Irodalmi Szemle

Irodalom / kritika / társadalomtudomány

2003. december, 12. szám

 * * * * * *

 Tartalom:

 

 

Könyvről könyvre

 

Tallózó

 

Szalay Adriana

 

Nekem azt mondtad

 

Felnőni szép.

Szenvedély, ami dagály,

mely átlebbent

a végtelen valóba.

Érzem a testetlen erőt,

ahol a próba rám vár:

születés, élet, halál.

Hiszek a félelem

eltompításában:

az lehetek, ami akarok,

s fél tőlem a világ.

Másszuk meg a dagályt,

meséljünk arról, hogy csókoltuk

meg a fájdalmat,

és nem találtuk meg

az örökkévalóságot példázó

érzéki élet elemét.

 

Duba Gyula

Csalódás

A történet születéséhez nem sok kell. Elég a múlt látszólag semmitmondó, véletlen üzenete, parányi jelzés! A többi már az emlékezés dolga. Meg a képzeleté. Az emlékezés bőkezű mecénásunk, a legnagyobb jótevőnk, mire menne nélküle az író: Elveszítené művészi erejét. Mindannyian megsínylenénk, ha valamilyen gonosz csoda folytán, mint a mesékben, egy nagyhatalmú boszorkánymester varázslatára ködbe vesznének emlékeink. Talán nem is lennénk emberek. Valamiféle torz lelki rokkantak lennénk. Öntudatlan bábok, kitéve a természet kénye-kedvének, a nagy smmi végtelen és feneketlen bugyrában téblábolnánk. A pillanat véletéenszerű és kivédhetetlen nyomorúságában, szellemi tompaságban leledzenénk, és állandóan egymás torkának esnénk vagy halálra innánk magunkat. Az emberiség módszeresen kiirtaná magát! A végső tragédiától az emlékezés áldása ment meg bennünket. Az író számára fontosabb a képzeletnél is, mert ez felelőtlen játékosságra csábíthatja őt, eaz emlékezés azonban komolyságra inti és alázatra az emberi sors iránt.

A történet, melyet ilyen drámai látomással vezetek be, maga is komor, nem szívderítő s mégis felemelő. S amellett bonyolult. A történelmi idő roppant ereje sejlik fel mögötte. Sajátos, nagy emberi tisztaság van benne, valamiféle sorsszerű emberi fenség s ugyanakkor elemien végzetszerű reménytelenség. Egészében mégis mindennapi és szomorú. Mintha a dolgok öntörvényűségének ördögi keménységét és összebékíthetetlenségét példázná. A felismerést, hogy sorsunk olyan, amilyen. Se nem jó, se nem rossz. Mintha egy titokzatos hatalom játszana velünk. Nem vagyunk kiszolgáltatottjai, mégsem tehetünk semmit ellene. Lázadhatunk, ha elég erősnek érezzük magunkat és merész felkelésünk – magánforradalmunk – még eredményes is lehet! De esélyeinket a legképzettebb matematikus sem tudná a valószínűségszámítás segítségével meghatározni. A véletlenben bízva is önmagunkra vagyunk hagyatva.

A régi fénykép indította el bennem a történetet. Et volt a jel, a múlt véletlen üzenete. Egy régi lakodalom vendégseregét ábrázolja. A falu koratavaszi utcáján áll a násznép. Kalapos férfiak és kendős asszonyok, a legények és lányok hajadonfővel, a háttérből hintóba fogott lovak bámulnak szembe a fényképezőgép lencséjével. A patak partján tekintélyes természeti kulisszák állnak, lombtalan magas topolyafák. A házak előtt asszonyok ülnek hosszú fapadokon. Feketeruhás múltbéli árnyak, közönyösen néznek, de lélekben annál éberebbek, mindent észrevesznek. Otthonosan bennük lakik a lélek motorja, az emberi kíváncsiság, amely a tudomány szolgálatában élteti a haladást. Hanyatló íve azonban, amely az asszonyokban él, a magánélet fürkészése és a megszólás felé hanyatlik, éltetve az unalmas és eseménytelen élet sava-borsát, a pletykát. Az író kíváncsisága valahol a két véglet felezőpontjában, a középen helyezkedik el! Mindkettőből van benne egy csipetnyi, ám – jó esetben – kiegyensúlyozottan, egymást kiegészítően. Visszatérve a nevezetes fényképhez megállapíthatjuk, hogy nagy lagziról tanúskodik. A százfőnyi tömeg félkaréjában, a sötét öltözetek előterében áll a fiatal pár. Hosszú hófehér ruhában a menyasszony, pártával a fején, aztán feketében, csizmásan, fehér ingmellén sötét nyakkendő lóg, vőlegény a Tekintélyes, pantallós nésznagya áll mellette, kisvárosiak mindketten. A másik oldalon ősz parasztember, a menyasszony nagyapja. Kissé oldalt s egy lépésre előttük, hivalkodó közelségben, magakellető csitri, fehérruhás bakfis ragyog. Bizony, valósággal ragyog a maga feltűnő önteltségével! Szinte elhomályosítja a menyasszonyt. Később, akik látták a képet, meg is szólták érte, hogy olyan szemtelenül előtérbe tolakodott, mintha az ő esküvője lenne! Kihívóan versenyre kelt a menyasszony szerény, meghatódott szépségével. Mert bizony az a csitri nagyon szép. Fiatalsága ellenére is arányos, filigrán nő, kedvesarcú és állandóan mosolygó, életvidám természetű, mint egy üde virág. Pár év múlva nagylány lesz, bár a legények már kedvtelve nézegetik, mintha magukban számolnának vele: helyes fruska lesz, ha megnő!

A kis hamis tudja ezt, olyan merészen néz, mintha máris tisztában lenne vele, mit ér. Korán felébred az igazi nőiesség varázsa abban, aki arra érdemes. Azt ma már nem tudhatjuk, hogy véletlenül állt-e a násznép előterébe vagy a természete parancsolta, az elemi nőiességnek engedelmeskedett ösztönösen és mégis tudatosan.

A kihívóan viselkedő fruskát Pécsi Bertának hívták.

A képen a legények között kamaszkori eszményképemet, Bálintot is felfedeztem. Akkor húsz éves lehetett, bátor tekintetű fickó, izmos nyurga fiatalember. Tudtam róla, hogy a vakmerőségig elszánt, nem kötekedő, de a verekedéstől sem fél. Az asszonyok, akik mindent tudnak a faluban, beszélték róla, hogy apja, a bátyjával együtt kiskoruk óta vaskézzel neveli őket. Néha még ma is rájuk emeli a görbebotját s azok engedelmesen meghunyászkodnak előtte. Csodáltam a fizikai erőt akkor és sokat töprengtem ezen, mert Balla András alacsony, sovány, szinte nyiszlett ember volt, Bálint gúzsba köthette volna vagy ketté töri, ha akarja! Bámultam Bálint feltételezett erejét. Dehát ő nem akarta szigorú apját kettétörni, engedelmesen tűrte a szeszélyeit. Ma már magam is belátom, miért?! Balla András a régiek erkölcsét testesítette meg, azt a patriarchális felelősséget, amit a gazda egyénisége magába foglalt. Az asszonyoknak is tetszett Bálint nyugalma, elismerték, hogy becsületes, jó fiú! Hogy ma már érteni vélem Bálintot, a történet értelmében nem döntő jelentőségű, de nem is lényegtelen, mert az alkati tulajdonságaira utal. Hajadonfővel áll a tömegben és egyenesen a lencsébe néz. Távoli hunyorgást, nagyon messzi fényeket vélek felismerni a szemében, némileg gúnyoros villanást, parányi időjel lenne ez is?, gyanútlan életereje szinte megborzongat!

Gamó a hórihorgas csendőr basáskodott akkor a faluban. Meg Mišík, a partizánból lett komisszár. A csendőr nevét nem tudtuk, mi neveztük el Gamónak ösztövér termete miatt. Amikor együtt megjelentek a kocsmában, Gamó zord tekintetével a brigadérsapkája alatt, vállán vadonatúj dobtársa géppisztolya, dacosan a helyünkön maradtunk, de megjuhászkodtunk. Máskor a jámbor Polákovics kocsmáros nem bír velünk. Pálinkázunk és bakanótákat harsogunk, szidjuk a köztársaságot, hogy nem fogad el polgárainak, és képzelt ellenségeinkre fenekedünk. A hazafias szenvedélybe lovallva magunkat a himnuszunkat is elénekeljük. Iskolába nem járunk, mert nincs iskola, elvadult kamaszok vagyunk, későbbi huligánok, skeanhedek elkeseredett előhírnökei. Számunkra csak munka van, meg kocsma, a pincékben főzött házipálinka, meg otellóbor. Sör módjával, kevés a pénz, a korona nehezen jön be a faluba s még nehezebben fiadzik, a földek műveletlenek, lovak sincsenek, kész nyomorúság! Csak a kocsmában hősködhetünk. De ha Gamó bellép, gyorsan magunkba szállunk, elcsendesedünk, hümmögve kushadunk. Ketten képviselik a roppant erőt, melyet nem ismerünk, természete rejtve előlünk, a kiszolgáltatottjai vagyunk. Az állam ez, ki tudja, hol van és mit akar?! Aztán a történelem hatalma, szeszélyes és nem mérlegel, a dolgok sűrűjébe vág, erkölcsöt nem ismer, csak véletlent és rejtett érdeket. Gamó is neki engedelmeskedik, mint mi magunk! Megszoktuk, hogy a dolgokat el kell viselni, szükségszerűség ez, mert a rossz és a gonosz sorsszerűek, megtanított rá a front, s arra is, hogy számunkra mindezek folytatódnak.

Bálint nem félt Gamótól és a Csendőr is békén hagyja. Goromba kötekedő másokkal, de őt és néhány barátját kikerüli, tudja, hogy a pajtákban a szénába rejtve mannleicherek, német mauserek és orosz vintovkák lapulnak. Brutális természet Gamó, nem fél senkitől, de érzi, hogy ezekkel a legényekkel csínján kell bánni, mert ők sem félnek. Vadnyugati világ nálunk a béke első éve, a becsület törvényét az ököljog képviseli. Bálint másban is kiválik a többiek közül, jó futballista, kitűnő vadász és halász, mindent tud, amit én is szeretnék tudni, kétségtelenül eszményi példakép.

Nehéz emberi életet éltünk, hálátlan világban, mert az semmivel nem értékelte emberségünk. Inkább kigúnyolta és megvetette, az életrevalóbbak jobban boldogulhattak. Talán az élet igazi értéke ott kezdődik, hogy az ember az elnyomásban és a pokolban is igyekszik tisztességesen meglenni, önmaga maradni. A fenyegetettség súlya és a bizonytalanság árnyai, amelyek ránk nehezedtek és körülvettek, befolyásolták minden napunkat és minden tettünket. Rettegésben tartottak és bilincsbe verték a lelkünket. De ha erről ma sokat beszélnénk és panaszkodnánk, a siránkozásunkkal elhomályosítanánk, amit ki akarunk domborítani! Nevezetesen, hogy az ember a legkilátástalanabb, a megválaszolhatatlanabb léthelyzetében is hű marad őseitől örökölt hagyományaihoz és az értékrendhez, amelybe született. Pátoszgyanús, de nincs rá jobb kifejezés: emberségéhez! A társadalmi csapdák és miazmák kísértése közben makacsul követi életösztöne ösvényeit.

Akármilyen tapasztalatlan és kelekótya kamasz voltam akkor, megsejtettem, hogy Pécsi Berta és Bálint között valamiféle kötődés lehet, amelyben a kölcsönös vonzódás szálai szövődnek. Erre talán nem is a Bálint, hanem Berta megnyilvánulásaiból következtettem. A templomban a lányok padjából gyakran a karzatra nézett, ahol Bálint ült az első legények sorában, az utcán a kiskapuban állva az alvég felé lesett, társaságban le nem vette Bálintról a tekintetét. Oda volt érte. Amilyen elutasító másokkal szemben, iránta annyira odaadó, hogy már szinte érthetetlen. Ő azonban nem bánta, s ez is a makacsul elbizakodott természetének a vonása, hogy nem törődik senkivel, nem érdekli, ha megszólják érte, csak érzelmei tárgyával törődik szégyentelenül és odaadóan. Pedig Bálint nagyon kimérten viselkedik, jelét sem adja, hogy Berta érdekelné. Érteni véltem őt, sok lány vonzódott hozzá, szinte mind a  aluban. Még arra is gondoltam, hogy így neveli Nertát engedelmességre. Mert arról is tudtam, hogy a lányhoz jár, bekopog este az ablakon és a ház előtt, a kiskapuban vagy az udvaron az ablak alatt beszélgetnek. Puritán református falumban az egymáshoz vonzódó fiatalok megszokott, szigorú formák és kötött szokások módján közeledtek. Mindennek meg kell adni a módját... mégha felfordult világban élünk is...! Bizony, inkább csak az erények és kötelességek léthatók az én egykori falumban, a jó erkölcs és emberséges szokások jegyében élünk, s a bűnök és helytelenségek rejtve maradnak. Talán csak az asszonyok tudnak róluk, akik, mint már mondottam, mindent tudnak! Mert, mint később rádöbbentem, lehetett a bűnökből is elég! Józan és hűséges valóságunkban sem idegen az alakoskodás, az emberi gyengeségek felett elnéző megbocsátás, a lappangó gyűlölködés. A férfiak nem beszélnek róla, röviden elintézik, az asszonyok sejtik, de csak egymás közt tárgyalják meg, kevés szóval. Mintha a bűnt nemcsak elkövetni, hanem beszélni róla is helytelen lenne.

A világ negyvenhétben fordult fel egészen körülöttünk. Egész télen bujkáltunk, s mire nyár elejére kialakult az új helyzet, idegenek laknak körülöttünk és sem Pécsi Berta sem Bálint nincsenek a faluban. Úgy mentek el, hogy egymásról sem tudhattak, Pécsiéket két nappal korábban vitték. Bálinték szállításában magam is segédkeztem. Amikor az 1.-i állomáson az utolsó Mogürt kocsi rakományát is vagonba raktuk, tanácstalanul álltunk szemben egymással. Ő talán várakozott s én nem tudtam, mit tegyek. Nem voltunk elérzékenyülve, tanácstalanok voltunk az új – sosem volt – helyzettel szemben. Aztán Bálint átfogta a vállam és magához ölelt: vigyázz magadra és ne felejts el! Magabiztosan mondta, férfiak nem sápítoznak, nyugodtan, mintha nem ő indulna a nagy ismeretlenségbe, hanem éppen mi esnénk bele, akik itt maradunk. Ebben is volt igazság. Bálint tudhatta, hogy ahová mennek, a történelem úgy igaz, ahogyan az iskolában tanultuk és az emberek magyarul, az anyanyelévükön beszélnek. Mi nem tudhattunk további sorsunkról. Csak az éltetett és adott reményt, hogy ott élünk majd, ahol eddig! Ahol patak folyik az utca közepén és helyükön maradtak a házak. Délnyugatnak nagy síkság terül el, belevész a tekintet, északkelet felé pedig dombok emelkednek és jó időben, az Ebesről vagy a Villámúton állva az északi messzeségből felsejlenek a távoli hegyek.

 

Vannak történetek, amelyek széthúzódnak, mint a rétestészta, elnyúlnak az időben. Történetem folytatásaként fél évszázadot ugorhatunk, hogy megtaláljuk és összekössük a látszólag elszakadt szálakat. Számtalan ilyen eset lehet s mind a mi történetünk, folyamatokként, széthullott életekként vannak jelen, szétszórva térben és időben, néha már-már az örökkévalóságot példázzák. Persze, ez a mi “örökkévalóságunk” csak néhány nemzedék életidejét jelenti! Éppen ezért sajátosan és fájdalmasan a miénk. Szinte a magántulajdonunk. Nem sok örömünk van belőle, mégis becsülni kell s megőrizni, ha már birtokoljuk!

Egyre ritkábban látogatom anyámat s az otthoniakat. Beszélgetéseink nagyrészt a múltról szólnak, egykori igaz dolgokról, felelevenítjük a régi történeteket. Minden történet az emlékezéssel kezdődik, már szóltunk róla, a jelen nem kínál történetet, mert legtöbbször értelmetlen, csak ha múlttá vált, akkor kerekedik ki a lényege. Ilyenkor halottakról os sok szó esik. Olyanokról, akik egykor elmentek s azóta keveset tudunk rólunk, de a halálukról mindig értesülünk. Anyám emlékezetében jelen vannak, mintha még mindig itt élnének. Valahogy nem szakadtak el teljesen a falutól, rejtélyes szálak fűzik őket a szülőföldhöz és az otthon maradottakhoz. Nagyon vékony szálak ezek, az emlékezés lelki szálaitól is finomabbak, mert mindennapi találkozások élménye nem erősíti őket, szinte eszményiek. Mégis kibírnak minden szakítópróbát, eltéphetetleneknek bizonyulnak.

Anyám szomorkásan halk hangon, mégis tárgyilagosan mondja, ahogy ő beszél az elmúlásról:

– Hát Pécsi Berta is meghalt... elment szegény...! Idegen földbe temették valahol, de nem Bálint mellé...!

Nem is a közlés tartalma, anyám hangja ébreszti fel bennem a drámát, szinte belerendültem. Az elmúlt idő természetére döbbentett. Mindent eltakar és maga alá temet, kiismerhetetlen tömegű, lomha sötét anyag, mint a kozmikus fekete lyukak. S valahogy mégis élő és érzékeny! Mintha a hatalmas tömeget számtalan, rengeteg búvópatakként járná át egymori események és régmúlt dolgok lávája, mely állandó mozgásban van, kiismerhetetlenül sodródik és áramlik, hogy a legkiszámíthatatlanabb pillanatokban és legvártalanabb helyeken a felszínre törjön, izzó anyagukkal árasszon el bennünket, magába rántson és forróságával, érzelmi hőségével szinte elégessen. Eszembe jutott a hetyke bakfis, a kényeske, akit a szülei úgy imádtak, hogy mindent kedvére tettek, milyen rátarti és kevély volt, csúfolódó a legényekkel szemben! Csak a Bálint közelében lett szótlan és várakozó, alázatos szinte, odaadóan szerény, mint aki érzi a felsőbb erők hatalmát, amelyekkel nem tehet semmit. Engedelmesen elfogadja őket. Akkor az ilyen kapcsolatok komolyságát inkább csak sejtettem, az ő viszonyuk is titok maradt számomra s ez a rejtély azóta bennem él.

Bálint udvarolt Pécsi Bertának? – kérdeztem anyámtól.

Hozzá járt... – válaszolta azonnal –, Pécsi Bertának Bálint volt az első szeretője...! Meg az utolsó is alighanem... – tette hozzá.

Megéreztem, abból, ahogy mondta, hogy anyám szótárában a szerető mást jelent, mint ahogy ma tudjuk. Nem érzékiséget és testi kapcsolatot, ahogy nagy részletességgel a mai filmek ábrázolják, nem is valamilyen eltéphetetlen kötődést! Hanem csak éledő vágyat, az első habozó találkozás hangulatának remegését, a játékos pajtásság érzékeny csíráit, amikor a lány női mivoltára ébred és ez fájdalmas kíváncsisággal tölti el. Az élmény vágyát, amikor valakire felnéz s a pillantásába beleremeg, s az olyan legény, mint Bálint volt számára, megfogja a kezét. Anyám szótárában a szerető szinte gyermeki tisztaságot és készséget jelent, hogy legyünk valakié, de erről hallgatunk még, s nem csak szeméremből, hanem kissé félelemmel is, hogy a másik mit szól hozzá, ha megtudja! Komoly pillanat volt, anyámmal szótlanok lettünk, elnémultunk, mintha a múlt emléke előtt tisztelegnénk. Majd tovább vallattam anyámat.

Mi lett aztán velük... ott délen...?!

Nem kerültek össze... – anyám most is azonnal válaszolt, mintha várta volna a kérdést, akárha a történet nagyon élénken benne élne. – Pedig hát Berta... – elhallgatott, talán mérlegelte, hogyan folytassa –, Berta nagyon akarta... dehát, hiába akarta szegény...

Nem egy faluba vitték őket...?

Messze kerültek egymástól... Bálintékat később vitték, így más-más faluba kerültek... sokáig nem is láthatták egymást...!

A sorsszerűség komor érzése ülepedett közénk. Megérintett a kiszámíthatatlan véletlen durva és kegyetlen hatalma. Mindkettőnket elnémított ismét. Nem könnyű ilyenkor feloldódni, az ember érzékenyen viszonyul a szenvedéshez, bár nem őt érinti. Dehát minket is érintett másféle gond! Anyámmal régi fényképeket nézegettünk. Az egykori gazdaénekkart ábrázoló képen számba vettük a régieket, akik közül már senki nem él. Sötét ünneplőbe öltözött, nyakkendő nélküli, csizmás férfiakat, komoran állnak négy sorban egymás mögött, időtlenül a gép lencséjébe néznek. Örökkévalóvá merevedve s mégis nagyon emberien, nem mint az ikonok alakjai, hanem mint az élő emlékezés anyaga, férfiak, akik meghaltak immár, ezért halhatatlanok. Köztük apám is, s még sokan rokonok, ismerősök, de olyanok is, akiket nem ismerek fel, anyám mondja meg, kik voltak ők. Az idő gátja közöttünk áll s nem bírja áttörni az emlékezet. Az alsó sor szélén alacsony termetű, rokonszenves gazdára mutat anyám.

Ez itt a Pécsi Lajos... a Berta apja, milyen nagyon szerette a lányát! Amíg ott voltak, mindent megtett érte, hogy a kedvére legyen... régen meghalt, szegény! Bizony... – anyám hangja szomorkás, de nem megadó, fájdalmasan természetes –, egy sem él már közülük... senki a régiekből, csak én... minek is, magam sem tudom...

Erre nem szóltam. Átkaroltam a vállát és magamhoz szorítottam, hogy megérezze, van minek...

 

Történetünk szertelen ugrál a téridőben. Magyar lóugrásoknak vagy közép-európai bakugrásoknak is nevezhetném a mozgását, hánykolódását. Még aki nem élt meg hasonló földcsuszamlásokat, s csak távolról, érdektelen szemlélőként figyeli az összekuszálódott életutakat, az is megérezheti benne az önkeresés és kallódás kétségbeesettségét és kínját, a belenyugvás tehetetlen békéjét. Olyan valahogy, mint a túlélt világvége! A kárpát-medencei téridő törvényei és törvénytelenségei érvényesülnek benne, a kemény szabályok beépülnek az emberek életébe. A következő helyszín az északi falu és a baranyai község összekötő vonalának felezőpontján a Vörösmarty-tér. Itt állnak a könyvsátrak. A tér körül a főváros, nem messze tőle a nagy európai folyó, város a Dunán! Izzad és aszalódik a nyári kánikulában, forró napsütésben kornyadozik június elején. A sátrakban rengeteg magyar könyv, köztük tömegek. A tér közepén, Vörösmarty háta mögött fedett színpadon írók szólnak közönségükhöz. Igyekeznek szellemesen beszélni, okosaknak lenni, s a hálás olvasó megtapsolja őket, kedvtelve nézi íróit s azok derűsen közönségüket. A szökőkúton vékony erecskékben víz csobog. Mindezek felett irdatlan magasban derűs kék égbolt. Mi ernyő alatt ücsörgünk néhányan, olvasóinkat várva, lesve a jószerencsét. Perzsel a nap, régi nyarak dévaj kedvével hevít, elbágyaszt és megizzaszt, mintegy érthetővé teszi az olvasók gyér érdeklődését. Kinek lenne kedve könyvet vásárolni ilyen nyári pokolban, amikor az ember legszívesebben máshol lenne, lágy hűvös vizek partján valahol?!

Vannak csomópontok, ahol összetorlódik a tömeg, némely sátor előtt felduzzad, képlékeny, mint óriási medúza, körülfolyja és elfedi a dolgokat. A figyelem eltompul, elbágyaszt az észlelés. Várakozásom is valahol a mélyben rejtőzik, ösztöneimben él inkább, mint a tudatomban: mikor jün már, honnan lép elő Vilmus? Észrevétlenül érkezik, ahogy szokott? Váratlanul kiválik a roppant amőbából és azt mondja: itt vagyok! Vagy egyszerre hátulról megölel.

Kis barátnőm a népiskolából, egykori játszótársam, néhány háznyira laktunk egymástól. Egyszer látjuk egymást évente, a Könyvhéten! Nem sok, de törvényszerű. Várom őt s ő eljön. Megvásárolja az új könyvemet és én dedikálom, beleírom: Szeretettel Vilmusnak! Ilyen egyszerű pillanat az életünkből, s valahogy mégis bonyolult, mert pótolhatatlan. Roppant fontos tehát? Semmivel nem helyettesíthető. Ilyenkor nem csak egymással, hanem egykori önmagunkkal is találkozunk. Arról beszélünk, ami volt s ami már nem lesz. Talán éppen ezért mindkettőnknek nagyon fontos. Mintha kilépnénk ebből a világból és egy másik bolygón, de nem a másvilágon, hanem egy valós világban, messze a jelentől és távol az időben, ahol a dolgok még igazak vagy már igazak, ahol hiteles tények élnek és nincs esetlegesség, mintha valahol ott találkoznánk. Találkozásaink a mában történnek, mégis a múlt él bennünk és ettől minden szavunk cáfolhatatlanul igaz, jólesően rokoni, örömet jelent. Másabb és mélyebb ez, mint amikor az ember önmagában emlékezik, igaz mivoltában erősebb. Talán csodálatosabb is. Nincs abban valami csodaszerűen felemelő, hogy emberek, akiktől fél évszázaddal ezelőtt elválasztottak, s életünket úgy éltük le, hogy alig hallottunk felőlük és nem találkoztunk velük, rokon árnyakként bennünk élnek, nevüket, emléküket nem morzsolja fel az idő, véletlen történeteik lidércekként felvillannak előttünk, sorsuk látatlanul követ és haláluk elszomorít. Nincsenek is igazából, számunkra mégis élnek. Tudjuk, nehezen haltak meg, olyan súlyos tudattal, hogy nem a szülőföldjükbe temetik őket. S ez fájdalmas volt számukra, bánatosan haltak meg, nehezebbenm mint aki “csak” a haláltól fél, kínlódva mentek el, de semmit nem tehettek ellene. Annak a világnak a törvényei élnek bennük, amelyik már régen nem létezik, de csak akkor szűnik meg igazán, amikor élő emlékezői és holt árnyai mind-mind elenyésznek.

Vilmus mégis úgy jött, hogy messziről láttam érkezni, elébe siettem hát és megöleltük egymást.

– Örülök, hogy látlak... – mondta apró, komoly mosollyal –, hát ismét eltelt egy év...!

– De te ugyanaz maradtál... – válaszoltam –, nem változol...

– Változom én, érzem... bár talán nem látni... szerencsémre..

Vilmusnak mindig igaza van, én is így vagyok vele!... gondoltam magamban. Ha akkor nem kell elmennetek, talán ma összetartozunk, együtt élünk! Az egykori zártságban nemcsak a lehetőségek voltak adottak, hanem a vágyak beteljesülése is. Életünk meghatározta az értékek körét. Tudtam, hogy ezt ő is érzi, s a ki nem mondott gondolatok játékossá tették helyzetünket. Mesékkel vettek körül, amelyek valósaknak tűnhettek fel, de nem történtek meg, mert nem történhettek meg semmiképp. Vilmust magam mellé ültettem az ernyő alá, mely már nem volt képes óvni a naptól, csak a védelem illuzióját nyújtotta, megfogtam a kezét és ránevettem.

– Igen, egy év eltelt, de mi nem öregszünk...

– Nem... – mosolygott – mert már megöregedtünk...

– Éppen egymáshoz illünk... nem gondolod...?!

– Azt már régen elmulasztottuk – válaszolta komolyan, de nem kedvetlenül. Nem tört meg viszontlátás jó hangulata, nem is sérült.

Ennyiben maradtunk. Pécsi Berta jutott eszembe, nem vártam, míg ő mondja a nevét, megelőztem. Beszélne róla, tudtam...

– Hát... Pécsi Berta is elment...

– Idegenek temették el... egymagában élt, megváltásként jött számára a halál...

A régiek mondták, ha valaki sokat szenvedett: megváltás lenne neki a halál!

– Mit gondolsz, Vilmus... Bálint elment volna a temetésére, ha élne?... – Így kezdeményeztem a beszélgetés irányát, mint mindig, a megszokás szerint. Hagyományos módja van, ahogy Vilmussal beszélgetünk a Vörösmarty-téren, könyvzuhatagban és emberkavargásban, a magunk módján.

– Ha egyáltalán megtudja, elment volna – válaszolta, mint aki biztos a dolgában –, szenvedett miatta, ahogy Bertával bánt! Bánta, mint a kutya... – nevetett –, ahogy valamikor mondták...

Eszembe jutott, hogy a mi beszélgetéseink idegenek számára érthetetlenek és talányosak lennének. Teli utalással, árnyalatnyi célzásokkal, olyan érzések és tények jelzéseivel, amelyeket csak mi, én és Vilmus ismerünk. Nehéz lenne a bensőségesség jegyeit és hangulatát érteni, avatatlanok számára alighanem megközelíthetetlenek. Nemcsak azért, mert az emlékeinkről szólnak, hanem még inkább, hogy egy letűnt világra is utalnak. Többet jelentenek, mint a mesék, de kevesebbet, mint a közölhető valóság! Árnyakról való sejtések, alig megközelíthető rejtélyek, időpalástba burkolt titkok! Cinkosságra késztetnek, semmire nem kötelező együvé tartozásra tanítanak. Amikor Vilmussal a hatvanas évek elején, hosszú idő után először találkoztunk, mögöttünk a közös gyerekkorral, majd két évtized telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást. Meghatottan és kissé elfogódottan, de közben kíváncsian néztük egymást. Ő már férjnél volt és fiút szült, én pedig éppen találkoztam a nővel, aki aztán kitöltötte az életemet. Igen, akkor kezdődhetett, hogy mintha kiléptünk volna a jelenből és egyenesen valamilyen múltbéli “másvilágban” találtuk volna magunkat, olyan valóságban, amely igaz, de nem valós! Megelevenedtek körülöttünk a szérük és szalmakazlak, tormaleveles udvarok és kertaljai pázsitok, ahol játszottunk és bárányokat legeltettünk, legjobban a porcfüvet szerették, a mezőn a libafalkák a frissen aratott tarlókon, hűvösödő esték napszállta előtt... Emlékszel, mondtam, amikor a szín alatt színdarabot játszottunk, én voltam a gróf és te a feleségem, akit majd a kastélyomba viszek...! Nevetünk ezen rokon melegséggel. Igen, mondta puha hangon, a pajtában volt a kastély, pokróccal elkerítve a szénásszekér mögött! Majd egyszerre komoly lett a hangja s valahogy puhán melegebb.

– Milyen is ez... amikor annyi év után a gyerekkori szerelmünkkel találkozunk!...

Kétértelműen hangzott, a színpadi szerepekre is utalhatott, de az akkori érzésekre is! Éreztem, hogy őszinte és mélyértelmű, mint minden, ami ilyen helyzetben váratlanul és elemien tör fel az emberben. De én annyira a megismert asszony bűvöletében éltem, akkor már enyém volt, hogy nem figyeltem fel a kétértelmű remegésre, elsiklottam felette, mintha a felelősséget hárítanám el magamtól, csak nevettem.

– Régen volt... – mondta vígan –, talán igaz sem volt...

Kedélyeskedésemet Vilmus is átvette, meg a parányi közönyt, amelyet igazából semmi nem indokolt.

– Régen bizony... – mondta ő is halkan – talán igaz sem volt...

A gondolat azonban belém fészkelte magát, tartósan megragadott a felismerés, hogy semmi nem múlhat el nyomtalanul az életünkben. Feltárhatatlan rejtekekben, ismeretlen bugyrokban apró életszilánkok, érzéscsírák és sejtelemlidércek gyűltek össze bennünk, lapulnak végtelen tömegben. A tények lebírhatatlan ereje megtölti és leigázza lelkünket, és zsarnokoskodik képzeletünk felett. A megtörtént dolgok sejtjeink anyagává válnak, szavainkból ideggócok születnek, a cselekedeteinkkel építjük fel önmagunkat. Akárha magunkba olvasztanánk az időt, minden pillanatunk ott lapul a bensőnkben és sunyin várja-lesi, hogy alkalomadtán felvillanjon és életre keljen, akár sóhajnyi életre, parányi létként, mint a tiszavirág élete. A felvillanó gondolat aztán idő folyamán bizonyossággá, majd törvénnyé érett bennem. Élményeink és cselekedeteink s a velünk történő dolgok anyaggá lesznek bennünk. Mágneses erőtér, amely magába vonzza az illékony időt! Hogyan lehetne másképp, hogy amikor Vilmussal találkozunk, csak az emlékeink s az egykori múlt érdekelnek? Miért beszélünk élőkről és holtakrül, akiket nagyon régen láttunk s akikkel már nem találkozhatunk? Mi kényszerít, hogy ebben a korban gyerekeknek lássuk egymást? A kérdések nem várnak válaszra, talán nincs is válasz rájuk. Csak tények vannak, állapotok és helyzetek, valóság, amely fogva tart, amely következetes és kiismerhetetlen.

– Anyám mesélte – néztem Vilmusra –, hogy Pécsi Berta és Bálint vonzódtak egymáshoz, szerelem lehetett volna, ha nem mentek volna el...!

Vilmus még többet tudott. Amit én hallomásból tudtam, azt ő egykori élményként ismerte. A Baranyába-szakadtakkal azóta is tartja a kapcsolatot.

– Bertának semmi sem sikerült... már a kezdetektől – mesélte –, Pécsiék nem kaptak fehér levelet. Otthon maradhattak volna, nem kellett eljönniük. De Berta akarta... ott akart lenni, ahol Bálint... Könyörgött az apjának, sírt az anyjának, utólag intézték el maguknak a fehér levelet, a Berta kedvéért... Gondold el, mennyi pénzükbe kerülhetett és... milyen elhatározás kellett hozzá, anyja majd belehalt hogy elhagyják a falut. Dehát apja mindent megtett Bertusért...!

– Keményfejű volt Berta? Amit a fejébe vett, annak úgy kellett lenni...?!

– Inkább akaratos... elkényeztetett és akaratos! Meg aztán... fiatal volt még, de nagyon szerette Bálintot... első szerelme volt... – Igen... – dünnyögtem –, anyám is mondta, hogy Bálint volt az első szeretője...

– Az utolsó is... – állította Vilmos –, bár semmi nem lett a szerelemből. Többé nem is találkoztak, talán csak egyszer...

Eszembe jutott, hogy erről nem beszélt anyám. Éreztem akkor, hogy elhallgat valamit, de nem voltam benne biztos, ezért nem firtattam. De sejtettem, hogy lappang valami a történetben, ami még nem áll tisztán előttem, pedig talán a legfontosabb részlete, olyan mozzanata, ami az egésznek más, súlyosabb értelmet adhat. Miért, hogy az életünkben minden nyitott, szinte köztudott, mégis rejtélyes valahogy? Mintha csak a felszínt látnánk, a látszatot élnénk meg, együttérző pillantásunk nem hatol a mélyére, elrejtőzik előlünk a dolgok értelme. Titok marad számunkra, ami valójában történt?! Mintha mindennapi szemlélődésünk és praktikus érzékeink tehetetlenek lennének sorsunk igaz valóságával, súlyos komolyságával és sajátos tragikumával szemben. Felületesen és általánosságokban, a ránkszakadó modern közhelyek fényében látjuk önmagunkat. Hát még a közeli, ám számunkra mégis távol eső sorstársainkat! Hogyan lehetne másképp, hogy adottságaink szerint éljük életünket, láthatóan és nyilvánosan, ám mintha egy másik életünk is lenne, amelyiket csak az egykori résztvevőivel élhetünk, s nemcsak emlékként, hanem a Vörösmarty-tér morajló valóságában is – jelenként? Mintha a Kárpát.medencében lenne még egy – bár talán halódó – valóság, amelynek a tudói valamiféle titkos rend tagjaiként találkoznak, emlékezni kezdenek és rádöbbennek, hogy nem tudnak felejteni, számukra lehetetlen a felejtés. S ez azt a másik életüket is meghatározza, amelyiket természetszerűleg és mindennapjaikban élnek. Éltető erő ez vagy sorscsapás? Boldog kényszerűség vagy átkos csapda talán? Tehetetlenek vagyunk a kérdéssel szemben, érezzük, hogy a legmélyebb gondolat s legragyogóbb képzelet sem képes kielégítően megválaszolni. Azon kérdéseink egyike, melyekre a történelem sem adhat választ. Ez talán patetikus így? Nem tudom. Talán az élet... mert mintha az idő is elrobogna felette...

Beszélgettünk Vilmussal, de a kérdésre nem adtunk választ, nem os kerestünk. Nincs rá válasz, gondolhattuk mindketten... Búcsúzóul még azt mondta Vilmus:

– Jövőre is elgyere, hallod...!

– De te is... – nevettem rá –, a Vörösmarty-tér üres lenne nélküled...

Aztán néztük egymást, mintha hosszú idő után most látnánk először. Nem tudom, arra gondolt-e, amire én. Hogy egyszer majd valamelyikünk nem jön el a Vörösmarty-térre s így örökre lekési a randevút.

 

– Sokba került Pécsiéknek a fehér levél... – mesélte emlékező hangon anyám, nagyon sok pénzbe, utánjárásba, ajándékba... – Mintha a jelenről beszélne, a tegnap történtekről. Lelkében él a történet, mindennapjai részeként. Kedvtelve nézem anyámat, örülök neki. Haja rövidre nyírva, kefefrizura, mint a katonáké. Szürkén ősz, nem hófehér, hamuszínűen galambősz, arcát sem bántja nagyon, kíméli az öregség. Az idő barázdái és a gondok árkai mögött, a bőr fakó pírja mélyén szemhunyorításnyira rejtőzik fiatalosan telt arca. Szeme komoly, tiszta fényű, tekintete lassuló, de még nem elnehezedő, s a gondolatai frissek, mint a tiszta levegő. Őszi szántások fénylő barázdáit villantja felém anyám. Hozzám képest alig tanult, mégis többet tud az életről. Tudása megélt és bölcs, mint a természet szokásai, melyekhez életünket igazítjuk. De annak is örültem, hogy végre a titok mögé látok és megismerem Pécsi Berta igaz történetét.

– Nem kellett volna elmenniük – így folytatta anyám –, deportálni sem akarták őket, jó ismerősük volt a komisszár. Borozni járt hozzájuk, néha még Bertának is csapta a szelet. Játékból persze. Partizán volt, nem rossz ember, de az államot keményen képviselte, segítette volna Pécsiéket és nem helyeselte, hogy elmennek...!

Anyámból most olyan erőtér áradt, amely még erősen vonzz, de már nem vagyok része egészen. Hűtlen lettem hozzá s ő is elhagyott.

– Jobb sorsuk lett volna, ha itthon maradnak...? – Olyan irányba tereltem volna anyám mesélőkedvét, hogy befejezhessem a történetet. Anyámtól akartam hallani Berta további sorsát, tudtam, hogy ismeri, az elmentek és itthon maradottak mindent tudnak egymásról.

– Berta sokáig várt, reménykedett. Messze laktak egymástól Baranyában. De Bálint megismert egy sváb lányt, boszorkány lehetett, megbabonázta. Mindent elfelejtett. A lány nagy csábító, legények jártak hozzá, élte világát. A szüleit elüldözték, de ő valahogy a faluban maradt. Bálint meg belehabarodott. Egyedül magának akarta, mindenkit elvert tőle, erős legény volt! Berta csak várt, majd üzengetett, hogy várja, de Bálint nem ment. A boszorkány nem engedte. De azért tisztesség is maradt benne, végül elment Pécsiékhez, hogy nem veszi el Bertát! Mert hogy mást szeret, házasodni akar. Berta apja belebetegedett, a gyomrával támadt súlyos baja, fekély talán, pedig azelőtt semmi baja nem volt. A lelki bánat okozhatta, meghalt nemsokára. Az asszonyok meg egyedül maradtak, férfi nélkül, mint az ujjam! Aztán az anyja is meghalt, Berta meg csak várt, hogy még minden jóra fordul... Nagy csalódás volt az ő élete... pedig milyen szépen indult...!

Érzéki nő volt az, nem boszorkány, gondoltam, akinek mindene a testiség, Bálint rossz sorsa volt. Szép lehetett, viszonyuk elnyelte a férfiasan nyugodt erőt, mint hányódó fatörzset az ösvény. Innen már ismertem a történetet. Bálint még fiatalon betegeskedni kezdett, elsorvasztotta a házasság, gyerekük se lett. Depresszió kerítette hatalmába, megkopott és lepusztult, mint a későőszi diófánk.

– Amikor Berta meghallotta, hogyan él Bálint, törődötten és szerencsétlenül, azt mondta: megérdemelted a sorsod, már nem is kellenél! Pedig akkor még Bálint megkaphatta volna, ha utána megy. Dehát belőle már elszállt minden erő, gyarló lett, tehetetlen. Berta meg férjhez ment egy erdélyi özvegyemberhez, a dacos természete tehette, mert az ő házassága sem sikerült. Egymás közt kell házasodnia a mi népünknek, mert elpuskázzák az életüket. Végül Bertát is elhagyta az ura, más asszonyhoz pártolt. Nagy-nagy csalódás volt az ő élete, meg sem érdemelte! Aztán amikor Bálint is meghalt, már az emlékeiben is egyedül maradt... egészen egyedül, már emlékezni sem volt kire...! Meg várni sem, hiszen hiába is vár... már nem jöhet senki. Csupa csalódás a mi életünk... – bölcselkedett anyám.

Mindent tudsz, anyám! Beletörődésben nyugosznak benned az erők, amelyek meghatározták az életüket. Az egyik elkergetett volna, a másik nem engedett. Ellentmondásos erők, mégis összetartoznak, kiegészítik egymást. Mint a halál és a gyász. Így éltünk. Vilmus jutott eszembe: biztosan ott lesz a Vörösmarty-téren, hogy elmeséljem neki a történet végét.

 

Öllős Edit versei

 

GYÁSZ

Zűrzavar.

Izzadtságfoltok.

Orkán a sivatagban.

Aztán egy perc néma csend,

és mindenki távozik.

 

TALÁLKOZÁS

övön aluli ütést (nem) várva

ugorni fejest a kiapadt óceánba

 

ÁLCA

Túl sok az öresjárat.

Megcsömörlesz a léttől.

A “barát” nem válaszol.

Kérdezd meg talán,

mi most a fedőneve?!

Aprókat lépdelsz a fény felé.

 

KAPCSOLAT

Felkészültél?

Én felkészültem.

Amit elterveztünk, a sarkon vár.

Elégedettek leszünk, tudom.

Isten nem lát bennünket.

 

BÚJÓCSKA

Tudom.

Azt is tudom, hogy te is

tudod, hogy tudom.

Mégis hallgatunk róla.

Illetve másról beszélünk.

Mikor bújik ki a szög a zsákból?!

 

HELYZETKÉPEK

I

kábult a világ körülötted

a lélek kikívánkozik a testből

magához tér az eszmélet

még mindig nem vagy elégedett

II

a példányszám emelkedik

az agyvelő sűrűsödik

mintha már nem lennél amatőr

kiléptél saját világképedből

 

TERVRAJZ

Ha a nap takaréklángon indul,

gyakran tévúton folytatódik.

De ha reggeliben pezseg a vér, és az akarat,

nem szabad megadni magadat.

 

KISZOLGÁLTATVA

Képzeletedben örökkévalóság tündököl,

míg jobbról is, balról is

feléd irányul néhány ököl.

Van kiút?!

Még mindig sötét az alagút.

A remény odvas fájának ágaiból

kell lemetszeni párat,

és meglátod,

kizöldül a kínálat.

 

ELKÉPZELÉS

Távcsövön keresztül nézni életedet.

Felvágni azzal, ami volt vagy lehet.

Barokk épületek között kószálni,

Nercből készült retikült lóbálni.

 

TÜRELEM

ott túloldalt macska nyávog

előttem bántóan üres papír tátog

az elégedetlenség folyama

kicsapott medréből – ki bánja?!

amíg éltet a gondolat

nem úszhat el egyetlen pillanat

a remény újra tűzijáték

minden perc ajándék

 

MERRE TOVÁBB?

a gondolat /nagy/hatalma

a tűzföldre költözött

az ördög kénköves patái

lelkeket tipornak

a ceruzaelemek sorra merülnek ki

az ajtók sorra csapódnak be

 

ÉRINTÉS

a gyanta gyűlékony

a talaj megremeg lábunk alatt

tüzet oltani könnyzáporral is lehet

megértjük vagy félreértjük egymást?

 

EGYÜTTÉLÉS

a múló idő nyomába eredve

generációk közti viták eresze

melyen lecsordul némi indulat

és naponta tobzódik a hangulat

 

FELADAT

meg kell reformálni terveidet

meg kell alkotni pár jelképet

vissza kell vonulni a szökőkút vizébe

oda se kell pillantani a háttérbe

 

VERS

A küszöb néha pár centiméter,

mégsem lépi át a gondolat.

ha most emigrálnék magamból,

megadná magát az indulat?

 

Ha visszaköszön az ajándék,

feloldozást nyer a szándék?

 

Ha közbelép a hatóság,

megszelídül a gyarlóság?

 

Levelet várok magamtól

/előre hahotázom stílusán/,

addig is kiköltözöm a nedves odúból.

 

Naiv lennék? Milyen kár.

 

HOZZÁÁLLÁS DÉLUTÁN

Csend.

Illetve legyek zümmögnek.

Ezúttal almalében úszik az ihlet.

Lecsapolok pár szösszenetet.

Míg kötni kell az ebet a karóhoz,

tobzódnak a segélykérő miértek.

Szólásra jelentkeznek az /elő/ítéletek.

Vágyban fuldoklik a pillanat,

száraz katarzist szerez az akarat.

Kévéből gyártott elhatározás,

előre nem látott szalmaláng.

Tévhitek közül kukucskálva

igenis belelátok a /mikro/világba!

 

 

KÖZELMÚLT

több világ kereszttüzében

vártam magamtól annyit

amire egyszer képes leszek

sok-sok korsóval jártam a kútra

aztán egyszerre mind eltörtek

bitófa árnyékában

kerültem el a kelepcéket

 

PORSZEM A VILÁGŰRBEN

A betevő falat lett végzetem.

Megtépázott idegszálak húzódnak lelkemben.

Honnan indultam?

Hové érkezem?

Ami közte van, szétboncolt képzeletem.

x x x

Mikor duruzsol a kétségbeesés, az elviselhető.

Ilyenkor a pillanat meddő.

Ha fellázad, társtalan a tüntetés.

Tanácsot kérni, ha nem lenne cselszövés...

 

VITA

A határok arcán a sors fintora.

Megszabadulni tőlük leplezett álca.

A kultúrák különböznek,

az eszmecserék összevesznek.

/Kisajátítani egymás véleményét annyi,

mint mindig, mindenben egyet érteni Istennel./

 

ÚTKERESÉS

Mikor az ember elfelejti,

hogy boldogtalan,

a tenni akarás lóra pattan.

Elvágtat a mennyországba,

Istennel bocsátkozik vitába.

Telefonon elnézést kér mindenkitől,

majd kilép a képből.

 

“TRAGÉDIA”

mintha várnál egy megjegyzést

ami némi lázongást elősegít

de még a zaj is néma

pedig a múzsa mostanság

ketyegő atomóra

x.x.x

délelőtti versem

délután legépelem

de mi van

ha fordul közben világképem?!

 

LÁTOGATÁS

Míg hadihajón fontos küldemény érkezett,

a hátsó bejáraton beállított a szenvedés.

Társa a szédelgés.

Cinikus életszemlélettel pedig csak

vihogva lehet verset írni,

manapság nem divat párnák közt sírni.

 

MÉG ILYET!

Hát a mennyországba sem ingyenes a belépés,

kötni az ebet a karóhoz gyakran óriási tévedés!

A nyugalom belázasíthat (avagy a láz nyugtat meg?)

az ébrenlét dopping nélkül is előre megy.

 

 

Gyüre Lajos versei

 

Feljött a hold

 

Feljött a hold, ezüst mező,

szántja, töri arany eke,

iszákjából szórja magját,

lépeget isten bérese.

 

Korcs eb fülel, ül a farkán,

nyüszít, les holdbéli társra,

s várja vajon mért nem vakkant

a bősz földi ugatásra.

 

Feljött a Hold, ezüst tutaj,

ülnek rajta víg koboldok

s amig szól az ihaj-tyuhaj,

szíve mindnek repes, boldog.

 

Feljött a Hold, ezüst mező

ring, sodorja felhőtenger,

ballag, öreg szántóvető

ég partján az isten-ember.

 

 

Már megint

 

Már megint elveszett,

-divatja múlt kendő,-

fejem fölött elszállt

egy újabb esztendő.

 

Rövid volt, vagy hosszú,

én már nem is tudom,

elszállt, mint a többi

e nagy földi úton.

 

Most már ballagósra

fogok gyeplőt, szárat,

hisz “Mihály lova” is

egyszer csak elfárad.

 

Megállunk, pihenünk,

elég volt a vágta,

sarkantyúját a kor

oldalunkba vágta.

 

Pattogott az ostor

a csapója csípős,

s mindig ült a bakon

egy-két “féltéglás” hős.

 

Elmúlt az ifjúság,

kedvem is ha volna,

konyult kopja.rúddal

nem öröm a torna.

 

 

Homokpad

 

Homokpad, és homokvár

álldogáljon, aki vár

hova repül a szánkó

hova hova, ha nincs hó

hahó, állj meg te nyerges

fűzfasípot nyekergess

kéve kévén keresztbe

édes babám eressz be

sérti lábam a tarló

hó, te rudas, hóha, hó.

x x x

Azt mondja a nagyapám

rozsda marja a kapám

rozsdás kapa rövid ész

télen megesz a penész

habart paszul káposzta

Józsi bácsi átkozta

dohogva megy befelé

de még jobban kifelé

elszakadt a garyaszár

kilátszik a...ha kaszál

x x x

Szebb a páva mint a pulyka

hát még a sok édes pulya

alig pirkad már is enne

iskolába sose menne

este reggel csak a suton

mélázik a sipi.suppon

ágy mellett a csüllő szátva

bordában a gatya szára

 

 

Most készül a harmadik

tele van már a “fazik”

tele van már kicsordul

igyál komám a “borbul”

x x x

Gyü te Szellő, gyü te Sári

meg se állunk ma Ungvárig

magos ott a krompé ára

elcseréljük egy öl fára

majd csak kitart tavaszig

ameddig csak havazik.

x x x

Homokvár homokpad

hordoz élőt holtakat

ma még itt van holnapra

pattan tüzes lovakra

könnyű szárnyon ellebeg

viszik hordják fellegek

mintha lángban úgy égne

fel-feldobva az égre.

 

 

Kagyló

 

A sziklán állva hallgattam

a furcsa, zümmögő zenét.

Éjjel bősz vihar paskolta

a partot, rakta szemetét.

 

S a sok furcsa lim-lom között,

megcsillant egy kagyló-padoga,

mit még nem nyelt bendőjébe

a parti szemetes taliga.

 

Lapult, és zúgta boldogan,

visszás képét az égnek,

a lenti világnak, hol a

csillagok lobognak, égnek.

 

Lapult, zümmögött boldogan,

köszöntve a feslő eget,

útszéli kóbor zenész, ki

cincogó fillért kéreget.

 

Fülemhez tettem, és vártam,

honnan jön ez égi zene,

hallgattam, s mintha benne egy

másik világ lélegzene.

 

 

Kmeczkó Mihály

 

Kaland

 

Előhang

 

Ne gondolj arra, amire szeretnél.

Gondolj erősen a semmire.

A semmiben minden benne van.

A semmi a teljesség.

 

Közhang

 

Helyezd magad kényelembe.

Feküdj hanyatt. Hullapózba.

Tenyeredet, testedet, egész lényedet tárd ki a min

denség hatásainak.

Radar leszel. Rádióteleszkóp. Parabolaantenna.

Tezonanciadoboz.

És még valami.

De ezt most ne firtasd.

 

RÉGIÓ

 

p r ó b a

 

Ahhoz, hogy a semmire gondolj, be kell hunynod a

szemedet.

Ekkor ütközöl az első akadályba.

A szem ugyanis nyitva akar maradni.

A legnagyobb erő ahhoz szükséges, hogy legyőzd a

nemakarásodat.

Az akarat-ikertestvérek közül az akarás a gyöngébb.

Kettejük megmérettetéséből mindig a nemakarás kerül

ki győztesen.

Ha csak egyetlen-egyszer az akarás tud győzni, túljutottál az első akadályon ahhoz, hogy a semmire gondolj.

 

K ö z h a n g

 

A népmesék hőseire sem várt ekkora próbatétel.

Érezd át teljes valóddal, mekkora feladat előtt

állsz.

Mekkora kalandban lesz részed.

Akárkinek ez nem adatik meg.

Csak a kiváltságosaknak.

Szeretnél-e kiváltságos lenni?

 

p r ó b a

 

Ha a szemed már hunyva van, teljes erőddel arra

törekedj, hogy úgy is maradjon.

A szemhéjad ugyanis mindenáron fel akar pattanni.

Csak azért, mert azt akarod, hogy zárva legyen.

Óráisi erőfeszítésedbe kerül, míg ráncbaszeded.

A hatalmas erőt érezve azonban megnyugszik és csuk-

va marad.

Merthogy ez a természetes állapota.

Újra legyőzted a nemakarást.

Túljutottál a második akadályon.

 

K ö z h a n g

 

Visszafordulsz-.e vagy hagyod magad röpíteni az el

határozás erejétől?

Akarod-e a következő próbát?

Rátérsz-e a harmadik útra?

Amelyik a legnehezebb.

Mersz-e lenni más?

 

p r ó b a

 

Most a szemhéj alatt izgő-mozgó szemgolyót kell

megnyugtatnod.

A leghatásosabb, ha a leragadt szemhéjat még szo-

rosabbra zárod.

Így fokozatosan elérheted, hogy a növekvő sötétség

a feketénél is feketébb legyen.

Először mély homályt, majd furcsa alakzatokat fogsz

látni.

Aztán csodálatos lények, ismerős emberek, gondolatok, egykor megszokott tárgyak, megélt események tűnnek fel gyors egymásutánban.

Elfelejtett életek érkeznek a látómeződbe, majd tovasuhannak halványuló emlék gyanánt.

Lényed részei most is.

Úgy érzed, velük együtt magadat is elveszted.

Kapkodsz utánuk a szemeddel.

Hirtelen olyan érzésed támad, hogy egyszerre mozog

a szemgolyód jobbra meg balra, előre-hátra, föl és le meg körbe-körbe.

Amikor már minden irányba egyszerre nézel, s minden irányba egyformán látsz, amikor már bizonyos vagy benne, hogy elenyészett az idő és eltűnt a tér, akkor jelenik meg – észrevétlenül – a feketénél is feketébb.

Nyugtatóan hat a szemgolyódra.

Nemsokára tapasztalni fogod: olyan mint a fehér szőrű kezes bárány.

Jó érzéssel tölt el, hogy harmadszor is az akarás győzött a nemakarás fölött.

Ekkor végre feloldhatod a szemhéj szorítását.

Az ellazult héj mögött immár nem lesz világosabb a sötét.

 

K ö z h a n g

 

Mint a mesék legkisebb fia, te is túl vagy a harmadik próbán.

Azt jelenti ez, hogy elhagytad az akarat régióját, melyet eddig otthonosnak ismertél, és följebb léptél eggyel.

Légy üdvözölve új otthonodban.

 

RÉGIÓ

 

A szemhéjad mögött most feltűnik a teljes Univerzum.

Galaxisok születnek és múlnak el sűrű egymásutánban.

Mintha csak alámerülnének a sötétség tapinthatatlan anyagában, már fel is bukkannak újra.

Megifjodva, megszépülve.

Mintha sétatér lenne a Mindenség.

Világok jönnek-mennek.

Üdvözlik társaikat, vagy egymás nyakába borulva fellobbannak, akár a szerelmesek.

Fényből van minden.

Soha sem látott színekből.

Lenyűgöző ez az éjszakai nyüzsgés.

Örök éjszakában örök nappal.

Az egész állni látszik, mégis nyüzsög.

Odakint is meg idebent is.

Benned.

A létezés önmagában járja végtelen útját.

Hatalmába kerít egy soha sem tapasztalt érzés.

Itt szeretnél maradni örökre.

Bármilyen nagy is azonban a csábítás, gondolj arra, hogy ez a láthatatlan ikerpár egyikének, a nemakarásnak a sugallata, amely minden erejével el akar tántorítani végső célodtól.

Miután elérted, hogy a létezést egyszerre lásd, megteheted annak a fordítottját is: ne nézz egyszerre minden irányba.

Csak arra figyelj, amit a leggyönyörűbbnek találsz.

Amiben határtalan kedved telik.

Ne felejts ezentúl mindig felfele nézni.

Ha tudod még egyáltalán, merre van felfelé.

Rendkívül fontos, hogy érezd, merre haladsz.

Most a létezés egészéből a parányi felé kell elindulnod.

Hívjál magadhoz egy végtelen síkságot végtelen fekete égbolttal.

Tudnod kell, hogy nincs az a fekete, amelynél ne lenne feketébb.

A fekete síkság akaratodtól függetlenül világosabb lesz mint az égbolt.

Amit úgy látsz, hogy nem látsz.

Mert most a szem régiójában vagy.

 

K ö z h a n g

 

Látod-e még, amit nézel?

Merre a merre?

S hol van a hol?

Az vagy-e még, aki voltál?

S azt, aki vagy –

Látod-e még valahol?

 

RÉGIÓ

 

Hogyha eddig eljutottál, akkor a síkság egy távoli pontjára szólíts magad elé egy hatalmas vetítővásznat.

Ez tőled függetlenül ezüstfekete lesz.

Amikor a síkság és az égbolt éles vonallal elválik egymástól, s a vetítővászon mozdulatlan marad, sőt megingathatatlanul áll, akár egy páncélterem vasbeton fala, lobogó lángból, tűzcsóvából vagy folyékony parázsból vetítsd rá a számokat ötventől nulláig.

A kétjegyű számokat nem egyszerre fogod látni, csak egymás után: először az ötöst, azután a nullát.

Hogyha ez sikerül, előtted fog lángolni az ötvenes.

Legalább négy másodpercig őrizd meg a látómeződben mindegyik számot.

Soha többé nem fogod elveszteni őket.

A lét – másodlagosan – a számok által jelenik meg.

Minden számban ott a végtelen.

Elődeiben meg utódjaiban.

A számok megjelenése után – alig észlelhetően – növeld a vásznat minden esetben úgy, hogy fokozatosan kitöltse az egész látóhatárt.

Ezt már a húszas számig elérheted.

S közben valószínűleg megsejted, hogy most vagy a teremtés régiójában.

 

K ö z h a n g

 

Érkezel, vagy pedig indulsz?

Magadhoz közelítsz, avagy elfele onnan?

Te közeledsz, vagy hozzád közelít-e a lét?

S ahová tartasz, az vajon hol van?

 

IV. RÉGIÓ

 

Tapintatosan csalogasd magadhoz az ezüstfekete vásznat.

Ha nem lennél kedvére való, bánj vele még gyöngédebben.

Légy türelmes végtelenül.

Ne sürgess, ne siettess semmit.

Ha eljön a pillanata, magától is megvalósul minden.

Amikor megjelenik előtted az egyes, olyan nagynak látod, hogy magadat rögvest porszemnek érzed.

Ekkor invitáld a vászonra a számok édes ősanyját, a nullát.

Nagyon vágytál rá, hogy végre elibéd álljon egy anyaméhszerű, egy tejjel teli mellhez vagy bölcsőhöz hasonlatos forma.

Már nem látod a számokat lobbantó vászon egyik peremét sem.

Csak az egyenletes és végtelen sötétség van a látómeződben, közepén az egyre növekvő nullával.

Úgy közeledik feléd, akár egy csücsörített száj lángoló csókot lehelve.

Csak nő meg nő.

Duzzad és izmosodik.

Minél inkább közeledik, annál inkább távolodik.

Mért nincs melege ennek az égő idomnak?

Szinte észrevétlenül változtatja a formáját.

Egyre inkább duzzadó szeméremajakhoz hasonlít.

Káprázatot látsz, amíg nézed.

Nem akarod elhinni, hogy előtted tündöklik az átváltozás kapuja.

Nincs már más horizont.

Nincs többé visszaút.

Megbűvölten nézed a káprázatot.

Közben nem érzel semmit.

Azt sem veszed észre, hogy lángot fog a tested.

Megérkeztél a születés régiójába.

 

K ö z h a n g

 

Megszülettél.

Pedig léteztél eddig is

Meghaltál volna a születés által?!

De hiszen vagy!

Mi történt hát?

Átalakultál.

Csupán átalakultál.

Hogy tovább juthass.

A célod felé.

 

V. RÉGIÓ

 

Ott állsz önmagaddal szemben.

Aki várt, most rád ragyog.

Aurája teljes pompájával.

Te is sugárzol, de neki aurája van.

A körülöttetek lángoló óriási nulla: káprázatos diadalív.

Közben észre se vetted, milyen hatalmas vagy.

Felnőttél önmagadhoz.

Mögötted a lét láthatatlan része.

Sejted csupán, hogy szemben – önmagadon túl – a látható semmi vár.

Elindulsz, de mintha nem mozdulnál.

A szemben lévő lény ugyanolyan távol marad tőled.

Mégis változik valami.

A nagy nulla, a káprázatos diadalív – a hatalmas izzó szeméremajkak szűkülni kezdenek.

Úgy érzed, önmagad nyársára húzattál.

Forogsz, forogsz saját magad körül.

Ez a leghosszabb út, amit valaha is megtettél.

Pörkölődik a bőröd, felhasad a húsod.

Nem és nem enged a szorítás.

Pattan az izmod, roppan a csontod.

De nem fáj semmid.

Egyre parányibbra zsugorodsz.

Egy mérhetetlenül nagy erő össze akar préselni szemben álló önmagaddal.

Aurás alakoddal.

Egy másik erő azonban nem engedi ezt.

Vonzás és taszítás erői közt őrlődsz.

Mégis az maradsz, aki voltál.

Bár más voltál, mint ami most vagy.

Egyszer csak engedni kezd a szorítás.

A külső erők eloldalognak.

Tudod-e, honnan szabadultál?

Abból a régióból, ahol minden önmaga ellenébe fordul.

A teljességnek abból a szférájából, ahol kígyóként a saját farkadba harapsz, és ugyanazzal a farokkal igyekszel megfullasztani magadat.

Ahol a nyelv a fogakat is cafatokra tépi.

Ahol a homli o kával lát, aki néz.

 

K ö z h a n g

 

Közeledsz attól, aki küldött.

Távolodsz ahhoz, aki hív.

Téged lát, amit nézel.

Tiéd lesz a semmi. Mind.

 

VI. RÉGIÓ

 

Most engedd érvényesülni a szemben álló aurás alakot.

Egyre közelebb és közelebb vonz, mígnem teljesen magába szív.

A kalandnak ebben a fázisában már ne kösse le a figyelmedet semmi felesleges.

Ne érdekeljen az sem, hogyan jutottál az aurás alak belsejébe.

Ebben a régióban más törvényszerűségek érvényesülnek, mint ott, ahol eddig megfordultál.

Az aurás alak belsejében az lesz az érzésed, hogy pilipszerű lénnyé változol.

Célodtól ne csábítson el a kérdés: Mindez hogyan történhetett, s miért.

A történés immár a saját törvényszerűsége szerint halad előre.

Egyre több nyúlványt növesztel.

Behatolsz az aurás alak minden porcikájába, mígnem az az érzésed támad, hogy immár te vagy az aurás lény.

Közvetlenül az utolsó alatti szférában vagy.

Abban a régióban, ahol minden mindennel azonosulni vágyik.

Minden mindennel egyesülni akar.

 

K ö z h a n g

 

Én voltam én, te voltál te.

Te lettem én, s én lettél te.

Együtt a csend visszhangja vagyunk.

S csak ragyogunk, csak ragyogunk.

 

VII. RÉGIÓ

 

Már az aurás lény szemével nézel egykori önmagadra.

Az önmagad helyén tátongó semmire.

Ha ezt a semmit nem csak nézed, látod is, elérted a célod.

Önmagadra immár nem gondolsz.

Önmagad vagy.

Teljességgel.

A teljesség lettél.

Önmagadban.

Nem gondolsz már semmire.

Az utolsó gondolat határtalan.

Az utolsó gondolata mindenkinek: önmaga.

Így válik az első és az utolsó eggyé.

Az egyben ott van minden.

S mindezt egyszerre látod.

 

U t ó h a n g

Ez a semmi.

Az utolsó utáni gondolat.

Amely végtelenné válik.

Benned.

Vagyis rajtad kívül.

Mert a kettő egy és ugyanaz.

Ez a teremtés előtti és a teremtés utáni pillanat.

S mindaz, ami közötte van.

A semmi.

Vagyis: minden.

 

 

Köszöntjük a 80 éves Monoszlóy Dezsőt

 

Meddia a meddig?

majdnem mérhetetlen

(bonyolult viszonyultságokat sejtve)

s ha mérhető lenne

hová indulhatna a megkergült szerencse?

céltalanul ér el a céltalanhoz

vagy már a cél is csak zavart hoz?

cigánykerékre fordul minden alapállás

bősz kutyahangon sírnak a macskák

üvöltésükben lapulaz összeborzoltság

s a mérhetetlen meddig a meddig

[...]

Az élet dzsungeléből

kiszámítható-e a legmegfelelőbb

tett erénye

mely mindenki felé

egyformán ragyog

vagy minden

a szerencsére bízható

korai felismerésnek

késői beismerés az adója

mert az egyént

a mulandóság

börtönébe zárja

s aki ez ellen

tiltakozna

kikacagható pojáca

 

Nem játszottam balalajkán

a zongorán is csupán

néhány látványos

futamra tellett

Démoszthenész

ha dadogás helyett

nem a szónoklást

gyakorolja

kemény kavicsokat ropogtatva

kiváló céllövészként

vagy síkfutóként

tán jobban jár

de miként változott volna

az én karrierem?

 

Ép ésszel sikerült kitalálnom

ha térdem lenne végtelen

elférne-e a térdemen?

bár e kérdésfelvetésre

nem volt válaszom

beborult értelemmel

már azt se bánom

hogy annyi egyébbel együtt

ezt is fölösleges volt

kitalálnom

 

Jó volna

semmi se fájjon

kedves hintaló ringatózna

anyám ölében

ülnék újra

ő biztatna

így lovagolnak az urak

így meg gy a parasztok

s a különbséget sem érzékelve

a megelégedettség átkarolna

 

Az elhaló hang szisszent sóhajt

vagy csendbe morzsolt jajkiáltás

ha nem ültetheted mellém

a szerelmet

rántani rá

 

Számos perpetuum mobilét

elügyetlenkedtem

mert mindig hiányzott

a megfelelő részlet

pedig a sikertelenség

nem is rajtam múlott

hiszen én elejétől fogva

egyben láttam az egészet

 

Kis fákat ültettem egykor

nem akartak nőni

kifogyott a mennyből az eső

a levélbe szökkenő ígéret

az istent teremtő frázis

füvet aszalok a föld alá azóta

feje tetejére fordult a világ fölöttem

 

Kell halálig írni Senki Jancsikáknak?

az életre próbálj inkább rátalálni

de hisz az is semmiségbe sorvad

születéskor már csupán gaz és gyom vagy

s ha leázik rólad a rád mázolt festék

mindjárt kiderül hogy olcsó szemfényvesztés

a nirvána szemétjébe hullasz

az életnek megsemmisülés az útja

a viszontlátásnak sincs semmiféle jussa

láthatatlan porrá foszlik szét akárki

Színek és illatok létrafokát mászom

a krampampuli-láng hirtelen fellobban

ismeretlen korban

tán gyerekkoromban

napok és évsziták

ketrecén át látom

vagy inkább észlelem

hogy tódul fejembe

a meg nem élt mámor

[...]

Ha minden egyszerre széjjelrobban

nem marad én se másik

ilyet az isten se tud kitalálni

ha mindennek végleg vége

nem marad kit elsiratni

az emlékek elfeledtek

nem marad út

irány cél se

akkor lehet mondani

végre

béke

de ezt is csak

a csend idézze

 

Vezeklőövet nem kötök magamra

az kössön aki az üdvösségre éhes

ilyen kevés nevetséges jutalmat

nem kívánok magamnak

s bár tudom az elképzelhetetlen

és a képtelen különféle

az értelem egyikből sem építhet várat

akkor meg mi a frásznak?

[...]

Ujjé most felrepülünk a mennybe

és vissza is jönnénk ha lehetne

az összehasonlítás sohasem árthat

minek kell kétszer megütni a bokánkat

[...]

Minden ember panaszláda

a katicabogár a gyík a medve

hát még az elefántok

ordításuk az égig mered

csak azt nem tudja senki

a teremtő süket

aki kitalálta a világot

 

Leendő özvegyek fürgén tologatják

lefittyedt szájú bamba társukat

miközben fülükbe súgják

persze hogy más ne hallja

mikor szíveskedik a másvilágra

szenderülni kiskegyed

egy szerelemben alig jártas amőba dirigál

nyáron tüzelnek a macskák

és a pelikánok

meg a hátaslovak

egyébként senki más

 

Morgó Hapci és Vigyorgó

ez a hét törpe lehetett

a többieket megették

a kannibál gyerekek

vagy a kihulló emlékezet

fekete alagútban

alamuszi négerek harca

a sötétség végleg

szétterpeszkedett

 

A szanatóriumi gyeppázsiton

csöpp cica

megsimogatom

hálásan hempereg

továbbmegyek

időhöz kötött az inhalálási terápia

másnap keresem

nincs sehol

erről eszembe jut az életem

engem is mindenki itt hagyott

én is másokat

a szeretetnek sincs értelme

ha nem megtartható

 

Vejem cipőjében csoszogok

igaz két számmal nagyobb

de kényelmes kitaposott

a különös az hogy én élek

ő halott

pedig együtt kacagtunk

búsultunk közös ég alatt

őt az első agyvérzés vitte el

akkor még nem tudtam

engem ugyanaz fenyeget

[...]

Egy megváltoztathatatlan

tábla rémít

spongya azt nem törli le

sikít a kréta

nyomot sem hagyva

süketnéma diák áll előtte

nyelvet ölt rá a példa

ilyesmi többé nem kísért

a gondolatok inflációja ápol

bárki megszabadulhat önmagától

[...]

Ha a gondolatnak tőgye lenne

mint a tehénnek

s jól tejelne

megbecsülném

felhizlalnám

de így hogy semmi

nem jut az eszembe

maradhat inkább

önmagának

[...]

A mai versenyszámok közül

a ki a szerencsétlenebb

a sláger

én nem nevezek

esélytelen vagyok

a sztároktól mindenki

több előzokogást vár el

inkább vidáman hirdetem

a mások sajnálatától

úgyse kap senki sérvet

nálamnál bárkit jobban

és gyakrabban

sújt a végzet

 

 

Gágyor József versei

Ha a lelkem nyűgét...

Ha a lelkem nyűgét

Egyszer majd levetem,

Hogyha már szabadon

Szárnyalhat a lelkem,

Mit földi létemben

Meg sose tehettem,

Elindulok, hogy a

Földet átöleljem.

 

Rögvest szert teszek egy

Táltos paripára,

Felpattanok én egy

Fényes napsugárra,

Az egész világot

Körbelovagolom,

S paripám kikötöm

A legszebb csillagon.

 

Király leszek én a

Csillagos mezôben,

Ha akarom, ha nem,

Lesz aranyam bôven.

Parancsba adom majd

A mosolygó napnak,

Szórjon belôle az

Otthon maradtaknak.

 

Hogyha a ragyogó

Nagy Göncölszekéren

Apámat s anyámat

Sikerül elérnem,

Örömkönnyeinkbôl

A napnak sugára

Szép szivárványt fest majd

Az égnek boltjára.

 

Hogyha egyszer majd a

Testembôl kilépek,

Testem a síré lesz,

De lelkem tiétek.

Azért ti engemet

Sose sirassatok,

Hiszen mindörökre

Köztetek maradok.

 

 

Költészet

Hol Isten nincs,

Ott költészet sincsen,

Mert a költészet

Maga az Isten.

 

 

Az élet

Az életet nem kérte senki,

Az életet az ůrtól kaptuk.

Ha eljön a nap és visszakéri,

Megköszönjük és visszaadjuk.

 

 

Felfordult csónak

Fejünk felett az ég

Felfordult csónak,

Uram, nyújtsd már kezed

A fuldoklóknak!

 

 

Keblem harangja

Szívem,

Te vagy keblem harangja,

Tudd meg, hogy testem csak addig él,

Míg a Teremtô úgy akarja,

Mert kezében a

Harangkötél.

 

 

Az interaktív meseirodalom úttörője

Beszélgetés Zalaba Zsuzsával új mesekötetéről és kezdeményezéséről

Zalaba Zsuzsa Hét lakat alatt című mesekötetében és a www.csutkamano.hu című honlapon a kalandot és internetet kedvelő érdeklődők egy igazi manót ismerhetnek meg. Csutka manó, a mesekönyv főszereplője a honlapon keresztül nemzetközi gyermeklevelező-klubot működtet, és arra vállalkozik, hogy életének további történéseit a gyermekek határozzák meg.

 

-Az idén jelent meg a Hét lakat alatt című interaktív, s egyben első mesekönyved. Eddig költőként és performerként ismertelek. Két verseskötet és néhány performenc áll mögötted: vegyük csak a Stúdió Rt. Transart fesztiválokat, valamit a romániai, Temesvári Kortárs Művészeti Fesztivált, vagy akár a franciaországi Tarasconi Kortárs Művészeti Fesztivált. Milyen hatásokra eveztél át a mesevilág tengerére?
 
- Ha úttal vagy híddal köthetném össze a mesék, a költészet, az akcióművészet és az újságírás világát, akkor ezt az ívet JÁTÉK-nak nevezném. Illetve interaktív játéknak, ugyanis minden területen igyekeztem már az alkotás folyamatába bekapcsolni az olvasókat, a közönséget. Nem véletlen, hogy ugyanaz az indíttatás vitt nem sokkal a bársonyos forradalom után különféle felvidéki napilapokba, folyóiratokba. Mindig egy volt a tét: az olvasó visszajelzéseit beleépíteni a további munkáimba, felvenni velük a kapcsolatot és, kialakítani a kommunikációt. A Cserkész című gyermeklapban azért hívtam életre egyik napról a másikra a Kis Cserkészmanót, hogy közel engedjük magunkhoz a gyermekeket - kommunikációs partnerként is. Néhány hónap alatt több mint kétszáz gyermekkel levelezett a cserkészmanó. Performanceimnak is a játék, a nézőkkel történő kommunikáció volt a mozgatórugója.

Az első önálló verseskötetemben (Érintések 1997, AB-Art Pozsony) lévő verseimet hasonlóképpen keltettem életre az érsekújvári Transart fesztiválon bemutatott költészeti térjátékkal, s az interaktív történések már ilyen-olyan formában beépíthetővé váltak a következő verseskötetembe is (Átkelés 2000, Ister Budapest). Átkelés lett a címe a budapesti Műcsarnokban tartott akcióművészeti előadásomnak is, melyben a vers-zene-cselekmény ötvöződött a közönség együttműködésével. Amikor nemsokkal e fellépés után nekiálltam Miriam Neiger Fleischmann - magyar származású - izraeli képzőművész és költő héber nyelvű verseskötetének magyar (nyersfordítás alapján történő) műfordításának, már határozottan tudtam, hogy a legnagyobb szabadságot, értéket, lehetőséget a határok nélküli kommunikáció lehetősége teremtheti meg. Ekkor kezdett bennem kirajzolódni a mesekönyv tartalma, Csutka, a Kék Álommanó főszereplésével, s azzal a céllal, hogy a manó valamilyen módon mindenképpen felvegye a gyermekekkel a kapcsolatot, levelezhessen velük, s együtt játszhassanak. A mesetörténetet megírtam, s a fonalat úgy igazítottam, hogy a gyermekek majd egy következő mesekönyv segítségével együtt szőhessék a manó kalandozásait. Mivel ez a kísérlet költséges vállalkozás, olyan üzletemberek segítségét kértem, akik a munkájukkal - támogatásként - előbbre tudták mozdítani az elképzeléseimet, s megvalósították az interaktív mesekönyv létrejöttét. A budapesti GFT WebSolutions Kft. igazgatója, Oros Péter olyan javaslattal rukkolt elő, hogy a könyv megjelenésével egyidejűleg létre kell hozni egy manó-honlapot, s így Csutka aktívan tudja majd tartani a kapcsolatot a gyermekekkel, levelezésre, fejtörő játékok megoldására, versek, prózák elolvasására ösztönözheti őket. Az említett informatikai cég elkészítette a www.csutkamano.hu honlapot, s beindult a gépezet.         

  

- Elfogadnád-e, ha a mesekönyvedet a performance szelídített formájának, interaktív álomutazásnak nevezném, amely a realitás anyagából merít?
 
- Az ötleteknek, a belső történéseknek a feldolgozása különféle megnyilvánulási formákkal bír. Az akcióművészet egy izgalmas lehetőség a gondolat kifejezésére, ugyanis a gondolat hatását zenével, képzőművészeti elemekkel, irodalmi betétekkel lehet fokozni, lángra lobbantani. A sok-sok művészeti elem összhangban történő megnyilvánulása jelentős erejű lehet, egy izgalmas játék komolyodik alkotói munkává. A játékra mondja Sütő András, hogy egyenlő az örök változatossággal. Minden lehetséges, minden megvalósulhat. Ennek tudatában a mai napig is bennem él a performance útján történő önkifejeződés természetes vágya, a verseimet, a gondolataimat szívesen látom testet ölteni egy-egy költészeti térjátékban. Ha van rá mód, a mai napig is megvalósulnak ezek a kísérletek, lételemem ugyanis a kommunikáció. Egy-egy ilyen akció során pedig a kommunikáció mindig életre kel.

 

- A kapcsolatkeresés igénye, illetve az interaktív játék elemei minden megnyilvánulásodban jelen vannak. Legyen az mese vagy költészeti térjáték...

 

- Vagy hangköltészet. Miriam Neiger Fleischmann Száműzetés című verseskötetének bemutatóján a Műcsarnokban egy hangköltészeti kísérlettel léptünk a közönség elé - héber és magyar versek váltakoztak Garbarek zenéjére. A kivetített vásznon megjelentek Miriam képzőművészeti alkotásai, melyek misztikus erővel bírnak, a képek a zene ritmusára tűntek fel és el, a héber-magyar szövegek szintén ezzel a történéssel összhangban halkan-hangosan betöltötték a termet. Ugyancsak a Száműzetés variaciójaként Rév-Komáromban tartottunk egy térköltészeti előadást, ahol a költőnőt saját vásznára írt verseiből csomagoltam ki, s a történést zenei motívumok és szövegfelolvasás kísérte.

Az interaktív mesekönyv megszületésével egy olyan kísérletre szántuk el magunkat, ahol - többek között a térkép által megrajzolt - határokat magunk mögött hagyva, bármikor kapcsolatot teremthetünk - egyelőre magyarul – a gyermekekkel. Együtt olvashatunk, együtt szőhetjük a mesék fonalát, játszhatunk, dalolhatunk, manóverseket zenésíthetünk meg. Bárhonnét - a világ bármelyik szegletéből - bekapcsolódhatnak a gyermekek és szüleik ebbe az izgalmas és értékteremtő tevékenységbe, s amire külön felhívnám a figyelmet, hogy a gyermekek saját ötleteikkel irányíthatják és vihetik előbbre a vállalkozásunkat, mi pedig minden beépítésre alkalmas javaslatot alkalmazunk: honlapra vitt mesék, versek, rajzok, játékok, dalok, valamint a következő mesekönyvek formájában.  

 

- A Hét lakat alatt főhőse egy Európajáró mesemanó, aki magyar iskolákat és klubokat látogat. Megfordul Magyarországon, Szlovákiában, Ausztriában, Erdélyben, Újvidéken,  és folyton kérdéseket tesz fel.

 

- A Hét lakat alatt című mesekönyvben Csutka manóval találkozhatnak a gyermekek. Álommanóról lévén szó, egy korántsem mindennapi lény kalandozásaira derít fényt a könyv további két főszereplője, Eszter és Dávid. A gyermekek álmaikban találkoznak Csutkával, s a rejtelmes útjaik során - álomvilágot és a mindennapok birodalmát körbejárva - olyan eseményeknek lesznek a résztvevői, amelyek titokzatos módon valósulnak meg mindkét szférában. A mindennapok világából átkerülnek a tárgyak az álomvilágba, az álomvilágból pedig nem csak az elveszettnek hitt kincs, hanem maga Csutka is átröppen a valóságba. A manó élete és további kalandozásai - a könyv folyamatosságra való felépítésének köszönhetően - folytathatóak, s a honlap segítségével a gyermekek, szüleik és az iskolák is közreműködhetnek a következő mesekönyv tartalmának alakításában. Történhet ez több formában is. Az egyik lehetséges együttműködést úgy képzelem el, hogy például a felvidéki, párkányi alapiskola levelet ír Csutkának a honlapon keresztül, és meghívja a manót egy őszi sétára a Mária-Valéria hídon, miközben elmesélik a gyermekek a város történelmét, illetve saját kalandjaikat. Csutkának pedig az lesz a dolga, hogy ezeket az élményeket mesévé varázsolja, s a következő kalandjainak egyik színhelye legyen Párkány, a híd s az alapiskola gyermekei. 

Ha pedig a manóhoz egy beteg gyermek fordul, akkor Csutka felveszi vele a kapcsolatot, sőt, együttműködésre kérheti fel a gyermekorvosokat is, s ez a témakör szintén alapja lehet egy további gyermekeknek, szülőknek szóló könyv megírásának.

A mesekönyvhöz tartozó, külön életet élő honlap szerteágazó küldetéssel bír. Lehet rajta olvasni verseket, manó-naplót, nyereményjátékban és levelezésben lehet részt venni, rövidesen megszólal rajta a manó-dal a Kor-Zár együttes előadásában.

 

- Szóval új köteted, köteteid is készülőben vannak, amelyek alapját valójában az első mesekönyv szolgáltatja: a webre érkező gyermekleveleket jövőre feldolgozod, s a legjobb ötletek alapján írod a második, harmadik mesekönyvedet. Ez párbeszédes formában történik majd, vagy beleolvasztod a kérdéseket, válaszokat a manó kalandjaiba?

 

- Az új mesekönyv része az interaktív könyvkiadás gépezetének, s ez valóban szorosan összefügg a honlapon végzett levelezéssel, amit Csutka manó folytat a gyermekekkel. Hogy milyen lesz a könyv formája, stílusa, ezt a gyerekektől, pedagógusoktól, szülőktől beérkező visszajelzések, ötletek, élménybeszámolók és a további fejlemények határozzák meg. Mindenképpen olyan kiadványt készítek majd a gyermekeknek, amelyre igényt tartanak, amely nekik, róluk és értük szól.  

 

- Tapasztalatod alapján van elég olyan gyermekszörföző, aki mesét olvas az interneten? Milyen visszajelzéseket kaptál?

 

- Örömmel tapasztalom, hogy a szülők készségesen veszik fel a kapcsolatot a gyermekük nevében Csutkával, s ami tényleg bizalommal tölt el, hogy nagyobb gyermekek is kapcsolatba lépnek velünk, nem titkolva, hogy már kinőttek a mesék világából, de a honlapunk mégis felkeltette az érdeklődésüket, s kíváncsian várják a friss híreket, a manóval kapcsolatos újabb történéseket. Nehéz fába vágtuk a fejszénket, ugyanis a manócskánkat rendszeresen útnak indítjuk a világ valamelyik tájára, élményeket és tapasztalatokat gyűjt, s minden értékes információt, útibeszámolót megoszt majd az érdeklődőkkel. Minden hónapban újabb fejtörő kérdésekkel rukkolunk elő, s természetesen, aki ezeket a kérdéseket pontosan szeretné megválaszolni, annak elég jól ismernie kell Csutkát, a honlapunkat, s nem utolsó sorban a mesekönyvet. A gyerekek hálásak, örömmel fogadták Csutka létezését, s barátságos beszámolókkal ajándékozzák meg őt. Csodálatos foglalatosság ez, hiszen ily módon is értékeket oszthatunk meg a gyermekekkel: irodalmat, megzenésített gyermekverseket, úti beszámolókat, földrajzi érdekességeket, gyermeki nyelven megírt bölcsességeket közvetíthetünk feléjük. A gyermekek pedig megoszthatják Csutkával a kincseiket, legféltettebb gondolataikat, örömüket, bánatukat, kívánságaikat, nyári élményeiket, saját versikéiket, eredményeiket. A manót is vallatóra foghatják, bármit megtudhatnak kicsi barátjukról. S minél több kérdés és válasz jön, annál csodálatosabb és izgalmasabb lesz ez az együttműködés.

 

- Miért választottad az interaktív módszert: hogy kikísérletezd, megtalálható-e az út ily módon is a gyermekolvasókhoz? Nem hiszel a régen bevált mesekönyvekben? Vagy a modern korral az internetes megoldás megfelelőbbnek tűnt számodra?

 

- Az interaktivitás győzelme abban rejlik, hogy így a gyermekek is megtalálhatják az utat hozzánk, meséik főszereplőjéhez, tudnak vele levelezni, beszélgetni, s nem csak a manó oszthatja meg velük a kalandjait, hanem ők is a manóval, s ennek köszönhetően már közösen írhatják a következő történeteket, együtt kalandozhatnak Csutkával, közös élményeik lehetnek. Csutka nem elégszik meg az olvasó fogalmával, kontaktust szeretne teremteni, a barátságát szeretné megosztani a gyermekekkel. A mi kis manónk az interaktivitásnak köszönhetően elérhetővé válik a gyermekek számára és közös munkára, együttműködésre kéri fel őket, a szüleiket, a tanítókat, minden gyermeklelkű felnőttet. Csutka nem marad a könyv papírszereplője, hanem kilép a könyvből, életre kel a honlapon és a gyermekekkel szerzett közös élményeket majd beviszi az újabb mesekönyv(ek)be, történetekbe.

Ugyanakkor: az interaktivitás olyan technológiai lehetőségeket kínál, amelyekkel hatásos és széleskörű kommunikációt lehet folytatni. Kihasználva ezeket a lehetőségeket, azt szeretnénk elérni, hogy a gyermekek, a szülők és a pedagógusok természetességgel kezeljék a jelen és az eljövendő kor kommunikációs médiumát.

Sok sikert kívánok a munkádhoz!

 

Pénzes Tímea