hogy élnek.

(Kinek jelzik?) (Egymásnak?)

Rápillantok az ajtóra.

Becsukódik a gondolataim előtt.

(Te is, fiam, Brutus?)

Rágondolok a villanyégőre.

Hihetetlenül erős fény árad szét a szobában.

(Elalél az elmémben lévő világosság láttán.)

Virágillatot érzek. A tévé tetején feldől a váza.

(Visszakívánkozik sejtjeimbe a víz.)

(Megáll a lábam előtt.) (Felszívja a szőnyeg.)

Kopogás hallatszik.

(Ki dörömböl az ég boltozatján?)

A hűtőszekrényben borrá váik az ecet.

Eliszaposodik a desztillált víz.

(Mikor lesz a kánai menyegző?)

Az épület érhálózata elszivacsosodik.

Elpépesednek a falak.

Ebolikus vér szivárog a betonpórusokbül.

(Ne ily halált adj, Istenem!) (Ne ily halált adj énnekem!)

Kő repül be a csukott ablakon. Odapillantok.

A fal hirtelen beheged az ablak helyén.

(Minden emlék egy hed.) (Hegekkel mérjük az időt.) (S önmagunkat.)

A kő repül. Fénysebességgel.

Egyenesen a homlokom felé.

(Csak azt éri a holdsugár, amit a homlokcsont bezár.)

Mégis. Mintha távolodna.

(Felém.)

Vagyis. Mozdulatlanul száguld.

(Akárcsak én.) (Itt.) (A sötétben.)

Egyhelyben.

(Mindenütt.) (Kedvezőek a feltételek,)

5.

A keresztútnál vár az élettárs.

(Az élettársnál vár a keresztút.)

Talán férfi. Talán nő.

(Talán talány.)

Jó lenne tudni, micsoda.

(De minek?)

Bennem van a férfi. Bennem van a nő.

(Tehát ő.) (Is.) (A keresztúr.)

És nő, És ölelkezik.

De ez az ölelés a birkózók ölelkezése.

Markolják. De nem kívánják.

Ölelik. De ölik egymást.

Fölemelik. Hogy lezuhanhasson.

Leteperik. Hogy feltámadhasson.

Vonzzák. Hogy kerülge(the)ssék egymást.

Taszítják egymást. Hogy összeomoljanak.

Hogy egymásra zuhanjanak. Hogy eggyé váljanak.

Mert nem egyek. Nem is lesznek.

Soha.

Szerencséjükre.

A keresztútnál vár az élettárs.

(Az élettársnál vár a keresztút.)

A keresztút alatt fogsz találkozni önmagaddal.

(S önmagad alatt a keresztúttal.)

6.

Mit tud a hal a vízről, amiben egész életében éldegél?

Milyen is a világ körülöttünk?

Amilyennek az elménkben felépítjük.

Befolyási övezetünk nem ér véget a bőrünknél.

A fejben ugyanannyi az űr mint a világegyetemben.

A beteg lelket beteg világ veszi körül.

(Régebben is a páciens fizette a doktort.)

(Hogy egészségesen tartsa.)

(Ha mégis megbetegedett, a doktor fizetett neki.)

(Az életével.)

7.

Mit keres itt ez a gyerek?!

Ki az apja? Ki az anyja?

És mért van szakálla?

Kitől állapotos?!

Mit keres itt ez a gyermek?

8.

Írni kéne!

Élni kéne!

(Cukrot adnék annak a madárnak!)

(Dalolja ki nevét a babámnak!!!)

9.

Ház, ház.

Csigaház. Bigaház. Igaház.

Fáz, fáz.

Fázik a lélek. Fázom, míg élek.

Áz, áz.

Ázik a ház. Fázik a láz.

Ház, ház.

Igaház. Igeház.

Frász!

Félek. Mert élek.

Ász!

10.

A világnyi nagy házban van egy különleges pont.

Ahol boldognak és erősnek érezheti magát.

De azt a helyet meg kell keresnie.

Véghetetlen ideig próbálkozott.

Mindenhová leült.

Hempergett akár a kígyó.

Nem történt semmi.

Hirtelen egy előtte lévő pontra kezdett figyelni.

A szeme sarkából nézve az egész világ zöldessárga színt öltött.

Váratlanul észrevettem egy másik színárnyalatot. Jobbfelől, a látóterem szélén a zöldessárga átment élénklilába. Teljes erőmmel arra koncentráltam. A lila egy halványabb, de még mindig fényes színné fakult, és úgy is maradt, amíg erősen figyeltem rá.

Úgy döntött, azon a helyen fekszik le.

Különös nyugtalanság fogott el. Valóságos testi érzés volt. Mintha kő lett volna a gyomrom helyén. Felugrottam. És azzal a mozdulattal hátrább is léptem. A nyakamon felálltak a szőrszálak. Lábaim kissé behajlottak, a testem előredőlt, karomat mereven magam elé tartottam, ujjaim karomként göbrültek be. Ekkor ráébredtem furcsa testtartásomra, de csak növekedett a rettegésem. Önkéntelenül hátraléptem és... a földre rogytam.

Megtalálta a helyét.

11.

Tisztábban látom azt, amiről tudomásom sincs.

Nem kell sehová mennem, ha tájat akatok látni.

Nem szükséges kimozdulnom, hogy emberrel találkozzam.

Minden táj bennem van.

Bennem él minden ember.

Bennem. De ellenemre.

Az a dolga, hogy haza hordjon.

Mint egy lebontásra kijelölt házat.

Alszik a pusztuló épület alagsorában. Az épület többi részébe vezető ajtók: elreteszelve. A kerti fák ágai a törött ablakon átbújva már kezdik benőni az emeleti szobákat. A földszinti helyiségeket fű és gyom veri fel. Patkányok, kígyók, éjszakai madarak tanyáznak a folyosókon. A páfrányok felhúsznak a lépcső oszlopain, egészen a második emeletig, szobáról szobára ágaznak, szétrepesztik a mennyezetet, és néhány cserepet kiemelve ismét kibukkannak a napfényre. Sóvárgó gyökerek törnek fel a díszes kőpadló lapjai közül.

Egyetlen hófehér madár szállta meg a házat.

Ha te szellem vagy, akkor én palack.

Ga te vagy a palack, akkor én a szellem vagyok.

Odakinn sejtelmesen vöröslik a világ.

Heves szél fúj a tó felől, és ködcsomókat csapkod a magas épületek sötét árnyképeihez. Az alkony fénye, mint valami boszorkánykonyhában kikevert árnyalat, a felhőkre, a víz felszínére és a toronyházakra kenődik. Áttetsző lila. Zavaros, de mégis tiszta.

Az élet semmi jelét nem észlelni a palackból.

Kivéve a tó felszínén vibráló tajték sűrű rohamait. Mintha a víz fellázadna, hogy más alakot ölthessen: például a paláét. Vagy a gránitét. Időről időre nekivadul a szél.

Az üvegek úgy csattognak, akár a fogak.

Már egyáltalán nem olyannak látja a halált, mint valami lebegő fenyegetést, hanem mint egy régóta zajló eseményt.

Egy furcsa fehér madár vonagló szárnyaival a palack felé sodródva mindenféle köröket és hurkokat ír a levegőbe, mintha valamilyen üzenetet rajzolna az űrbe.

Talán a neked adandó és a keresett válasz egyik változatát.

Szédítő gyorsasággal nekirohan az üvegnek.

Csaknem szétrobban, pontosan az orrod előtt.

Abban a pillanatban rájöttél: Nem madarat láttál.

De már soha sem adatik meg elmondanod, hogy mit.

Rettegéssel telve borulok le gyötrődéseitek piokla előtt.

Mert tisztábban látom azt, amiről tudomásom sincs.

Bennem él minden.

Ellenemre.

Az a dolga, hogy haza hordjon.

Mint egy lebontásra kijelölt házat.

12.

A hatalmas iskolában egyetlen osztály (sem) volt. (Abban) az egyetlen (nem létező) osztályban egyetlen-egy iskolapad. A (szék nélküli) padban (halálnyugodtan) üldögélt a béka. (Merthogy itt ő volt a béke.) Annak a békának hiányzott a két lába. (Akkor hány lába is volt?) (Hány lába volt összesen annak a békahadnak, amely ebben a pillanatban egyebütt téblábolt?) A ki tudja, hány lábú békának befelé néztek a szemei. (Kifelé sem volt vak, de csak befelé látott.) A befelé látó békának egy aranypénz volt a nyelve helyén. (A nem létező igazgató azt hitte, aranyfoga van a befelé látó békának.) (De hogy minek?!) (Minek az aranyfog, ha igazgató sincs!) Az aranynyelvű, aranyszájú béka csaj tüsszögni tudott. Először a társait tüsszentette ki a padsorokból. Azután a padsorokat az osztályból. Végül az osztályokat tüsszentette ki az iskolából. A hatalmas iskolának már csak egyetlen osztálya van. Az egyetlen osztályban már csak egy béka ül. (Az eltüsszentett padsorban.)

Ki látta?

Látta valaki egyáltalán?!

13.

Barátommal futottam egy erdőben.

(Nem tudom, miért.)

Lefelé ereszkedtünk a kaptatón.

Találkoztunk a farkassal.

(Nem tudom, mért pont ,itt.)

Barátom azonnal megfordult és futni kezdett.

(Nem tudom, hová.)

Én farkasszemet néztem az állattal.

(Nem tudom, meddig.)

Lehet, hogy már nem is láttam a farkast.

(Lehet, hogy farkas sem volt.) (Csak bennem.)

Egyikünk sem mozdult.

Megfordultam és futni kezdtem.

(Nem érdekelt, merre.)

Felértem a kaptató tetejére.

(Pedig oldalvást futottam.)

Láttam, hogy a völgyben barátomat utoléri a farkas.

(Pedig nem is futott utána.)

Elkezdi marcangolni.

(Pedig erre nem kértem.)

14.
Intenzív érzelmi izgalmat mutatott.

Nagyarányú tevékenység folyt a formatio reticularis mélyebb szintjein. (Ez a terület koordinálja és szűri az agyban az információt.) A szív szabálytalan móködést jelzett. (Ami a vészhelyzetek jellemzője.) A pulzus a normális szint négyszeresére (percenként 240-re) ugrott fel. Megnőtt a vércukorszint. (Az egyéb belső zavarokkal együtt ez is stresszreakcióra utalt.)

Mindez harminc percig tartott.

Ezalatt csaknem egy kilót veszített a súlyából.

Teljesen elgyöngült.

Időlegesen meg is vakult.

Ízlését, szaglását elveszítette.

Forgott véle a világ.

Kozmikus fájdalmat érzett minden ízében.

15.

Régen volt. Gyermekkoromban.

(De nem találtak ott sem.)

Már a kútból is kihúzták a vizet.

(De nem találtak ott sem.)

Kerestek a tűzoltók, a rendőrök.

(De nem láttak ők sem.)

Gunda néni azt mondta, az orgonasípok közé bújtam.

(De nem láttak ott sem.)

Balta mama azt mondta, megüdvözültem.

(De nem találtak sehol.)

Apám házát átkutatták, zsebeit kiforgatták.

(De nem találtak sehol.)

Anyámat megműtötték, fél tüdejét kimetszették.

(Ám ott sem látott senki.)

Nagyapám villát fogott. Megtalált.

Mint győzelmi zászlót, lengetett az asztag fölött.

(Nézett, nézett, de ott sem látott senki.)

16.

Szemünk azt a fényt látja, melynek hullámhossza 380 és 760 millimikron közé esik.

A hőfényképeken a vérellátás nélküli hideg haj és a körmök feketén vagy kéken jelennek meg, a melegebb fülkagyló zöld, az orr langyossárga, míg a nyak és az arc narancs- és vörös színekben pompázik.

Az emberek fénylő tojásnak látszanak, amikor igazán látod őket. A tjásszerű lények tömegében azonban néha felfedezhetsz valakit, aki valós embernek néz ki: nincs körülötte fénylő ragyogás. Ilyenkor tudd, hogy valami nincs rendben: az illető nem valódi ember.

Egy ködös külső rétegből és egy fébyes(ebb) belső rétegből állsz. A bőrödtől hegyesszögben csíkok indulnak ki. Időről időre elillan belőled egy nagyon fényes sugár. Több méternyire is elhatol, mielőtt elenyészik.

Egész labirintusok villogó, pislogó, lobogó fényből. A sziporkák némelyike mozdulatlan, mások sötét háttér előtt mozognak. E fantasztikus galaxisok fölött fényes, többszínű lángok és homályos felhők úsznak.

Élettelen tárgyaknak nincs ilyen képe.

A kéz akárha a Tejút lenne, szikrázik, villódzik a fényes kék-arany háttér előtt.

Az élőlények belső állapota visszatükröződik a minták fényességében, halványságában vagy színében. Az ember belső életműködése van megírva ezekben a fényhieroglifákban.

E hieroglifákat már felfedeztük. De kiolvasni még nem tudunk belőlük semmit.

Nem káosz az, amit látunk.

Csak számunkra olvashatatlan.

17.

A világ egy íróasztal.

Egyetlen íróasztal a világ.

Fehér. Sima. Téglalap alakú.

A fehér persze sokszínű is lehet.

A fehérben ott rejlik minden szín.

(Ha meglátod benne.) (Magadat.)

A sima lehet egyenes, lehet hullámos.

Vagyis görbe is, rücskös is.

(Mindez nézőszög és távolságtartás következménye.)

A téglalap lehet lapos, lehet hasas.

Ha elég nagy,

lehet gömbölyű. Is.

(Szemlélet, tapintat és arány függvénye az egész.)

Világ lehet többféle.

Lehet virág.

Lehet ”csak” ág.

Ha ág, lehet több is.

Ha több, lehet végtelen is.

Végtelen sok.

(Íróasztal.) (Ne feledjük!)

A világ egy íróasztal.

A világ: az íróasztal.

A világ csak íróasztal.

A világ 1 íróasztal.

(Volt.)

(Valakinek.)

18.

A patkányok eredményesebb életre képesek, ha viselhetik az OKOS PATKÁNY kitüntető címet. Ha a címkéket kicserélik, az okos patkány rögtön BUTA PATKÁNY-nyá válik.

Ha a nyelvből kiinduló egyik idegszálat hozzákapcsoljuk egy másikhoz, amely a fülből vezet az agyba, egy csepp ecetet hangosan dübörgő robbanásnak ”ízlelünk”.

Fogj egy embert. Szorítsd ki belőle az ürességet, mint a lyukat a szivacsból. Akkora darabka szilárd anyagot kapsz, mint a légypiszok.

(Üreges emberek vagyunk.)

(Anyagtalan testünket olyan elektromágneses és atomi erők tartják össze, amelyek legfeljebb az anyag illúzióját keltik.)

(Ebből a szempontból nagyon kevés választja el egymástól az élőt és az élettelent.)

19.

Végigsírtad az életed.

Mégsem az életem írtam.

Kaphatsz újabb íróasztalt.

Olvasni szeretnék végre.

Az Örök Világosság Fényénél.

Az Öröklétben.

20.

Mit visznek ott?

Egy koporshowt.

Ki benn a hót?

Ki kinn se vót.

21.

(R e s u m e )

Egy Fehér Galamb hevert előtte.

A kozmikus Fehér Asztalon.

Erősen figyelve rámeresztette a szemét.

Eltelt egy égi perc.

Aztán a másik.

A galamb megmozdult.

Rángatózva haladt előre.

A kozmikus asztal szélénél már egyenletesebben.

Egyre gyorsabban siklott.

Lehajtotta a fejét.

Kinyitotta a száját.

Mint a mesében.

A galamb magától berepült a szájába.

22.

Ennyi.

Többre nem emlékszem.

23.

Nem is fontos.

Írok.

24.

Ami nincs.

Az van.

25.

Egy sor.

Egy sors.

Öllős Edit

Rekviem magamért

Megéri rendszeresen lelépni a falvédőről?

Ott mindenesetre a kín sokba kerül,

a napsugár későn érkezik,

és minden érzék vitatkozik.

Eredményesebb labirintusban közlekedni,

hamuban sült pogácsát magaddal vinni,

megprózbálni azt, ami lehetetlen,

kinyújtózni képzeletfekhelyeken.

A sírásó bánatán elmélázni,

holdkeltét célba venni,

várni, mi elkerülhetetlen,

szétnézni a terepen.

Meddig tart még a szikra?

Nem bocsátkozom jóslatokba –

elég, ha fölémhajolsz,

s ha kell, megvalósulsz!

x x x

Csak egy karnyújtásnyira van az oltalom,

mégis elkerülhetetlen a szánalom.

Pénzérmék csörgése a falon,

karácsony kopog az ablakon.

Varjak károgása a kertek alatt,

eltervezni is lehetetlen azt,

mi amúgy is néma marad.

Létrehozható, ami AZÓTA várat magára?

(Ha kell, ezt felírom a hóba!)

Képmutatás helyett feláldozom magamat,

Az Óperenciás-tengerre eresztem csónakomat.

TEÓRIA

A lét mindig vitatható.

Ami papírra keról, visszaváltható.

De levegő nélkül nincs kegyelem –

szabadalmazásra vár az oxigénmentes védelem.

TÉVÚT

Széttéphető? Vagy megehető?

Mindent lehet, ha van erő!

Tévútra jutni annyi,

mint a katicát nyakon ragadni.

EMLÉKKÉP

a lélek görcsbe rándul

a képzelet kirándul

ördögök tánca a máglyán

jegyzetek a történet margóján

SÉDÜLET

összeszűkült zsákutcában kóborol a lelkem

minden feledés értelmetlen

rá kell ébrednem

az utolsó esélyt megtahadtam magamtól

közöny vigyorog az arcokról

a képzelet egynyomtávú

minden perc mérföldnyi hosszú

álarcosbál maszkok nélkül

az emlékzápor beleszédül

NOVEMBER

túl sok az eldöntendő kérdés

nem marad más

csak számonkérés

vigyázba állsz a lélek előtt

elmulasztasz minden keringőt

mintha a lélek papírcsákó volna

a lét kérdésein

felesleges elmerengeni

a mindennapok gyötrelmein

Cserepek (részletek)

– Volna jó értelemben vett felelőtlenség is? Hát jó: akkor

nyugodtan bevallhatom Istennek is, hogy én most így cselekszem!

– Nem lenni gúzsba kötve annyi, mint örökzöld ibolyaillatnak

érezni a szabadságot. (Test nélkül.)

– Mikor azt várod, hogy megszólaljon valaki, felesleges

pózolnod a világgal szemben!

– Konfliktusmentesen kóborolni saját tévhiteink között.

És nem megengedni Istennek, hogy akkor is irányítson, ha mi

nem akarjuk!

– Ha tehetségtelen vagy, jogosan kallódol. De ha a múzsa Isten

képében látogat, és olyasmit irat le veled, ami “valami új”,

nem szabad bezárkóznod!

– Az irodalmi mű előtt és utána is van valami. Ennek feltárása

lenne a kritikusok feladata?

– Ha lemondasz állásfoglalásodról, ne csodálkozz, ha napokig borús az ég!

– Amit kényelmetlen tisztázni, azt tedd félre!

De mit szeretsz megvitatni (ha meddő is a vita), azt

mindenhova vidd útravalóul (édesanyád hamuban sült

pogácsája mellett)!

– Az írónak elsősorban azt kell eldötenie, létezik-e valóság.

Aztán azt kell megpróbálnia elemezni, akár megjátszva is

a tehetséget.

– Ha egy-egy táboron belül us viták alakulnak ki, nem kell feltétlenül diktafont vinni magaddal!

– Újraolvasni az előbb leírtakat annyi, mint tükröt állítani

lelked elé.

Ha szivárványt látsz benne, folytathatod az alkotást, ha viszont zivatar támad, tedd azt, ami most jobban esik!

– Naponta téved tévútra az ember, s az a “legnagyobb baj”, ha ott jól is érzi magát...

– A dombon túl vár a boldogság.

De már az első buckában megbotlom az odavezető úton...

– A gondolat matt is lehet.

Ilyenkor nem érdemes rá gondolni.

– Ha eláll az eső, gondolataidat akár meg is áztathatod egy pocsolyában, hogy életre keljenek!

– Gondolatok zsákutcában.

Mikor sehogyan sem tudsz kielégülni.

– (Közel)múltamban kutatva csupa bizsut találok, a jövő meg

a mattnál is fénytelenebb.

A jelen? Akár egy vetkezésnek indult páva.

– Szétnézni lelkedben avagy guberálni, most szinte egyre megy.

(Múltkor meg találtam egy-két gyöngyszemet.)

– Megkönnyebbült sóhajzápor helyett a szelet hallgatom,

s örülök, hogy nem is volt olyan nehéz, mint hajnali,

izzasztóan kéjes álmomban gondoltam.

(Szakítás után mindkettőnknek több levegő jut.)

Buta kérdésekre válaszolni annyi, mint kátrányban gázolni,

miközben hullanak rád a felháborodás izzóan vörös cserepei.

– Távozz!

Olyan a lelke, mint egy darab koldusnak álcázott légüres tér,

mégis többfogásos menüt követel.

– A boldogtalanság olyan, akár a rétestészta.

Minél tovább nyúlik, annál több tepsire telik belőle.

– Ha beszélsz, de nem értenek, kár a fáradságért.

Írni izgalmasabb. Azok között, akik elolvassák, nem is egy akad, aki vállalkozik veled egy Föld körüli útra salátalevélen repülve.

De hány landpé veled épségben a kezdőponton?!

– A levegőben nyilak röpködnek, nyakadba nap mint nap forró víz zúdul, de a sarokban még mindig szuszog a szeretet az élni akarás tűzpiros jelmezében.

– Seprűnyélen lovagolva nincs Gondolat.

De szeretni a vasorrú bába is tud!

– Mintha mosóport nyeltem volna...

De lelkemben a szenny akkora, hogy súrolással csak szaporodik minden ördögi gondolat.

– Mikor nincs, ki világra segítse gondolataidat, rögtönözni kell.

(A hullámhosszak egymásra tudnak hangolódni!)

– Mikor a gondolatok hajba kapnak, a léleknek kell összebékíteni őket!

Amit az ösztön súg, azt a tűző napra kell állítani!

– Ha nem tudsz dönteni, sivatagban vagy őserdőben játszódik-e életed, próbáld szeretetet színlelve kiélesíteni objektív fényképeezőgépedet!

– Néha az ember fásultan ébred, aztán egész délelőtt szeretné titokban tartani, hogy megszületett.

Kelletlenül issza kávéját, kelletlenül dolgozik, kelletlenül ebédel, aztán rájön, hogy nincs titok: újra időzített bomba. És délután felrobban.

(A következményeket vállalnia kell.)

– Mikor úgy érzed, jogod van a magányhoz, pislogás nélkül hallgasd végig barátod monolótját!

– Írni.

A társadalmon kívül élni.

Jogaidon legyinteni, elképzeléseidet kidolgozni.

Csak magadért vállalni a felelősséget.

– Mikor a zimankós őszi magány ásításra ingerel, érzi az ember, hogy valami közeleg...

– Terv.

Nem tudom néven nevezni kapcsolatunkat. Nem gondolkodunk egy hullámhosszon, az biztos, mégis egy csónakban akarunk tengerre szállni. Én majd ráveszlek, hogy fejest is ugorjunk róla a legmélyebb vízbe. Akkor majd leázik rólad minden, amit most is nélkülözöl, a kaktuszok százszorszéppé szelídülnek, a kutyák megnémulnak, a hátizsákok kiürülnek.

Romantikát szolgálok fel vacsorára.

A füst eloszlik.

Csókokat nem kérvényezünk.

Kolletívan egyedül tálaljuk vigyainkat.

Pettyek nélküli katicabogarak súgják majd fülembe múltamat.

Neked oroszlánok üvöltik füledbe tévedéseidet, sörényüket. kezedbe adják, s ha akarsz, megkorbácsolhatsz velük.

Hogy összeveszünk-e emiatt, majd Isten dönt helyettünk.

Mindenesetre kezet fogunk.

– A magánynak nincs krónikája.

A magány oázis az örökkévalóság sivatagában.

– Tény.

Életem Trabantjának visszapillantó tükrében felfedeztem néhány Mercédeszt.

– Fogcsikorgatóan zimankós állomásokon megéri leszállni az élet mozdonyáról. Gyakran múltadban vasorrú bábaként szereplő tündérek várnak ott rád.

– Lelkesedni fogat vacogtatva is lehet.

De felháborodni csakis frissen vasalt lélekkel!

– Mikor Istent kell felelősségre vonni, bocsánatot kell kérned, hogy megszülettél.

– Az élet nagyvárosában a társadalmon kívül is eltévedhetsz.

– Ha az üres papír látványa rémísztő előtted, nagytakarítást kell tartanod gondolataid és értékrend(etlenség)ed birodalmában!

– Az ember lépten-nyomon akaratán kívül okoz csalódást magának.

Ilyenkor a Szerepen belül kell szerepet játszania – ha tetszik, ha nem!

– Abszolút magány.

Ha már Isten sem fejezi be gondolataidat.

– A gondolat hatalma.

A gondolat a pillanat boldogságát is megelőzi.

Tehát a gondolkodás az abszolút boldogtalanság?

– Ősz.

Életem akár egy kivilágítatlan labirintus.

Nem szólók Istenhez.

Isten nem szól hozzám.

– Készül valami?

Valaminek történni kellene, ami eddig ismeretlen.

Jó lenne szemüveg és álarc nélkül tükörbe nézni, levetkőzni minden szerepet, elérni, hogy újra érdekeljen ez a színházasdi.

– Mikor összegabalyodott, leszakadt pókháló a lelked, nem érdekel, tehetségesen játszod-e szerepedet.

Ez a depresszió mozgatórugója.

Krónikája nincs. (Legalábbis leírhatatlan.)

– Ami megtörténik, gyakran árt a léleknek.

De amire gondolsz, az többnyire jót tesz neki.

Tehát: történések nélkü élni annyi mint “megszépülni”?

– Ha az embernek írni “támad kedve”, feledni kell a pillanat minden “nyomorúságát”!

– Ha abból a bizonyos elhatározásból egy csipetnyi nem elég, exhzmálni kell valamit a lélek temetőjéből!

– Írni.

Néha olyan egyszerű... Mosolyogva írod le a legkínosabbakat.

Aztán van, mikor belegyöngyözöl ugyan, de betelik néhány oldal.

De ha vért izzadva is képtelen vagy egy szóra, mihez kezdjél?!

– Rács.

Amire gondolni nem lehet, érezni is csak alig, az leírhatatlan lenne?

– Ha az ember szeretne kitörni lelke börtönéből, megrémül: hát mikor tanulja meg “szeretni” magát?

– Éppen összeesküvést szőttem az idővel a tér ellen, mikor Isten megkérdezte, az ő pártján állok-e. Nem tudtam válaszolni. Az Idő megelőzött.

– A túlélés ösztöne mindig irányít.

Akkor is, ha harakirit készülsz elkövetni.

– Ami tény, az ellen nem tehetsz semmit.

De a képzelet nyulékony.

– A befektetés nem feltétlenül térül meg.

Az elhatározásnak viszont nincs ára.

Gál Sándor

beteljesülés

gólyafészek úszik a térben

kiüresedett otthon űri csend

idehallik a megfagyott kelepelés

ime az alkony tűnő éke

istenke sírdogál a bokrok megett

s diók zihognak arany meteorok

nem emelkedik szemedből horizont

gyűrődik befelé dombhát és síkság

s lényegül egyneművé a változó

a szépség elárvul gondolat rokkan

üvegként törik ketté önmagától

nap és éj változásának pillanata

érzed-é a sodrás szálkás magányát

s a törvény szikes csipkéit a látomásban

hogy ami készül ellened készül láthatod

láthatod s leírhatod utódaidnak örökül akár

hogy tudás és érték egyetlen életre szól csak

s minden egyéb csalás és hamis beszéd

övezd fel magadat a halál szinével

égess fehérre izzóbb fehéret csontjaid lángján

s nyílik belőle igazi szépség csodamáglya

egy másik valóság e semmi jelent eltakaró

játék suhogás beteljesülés békéje majd

élet és halál egyesül csillagok fegyelmében

végtelen feledés

akik utoljára maradnak mi lesz azokkal

milesz szivünkkel arcukkal ha a szemek

irisze szintelenné dermed s nem lesz már

élő kéz elosztani a maradék vigaszt

egy pohár vizet emlékek mélység-tükörét

az egyster-volt énekek is mind elenyésznek

nem készül koporsó sem méltó sírgödör

bizony látható immár ez a messzeség is

kibomlik az árnyak fekete kárpitja mögül

akárha képzelet s valóság ölelné egymást

nem a játék hanem a játékot követő végzet

melyben eggyé porlik dicsősség és hatalom

s nem lesz sem emlék sem emlékező itt

2

a jövőtlenség eposza árad

csend és üresség ölelkezik

kő se mozdul homok se zizzen

meghalt a halál kaszájába dőlt

a látomás elibénk dermedt

lett tükör a sötétség tömény öle

elnyelvén kérdést kérdezőt

s a holnapot amely el sem érkezett

érzed-é az árulás fenségét

s a bűn gyönyörét a pusztításban

hogy véled s általad teljesült be

a mindenség-szülte végitélet

3

napja világodnak nagyúr lehanyatlott

odvas harangok nyelvét penész lepi

hajnali szél sem sír már errefelé

voltak itt hegyek erdők lankás ligetek

élő források hozták a mélység hangját eléd

s válasz-szavadat sem kérték tőled örök adóstól

itt a mélység készülődik benne új kőkor

visszaomolnak a vulkánok ön-üregükbe

hull pernyeözön elapasztván a tengert

utód nélküli lét ez lett végtelen feledés

a mélység morajlását sem hallani már

s a magasságok csillagai is mind kihúnytak

immár

adatott egykor nékünk

virágok hitén élni

volt szabott törvényünk

virágok szaván szóló

emlékezni se nincsmár

ki meg- s felidézné

hitünk s törvényünk immár

se szó nincs se élet

2. Pozsony, Kassa és Eperjes a három országos jelentőségű iskolaváros középiskoláinak felszámolása.

A felvidéki magyar középiskolák felszámolásának külön fejezetét alkotják a pozsonyi és kassai tanintézetek. Ezek a városok a történelmi hazán belül kiemelten jelentős kulturális központoknak számítottak számos közép- és szakiskolájukkal, és persze nem utolsó sorban felsőfokú tanintézeteikkel. Így aztán nyilvánvaló, hogy e városok középfokú tanintézeteinek átvétele és újraindítása az impériumváltás után talán a legizgalmasabb fejezete a felvidéki magyar iskolatörténetnek.

Vizsgáljuk meg először is az ősi koronázó város, Pozsony iskoláinak sorsát a város 1919. január 1-jén bekövetkezett cseh megszállása után.

A városban először is a Pozsonyi Magyar Királyi Állami Felső Leányiskola és Leánygimnázium csehszlovák állami átvételére került sor 1919. május 1-jén, tehát pontosan négy hónappal a város cseh megszállása után. A “csehszlovák“ tannyelvűvé változtatott tanintézet új neve az átvétel után a következő lett: Pozsonyi Csehszlovák Állami Leánylíceum (Československé štátne dievčenské lyceum v Bratislave). Az új igazgató, František Autrata Csehországból jött. Később 1920-ban a tanintézet ismét új nevet kapott: Pozsonyi Csehszlovák Állami Reformreál Leánygimnázium (Československé štátne reformné reálne dievčenské gymnázium v Bratislave).

A koronázó város középiskolái közül ezután a Pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnázium következett. Ennek a tanintézetnek az impériumváltáskor 757 tanulója volt, és ebből 642 fő vallotta magát magyar, 86 német, 28 szlovák, 1 pedig rutén nemzetiségűnek. Az ugyancsak 1919 májusában csehszlovák állami reálgimnáziummá átminősített volt főgimnáziumban 1919. június 1-jén indult be újból a tanítás, egyelőre mindössze 267 tanulóval. Az iskola igazgatásával előbb Gejza Skotnickýt, majd Jan Jiráseket bízták meg, az 1920/21-es tanév elején azonban a Csehországból Pozsonyba helyezett Bedřich Pokorný kapott igazgatói kinevezést.

A Pozsonyi Magyar Királyi Állami Főreáliskola átvételére 1919. július 17-én került sor. A nevezett tanintézetnek az impériumváltáskor 475 tanulója volt, ebből 342 fő vallotta magát magyar, 110 német, 19 szlovák, 3 cseh, 1 pedig horvát nemzetiségűnek. A csehszlovák állami reáliskolává változtatott tanintézetben 1919. október 20-án indult be újra a tanítás. Az iskola új igazgatója a Csehországból idehelyezett Karel Hepner lett. A tanintézet törzsosztályai (kmeňové triedy) “csehszlovák“ tannyelvűek lettek ugyan, de mellettük egy magyar-német csonka tagozatot is engedélyeztek. Magyarul folyt az oktatás e tagozat II.B, IV., V., VI. és VII. osztályaiban, németül pedig az I.A, II.A és III. osztályokban. Rendkívül figyelemre méltó, hogy a tanintézet “csehszlovák“ tannyelvű törzsosztályait mindössze 133 tanuló látogatta, ezzel szemben a magyar-német tagozatnak 341 növendéke volt, ebből 213 volt magyar, 128 pedig német nemzetiségű.

Pozsonyban az impériumváltás utáni hónapokban - főleg 1919 nyarán - komoly politikai és társadalmi küzdelem folyt a magyar iskolák megmentéséért. Ebben egyaránt részt vettek mind Kánya Richárd, a város polgármestere, mind a városi képviselőtestület, mind pedig az egyes tanintézetek képviselői.

A pozsonyi városi képviselőtestület 1919. augusztus 14-i rendes közgyűlésén például megvitatásra majd elfogadásra került egy határozat a helyi oktatásügy “igazságos rendezéséről“. Az itt elfogadott határozatot a város írásos beadvány formájában V. Šrobár szlovákiai teljhatalmú miniszterhez is eljuttatta.

“Az új iskolaév már csak egynéhány hét múlva veszi kezdetét, de az iskolák ügyében döntés még nem történt, és senki sem tudja, hogy mihez tartsa magát. E bizonytalan helyzet miatt a legnagyobb nyugtalanság észlelhető úgy az iskolafenntartók, mind a szülők körében“ - áll mintegy indoklásképpen a pozsonyi városi képviselőtestület 1919. augusztus 14-én elfogadott beadványában. A továbbiakban utalás történik arra, hogy az iskolák sorsa felől a legkülönbözőbb híresztelések terjednek, amelyek sok esetben komoly aggodalmakat váltanak ki a lakosságból. A beadvány megszövegezői találóan mutattak rá arra a tényre, hogy a jelen helyzetben az államhatalom szempontjából sem szerencsés lépés mélyreható változásokat eszközölni az oktatásügy terén, elvégre most “az alkotmányos élet magasabb katonai szempontokból fel van függesztve“.

Ezekből az alapelvekből kiindulva született meg Pozsony város törvényhatósági bizottságának, valamint a város valamennyi közoktatási intézetének és iskolájának 1919. augusztus 15-i keltezésű közös memoranduma, amely a “közoktatásügyi kormány“ elé terjesztette a város legégetőbb iskola- és oktatásügyi kérelmeit.

“Pozsony város mint a felvidék egyik kulturális középpontja mindig szívén viselte az iskolák és kulturális intézetek sorsát“ - szögezi le a memorandum preambuluma. “Nem csoda, hogy most, midőn az idő mélyreható változásokat hozott, az egész város aggódó figyelemmel várja, mi történik ezen a téren, mi lesz szeretett és féltő gonddal dédelgetett iskoláival?“ Az idézett memorandumot megfogalmazói abból a feltételezésből kiindulva állították össze, hogy az önmagát demokratikusnak hirdető hatalomnak valóban szándékában áll “kielégíteni a lakosság igényeit és kulturális szükségleteit“.

A memorandum 15 pontba foglalt kérelmeinek leglényegesebbjei a következők voltak:

A 2. pont nemes egyszerűséggel a következő elv tiszteletben tartását kérelmezte:

“Adassék meg a lehetőség arra, hogy minden tanuló azon a nyelven folytathassa s fejezhesse be tanulmányait, amelyen azokat megkezdte.

Ezért arra kérjük a magas közoktatási kormányt, hogy szervezet tekintetében egyelőre hagyassanak meg az összes iskolák úgy, mint ahogyan a lefolyt évben működtek. Az államnyelv kötelező tanulása minden nehézség nélkül bevezethető.

De mindenesetre kérjük legalább egy évi provizórium engedélyezését, hogy legyen idő az iskolák átalakításának alapos előkészítésére.“

A 3. pont voltaképpen a 2. folytatása: “A jogegyenlőség alapján állva kívánjuk, hogy minden tanuló a szülői által óhajtott nyelven végezhesse tanulmányait. (...)

Ennek az elvnek keresztülvitele szempontjából kell alkalmat nyújtani arra, hogy a szülők kívánsága szabadon megnyilvánuljon. Kérjük tehát, rendelje el a közoktatási kormány, hogy a szülők annál az iskolánál, ahová gyermekeiket beíratni szándékoznak, záros határidőig (pl. aug. 31-éig) jelentsék be, hogy milyen nyelven (tót, magyar vagy német nyelven) óhajtják gyermekeiket taníttatni. A felállítandó tót, magyar és német osztályok száma e statisztika alapján határoztassék meg.“

A 4. pont az iskolák szerkezeti átalakításának törvényes betartását szorgalmazta, az 5. pont pedig azt fejtegette, hogy Pozsony régi iskoláit ne számolják fel, hanem az új hatalom nyisson újabb iskolákat a saját igényeinek megfelelően.

A 7. pont újból az anyanyelven való tanulás lehetőségét kérelmezte “a kisdedóvóktól az egyetemig - a tanító- és tanárképzést is beleértve“. A 8. pont újból csak iskolaszervezési problémákkal foglalkozott. Az ebben megfogalmazott kérelem ugyancsak logikusnak nevezhető:

“Úgy a magyarságnak, mint a németségnek legyenek önálló, teljes iskoláik, nemcsak osztályaik. Különböző tanításnyelvű osztályoknak egy igazgatás alatt leendő szervezése pedagógiai szempontból aggályos, s ezért különböző tanításnyelvű paralel osztályok felállítása csak rendkívüli szükség esetén, kivételesen volna megengedhető, ha a különféle tanításnyelvet kívánó tanulók száma nem elegendő újabb iskola fölállításához. De az ily paralel osztályok csak átmenetileg, ideiglenesen tartandók fenn.“

A memorandum 9. pontja a Pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem jövőjével kapcsolatos kívánalmakat és elvárásokat rögzítette. (Lásd a felsőoktatási intézmények tárgyalásánál!)

A 10. pont az egyházi iskolák államsegélyének további folyósítását szorgalmazta, a 11. és 12. az iskolai alkalmazottak javadalmazásáról, a 13. az eddigi tanszemélyzet további alkalmazásáról, a 14. és 15. pontok pedig a munkaviszony, elbocsátás és nyugdíjazás kérdésköréről szóltak.

“Mindezeket a kérelmeket a fent említett két bizottság egyhangúlag azzal terjeszti a nagyméltóságú kormány elé, hogy azokat mint Pozsony város óhajtásait a közoktatásügy rendezése alkalmával jóindulatú megfontolás tárgyává tenni, s mint a lakosság közérdekű óhajtásait teljesíteni méltóztassék“ - hangsúlyozták végezetül még egyszer a pozsonyi memorandum összeállítói.

A magyar kérelmek a hatalom illetékeseit azonban egyáltalán nem érdekelték. Alig pár nappal a fentebb idézett augusztus 15-i keltezésű pozsonyi memorandum megszületése után a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium drasztikus lépésre szánta el magát. Pozsonyban 1919. augusztus 22-én valamennyi tanítónak és tanárnak - állami és felekezeti iskolákban működőknek egyaránt - névre szóló elbocsátó levelet kézbesítettek. A pedagógiai szolgálatból elbocsátó leveleket V. Šrobár miniszter nevében küldték az érintetteknek, bár a szabályos aláírás helyett neve csak nyomtatott alakban volt olvasható az irat alján. Egy-két napon belül az is kiderült, hogy azonos tartalmú leveleket küldtek Szlovákia más városai magyar - sőt esetenként szlovák - tanszemélyzetének is. E levelek szövege a következő volt:

“Az 1918. évi december hó 10-iki törvény 2. § értelmében (64. számú törvénygyűjtemény), az iskola és nemzeti művelődésügyi minisztérium 1919. évi június hó 27-én 26 794 szám alatt kelt rendelete alapján Ön mint olyan, kit a magyar kormány kinevezett vagy megerősített, de a csehszlovák kormány eddig át nem vett, a csehszlovák köztársaság területén iskolai szolgálatából elbocsáttatik.

Fizetésre, esetleg nyugdíjra vonatkozó igényeivel a budapesti magyar kormányhoz utasíttatik, amellyel az Ön elbocsátását egyidejűleg közöljük.

A pozsonyi adóhivatal utasíttatik, hogy fizetését és a csehszlovák állam számlájára fizetett illetményeit az 1919. évi október hó 31-én szüntesse be.

Felhívom, hogy az Önre hivatalosan, vagy nem hivatalosan bízott iskolai vagyont, valamint az iskola vagyonát képező kikölcsönzött tárgyakat (könyv, kulcsok stb.) személyes felelősség terhe alatt haladéktalanul adja át utódjának és hogy a természetbeni lakásból 1919. aug. hó 31-ig minden esetre költözködjék ki.“

Az elbocsátó levél hátlapján azonban ott voltak az esetleges reaktiválás feltételei is, a hatalom tehát számolt azzal, hogy a megalázott és “betört“ tanítók, tanárok egy részét mégiscsak átveszi és a saját szolgálatába állítja. “Azon tanítók (tanítónők, óvónők) vagy tanárok - volt olvasható többek között az elbocsátó levél hátlapján -, akik köztársaságunk ellen semmiféle módon, sem szóval, sem viselkedésükkel nem vétettek, akik erejüket hűséggel és odaadással akarják szentelni a csehszlovák köztársaság javára és a szükséges nyelvképességgel is rendelkeznek, ezen köztársaság szolgálatába való felvételért folyamodhatnak.“

Az idézett levél névre szóló kikézbesítése óriási riadalmat idézett elő egész Pozsonyban. Mindjárt a kézbesítés napján, 1919. augusztus 22-én több küldöttség is felkereste S. Zoch zsupán-kormánybiztost, akit módfelett kínosan érintett a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium ezen intézkedése. Már a déli órákban felkereste a teljhatalmú hivatalt, ahol - bár a Pozsonyon kívül tartózkodó V. Šrobár miniszterrel nem találkozhatott - benyújtotta lemondását. Zoch zsupán ezt az elhatározását a miniszter távollétében Kornél Stodola kormánytanácsossal közölte. A pozsonyi Híradó napilapnak is kifejtette, hogy a Minisztérium elhamarkodott lépésével ő semmiképpen sem érthet egyet, s ezért szilárdan elhatározta, hogy lemond zsupán-kormánybiztosi tisztségéről. Szerinte ugyanis ez az intézkedés “nem felel meg a humanitárius követelményeknek“, de amellett a hitfelekezetek számára is sérelmes. Kifejtette, hogy amennyiben a miniszter nem vizsgálja felül ezt a rendelkezését, ő nem maradhat meg zsupáni tisztségében.

A Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium “elbocsátó levele“ nemcsak Pozsonyban, de egész Szlovákiában nagy felháborodást és elkeseredést váltott ki. S. Zoch pozsonyi zsupán-kormánybiztos magatartása azonban - a pozsonyi Híradó szerint - némi reményt is nyújtott arra, hogy a minisztérium illetékesei “be fogják látni ennek az intézkedésnek kulturális és emberies szempontokból való tarthatatlanságát, és igyekezni fognak az elkövetett hibát reparálni“.

Zoch augusztus 25-én már személyesen is találkozott a Pozsonyba hazatért Šrobár miniszterrel, akinek azonnal bejelentette: nem ért egyet a tanítók és tanárok tömeges elbocsátásával. Jelezte, hogy amennyiben nem kerül sor ezen a téren a hatalom részéről méltányos engedményekre, ő továbbra is fenntartja lemondási szándékát. V. Šrobár miniszter azonban valójában nem is tárgyalt komolyan S. Zoch zsupánnal erről a témáról, hanem inkább mindjárt aznap elutazott Prágába. A pozsonyi sajtó ezt a tényt úgy értelmezte, hogy “a kérdés valószínűleg Prágában, a cseh-szlovák közoktatási minisztériumban fog (...) eldőlni“.

S. Zoch pozsonyi csehszlovák zsupán-kormánybiztos kétségkívül komoly elismerést és tiszteletet vívott ki magának a pozsonyi társadalom minden rétegében. Szembeszegülése a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium intézkedésével a pedagógusok embertelen diszkriminálása miatt olyan cselekedet volt a részéről, amely az egész pozsonyi közvélemény előtt növelte tekintélyét. A pozsonyi városi iskolaügyi bizottság 1919. augusztus 27-én tisztelgő látogatást tett a zsupán hivatalában, és köszönetét fejezte ki neki azért, hogy “a pozsonyi iskolák érdekében és az oktató személyzet elbocsátása ellen oly férfiasan síkra szállott“.

A pedagógusok tömeges elbocsátása Pozsony város képviselőtestületét is konkrét lépések megtételére sarkallta. A testület 1919. augusztus 29-én rendkívüli közgyűlést tartott, amely egyrészt állást foglalt a tanítók és tanárok általános elbocsátása ellen, másrészt kifejezte bizalmát S. Zoch zsupán-kormánybiztos iránt. A közgyűlésen arról is döntés született, hogy a város küldöttséget meneszt T. G. Masaryk köztársasági elnökhöz azzal a megbízással, hogy előtte is “kifejezésre juttassa a város álláspontját“ a pedagógusok tömeges elbocsátása, valamint általában a pozsonyi iskolák ügyében.

Pozsony város iskolaügyi bizottsága igyekezett minden fórumon lelkiismeretesen eljárni a város iskoláinak és pedagógusainak érdekében. A városi képviselőtestület említett közgyűlése utáni napon, 1919. augusztus 30-án a nevezett bizottság magát V. Šrobár szlovákiai teljhatalmú minisztert kereste fel hivatalában, aki A. Štefánek iskolaügyi referens, M. Ivanka belügyi előadó, valamint J. Vlček, a prágai Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium szlovák osztálya vezetőjének társaságában fogadta a deputációt.

A Šrobár miniszternél kilincselő iskolaügyi bizottság elnöke, Wessely Ödön tanár többek között előadta a miniszteriális uraknak, hogy a pedagógusok tömeges elbocsátása nagy nyugtalanságot váltott ki a városban. “Nagyon jól tudjuk, hogy az idők változása reformokat követel“ - hangsúlyozta Wessely tanár. “Nem is akarunk ezek elől elzárkózni, de nagy csapásnak tartanók, ha - mint az egész tanszemélyzet elbocsátásának ténye mutatja - a magas kormány tabula rasát óhajtana csinálni.“ Beszédében arra is felhívta a figyelmet, hogy a pozsonyi magyarok és németek továbbra is igényt tartanak rá, hogy saját iskoláik legyenek, ne csupán a szlovák tanintézetek mellett megtűrt párhuzamos magyar osztályaik.

Šrobár miniszter részéről a küldöttség tagjai azonban érdemi válasz helyett csak felületes mellébeszélést kaptak. A miniszter azt kezdte fejtegetni a pozsonyi iskolaügyi bizottság előtt, hogy szerinte a tanszemélyzet tömeges elbocsátása valójában nem is antidemokratikus, és még antihumánusnak sem nevezhető, sőt az - horribile dictu - kimondottan a pedagógusok érdekeit szolgálja. Ezt a fura dialektikát Šrobár azzal próbálta alátámasztani, hogy elvégre az elbocsátott tanítóknak és tanároknak megadatott rá a lehetőség, hogy bizonyos feltételek teljesítése esetén kérhetik reaktiválásukat.

A. Štefánek iskolaügyi referens - ha lehet - még ennél is cinikusabb válasszal traktálta a pozsonyiak deputációját. Rendkívül csodálkozik azon - fejtegette, hogy a pozsonyi magyarok és németek milyen szerencsétlenségnek tartják “egyes urak elbocsátását“. “Pedig a dolog csak technikai és formai okokból történt“ - érvelt az iskolaügy teljhatalmú ura. “Hiszen nekünk tudnunk kell, hogy kiket veszünk át, kiket alkalmazunk“ - folytatta a ködösítést A. Štefánek. “Tudnunk kell, hogy az illetők milyen oklevelekkel rendelkeznek, és hogy politikai szempontból nem olyanok-e, hogy esetleg óvakodnunk kell tőlük.“

Az iskolaügyi referens az önálló magyar, illetve a “tagozatos“ iskolák kérdésére is kitért. Kifejtette, hogy véleménye szerint Pozsonyban a kombinált iskolák felállítása - ezt ő utraquistikus rendszernek nevezte - lesz a leginkább célravezető. “Külön magyar és német iskolák felállításába azért nem mehetünk bele - érvelt Štefánek -, mert nekünk az összes intézetek felett ellenőrzést kell gyakorolnunk. Ha az az igazgató vagy tanférfiú teljesen önállóan jár el, azt tehet, amit akar. Az állami felügyelet e tekintetben nem elegendő! Nekünk ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy minden iskolában ott legyen a bizalmi emberünk. Ezt nem szabad tőlünk rossz néven venni. Tekintettel kell lenniük arra, hogy olyan városban vagyunk, ahol sok emberben nem lehet megbíznunk.“

A szóban forgó audiencia után a pozsonyiak előtt nyilvánvaló volt, hogy a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium illetékeseinél nincs semmi remény arra, hogy sikerüljön orvosolniuk az egész felvidéki magyar pedagógustársadalmon megesett nagy sérelmet. Ezt látszott alátámasztani az a tény is, hogy ugyanezen a napon – 1919. augusztus 30-án – Šrobár miniszter inkább hajlandó volt elfogadni S. Zoch zsupán-kormánybiztos lemondását, minthogy egy tapodtat is engedjen merev magyarellenes álláspontjából. Zoch menesztésének híre aránylag nagy feltűnést keltett Pozsonyban, itt ugyanis sokan szinte az utolsó pillanatig abban reménykedtek, hogy Šrobár miniszter mégsem fogadja el a zsupán lemondását, és végül is tesz valamilyen kompromisszumra utaló gesztust a magyarok felé. Nos, nem így történt.

Ilyen előzmények után már csakis egy prágai deus ex machinától volt várható a Šrobárék által előidézett áldatlan helyzet valamilyen rendezése. Az 1919. augusztus 29-i közgyűlés határozatával összhangban Pozsony városa audienciát kért a köztársasági elnöktől, aki 1919. szeptember 6-án, szombaton délelőtt 11 órakor hradzsini rezidenciájában fogadta a nála tisztelgő népes küldöttséget, amelyben helyet foglaltak a városi közgyűlés, a városi tanács, az iskolaügyi bizottság, a pozsonyi egyházközségek, a feloszlatott Pozsonyi Kereskedelmi és Iparkamara, valamint a felső kereskedelmi iskola, a tudományegyetem hallgatóinak, valamint a szlovákiai Zsidó Népszövetségnek képviselői.

A deputáció vezérszónoka, Langer Alajos német nyelvű beszédben adta elő T. G. Masaryknak a pozsonyiak legfontosabb iskolaügyi kérelmeit. Szólt a tanítók és tanárok létbizonytalanságáról, a pozsonyi magyar iskolákra leselkedő veszélyekről, az autonóm hitközségek iskolafenntartó jogainak csorbításáról, az Erzsébet Tudományegyetem további sorsának rendezetlenségéről, de mindenek előtt a Šrobár miniszter által elrendelt tömeges elbocsátások következtében előállt áldatlan helyzetre igyekezett felhívni az elnök figyelmét.

Langer Alajos beszéde után Masaryk tett ugyan néhány kusza megjegyzést, de semmiféle konkrét ígéret nem hangzott el a részéről az előadott panaszokkal kapcsolatban. Megjegyezte ugyan: “Nem lehet az embereket az utcára kitenni. Ezt már politikai okok is így kívánják. Šrobár miniszter úrral még nem beszéltem ez ügyben, de úgy tudom, hogy ma Prágában van, meg fogom vele ezt beszélni.” A pozsonyi deputáció egy másik tagjának beszéde után mintegy nála megjelentek megnyugtatásául még azt mondta: “Az a kívánságom, hogy átmenet legyen. Változásoknak kell történniök, de ezeknek nem szabad a lakosság kívánságával ellentétben lenni: Ne legyen nyomás, ne legyen erőszak! Hangsúlyozom: Nem vagyok ellene se a magyaroknak, se a németeknek, erről legyenek meggyőződve. Ez az én politikám!”

A pozsonyi küldöttség ezután G. Habrman iskolaügyi és nemzetművelődési miniszternél is tiszteletét tette, akinek írásos memorandumot nyújtott át Pozsony oktatásügyi sérelmeiről. Habrman miniszter előtt Pichler Alajos mondott egy aránylag kemény, de tárgyilagos beszédet, amelyben többek között rámutatott A. Štefánek iskolaügyi referens emberi és szakmai alkalmatlanságára tisztsége ellátásában. “A tanügyi osztály úgy működik – hangsúlyozta Pichler Alajos a miniszter előtt -, hogy ez veszedelem az állami és társadalmi rendre nézve. Őszintén (…) meg kell mondanunk: Stefanek Antal kormányelőadó sem a szükséges szakismeretekkel, sem szervező képességgel nem rendelkezik ahhoz, hogy az iskolai ügyosztályt vezessse.”

Az Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztériumban tett látogatás után a pozsonyi küldöttség egy szűkebb csoportja a Kereskedelmi Minisztériumban is tiszteletét tette. Az itt megjelentek nevében Stein Miksa előadta a küldöttséget fogadó Schuster államtitkárnak azt az általános kívánságot, hogy a hatalom illetékesei adják vissza Pozsonynak a Kereskedelmi és Iparkamara által fenntartott felső kereskedelmi iskolát, és a jövőben is tolerálják annak magyar tanítási nyelvét. Eközben a pozsonyi küldöttség egy másik csoportja a Honvédelmi Minisztériumot kereste fel, hogy ott lépéseket tegyen a katonai célokra lefoglalt pozsonyi iskolaépületek felszabadítása érdekében.

A pozsonyi méltányos iskolarendezések ügyében szervezett prágai küldöttségjárás eredménye azonban igencsak felemásnak volt mondható. A Felvidék magyar iskoláinak sorsát illetően sokkalta inkább nagyobb jelentőséggel bírt az az értekezlet, amelyre 1919. szeptember 10-én került sor a köztársasági elnöknél. Az öt órás megbeszélésen többek között részt vett V. Šrobár szlovákiai teljhatalmú miniszter, J. Habrman iskolaügyi és nemzetművelődési miniszter, A. Štefánek iskolaügyi referens stb. Szlovákia iskola- és oktatásügyi problémáinak fő előadója A. Štefánek iskolaügyi referens volt, aki részletesen beszámolt a pozsonyi magyar egyetem kérdéséről, Pozsony, Kassa, valamint a többi felvidéki város oktatásügyi helyzetéről. A. Štefánek minden eszközzel arról igyekezett meggyőzni T. G. Masaryk köztársasági elnököt, hogy a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium igazságos eljárást követ a szlovákiai magyarokkal és németekkel szemben, senkit nem nyom el, tehát a magyar és a német deputációk gyakori panaszkodásaikkal csak úgymond félrevezetik az államfőt. A több órán keresztül tartó értekezlet végkicsengése az volt, hogy T. G. Masaryk köztársasági elnök jóváhagyóan tudomásul vette V. Šrobár miniszter szlovákiai iskolapolitikájának elveit és gyakorlatát.

Az ilyen és a hasonló intermezzók semmiképpen sem szolgálták a hatékony és gyors kibontakozás feltételeit. A magyar iskolák beindítása sem Pozsonyban, sem a Felvidék más városaiban nem gyorsult fel. A szeptember már a vége felé közeledett, sőt lassan el is múlt, a pozsonyi középiskolák újraindítása azonban egyre késett. Ilyen körülmények között egyáltalán nem volt meglepő, ha a pozsonyi magyar szülői társadalom aggodalommal várta a további fejleményeket, és a helyben székelő hatalmasságoktól – V. Šrobár szlovákiai teljhatalmú minisztertől, valamint A. Štefánek iskolaügyi referenstől – remélte a város tanügyeinek méltányos rendezését.

A volt Pozsonyi Felső Leányiskola és Leánygimnázium növendékeinek szülei 1919. szeptember 19-én értekezletet tartottak. A megjelent kb. 150-200 szülő elégedetlenségének adott hangot afölött, hogy a Duna utcai leányközépiskola ezentúl már kimondottan csakis “csehszlovák” tannyelvű tanintézetként fog működni. A szülők elhatározták, hogy küldöttséget menesztenek V. Šrobár teljhatalmú miniszterhez, akinél kérelmezni fogják a tanintézet magyar tannyelvének meghagyását, vagy legalább annak engedélyezését, hogy a “csehszlovák“ tannyelvűvé változtatott iskolának magyar és német párhuzamos osztályai is lehessenek.

A volt Pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnázium növendékeinek szülői testülete is méltán nehezményezte a nevezett tanintézet “csehszlovák“ tannyelvű és csehszlovák állami iskolává való nyilavánítását. 1919. október 7-én Bozóky Géza katolikus hitközségi elnök vezetésével szülői küldöttség kereste fel hivatalában A. Štefánek iskolaügyi referenst. A küldöttség vezetője előadta a tanügyi referensnek azokat a sérelmeket, amelyek a pozsonyi magyar tanulókat és azok szüleit érik a helyi Királyi Katolikus Főgimnázium lefoglalásával és csehszlovák állami tanintézetté való nyilvánításával. Bozóky kihangsúlyozta, hogy ezt a tanintézetet az ún. Katolikus Tanulmányi Alapból tartották fenn, amelyet a csehszlovák államnak nem is lett volna joga lefoglalnia, mivel külön jogszabályok biztosítják, hogy ezt az alapot kizárólagosan csakis katolikus iskolai célokra fordíthassák. Bozóky azt is kiemelte, hogy a nevezett tanintézet felszámolásával mintegy 500 magyar nemzetiségű tanuló marad anyanyelvi iskola nélkül.

A. Štefánek iskolaügyi referens a szülői küldöttségnek adott válaszában kilátásba helyezte, hogy a felvetett problémákat majd orvosolják, és a “csehszlovák“ tannyelvűvé, valamint csehszlovák állami reálgimnáziummá átalakuló tanintézet mellett magyar tagozatot is engedélyezni fognak, de csakis a II-VIII. évfolyamokban. Az első évfolyamban magyar osztály megnyitása – A. Štefánek szerint – már nem jöhet számításba.

Nos valóban, a szóban forgó tanintézet az 1919/20-as tanévben először csak mint kimondottan “csehszlovák” tannyelvű iskola kezdte meg működését 295 rendes tanulóval. Ezt követően majd csak 1919. november 18-án indulhatott be a magyar tagozat összesen 420 tanulóval (ebből a létszámból 355 fő vallotta magát magyar, 65 pedig német nemzetiségűnek). A magyar tagozaton az első évfolyamban magyar osztály nem nyílhatott meg. Ennek a tagozatnak voltaképpen csak az volt a küldetése, hogy a volt Királyi Katolikus Főgimnázium növendékei még magyar nyelven fejezhessék be az impériumváltás előtt elkezdett tanulmányaikat.

A pozsonyi középiskolák közül egyedül az Ágostai Hitvallású Evangélikus Líceumban maradt meg hiánytalanul a magyar oktatás a tanintézet valamennyi évfolyamában. Ennek a főgimnázium jellegű tanintézetnek az átmeneti, 1918/19-es tanév elején 524 növendéke volt, s ebből a létszámból 420 fő vallotta magát magyar, 71 német, 33 pedig szlovák nemzetiségűnek. Az impériumváltás utáni változások ebben a tanintézetben is jelentősek voltak. A csehszlovák államhatalom a líceum tanári karát 1919 augusztusában testületileg elbocsátotta, majd Samuel Zoch volt pozsonyi zsupán-kormánybiztos, evangélikus püspöki adminisztrátor közbenjárására 1919. október 17-i keltezéssel ismét megerősítette állásában. Az 1919. november 3-án megnyílt új tanévben a tanintézet első évfolyamában a magyar mellett már német tannyelvű párhuzamos osztályt is nyitottak. Az 1919/20-as tanévben a líceumnak addig soha nem látott népes állománya lett. Az említett tanév 640 beíratott növendékkel indult, s ebből a létszámból 533 fő vallotta magát magyar, 103 német, 4 pedig szlovák anyanyelvűnek. Az iskola tanári kara 1919. december 10-én tette le a szolgálati fogadalmat A. Štefánek iskolaügyi referens kezébe.

A pozsonyi középiskolákról tehát megállapíthatjuk, hogy azokban 1919 őszén igencsak vontatottan indult be a tanítás. A csehszlovák államhatalom közvetlen kézi irányításától az 1919/20-as tanévben csak a Pozsonyi Ágostai Hitvallású Evangélikus Líceumnak sikerült valamennyire mentesülnie, bár ez az impériumváltás idején még kimondottan magyar tanintézet is külön német, illetve magyar tagozatból álló középiskolává alakult át. Igazgatója továbbra is az impériumváltozás előtti időkből származó Hirschmann Nándor maradt.

Pozsonyban az 1918/19-es tanév után az 1919/20-as tanév is nyugtalan, zaklatott, átmeneti jellegű esztendő volt. Persze, azoknak az iskoláknak az értesítőiben, amelyek igazgatói székében már új “csehszlovák“ igazgatók ültek, erre a zavarodott átmenetiségre csak kevés utalást találunk. Az evangélikus líceum 1919/20. évi értesítője azonban ezen a téren is elárul valamit a kor hangulatából. Hirschmann Nándor igazgató 1920 nyarán a következő szavakkal jellemezte az elmúlt mozgalmas tanévet: “Líceumunk háromszáztizennégy éves történetében a lefolyt iskolai év a régi százados hagyományoktól, a múltban bevált gyakorlattól teljesen eltérő, minden tekintetben új időszakot jelent. Hogy ez az egy év mit hozott, mitől fosztott meg, mennyi meglepetéssel, újítással járt, és milyen testet és lelket emésztő bizonytalanságban tartott bennünket mindvégig - arról kellene most beszámolnom. De nehéz a számadás.“

Az evangélikus főgimnázium még le nem váltott igazgatója 1920 nyarán megdöbbentően őszintén fogalmazott: “Megnehezült az idők járása felettünk! A párizsi rettenetes béke elszakított véreinktől, ezeréves magyar hazánktól; új állam polgáraivá lettünk.“

**************

A kassai középiskolák sem részesültek kíméletesebb elbánásban, mint a pozsonyiak. Kassát a megszálló cseh katonai és polgári hatalom különösen rebellis, amolyan kuruc városnak tartotta, ezért aztán a helybéli magyar iskolák sem számíthattak semmilyen kíméltere.

Köztudott, hogy Kassa városa nemcsak a Felvidék, hanem az egész történelmi haza egyik legjelentősebb kulturális és oktatásügyi központja volt. A két felsőoktatási tanintézet, két tanítóképző, valamint a különféle szaktanintézetek mellett a város három színvonalas középiskolával is büszkélkedhetett. Ezek a következők voltak: A jászóvári premontrei kanonokok Kassai Főgimnáziuma, a Kassai Magyar Királyi Állami Főreáliskola, valamint a Kassai Magyar Királyi Állami Leányközépiskola.

Mindhárom magyar középiskola - de mégis leginkább a premontrei főgimnázium - kezdettől fogva tüske volt a csehszlovák államhatalom szemében. A főgimnáziumnak az impériumváltás idején - A. Štefánek iskolaügyi referens adatai szerint - 731 növendéke volt, s ebből 654 fő vallotta magát magyar, 60 német, 16 szlovák, 1 pedig rutén nemzetiségűnek.A tanintézetet a csehszlovák államhatalom nevében és a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium utasítására Ján Šimeček tanfelügyelő - eredeti neve Gara János - erőszakkal “foglalta el“ Szabó Adorján igazgatótól 1919. szeptember 11-én. Szabó igazgató erélyesen tiltakozott a felekezeti tanintézet állami tulajdonba való átvétele ellen, és azt törvényellenes eljárásnak minősítette. A tanfelügyelő azonban a “helyzet magaslatán“ állt és intézkedett. Otthagyta a tiltakozó magyar igazgatót, majd rövidesen fegyveres cseh katonai asszisztenciával tért vissza a tanintézetbe. Minden formális átadási-átvételi szerződés mellőzésével egyszerűen lefoglalta az iskola épületét, az igazgatói iroda és a gyűjtemények ajtóit pedig lepecsételte.

Az így felszámolt premontrei főgimnázium épületében új tanintézet nyert elhelyezést, a Kassai Csehszlovák Állami Reálgimnázium (Československé štátne reálne gymnázium v Košiciach). Ennek igazgatójává először Albert Vallott, majd alig egy hónap elteltével - 1919. október 16-án - Karol Murgašt, a premontrei főgimnázium volt tanárát nevezték ki. A tanítás az így csehszlovák államivá, valamint reálgimnáziummá átszervezett tanintézetben 1919. október 1-jén újból beindult. Az 1919. október 16-án igazgatóvá kinevezett Karol Murgašnak - eredeti neve Hegedűs Károly - volt leginkább betudható, hogy aránylag gyorsan haladt az iskola átalakítása “csehszlovák“ nyelvűvé és szellemiségűvé. Az iskola ún. törzsosztályai (kmeňové triedy) “csehszlovák“ tannyelvűek lettek, “tagozatként“ (pobočka) azonban a magyar osztályok is hiánytalanul megmaradhattak. A tanulók létszáma az impériumváltás előtti állapotokhoz képest erősen lecsökkent. Az 1919. évi októberi újrainduláskor a “csehszlovák“ törzsosztályoknak együttesen is csak 64 tanulójuk volt, s csak a tanév végére emelkedett ez a létszám 127 főre. Ezzel szemben a magyar tagozat máris 271 növendékkel indult, s a tanév végére ez a létszám 288 főre egészült ki.

A premontrei főgimnázium mellett a Kassai Magyar Királyi Állami Főreáliskola is a város neves tanintézetének számított. Ennek a középiskolának az impériumváltás idején 439 tanulója volt, ebből 418 fő volt magyar, 18 német, 3 pedig szlovák nemzetiségű. Az intézet csehszlovák állami tulajdonba való átvételére 1919. szeptember 17-én került sor. Az 1919/20-as tanévben a tanítás október 7-én vette kezdetét. A nyolcévfolyamos “főreálból“ hétévfolyamos reáliskolává átminősített tanintézet egyúttal “csehszlovák“ tannyelvűvé is változott, azzal az engedménnyel, hogy a II-VII. évfolyam osztályaiban továbbra is megmaradt a magyar tanítási nyelv, az első évfolyamban azonban már csak “csehszlovák“ tannyelvű osztály beindítása volt engedélyezett; ez a megoldás az évről évre gyengülő magyar tagozat perspektivikus “kihalásra“ ítélését jelentette. Az 1919. október 7-i újrainduláskor természetesen még az iskola dominánsan magyar jellegű volt. A tanintézetbe beíratott 311 tanulóból 292 fő vallotta magát magyar, 12 német és csak mindössze 7 (!) fő szlovák nemzetiségűnek.

A két bemutatott középiskola mellett a város társadalmában jelentős szerepet töltött be a Kassai Magyar Királyi Állami Leányközépiskola, amely egy felső leányiskolai és egy felső kereskedelmi iskolai tagozatból tevődött össze. Az impériumváltáskor ennek a leányközépiskolának összesen 456 növendéke volt, s ebből - A. Štefánek iskolaügyi referens adatai szerint - 448 fő vallotta magát magyar, 5 német, 1 szlovák, 1 rutén, 1 pedig francia nemzetiségűnek. A csehszlovák államhatalom 1919 őszén erre a tanintézetre is rátette a kezét. Az iskolát az utolsó magyar igazgatótól, Keller Imrétől az új “csehszlovák“ igazgató, Albert Vallo 1919. október 29-én vette át. Elkezdődött a tanintézet nyelvi és szervezeti átalakítása. Az iskola új neve ezentúl a következőképpen hangzott: Kassai Csehszlovák Állami Reformreál Leánygimnázium (Československé štátne reformné reálne dievčenské gymnázium v Košiciach). Az iskolát “csehszlovák“ tannyelvűvé változtatták, bár tény, hogy az újrainduláskor beíratkozott 197 növendékből mindössze 10 volt szlovák nemzetiségű, a többi 187 pedig mind magyarnak vallotta magát.

A kassai leánygimnázium új csehszlovák igazgatója, Albert Vallo azonban mindjárt a beíratkozások idején elkövetett egy “ügyetlen ballépést“. Állítólag előzetes felsőbb engedélyeztetés nélkül bejelentette, hogy a tanintézetnek magyar tagozata is lesz. Ennek persze az lett a következménye, hogy csaknem mindegyik tanuló a beígért magyar tagozatra íratkozott be, és a szlovák részlegre mindössze öten jelentkeztek. A köztársasági elnöki iroda számára készült és a város középiskoláinak állapotát feltáró egyik bizalmas jelentés szerzője éppen ezért keményen elmarasztalta Vallo igazgatót e szerencsétlen bejelentése miatt. “Aki csak egy csöppet is ismeri a szlovákiai viszonyokat, az jól tudja, hogy olyan módszerekkel, amilyeneket Vallo igazgató úr a beíratás alatt alkalmazott, nem nyithatnánk meg egyetlen szlovák tanintézetet sem, mivel a szlovák osztályokba végül is nem jelentkezne egyetlen tanuló sem“ - szögezte le a valós tényállást a bizalmas jelentés szerzője. Még szerencse - folytatódik a jelentés -, hogy az Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium idejében feleszmélt, és nem engedélyezte a Vallo igazgató által beígért magyar tagozat beindítását. A szlovák nyelvű oktatás azonban egyelőre megoldhatatlannak bizonyult a tanulók nyelvi problémái miatt. Egyéb megoldás hiányában a leánygimnáziumban így aztán hónapokon keresztül csak intenzív szlovák nyelvoktatás folyhatott.

A kassai magyar középiskolák felszámolása, illetve azok “csehszlovák“ tannyelvűekké való átminősítése teljes egészében Anton Štefánek iskolaügyi referens intenciói szerint zajlott le. Ő maga már 1919. szeptember 26-án Kassára utazott, hogy ellenőrizze és részben személyesen is levezényelje az iskolaátalakítási folyamatokat. Mi sem természetesebb, hogy másnap, 1919. szeptember 27-én már sorra jelentek meg nála a város társadalmának különböző rangú és rendű küldöttségei, amelyek mind a megszüntetendő magyar iskolák védelmében emelték fel szavukat. Az egyik deputáció, a “kassai szülők küldöttsége“ például a következő kérelemlistát nyújtotta át Štefáneknek:

A magyar iskolák a város magyar lakosságának arányában továbbra is megmaradjanak.

A szakiskolákat a városból el ne vigyék.

A premontrei gimnázium eddigi kereteiben továbbra is fennálljon.

A jogakadémia magyarul továbbra is taníthasson.

A premontrei gimnázium elkobzásával ért sérelem orvosoltassék.

A reálgimnázium helyett a régi gimnázium kerüljön vissza.

Az eddigi tanárok helyükön maradjanak.

A. Štefánek iskolaügyi referens hajlandó volt ugyan fogadni és meghallgatni a nála tisztelgő kassai küldöttségeket, átvette azok írásba foglalt kérelmeit, esetenként még mondott is néhány általános frázist, engedmények megtételére azonban már semmi szín alatt sem mutatott hajlandóságot. “Eldöntötték a kassai iskolák sorsát“ - számolt be másnapi számában az események menetéről és a szomorú kilátásokról komor hangvételű cikkben a Kassai Újság. Rákóczi városának magyarsága joggal érezhette magát idegennek saját szülőföldjén.

***************************

Az 1919. év folyamán az akkor még relatív magyar többséggel bíró Eperjes magyar tanintézeteinek felszámolására is sor került. A cseh csapatok már 1918. december 28-án birtokba vették Sáros vármegye székvárosát, s így ettől kezdve ez a híres iskolaváros - a “Tarca parti Athén“ -- is készült a legrosszabbakra.

Eperjesen több közép-, szak- és felsőfokú tanintézet működött. Ezek közül az állami tulajdonban lévők átvétele nem is okozott különösebb problémát. Az Eperjesi Királyi Katolikus Főgimnáziumban ez az aktus csaknem teljesen sima lefolyású volt, annak ellenére, hogy a növendékek négyötöde magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Az új csehszlovák hatalom 1919. március 20-án vette át hivatalosan ezt a tanintézetet, amelyben 1919. április 1-jén már csakis “csehszlovák“ nyelven indulhatott újra a rendes tanítás. A régi tanári kar túlnyomó része megvált a tanintézettől, sőt többen önként a maradék Magyarország területére távoztak. A tanulók száma is jelentősen megcsappant. Az 1918/19-es tanévet az iskola 365 növendékkel kezdte, ebből az állományból az újrainduláskor azonban már csak 176 fő iratkozott be a csehszlovák államivá és “csehszlovák“ nyelvűvé változtatott tanintézetbe. A volt királyi katolikus főgimnázium új neve ezentúl így hangzott: Eperjesi Csehszlovák Állami P. J. Šafárik Reálgimnázium (Československé štátne reálne gymnázium P. J. Šafárika v Prešove). Az iskola új igazgatója a Csehországból Eperjesre helyezett František Husak lett.

A több évszázados múlttal rendelkező, s négy tanintézetből - teológiai akadémia, jogakadémia, főgimnázium, tanítóképezde - álló híres Eperjesi Evangélikus Kollégium sorsa is megpecsételődött, noha az autonóm intézmény fenntartója nem az állam, hanem a Tiszai Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyházkerület volt.

Anton Štefánek iskolaügyi referens 1919. március 4-én a Kollégium Végrehajtó Bizottságának ülésén bejelentette, hogy a csehszlovák állam nem tűri meg a Kollégium felsőfokú tanintézeteinek további működtetését. A főgimnázium és a tanítóképezde a jövőben is fenntarthatóak, de csakis azzal a feltétellel, ha a magyar oktatási nyelvüket “csehszlovákra“ változtatják. “A csehszlovák kormány közoktatásügyi, de általában az állam politikájának sarkalatos programja: magyartalanítani és szlovákosítani“ - hangsúlyozta a tanügyi referens, majd kifejtette, hogy ezt a programot a hatalom következetesen végre is fogja hajtani. A. Štefánek szerint a Kollégium egyházi főhatósága tehát vlaszthat: vagy saját hatáskörén belül “önként“ szlovákká teszi a főgimnáziumot és a tanítóképzőt - ebben az esetben továbbra is megtarthatja azokat -, vagy az egész intézményt átveszi a csehszlovák állam, amely aztán maga hajtja végre a nyelvi átalakítást.

A. Štefánek iskolügyi referens, valamint a berendezkedő csehszlovák államhatalom tehát egyáltalán nem volt tekintettel sem az eperjesi kollégium autonóm egyházi jellegére, sem annak évszázados demokratikus hagyományaira, de nem zavartatta magát sem Eperjes lakosságának relatív magyar többségével, sem a “csehszlovák“ tannyelvűvé átalakítandó tanintézet tanulóinak abszolút magyar túlsúlyával. Pedig azt maga A. Štefánek sem hallgatta el visszaemlékezéseiben, hogy az általa elszlovákosításra ítélt eperjesi evangélikus főgimnáziumnak az impériumváltás idején a 478 tanulójából 410 vallotta magát magyar, 31 rutén, 28 német és csak 9 szlovák nemzetiségűnek.

A Kollégium Igazgató Választmányának küldöttsége 1919. május 9-én már ilyen előzmények után jelent meg Pozsonyban, ahol az Egyetemes Egyházi Tanács képviselői, valamint a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium egyházügyi referense előtt ismételten kérelmezte a magyar tanítási nyelv további tolerálását a Kollégium főgimnáziumában. A szóban előadott, de írásban is beterjesztett kérelem a hatalom illetékeseinél süket fülekre talált.

A Szlovákiai Keleti Evangélikus Egyházkerületi Tanács Tanügyi Bizottsága is egyértelműen a magyar nyelv ellen foglalt állást 1919. július 29-30-án Liptószentmiklóson megtartott ülésén. Itt döntés született arról, hogy az 1919/20-as tanévben a Kollégiumnak már csak a főgimnáziumát, valamint a tanítóképző intézetét nyitják meg, a tanítás nyelve azonban mindkét tanintézetben csakis a szlovák lesz. E döntés értelmében a magyar nyelv még tantárgyként sem tanítható sem a gimnáziumban, sem a képzőben.

A Szlovákiai Keleti Evangélikus Egyházkerület Elnöksége ezután 1919. augusztus 8-án hivatalosan is kiértesítette az egyházkerület valamennyi evangélikus polgári és középiskoláját arról, hogy az Eperjesi Evangélikus Kollégium Főgimnáziumát ezentúl már szlovák tannyelvű intézetként működteti. Gömöry János igazgató 1919. augusztus 22-én adta át az iskola épületét és annak gyűjteményeit a tanintézetben megjelent egyházi és állami tisztségviselőkből álló bizottságnak.

Az eperjesi magyar társadalmat - felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül - méltán elkeserítette a város büszkeségének számító híres Evangélikus Kollégium tönkretétele: a két felsőfokú tanintézet felszámolása, illetve a magyar nyelv száműzése a középfokúakból. A magyar polgárság - főleg a szülői társadalom - nem is fogadta el tétlen belenyugvással a magyar nyelvű oktatás felszámolását ebben az évszázados hagyományokkal rendelkező iskolavárosban. Az eperjesi szülők képviseletében 1919 augusztusának végén egy hattagú küldöttség utazott fel Prágába és Pozsonyba, hogy illetékes helyeken kieszközölje legalább a Kollégium legősibb tanintézete, az 1531-ben alapított főgimnázium magyar tanítási nyelvének meghagyását, vagy ha ez mégsem volna lehetséges, akkor legalább az új tanítási nyelv fokozatosan történő bevezetését.

Az eperjesi küldöttség - élén Fábry Viktor evangélikus lelkésszel - 1919. augusztus 30-án 800 szülő aláírásával ellátott petíciót nyújtott át Gustav Habrman iskolaügyi és nemzetművelődési miniszternek, aki előtt szóban is kifejtette a magyar tanítási nyelv meghagyására vonatkozó óhaját, majd a város sajátságosan magyar kultúrájáról is szólt. A küldöttséget még aznap Vlastimil Tusar miniszterelnök, sőt maga T. G. Masaryk államfő is fogadta. Az előadott kérelemre mind a miniszter, mind a miniszterelnök, mind pedig az államfő megértést színlelő szavakkal válaszoltak. Habrman iskolaügyi és nemzetművelődési miniszter türelemre intette az eperjesieket, s kifejtette a küldöttség előtt, hogy a kormány méltányosan és igazságosan, a magyarság jogainak tiszteletben tartásával fogja rendezni a tanítás nyelvének kérdését. Tusar miniszterelnök is igyekezett megnyugtatni az eperjesi deputációt. Ő a “megbékélés embere“ - hangoztatta sokat sejtetően -, s úgymond nem barátja semmilyen szélsőséges nacionalizmusnak. Még arra is ígéretet tett, hogy saját megbizottját küldi el Eperjesre, akivel kivizsgáltatja az ottani túlkapásokat. Masaryk államelnök is azt fejtegette az eperjesi küldöttség előtt, hogy őszerinte is jogos az anyanyelvi oktatás kérelmezése, de végülis csak arra tett ígéretet, hogy a főgimnázium államnyelvűvé tétele vonatkozásában gondoskodni fog a “méltányos átmeneti időről“.

Az eperjesi küldöttség Prágából hazafelé tartva Pozsonyba is betért, ahol a hirhedt Anton Štefáneket, a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium iskolaügyi referensét is felkereste. Ő bezzeg már sokkal egyértelműbben és őszintébben beszélt, mint a prágai politikusok. Kereken kijelentette a nála kilincselő eperjesiek előtt, hogy városukban semmi szín alatt nem tűrhető meg a magyar nyelvű oktatás, még átmeneti és ideiglenes jelleggel sem.

A Tiszai Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyházkerület Eperjesi Főgimnáziumának nyelvi átállása azonban végül mégiscsak kompromisszummal zárult, aminek értelmében a tanintézet elszlovákosítására csak fokozatosan, több éves átmenetben került sor. Ján Ružiak, a Szlovákiai Keleti Evangélikus Egyházkerület felügyelője - aki egykor szintén e Kollégium növendéke volt - közbenjárt régi alma matere ügyében mind az államhatalom, mind pedig az evangélikus egyház illetékeseinél.

A Kollégium Igazgató Választmánya végül ultima ratio-ként elfogadta azt a megoldást, hogy az 1919/20-as tanévtől a gimnázium már csak szlovák első évfolyamokat nyithat, a régi magyar osztályok azonban továbbra is magyarul végzik tanulmányaikat egészen az érettségiig. Megjegyzendő, hogy a Kollégium illetékesei ezt a megoldást csakis annak reményében fogadták el, hogy idővel mégiscsak sikerül majd párhuzamos magyar osztályokat is indítani, erre azonban már soha többé nem kerülhetett sor.

A Keleti Szlovák Evangélikus Egyházkerület Tanügyi Bizottságának 1919. október 13-i ülésén került sor a fentebb említett elvi döntés hivatalos kimondására. Itt arról is döntés született, hogy a főgimnázium élén továbbra is megmaradhat Gömöry János, a tanintézet addigi főigazgatója, az iskola ún. adminisztratív igazgatójául azonban egy megbízható szlovákot is kineveznek Milan Kollár személyében. Néhány hét múlva a tanári kar - egy ember kivételével - a kormány megbízottja kezébe letette az előírt szolgálati fogadalmat a Csehszlovák Köztársaságra. Ilyen előzmények után került sor 1919. november 15-én az 1919/20-as tanév ünnepélyes megnyitására.

Az 1919/20-as tanévben tehát a gimnázium nyolc évfolyamából az első évfolyamban már csakis szlovák nyelven folyt a tanítás, a többiben azonban még továbbra is magyarul. A tanintézet magyar túlsúlya ekkor még vitathatatlan volt. A jelzett tanév összesen 453 tanulójából még mindössze 24 vallotta magát szlováknak, 20 németnek, 2 angolnak, 1 pedig ruténnak, ezzel szemben 406 volt a magukat magyar nemzetiségűeknek valló növendékek száma. A szlovák évfolyamok és osztályok száma azonban évről-évre növekedett, a magyaroké pedig csökkent, mivel párhuzamos magyar osztály megnyitásáról az új évfolyamokban szó sem lehetett. Az utolsó magyar osztály érettségi vizsgájával 1926 júniusában Eperjesen visszafordíthatatlanul vége szakadt a magyar nyelvű középiskolai oktatásnak.

Szabómihály Gizella

“Köztesség“ és univerzalitás

Megkésett köszöntő a 75 éves Zeman Lászlónak

“Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél“ – mondja Márai Sándor darabjában, A kassai polgárokban János mester a fiának. János mester és Kristóf kassaiak, a nyugat pedig a nyugat-európai országokat jelenti ebben a mondatban. Miért idézem mégis most ezt a mondatot az eperjesi patrióta, Zeman László köszöntése alkalmából? Két okból is: először azért, mert Márainak erre a művére éppen Zeman tanár úr hívta fel a figyelmemet, másrészt pedig azért, mert akárcsak Kristóf, Zeman László is nyugatra ment – bár csak a történelmi Magyarország nyugati kapujáig, Pozsonyig jutott el –, és akárcsak János kőfaragó mester fia, ő sem felejtette el soha, hogy keletről – a nagy múltú Eperjesről – jött.

Kristóffal ellentétben azonban Zeman László valójában sohasem hagyta el szeretett szülővárosát: ha átmenetileg Pozsonyban tartózkodott is, vagy Eperjesről jött, vagy oda készült. Ez a “kétlakiság“, a “köztesség“ azonban – úgy érzem – egész életét meghatározta. A második világháború után indult szlovákiai magyar értelmiségiek nagy részétől eltérően Zeman László városi értelmiségi családból származik – édesapja ügyvéd volt – , s egy olyan városban született 1928-ban, mely a múlt században a magyar nyelvterületen kívülre szorult. Talán Eperjesnek ez a “periférikus“, magának pedig “atipikus“ helyzete tette lehetővé számára, hogy a szlovákiai magyar világot kissé kívülről, objektív távolságtartással kezelje (jellemzőnek tartható, hogy Zeman László életrajza nem szerepel a Ki kicsoda Kassától–Prágáig című kiadványban), s az eperjesi hegyekből messzebbre is lát, mint az átlag szlovákiai magyar értelmiségi.

Zeman tanár úr sokoldalú érdeklődésű ember: a gimnázium elvégzése után a Comenius Egyetem Természettudományi Karán kezdte el tanulmányait természetrajz–filozófia szakon, majd később felvette a biológiát is, egyúttal azonban a Pozsonyi Pedagógiai Főiskolán magyar nyelvből és irodalomból is megszerezte diplomáját. Pedagógusi pályája szintén változatos: tanított gimnáziumban Pozsonyban és Kassán (többek között testnevelést is), főiskolán (biológiát), 1962-től 1989-es nyugdíjba vonulásáig pedig a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán a magyar nyelv és irodalom tanszéken. Ez utóbbi munkahelyén szintén több tárgyat oktatott: kezdetben fonetikát, majd később főként stilisztikát, általános nyelvészetet, irodalomelméletet, fordításelméletet és módszertant, tehát elsősorban a nyelvészet és irodalom határán, azok között elhelyezkedő diszciplínákat. Kis létszámú oktatóhely lévén, a magyar tanszéken az oktatók rendszerint több tárgyat is vittek aszerint, éppen mire volt szükség, Zeman László sokoldalúsága azonban még ebben a kontextusban is kiemelkedő volt. Az ő esetében azonban a többféle oktatott tárgy nem vezetett színvonalcsökkenéshez, tanítványai szigorú, de igényes tanárként emlékeznek rá; olyan pedagógus volt, aki nemcsak a tárgyi tudást adta át, hanem a filológiai apparátus használatára, s főképp tudományos szemléletmódra oktatta a diákságot. Zeman László számára mindig is természetes volt, hogy egy egyetemi hallgatónak a magyarországi szakirodalom mellett ismernie kell a vonatkozó szlovák, cseh, angol, német stb. nyelvű munkákat is, s ha valaki ilyen jellegű kéréssel fordult hozzá, alig fordult elő, hogy ne sorolt volna fel ott helyben néhány, az adott problémával foglalkozó tanulmányt.

Jubilánsunknak a magyar tanszéken kifejtett oktatói és tudományos tevékenységét alapvetően meghatározta az a tény, hogy szakmailag elsősorban nem a magyar, hanem a cseh és a szlovák nyelvészet irányában tájékozódott, így a Prágai Károly Egyetemen Skalička professzornál doktorált. Zeman László már a magyar tanszéken évtizedekig alaptankönyvként használt a Magyar nyelv leíró nyelvtana (1968) című jegyzet fonetikai részében is elsősorban a prágai iskola eredményeire támaszkodott, s e nyelvészeti irányzat szellemében születtek stilisztikai-fordításelméleti tanulmányai is (a Fórum Társadalomtudományi Szemle 2003/4-es számában Fazekas József ezekről teljes bibliográfiát közöl). Zeman László egyúttal a strukturalista-funkcionalista szemléletű nyelvészet közvetítőjeként is szerepet vállalt: tőle származik Arany A. László Psychologické základy javov bilingvistických című alapvető tanulmányának terminológiailag adekvát magyar fordítása (megjelent a Lanstyák István–Simon Szabolcs szerkesztette Tanulmányok a magyar–szlovák kétnyelvűségről című tanulmánykötetben 1998-ban), illetve ő fordította magyarra az ún. nyitrai iskola vezető egyéniségének, František Mikónak Od epiky k lyrike című munkáját (Az epikától a líráig. Az irodalmi mű stilisztikája címmel jelent meg a Nap Kiadónál 2000-ben). Mindkét fordítás tudománytörténeti és terminológiai jelentőségű is egyben, bár sajnálatos, hogy megkésettségük folytán hatásukkal aligha számolhatunk. Arany A. László tanulmánya évtizedekkel megszületése után jelent meg magyarul, akkor, amikor a kétnyelvűség-kutatásban a szociolingvisztikai megközelítés vált uralkodóvá; a Miko-kötet pedig akkor, amikor lényegében a stilisztikában is lezajlott az ún. posztstrukturalista váltás.

Nyugállományba vonulása után jelent meg jubilánsunk két tanulmánykötete: a stilisztikai-fordításelméleti-fordításkritikai írásokat tartalmazó Stílus és fordítás, illetve a szeretett szülőváros hajdani híres kollégiumának és annak tanárainak emléket állító Gymnasiologia. Reméljük, hogy a Tanár úrnak még lesz ereje és kedve arra, hogy újabb írásokkal és könyvekkel ajándékozzon meg bennünket; elsősorban is módszertani-nyelvészeti írásainak újraközlését fogadnám szívesen – elsősorban a fiatal pedagógusnemzedékre gondolva –, hiszen a Szocialista Nevelés számai ma már hozzáférhetetlenek.

75 születésnapja alkalmából Zeman László két jeles kitüntetést is átvehetett: a Márai-díjat és a Szlovák Köztársaság Ezüstérmét. E kitüntetések, valamint volt tanítványai tisztelete adjanak neki erőt a további munkához. Isten éltesse!

Olvasgatom az in memoriam PILINSZKY című könyvet Bogyay Katalin összeállításában és itt találom Zalán Tibor gondolatait. Aztán arra gondolok, ezek a sorok Zalán Tibor bensőjét vetítik ki vagy magukra öltik Pilinszkyt? Miféle benső kivetítése tárul elém? Ki az, aki megszólal? Aki írta vagy akiről íródnak e sorok? Az alkotás az alkotó bensőjének a kivetítése vagy nemcsak erről van szó, hanem mindig jóval többről, esetleg másról is?

-Emlékszem, hogy volt egy ilyen, de a versre már nem emlékszem. utána kéne nézni… ami bizonyos, hogy felkérésre íródott a szöveg, a Pilinszky-albumba, és ha jól emlékszem, Török Lacival közösen installációt is csináltunk hozzá. ez a dolog nyilván abban az időben zajlott, amikor még a fotóművésszel aktív együttgondolkodásban és –munkálkodásban voltunk. Pilinszky egy időben, pályám legelején, nagyon közel állt hozzám, a Szálkák-kötet meghatározó volt nem csak a korai verseimre vonatkoztathatóan, de egyáltalán abban is, hogy a költészet felé fordult az akkori, meglehetősen sokféle érdeklődésem. Később a tágabb beszédhorizontok kezdtek érdekelni, Nagy László és elsősorban Juhász Ferenc formavilága, hogy azután egy jó évtizeddel később ismét a pilinszky-féle, csontjaira fogyasztott verstestek érdekeljenek.

Azt már nehezebben tudnám megmondani, hogy én vetítek-e ki valamit egy hommage-jellegű versben, vagy annak a bőrét húzom magamra, akit megcéloz a szövegem. amikor ezeket a válaszsorokat írom, éppen egy friss halottam, elveszített barátom (Katona Imre József, rádiós dramaturg és rádiós-mindentudó) emléksorai körül jár az agyam. most itt, ennyire konkrét esetben sem lehet talán eldönteni, hogy én írom a verset róla, vagy ő diktálja a verset, nekem, amit róla írok. a fájdalom, ami bennem van az elveszítése miatt, nyilván az enyém, ám a fájdalom önmagában nem versképző elem, több is meg kevesebb is annál, de elsősorban más. Visszatérve a Pilinszkyt idéző vershez, természetesen az én élményeim, vagy versképző elemeim jelennek meg a versben, nyilván úgy válogatva ki őket a sok hasonló közül, hogy közelítsenek megélhetőségben, megírhatóságban a Pilinszkyéihez. Arra meg aztán végképp nincs feleletem, hogy ki az, aki a versben megjelenik, mert az a legszemélyesebb szöveg megírása után is erősen kérdéses, jószerivel földeríthetetlen, hogy ki beszél. az talán könnyebb, hogy kinek. feltehetően egy alteregóhoz közelítő figurateremtésről kell gondolkodjunk ebben az esetben, de semmiképpen sem én vagyok, aki valamilyen formában leképződik a szavak kombinációjában, és semmiképpen sem az én belső világomnak a kivetítődési a lapon feltűnő sorok. ami biztos, hogy Pilinszky élt, és egy markánsan körülhatárolható, körülírható költői világot hagyott maga után, és az is bizonyosnak látszik, hogy én élek, és a még alakuló, alakítható világom egy kitüntetett ponton összetalálkozott az övével, és az eredmény olvasható, látható az albumban. Az, hogy feltehetőleg nincs megszólítva Pilinszky a szövegben, csak bizonyos, hozzá köthető nyelvi elemek használatával a megidézése történik, homályossá teszi azt, hogy ki a megszólított, ha már így rákérdezett erre is. Azt gondolom erről, negyedszázados költői gyakorlattal talán lehetek őszinte, hogy a nyelvi megnyilvánulásokban én már csak a nyelvi jelek létét látom megfoghatónak és elmondhatónak (leírhatónak és hihetőnek), az összes többi, velük és körülöttük zajló folyamat, munkálkodás kérdések involválására alkalmas, de a feleletek megadása alól szinte teljességgel kivonja magát.

Már az életrajz megfogalmazása is érzésszerű a honlapján. “Szemem színe kék, ha boldog vagyok, zöld, ha...” A versek is kékek és zöldek? Vannak-e örömteli pillanatok a versekben? Miért van a gondolatoknak olyan szomorkás árnyékuk? Még a Hi-szen, a guruló madár is két vállra teríti az olvasóját: nincs kacaj, nincs turbékoló jókedv, hanem inkább tápláló csend, érzékenység sejlik fel az olvasóban ilyenkor (bennem legalábbis). Mintha a jókedv nem szül(het)ne verseket. Minek köszönhetően születnek hát a versek? Mi kell hozzá: szárnyalás a mélyben vagy a magasban, fuldoklás vagy vágyakozás? Az öröm vagy a bánat nagyobb társa az ihletnek, a szavakba foglalt érzéseknek? Mi marad bent - mi nem érdemel papírt? Olykor a legnagyobb örömök is kikívánkoznak, a gyermek születése az egyik verseskötetében fellelhető.

Tényleg színjátszós a szemem. zöld is, meg kék is. De lehet, hogy nincs is színe, csak ilyennek meg olyannak tűnik – a sok ha erre a megfoghatatlanságra vonatkozik, vonatkozhat. a verseknek még inkább nincs színük, se kékek, se zöldek. Persze, ha metaforizálni akarjuk a kérdést, akkor az enyémek nagy többsége a fekete különféle árnyalataival írható le. Ez ráadásul nem függ össze szorosan a hangulatokkal, különösen nem az én hangulataimmal. Azoknak az embereknek, akik nem ismernek személyesen, és a verset a privát ember szerkesztett magánvalóságának tekintik, mindig csalódást okozok azzal, hogy találkoznak velem, és egy viszonylag vidám, viszonylag laza, viszonylag röhögcsélő, viszonylag normálisan link alakot ismernek meg bennem, aki viszonylag hétköznapi természetességgel képes kommunikálni velük, semmi egzotikus komorság, patakokban aláömlő whisky, futószalagon defloreált szüzek és sorban álló szomorú arcú elhagyott vagy megcsalt asszonyok, se vér, se könny, se hó, se szél… nem sorolom, talán ennyi elég annak az érzékeltetéséhez, hogy már nem tudom élményként kezelni, főleg nem élményhez kötni a versírást; egyszerűen elfoglaltságnak, munkának tekintem, tervezésnek és építmény-kivitelezésnek. ahogy a közismert színházi szabály sem engedi meg a színésznek, hogy ő sajnálja magát, ő sírjon és szenvedjen a színpadon – ennek a lehetőségét a közönségre hárítja át -, ugyanúgy a vers olvasójában kell kialakuljanak érzések, szomorúságok vagy lemondások – ha kell, hogy kialakuljanak ilyesfélék. ebből a szempontból én mint érző lény, teljesen indifferens vagyok, mondhatni, elhanyagolható. De a kérdésében benne van nyilván, hogy mennyit enged át az ember a személyiségéből a szövegeibe, és ezt nem irodalmi kérdésnek tekintem, hanem a személyemre vonatkozó érdeklődésnek. amíg régebben valóban élményközeliek voltak a szövegeim, ez egészen az avant-garde-korszakom megjelenéséig írható le tisztán, és bár azután még hullámokban egy ideig vissza-visszakísértő az élményszerűség érzete, lásd az és néhány akvarell újromantikus elégia-világát, addig mára az élményt, ha van, de pontosabb, ha annak az árnyékát, emlékét vagy emléknyomatát emlegetjük, teljesen lefedi az említett tervezés-kivitelezés munkálatának a bonyolult feladata. Magyarán, ha íródik is élményből vers, csakis az anyagában lelhető föl ez a fajta indíték, verbálisan aligha, vagy szándékosan ellehetetlenítve. Joggal emlékeztet az előző fejtegetés Kosztolányi vulkán-metaforájára, jelesen, hogy az érzés kiömlik az emberből, mint a forró magma a vulkánból, formátlanul és alaktalanul, aztán, amikor megszilárdult, ebből a kővé dermedt anyagból kell szobrot készíteni – és ahogy a szobor minden alkotóeleme a magma emlékét őrzi, anyagában abból való és azzal azonos, úgy a megformált műalkotás is az alaktalanul kiömlő érzésekkel azonos az utolsó molekulájáig, atomjáig. Csak már kihűlt állapotában kapta meg a formáját, ami szerencsére nem emlékeztet az eredeti ösztönös összevisszaságra. (ezért szenvedek, amikor a hozzám forduló, pályájuk elején tartó fiatalok azzal hárítják el a javításokra tett félénk javaslataimat, hogy azzal meghamisítanák az érzést. Milyen érzést? Be kell lássuk, a vers létrehozatalakor a vers hitelességének a megteremtése az elsődleges, az esetlegesen hozzá csatlakozó érzés vagy élmény kimondottan másodlagos, mi több, ott már teljesen el is hanyagolható.) mi kell a vers létrejöttéhez: “…szárnyalás a mélyben vagy a magasban, fuldoklás vagy vágyakozás? Az öröm vagy a bánat…” - kérdezi, és én biztos vagyok abban, hogy egyik sem. Ezek a nagy amplitúdón elhelyezkedő pozíciók elsődlegesen és kizárólagosan emberiek, életünk hétköznapiságából ki- vagy fölemelő helyzetek, melyek valóban nélkülözhetetlenek a lélek kialakításához, át- és szétformálásához. De a vers mégiscsak – és végső soron – a szavak különleges kombinációja, így közel sem biztos, hogy azok képesek a legérvényesebb vagy legérdekesebb kombinációkra, akik a legmagasabban vagy legmélyebben vannak az ön által megjelölt érzelmi-élmény skálán. Persze, a létrehozásból nem zárható ki a szándék, amelyben benne foglaltatik a szerző mentális állapota, de óvakodnék ennek túldimenzionálásától, abszolutizálásától. az, hogy az én szövegeim komorabbak az átlagnál – ahogy egy, a közelmúltban, kortársban megjelent tanulmány írója, vilcsek béla állapítja meg, számomra érvényesnek tűnően, minden mozzanatukban a válságot, mint átélhető világélményt modellezik -, nyilván alkati kérdés. az viszont már baj, ha a guruló madarat, ezt a kedvesnek szánt mesefüzért is szorongással olvasta. Éppenséggel vidámnak szántam a történetet. Úgy látszik, az én műveimben megjelenő vidámságfokom még innét van a normális emberi vidámság-küszöbön. s hogy valamennyire kimerítsem a kérdését, a “mi marad ki?” vonatkozásában a kérdés nem is az számomra, hogy mit nem írok meg, hanem egyre inkább az, hogy mit hagyok ki abból, amit megírok. És itt a kígyó hamar megharapta a farkát, mert visszajutottunk az első kérdésének Pilinszky-problematikájához, a kimondhatóság határának kereséséhez, a szavak visszafogyasztásának erkölcsi és esztétikai parancsához, a megszólalás érvényességéért vívott küzdelemhez. azt gondolom, és itt is ellentmondok az érzelmek által diktált íráskényszernek, mindent meg lehet írni, ha megvan hozzá az író eszköztára. Csak nem érdemes mindent megírni. Az idő előrehaladásával, az élet- és művészeti tapasztalatok halmozódásával egyre kevesebb a megírásra érdemes, és ezt a keveset is egyre nehezebb abban a formájában létbe segíteni, ami számára még és már optimális a belső működéséhez.

Az alkotás folyamata, a tartalom, mennyire megtervezett? Vannak önmaguktól önmagában kirajzolódott gondolatok, vagy az alkotás folytán teljesedik ki a mondanivaló? Mennyire határozzák meg a gondolatokat a véletlenek és a pillanatok? Enged-e egy hirtelen jött ötletnek, történésnek, befolyásolhatják-e a vers tartalmának alakulását az aktuális történések, érzések, indulatok, bármi?

Természetesen. A vers alkotásfolyamatára gondol… bár, az én esetemben gondolhatna az egyéb műnemekben született írásaimra is, hiszen valamennyi műfajtalankodásomkor megengedek magamnak egyfajta költői eljárásmódot, ahogyan az adott témához viszonyulok (amit nevezhetnénk műnemi fegyelmezetlenkedésnek is). Bár az is lehet, hogy nem is tudnám nem megengedni ennek a költői szemléletmódnak az eluralkodását rajtam. Amíg régen, vagy nem is olyan régen, a megírandó szövegeknek csak nagyon kis hányadával voltam előre tisztában, sőt, verseknél sok esetben csak az első sor formálódott meg bennem, amit azután követett a többi, kirajzolva egy lehetséges haladási irányt számomra, addig ma már az egész megmutatkozása után kezdek hozzá a csak szavakkal való rögzítésnek. A tartalommal természetesen ilyenkor sem vagyok tisztában (annál is inkább nem, mert a versnek nincs is tartalma, csak tartása, vagy valami mása), csak az körvonalazódik meg benne, hogy mit és milyen formában fogok megvalósítani. de az nagyon is konkrétan. A szétgondolt jelen című kötetem például 27 darab 27 soros verset tartalmaz, s ezt előre tudtam, mert ekkortájt bevallottan nagy hatással voltak rám Jankovics József irodalomtörténész Balassi körüli kutatási eredményei, melyek során rájött arra, hogy a tökéletes szám nem a három, nem a kilenc, hanem a háromszor három, a huszonhét. Ez a számmisztika igen jó hatással volt az akkor írott műveimre, formailag megadta a ciklus kereteit, metafizikusan pedig azt a biztonságot, amit a szentháromság mindenhatóságában hitet találó ember érezhet. Talán Mallarmé mondta valakinek, hogy a versben nincsenek gondolatok, csak szavak vannak, és ezt én szerencsésnek tartom, mert nekem is inkább szavaim vannak, mint gondolataim. Ez talán valamit rámagyaráz arra, amit az előbb írtam arról, hogy az egész megmutatkozása ellenére a vershez való hozzákezdés pillanatában fogalmam sincs annak a lehetséges (vagy lehetetlen) tartalmáról. Ami a vers alkotásfolyamatát illeti, itt a véletlennek nagyon sok szerepet juttatok, ugyanakkor meg kell jegyezzem, hogy a véletlen kétféle alkalmazható megjelenését tartom elképzelhetőnek írás közben. Az egyik talált szavak, deformált vagy deformálódott kifejezések, roncs-neologizmusok véletlenje. Írás közben merész asszociációkra, szókapcsolat-lehetőségekre, szórontás-alkalmakra bukkan a kereső vagy barangoló elme, és ha az ember szabadversben utazik, netán avant-garde formáció létrehozásán munkálkodik, kapva-kap rajtuk és utánuk, akár az egész szövegalakulást ezeknek a felbukkanásoknak a kacskaringóira bízza rá. a másik véletlen a kötött vers létrehozásakor jelentkezik, amikor a vers írója a szótagszám és/vagy metrika megkötései miatt a szavak kombinációjának egész sorát végzi el, míg egy-egy megfelelő verzióra ráakad. a sok variáns, nem ritkán a véglegesnek választott, gyakran merész változtatásokra bírja rá az írót, ez a versírásnak az a része, amikor a vers írja önmagát, vagy fogalmazza meg önmagát az írójának. A pillanatok kényszerét vagy súgását nem tartom elképzelhetőnek az alkotás folyamatában, legfeljebb az alkotásra rábírás mozzanatában lehet szerepe. Az indulatnak pedig még ott sem nagyon, bár ennek nagyon sok sikeres és elhíresült alkotás ellentmondani látszik.

A leírni szánt mondanivaló dönti el, választja meg a műfajt vagy az író határozza meg, hogy a közeljövőben megírt regényének milyen tartalom is felelne meg leginkább, s hogy a következő esszékötete pontosan miről is fog szólni? Egyáltalán: diktálhatja-e a tartalom a műfajt, vagy néhány esetben igen, s adott esetben ez kizártnak nevezhető? Ha végigvesszük irodalmi munkáit, alkotásait, időrendi sorrendben hogyan követik egymást? Elsőnek főképp versek születtek vagy talán prózák, esetleg esszék? s milyen műfaj következett aztán? Van-e kedvenc területe, egyáltalán lehet-e ilyesmit komolyan kérdezni: vers vagy regény vagy esszé vagy valami más? Mindnek megvan a gyönyörűsége, de mégis mindegyik megírása ugyanolyan hozzáállást kíván vagy izgalmasabb elmélyülni ebben-abban a műfajban?

Ha dönteni nem is dönti el, de azért befolyásolja a műfaj megválasztását az, amit az ember leírni kíván, próbál, vagy sejt leírni, vél kifejteni a maga kifejtetlenségéből. Ámbár legtöbbször csak homályos sejtései vannak arról, mit akar leírni, hiszen a tartalmi elképzelés, amit mondanivalónak is hívhatunk (igaz, ez az elnevezés lírai megnyilvánulás esetén ritkán találja meg a célját), nos, ez a körülhatárolható cél/képzet messze nem egyezik meg azzal, ami a nyelvi formálás során egyfajta szerkezeti és szemantikai bújócska során és okán létrejön. De mindenképpen befolyásolja az, ha akarunk valamit, azt, hogy milyen műnemet, akár műfajt választunk hozzá. hogy a választást ki végzi el, nézőpont kérdése, mert az anyag mindenképpen nyomást gyakorol az íróra, aki végrehajtója ennek az akaratnak, ugyanakkor az ember merész felelőtlenségében olyan tartalmakat közvetíthet olyan formák keretében, melyek a gyakorlatban, ha nem is gyakorlatilag, kizárják egymást. Regénynél nyilván más a helyzet, mert ott azért valami történet vagy elbeszélés-szerkezet kötelezőnek látszik. Bár ez sem ilyen egyszerű, vagy egyértelmű. Az én regényeim – melyeket akár hívhat esszéköteteknek is, mert nehezen sorolhatóak be a klasszikus regénykategóriába, ami nem túlzottan újszerű fejlemény, lássuk be, a posztmodern, vagy az azt lassan felváltó korban -, nem sokban emlékeztetnek a regényíró-regényekre. Nincs bennük pontosan követhető cselekmény vagy történéssor, meglehetősen kétes, homályos, vagy ennél is bonyolultabb a narráció kérdése, és mindenféle kiszámított logika vagy hagyományos szerkezeti kiszámítottság nélkül vált át a szövegfolyam egyik műnemből a másikba, avagy annak kevert formáját hozza létre. Időben mindenképpen előzménynek tűnhetik föl az írói akarat a formai jegyek megválasztásakor vagy eldöntésekor, de semmiképpen sem elsődlegesebb, mint az anyag alakulása megkívánta, akár kierőszakoltnak is nevezhető haladási irány.

Valóban versekkel kezdődött a pályám, és akkor még alanyi költői szándékok és elhatározások munkálkodtak bennem, ez egyértelműen azzal magyarázható, hogy (élet)korjellemzően túlérzékeny és túlsérülékeny voltam, ami természetesen a költészet felé vitt el. ezt a csakköltészeti nekibuzdulást néhány novella (blue dolphin, a tanktípusú nő) törte meg, de erről tudomást sem vett az irodalom, és hát én sem nagyon éreztem, hogy sokat módosítottak volna az éppen kijelölt és hasznosnak érzett irányon, amelynek mentén a versek íródtak, jóllehet mindkettő sikerült szövegeknek tartottam és tartom így utólag is. Esszét gyakorlatilag alig írtam, egy nagyon korai, elhíresült megszólaláson, az arctalan nemzedéken kívül, de az éppen elég volt ahhoz, hogy feltételezzék rólam, hogy ebben a fontos műfajban is otthonosan mozgok. nos, ez nincs így, nem mozgok otthonosan benne, és ma már alig-alig merészkedem át ezen a határvonalon – az esszé ugyanis, jól megírt formájában a tudományhoz tartozik inkább, mint az irodalomhoz, és tőlem távol állnak a tudósi allűrök és manírok. Sokműfajúságom drámák és hangjátékok megírásával kezdődött. az előző egy kiváló rendezőnek, Fodor Tamásnak az érdeme, aki kipréselt belőlem egy Ószeresek című drámát, és bevezetett ennek a műnemnek a bonyodalmaiba. A hangjátékokhoz a már fölemlegetett, nemrég (számomra tragikusan fiatalon) elhunyt barátomnak, Katona Imre József, rádiós dramaturg csábított el, és máig a legtöbbet profitáltam íróként a több tucatnyi rádiós munkából, kísérleti produkciókból, drámaíróként is, hiszen a rádiójáték sötét színpadon zajló előadás, ahol a néző fantáziája gyújtja meg a fényszórókat, vagy kapcsolja vissza azokat. Önmagában azonban ez a sokműfajúság még nem jelentett mást, mint hogy egy – esetemben alapvetően költői – beszédformát más megszólalási formákhoz közelítek. az igazi változás, áttörés ezen a helyzeten egyértelműen az avantgarde-dal való megismerkedésem, illetve pár éves együtthálásom, élettársi, talán kicsit házassági viszonyom volt. Az avantgarde anyagkezelés lehetővé tette, hogy ne műfajokban gondolkodjam, hanem szövegekben és megvalósításokban, és ez óriási felszabadító erőt jelentett számomra. Megszűntek a műfaji kötések és szabályok – ha nem akartam őket figyelembe venni -, és a határok megnyílásával-megnyitásával valami olyasmit érezhettem, mint a trabantos ndk-turisták, amikor átjutottak az osztrák határon. Nincs tehát kedvenc műfajom vagy műnemem, a gyönyörűséget abban lelem, hogy az adott szöveghez, amin éppen dolgozom, megtalálom azokat a megszólalásformákat, akár kevert formáról legyen szó (ezt a radikális eklektika kategóriájával írtam le egykor, azóta sokan használták-használják ezt a szókapcsolatot, sajnos, mindenféle félremagyarázott és leszűkített, zavarosságokat lefedő formában), amely eredménnyel kecsegtet.

Egy kedves bécsi ismerősöm szerint a vezetékneve megválasztásakor a naptárban éppen bejegyzett név jött kapóra. Ha aznap nem Zalán van, hanem tegyük fel Tibor vagy Zsuzsa vagy Olivér, akkor hogyan döntött volna? Tudom, ez így utólag értéktelen szőrszálhasogatásnak fogható fel, de azóta érdekel ez a bizonyos vezetéknév kiválasztásának a módja... Véletlenszerűség-e vagy más is volt a talonban?

– Névválasztásommal kapcsolatban sokféle legenda kapott már lábra, az öné közel áll a valósághoz, de természetesen igazából nincs köze hozzá. az tény, hogy a Zalán felvett név, és nem bántam meg, hogy e mellett a név mellett döntöttem. a névválasztásra Ilia Mihály, a kiváló irodalomtudós, a Tiszatáj akkori (és számomra örökös) főszerkesztője bírt rá, mondván, hogy a polgári nevem nem elég “költői hangzású” ahhoz, hogy versek fölé írjam. Én akkor is, most is, adtam a tanácsaira, javaslatát azonban csak kínnal-keservvel tudtam volna megvalósítani úgy, hogy különféle létező családi-vezetékneveket illesszek a Tibor elé, aztán meg a Tibor helyébe. Dilemmámat a Tiszatáj akkori, igen szép és fiatal titkárnője oldotta meg helyettem, akit én, első éves egyetemista, hősszerelmes alkat, egy verőfényes későtavaszi délután borozásra csábítottam (volna). Meghívásomat azzal utasította vissza, hogy a főszerkesztő úr nem ad erre neki engedélyt, amíg nincs meg az új nevem. Ilia tehát tudta, hogy keringeni fogok a fiatal lány rövid szoknyája körül, és semmit sem bízott a véletlenre. Amikor elpanaszoltam név-találási kísérleteim sorozatos keservét és sikertelenségét, felütötte a naptárat és rábökött az Ábel névre. és itt kapcsolódik be az akcióba a hiúság, mert rögtön arra gondoltam, bár még egyetlen megjelent versem nem volt, hogy akkor a szép versek elejére kerülök, de sajnos, nyilván csak az a-betűsök után. Amikor nemet mondtam, ismét felütötte asztali naptárát a szép Jutka, és azt mondta, Zalán. Ez már más zengésű volt, mint az Ábel, olyan “költőiesnek” érezhető, és már nagyon mehetnékem volt a nővel el borozásra. Legyen, mondtam, azzal az aljas hátsó gondolattal, hogy döntésemet másnap vissza is vonhatom akár. De a sors és Ilia akarata másként döntött. Az ominózus borozás kora másnapján, az Eötvös Kollégium hangszórójában felharsant egy mondat, az azóta sokszor hallott és mondott névvel: Zalán Tibort kérik a telefonhoz. Én, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ráértettem magam a névre, leballagtam a telefonhoz, a portás – aki jól ismert – legnagyobb meglepetésére felvettem a telefont, Zalán Tibor vagyok, tessék, mondtam nyugodt önkéntelenséggel, és a vonal túlsó végén Ilia rekedt hangja hallatszott a recsegésben, aki csak annyit mondott: üdvözlöm, Zalán Tibor, két versét leadtam a nyomdába. Valahogy így hiteles ez a névhistória, ha még máshol nem mondtam volna el, vagy írtam volna le.

De az adoma-szinten túl, azt gondolom, nagyon fontos, hogy az ember milyen néven ír, mert bár a nevét ő és az írása hitelesíti, nem baj, ha a név megjegyezhető, kimondható, hangzásában sem kellemetlen. Az meg külön adománya ennek a névnek, hogy ismerőseim, barátaim és a szakma nagy része Zalánnak hív, és én ebben épp nem hidegséget, távolságtartást érzek, hanem szeretetet, elismerést, egy szerep és mű szereplővel és alkotóval való teljes azonosítását, illetve azonosulását.

Ha az írás merőben munkának tekinthető, nekem máris az jut az eszembe, hogy a mai világban vannak jobban fizető országok is, mint Magyarország. Miért nem próbálkozik hát a racionális - Magyarországon született, íráskészséggel megáldott  - ember külföldön pént keresni a munkájával? Egy jó könyvet egy jól szituált országban méltó körülmények között, nagyobb példányszámban adnak ki, mint a mi tájainkon. Természetesen a tiszteletdíj is busásabb, mint a hazai viszonylatokban. Jelent-e meg külföldön könyve - olyan tartalommal, ami Magyarországon még nem jelent meg magyarul – vagy lefordították-e valamelyik magyarul megjelent könyvét külföldön?

– Hosszú kérdésére igen rövid választ szeretnék adni. Az írás olyan munka, amelynek nincs helye, azaz nincs munkahelye, mert ahol termékként jelentkezik, az irodalom, csak egy virtuális tér. a fizetség is virtuális, természetesen, különösen költők esetében van ez így. Egyéb munkák egyéb helyeken fizetés ellenében végezhetőek el. való igaz, hogy máshol más körülmények között jelentethető meg, adható ki egy könyv, és a haszon, ha nevezhetjük így, is busásabb, mint Magyarországon. De lévén, az ebben az országban élő nép nyelvét beszéljük, írjuk, nekünk elsősorban ennek a közönségnek – néha még azt is elgondolom, nem biztos, hogy helyesen vagy érvényesen, közösségnek – kell olvasni valót előállítanunk. annyiért, amennyit kapunk érte, és olyan formában, ahogyan azt meg tudjuk jelentetni. ezen nincs sok szomorkodni való, nem gondolnám, hogy az irodalomból meg tudnék élni, de, természetesen, nagyon is megélnék, ha azt gondolnám, hogy meg tudok élni, és ha nem csak gondolnám. nem tudok.

Könyvet eleve külföldön megjelentetési szándékkal nem írtam, ehhez sem kapcsolatrendszerem nincs (ami pedig ma alapvetőbb az irodalmi életben való életben maradáshoz, mint a tehetség vagy az írói tisztesség, itt egy sajnos van leírva, sajnos) sem késztetésem. Könyveimet fordították már angolra, németre és ukránra, minden különösebb visszhang nélkül, ha csak az ottani felolvasóestek sikerét, vagy a szórványos kritikát nem tekintem sikernek (most készülnek románul is kiadni a verseimet, s talán a drámáimat is). Nem gondolkodom a külföldben, mert nem vagyok az az alkat, aki a menedzselésnek ezt a formáját végig tudná csinálni, ki tudná alakítani (kuncsorogni, taposni, hízelegni, zsarolni) ehhez a szükséges kapcsolatrendszert. Nem önérzetes kijelentés, inkább a helyzetemből adódó kényszer, ebből következően egy irodalmi balfasz megnyilvánulása, amikor azt mondom, gondolkodjék bennem a külföld, ha kellek neki. Ha így lesz, nem fogok ellenállni az érdeklődésnek.