Irodalom / kritika / társadalomtudomány
2004. január, 1. szám
* * * * * *
Fried István: Márai Sándor panoptikuma (tanulmány)
Már hetvenhét éve,
hogy fiad kerestet
és cipeli árván
a földi keresztet.
Azt mondtad fűért mégy
az égi mezôre,
hogy éhes bocimnak
tej legyen belôle.
És hogy majd estére,
a Göncöl-szekéren
visszajössz mesélni
csillagokról nekem.
Hiába vártalak,
Istenem, hány este!
Te nem jöttél soha
mesélni egyszer se.
Mondd, miért nem jöttél,
Anyám, Édesanyám,
mert az égi mezôn
eltévedtél talán?
Bár lelkemben lassan
kihunynak a fények:
én hetven éven túl
is, még várlak Téged.
Anyám, Édesanyám,
fáj, hogy nekem már csak
vissza-visszatérô
szép metaforám vagy,
ki a hadak ůtján,
fényévekkel messze,
égi unokákkal
sétálsz beszélgetve.
Üzenj: földieknek is
valami szépet,
mit nekem igértél:
a Csillag-mesédet.
2002
Csurkába font hajjal,
szinte nesztelenül
jöttél a lépcsôkán
lefelé egyedül.
"Jé fiúk, kik vagytok,
ti honnan jöttetek?..."
S mint kit megigéztek:
döbbenten néztelek.
Rám villant sugárzón
csillogó két szemed,
tüze ott örökre
szivembe égetett.
Hajfonattal, mint rég
azóta nem látlak,
tüze se fénylik úgy
szemed sugarának...
Én mégis, míg élek:
áldom azt a napot,
mikor árva szemem
Téged megláthatott.
(Vizsgálódások a kisebbségi magyar nemzeti irodalom érték-lehetőségeinek kontextusában)
A kisebbségi magyar nemzeti irodalmak meghatározott fejlődési orientáltsága genezisük szempontjából
A kapcsolatok, a kommunikációs szintek és a körülmények vizsgálatakor áttekinthetővé válik, hogy egy kisebbségi magyar nemzeti irodalom genezise és forrásainak szférái azonosítható motívumokra vezethetők vissza. Mint irodalom egyértelműen a hozzá közel álló, ill. a vele szerves kapcsolatban levő irodalmi hagyományokkal van ok-okozati összefüggésben: egyrészt az (egységes) nemzeti irodalmi hagyománnyal, másrészt a regionális irodalmi hagyományokkal. Ezek képezik nembeli létrejöttének és fejlődésének legfontosabb és egyben meghatározó forrásait. Eszerint a romániai, a szlovákiai, a jugoszláviai és a kárpátaljai magyar irodalom létrejöttének nembeli meghatározója a magyar irodalom, továbbá az Erdély, a Felvidék, a Vajdaság, a Kárpátalja (mint történelmi tájegységek) által őrzött irodalmi hagyományok világa. A határon túli kisebbségi magyar irodalmak 1918 után ható forrásainak viszonya ennek alapján vázlatosan így értelmezhető:
Források
A hagyományokból (múlt) – mint forrásokból – való megszületés és kialakulás a kisebbségi magyar irodalmak esetében dialektikusan kapcsolódik a fejlődés, majd a perspektíva azonosítható vonalaihoz és irányaihoz. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a kisebbségi magyar nemzeti irodalmak létrejöttét elősegítő (irodalmi) hagyományok a későbbiekben meghatározzák azok fejlődési irányultságait és legfontosabb nembeli orientáltságát. Ha ezt a fejlődési irányultságokat vetítjük ki sematikusan, figyelembe kell vennünk a genezis által adott determinizmusok, valamint a jelen, illetve a jövő számára értelmet biztosító perspektivikus irányokat és programokat:
Terminológiai bonyodalmak
A magyar(ság), a kisebbségi magyar (nemzetiség) és a szomszéd népek kapcsolatrendszerének kutatása során használt fogalmak körül bizonytalanságok uralkodnak. Ennek okai az eltérő fogalomhasználatra, a múlt- és jelenbeli kifejezett valóság sokféleségére vezethetők vissza. A kutatások során alkalmazott fogalomrendszer alakulása nem tartott lépést a társadalmi valóság változásaival, minek következtében a megszokások stereotípiákat és egyúttal pontatlanságokat eredményeztek. Ennek a kérdéskörnek aránylag gazdag irodalma van az európai kontextusban is, így a nemzetközi és a magyar szakirodalom bemutatása és értékelése külön vizsgálatot és beható tanulmányozást igényelne.
A különböző tanulmányokban és dolgozatokban alkalmazott fogalomhasználat sorából most inkább példákkal igyekszünk rámutatni a legfontosabb sajátosságokra. Így, tudatosan választott és indokolt fogalmi rendszerrel dolgozik Für Lajos Kisebbség és tudomány című kismonográfiájában1, melynek a kézirata már 1980-ban elkészült, de csak majdnem tíz éves késéssel jelenhetett meg. Tegyük hozzá: a kéziratban megfogalmazott gondok a megjelenés idejére semmit sem veszítettek aktualitásukból. A kötet szerzője fejtegetései során “nemzeti kisebbség” alatt olyan, népéről levált-leválasztott és kisebbségbe került etnikumot ért, amelynek “anyanemzete” önálló állammal rendelkezik. “Nemzetiség” alatt önálló állammal nem rendelkező és kisebbségben élő, nagyságtól független etnikumot ért, az “etnikum” vagy “nemzet” fogalmába pedig a közös nyelvű, közös kultúrájú és hagyományú (közös múlttal rendelkező) népközösségeket foglal. Für Lajos munkáját a politikai rendszerváltás előtt írta, ami fogalomhasználatából is kitűnik. Az általa alkalmazott használt fogalmak az idő teltével és a társadalmi körülmények megváltozásával bizonyos jelentésváltozásokon, pontosabban szemantikai differenciálódáson estek át. A következő tényekkel és pontosításokkal egészítjük ki:
jelenünkben a határon túli magyar értelmiségiek a minőség magasabb követelményrendszerét állítják a kisebbségi szellemi (és politikai) élet képviselői elé. A minőség a határon túli magyarok eszmei stratégiájának központi fogalma lett, melynek kiteljesítése érdekében a magyar történelem és kultúra nemzeti és egyben európai értékeit szükséges hasznosítani a megmaradás és felemelkedés érdekében;
a határon túli magyarokat 1945 után a selymes vagy bársonyos forradalmakkal jelzett politikai rendszerváltásig (tehát 1989-ig) a “nemzetiség” megnevezéssel és egyben státussal illették, amelyet a szocializmus korszaka talált ki számukra. Nyilvánvaló, hogy ez a megtévesztő elnevezés és státus valójában a szovjet nemzeti/nemzetiségi ideológiát igyekezett utánozni és lemásolni, nem véve figyelembe a Szovjetunió “nemzetiségei” és a közép-európai viszonyokból és feltételrendszerből adódó elvi és történelmi különbségeket;
a közép- és kelet-európai hivatalos társadalomtudományi és jogi szóhasználat és szocialista gondolkodásmód hosszú évtizedeken át de facto elfogadta a “nemzetiségek” státusát, azzal a hivatalosított intézkedési rendszerrel, melyek eredményeként az erdélyi, felvidéki, délvidéki és kárpátaljai magyarság identitástudatának fokozatos módosítása, kulturális leépülése, egyben beolvadása valósult meg. A nemzetiségi helyzet egyfajta “másodrendű” állampolgári szerep biztosítását is jelentette, melynek elviselőit a szocializmus ideológiája által megszabott keretekben kellett tartani, s a szabályok megtartását ideológiai eszközök bevetésével és fegyelmezéssel volt szükséges biztosítani;
a múlt század kilencvenes éveitől a határon túli magyarság tudományossága (és publicisztikája is) fokozatosan, de egyértelműen elhagyta és elutasította a “nemzetiség” fogalmának használatát és helyette a “nemzeti kisebbség” fogalomra és megnevezésre tért át. Ez a fogalomhasználat a két háború közti időszak csehszlovákiai magyar polgári légkörét is felidézte, de a fogalom eredeti, a nemzetközi szakirodalomban használatos jelentése és értelme nem érvényesült, s így a “nemzeti kisebbség” fogalma nem is jelentette (jelenti) azt, amit a nyugati szakirodalomban és politikai életben jelent. A különbségeket jelző példa evidens: a határon túli magyaroknak nincs autonómiájuk, mint önvédelmüknek fontos stratégiai eszköze és formája, e népcsoportok helyzete nincs megnyugtatóan rendezve, addig (más kisebbségi státussal rendelkező népcsoportok), például a finnországi svédek, a dél-tiroli németek, a spanyolországi katalánok konkrétan meghatározott kollektív jogok és autonómiák adta lehetőségekkel rendelkezve alakíthatják sorsukat, tarthatják fenn nemzeti kultúrájukat és identitásukat (a nemzeti kisebbség fogalma alatt a felsorolt esetekben tehát más tartalom húzódik ...);
a megnevezések valóságos helyzetet és lelkiállapotot is kifejeznek, ezért nem meglepő, hogy a “nemzeti kisebbség” fogalmát is – az elmúlt tíz év során – többször kritizálták; publicisták, irodalmárok, tanárok (és politikusok!) sem tudják elfogadni fenntartás nélkül, mivel ab ovo magában hordja a hátrányos (ezáltal megkülönböztetett) helyzet elfogadását. A kisebbséghez tartozónak nem kellene saját szülőföldjén “kisebbséginek” éreznie magát és sorsából adódóan igazodni a “többséghez”, illetve alávetni magát a többségben levők elképzeléseinek. A kisebbségi helyzet elfogadása és mentalitásának gyakorlása ui. magában hordja az önfeladás lehetőségét és az asszimilációra való hajlandóságot. A “nemzeti kisebbség” fogalmának eddigi használata ezeknél az okoknál fogva joggal hozta felszínre az átgondolás és a revízió igényét;
jelenleg bizonyos értelemben tehát egy terminológiai zűrzavar figyelhető meg még a szakemberek és kutatók fogalomhasználatában is, esetenként még egy tanulmány vagy esszé keretében is előfordul a határon túli magyarok különböző megnevezése és más-más státusokba való besorolása. Nézetek és vélemények szembesítésekor ezért az is előfordulhat, hogy a meg nem értések (vagy félreértések) éppen a következetlen szóhasználatból erednek, szükségessé téve az utólagos korrekciókat.
Az irodalmi kontextus változása
A kisebbségi magyar irodalmak szemléleti változása és értékváltoztatásának igénye időszerűvé vált a kívánatos magyar irodalmi integráció létrejöttének szempontjából is, mivel az egység gondolata, a szélesebb körű kulturális és egyben szellemi összetartozás ügye előtérbe kerül a történelmi és társadalmi átalakulások következtében. Ebben a vonatkozásban inspiráló hatásúak Pomogáts Béla gondolatai, így többek között a most kiemelt idézet: “Szükség van arra, hogy a kisebbségi magyar irodalmak adják fel azt a deffenzív magatartást, amelyet, kétségtelenül az adott ország nemzetiségi és kulturális politikájának nyomása alatt, időnként tanúsítottak. A hagyományos »kisebbségi beszédmód« helyett egy új beszédmód kialakítására van szükség, amely elutasítja a történelmileg kialakult kisebbségi önkorlátozást és a túlzó óvatosságot, meg tud küzdeni a szabad beszédért és valóban a »sajátosság méltóságát« képviseli. A kisebbségi magyar irodalmak ugyanis nem állnak egyedül, hanem éppen az egyetemes magyar irodalom lelki közössége és belső szolidaritása következtében egy tizenötmilliós nemzet és egy európai »kulturális középhatalom« integráns részét alkotják.”2 Megoldást, perspektívát jelentő, változást szorgalmazó, felelősségteljes gondolatok ezek, melyek biztatást, a jogok érvényesítését szorgalmazzák és a jövő alapját képezik. Bizonyára időre van szükség, amíg megteremtődnek a feltételek a “kisebbségi beszédmód” elhagyásához, amíg természetes módon érvényesülhetnek a jog biztosította lehetőségek, s végbemennek a tudati változások. Biztató azonban az írók, költők műveiben és a kisebbségi magyar publicisztikában is egyre gyakrabban megjelenő ismérv és szempont, miszerint a magyar kultúra, a magyar irodalom – hagyományaival, tudatával és értékrendjével – egységes szellemi entitásként értelmezendő, melynek történelmileg kialakult régiói és intézményrendszerei vannak.
* * *
A szélesebb értelmű európai polgárosuló folyamat, valamint a fokozatos társadalmi fejlődés részben megváltoztatja a határon túli magyarok (mint nemzeti kisebbségek) önismeretének összetevőit és mélységét. A tudati változás ontológiai szinten már jelenünkben lemérhető ezekben az irodalmakban, további kötődés-rendszerüknek újszerű bővülését illetően is. A nemzeti kisebbségi irodalmak hagyományosan egyrészt etnikai, nyelvi és kulturális, másrészt társadalmi és állampolgári kötődésük által eleve meghatározottak (ún. kettős kötődéssel). Ennek a kötődés-rendszernek a lényegi értelmezése is megváltozott a polgárosuló társadalomban és olyan (talán az eddigieknél fontosabb) momentumokkal bővült, amelyek leginkább kifejezik lényegét, a regionális kapcsolódással, ami a sajátosságból adódó összetartozás tudati megszilárdulásából következik. Ez a regionális kötődés, mint perspektivikus tény ui. pontosan kifejezi a konkrét nemzeti kisebbségi, az erdélyi, a szlovákiai, a vajdasági, a kárpátaljai irodalom és kultúra konkrét régiókhoz tartozó magyarság etnikai és kulturális hovatartozását, érdekeit, sajátosságait és elkötelezettségét. Ez az ún. regionális kötődés lényegében nem befolyásolja a magyar nemzeti kisebbségek kultúrájának és irodalmának sem etnikai, sem társadalmi viszonylatait, de mindenképp elősegíti saját lényegének, belső meghatározottságainak kibontakozását.
A kisebbségi magyar nemzeti irodalmak kapcsolat- és kommunikációs szintjének primer fokozatai rendszerben szemlélhetők:
Az egyetemes magyar irodalom, a regionális irodalmi hagyományok és a kisebbségi magyar irodalom kapcsolatai egymást közvetlenül éltető és egyben aktivizáló irodalmi (és kulturális) kontextust jelentenek, melynek részei relatíve önálló egységek, fejlődésüknek (létüknek) bizonyos szakaszaiban azonban kauzális viszonyt is feltételeznek.
A nemzeti kisebbségek magyar irodalmainak ez a dimenzionált kötődés-bővülése nem változtatja meg ezen irodalmak ontológiai lényegét sem, s nem változtatja meg irodalomtörténeti szempontú elhelyezkedését sem. Intézményei fokozatos létrejöttével és működésével, sajátos helyzetének megfelelően funkcionálnak és hatnak, mint önálló (autonómiával rendelkező) alakulatok, intézmények, és önrendelkezési elv alapján alakítják ki kapcsolataikat a számukra érdekes és elfogadható nemzeti és nemzeti kisebbségi irodalmakkal. Legerősebb kapcsolataik a magyar nemzeti irodalomhoz fűzik, mivel ezeket az irodalmakat jelentő műalkotások magyar nyelven íródnak, és ezáltal a magyar nemzeti irodalom részét képezik. Történetileg kialakult rendszerüket és esztétikai értékrendjüket szintén ennek a nemzeti irodalomnak a paraméterei határozzák meg.
Az irodalmi érték és sajátosságai a kisebbségi magyar nemzeti irodalomban
Nyelvi szempontból a kisebbségi magyar nemzeti irodalmak (meghatározó módon) egynyelvűek. A magyar anyanyelv és írói nyelv azonos, alapvető feltétele a magyar nyelvű irodalom létrejöttének. A nyelv tehát a legfontosabb kritérium, amely szervesen összekapcsolja a különböző szövegeket. A nyelv és az irodalom, a személyiség, a történelem és a nyelv elválaszthatatlansága természetszerűen teszi lehetővé a további tagolást az összmagyar irodalom egységén belül, úgy, hogy az egység megmaradjon és maga az irodalom gazdagabbá, differenciáltabbá váljon. Több kisebbségi magyar nemzeti irodalomhoz sorolható alkotó azonban degradálónak érzi a “kisebbségi”, ill. “nemzetiségi” jelzőt, ezért nem tartja elfogadhatónak. Az elkülönülést és elkülönítést úgy hidalja át, hogy művét az egyetemes magyar irodalom részének tekinti, ezzel is tagadva a kisebbségi magyar irodalom létét. Más alkotók (főként kritikusok) külön entitásnak tekintik a kisebbségi irodalmakat, melyek sajátosságaikkal külön részeit képezik az egyetemes magyar irodalomnak. A felmerülő kérdésre – Miért van ez így? – a viszonyulások tisztázásával adható meg a válasz, mivel maga az irodalom és az azt létrehozó alkotó mibenlétének meghatározó eleme(-i) magukban hordozzák viszonyíthatóságuk szintjeit:
Ahogy az irodalmi művek, úgy a mű szerzőjének is megvan a körülhatárolhatósága és sajátossága. Az alkotó és műve elválaszthatatlan a helyzettől és a környezettől, amelyben létrejött/létrejön, a mű elválaszthatatlan az író élményeitől, személyiségjegyeitől és identitás keresésétől. Ezért válhat problematikussá egy ilyen sajátosságokkal bíró műalkotás a külső (más közegben élő) kritikus és értelmező számára, és talán ezért nem válhat egy kisebbségi író műve teljes mértékben csak egy nemzeti irodalmi kánon részévé. Ezért korlátozott illetékességű minden ún. “asszimiláló kritika”, mely inkább beolvasztani kíván egy ilyen alkotást a nemzeti irodalmi vonalba, ahelyett, hogy sajátosságait mutatná fel és azt elemezné integráló értelmezői módszerekkel. A kisebbségi magyar nemzeti közegben létrejött irodalmi alkotás meghatározó jegye, lényege az, hogy magyar nyelven íródott, sajátossága pedig az, hogy az alkotója kisebbségi léthelyzetben él, illetve abból a közegből származik. (Gyakori jelenség, hogy a kisebbségi közeget, élethelyzetet idővel elhagyó író, költő élményeinek hátterét továbbra is előző kisebbségi sorsából meríti.)
Szinte minden kisebbségi magyar nemzeti irodalomnak voltak felfelé ívelő fejlődési szakaszai, olyan korszakai, amikor európaibb volt az átlagnál, s ekkor általában a nemzeti-tudat megnyilvánulása is erőteljes volt (például a két világháború közti időszak idején). A kisebbségi magyar irodalom nyitottságának érvényesítésekor sem felejtette el azonban önmaga lényegét, pontosabban: nem engedte, hogy alkotói mivoltát egy hamis tudat határozza meg. A rossz utánérzésekben csupán az európaiság vagy kisebbség hamis dilemmája kapott hangot, talán éppen azért, mert az európaisághoz, mint eszméhez (NB.: egy bizonyos szinten megkülönböztethetőséget jelentő couleur locale europiensis) nem tudta megtalálni a pontokat. Ezek a kapcsolódási pontok kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, pszichológiai, morális és szociológiai szempontból is összetartják ezt a nagyobb (európai) közösséget és szellemi közeget, nemzeti és kisebbségi körülményekre való tekintet nélkül. Minden alkotói magatartás – ebben a szélesebb értelemben is – függ attól a térségtől, amelyben az alkotó él. A térségen belül az egyes hagyományos régiók, tájak hatnak a kultúrára, a világszemléletre, az életformára és a hiedelemvilágra. A hagyományos közösségek tagjai (a konkrét kultúr-geográfiai térség “használói”, így az írók és a költők is alakítói ennek a közegnek, és az szintén alakítja őket. Képletesen szólva: egymásban léteznek, egymásból élnek.
A kisebbségi magyarság írói önazonosságuk tisztázása érdekében nem egy alkalommal ún. kisebbségvédő, kisebbségmegtartó programok keretében is megfogalmazták véleményüket, kifejtették létük és magatartásuk lényegét. Ez a tény egyik meghatározó sajátosságuk. A “transzszilvanizmus”, a “vox humana”, a “helyi színek” programja és elmélete valamint további programos megnyilatkozások esztétikai szempontból értékes irodalmi művek egész sorában jelentek meg, s gazdagították az egyetemes magyar irodalmat. Ahogy az európai sokféle kultúrának és irodalomnak egyik sajátossága a magyar kultúra és irodalom, hasonló módon külön színt és értéket jelent az egyetemes magyar kultúrán és irodalmon belül a kisebbségi magyarság lényegét, “önazonosságát” közvetítő és képviselő sajátos irodalmi jelleg és esztétikai érték. A sajátos irodalmi és kulturális érték a néhány évtizede megfogalmazott “sajátosság méltóságá”-nak elmélete értelmében alkotó részévé válhat az irodalmi mű értékének.3
A sajátosság a kisebbségi nemzeti kultúra és irodalom vonalán természetes módon magában foglalja a kisebbségi lét és jog összetevőit is:
A kisebbségi magyar nemzeti irodalmak keretében létrejött irodalmi művek jelentős része a kisebbségi lét kezdetétől érintik (más esetekben részletesen feldolgozzák) a kisebbségi problematikát. Az írói életművekben megnyilvánuló fejlődés a bizonyítéka annak, hogy ez az ihletforrás az idő múlásával és a körülmények változásával új tartalommal és értelemmel telítődik, de mindig szerves kapcsolatban van/marad az önazonosság keresésével és újbóli megfogalmazásával. Ez a sajátosság bizonyítja a kisebbségi magyar nemzeti irodalmak létét, de nem minősíti azokat sem kevesebbnek, sem többnek más nemzeti vagy éppen kisebbségi irodalmaknál. Másrészt: a természetes indítékokból történő identitás-keresés, sorsproblémás vonás és sajátosság semmiképpen nem lehúzó tehertétele ezeknek az irodalmaknak, s az eszmeiséghez való ragaszkodásuk sincs kárára az esztétikai hitelnek. Nyilvánvaló tény, hogy az értékes irodalmi alkotást kisebbségi kontextusban is kizárólag az esztétikai érték hitelesíti, ahol a gondolat a műalkotás belső világában jelenik meg, annak leválaszthatatlan szerves része. Ezzel az összetett kérdéssel kapcsolatban állapítja meg Görömbei András: “A kisebbségi magyar irodalmak a kisebbség nemzeti létét fenyegető politikával szemben alakították ki sorsuk kivallásának, sajátosságuk védelmének különféle esztétikai változatait. A kisebbségi magyarság sajátos nemzetiségi történelmének, nemzetiségi önismeretének, helyzettudatának művészi értékű érzékeltetésével hívták föl magukra a figyelmet az egész magyar nyelvterületen. Ezzel jelentettek külön élményvilágból származó külön színt a magyar irodalomban...”4
E művekben az irodalmi kommunikáció törvényszerűségei értelmében két alapvető hatásnak kell érvényesülnie, ami érvényesült már a két világháború közti időszakban is, s melynek fontos része az olvasó (befogadó) is. A kisebbségi magyar olvasó saját világát és önmaga lényegét ismerheti meg ezekből az irodalmi alkotásokból, az anyaországbeli olvasó viszont azt tudatosíthatja, hogy mi köti a kisebbségi magyarsághoz, s felismerheti azt is, miben tér el sorsa, különbözik múltja és jelene a kisebbségi magyarok sorsától. Az esztétikai élményen túl ezek az irodalmi alkotások tehát ontológiai funkcióval, szereppel is bírnak, mivel a művészi kifejezés eszközeivel és módozataival egymás megismerését is elősegítik. Az irodalmi műfajok adták eddig a kisebbségi létértelmezés és kisebbségi létdokumentáció legárnyaltabb, legpontosabb és legkomplexebb képét, melynek elsősorban nem informatív értéke van, hanem művészi-esztétikai normákkal és kritériumokkal mérhető hozadéka. Ezek a művek mind alkotó élményi különbözőségükkel, mind esztétikai értékeikkel és sajátosságaikkal váltak olvasmányélménnyé (jobb esetben) a magyar nyelvterület nagy részén és hatottak befogadóikra.
A kisebbségi magyar nemzeti irodalom értékei meghatározott viszonyrendszerrel és irányultsággal bírnak, melyek egyértelműsítik lényegüket és kiválasztásukat, melyek az egyetemes magyar irodalom szférájában működő értékrend felé haladnak, végcéljukban azonban az egyetemes és átfogó igények szerinti irodalmi értékek szintjére kerülhetnek.
Az irodalmi értékek meghatározó irányultsága regionális és kisebbségi kontextusban (a rész és egész viszonyának, a kisebbségi magyar nemzeti irodalom és az egyetemes magyar irodalom viszonyának dialektikája szerint) sematikus vázlat formájában így értelmezhető:
Az irodalomtudományi, ill. elemzési és kritikai megközelítések szempontjait kisebbségi magyar irodalmi vizsgálódások során (amelyek egybeeshetnek a nemzeti irodalmak értelmezésének szempontjaival) a következő meghatározó szempont-csoportba sorolhatjuk:
Az alkotó elsőbbségét hirdető biografikus szempont-csoport;
Az irodalmi mű szövegének elsőbbségére alapozó (formális) elemzés szempontjának csoportja;
Az olvasóra (befogadóra) gyakorolt hatás (recepciós teóriák szerinti) szempont-csoport.
Az irodalomtudományi vizsgálatok során (bár különböző nézőpontok is kínálják magukat) a közép-európai régió kontextusában nem lehet célszerű megkülönböztető eljárások alkalmazása. Az ún. szélsőséges “meghasonlott hűség” helyzetét magukra vállaló alkotók nagyban rokoníthatók, amennyiben esetleg nem találják magukat elég reprezentatívnak az adott kultúrák szemszögéből, és inkább egyszerre többhelyhez-tartozónak vallják magukat, ill. (ami ezzel szinonim jelentésű) igazából sehova sem tartozónak hiszik attitűdjüket.
Írók esetében kevésszer, kutatók és elméleti szakemberek esetében viszont gyakrabban tapasztalható, hogy a lokális kultúra közegébe jobban beilleszkednek, rosszabb esetben kultúrát (esetleg nyelvet), pontosabban szakterületük domináns kultúrához tartozó részét tekintik kutatói területük meghatározójának, mondván, hogy a kisebbségi irodalommal, kultúrával való foglalkozás nem alkalmas és elégséges a szakmai karrier kiteljesítéséhez.
Az említett kiemelt szélsőséges magatartásformák azonban nem meghatározóak a kisebbségi magyar irodalmak kutatásának és feldolgozásának területén, mert a hagyomány ereje – akár a vizsgálódások szempontjait, akár az alkotói-kutatói magatartás hitelét illetően – meghatározó módon történetileg is adott. Ahhoz, hogy a kisebbségi magyar irodalomtudományi vizsgálatok esztétikai-eszmei szempontok alapján értékeket tudjanak felmutatni, ugyanúgy szükség van az irodalmi kapcsolat- és kommunikációs rendszerben való szemlélet érvényesítésére, a szerzőt meghatározó (biografikus, identitáskereső) szempontok figyelembevételére, a szövegvizsgálat formális elemzésére, a sajátosság, mint értékminőség felismerésére, s amennyiben az lehetséges, az olvasóra (mint befogadóra) gyakorolt hatásérték, recepció felfogására. Ennek a komplexitásnak az igénye objektív esetben értékteremtő módszer-együttes alkalmazásaként is értelmezhető, mivel meghatározható elemzési és értelmezési területek funkcionális működtetésére vonatkoznak.
* * *
Azokat a kritikai modelleket, amelyek az alkotóhoz, a szöveghez, a tartalmi-eszmei irányultságokhoz és a világhoz való viszony alapján történő besoroltságukat jelenti, a következő sémában lehet összefogni:
Az ábra – mely az amerikai Donald Keesey által összeállított kritikai szemelvénygyűjtemény bevezetőjében megtalálható modell5 általunk módosított változata – az irodalmi értékelő/értelmező gyakorlatban érvényesülő kritikai szempontrendszert és viszonyait vázolja fel. Részei a potenciális kortárs kritikai modellek összetevőit is jelentik. A viszonyrendszer és a szempontkategória – nyilvánvalóan a hangsúlyok érdekében – olyan pólusokban megtestesülő “szélsőségeket” tételez fel, amelyek előfordulhatnak a valóságban, mégis leginkább az egyes szempontok keveredéseként, szimultán alkalmazásaként fordulnak elő.
A szerzői (alkotói) alaphelyzet feltételezi a műalkotáshoz fűződő genetikus viszonyt; az alkotó ui. ennél a helyzeténél fogva maga is érintett és elkötelezett a saját kisebbségi lényege által és így részese (nem elfogulatlan szemlélője) az alkotás gondolati-emocionális viszonylatainak. Az alkotó célközönsége elsősorban saját kisebbségi közege, s rajta keresztül az azonos nyelvű szélesebb olvasói réteg, beleértve az egyetemes magyar irodalom olvasóközönségét, egy további szinten pedig minden magyarul olvasó befogadót. A műalkotás hitelessége és művészi értéke is függ attól, hogy az alkotó mennyire képes saját érintettségét és kompetenciáját (elfogultságát) művészileg “megnemesíteni” és értékessé tenni. Ez a genetikus viszony legjellemzőbb adott jegye a szerzői “bennfentesség” és autentikusság, amelynek segítségével meghatározható (elkülöníthető) a kisebbségi magyar szerző műve, melynek genezisénél alkotó és idea (téma) valójában egy forrásból fakad. A kisebbségi magyar irodalmi művek értelmezésénél és értékelésénél gyakran előforduló és előszeretettel alkalmazott ún. “életrajz-központú”, történetileg is kialakult kritikai eljárás az említett genetikus viszony alapján mondott és mond véleményt. Ennek ismeretében joggal állapítható meg az is, hogy a kisebbségi magyar író és költő alkotói magatartása nem elsősorban a képzeleti, a szövegközpontú és kísérletező motiváción alapszik, hanem inkább “tapasztalati” indíttatású, mely alapvetően mimetikus módszerrel teremti értékeit. Az alkotó és műve a kisebbségi magyar közegben már genezisénél fogva “szimbiózist” alkot, a beleszületettség minden különállási viszonyt felszámol, és sajátos kommunikációs módot, nyelvi közeget teremt.
További értelmezői ismérve a kisebbségi magyar irodalomnak, hogy az idetartozó művek nagyrészt meghatározott üzenetközvetítő szándékot hordoznak, amit hitelesen és optimálisan akkor teljesíthetnek ki, ha az alkotók kevésbé kísérleteznek és leginkább a szokványosnak tartott narratív technikákat alkalmazzák. Ezért van az, hogy az irodalmi formákkal való kísérletezés kisebbségi magyar kontextusban aránylag ritka, és mindig megkülönböztetett figyelmet vált ki a kritika körében, még azokban az esetekben is, ha a kísérletezés nem több külföldi irodalmakból “átmentett” szöveg-eljárási módnál. Megfigyelhető, hogy a kisebbségi irodalom egyik sajátossága a kisebbségi kultúrára amúgy is jellemző elbeszélői/elbeszélési stílus, annak gondolkodási jellegzetességeivel és sémáival, hangsúlyaival és érzékenységi pontjaival. S ezen túlmenően a nyelvileg ki nem fejezett jelentéstartalom is árnyalja a kisebbségi magyar szövegkontextust, azoknak az utalásoknak a sora (konkrét verbalizáció nélkül), amelyek mégis sajátos “beszédes” jegyei az egyes kisebbségi kultúráknak, és amelyeknek természetes használata az egyik fontos és kézenfekvő jellemzője az autentikus kisebbségi magyar szövegnek. Ennek egyik eleme lehet a multikulturalizmus, melynek szintén megvan a maga esztétikája, s melyeknek kimutatására és identifikálására az irodalomtudományi vizsgálódások során különböző nézőpontok és eljárások sokasága kínálja magát.
A kisebbségi közegben született művek befogadásának olvasói szempontjait már érintettük. Hangsúlyoznunk szükséges még azt a tényt, hogy az egyes olvasói értelmezések nem egyenértékűek, és nem függetlenek az irodalmi és műveltségi felkészültségtől. Még a szűkebb körű értelmezést alapul vevő olvasói szemponttól sem, amely feltételezi a “beleértő olvasót”, s amelynek meghatározását végső soron az irodalomszociológiának kell majd pontosan definiálnia. Alkalmi tapasztalatok azt látszanak bizonyítani, hogy az általános műveltség felett álló, informált és többnyelvű olvasó is, akinek felkészültsége túlhaladja a mű szerzőjének felkészültségét, abba a helyzetbe kerülhet, hogy nem képes a szöveget a benne meglévő hivatkozások, nyelvi kifejezések, történelmi és kulturális utalások adekvát értelmezései szerint értékelni. A sajátosságok, valamint a specifikus utalások és megjegyzések sok esetben dekódolhatatlanok az idegen olvasó számára, főleg annak kisebbségközpontúsága, történetisége, esetleg eszmei-politikai töltete miatt. Szélsőséges esetnek számít a nyelvi szabadosság vagy a stilisztikai elemek sajátosságai által okozott meg nem értés, ill. érthetetlenség, amelyet csak egy szűkkörű olvasói tábor képes értelmezni és értékelni. Ilyen esetekben az általános megértést lábjegyzetek vagy magyarázatok segítik elő, amelyek az “érthetetlen” nyelvi betétek szövegkörnyezetének értelmezését teszik lehetővé. Evidens ténynek számít, hogy a kisebbségi magyar közegben keletkező művek megértésénél a monokultúrájú olvasó nem egyszer bizonyos értelemben hátrányban van, mivel a kisebbségi író műve a multikulturális szöveg sajátságait hordozza magában. Igaz, a mű(szöveg) nem maradéktalan megértése nem feltétlenül előidézője a mondanivaló és esztétikai értékelés sikertelenségének, mivel a szöveg elsősorban a kisebbségi multikulturális helyzet sokszor fonák és ellentmondásos élményét közvetíti. Biztosan állítható azonban az, hogy az idegen olvasók közül viszonylag kevesen képesek a teljesség igényével értelmezni és elfogadhatóan értékelni az ilyen kisebbségi magyar művet (szöveget). Mindez az ilyen jellegű alkotások értelmezésének és érvényesülésének korlátait is jelzi.
Jegyzetek
Für Lajos: Kisebbség és tudomány, Magvető Kiadó, Budapest, 1989
Pomogáts Béla: Kisebbségben és magyarságban, Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997, 196. o.
Lásd bővebben Gáll Ernő: A sajátosság méltósága (Bp., 1983) című könyvét, mely alapját jelenti az említett teória megfogalmazásának. E téma bővített keretén belül érdemes megemlítenünk még a szerző Kelet-európai írástudók és a nemzeti-nemzetiségi törekvések (Bp,, 1987) című kötetét, továbbá Cs. Gyímesi Éva: Honvágy a hazában (Bp., 1993), Görömbei András: A szavak értelme (Bp., 1996) valamint Bányai János: Kisebbségi magyar óra (Újvidék, 1996) című kiadványát.
Görömbei András: A kisebbségi magyarság és irodalom az ezredvégen In: Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen, Csokonai Könyvtár (Bibliotheca Studiorum Litterarium) 20. kötet, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2000, 23. o.
Donald Keesey (ed): Contexts for Criticism. Mountain View, CA: Mayfield Publishing, 1998 (Idézi Szigeti L. László A multikulturalizmus esztétikája című tanulmányában In.: Helikon Irodalomtudományi Szemle, 2002/4, 395-421. o.
(2002)
“Mindent tudott, mint látott, mindent
megértett. Éppen ezért, semmit sem bo-
csátott meg.”
(Márai Sándor)1
Az 1940-es esztendőt elejére Márait számottevő olvasótábor ünnepelte, jelentékenynek mondható az idegen nyelvekre lefordított műveinek száma, közönségsikere mellett övé a hivatalos intézmények elismerése is. Ezzel párhuzamosan többfelől bírálták, regényein, novelláin nevelkedett ifjabb írótársai “irodalmi apagyilkosságra” készültek, benne érzékelvén azt az “erős szerzőt”, akit félre kell érteni, félre kell olvasni ahhoz, hogy hatásától megszabaduljanak; a szélsőséges (jobb- és baloldali) eszmék hívei sohasem kedvelték, a világháborús években felelőtlenül hangos, uszító szélsőjobb hiányolta kiállását a háborús részvétel mellett, rosszallta, hogy Márai sohasem tágított az európai művelődés és műveltség egységének eszméjétől, támadták azért is, mert elhatárolódott a soviniszta elfogultságoktól.2 S bár írónk a művészi elkötelezetlenséget hirdette, az 1940-es esztendőkben publikált írásaiban – a cenzurális okok3 miatt nem egyszer áttételesen – mégis állást foglalt; polgártudata arra kötelezte, hogy a jog éméltányosság, a szabadság és humanitás gondolataival itassa át színművelt, epikai munkáit – és nem utolsósorban újságcikkeit, amelyek a leginkább ki voltak téve a cenzurális beavatkozásnak.
Mindezt tekintetbe véve is meglepetést kelthetett, hogy 1942-ben, az akadémiai hivatalosság lapjában Panoptikum címmel tett közzé válogatást rövidprózájából, amelynek tárgya a magyar és a világirodalom néhány – látszólag teljesen önkényesen kiválasztott – személyiségének bemutatása. Igaz, a rövidpróza darabjainak tárgya nem okozhatott meglepetést, korábban ehhez hasonlók részint lapokban, részint A négy évszak c. könyvben láttak napvilágot, részint párhuzamosan Ég és föld című gyűjteményes kötetében. Csakhogy ezúttal a könyvből ezek a kisterjedelmű íróportrék egymás mellé kerültek, azaz ilyen összeállításban (mágis) először közöltettek. Arról nem is szólva, hogy a főcímhez képest tipográfiailag másképpen közölve és az íróportré címszereplőjének nevét alcímként használva mind az egyes darabok helyi értéke változott (a kötetközléshez képest), mind az egyes darabok egymásra vonatkoztathatósága. Hiszen ezúttal csak írókról (meg egy festőről), irodalomról, írásról van, lehet szó. A rövidprózák “hősei” művészként jelennek meg, legföljebb a folyóirat más írásai jelenthetik a szövegkörnyezetet4, semmiképpen nem (legalábbis első megközelítésben nem) Márai egyéb művei.
Egy “monografikus” elemzés, a Márai-életmű felől szemlélve, nyilván ezt a sorozatot is más perspektívában láttathatja, mint amilyenben a Budapesti Szemle olvasója látta, midőn “önmagában” olvasta végig a Panoptikumot, vagy ha visszaemlékezett arra, hogy a kötetben miféle más rövidprózába ágyazódott ez a sorozat, amely ott, azaz kötetben nem így alkotott sorozatot; azt a feltevést azonban meg lehet kockáztatni, hogy a Panoptikum “önálló” mű, ebben a formában műfajilag ugyan a Márai kidolgozta kispróza-változatot idézi, de írói seregszemléje korántsem ismétlése annak, aminek korábbi közlési helyei révén lehet ismeretes. Már csak azért sem, mivel a rövid íróportrék az Ég és földben más kontextusban találhatók, és főleg más szövegek együttesében.5 Hogy Márai 1942-ben szükségesnek vélte a párhuzamos közlésnek e változatát, azt látszik sugallni, hogy (szerinte?) a már közölteknek új jelentés tulajdonítható. Meg még talán azt is, hogy sem műfaji emlékezetként, sem kulturális felidézésként, hanem az időszerűség egy más alakzataként érdemes önmagában, az előző vagy párhuzamos publikációs helyektől függetlenül olvasni a sorozatot. Feltehetőleg olyképpen, hogy így, ebben az összeállításban az egész több, mint az egyes daraboknak puszta összessége, a magyar, a francia, az amerikai, a német, az angol, a dán, a norvég és az orosz szerző meg a francia festő együttvéve reprezentál valamit, amit korábban – hiszen más szövegek közé volt állítva, más elgondolás alapján sorolódott be a “világ” (“ég és föld”) irodalmi – írói rendjébe –; sőt, ez a kronológiával nem törődő, irodalomtörténeti rendszerelvvel szakító, szinte szeszélyes összeállítás éppen azzal hívja föl magára a figyelmet, hogy az olvasó kissé tanácstalanul ksérl meg találgatni Márai válogatási szempontjait. Hiszen akad közöttük olyan szerző, aki a századfordulós modernség sokat idézett, hivatkozott, egy nemzedék világlátását befolyásoló író (mint amilyen a dán Jacobsen), föllelni a “nyugati kánon” központi figuráját (Shakespearet), az 1930-as esztendőkre Magyarországon is ismertté lett amerikai drámaírót (O Neillt), a szintén az 1930-as esztendőkben Magyarországon fordított, sőt: átköltözött, “villoniádában” népszerű középkori költőt (Villont). Ám alig értelmezhetőbb a magyar irodalmi válogatás: hiszen az még magyarázható, hogy a XIX. századból miért Petőfi Sándor és Arany János kerül a portretizáltak közé, s hozzájuk az a Vajda János csatlakozik, aki ellen éppen a “nemzeti klasszicizmus” kritikusa vívta csatáit, s aki éppen ezért a magyar klasszikus modernség előszövegei alkotójaként kapott elismerést a századfordulós modernég költőinél. Viszont e modernség képviselőjeként Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső jut helyhez a Márai-panoptikumban; míg Kosztolányihoz személyes elkötelezettség fűzte, az írói barátság egy formája nem kevésbé, és Márai akarva-akaratlanul időnként Kosztolányi prózája folytatójaként szerepelt, Juhász Gyula, a “szegedi költő” ugyan együtt-indult a magyar századforduéó nagyjaival, de életét kisvárosokban töltve, az újságírás (előbb a középiskolai tanárság) napi robotjától súlyosbítva ritkán került olyan helyzetbe, amely kedvezett volna az elmélyült alkotásnak.6 Már életében fokozatosan az irodalmi másodvonalba sorolódott; Márai azonban panoptikuma első helyét jelölte ki a kültőnek. Turgenyev az orosz irodalom magyar befogadásának egyik főszereplője, akinek lírizáló prózája, kisnemesi-vidéki szalonokat megjelentető regényei, az Apák és fiúk generációs problémája több magyar szerző prózai gondolkodásában érzékelhetők, nem is szólva a kései sejtelmes novellákról, amelyek magyar irodalmi jelenléte szintén számottevő. Nem kevésbé tetszik indokoltnak Thomas Mann szerepeltetése, nemcsak azért, mert Márai személyesen ismerte, sokkal inkább azért, mert az 1930-as esztendők végén a Lotte Weimarban írónk egyik legfontosabb olvasmánya lett, nem utolsósorban a Goethe iránt érzett közös érdeklődés miatt (annál meglepőbb, hogy a későbbi naplókban oly sokat emlegetett és idézett Goethe megjelenítésére ezúttal nem került sor)7. Ibsen és Rilke befogadása irodalmi/irodalomtörténeti pozíciójuk és magyar utűéletük miatt kevéssé problematikus, Rilkétől Márai majdnem élete végéig olvasta a gyermekifjúi élményét adó kotetet, az Áhitat könyvét. A XX. század első évtizedeinek magyar irodalmában az Anatole France-fordítások azt a “franciás” szellemet közvetítették, amelyben része volt a sztoikus világnézetnek, a paradoxonokban megnyilatkozó történelemszemléletnek és nem utolsósorban annak az esprit-nek, amelyet a francia irodalom több jelentős képviselőjének tulajdonítottak. Ugyanakkor a Magyarországon azóta sem túlzottan népszerű, túlzás nélkül írhatom, keveset hivatkozott Montherlant második helyre beosztása némileg meglepetést kelthet, kiváltképpen az az elismerés, amellyel Márai adózik annak a francia írónak, akinek politikai nézeteitől meglehetősen távol állt, de akinek írásművészetét (később is) becsülte.8 Maugham zárja a seregszemlét: ha a Montherlant-éval vetnők össze a Maugham-portrét, talán még az sem lenne egészen jogtalan, ha az igazi irodalom és az irodalmat imitáló irodalom szembefeszülését konstatálnánk, az amatőr színében feltűnő és a mesterséget tökéletesen birtokló írók értékét nem az első benyomás, a látszat határozhatja meg, hanem az, mennyire élik meg az irodalmat, mi számukra az írás tétje. Mindez azonban csak részlegesen magyarázhatja a két író beiktatását a panoptikumba, hiszen Maugham-ot leszámítva Márai előadását a beleélés, az azonosulás jllemzi; az ugyanis, hogy metaforisztikusan hoz színre egy írói világot, képekbe menekít egy szerzői személyiséget, mivel másképpen nem tudja megőrizni; egy egzaktabb szólásból nem hallható ki az az egyébként is alig körülírható, legföljebb megközelíthető “költőiség”, ami irodalommá teszi az egyes szerzők művét.
S végül: a festő, Utrillo, akinek vitathatatlanul számottevő helye van a piktúra történetében, de aki – főleg ekkor még és főleg Magyarországon – korántsem emblematikus alakja sem a francia, sem az európai festészet történetének, és a leginkább a magyar művészettörténeti elgondolások nem biztosítanak számára kitüntetett pozíciót.9 Márai, aki (mint ezt emigrációs naplóiból megtudhatjuk) szenvedélyes tárlatlátogató volt, később másokról jóval többet ír, másokat jóval többre tart. S így csak annyi bizonyos egyelőre, hogy a szorosabb értelemben vett képzőművészet (-történet)i aspejtuson kívül kell lennie még valaminek, ami odavezet(het)ett, hogy Utrillo részese legyen Márai világirodalmi panoptikumának. Ennélfogva nem tetszik elegendőnek az egyes portrévázlatok alaposabb megszemlélése, a “szorosabb” olvasásnak elsősorban az egészre kell kiterjednie, hogy esetleg rálelhessünk egy olyan szempontra, amely valamiképpen hozzájárulhat egy feltehetőleg vitatható, de éppen úgy elfogadható értelmezéshez.
A főcím: panoptikum, és ez felületes ránézésre nem sok jót ígér. Hiszen a panoptikum nem egyszerűen nem az, ami, hanem olyképpen nem az, ami, hogy ennek az “ami”-nek a látszatát akarja kelteni. Igaz, aki egy panoptikumba betéved, eleve tisztában van azzal, hogy nem a kiállított személyiségekkel, magukkal fog találkozni, hanem viaszbábuikkal, amelyek olykor a szó szoros értelmében “kísértetiesen” hasonlítanak az “eredeti”-hez. Amennyiben az irodalomra/irodalomba forgatjuk vissza a címet, az első gondolat az lehet, hogy egy utánzás kísérletében lesz rászünk, egy mimetikus írásmód próbájára számíthatunk. Mivelhogy a kritika, az irodalomtörténet megalkotta az “eredeti” figurát, ennek utánzata jelenik meg egy kispróza-sorozatban. Csakhogy a Márai-írásokból nem feltétlenül és nem minden esetben ismerszik ki az “eredeti”, jóllehet a “referenciák” segítik a tájékozódni vágyót, nevek, műcímek, idézetek (e két utóbbi ritkán), esetleg “magánéleti” ismeretek iktatódnak be a lírizáló prózát idéző darabokba; ám az “utánzás”-hoz a szó esztétikai értelmében ez valószínűleg nagyon kevés. Még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy írói életművekről féllapnyi terjedelemben csupán “esszéisztikusan” lehet megnyilatkozni, ha az ismeretközlés és az értelmezés valamely alakzata lenne a vállalkozó elsőrendű célja. De Márai sorozatából efféle (kétségtelen) célirányosság hiányzik, ellenben, tételezni látszik egy írói világot, amelynek hangulatát vagy “hangoltságát|” igyekszik “utánozni”, pontosabban azt a beszédmódot stilizálja Márai a megjelenítendő írói világ “szelleméhez”, amely “szellem” az ő előfeltételezéseiből formálódott ki. Amennyiben elfogadjuk az íróportré megalkotása egyik lehetséges módjának ezt a szuverén, metaforákba öltöztetett rekonstrukciós eljárást, akkor talán a panoptikum megnevezése sem tűnik teljesen önkényesnek. És még valami: ez a sorozat olyképpen is olvasható, mint egy személyessé tett befogadástörténet, amely eltekint az irodalmi/képzőművészeti kánonoktól, mert az időszerűt és a korszerűt nem ott látja és hirdeti, ahol az irodalomtörténet és a kritika, és még a kritikával “közös” nézetek is ott tartanak szét, ahol a Márai-panoptikumba sorolás indokolódik. Ugyanis nem bizonyosan azért hozza színre Márai íróhőseit, mert *** valóban kiváló személyiségei a művészetnek, hanem talán azért, mert ebben a sorozatban egymásra vannak utalva, egymás egyediségét erősítik föl közös gondolattá, és amennyiben egymással szembeállíthatók (nemcsak Montherlant és Maugham, hanem részint a teljes sorsot hordozó szereplőket szerepeltető és e sorsoktól időnként megriadó szerző, O Neill és a gondosan méricskélő, “szakember”, bölcs Ibsen is), a leginkább esetleg azért, mivel ugyanarról másképpen gondolkodnak. Ahol viszont a megfeleltetés, a hasonló lét irodalomba foglalását szemre vételez(tet)i, emberi-írói alaphelyzetre, európai írósorsra hívja föl a figyelmet. A Panoptikum olyan kiállítás, amelyben az íróportrék emlékeztetnek ugyan az eredetire, de inkább csak fölvázolódik néhány vonás, amely azt a lehetőséget kínálja föl, miként lehet a stílusimitációt segítségül hívni egy írói alkat jobb megismeréséhez. S mert a rövidprózák szerzőjének előadásmódja következetes, lényegében ragaszkodik a föllelt módszerhez, a sorozat olvasója követheti a Panoptikum tulajdonosát, s részint nem igényli az irodalomtörténeti kronológiát, még kevésbé az anyanyelv vagy a nemzeti irodalom szerinti csoportosítást, s a legkevésbé törődik azzal, hogy elfogadott vagy írói szeszélyhez alkalmazkodó “érték”-ítéleteket kap. Ami persze azonnal feltűnik, olyan értelemben valóban európai irodalmi a névsor, hogy nyolc nemzet irodalma képviselteti magát, valamint lírikus, prózaíró, drámaíró egyként föllelhető, a középkor, a reneszánsz, a romantika, a XIX. század második fele, a klasszikus modernség és néhány még élő szerző a világirodalmi folyamatról árulkodik. Ezek a szerzők nyelveken és korokon túl lépnek egymással párbeszédbe; ha Villon “hangját halljuk, rekedt káromkodásait és könyörgését”, akkor Rilke hangja is megzendül: “Egy hang szól a világba. (...) Mindenről tud a hang”. Shakespeare “Kurta köpenyben áll a világ felett, nyakában körgallér, szakálla gondosan nyesett. Szeme figyel, pártatlanul. Keskeny száját összezárja. Mindent tud. Nem bocsát meg. Reszkessetek.” Kosztolányi “Mindent tudott önmagáról, majdnem mindent. (...) vatermörder-szerű, kihajtós gallérokat viselt, vékony nyakkendőt, vagy vastag rojtos kendőt nyakában, (...) Mindent tudott, mindent látott, mindent megértett. Éppen ezért semmit sem bocsátott meg.” Még beszédesebb az a távolabbról összecsengő megfelelés, amely Mann és Turgenyev portréját egymásra olvastatja: előbb Mannról írja, “De közben még halljuk szaván át a zenét, mint a honvágy dallamát a száműzött.” A “franciás” Turgenyev pedig: “S megalkotja tíz kötetben, még egyszer azt az Oroszországot, ahol nem bír élni. Száműzött, aki kísérteties gonddal felépíti remekműnek azt, ami elől menekült.”
Nem a nyelv, nem a nemzeti irodalmi reprezentáció köti össze az írókat, jóllehet ebben az együttesben nemzetüket is reprezentálják, hanem az, hogy a közös (európai irodalmi) gondolatokat fogalmazzák meg, s a közös európai irodalmi magatartást tanúsítják. Különféle sorsok művé alakítói, maguk is különféle sorsok átélői; amit azonban egymásnak továbbadnak, a “hang”-ra lelésnek igénye, s a világ meghőköl, mert az igazat mondják.
Talán az értelmezést segítheti annak a ténynek leírása, hogy – jóllehet különös bátorság nem kellett hozzá – Thomas Mann ilyetén emlegetése 1942-ben Magyarországon állásfoglalásként minősíthető, s bár finoman érzékeltetve, egy hasonlatba (nem nagyon) elbújtatva, a száműzött német író mellett tesz tanúbizonyságot Márai10, és ezt bizonyára erősíti, hogy Turgenyevet is ekképpen láttatja. A Turgenyev-Mann összeolvasás a hazájában honát nem lel(het)ő írástudó időszerűségére figyelmeztet, és, ha sokszoros áttétellel, a mindent értő, mindent látó és semmit meg nem bocsátó (igaz, nem száműzött) szerzők is a korukkal szembenálló, Márai más írásaiból kölcsönzött szóval “ellenálló” írót jelenítik meg. Immár függetlenül attól, hogy mily világnézeti, stílustörténeti kategóriában foglal helyet a szerző az éppen aktuális kánonok egyikében-másikában. Külön érdekesség, hogy nemcsak Goethe maradt ki (róla eleget beszélt másutt Márai) a Panoptikumból, hanem Rilkén és Mann-on kívül az összes többi német író; s hogy éppen Rilke és Mann szerepel, az összefüggésbe hozható azzal, hogy ők azok az “írástudók”, akik az 1920-as esztendőkben, Mann később sem, “nem árultak el” semmit, hívek maradtak eszményeikhez, amelyek az európai kulturális összetartozás ideái. Rilke az orosz, az olasz és a francia irodalom fordítójaként szolgálta a nemzeti irodalmak egymáshoz közelítését, a kulturális szomszédságot, Mann Lotte Weimarban című regényében pedig az általa megrajzolt Goethe szájába adja nacionalista törekvések határozott kritikáját, és a totalitárius államok hivatalos monumentalizmusával szemben szintén Goethével mondhat ki a kultúrának mint paródiának, valamint az iróniának a racionalitást a helyén látó lényegét. Az ötsoros France-portré ugyancsak a “világ reménytelen és elviselhetetlen” voltát hirdeti, ám a kijelentés tónusa, majd a kijelentéstől eltávolító irónia mintha a manni Goethe szellemében fogant volna. S itt ezen a ponton léptethető be Utrillo, akinek képeit idézi meg: “Az utcarészek, a terek, a folyópartok a házfalakkal, az égbolt a magányos haranglábbal vagy templomtoronnyal, mindig középkori marad képein, akkor is, ha Párizs vagy Provence egyik korunkbeli utcáját festi.” Ez a franciaság rajzolódik ki aztán a Márai-írásban, anélkül, hogy nyíltan megneveződne. Ám az írás befejezése egyfelől a tárgyi világ és a humán szféra rejtett összefüggései révén egy allegórikus előadás lehetőségét villantja föl, másfelől élve ezzel a lehetőséggel enigmatikus zárása vonatkoztatható egy festői eljárás “olvasatá”-ra, de adható akár időszerűsített értelmezés is, megint az 1942-es (euúttal franciaországi ) helyzetet derengtetheti föl:
“A jó festő, a jó író, az igaz művész úgy fest meg egy csukott zsalús ablakot, hogy a vak ablaktáblák mögött az élet teljes, tragikus és boldogító emberi végzetét érezzük. Egy utcát látunk, melynek ez a neve: *Körtefa-utca.* S mintha a pokolba látnánk.”11
Mintha az eddigi érvelésnek és magyarázatnak a Monthetlant-portré határozottan ellentmondana. Kiváltképpen, ha Montherlant világháború alatti magatartására gondolunk. A portré legföljebb Mann és Turgenyev esetében tartalmaz közvetlen “politikai életrajzi” elemet, még Petőfiről is csupán ennyi áll: “elment a csatába, és meghalt valamiért, ami az élet értelme”, s alább: “Szertelen volt és gyöngéd, táblabíró és őrnagy, huszonhatéves és Petőfi, tudott angolul és franciául, megírta művét és meghalt a hazáért.” Még itt is, a kötőszóval összevont jellemi, történeti, életrajzi adatok egyenértékűek, egyik sem több a másiknál, ezek az állításpárok együtt adják ki a “Petőfi”-funkciót. Montherlant-nál hasonló a módszer: “Egy kicsit még mindig – örökké – toreádor. Amolyan műkedvelő bikaviador, gazdag és sportszerető francia nemesi család sarja, aki magánszorgalomból, úri passzióból öli a bikát, csábítja a nőket és írja a regényeket.” Még ha fokozásként olvassuk is a mondat befejező részét, az előkészítés és a csattanó összeillesztéseként, akkor sem igen tagadhatnók, némileg irónikus megvilágításban látható Montherlant. Csakhogy – s erről volt szó – ez a “halálveszély” az irodalom tétje, és Montherlant tartja ezt a tétet. “...meggyőz arról is, hogy csakugyan hajlandó a porondon hagyni bőrét. A porondon, ami egyszerre a bikaviadal manézse, a nők ágya és a kéziratpapír.” Ezért a konklúzió, ami talán meglepőnek hat. Hiszen akár az Utrillo-írás erős áttételességét, akár a Mann-portré határozott, bár némileg burkolt állásfoglalásához képest, a Montherlant-portré igenli a portréban vázolt író magatartását:
“Ezért van joga olyannak lenni, amilyen. Ezért győz meg, hogy nyegle szókimondása igaz bátorság. Hajlandó belehalni abba, amit ír. Ez nagyon fontos. Itt kezdődik és itt végződik az író.”
Persze 1942-ben a francia irodalom hírei igen megszűrten juthattak el Máraihoz: ez azonban kevéssé meggyőző védelme lenne írónknak, aki egyébként sem szorul védelemre. Amit Márai elismer, egy következetes írói magatartás, egy hang őrzése – és nem politikai nézet.12 Ami szerzőnket meggyőzi, a vállalás merészsége. S ami Montherlant-t is a panoptikumba soroltatja, hogy a Mannéval ellenkező oldalon ágáló szerző (ennyit talán tudott Márai ekkoriban) nem változtat kialakított íróságán, melynek irányultságát később sokan vitatták, mesterségbeli elkötelezettségét kevésbé. Ám – s itt érvényesítendő, hogy az egyes portrék önértékén túl a sorozat egésze mond valamit – úgy ad a Panoptikum európai irodalmi szemlét, hogy nem hajlandó semmiféle érték mellőzésére, még akkor sem, ha esetleg súlyos nézetkülönbségek merülhetnek föl. Arra azért figyelmeztetnék, hogy a másik oldalról nem Márainak ifjúkori nagy olvasmányélménye, Knut Hamsun13 vagy nem az általa vegyes érzelmekkel fogadott Céline14 képvisel valamit, hanem a stílusművész Montherlant. Amit a Panoptikum névsorával, alakjaival tanúsít, az európai irodalom és azon túl ***O Neillt) az európai gondolat folyamatossága és egysége. Hiszen ezek az írók egymásra vonatkoztatottságukban lehetnek valóban élő tudati tényezővé, a nyelvi gátakat áttörheti az évszázadokat átívelő gondolkodás tanúságtétele az irodalom, a műveltség mellett. Az európaiság, az európai irodalomhoz tartozás ebben a felfogásban sokkal fontosabb, mint az esetleges nézetkülönbség. A világ, emígy általánosan emlegetve, a jelen, ha úgy tetszik, a világháborút lorobbantó politika a külső környezet, szemben a belsővel, a költészettel, azzal a hanggal, amelyet Villontól Rilkéig, Juhász Gyulától Turgenyevig keresnek és (többnyire) meglelnek Európa különféle nemzeteinek/népeinek költői; Maugham talán azért negatív példa, mivel vitathatatlan mesterségbeli tudása, irodalmi tapasztalata sem képes visszatartani attól, hogy “az utolsó pillanatban” meg ne hátráljon a “feladat” elől. Ennélfogva csupán “majdnem egészen jó író”. Hogy mi a “feladat”, azt a Panoptikum többi tizenhat szerzőjének portrévázlatából olvashatjuk ki, nem egy-egyből külön, hanem az összesből: hol “egyetlenegy emlék anyagának” verssé szublimálása, hol a szeretetvágy kiéneklése, hol a száműzetés, a honvágy (e létforma) műbe, magatartásba foglalása; az egyik költő “vérrel írt”, a másik szavai “oly üdék, vadak, lágyak, ízesek, illatosak, fényesek, mélyek, erősek, pontosak, szikrázók, mintha a mindenség és az élet most kapna először értelmet...”, akad olyan is, akiben “mintha a világ lelke szólalt volna meg egy napon”, meg olyan (éppen Thomas Mann), aki a “szellem, az irodalom, a mérték, az erkölcs, a derű, az öröm problémáit embermódra látja”, feltűnik az a költő, aki “leírt egy szót magyarul, s a szó fényleni kezdett, mintha az alvilági szenvedés poklában hevítették volna tüzesre”.
Költészetváltozatok rajzolják ki a megszólalás lehetőségeit, az európai irodalmi műveltség megnyilatkozásait, melyek egyszerre sugallják a látszatot meg azt, amit a látszat elrejt. Miként a Jacobsen-portréban olvasható: “Mert az idill, a rózsák és a szép kert nyugalma mögött a tenger van, a rend mögött a rendetlenség, melynek mindig végzet és halál a neve, a hangulat mögött az égrebőgő vágy és fájdalom, s az irodalom mögött – bármennyire tagadják is egyesek – az élet.”
Talán csak Thomas Mannról szólva bukkanunk a közvetlenül felfogott időszerűség nyomaira, a Panoptikum egésze részint példázza a megkövetelt elkötelezettségtől való elhatárolódást, részint azt, hogy az irodalom látszólagos korszerűtlensége lehet egy felületes (ál)korszerűség tagadása; az irodalmi minőség hirdetése pedig szembeszáll a vulgarizálás különféle alakzataival. S az sem igen feledhető, hogy az Ég és föld más helyén15 immár nem az irodalomról, hanem az írókról szólva körvonalazza a “feladatot” a kötet szerzője: “Elhallgatni, félreállni, nem egyezni bele. (...) Hallgatni. Megdögölni. Csak nem beleegyezni.” Mind a Panoptikum, mind a kötetegész kevés kétséget hagy afelől, hogy minek kell az íróknek ellenállniok, mibe nem szabad beleegyezniök 1942-ben Magyarországon, Európában. Márai ellenállása az irodalom, az írók, a polgár világa szabadságjogainak védelmét igyekszik szolgálni. E szabadságjogok fenyegetettségére hívja fel a figyelmet, megjelenítve azokat az írókat, akiknek művei az irodalom, a szép szó féltését, a formába öntés nemességét tanúsítják. A Panoptikum alakjai ítélkeznek mindazok fölött, akik önös, hatalmi céljaikra kisajátítanák a szellem alkotásait. Nekik nem bocsátanak meg e Márai-kispróza szerzői, az ő világukkal állnak szemben.
Jegyzetek
1 Márai Sándor: Panoptikum. Budapesti Szemle 1942. 262.k. 105-114. Az innen vett idézeteket a továbbiakban külön nem dokumentálom.
2 E kérdésekről részletesebben vö. tőlem: Egy röpirat és visszhangja: In: “...egyszer mindenkinek el kell menni Canudosba” (Tanulmányok az ismeretlen Márai Sándorról). Budapest 1998. 143-172; A politikus író Márai Sándor. In:
“Ne az író történjen meg, hanem a műve”. A politikus és az irodalmi író Márai. Sándor. Budapest 2002. 174-188.
3 Jónás című cikke 1939-ben a cenzúra miatt nem jelenhetett meg. Márai Sándor: Ihlet és nemzedék (1946). Budapest 1992. 138-140.
4 Bizonyára véletlen, hogy a Panoptikumot a folyóiratban megelőző írás a klasszika filológus Csengery Jánosé: Ars poeticák a világirodalomban. Budapesti Szemle 1942. 262.k. 93-104. Csengery Horatius, Vida, Boileau és Arany János költészettanát mutatja be. Márainak a Panoptikumban közölt íróportréit Ég és föld című kötetének Ars poetica ciklusa tartalmazza.
5 A kötetben a folyóirathoz képest fordított sorrendben közli Márai az írásokat: 125-126, 130-131, 134-135, 139, 143-144, 146-147, 149, 150-151, 154-155, 159-160, 160, 163-164, 167-169, 172-173, 182-183, 189.
6 A kötet más helyén a Szeged című írásban szintén előbukkan Juhász Gyula alakja: 22-23.
7 A négy évszak (1938) Budapest 2001. 66: határozott kiállás Mann mellett (Egy német): “Lehet, hogy nem ő a legeszményibb német: de biztos, hogy ő a legigazabb (...) a legnagyobb élő írók egyike.”
8 Újságcikkeinek gyűjteményében ismerteti a francia író Le solstice de juin (Júniusi napforduló) című kötetét. Lovagi játék. In: Vasárnapi krónika (1943) Budapest 1994. 208-211.
9 Vö. Székely András: Utrillo. Budapest 1970. 25 lap + 25 tábla; Jeanine Warnod: Maurice Utrillo. Ford. Vajna Márta. Budapest 1984.
10 Vö. a 7.sz. jegyzetben i.m.
11 A francia írók viszonyáról a világhoz vö. A szótár. In: a 8. sz. jegyzetben i.m. 204-207.
12 Montherlant magyar fordítói (Radnóti Miklós, Rónay György, Illyés Gyula) világnézete, főleg a heroikus magatartás értelmezése tekintetében jócskán eltértek a francia író felfogásától. A 8.sz. jegyzetben i.h. már azt a Montherlant-t igyekszik láttatni, aki nemcsak a két háború közti francia politikából, hanem a kollaboráns francia kormányéból is kiábrándult. Márai 1942-ben kissé túlértékelte a francia szerző visszavonulását, illetőleg a maga szemléletéhez közelítette Montherlant-nak ekkor még nem oly egyértelmű magatartását. Montherlant “faj”-elméletének elítélése: Ami a Naplóból kimaradt 1950-1951-1952. Toronto 1999. 33, 38, 39.
13 A négy évszak... 17.
14 Uo. 110.
15 Ég és föld, 21. (A kötetet az első kiadásban olvastam.)
Adalékok irodalomtörténészeknek
A Somorjai Városi Honismereti Ház gyűjteményében található egy kemény fedelű, nagyméretű – az A4-es méret kétszeresét kitevő -, vegyes anyagokat tartalmazó, kézzel írott füzet, ”kódex”. Ennek a 89. lapján látható egy barokkosan megoldott, cirádákkal gazdagon ellátott betűsor, amely az alábbi olvasatot adja ki:
”VIVAT SUA CELSITUDO!
Élljen Eő Hertzegsége!
VIVAT!”
A betűcirádák fölött a következő, a ”vivát”-okat bevezető sorok állnak: ”Kiknek érdeme, és esedezése által, hogy Isten hosszú élettel és minden lelki és testi jókkal álgya boldogitsa Drága, kegyelmes, jó Urunkat, Érsekünket, mondjuk minnyájan fen szóval, buzgó szível”. – A betűcirádákat alulról egy latin nyelvű levél fogja közre; Mathias Mávits – alighanem birtokintéző – írta, méghozzá a ”Legkiválóbb Tisztelendő”-höz, ”Eő Hertzegségé”-hez a ”legkiválóbb báró várkonyi Amade László tanácsos úr” nevében mint ”haszonbérleti szerződést”. A levél 1752. június 10-én kelt. Ekkoriban keletkezhetett volna a Szép Ének című költemény, amely a latin nyelvű levél után, a 90-92. oldalakon olvasható? A költeményt követő újabb latin nyelvű levél kelte 1753. május 27. Azaz: a vers e két időhatár között került lejegyzésre. Meglehet, Amade László egy ismeretlen opuszáról van szó: írt ő verseket – ezek többnyire folyóiratokban lappangnak – négysarkú tizenkettesekben is; ugyanakkor nemcsak könnyelmű, kicsapongó életű, szerelmet éneklő költő volt, hanem mélyen vallásos egyéniség is, aki birtokainak jövedelméből több plébániát, templomot – köztük a bacsfait – is bőkezűen támogatott. Meglehet, az ő vallásos buzgalmának terméke ez a költemény. Mindez mikrofilológiai vizsgálódással: az ortográfiai sajátosságok vizsgálatával, nyelvjárásias jegyek – pl. a-> o váltakozás: áltola, számtolan; mennyi: ´menni´: stb. – Amade–kéziratokkal való összevetésével lenne valószínűsíthető. A Régi Magyar Költők Tára sorozatban, úgy tudom, készülőben van egy Amade-kötet; munkatársai számára közlöm hát a Somorján meglelt verset. S ha nem Amadétől származik a szöveg? Ha bizonytalan eredetűnek kell elkönyvelnünk? Nos, akkor sem vesztünk semmit: gazdagabbak leszünk egy barokkos halálverssel, amely a XVIII. századból, annak is a derekáról származik. Lássuk tehát magát a költeményt!
Oh kemény halálnak keserves igája,
sorsom hogy így légyen senki sem gondolja;
hogy ez mai napon induljak ez utra:
Légyen az Nagy Urnak kedves akarattya.
Most látom mely hivságh világ ditsőssége,
Szemfény vesztő tündér minden tisztessége;
Illyen ez világnak minden reménsége.
Illyen ez világnak az ő tsalárdsága,
Mert eő sokat igér, de megnem adhattya;
Noha mézet mutat, méreggel itattya.
Kiket fel magasztol, láb alá tapodgya.
Oh halál oh halál, jaj keserves halál!
Mely kegyetlenségel én rajtam regnálál,
Hogy mostan engemet kaszádal le vágál,
Szép Nemzetim közül éltemtűl meg fosztál.
Valék Nemzetemben, jó hirem nevemben,
mint fényes nap égen szép tiszta üdőben,
de jaj már fölhőben szomorodott szinben,
koporso völgyében vagyok hideg testben.
Ami szép czimerem, vala ékességhem,
most már gyásszal festem, feketén fügesztem;
változo köntösöm, változék s üdőm:
immár el mult tőlem, uri ékesseghem.
El multak napjaim, kedves mulatásim,
Szép nyájaskodásim, kegyes jó beszédim,
el maradtak tőlem minden keresményim:
Siratnak árváim réghi jó barátim.
Oh kegyetlen halál! Mely igen meg fosztál,
éltemtül választál, gyász alá juttattál;
Kedves árváimnak szivekben but hosztál:
bánatott árasztál, oh keserű halál.
Szemben mere mennyi világ Nagy Sándorral,
Nem engedvén neki, mint egy mulo porral;
Nyertes diadalmit, változtatta torral;
hatalma el este lett, egyenlo sorral.
Lett egyenlő sorral erős vitézségnek,
Amazon Achilles Hector Herculesnek
Másokis halálnak mert horgára esnek;
el veszik esetét az halotti testnek.
Hol van dariusnak számtolan sok kintse,
Vélte, hogy az halál aztott meg tekéntse,
Nem volt kellemetes életét hogy mentse;
Őtettis kötött halálnak bilintse.
Halálnak bilintse Helenát köttötte,
Noha a természet ékesnek őtt tette,
Halál mérges nyila kedvesnek nem vette,
Kegyes szép termete tűle nem mentette
Hol vagyon Jonatán [? ] Dávid bátorsága?
Hol vagyon élteknek meg hit társaságha?
Hol élteknek tartott igasságha?
Most vagyon haláltul el vált valosagha.
Tullius hol vagyon, ékességh szollása?
Nem használt most hiszem, nyelvemnek mondása,
Halál kaszájátul lett élte romlása;
Igy volt ’s lesz mindenek áltola mulása.
Énis én sorsomhoz, éltem még élhettem,
hoszabbodik éltem továbbis reméltem;
Amidőn minden jott rajtam lenni véltem:
Akkor csak halálnak horgára kerültem.
Oh te én érettem magas keresztfára,
Feszített Jesusom, Lelkemnek sáfára;
Öntötted véredett, bűnöm mosására,
Lelkemnek hogy légyen boldogulására.
Ha azért véredett nem az igazakért
Sem az meg ditsőült Mennyei Szentekért,
Öntötted, oldalad nem azért öntött vért
hanem én érettem ’s a több bűnösökért.
Ezeket engedgye véred ontásáért
Szoszollo Anyádnak érdemes voltáért
Ditsőült Szenteknek Sz: Imádságáért
én bűnös lelkemnek adgy Menyben örök bért.
Jövel azért Jesus vedd hozzád Lelkemet,
Ki ítélet Napkor meg hervatt testemet,
Isméd fel támasztod, adsz nékem örömet;
Jövel Jesus Xtus, vedd hozzád Lelkemet. Amen.
**************
(Szavak, szavak, gyöngy táj szavak...)
Kosztolányi Dezső, a legnagyobb magyar irodalmár-nyelvművelő írta valahol: élete legnagyobb élménye, hogy magyarnak született, s hogy nyelvünk ízét-zamatát, nem tudván – mámorosan – betelni vele, mindhalálig kóstolgathatja, újabbnál újabb eléje bukkanó szavakat tanulva meg. Negyven évvel túl a kamaszkoromban kialakult nyelvi szocializáción, Kosztolányi módjára érzek én is: mámorosan csodálkozom rá minden egyes újonnan hallott ritka nyelvjárási szóra. Papír, ceruza, adatrögzítés, memorizálás, használatba vétel. Tájszótól tájszóig lépdelek nyelvünk több mint egymillió lexikai egységből kirakott gyémántútján; birtokba véve az esetenként ugyan már az enyészettől megmentett, mert szótárilag rögzített szavakat, de még nagyobb örömmel azokat, amelyeket sem az értelmező, sem pedig a tájszótárban nem lelek, s amelyek így nemcsak hogy felgyűjtendők, hanem – mások gazdagítására – továbbadandók is.
Szótározott, de számomra ismeretlen szónak bizonyult például a vajkai-somorjai öreg halász-nyúlász V. bácsitól hallott, rendkívül kifejező hangfestő-hangutánzó szó, a hetlekotla. ”Sok van már a kalapja alatt – mondta egy zákányos illetőre, aki túl sokat fecsegett-locsogott -, nem csoda, hogy hetlekotla. Ilyenkor furton-furt hetlekotlál”. – Boldogan dicsekedtem új szerzeményemmel a V. bácsinál jóval ifjabb somorjai barátaimnak; ám kiderült, ez a szó csak számomra, az Ipoly menti palóc nyelvterület szülöttje számára új; a Csallóközben ma is eleven tájszó (Bogyáról rögzíti az Új Magyar Tájszótár is). A jelentése? Mindenhez érteni, mindenről tudni akaró; bőbeszédű, hetet-havat összehordó és – szinonim tájszóval -: gajdi.
Ez utóbbi palóc tájszót ilyen formában nem rögzíti az Új Magyar Tájszótár. Ismeri a vele rokon gajdinás és gajdos mellékneveket – mindkettőt ittas, félrészeg jelentésben – a gajdi (ittasan összevissza beszélő, ”hetlekotlázó”) azonban egy általam fölgyűjtött, édesanyámtól Ipolypásztón ötvennéngy éves koromban először hallott és megtanult szó. Lám, ugyanúgy tanulom a nyelvet, mint ahogy Weöres- és Kormos István–verseken nevelődött, már a Toldit és a János vitézt is figyelemmel kísérni tudó második osztályos unokám, Kitti; vagy mint másfél éves, az anyanyelvet egyre nagyobb sikerrel tanulgató kisunokám, Betti. Tanulok – együtt velük. Van mit. Édesanyámtól hallottam például a következő mondatot is, 2002 húsvétján: ”Rengeteget lavitykol a kutya ebbe a rettenetes hősígbe”. – Lavitykol...: laffogva iszik, lefetyel-lafatyol. A lavitykol – akárcsak a gajdi – nem található az Új Magyar Tájszótárban; várja jobb sorsát, hogy bekerüljön egy népnyelvi lexikai adattárba. Ugyanez érvényes a szintén Ipolypásztón, szintén 2002 tavaszán a nyolcvanhoz közeledő Esztike nénémtől hallott tájszóra, a binderegre. ”A kutya itt bindergett a kiskonyha előtt”. Azaz: ide-oda járicskált, ”sindergett”, sündörgött, téblábolt. Akárcsak a lavitykol, ez a szó is méltó a megmentésre, cikkbe illesztésre.
S ha már annyit emlegetem a szavak mentését, kritikai észrevétel is kikivánkozik belőlem: mennyivel gazdagabb, szinesebb lehetett volna az 1978-ban kiadott, 12 500 címszó köré kb. 30 000 lexikai egységet felsoroló Magyar szinonimaszótár, ha merített volna a népnyelvből is, felsorolva a korábban említett valódi tájszókat és hozzájuk hasonló több ezer társukat! Kár, hogy szinonimaszótárunk nem alakított ki egy új nyelvgazdagító stratégiát, folytatva azt a hagyományt, amelyet még Kazinczyék kezdtek el és vittek sikerre, akik a nyelvújítás során – mint azt a Szily-féle A magyar nyelvújítás szótára bizonyítja – bőven merítettek a kiapadhatatlan forrásból: a nyelvjárások valódi tájszavaiból. Micsoda Makovecz Imre-i, ó–modern, hagyományőrző s egyúttal újszerű szókatedrális jöhetett volna létre így!
Nyelvészkörökben gyakran szokás ma nyelvtervezésről értekezni. Megítélésem szerint – mivel köznyelvünkre ráférne egy frissítő vérátömlesztés – a nyelvtervezésnek nemcsak az új fogalmak új nevének kialakítására kell(ene) irányulnia – ki kellene terjednie arra is, hogy a tájszavak sokaságából mindazokat, amelyek érdemesek a nyelvközösség szélesebb köreiben való elterjesztésre, közkinccsé tegye egy új, alaposan kibővített szinonimaszótárban. Sikerük lehetne a tájszó-szinonimáknak, a népnyelvnek; mint ahogy sikere volt népzenéből merítő Sebő együttesnek, a táncházmozgalomnak, Makovecz Imre népi ihletésű építészeti törekvéseinek-eredményeinek. S addig? Addig az írók azok, akik a standard nyelvváltozatot frissíthetik-szinesíthetik tájszavakkal. Nagyon szivem szerint valónak találom, hogy Varga Imre a felvidéki népmodákat és hiedelemtörténeteket feldolgozó Szitakéreg, rostakéreg című könyvében (Palatinus, 1998) a függelékben két és fél oldalnyi tájszót sorol fel; hogy N. Tóth Anikó a Történetek Palóciából alcímű, Alacindruska főcímet viselő mesekönyve (AB-Art, 1999) egy Szó(játék)tárt is tartalmaz. ”Különös-furcsa, titokzatos csengésű szavak is felbukkannak ezekben a történetekben – írja a szerző -. Egy Ipoly menti palóc tájszótárban (írója Tóth Imre) böngészgetve akadtam rájuk. Megtetszettek, játszadoztam velük, mesékké varázsolódtak”.
Nyelv-örömmé, szó-mámorrá varázsolódhatna, ha íróink és nyelvészeink terjesztenék és helyes szövegkörnyezetben használnák az N. Tóth Anikó fölfedezte durmancs (-duzzogó), a gingázó (=harangszó) típusú szavakat, s minden egyes társukat – beszélőközösségünk gazdagítására.
**************
(Adalékok verstanainkhoz)
Legújabb verstani összefoglalónkban, Szerdahelyi István Verstan mindenkinek című kézikönyvében (Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 1995) több helyütt is olvasható az a vélemény, mely szerint a spondeus úgynevezett ”helyettesítő láb volt” (55. l.). ”A klasszikus görög-latin vers (…) a spondeust (…) nem kezelte versalkotó ritmusegységként, ezeket helyettesítő lábakként vagy az összetett kólonsorok bővítő elemeiként használták” (142. l.). Egyetemi verstan-óráimra készülve azonban kezembe akadt Szabó Lőrinc Nyár című rövid verse, amely ellentmond a fönti véleményeknek: a vers, utolsó sorát kivéve, csupa szpondeuszokból áll:
Nyár. Kert. || Csönd. Dél.
_____ ____ ______ ____
Ég. Föld. || Fák. Szél.
___ ___ ____ _____
Méh döng. || Gyík vár.
____ ____ ____ ____
Pók ring. || Légy száll.
____ ____ ____ _____
Jó itt. || Nincs más
__ __ _____ ___
csak a || kis ház.
____ __ ____ ____
Kint csönd || és fény
____ _____ __ ____
bent te || meg én.
____ __ ___ ___
A hatodik sorban az ”a” névelő úgynevezett közös szótag: fonetikai értéke ugyan rövid, de ha a ritmusterv úgy kívánja, ejthető felpattanó, erőteljes, sztakkátószerű módon is. Ritmikai értelmezésünkben ez tehát nem okoz semmiféle problémát. A közös szótagok sorába tartozik a zárósor ”te” és ”meg” szava is – ha ezt a megoldást választjuk, szpondeikusz sort kapunk. Egy másik értelmezési lehetőség, hogy a zárósort choriambusnak vesszük; ez esetben a verssor közepén nem érvényesítjük a metszetet, hogy kijöjjön a choriambikus lejtés: - v v -, azaz a tá-ti-ti-tá dallam. Ha a jambikus lejtésű verselésbe helyettesítő lábként – a szpondeusz és a pirrichius (v v) mellett beépülhet helyettesítő lábként a choriambus is (”Jó Budavár magas” – tá-ti-ti tá || ta-ti), miért ne kaphatna helyet a szpondeikusz versekben is? Annál is inkább, mert a szpondeusz is, a choriambus is emelkedő versláb; ennélfogva könnyen összeférnek egymással, nem okozva dallambicsaklást, ritmikai törést.
Ugyancsak a verstani gyakorlatok során derült fény arra, hogy akad példa a fél (csonka) szpondeuszokból álló költeményre is. Így komponálta meg – remekül lekottázva a kínai nyelv egyszótagú szavainak dallamát – Weöres Sándor a Kínai templom című költeményét, amely – a versszakok egymás melletti elhelyezésével – képversszerűen ábrázolja a templom oszlopcsarnokát is:
Szent fönn Négy majd
_____ ____ ____ ____
kert, lenn fém mély
____ ____ ___ ____
bő tág cseng: csönd
__ ___ _____ _____
lomb ég Szép, leng,
____ ___ _____ _____
tárt jő, Jó, mint
____ ___ ___ _____
zöld kék Hír, hűlt
____ ____ ____ ____
szárny, árny. Rang, hang.
______ _____ _____ _____
Ha költeményt nem a skandálás, hanem az értelmi tagolás törvényeinek vetjük alá, olyan – a versben eredetileg áthajlással (enjembement-nal) egymástól elszakított – szószerkezeteket kapunk, amelyek teljes szpondeuszi lábat adnak ki: ”Szent kert (tá-tá), ”bő lomb” (tá-tá), ”tárt zöld” (tá-tá), s így csupán az egyes strófák végződnek csonka lábra.
A Szabó Lőrinc-i, Weöres Sándor-i példák azt bizonyítják tehát, hogy a szpondeusz nem csupán a jambusi, daktilusi, anapesztusi versmérték helyettesítő lábaként fordul elő költészetünkben, hanem alkalmas önálló ritmustényezőként is funkcionálni.
Váratlanul, s megdöbbenve ért bennünket a hír, hogy Zalabai Zsigmond, néhány héttel ötvenhatodik születésnapja előtt, karácsony másnapján, tragikus módon elhunyt. Nem vállalta tovább a küzdést, mely évtizedek óta erénye és sokak által megbecsült életeleme volt. Döbbenetemet és értetlenségemet csak fokozta, hogy december elején hosszú telefonbeszélgetést folytattunk egymással, sok mindenről. Akkor semmi jele nem volt annak, hogy ismét a “gödörben“ van. Néhány korábbira emlékezve, amikor állapota felől érdeklődtem, büszkén újságolta, hogy a téli szemeszterben (egyetemi oktatóként!) egyetlen órát sem hiányzott. Terveiről, munkájáról érdeklődve vagy negyedórán át sorolta azokat az elképzelései, melyeket a közeli jövőben megvalósításra érdemesnek tartott. Ezek a tervei filológusi és szerkesztői munkáinak a folytatásai lettek volna, ha... Ha bírja cérnával...Nem bírta, s e miatt ma már perlekedni sem lehet vele. Ő maga, az önmagával vívott perlekedésben—sajnálatosan—alulmaradt. Nem a jövőt látta megvalósíthatónak, hanem (a kétpólusú depresszió természete szerint, a környezete számára is váratlanul!) “megtörtént“ vele a jövő, melyet magának—a sorsa elviseléséhez—választott. Másfél évtizede küszködött a jobbára menetrendszerűen ismétlődő lelki válságaival, s eddig mindig győztese volt a küzdelemnek. A megrendült hit, és a reményvesztettség nehéz óráiban ezt a (sajnos: utolsó) játszmát—mindannyiunk szomorúságára! -- elveszítette. Innentől kezdve csak az emléke, meg rendkívül gazdag, nagy gonddal megalkotott írói munkássága (kritikái, irodalmi tanulmányai, faluszociográfiája) és az általa szerkeszett gyűjteményes kötetek lehetnek a tanúi annak az életműnek, melyet az utókorra hagyott.
Több mint három évtizede ismertük őt, irodalomkritikusként, közíróként, szerkesztőként, barátként, munkatársként egyaránt. Október végén küldte el szülőfalujáról írt honismereti füzetét, ezzel az ajánlással “Fónod Zoltánnak, adysan “testvéremnek a betűben“, -- a könyvkiadásban, az oktatásban, barátsággal“. Számára az Irodalmi Szemle volt a küzdelemmel teli pálya kezdete, ahol 1971-től nyelvi szerkesztőként, majd tanári oklevele megszerzése után (1972) belső munkatársként, szerkesztőként dolgozott. Kiváló irodalmi felkészültsége alapján érte őt 1975-ben egy újabb kihívás, amikor felkérésemre a kiadó szerkesztője, később vezetőszerkesztője majd főszerkesztő-helyettese lett. Kiadói munkánk során korrekt és baráti volt a kapcsolatunk. Abban, hogy a Madách Kiadó tevékenysége ezekben az években, a konszolidációs viszonyok ellenére, felfelé ívelt, abban neki is meghatározó szerep jutott. Az ötletek, az elképzelések mozgó tárháza volt. Az eredeti irodalom szerkesztősége vezetőjeként nemcsak a kéziratok minősége lett más, hanem keze nyomán az antológiák sora is útra kelt. Azt a “hagyományt“ folytatta, mely a Szlovákiai magyar elbeszélők (Turczel Lajos szerkesztésében,1961), majd a Szélkiáltó (Koncsol László szerk., 1966), illetve az Egyszemű éjszaka (Tőzsér Árpád szerk., 1970) és a Fekete szél (Duba Gyula szerk. 1972) című kötetekkel indult útjára, hogy demonstrálja a kisebbségi magyar irodalom helyzetét és erejét, itthon és a határon túl is. Társszerkesztője volt a Jelenlét (1979), című reprezentatív költői antológiának, majd szerkesztője a Családi krónika (1981) című prózai antológiának és A hűség nyelve (1985) című összeállításnak.. A gyermekirodalmat két antológia is képviselte (Tapsiráré-tapsórum, 1978; Labdarózsa, nyári hó, 1979). Ezekben az években barátként és munkatársként egyaránt lehetett rá számítani. Pedig nem voltak gondtalan évek, sem az egyén, sem egy magyar intézmény számára. Olyan (politikai) “éghajlati“ viszonyok között éltünk, amikor tojástáncaink nemcsak az egyén, hanem az ügy, a Madách Kiadó által képviselt szellemiség bukását is hozhatta volna. Csapatmunka volt ez akkor a javából, nem a legendagyártás kelléke s nem is amolyan könnyed “valóságshow“.!
Ezekben az években bontakozott ki alkotó tevékenysége is. Költőként kezdte (1968-ban), majd irodalomkritikusként folytatta. Munkássága sajátos jelensége volt kritikai életünknek. Irásait a szakmai felkészültség, tájékozottság s a stiláris műgond egyaránt jellemezte. Elsősorban nemzedékének a kritikusa volt, a hetvenes-nyolcvanas évek szlovákiai magyar lírája fogalkoztatta. Szemléletével egy korszerű kritikai gyakorlatot követett, melyben békésen megfért egymás mellett a hagyomány (meg Fábry Zoltán) és a modernség is. A posztmodern nem vonzotta, de a neoavantgárd vagy a cseh poétizmus annál inkább. Rendkívül termékeny évek voltak ezek az ő számára. Egymást követték tanulmánykötetei (A vers túloldalán, 1974; Mérlegpróba, 1978), majd elméleti/stilisztikai munkásságának a csúcsa,a metafórák sajátosságait vizsgáló Tűnődés a trópusokon (1981) című kötete, mely az angol szakirodalom izgalmas témáját hozta emberközelbe, s magyarította meg. Hosszú kitérő után született meg csaknem másfél évtizedig dédelgetet kötete, a Verstörténés (1995), mely nemcsak nemzedékének tükre, hanem három évtizedes irodalmi jelenlétének bizonyítéka is volt. A nyolcvanas években szakadt ki belőle falukrónikája, a Mindenekről számot adok (1984), majd a Haza hív a harangszó (1985). Ipolypásztó történetét ismerhetjük meg a két kötetben, az államalapítástól 1945-ig, a háború végéig. (A magyarüldözés korszaka, a korabeli kulturális politika tiltása miatt maradt ki a kötetből.) Kötete egy görög bölcs szavait idézi: “Nemcsak azt kell vállalni, akik vagyunk, hanem azt is, akik voltunk, akik lehetnénk“. Ez a gondolat, meg a “szeretném magam megmutatni“ szándéka sarkallta akkor is, amikor a nyolcvanas évek vége felé egyre gyakrabban jelentkező lelki válságai, “sodródásai“ ellenére igyekezett tető alá hozni (talán menekülésként is betegsége elől) azokat a köteteket, melyek életművét kiteljesítették. A múlt olyan jellegzetes személyiségei kerültek látószögébe, mint Szenczi Molnár Albert munkássága (breviáriumszerű életrajza, “Szorgos adósa vagyok hazámnak“ címmel 1993-ban jelent meg), vagy Baróti Szabó Dávid (Jer, magyar lantom címmel kiadott, 1995) válogatott versei. Ezek sorába tartozik a Verses magyar Bohémia (2001), vagy a Szenczi Molnár Albert emlékezete (2001) is. Páratlan témagazdagsággal összeállított kötetekről van szó. Amolyan “köztes“ időszakban jelentek meg tanulmányai, interjúi az Irodalom és “iroda-lom“(1997) című kötetben. A látók titka címmel (1998) jelentek meg válogatott írásai, Koszorúk címmel (1998) pedig ötvenedik születésnapjára egy kiadvány, melyben az anyanyelv iránti hűség korparancsát megfogalmazó, meg a magyar nyelv használattal szembeni otromba kirohanások eseteit taglaló válogatott esszéit, publicisztikai írásait találjuk. Kazinczy Ferenccel együtt vallotta: “Nem merni azt, amit merni kell, gyalázat!“ Az anyanyelv iránti elkötelezett hűsége ösztönözte A hűség nyelve (1985) címmel kiadott kötet szerkesztésére is, melyben csehszlovákiai magyar írók vallottak az anyanyelvről. Hézagpótló kiadványnak bizonyult a Madách Kiadó által 1980-ban, az ő kezdeményezésére megindított, Új Mindenes Gyűjtemény című társadalomtudomá-nyi évkönyv. Ennek első száma az ő szerkesztésében jelent meg. (A kiadvány 10. (és ezzel utolsó) számát 1993-ban jelentették meg.) A “felelő“és a “felelős“ író felelősségével állította össze a szlovák nyelvtörvény és a “táblaháború“ idején a Mit ér a nyelvünk, ha magyar? című kötetet (1995), melyben a “táblaháború“ (helységnevek) és a “névháború“ (magyar személynevek anyakönyvezése) szlovákiai magyar sajtódokumentumait sorakoztatta fel. Nemcsak azért, mert a “nyelvében él a nemzet“ gondolatát komolyan vette, hanem azért is, mert magyarsága, nemzetisége megalázását nehezen tűrte.
Dédelgetett álma volt, hogy a pozsonyi Magyar Tanszék oktatója legyen. Csalódásként élte meg, hogy a kandidátusi cím megszerzése (1981) után az ígéretek “elszálltak“.1988 szeptemberében (tanszékvezetőként) segíthettem őt abban, hogy pályáját a pozsonyi Magyar Tanszéken folytathassa. Csaknem tíz esztendőn keresztül voltunk itt is munkatársak. Becsvágyó, sokoldalú, jól képzett szakember volt íróként, szerkesztőként s egyetemi oktatóként egyaránt. Az ő javaslatára kezdeményezték 1990 novemberében azt a felhívást, mely a szlovákiai magyar központi nemzetiségi könyvtár létrehozását kezdeményezte, Somorján. Két évvel később jegyezték be -- ugyancsak somorjai székhellyel -- a Bibliotecha Hungarica Alapítványt. A tervező és a teremtő ember megtestesítője volt. Az irodalomkritikáiban igényes és következetes. A korszerű irodalom érdekeit védte, a műközpontú irodalom érdekeit képviselte, s az értéket kérte számon kritikáiban. (Évek távlatából erényeire emlékezünk elsősorban, s kevésbé azokra a “tüskékre“, indulatokra, melyek -- és ma már ez nyilvánvaló -- betegségével, magatartási tünetekkel magyarázhatók.) Hihetetlen akaraterejét bizonyítja, hogy betegsége “kényszerszüneteiben“ könyveket írt, gyűjteményes köteteket szerkesztett. És az is, megrokkant egészségi állapota, szorongással és félelemmel megélt szellemi leépülése ellenére volt ereje arra, hogy néhány évvel ezelőtt megszerezze a Magyar Tudományos Akadémia doktora címet, s megvédje egyetemi habilitációs munkáját. Az egyetemen -- másfél évtizeden át -- adjunktusként, majd docensként oktatott, irodalomelméletet, stilisztikát és módszertant tanított.
Bármennyire is igaz, hogy születésünktől fogva a “halál rokonai“, jegyesei vagyunk, s igaz az is, hogy (Orbán Ottóhoz hasonlóan) másfél évtizede ő is “ostromgyűrűben“, a halál ostromgyűrűjűben élt, távozása fájdalmas, súlyos veszteség számunkra. Váratlanul és visszavonhatatlanul -- viszonylag fiatalon -- “szellemi életünk egyik nagy mindenesét“ veszítettük el benne -- ahogy Koncsol László írta róla. Kálvinista prédikátorok temetési szertartásain gyakran hallhatjuk a kérdést, az apostol szavait: “halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad“? A válasz -- az üdvösség és a Megváltó hozta áldozat... De a fullánk mégiscsak a mi szívünkben is sajog, s a “poklot“ azok élik meg, akik a gyermeket, a testvért, a férjet, az apát veszítették el személyében. A gyászban egyedüli vigasztalásunk az lehet, hogy élete nem volt hiábavaló, munkássága, amit írt és alkotott -- köztünk és velünk marad... Mert az emlékezet ércnél maradandóbban megőrzi azt, ami érték, s ami mérték és kapaszkodó lehet a jövő nemzedékei számára...
Fónod Zoltán
Karácsony másnapján, néhány héttel ötvenhatodik születésnapja előtt, tragikus hirtelenséggel elhunyt Zalabai Zsigmond irodalomkritikus, közíró, egyetemi docens. Másfél évtizede ismert betegsége, utolsó erejét, reménységét is felőrölte. Halálával súlyos veszteség érte a kisebbségi magyar irodalmat Szlovákiában. Munkásságával -- irodalomkritikusként, íróként, szerkesztőként, egyetemi oktatóként vagy intézményalapítóként (Bibliotecha Hungarica) -- jelentős mértékben hozzájárult irodalmunk és szellemiségünk gazdagításához.
Zalabai Zsigmond temetésére az óév utolsó napján, Somorján került sor. Több száz barátja, sors- és pályatársa, ismerőse és tanítványa vett tőle búcsút. Dráfi Mátyás színművész a gyászszertartás elején a 39. zsoltárt olvasta fel, Édes Árpád református lelkész búcsúztatója a Perelj, Uram, perlőimmel! kezdetű (35.) zsoltár alapján hirdette az igét és a lelki vigaszt. A Szlovákiai Magyar Irók Társasága, valamint a magyar és szlovák írószervezetek nevében Koncsol László búcsúzott a halottól.(A búcsúztatót másutt közöljük!)
Mészáros András egyetemi tanár a kollégák és a hallgatók, a sírnál pedig Mészáros Ottó, Ipolypásztó polgármestere méltatta az elhunyt érdemeit és ragaszkodását szülőfalujához, s egy maroknyi ipolypásztói földet szórt a koporsóra. Fóthy János a barátok nevében idézte fel Zalabai Zsigmond munkásságát, melyet a hazai magyar nemzeti közösség és az egyetemes magyarság szellemi gyarapodása érdekében tett. A gyászszertartás végén a megjelentek a Himnusz eléneklésével vettek végső búcsút az elhunyttól, akinek sírját virágerdő borította.
F.Z.