Irodalom / kritika / társadalomtudomány
2003. november, 11. szám
* * * * * *
Szászi Zoltán: Fénnyé váló költészet
Radics viktória: Ördöglakat
Nagy Károly: Hány magyar él az Egyesült Államokban a XXI. század elején?
Gyömbér Béla: Cselényi László “feladta” a leckét
Eseménynaptár
Napló
Látomás fényes nappal
Trianon mindennapos emlékére
Romok, romok.
Kifakult vörös és megfeketedett repkények
a falakon, amerre járok,
s tőből levágott kezek fájdalma a tájban.
A Nagyalföld közepén
egy holló lépeget magányosan,
mint Kanizsai Dorottya
ama régi, hagymázas csatatéren.
Mögötte ott zsibong a napsütötte Királyhágó.
Autók, népek és megmámorosodott szénaillat
hordái rohangálnak
a magaslati kanyarokban.
S mindent elsodornak, ami volt.
Mindent, ami lehetett volna.
Szent László bíbor, királyi palástja
szálakra bomolva úszik a csipkefák fölött,
vagy lebeg csak bánatosan,
mint nyár végi ökörnyál.
Miféle ország az,
amelyikben ott él egy másik ország is?
Egy másik remegés, egy másik jajszó?
És kísértetként kitagadva
ott bujkál a bükkerdők bokrai között,
a szigorú Körös medrében,
a nők visszatüremkedő mellbimbója mögött,
a szív felé futó, legtitkosabb ösvényeken?
Ha kimondhatnám a nevét
ennek a másik országnak,
talán megeredne az eső,
és lemosná a szemhéjamról a századokat,
és járhatnék akár újjászületett szemmel is
otthonosan a hegycsúcsokon,
s kiabálhatnék, hogy megvan! hogy újra megvan
a hegyi rét! a zöld barlang! a havasi gyopár!
a nagy omlás alá temetett halott!
ki arcával a föld mélye felé fordulva
várta csak, várta, hogy valaki megszólítsa.
A dél-afrikai angol nyelvű író, nyelvész, irodalmár, egyetemi professzor John Maxwell Coetzee kapta idén az 1901 óta kilencvenhatodik alkalommal odaítélt irodalmi Nobel-díjat. A 63 éves író az elismerés mellett 10 millió svéd koronát, azaz közel 281 millió forintot is átvehet az Akadémiától.
A díj odaítéléséről a Svéd Tudományos Akadémia 18 állandó tagja döntött titokban. A hagyományokhoz hűen még a nyertes bejelentésének időpontját is csak két nappal az esemény előtt jelentették be.
A posztmodern búr John Maxwell Coetzee 1940. február 9-én született a dél-afrikai Fokvárosban, ügyvéd apa és tanárnő anya gyermekeként. Habár beszéli a dél-afrikai búr telepesek nyelvét, az afrikaanst is, anyanyelve az angol, és iskoláit is angol nyelven végezte. 1961-ben a Fokvárosi Egyetemen irodalom és matematika szakon diplomázott. 1962-ben Angliába költözött, ahol számítógép-programozóként helyezkedett el. 1965-ben az Egyesült Államokba utazott, és a Texasi Egyetemen folytatta tanulmányait. 1969-től az irodalomtudományok doktora. Már tanulmányai alatt tanársegédként tanított. 1971-ben visszatért Dél-Afrikába. 1972-től a fokvárosi Cape Town-i egyetem előadója, 1980-tól tanársegédje. 1984-ben nevezték ki az irodalomtudományok professzorává.
A döntést bejelentő Svéd Akadémia egyebek között azzal indokolta Coetzee kitüntetését, hogy a dél-afrikai regényeit “jól felépített szerkezet, gazdag párbeszédek és brilliáns elemzések jellemzik“. Az indoklás további részében a Svéd Akadémia kiemelte az író “könyörtelen kritikai szellemét“ és “kegyetlen racionalizmusát“.
Teljes neve John Michael Coetzee. Első kötete a Dusklands, 1974-ben látott napvilágot. Az 1977-ben megjelent In the Heart of the Country (Az ország szívében) című naplóregényéből egy elmebeteg nő belső világát ismerhetjük meg. 1980-ban jelent meg egyik leghíresebb és egyetlen magyarul is olvasható regénye, A barbárokra várva, melyben allegorikus formában ábrázolja az apartheidrendszert. A regény, mely az azonos című Káváfisz-versen alapul, egy távoli világban játszódik, ahol a hatalom a barbárok általi fenyegetettségből nyeri legitimitását. A történet főszereplője, az állam egyik elöljárója belső fejlődése során fokozatosan kérdőjelezi meg annak az elnyomó hatalomnak a legitimitását, melynek ő maga is részese. Coetzee regényével elnyerte a legmagasabb dél-afrikai irodalmi kitüntetést, a CNA Irodalmi Díjat.
Következő, ugyancsak világhíres regényében, az 1983-ban megjelent The Life and Times of Micahel K.-ban (Micahel K. élete és kora) a dél-afrikai polgárháború borzalmaival foglalkozik. Coetzee ezzel a regényével ugyancsak elnyerte a CNA Irodalmi Díjat, ugyanakkor megkapta érte a legnevesebb brit irodalmi elis-merést, a Booker-díjat is.
1999-ben jelent meg a Disgrace (Szégyen) című regénye, melyben az apartheid megszűnésének hatását vizsgálja. A sötét hangulatú regény főhőse egy 52 éves fokvárosi irodalomprofesszor, akit kirúgnak az egyetemről, miután szexuális kapcsolatot létesít egy diákjával. Az egyetemi tanár ezután lányával visszavonul birtokára, ahol fegyveresek megtámadják, lányát megerőszakolják. A professzor sorsában, Coetzee áttételesen az egész dél-afrikai fehér közösség megváltozott életét mutatja be. Regényével Coetzee másodszor is elnyerte a Booker-díjat.
Az ugyancsak 1999-ben megjelent The Lives of Animals című regényében Coetzee egy idős, állatvédő írónő személyes konfliktusain keresztül mutatja be az állatvédelem kérdéskörének bonyolultságát és ellentmondásait.
Regényeit a hivatalos irodalmi élet eddig is elismerte, hiszen ő az egyetlen író a világon, aki kétszer is elnyerte a patinás brit Booker Prize-t. Számos egyéb rangos irodalmi díjjal is kitüntették már, többek között Geoffrey Faber-emlékdíjjal, és Redonda-díjjal is. Ezek az elismerések azonban nem sokat jelenthettek neki, mivel egyetlen díjkiosztó ünnepségre sem ment még el.
Parrag Judit irodalomtörténész dél-afrikai irodalomról szóló elemzése szerint az irodalmi életben Coetzee-t tartják a legposztmodernebb afrikai írónak: művei főként korábbi szövegek újraírásai, így regényeiben az intertextuális utalás-rendszerrel teremti meg a művek sajátságos világát. A magyarul utoljára 2000-ben megjelent Barbárokra várva című regénye például Konsztantinosz Káváfisz Várunk a barbárokra című költeményének újraírása, prózává dolgozása. A regényben semmiféle konkrét utalás nem szerepel a dél-afrikai valóságra, csupán a közelebbről meg nem nevezett Birodalom és a Barbárok szembenállásáról beszél az író, a Birodalom egyik előretolt helyőrségében játszódó történet kapcsán. Ez a regény, ahogy más művei is tulajdonképpen a dél-afrikai apartheidrendszerről szólnak. 1999-ben jelent meg Disgrace (Szégyen) című regénye például az apartheid megszűnése utáni állapotokat vizsgálja. Főhőse egy fehér egyetemi professzor, vagyis áttételesen maga Coetzee.
Cotzee az őt közelebbről ismerők szerint zárkózott, hallgatag ember, akinek nincsenek káros szenvedélyei, vegetáriánus, és hosszú sétákkal tartja fizikailag és szellemileg is frissen magát, éppen ezért nem meglepő, hogy a Cape Town-i egyetemen sokan csak jezsuitaként emlegetik. A dél-afrikai értelmiségi partikon arról ismerhető fel, hogy általában csendben ül a sarokban. Szótlanságának és visszavonult életének egyik oka, hogy fia huszonhárom éves korában autóbalesetben meghalt, feleségétől pedig elvált.
Inventas vitam iuvat excoluisse per artes – szép dolog az életet találékony művészetekkel nemesíteni: ez a jelmondat olvasható a Nobel-díj kitüntetettjeinek ajándékozott érmén. A világ kétségkívül legrangosabb kitüntetésének alapítója a kalandos életű svéd robbanóanyag-gyáros, Alfred Nobel volt, aki fantasztikus gazdagságát a dinamit feltalálásával alapozta meg. Élete végén úgy döntött, hogy vagyonát a béke céljaira és az emberiség jótevőinek jutalmazására fordítja. 1890-ben kelt első végrendeletében még csak az élettan és az orvostudomány művelőire gondolt, a kitüntetés végleges formáját 1895. november 27-én kelt harmadik, svéd nyelven írt végrendeletében határozta meg. Eszerint “A tőke, amelyet hagyatékom gondnokai biztos értékpapírokba fektetnek, alapot képez, s ennek kamatát évente díjak formájában kell kiosztani azok között, akik az előző év folyamán az emberiségnek a legnagyobb szolgálatot tették.“
A díjakat odaítélő intézmények minden ősszel levélben kérnek javaslatot a világ vezető tudósaitól; a javaslatoknak február 1-jéig kell megérkezniük, az értékelést szeptemberig végzik el, a döntést októberben hozzák nyilvánosságra. A díjakat Nobel halálának évfordulóján, december 10-én osztják ki, a kitüntetettek egy érmet, egy oklevelet és egy csekket kapnak (idén 10 millió svéd koronáról). Átvétele határ-időhöz kötött, ennek lejárta után csak az érem és az oklevél jár, a pénz nem.
A pénzösszeg nagysága a Nobel Alapítvány bevételeinek arányában változik, ezért a kitüntetettek fél évszázadig évről évre kevesebb pénzt vehettek át, mert a vég-rendelet értelmében a vagyont nem lehetett beruházásokra fordítani. 1953-ban módosították a rendelkezéseket, kivéve a teljes adómenteségre vonatkozó részt. 1999-ben az alapítvány befektetéseinek majdnem kétharmada részvényekben volt. 2000-ben először a svéd felügyelet azt is engedélyezte, hogy a díjakat ne csak a vagyon kamatából, hanem a tőzsdei árfolyamnyereségből közvetlenül fizethessék.
Az irodalmi Nobel-díj tavalyi kitüntetettje, Kertész Imre már pár héttel ezelőtt elmondta az AFP francia hírügynökség kérdésére, hogy nem foglalkoztatja, hogy idén ki kapja az elismerést. A magyar író tavaly szintén 10 millió svéd koronát kapott a kitüntetés mellé, könyveinek eladása pedig az egész világon az egekbe szökött, több hétig vezette például az Amazon internetes könyváruház eladási listáját. Ugyan Coetzee egész életműve is kapható az Amazonnál, de a dél-afrikai író regényei eddig nem számítottak sikerkönyveknek.
A Magyar Távirati Iroda információi szerint az Európa Kiadó még ebben az évben újból kiadja az író magyarul már megjelent Barbárokra várva című regényét, illetve a jövő év elejéig megjelentetik Michael K. élete és kora című művét.
(Litera)
Bolondos rigóm...
Tekintetem a zord
messzeségbe réved,
A tegnap még kéklő ég,
mára szürkébb lett.
Már napok óta süvölt
a puszta szele,
Száll pilinkézve a fák
hulló levele.
Madártalan a mező,
nincs már dallama,
Megszállt mindent a varjak,
fekete hada.
Bolondos rigóm, kár már
fújni sípodat,
Kórózörgés, köd nyeli
el a hangokat...
Őszi világ... Szállj innen
el, rigómadár,
Téged valahol, napos
tájak nyara vár.
Én, vándorhős, maradok,
várlak téged,
Lesz itt napos nyár, s akkor
jöjj, rakj új fészket,
Fújjad ujjongva sípod,
vén diófámon,
Én, csak azért is: azt
a nyarat kivárom...
(Lelesz, 2003.)
“Egyetlen tény, vádak vádja: magyarságom.”
(Fábry Zoltán: A vádlott megszólal)
Negyven éve lesz, hogy Fábry Zoltánról megjelent első írásom az Irodalmi Szemlében. A Kúria, kvaterka, kultúra című könyve (1964) ihletett munkára. A “megértést onnan, ahonnan nem is várta volna”, levélben köszönte meg, utána sorra elküldte megjelenő, dedikált köteteit. Szellemisége azóta gyakori téma és állandó erőforrás számomra. Vaskos kötetre való munkát írtam azóta róla. Történeti tanulmányt és pályaképet, emlékező elemzést és alkalmi gondolatokat, előadást és jubileumi méltatást. Mindig új arcát mutatta, amikor más és más szempontból szemrevételeztem. Olvasmányélményeim mind újabb mélységeket tártak fel gondolatvilágából. Szellemi horizontját tágabbnak láttam. Gondolataiba mélyedve egyre többet tudtam meg a kisebbségi magyar létről, a nemzet huszadik századi történelméről, a bonyolult Közép-Európáról, földrészünk humanizmusáról és az elszabadult brutalitásról. Egészében: a világról, az emberiségről! S emellett: a szellem bugyrairól és a gondolat magányáról! Valamiféle öntörvényű Fábry-mindenség bontakozott ki előttem, sajátos régió és kozmosz egyben, amelyben az alfát és ómegát – a végleteket – összekötő ív a történelem végzetszerű hatalma. Fábry nem köny-nyű olvasmány! Sosem volt az, ma sem. Nehéz állandóan a tragikum közelében járni, gondok árnyai közt bolyongani, megérezni a felelősség nyomasztó terhét. Komolysága is nyugtalanító, mellyel az életet szemléli, terhes lehet a mélység, mellyel létünket érzékeli. Nincs benne oldó könnyedség, felsejtő megnyugvás, némi derűs fellélegzés. Bár talán lenne humora is, elvétve jelét találjuk, ám nincs alkalma, hogy gyakorolja. Tragikus alkatú, komor író. Ezért magányos. Ritkán talál társra, akit a lét drámája ily mélyen megérint! Ez nemcsak alkati, hanem magyarsága kérdése is. Lényegében Ady is magányos – “se rokona, se ismerőse” –, Fábry nagy példája és ihletője. Ő pedig egész életében a magány csapdájában, néha börtönben, folyamatos egyedüllétben! A “stószi remete” helyzete nem életmód, inkább benső késztetés, lelki kényszer. Az igaz valóságszemlélet gúzsa, a mély érzések és átélések kalodája, az alkati tehetség terhes ajándéka. Hogy házának ablaka “a világra nyílik”, azt is jelenti, az élet ott benn folyik!
Régi írásaimat lapozva érdekes megfigyelést teszek. Róla írok s gyakran idézem őt, de a saját szövegem mintha “csak” kommentár lenne. Mintha nem – vagy alig – lenne véleményem, mindenben ráhagyatkozom, hatása megszabja mondanivalóm. Ismertetni kívánom, alig elemzem. Írásom váza az ő gondolatai, a tőle vett idézetek. Benyomásaim és érzéseim, mintegy ráadásként, szövegbe öltöztetik a csontozatot, hússal fedik be őket. Ennek két oka lehet! Maradéktalanul meggyőz, elfogadom és azonosulok vele. Másrészt axiomatikus erővel és mélységgel, pontosan fogalmaz, gondolatait nem kell értelmeznem, meghagyom eredetiben. Szóképei jelentésgazdagok és metaforái komorak. Líráját, mert van benne költői vonás, nehéz szenvedélynek érezzük, az igazságkeresés lázának, a kimondás kockázatának. Nem könnyű minősíteni az energiákat, amelyek újrateremtik benne az életvalóságot! A valóságirodalom sem műfaj nála, hanem az alkotóerő irányának megtestesülése! Nem könnyű tehát hatása alól szabadulni annyira, hogy munkáját tárgyilagosan szemléljük. A vonzás (Fábry) bűvölete ma sem lanyhul, ám erősödnek a személyes hozzáállás színei. Az évekkel szaporodnak az egyéni felis-merések, bővül a megsejtett igazságok köre. A történelem erői mindannyiunkban dolgoznak. Új fényben tüntetik fel s így alakítják a tényeket, folyamatosan értelmezik. Minderről azért szóltam bővebben, hogy a Fábryról való kép, melyet felvázolok, személyes és ugyanakkor általános érvényű lehessen. Összegyűjtött írásai 12. kötete okán született mondanivalóm, érzéseim, sejtésem és hitem mintegy betetőzése a vele kapcsolatos, eddigi felismeréseimnek.
Az életműsorozat létrejötte immár maga is történelem. Első kötetét 1980-ban jelentette meg a Madách Könyv- és Lapkiadó. Azóta majd negyedszázad telt el. Az utolsó – tizenkettedik – kötetet 2001-ben adja ki a Madách-Posonium Könyvkiadó. A sorozatot Fónod Zoltán gondozta, felkutatta, időrendbe rakta, jegyzeteket szervezett hozzá, érdemes munkát végzett. Mert milyen negyedszázad telt el közben?! Rendszerváltás, életforma- és értékváltozás, elmúlt a huszadik század, s itt a huszonegyedik és az új évezred. A Fábry-írások ideje immár méginkább történelem, s üzenetükben sok erő van, mementó is talán! Az utolsó kötet másképp is rendhagyó! A tény irodalomtörténeti adalék. Annak idején a 4. kötetből – 1934–1937 anyaga – a véletlen folytán – “Máig ismeretlen és kiderítetlen okok miatt...” – írja az előszóként írt Számadásban Fónod Zoltán – kimaradt egy jelentős rész, s ez végül ebben a kötetben kapott helyet. Sajátos Fábry-breviárium lett így, benne a kezdetekre való emlékezések, a kizárólagos (1930) és népfrontos évek (1936–37) anyaga, a “vádlott” legendás memoranduma és naplója, és az utolsó évek “végrendelete”. Röviden: mintegy az életmű “summája” – Fábry kedvenc kifejezése –, vagy legalábbis az író lelkületének és gondjainak íve.
2
Bízvást állíthatnánk, hogy a huszadik század nem az első újévével kezdődött, hanem 1914. július 28-ával, amikor a Monarchia hadat üzent Szerbiának. Az ezt megelőző fél emberöltő még a tizenkilencedik századhoz tartozott. A boldog békeidő! Talán több sem volt ilyen a modern magyar történelemben. Nemzeti jelleget vett fel a tudomány, a művészetek európai irányba tájékozódtak, modern utakat keresett az irodalom. A polgári-értelmiségi fiatalok – Fábry szavával élve – “esztétikus széplelkek” voltak. Még él a szabadságharc romantikus-nosztalgikus emléke, Jókaiban nyer irodalmi formát, Mikszáth már bölcs iróniával, szarkasztikus humorral szemléli a parlamenti huzavonákat, a művészi forradalmat azonban Ady kelti, Párizsból süvíti hazafelé. Magyar gondolkodású forradalom ez már, költői lázadás, a művészet eszközeivel vívott rebellió. Negyvennyolcas indulatok (is) fűtik, ám korszerűen a társadalomhoz alkalmazkodik. Ady forradalma a humánum magyar lázadása, költői vihar, amely nem hatalomra, hanem igazságra tör! Vészjóslóan vonzó a fiataloknak, útkeresőknek, elfogadhatatlan az elégedetteknek, hagyományszeretőknek. A gyakorlatias ész legfeljebb kihasználhatja, ám az erkölcsileg érzékeny lélek beleremeg és hívéül szegődik.
Fábry Zoltán, bevallása szerint is, Ady hatására lett forradalmár. A másik alakító erő: a háború! A gyerekember, a fiatal “esztétikus széplélek” embert öl, és a “gyilkos élményt” már soha nem felejti el. A 12. kötet két késői írását tartalmazza, 1969-ben írta őket, Ady halálának 50. évfordulóján. Az esszéket utolsó írásai között tarthatjuk számon. Ekkor már keveset ír, másfél év múlva meghal. Fontos, összegező jellegű írások, vallomás és ítélet bennük, egy gazdag élet élményével mögöttük. Felsejlik a fiatalság, a szánkázás a lánnyal s Ady halálhíre, melynek nyomán elmarad a szánkázás öröme, s színre lép a szorongó tanácstalanság. Látjuk a frontszolgálta, “veterán” gyerekhadnagyot, “aki Trianon napján magára öltötte a tiszti uniformist, a sapkarózsa helyére gyászkokárdát tűzött, és néma daccal kisétált az utcára, hogy a cseh csendőrök elvigyék. Egy emberséges hadbíró elé kerültem, aki megértett és hazakergetett...” S az Ady-formula: “az ember az embertelenségben: történelmi név-adás volt”. A másik írás arról szól, hogy felejtik-felejtjük Adyt, s hogy “A költészet: őrszerep”. Ám: “a vers lefordíthatatlan”. S amennyiben “A magyar világmondanivaló, a magyar világadalék nagyrészt költőiben él és rejtőzik”, lefordíthatatlansága “A magyarság történelmi süketnémaságát” példázza. Pompás életlátás! Eszünkbe jut a mai Európa, ahogy idegenkedve és kétkedve figyeli, mint próbálja túltenni magát a magyarság Trianonon!
Fábry fiatalsága tragikus! Önkéntes hadnagy, széplélek, gyilkolni tanul. A hazaszeretet vesztese és humánus eszmék hajótöröttje. Nemzedéke, a háború folytán világméretűen “elveszett nemzedéknek” tudja magát. Szép emberi életre készülődtek s a “gyilkos élmény” lett osztályrészük. S a pusztítás végén, amikor úgy vélhette volna, hogy a haza érdekében vett benne részt, magyarságáért bírta ki, tudomásul kell vennie, hogy a haza elveszett! A hazavesztés érzésének drámájával, írók, mindmáig adósak vagyunk. Talán ezért oly elemi, hogy visszaadhatatlan élmény! Fábryban megvan a kellő könyvimádat, a szellemi kíváncsiság s a magányra való hajlam – egész élete példázza! –, hogy író legyen. Morális alkat, reneszánsz szabadsághívő és átszellemült híve a gondolkodásnak s az igaz ítéletnek. De a há-borúval maga az irodalom is kegyetlen csapdába esett. Hogy higgyen a humánus emberben, amikor megismerte az állatembert?! Hogyan bízzon az észben, amikor látta a teljes esztelenséget? Élhet-e értelmes célokért, amikor testben és lélekben megnyomorította az értelmetlenség?
Így kezdődik Fábry Zoltán huszadik százada! Ady élménye törvényszerű. A magyar költőóriás sokat tud és mindent érez s átkoz, ami van és rossz. Attól jövőlátóbb, hogy tizenkilencedik századi legyen, ám még nem huszadik századi, mert hittel teli! Mintha nem is az emberben hinne, hanem az ideákban, a szép és jó gondolatban. Eligazít a káoszban, bár nem mutat kivezető utat, “csak” hiteles mércét kínál, a szabadság örömét és az emberség fenségét. Romantikus forradalom, de reálissá teszi az idő, a fegyverrel a gondolatot állítja szembe! Ahogy jóval később Fábry fegyver s vitézzel szemben a humánus igazságot! Egész életében hű marad Adyhoz, vállalja forradalmiságát, mélyen átérzett magyarságát, igazságra törő szenvedélyét, gyakran pózait is! Magáévá teszi a gondolathoz való hűségét is. A magyar nyelv és történelem mellett a kezdetektől német forrásai (is) vannak. Talán innen metafizikai hajlama! Amúgy sem szerencsétlen kötődés, a német szellem inkább európai érvényű közép-európaiság! Filozófus szellemiség, fogékony korban kínálja Fábrynak az expresszionizmust, az emberirodalom átszellemült jóság- és szenvedésélményét. A szenvedő embert a kor példájaként állítja, megmentését manifesztálja. A háborútól visszahőkölő humánum és a megrettent lélek segélykiáltása. Fábry Szomorú szemmel címen írja sorozatát a kassai Esti Újságban, Márai Sándor pedig Emberi hang című verseskönyvét jelenteti meg 1921-ben. Nincs más kezdetben, csak a patetikus humanizmus, az Ember elvont eszménye, a szenvedés mítosza és a jóság kultusza, már-már vallásos hitben oldódik fel a világégés brutalitása. Nem program ez még számára, lelkileg van rá szüksége. A húsz-éves háborús “veteránnak” elvész a tanulási lehetősége, a lövészárokélet és a dekungok következtében tüdőbaja jelentkezik. Stósz marad számára s a tátrai szanatórium, a testi-lelki magány. Alighanem a váratlan kisebbségi élménye döbbenti rá, hogy az emberség prófétája szerepének a vállalása – kevés! Már a kezdetektől nem “csak” a művészet elkötelezettje, hanem a magyar sorsé, az életé! Mintha írónak termett volna. Haláltánc-ének – 1921 című esszétanulmánya modern lelki kultúráról és európai szintű látókörről tanúskodik. Egészen rendkívüli filozófiai és lélektani mélységről, már-már átszellemültségről. A szellem nemes pátosza van abban, ahogy 1922. október 29-én a kassai Schalk-ház színpadán tartott előadását – Az irodalom mai életproblémáiról – így kezdi: “Szomorúsággal és hittel köszöntöm Önöket!” A tönkretett élet és az irodalom kapcsolatáról mondja: “Igen; a há-ború az embereket, kik eddig a művészetben csak az élvezetet keresték, épp a művészet által fogja emberré változtatni!” Majd így köszön el közönségétől: “Engedjék meg, hogy az őrzők büszke, szép emberhitével búcsúzzam Önöktől!” Kísért még a tizenkilencedik század, az eszmék világa szép és vonzó bilincs, az esztétikus humánum kalodája élvezetes a léleknek. Elzsongít, hitet ébreszt, ám a valóság kegyetlenebb. S mert jelenlévő, kényszerítőbb! Már korábban jelentkezik, Fábry a Kassai Napló vezércikkében ír róla 1922. augusztus 6-án: Üzenet Kassán át (in memoriam: 1922. VII. 30.) Az eseményről a mottóként idézett újsághír tudósít: “Kassán a magyarság, iskolasérelmeinek orvoslására, nagy népgyűlést tartott. Cseh »felelőtlen« elemek odáig mérgesítették a dolgot, hogy a rendőrség a katonasággal karöltve feloszlatta és szétkergette a gyűlést.” Fábry a “magyarság magányáról” szól, a “különb ember jogáról”, és a Munkáról, amely Életet teremt. Benső tartásra késztet, nem lázít, a jövőre készít fel. Mint korábban a Szózat – új magyar betűkhöz című írásában, melyet az induló Prágai Magyar Hírlap jelentet meg az év július 11-én. Az országos hatáskörű új magyar betűt és íróit köszönti benne és – a saját nemzedékéről – egy európai írót idéz, “idegen ember, idegen nyelvű, közös mondatát: “Ennek az ifjúságnak a létezése tragikus történetünk leghősiesebb témája.” (Edschmind) Hirdeti benne a hitet: “Az életet, a hitet. Hogy – vagyunk!” Részletesebben foglalkozom mindezzel, mert meggyőződésem, hogy a szlovenszkói-szlovákiai magyar nemzettudat ontológiai kezdeteinél, létfilozófiai gyökérzeténél időzünk. Fábry egyetemes eszmékben véli magyarsága támaszpontjait, a kisebbségi létkérdésekre elméleti válaszokat keres.
Ennek érdekében közeledik a kor eszméihez. Nemzeti érzését védené. Az igaz eszme védelmet jelent. A budapesti “mértékkel” szembe kerülve a proletár Munkáshoz jut el. Az orosz forradalom leköti a világ figyelmét, megosztva azt erősen, az alkotó értelmiség jelentős része – írók, művészek – reménnyel vagy leg-alább is várakozással figyelik az új eszme megvalósulását. Fábry számára Dorohin Pavel orosz író Golgota című regénye hozza a proletár tömegek irodalmának élményét, a művet a Munkásban ismerteti (1925. október 27.). A regény tartalma: “...a Kolcsak-bandák és a szibériai dolgozók harca.” Az új orosz prózáról Franz Jungot idézi: “Olyan, mint a mély lélegzetvétel egy új, szabadabb, tisztább levegőbe. Ajándék és jutalom azoknak, akik a polgárháború osztályharcaiban előre megérezték a proletár osztály új kultúráját, és abból bátorságot és kitartást merítenek a véggyőzelem kikényszerítéséhez.” Fábryt a német szocialista irodalom közvetlen hatása terelgette a forradalmi gondolkodás és a szocialista eszmék felé, recenziójában nála valószínűleg először előforduló fogalmak: “a polgári burzsoázia remegően gyáva bátorsága” és a “végtelen karú, végtelen fejű, egyszívű óriás”: a tömeg! Német olvasmányforrásai arról is első kézből tudósítják, hogy új erő készülődik: Hitler szélsőséges nacionalizmusa! A német nemzet európai méretű dilemma előtt áll: marxi szocializmust vagy hitleri nacionalizmust?! Ma már tudjuk, mindkettő kockázat: az osztályharc elmélete és gyakorlata vagy a faji fensőbbrendűség mítosza és kizárólagossága?! A választ a békeszerződéssel tönkretett Németország körülményei adták, így lett Hitler Fábry Zoltán “személyes ellensége”.
Már korábban, az expresszív emberkultuszt és a szenvedés ideáját is német forrásokból kapta. Mánta környezete németes gondolkodást és nyelvet sugall, olyan germán nyelverőt, amelyet a negyvennyolcas nagyapa szellemi öröksége magyar szabadságeszménybe olvaszt. Az író számára a polgári mentalitás családi hagyomány. A bonyolult fiatalemberben esztétikus hajlam és világmegváltó szenvedély él. A szociális üzenetet elfogadva szívvel-lélekkel a küzdelembe veti magát. Akkor az osztályharc nagy közös mozgalom, népi lázadás kerete, egységesítő erő! Európában nincs még elnyomó és megtorló ereje, inkább szellemi fenomén. Az író nyelvezetében helyet kap Marx és Lenin neve, az osztályharcos proletárirodalom fogalma, az általánosan szenvedő Emberből elnyomott és kizsákmányolt ember lesz. Egyéni gondolatrendszert alakít ki, s érdekes módon, állításai alátámasztására nem idéz marxista klasszikusokat! Átveszi a szocialista elmélet irányzatát, céljaival egyetért, de a gyakorlati politizálásba nem folyik be, író marad! Teoretikus és szellemi diagnoszta, Stószról tanulmányozza a “Beteg Európát” és látleletet készít a csírázó fasizmusról. Diagnózisa pontos, már-már a beleérző készség, az intuíció csodája! Első könyve, a Korparancs (1934) alighanem egyedülállóan merész és pontos fogalmazásával a magyar nyelvterületen. Magyar köszönet című írásából oldalakat idézhetnék, hogy megértsük gondolkodása ívét, míg eljutott a felismerésig: “...ha nem ér hozzám a háború utáni német irodalom szociális kritikája és embersége... ha a marxizmus kritikája elől elzárkózom, akkor a proletariátus értéktömege számomra idegen és ellenséges tényező marad, és akkor ma nem így és nem itt beszélnék. Talán Gyula diák, egy Schöplin- vagy Szekfű-fióka lett volna belőlem, vagy Milotay módjára én is magam elé raktam volna az idegen nyelvű, a szlovák könyvet, hogy eljátszhassam a »csukott könyv« misztériumát, de én a csukott, az idegen könyvet az egyetemes emberiség, a szenvedés és útmutatás, a proletariátus és a marxizmus könyvét kinyitottam, keresztülrágtam magam, átvettem és áthasonultam, mert ez több volt, mert ez igazabb volt, mert ez fájdalmasabb, követelőbb és nehezebb volt minden magyar irodalmi kiélésnél, elefánt-csonttoronynál és negyvennyolcas aktivizmusnál.”
Szlovenszkó és Kárpátalja városaiban 1936 tavaszán előadó körutat tesz, A kultúra védelme címen szól a közönségéhez. Terjedelmes, gondosan kidolgozott tanulmányt olvas fel, “népfrontos” esszét az akkor már ereje teljében lévő fasizmus ellen. Akkor az erdélyi Korunk és az osztravai Magyar Nap jelenteti meg szenvedélyes írásait, melyeket az igazságérzet heve fűt és alighanem egyedülállóak e témában. Lényegmondásuk mélységét azóta a történelem hitelesítette. A náci ellenes népfront higgadtabbá teszi stílusát. Magányosnak tűnő, önreflexív egyéniségnek érezzük őt. A kötetben olvashatjuk az 1930-ban írt Tíz szomorú magyar év című kritikáját – pamflettjét? – a budapesti magyar irodalomról. Ez még a kizárólagos korszakának terméke, amelyben szinte válogatás nélkül minden jeles magyar írót gúnyol és megalkuvása miatt marasztal el. Későbbi bevallásából tudjuk, hogy a kéziratra piros ceruzával ráírta: életem szégyenfoltja! Alkati erénye: önrevízióra képes! Szocialista voltának jellemzőjeként pedig azt figyelhetjük meg, hogy legelkötelezettebb korszakában sem említi Sztálin nevét! Joggal vélhetjük úgy, hogy az ő “marxizmusa” nem az elmélet klasszikusaira, sem megvalósítóira (Sztálin) támaszkodik, bár Marx és Lenin nevét hivatkozási alapként említi, hanem a saját élményeire és érzéseire, kisebbségi támaszkeresésére, az érvényes világeszmét tapogató tájékozódására és humánumvágyának megvalósítására. S közben szinte bohózatba illő események részese: a kommunista párt jelöltjeként faluja bírájának választják! A felettes hatóság azonban semmissé minősíti a választást.
A korszak írásait a Fegyver s vitéz ellen című könyvében adja ki, melyben antifasizmusa kirajzolódik, gondolkodásának fő ereje a háborúellenesség. Érzi-hall-ja: valahol a föld dübörög...! Könyve kapcsán postát kap Veres Pétertől, a levél olvasható a kötetben: “...nincsen a magyar nyelvközösségben senki, aki olyan tájékozott lenne a szellemi világ dolgairól, mint te... ha a te helyedben volnék, igyekeznék megismerni a horogkereszt egész ösztönbeli és eszmebeli zűrzavarát. Nem a felületre gondolok, nem a jelszavakra és a pózokra, nem a legénykedésekre és nem csupán az organizációra, nem a barbárságra és a butaságra, hanem a lényegre, a dialektikus szükségszerűségekre. Arra, hogy a kapitalizmus által kitermelt robogó, felületes civilizáció, hazug, ocsmány amerikanizmus, sznobkultúra, plakátgondolkodás, szószátyár, áldemokrata politizálás és becstelen, aljas sajtóbetyárkodás által kiváltott tömegreakció, mért sodorta a nagyjából még egészséges, familiáris, ugyanakkor túl öntudatos, sőt gőgös németséget a horogkeresztes vezérkar ölébe, vagyis cseberből-vederbe, mert hiszen ez ugyanaz a minden hájjal megkent társaság, mint amelyik a weimari szemétdombon tülekedett a koncért.” Történeti visz-szapillantásként hozzátehetnénk ehhez a békeszerződéssel megalázott németség sértettségét, a gazdasági krízis káoszát és nyomorát, s a nácizmus kezdeti szociális eredményeit. A történeti tanulság talán valóban nincs benne, nem is lehet, a Fegyver s vitéz ellen írásaiban. De maradéktalanul benne találjuk a magyar nemzet s a kisebbségi magyar lét történelmi veszélyeztetettségét, a magyar nyelv szlovenszkói sorsának nyomorúságát, a folyamatosan érvényes Ady-formulát: “Vigyázzatok a strázsán!”, és mindenekelőtt a “Hazánk, Európa” klasszikus értelmű és máig jövőképes metaforát. Éppen ennek a “haza-eszménynek” a révén érezzük úgy, hogy Fábry Zoltán nagy harca változatlanul magyar történelmi érvényű, konk-rétan kisebbségközpontú szellemi aktivitás, amely Európát, mint olyan egyetemes kultúreszményt jelöli meg, számunkra mintegy mentőszálként, amelynek humánus mérete és kikerülhetetlen hitelessége éppen napjainkban készül kiteljesedni!
Fábry számára az idő egyre nehezül. Még rendszeresen szól a Korunkban és a Magyar Napban, egyre a nemzet sorsára figyelve, számára a “népfront” mind magyarságközpontúbb, Kassán békemenetben vesz részt a köztársaság védelmében, de mintha már érezné, hogy új “szlovenszkói helyzet” készülődik, s számára kétszer is Illavát hozza. Ezeknek és a háború alatti éveknek a vele kapcsolatos történései alig ismertek, feltárásra várnak. Palackposta című írásából idézek: “Ki látott engem? Ha a kérdésre börtönfal visszhangzik, elnémulás és elnémítás lehetetlensége, mit használ itt a dac? Ki láthatja, ki hallhatja?... Ha már nem beszélek, ha börtöncellában Ige már nem lehetek, akkor legyek kísértet, igazoló intés és utolsó köszöntés: egy ember megszólal...” 1942 tavaszán írta Stószon, de az írás már nem jelent meg, a hagyatékban maradt... A korszak írásainak gyűjteménye, a Palackposta kézirata elkerült tőle, magánkézbe-letétbe jutott, és amikor két évtized múlva meg-jelenhetett, átszerkesztve, cenzúrázva és megcsonkítva lett könyv, hűséges magyar tanú volta miatt!
3
Fábry Zoltán 1946 tavaszán írja A vádlott megszólal című memorandumát. Szétküldte azoknak, akikről úgy vélte, megilleti őket, egykori elvbarátainak, harcostársainak, akik egyszerre vezető tisztségekbe, politikai döntési helyzetekbe jutottak, és várt. Mindhiába...! Úgy gondolnánk, elképzelhetjük akkori helyzetét. És mégis úgy vélem, szinte lehetetlen még elképzelni is! Gyilkos magány volt az, sokszoros egyedüllét! Próbáljuk képzeletünkben megidézni éjszakáit! Amikor a zaklatott gondolatok fantomokká válnak és az árnyak rémekké. A szorongás és tehetetlenség érzése, a kiúttalanság bálványa omlik a lélekre, s mintha élve eltemetné. Magányosan élt, ilyenkor nem volt mellette senki. Az idő a kilátástalanság jegyében telt, képzeletében felfokozottan történnek meg újra a napi események, a hírek végveszéllyé fokozódnak. De a legfélelmetesebb, hogy felelősnek érzi magát a történtekért! Maga is segítette, ami bekövetkezett. Nem ezt akarta, de része volt benne! S közben tudta, hogy semmiről nem tehet. Akkor a magyar életben ismét a végzet uralkodott! (Napóleon: a végzet a politika!) De tartsunk sorrendet! Az előző fejezetben a háborútól a népfrontig kísértük az író útját. Valóságlátását magyar történelemtudat és szlovenszkói kisebbségi létszemlélet határozta meg. Ennek értelmében lett szocialista, nemzetféltésből, a készülődő fasizmus fajimádata ellenében. Maradéktalan szellemi bátorsággal és erkölcsi erővel vett részt a küzdelemben. Vállalt és kockáztatott, szenvedett is érte. Mindenképpen komoly érdemei voltak! A második világháború legyőzte a fasizmust, Hitler birodalma összeomlott, ő maga csúfos halált halt. De Fábry “népfrontja” is felbomlott, mindenféle értelemben, szellemi szinten is! – megszűnt. Legalábbis az ő számára. Minden hiába volt: expresszív emberpróféta és balos valósághívő, majd népfrontos szellemi egységesítő és rettenthetetlen békeharcos, manifesztáló köztársaságvédő és illavai fogoly, számára a béke első napjától minden romokban hevert. Nemsokára negyven-éves lesz! Van ettől mélyebb tragédia, lehet nagyobb sorscsapás?! Csak a huszadik század “kedveskedhetett” ilyennel az arra érdemeseknek! “És az ok? Egyetlen tény: vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok.”
A múlt képe feltárt, magyar vonatkozásai közismertek, nem ismételjük a történelmet. A kulisszák adottak, de miként viselkednek a dráma hősei a történelem színpadán? Hogyan viseli el Fábry az iszonyú megcsalatást, kiábrándulást? Amúgy sem egészséges, talán összeomlik lélekben? Szerencsére annál erősebb. Kitűnik, hogy törékeny volta ellenére küzdelemre született. Mintha az egykori felföldi vég-vidékek szelleme lakná, végvárak elhivatott küldetését élteti! Ebben annak a hitnek is szerepe van, amelynek a birtokában meg van győződve az írói felelősségvállalás mértékéről és az írott szó értékéről. A huszadik század megalázta s adott esetben elpusztította íróit, de – ő úgy hitte – szavukra még oda figyelt! Keresik is őt, s ő válaszol, levelek és dokumentumok tanúskodnak róla, ezen napok – hónapok – történetét is kutatni kellene részletesebben. Nehéz ocsúdni és tudomásul venni a tényeket! Amikor a körülmények egyértelművé válnak és a helyzet véglegesül, nekilát és megírja A vádlott megszólalt. Tudunk a korból Szalatnai Rezső és Peéry Rezső hasonló írásairól is. Ám Fábry memoranduma, s nemcsak részletesebb kidolgozása és szenvedélyes argumentációja okán, hanem az író kivételes helyzete miatt is, a legjelentősebb. Olyan, mint végveszélyben a dühösen kétségbeesett, sértődöttségtől is fájdalmas segélykiáltás! Műfaja összetett, periratnak is nevezhetnénk, kordokumentumnak vagy manifesztumnak, hitvitázó memorandum vagy történelmi esszé! Mindez s még más is. Azoknak a nemzetvédő írott műveknek a sorából való, amelyek Zrínyi Török Áfiumával – vagy még korábban – kezdődnek, és amelyeket úgy tartunk számon, mint a magyar sorskérdések feletti gondolkodás és igazságkeresés dokumentumait. Máskor már szóltam arról, hogy égető idő-szerűsége folytán nem kiérlelt mű, s amellett erősen személyes s ezért szenvedé-lyes, de talán éppen attól igazabb! Megérezzük énközpontúságát, mint mindig Fábry vitairataiban, fejlett öntudatú és a sértődékenységig érzékeny szellemiséget tükröz, érthetően! Hiszen az író a magyar írásbeliségnek ezen szeletén belül mérv-adó és jelentős egyéniségnek tudhatja magát. Érzékenységét bizonyára magánya is növeli, s amellett talán alkati adottsága is. Mindez azonban alig von le tárgyilagosságából, érvelése hiteléből. Személyessége pedig azért is indokolt, mert tájainkon akkor minden magyar szellem magányos, s neki aztán igazán jó oka van rá, hogy felindultan és panaszosan, s egyben számonkérően egykori harcostársaihoz – szlovák és cseh elvtársaihoz – forduljon. Fábryasan, jellegzetes módon. S némileg rejtélyesen is! Aminek azonban, később látni fogjuk, van magyarázata! A közös mozgalmú múltra ugyanis alig hivatkozik, alkalomszerűen érvel csupán az évtizedes jelszavakkal – osztályharcos hűség, kötelező nemzetköziség, karnyújtásnyira lévő szocializmus – és a közös pártmunkával! Az antifasizmus győzelmére és a nép-front bajtársi kötelékére, valamint a történelmi tényekre alapozza érveit. Személyessége abban nyilvánul meg, hogy többször hivatkozik rá közvetve vagy közvetlenül: a nagy küzdelem hűséges harcosa volt! Mai tudatunkkal olvasva úgy véljük, munkája igazságérzetet és hittel teli, már-már naiv jóhiszeműséget tükröz. Hű önmagához, olyan igazságokra hivatkozik, amelyek az erkölcsöt testesítik meg! Érvelését tényekkel és az emberi szolidaritást megillető méltányosság igényével támasztja alá. Bőven idéz a szlovák állam sajtójából (Tiso, Tuka, Čatlóš, Mach, Štefan Mečiar és mások), dokumentálva, hogy az államvezetés, még egyházi értelemben is, a sajtó és politikai közélet a kezdetektől átvette és használta a faji ideológia fogalomtárát. Az első köztársaság bomlasztása nem a magyarok “bűne”, nagyobb része van benne a szlovák autonomisták pártjának (Hlinka) és a szudétanémet pártnak. A szlovák államban kezdeteitől otthonos a cseh- és zsidógyűlölet mellett – a magyarellenesség. Fábry jelentős részben Tiso államának magyarságáról beszél, határozottan állítva, hogy nem vett részt a fajgyűlöletben és ennek révén anyagi javak szerzésében, ami időtálló igazság: magyarságunk nem hajlamos a szélsőségek-re! Történelme folyamán számos jelét adta, hogy sorsa megfontoltságra, igazság-érzetre és nyugalomra tanítja! A visszacsatolt területek politikusainak (Jaross) fasizálódása sem cáfolja ezt az állítást. Fábry többször érvel Esterházy János magatartásával, s nemcsak a zsidótörvényt elutasító, bátor kiállásával, hanem szóbeli megnyilvánulásaival és politikai magatartásával is. Egészében erkölcsös, humanista politikusnak tartja, aki mintegy szimbolizálja a magyarság higgadt tűrőképességét és önmérsékletét. S ebben Fábrynak igaza van! A kisebbségi politikus, az Egyesült Magyar Párt elnöke A kisebbségi élet hatása a magyarságra címen előadást tartott a Debreceni Nyári Egyetem 1941. évi tanfolyamán. A kisebbségről szólva kiemelte, hogy az idegen államban élő magyarságot közös sorsa kollektív eszmélésre bírja. A magyarországi magyar individualista, a kisebbségi közösségi érzésű! Olyan érvényes igazság ez, amely a kisebbség veszélyeztetettségéből következik, máig érvényes és nemzeti megmaradását szolgálja. Életrevalóságát az is indokolja, hogy a nemzetpusztulás lehetősége és a megmaradás óhaja-hite állandóan munkál a magyarság tudatalattijában, s időnként – koronként, leginkább irodalmi-létfilozófiai művekben felszínre is tör. Nyugtalanítja a nemzeti intellektusát, borzolja életérzését, meg-megrettenti közösségben gondolkodói lelkületét. Esterházy, említett előadásában a kisebbségekkel szembeni, megértő és toleráns magatartást szorgalmazza, nem feledve annak hangsúlyozását, hogy az államban, amely parlamentjének egyedüli magyar képviselője, a magyarság – ellentétben például a némettel – semmilyen támogatást nem kap és önerőből építi kulturális intéz-ményeit, nyelvközösségi életét. S még egy érdekes és kevésbé ismert adalék! A hírhedt “reciprocitás-elvét” a Tiso-állam alkotmánya fogalmazza meg. A 95. paragrafus szerint – mondja Esterházy – “a nemzetiségi csoportoknak az alkotmányban feltün-tetett jogai annyiban érvényesek, amennyiben ugyanazokat a jogokat az illető nemzetiségi csoport anyaállamának területén a szlovák kisebbség is valóban élvezi. Ez a paragrafus a kölcsönösséget mondja ki – teszi még hozzá – és gyakorlatban egye-dül csak Magyarországra vonatkoztatható. Természetesen mindenkor a legélénkebben tiltakoztunk ilyen teljesen szokatlan paragrafusnak törvénybe iktatása ellen.” A magyar politikus tragikus sorsát ismerjük! Drámája bonyolult, sőt kaotikus és amorális hatalmi állapotokat tükröz, a Beneš nevével meghatározott és dekrétumai hatásával deformált történelem erőszakpolitikájának döntő része volt benne!
Felfigyeltető azonban, hogy a csalódásában megkeseredett, ám érvelésében továbbra is baloldali beállítottságú Fábry, igaza védelmében már-már zászlóként lobogtatja a keresztény politikus nevét. Magam ebben a kisebbségi létérdekek egységesítő természetét látom, a közös gond és fenyegetettség alapvetően meghatározza a védekező magatartásmódot és az emberi kiteljesedés lehetőségeit! A kisebbségi magyar fogalomtárában az ember és magyar szükségszerűen szinonimák! Így lehet A vádlott megszólal erősen szubjektív és az író személyére (is) alapozott igazságkereső szenvedélye a közös magyar sors hiteles kifejeződése. A szlovákiai magyarság történelemszemléletéről, lelki alkatáról és sorstudatáról szóló látlelet! Az egykori jogfosztottság ténye számunkra történelmi mementó! Létfilozófiai alap, amelyre identitástudatot és magatartást lehet építeni, morális gondolkodásmódot kimunkálni, amely – a Hazánk, Európa látomásának a jegyében – jövőformáló erő lehet. Az Európai Unió számunkra – és mindenki számára – ma még sok-ismeretlenű egyenlet. Azonban bizonyosnak tűnik fel, hogy szilárdsága és működőképessége érdekében olyan új hatalmi politikát kell kialakítania-képviselnie, amelynek a kimunkálásában A vádlott megszólal érvényes üzenetet jelenthet.
4
Fábry tud valamit, már A vádlott megszólalból is kisejlik közvetve, amit akkor sokan még nem tudhattunk. Olyan magatartásra kényszeríti, melynek mását aligha találjuk a Kárpátokon belüli magyar nyelvterületen. Már érintettem, hogy érvelésében nem – vagy alig – érinti a szocializmus – kommunizmus – megvalósításának karnyújtásnyi közelségbe jutó lehetőségét. Mintha sejtene valamit, ami miatt nem bízik benne! Következetesen antifasizmusról beszél. Mintha a kommunizmusban nem látná a kisebbségi magyar jövő biztosítékát! Benső drámájáról – erről a pokoli lelki helyzetről – Üresjárat 1945–48 címen megjelenő (1991) naplója tudósít. Személyes szövegek, önmagának íródtak. Nehéz, nyomasztó olvasmány. Kétségbeesett indulatoktól túlfűtött, lemondással és megrendült igazságérzettel terhes, zaklatottan monoton. Talán éppen ezért hiteles vetülete a sajátos, csak a szlovákiai magyarságra jellemző drámai helyzetnek, amelybe a háború után kerültünk. Fábry naplójának, az eseményeket követő gondolati íve azt is érzékelteti és bizonyítja, hogy annak a néhány esztendőnek a tanulsága identitásunk értelmét és érték-rendjét jelentheti. Éppen az ő sorsán keresztül válik láthatóvá, mint adta meg számunkra sorsunk a történelemformálás lehetőségének az illúzióját és hogyan kényszerítette ránk a történelem elviselésének a terhét! A háborúból a békébe való átmenet sehol ilyen formában nem történt! Fábry szövegtöredékei, hétköznapjainak “hordaléka” olyan sajátos létfilozófiai tablót tár elénk, amely magyarázza és árnyalja egész életművét. Másrészt éles fénnyel világítja meg akkori életünket, betekintést enged az események rejtett összefüggéseibe, és segít eligazodni közösségi sorsunk homályos bugyraiban. Fábryval kapcsolatban szívesen írom le a létfilozófia fogalmát. Olyan, a szlovákiai magyar valóságból kiinduló “bölcselet” ez nála, amely nem elvont gondolati rendszer, hanem az élettörvényeink, valóságunk természete szavakba öntve. Naplója sem elvont szabályokat tükröz, hanem szenvedéllyel átszőtt vallomást hatalomról, erkölcsről, történelemről. A nehéz sorsot megélt kisebbségi íróember bensőjének kitárulkozása. Olyannyira őszinte, hogy szinte már mazochista módon kegyetlen önmagával szemben és a csalódást okozó történelmet, a továbbélő fasizmust kiátkozó! Mert, állítja, a legyőzött fasizmus tovább él a győztesekben! Ebből érezzük meg, mit jelent számára az antifasizmus. Nem “csak” a Hitlerrel és hatalmi erejével szemben vállalt állásfoglalást, hanem sokkal szélesebbkörűen, a huszadik századi humanizmus kiteljesedését, az igazság-érzet és erkölcs aktív megnyilvánulását! A század gonoszságát megtestesítő faji kizárólagosság és nemzeti önteltség erkölcsi ellenpólusát, kérlelhetetlen, demokratikus ellenfelét! S tegyük hozzá: az emberi jövő reményét! Fábryban a remény a hit testvére, rejtőző keresztény vonás?! Naplója nem mond ellent ilyen feltételezésnek! Érvrendszerében néhányszor Krisztus, mint morális példa szerepel.
Gondoljuk el helyzetét! Hittel vállalta a szocializmus jövőjét, a Hitler-ellenes népfront elkötelezettje, életét tette az ügyre! S amikor eljön a győzelem és béke napja, félreállítják és népét háborús bűnösségben elmarasztalják. A kassai kormányprogram meghirdeti a kizárólagosan nemzeti államot. A hatalom kulcsfogalma továbbra is a kizárólagosság! Köztársaság magyarok és németek nélkül. A kommunista párt lapja, a Pravda (Igazság) leveszi címoldaláról a Világ proletárjai, egyesüljetek! jelszót, mert a magyar és német proletárokra nem lehet érvényes. Aztán sorra megjelennek a Beneš-dekrétumok. Fábry naplója időrendben követi és minősíti... nem, nem a tények, a napi események formális tartalmát, hanem a lénye-gét és értelmét. Az események hátterében a közelmúlt ígérete, amikor mindenki másra készült, mint ami bekövetkezett, és a sorok között a jövő, mely olyannyira kilátástalan, mint egy koncentrációs tábor hétköznapjai. A naplóból az is kitűnik, döbbenünk rá, hogy az író hite már korábban, 1939. augusztus 23-án megrendült. Amikor Sztálin szerződést kötött Hitlerrel. Ez a szerződés egyébként is világméretű megrendülést okozott: hogyan köthet a szocializmus békét legfőbb halálos ellenségével, a fasizmussal?! Hogyan szerződhet a béke a háborúval? Még akik taktikai lépésnek hitték, azok is belerendültek. Fábryt kétségekkel töltötte el és meg-osztotta az antifasiszta frontot. A nemzetközi kommunizmus, mint a faji gőg és kizárólagosság partnere? S a győztes háborút követő béke kezdetén megrendülve ismeri fel az író, s éppen a szlovákiai magyarság – és németség – új helyzete révén, hogy a két, eszmeiségében homlokegyenest ellentétes rendszer a hatalom gyakorlásának kizárólagosságban hasonulhat, azonos lehet! Még nem látja tisztán fel-ismerése mély értelmét, túl friss és fájó a tanulság, ám – szövegei hangulata arra utal – sejti az emberiség jövőjének bonyolult látomását, akár a huszonegyedik századig, amikor már nem királyok és uralkodók vívják háborúikat, hanem eszmei, gazdasági és politikai rendszerek csapnak össze, hátterükben monumentális méretű hatalmi érdekekkel, és gigászi harcukban már nem érvényesek a morális elvek, sem az igazság princípiuma: mintha az emberiség élethalálharcát vívná önmagával!
De ha mindez csak sejtése lehetett vagy még az sem, vallomásos szövegei egyértelműen arra (is) utalnak, hogy Fábry humánus küldetése okán azonosult a szocializmussal, mint eszmével, s nem mint hatalmi rendszerrel. Nem annyira “tudta” a marxizmust, mint inkább érezte! Ezért nem idézi, vagy csak módjával, hivatkozási alapként az elmélet klasszikusait, Marxot, Engelst, esetleg Lenint, s szinte soha Sztálint! Tudott volna igazi jelleméről? Úgy vélem, semmiképp sem illett a szellemi képbe, amit számára a szocializmus (kommunizmus) jelentett! Önmagával szemben is kétségei vannak. Naplójában írja 1945-ben: “Bennem ökonómia... az ökonómiai érzés... a szakismeret a legkisebb: tehát nem lehetek marxista?” Alighanem így! Huszadik századi írói minőség! A két háború között a szovjet társadalom valós léte révén a szocializmus – világlehetőség! Wells Leninnel tárgyal róla, Romain Rolland teljes erkölcsi súlyával mögötte áll. Gide igenli, majd tagadja, Feuchtwanger Vallomás Moszkváról című könyvében írja Sztálinról: “...a pártvezérből egyéniség lett, nem minden ellentmondás nélkül, de mindig okos, mélyenjáró, fölényes szellem.” Lukács Moszkvába emigrál, Illyés a szovjet irodalomból állít össze érdekes dekameront. Másrészt Heidegger – bár rövid ideig – Hitlert csodálja! Az európai szellem emberei a kor tehetetlenségében és káoszában határozottságot, tisztánlátást keresnek, amely – aki – kivezethetne belőle. Fábry korábbi írásaiban látjuk, s naplója utólag is igazolja, hogy az új orosz (szovjet) irodalomban a cselekvő embert és igazabb erkölcsöt, a korszerű humánumot kereste, amely az irányvesztett és elbizonytalanodott világba képes emberi rendet vinni. S akkor egyszerre jön a... nem, nem a hideg zuhany, hanem inkább váratlan sors-csapás! “Fasizmus, kommunizmus: az istenért, hát miért nem érzem a különbséget a győzelem után, mely megígérte, hogy a fasizmus legyőzése után igazság lesz?!”
Hátborzongató felismerések és romboló érzések összpontosulnak benne, ilye-nek pusztítják a tudat fegyelmét és ölik meg a lelket. Mintha a magyar sors minden tragikuma összpontosulna benne. S meggyűlik mint a komoly betegségre utaló, csúnya kelés. Némi kétely is felmerül: “A vádlott megszólalban tulajdonképpen magamat azonosítottam a szlovenszkói magyarsággal, de vajon a szlovenszkói magyarság azonosítja-e magát velem?” Így kérdez 1947 őszén, s a kérdés nem a világnak szól, jószerével talán önmagának sem, általánosan medidatív értelmű. Hiszen mi mást tehetne: azonosul. Számunkra azonban ez nagy jelentőségű dilemma, hitelesíti Fábryt és minősítései történelmi érvényét adja. Moralista, ám nem didakta, nem kíván tanítani! Az erkölcs számára a világ egyik alapelve és az élet főereje, amely minőség vízválasztóként határolja el egymástól a jelenségeket. Igazából tehát drámai princípium s szinte anyagszerűen valóságos. Ez az egyetemes elv és érték akkor rendül meg alapjaiban, amikor a győztes antifasizmus átveszi a legyőzött fasizmus kizárólagosságát és módszereit. Hitler elveszítette a háborút és meghalt, de megnyerte a békét és szelleme tovább él, mert a győztesek tovább gyakorolják módszereit. Hitler eszméiből kiindulva, alkatilag volt bestiális, legyőzői a győzelemtől ittasan lettek azzá! Megcsalatása feletti keserűségében az író nem ismer gátlásokat. Igazságérzete lázad, szavai metszők. Beneš ravasz gonosztevő, Európára a pánszláv nacionalizmus réme mered. A gyűlölködő magyarellenesség és könnyű vagyonszerzés okán “Ma szlováknak lenni – foglalkozás”. A magyar és német kisebbség felszámolására tett intézkedések – abszurdumok! Most látni, mennyire a magyarság védelme és jövője biztosítása érdekében azonosult a szocializmussal. S hogy ez összeomlott, a kommunizmus lehetséges arca elborzasztja. Beneš ünnepi beszédében 1946 karácsonyán afelett örvendezik, hogy “először ünneplünk németek nélkül” – micsoda “behemót ízléstelenség”– írja Fábry –, és panaszkodik az elnök, hogy fenyegetően terjed az alkoholizmus, az emberek sokat isznak! Az író látlelete! “A felelőtlenség és a félelem, a bizonytalanság előérzetének keserűsége issza itt le magát. Amikor ezt a szakadatlan alkoholpermanenciát nézzük és figyeljük, csak egyet érzünk: ez az erőszakolt duhajkodás olyan emberekre mutat, akik vesztüket érzik. Itt ma csak az uralkodó nemzet korifeusai, funkcionáriusai és kiskirályai isznak.” A nagyobb általánosságban, időbeli és térbeli megosztottságában sokszínűbb és bonyolultabb jelenséget, a történelmi erők és hatalmi érdekek gigászi méretű, kaotikus küzdelmét stószi magányában Fábry mintegy sűrítve, lecsupaszított minőségében koncentrálva látta és érzékelte: mint a humanizmus fakulását és az európai eszmények hanyatlását! A demokrácia már nem eszme, csupán forma, olyan képlékeny anyag, amelyet kényük-re-kedvükre formálhatnak, tágíthatnak vagy éppen szűkíthetnek a hatalmi-politikai érdekek. Amelyek valamiféle ördögi törvények szerint immár szinte befolyásolhatatlanul működhetnek. Az emberfeletti vajúdásban és káoszban megsejtette – már szóltunk róla – az emberiség jövőjét, a nem sok jóval kecsegtető huszonegyedik századot! Már-már klasszikus látomás, s ez a közelről sem biztató sejtelem annál fontosabb számunkra, mert feneketlennek tűnő “európai magányában”, a kiürült és lepusztult “szavak barlangjában” egy hiteles és riadt magyar lélek rejtőzött és figyelt. S félelem nélkül leírta, amit látott és érzett.
5
Ebben a sajátos Fábry-breviáriumban, az életmű 12. kötetében az életút végét is benne találjuk. Az Üresjárat utolsó bejegyzése, a XXI. notesz Tavasz című, egyetlen bejegyzése Kurt Tucholskýt említve, aki a náci korszakban Nobel-díjat kapott, majd öngyilkos lett, ez a néhány soros szöveg a Sértődöttek című Márai-regényre reagáló Lukács-kritikáról szól, s a Weltbühne cikkíróját idézi: “...az emberi méltóságom szenvedett életveszélyes sérülést”. “És akkor hozzátettem: ilyen is létezik. Igen, van sértődöttség a sérülésig. Ez az, és ez a Márai-attitűd is adekvátum: sértődöttség az undorig – és mint Tucholský esetében –, a halálig, öngyilkosságig.” Emlékezzünk egykori elutasító kritikáira, Fábry most Márait többször és megértően, elismerően említi. Mintha ellentétes alkatuk és hitük ellenére is a történések lényegében azonosan érezne-gondolkodna. Egyébként is új korszak kezdődik számára 1948 februárja után. Nem sokkal előnyösebb és nem könnyebb, más! Tekintély lesz, elismerik, de ellenőrzik, biztatják, ám formálnák, írásokat kérnek tőle, de gyakran meghúzzák és szerkesztik, vagy nem közlik azokat. Lassan, mondhatnám, “adagolva” lesz nemzetiségi tekintély, majd már-már egyszemélyes intézmény, végső instancia! Jellemző, hogy amikor az induló könyvkiadás az első köztársaság “haladó” hagyományai felé fordul, az ő könyvei számba se jönnek. Első kötete A gondolat igaza 1955-ben jelenik meg, az 1949–54 között született írásait tartalmazza, amelyeket már megszűrt az új irodalompolitika és szocialista zsurnalisztika gyakorlata. Alighanem még erősen rezonál a politikai tudatban A vádlott megszólal “visszhangja”, az érintettek emlékeznek! Talán feltehető, s bizonyára fel is tették már a kérdést: miért ír meghasonlottan?! Egyrészt: mit tegyen? Nem egyedüli, aki magába rejti sérelmeit, a magyarság is ezt teszi s felszabadultnak hiszi-tudja magát. Megbocsátó gesztus a történelem felé? Aligha, inkább élni akarás! Szívós lenni akarás és tettvágy, amely az ember elemi természete. Másrészt: bizalom önmagunk iránt!
Az író megfontoltsága is elmélyül, bölcsebb lesz szenvedélye, olyankor forrósul fel, mint 1956-ban – “Nagyon fáj” –, 1963-ban – “Antisematizmus” –, vagy 1968-ban – “Rang és hűség” –, amikor a hatalom kizárólagossága ellen szól. Már tudja s betartja a maga igazát! Késői munkássága nem törést eredményez, nem küzdelem már, szolgálat inkább! Naplójellegénél fogva az Üresjárat – az író szándéka szerint is – önvallomás, szembesülés a múlttal, kétségbeesés és a jövő kilátástalanságának látomása. Az élet azonban megy tovább! Az író ereje teljében van, öt-venéves lesz. Igazán “oltárőrző”, egy “klasszikus európai: egy szentszagúan hű szabadsághívő” (Illyés), a tizenkilencedik század szellemi örökségéből valók egyike, akiket a huszadik század gyakran nevetségessé tett – archaizmusokká tett –, becsapott és megalázott, de nem tört meg! A huszonegyedik pedig mág alig tartja számon őket; érthetetlenek és megszállottak, el kell felejteni őket? Már csak a múlt átkával terhesek tartják számon, akik emlékezéssel vannak “megverve”, hogy jelenüket értelmezzék és elviseljék, a múlt kallódó értékeiből erőt merítve! A mélyebb egyéni gondolatoknak és az erkölcsi hűségnek nem kedvez korunk. Kiszikkadásuk jellemzi őket. Az átlagosnak, a középszerűnek van dominanciója, az információáradat káoszában a háttérben megbúvó érdekek korában kevésbé szükséges szellemi egyéniség. Mintha a kort nem az alkotó lendület, a teremtés gesztusa jellemezné, hanem a reprodukálásé! Rodin Gondolkodója nem jellemzője, inkább az érvényesülés bajnoka: a sztár! A formák kultusza idején könnyen elsikkad a lényeg! A fergeteges idő és rohanó változások tömkelegében az embernek önmagához való hűsége és jellemszilárdsága, erkölcse pedig csapdának tűnik fel, olyan béklyónak, amelyet koloncként vonszol magával és minduntalan akadályoztatását érzi általa. Minél bonyolultabb az emberi életmód és kaotikusabb a társadalmi együttélés szerkezete, annál bonyolultabb és kiismerhetetlenebb, tehát rejtelmesebb a hatalmi erő mozgása, amely rendet tart benne! Ördögi kör, mely önmagát gerjeszti. S egyben növeli az ember – az egyén – bizonytalanságérzetét! Az anyagi erő olyannyira a hatalom részévé válik, hogy az érdek és az erkölcs szempontjai összemosódnak, már-már azonosulnak, és a hatalom gyakorlásából kizárják a tömegeket. Ennek a fejlődési irányzatnak a Fábry-féle “hűség” mindig opponense lesz!
Naplóját olvasva megragad tisztánlátása, ahogy az európai hatalmi metamorfózisról és az értékek devalvációjáról szól, ahogy az új struktúrák gyökérzetének silányságáról beszél. A múlt értékek széthullásából megérzi jövő életerők démonait. Keseredettségének és felismeréseinek hullámai mindig egy szirtet folynak körül és ostromolnak: a szlovákiai magyar sors drámai magaslatát! Abban is biztosak lehetünk, hogy a háború utáni éveket követő két “szocialista” évtizedet ennek a sorsnak az alakítása, gazdagítása és védelme érdekében vállalta, felemelkedésünket kívánva! Az írói önmegvalósítás akarása közösségszolgálattá nemesedett. Talán nem is korszerű fogalmak már, archaikusan csengenek! De a múlt képébe beleférnek, Fábry Zoltán portréjába mindenképp! Fónod Zoltánnak mondja 1968-ban egy interjúban: “Ültünk húsz év előtt Major István Pravda-beli igazgatói irodájában, rajta kívül négyen: Lőrincz Gyula, Fábri István, Barsi Imre és jómagam. Mire elváltunk, megvolt a lap címe – Új Szó – és megjelenésének dátuma.” Az indító szám bevezetőjét, az első vezércikket ő írja: “Az első szó.” Az Irodalmi Szemlét 1958-ban ezzel indítja: “Ideje már bizony...” Harmadvirágzásnak nevezi újraszülető irodalmunkat, példája, pedagógus bírálója, eszmei irányadója és védelmezője egyben. Gyakran felemeli hangját a kisebbség védelmében. Döntő tekintély és közösségi intézmény szinte!
1969 nehéz tavaszán Adyt idézi a gondolkodás és magyar tisztánlátás példájaként, és így ír az ellentétek közt hányódó Csemadok Központi Bizottságának: “...nemcsak a szlovák sovinizmus jelenti a fő veszedelmet, de mi, kisebbségi magyarok, akik maguk alatt vágják a fát... Én már nem sokáig leszek veletek, köztetek: arra kell gondolnom, mi lesz velem, mi jön utánam, mi lesz velünk, szlovákiai magyarok?! A folyamatosság az életünk, és ennek nem szabad megszakadni. Veletek akarok lenni és maradni.” Vagyonát a Csemadokra hagyta, a szellemit is. Aligha volt író, aki ennyire azonosult népével. S talán nincs még nép, amely oly könnyen feledi íróját!
(Fábry Zoltán Összegyűjtött írásai 12. Madách-Posonium, 2001.)
A társaság lassan gyülekezett. Szent isten, te ki vagy, mondd csak, ide tartozik ez egyáltalán? Hát nem ismersz meg? Dehogy nem, csak megöregedtél. Hülye vagy. Köszönöm, viszont. Szívesen, hogy vagy? Nem láttalak régebben, mint te engem? Meglehet, legalább százharmincnyolc éve lehetett. Meg négy hónapja, három hete, két napja és öt és fél órája, ne felejtsd el. Valóban, de azért ne legyünk ilyen szőrszálhasogatók. Meglehet. Na, mutasd magad, még nem adtad el a fésűdet, szép-fiú? Összevissza beszéltek, örvendeztek egymásnak, csoportba verődve álltak, üldögéltek. Na, mutasd a fényképeket. Várj, ez itt, na, megismered? A hétszentségit, milyen szép kislány voltam. Még most is szép vagy, aranyom. Ugyan már, te mindig félrebeszéltél. Hagyd őt, épp most szeretett beléd, nem látod? Jól van, rágyújtunk? Merre jár tulajdonképpen Karcsi? Intézi a termet, mindjárt jön. Bonyolult ismeretség révén szerezte a termet, a sógora barátjának a volt szomszédja közvetített, emberi áron. Ezt itt? Megvadultál? E pillanatban? Mit csinálsz mostanában tulajdonképpen? Föleszem a keresetemet, hát te? Jobbat nem tudsz kérdezni? Vagyok, mindenek ellenére, néha magam is csodálom. Tényleg nem híztál el. Pedig ha tudnád, mennyit koplalok. Összevissza beszéltek, örvendeztek a találkozásnak, csodálkoztak, nahát, te vagy az, nagyokat röhögtek, egymás hátát döngették, csoportba verődtek, egykori fényképeket nézegettek. Várj, ez itt, nézd csak, megismered? A hétszentségit, milyen szép kislány voltam. Még most is szép vagy, aranyom. Ugyan már, te mindig félrebeszéltél. Hagyd őt, épp most szeretett beléd, nem látod? Angyalkám, egyenesben vagyunk, jelentette Karcsi, minden oké, éjfélig ezt tálalják itt, utána felpénzért egyéni megrendelés szerint. Ügyes gyerek vagy, mutasd csak, mit eszünk. Átnézték a listát, persze kiderült, két vacsorával több van, na most mi legyen vele. Pufók megeszi, ne sajnáld, szólt közbe Bandi, elfér az ott. Pufók mindig sokat evett, meg is dagadt egy csöppet, amint ezt most újra megállapították, pedig egyforma maradt azóta. Mennyien vagyunk, érdeklődött Nóra. Számold meg, mit tudom én. Hát nem te szervezted? De igen, Jani meg én, mondta Zsuzsa, a negyvenháromból harmincketten jelezték, hogy jönnek, ebből néhányan azt mondták, talán. Fizettek-e, vetette föl a lényeges kérdést Jóska. Mind nem, de hogy majd itt. És ki hiányzik? Az izé, Feri és Mari már szinte biztosan nem jön, azért van két vacsorával több, heten-nyolcan telefonáltak, hogy..., na várj csak, itt a lista. Az osztályfőnök, láttad már? Állítólag itt van, késett a vonat vagy mi a franc, Misi ment érte az állomásra, de már elhozta, kissé rendbe szedi magát.
Azért már leülhetnénk, vélekedett Pali, marha éhes vagyok. Én sem ettem egész nap, hogy itt jól bekajáljak, vihogott Panni. Megint fogyókúrázol, ugye, kajánkodott Ali, ismerem ezt. Robi hol van? Nem tudom, azt mondta, eljön. Hát nem tudod, hol a férjed? Nem a férjem, mondta Zsuzsa, a felesége beteg, azt mondta, föltehetően késni fog. Nem a férjed, hogy létezik ez? Többen is fönnakadtak ezen, az osztály nagy szerelme, mit csináltatok, bizony árulás, hogyan tehettétek? Csak, vont vállat Zsuzsa, így alakult. De mégis, mi történt? Semmi, megbeszéltük. A feje tetejére állt a világ, csóválta fejét Veronika, mi minden történik, csodálkozott egy nagyot Béla a fejét ingatva, te is otthagynád a nagy szerelmedet, fordult Zolihoz? Attól függ, mondta az, de tovább nem jutott, mert jött az osztályfőnök, mindenki rá figyelt és tapsoltak. Jé, Elza, hát maga levágta a haját, mosolygott Legény tanár úr, az osztályfőnök, pedig olyan szép hosszú volt, nem sajnálja? És maga, kedves Márta, remélem, nem fizikával foglalkozik, ugye, persze, mindjárt gondoltam. Oszkár, örülök, hogy látom, magának a matekkel sem volt baja, igaz, orvos lett? Nahát, majd aztán megbeszéljük tornyosuló bajaimat, csak talál valami csodaszert, doktor úr, hiszen tudja, öreg ember a betegségek tára. Egyáltalán nem úgy néz ki, tanár úr, kedveskedett Noémi. Maga mindig optimista volt, rázott vele is kezet Legény tanár úr és mélyen a szemébe nézett, megnyugtató, hogy átmentette az élet viharai ellenére. Pali fölfigyelt, Misihez fordult, mondd csak, suttogta, miket mond ez? Valóban szerelmes volt az öreg Noémibe?, suttogta a kérdést Misi fülébe. Nem, fordítva volt, vont az vállat, de most már úgyis mindegy, vont vállat Misi. Miért volna mindegy, dörmögött az orra alá Zoli. Ennyi év után, ugyan ne viccelj, legyintett Pali. Neked mindig kifinomult érzéked volt a romantikához, szúrt oda Misi, miközben a tanár úr folytatta az üdvözlést. Magával már találkoztunk, Zsuzsa, de azért nem hagyom ki, üdvözlöm. Brigitta, no csak, itt csupa nő van, akkor tovább sem megyek, maga is megszépült, Magda, hogyan csinálja? Mindenkivel váltott egy-két szót, mindenkire pontosan emlékezett, nevén szólította. Nos, kedves kolléga, még mindig iskolába jár?, kérdezte, ja, nem, de szó volt róla, ugye, kár is volna ilyen matikusért. Túloz, tanár úr, mondta Zoli. Ugyan, ugyan, kedves kolléga, ilyen fej, mint maga. Az ám, kuncogott Bandi, a homloka is magasabb azóta. A tonzúráról nem is beszélve, tette az ártatlant vigyorogva Misi. Ne beszélj, suttogta Bandi fülébe Pali, mibe fogadunk, hogy neked lesz korábban seggig érő hom-lokod? De Pufók korábban lesz százkilós. Az már most is az, legyintett Ottó. Itt tessék helyet foglalni, rendezte a sorokat Zsuzsa, mert közben kezdték hordani a kaját, de mire Legény tanár úr végzett az egyéni üdvözléssel, mivel neki hozták az első adagot, az már nyilván hűlőfélben volt. A felköszöntés viszont az ő dolga, nem ült hát le, azonnal folytatta, ahol abbahagyta. Ezzel persze nem ért véget a ceremónia, még ott volt Jani, a szervező, egyúttal az osztály örökös elnöke, mert ő volt az utolsó elnök, elnök és most már ezen nem lehet változtatni, mert a dolgok itt már véglegesek, végérvényesen befagytak, megkövesedtek, megmaradtak, amilyenek akkor voltak, miként a barátságok, szimpátiák, és antipátiák és a csillagképek, s ezek az idősödő kamaszok, véndiákok visszavedlettek észrevétlenül tizenéves korukba, kamaszkorukba, tej sarjadt ajkukon, s szívélyesen lemarházták egymást, mint annak idején tini korukban.
Semmi sem változott, mélázott Zoli, furcsa, az egy Janin kívül, szokatlanul zárkózott lett, holott annak idején, atyaúristen, miket csináltak, műveltek elválaszthatatlanul, amikor pedig távolra kerültek egymástól, sűrűn leveleztek, hetente járt a posta, Jani akkor azt is megírta, hogyan, hol és mikor kefélte a lányokat, meg azt a csajt is, akit aztán végül feleségül vett, tudtam, hogy ez az én párom, mondta utolsó őszinteségi rohamában, ám aztán elhallgatott, pedig nem túl messze laktak egymástól, de Jani nem jelentkezett, mintha kerülte volna, rossz lelkiismeret az emlékezetet, most szónokolt, miközben a tányérokon már nem is gőzölgött az étel, a múltról beszélt, az összetartozásról, meg hogy milyen szép újra együtt. Zoli már régen kikapcsolt, Veronikára összpontosított, az ő barátnője volt egykori nagy szerelme, s most úgy érezte, Tünde közelébe kerül általa, furcsa, álomba ringató gondolat, pedig nem is hasonlítanak egymásra, Veronika alig változott, vajon Tünde, ez az omló hajú, felhőbe burkolódzó tündér, fehér szárnyakon suhan, a játszi légörvény homlokát érinti… Mit nézel, szólt Veronika, semmi, felelt Zoli, mint akit kizökkentettek egyensúlyából, a tányért nézem, Jani, kihűl a vacsora. Mert Jani még mindig szónokolt, nem bírta abbahagyni, azaz nem találta meg a fonal végét, az ételhez meg nem mert hozzányúlni senki, nem illik, ugye. Janiban elakadt a szó, hal a horgon, nem is ficánkolt, hápogott, Zoli felé fordult, miközben a többiek fölszabadultan nevettek, mert Janinak ilyet csak Zoli mondhatott, aztán elsütött egy gyatra szellemességet, valamit arról, hogy a vacsora kihűlhet ugyan, az emlékek azonban nem, s ezzel el is találta a poént, az osztály legalább annak vette és tapsolt, majd mindenki nekiesett a tányérnak. Te miért nem eszel, sandított Veronika Zoli felé. Aha, mondta az, elméláztam, s mint általában, vigyorgott Oszkár, a másik szomszédja.
Zoli lassan nekigyürkőzött. Honnan van ennek az a halszeme, Janinak mindig valami turpisságon járt az esze, és az meglátszott rajta, kóbor csillagok a szemhéja mögül, most pedig csak a szája mosolyog, úgy néz rám, mint egy döglött ponty, tágra nyílt szemmel, üresen. Az aperitiffel már felköszöntöttelek benneteket, emelkedett föl Legény tanár úr, de hadd éljek vissza a helyzettel, hogy a borral is megtegyem, mert ugye kár volna, ha a bor is kihűlne. Megéljenezték, nagy csörömpöléssel lerakták a kést és villát, fölálltak, koccintottak. Misi Ali rá akarta kezdeni, hogy ballag már a vén diák, de Pali a szavába vágott, még ne, mert tényleg kihűl a vacsora, még nem ballagunk sehova, majd aztán, ha elmegyünk. Általános nevetéssel, derültséggel nyugtázták, csak Zoli maradt komoly, titokban lopva Janit kémlelte, vajon megint csak a szájával nevet-e. Veronikát is szemügyre vette néha, de hiába próbálkozott, Tündét nem tudta fölidézni általa, hiszen nem is hasonlítanak egymásra,. Veronikának persze halvány gőze sem volt az egészről, sem most, sem azelőtt, és Zoli azt gyanította, Tündének sem igen, holott találkoztak néhányszor, amikor Veronika is randizott, de csak úgy “mellékesen”, vagyis titokban, begörcsölve, kínosan, legföljebb egymás vérét szívták, de vérkeringésük sohasem kapcsolódott össze, valamit elpackáztam, húrtalan hegedűn játszhattam, idézte magában Zoli, túlságosan a fellegekben jártam, hogy tündérem nyomába érjek, pedig hát nyilván nem ott volt, más bolygó fölött kereste, úgy látszik. Vajon merre járhatott? Na, itt van, tolta feléje Oszkár a fényképeket. Jé, micsoda taknyosok voltunk, éledt föl Zoli, kitől vannak? Magdáéi. Nem is emlékszem, hogy az osztályban fényképezkedtünk volna. Szenilis vagy, öregem, de sose bánd, én sem emlékszem. Zolinak föltűnt, hogy szinte minden képen rajta van, osztályban, folyosón, udvaron, kiránduláson, meg a fene tudja, hol a csodában. Hol voltunk tulajdonképpen, hol voltunk? Te mindig álmodoztál, mutasd csak, hát persze, Magda, a titkos szerelmed. Az enyém? Mit csodálkozol? Azon: honnan tudjam, ha titkos volt?, hogy most derül ki: mindenkinek volt titkos szerelme, csak az nem tud róla, akiről mondják. Ugyan már, az utolsó két évben az érettségiig teljesen beléd volt esve.
Az érettségiig? Honnan tudjam? Talán azután is, kérdezd meg tőle, nézd csak, ez itt mellettem Elza a hosszú hajával, mindig irigyeltem miatta. Akkor miért nyiszáltad le folyton? Nem én, az apám, fiút akart, aztán azzal vigasztalódott, hogy rövidre nyírta a hajamat. Szép kis fiú lett belőled, mondta Zoli Veronika állandó randikészültségére célozva, meg hogy le-fegyverezze, és másra terelje a szót. Magda belém lett volna szerelmes? Ugyan, hülyeség, álmában sem jutna eszébe. Magda szép, magas, karcsú lány volt, ha most találkozna ilyennel, biztos, hogy jól megnézi, meg fogni való, gusztusos, az ilyen biztosan szorosan ölel, talán túl szorosan is. De Zoli ódzkodott Magdával szemezni, ugyan, nem volt az ő esete, béklyó lett volna, ha csak így öncélúan, végül nem őt kereste, akkor minek lett volna, lelket követel az ilyen, az ő ölelése, ha nem pattognak szikrák köztük, és azokon nem közlekednek álmok, lehangoló lett volna, nem futó kalandra termett, nem ilyenre vágyott, persze, ha Tünde… Magda, nem, ez föl sem ötlött benne, de Magda túlságosan fennkölt volt, igaz, kissé jégcsap, hercegnő a pórnép között. Igaz, sosem éreztette ezt, csak éppen ilyen volt, mindig lojális, barátságos — és tartózkodó. Egyszer kirándulni voltunk együtt, rémlett föl benne hirtelen. Hol? Zoli megütközve bámult Veronikára, miért kérdezi ezt, hangosan mondtam volna? Átmentünk a gerincen, Magda, te, Jani és én. Nem is tudom, gondolkodott Veronika. Én sem emlékszem sokra, csak arra, hogy keresztülvágtunk az erdőn, őszülő fák között gázoltunk az avarban, jelzett út sehol, iránytű szerint mentünk tovább, és Jani előreküldött, merthogy balkezes vagy, a jobbkezesek ugyanis szerinte jobbra kanyarodnak, a balkezesek viszont tartják az irányt, így lett belőled vezérbika. Milyen megtisztelő, húzta el a szája szélét Veronika. Zoli úgy emlékezett erre, mintha tegnap lett volna, igaz, csak erre az egy jelenetre, hülyeség az egész, azt a vezérbikát az előbb azért nem kell komolyan venned, ne haragudj, vasalta a helyzetet, csak bolondoztam, hogyan lett, vált ebből a kvartettből kirándulócsapat, azt már csak az égiek tudják, soha azelőtt, sem azután nem voltak ilyen összeállításban sehol, meglehet, mások is jöttek volna eredetileg, na de hát nem jöttek. Véletlen? Kinek az ötlete lehetett? Janival akkoriban gyakran mentek így, azaz nem mentek, száguldottak, ez presztízs kérdése volt. De az a séta a gerincen keresztül? Azon kívül meg aztán Veronika sosem járt velük, mert mindig randizott valakivel. Magda? Ő szervezte volna meg? Ha valóban igaz, hogy… Végül nem lényeges. Annyi minden történt e néhány röpke év alatt a gimiben, az-óta sem több. Csak az álmok romlottak meg, akár a rossz fedelű befőtt. Magda csömört kapott tőlük, még mielőtt szétrebbentek volna, akkora hasmenése volt, azt hitte, gyermekkora emlékeit is kiveti magából, mert ehhez járult, hogy apja gyárigazgató volt, de egy nemes lelkű hazafi is az akart lenni, sikeresen kitúrta, börtönbe juttatta, akkoriban ez nem volt probléma, elég volt megdobni egy rakás szarral, a kis Magda azonban nem sokat értett az egészből, azaz semmit, csak azt legföljebb, hogy a papa nincs otthon, és nem lehet meglátogatni, tudom, mikor jön, csak a szemén látszott, papa, miért mentél el, rajongóan imádta, és gyűlölte, amiért elment és nem néz utána, durcásan nevetett, nem, nekem nem fésüli meg reggel a hajamat, nem vagyok gyerek, s pedig ragaszkodó természet volt, ezt ápolta magában, a hűség alapvető értékké vált benne, szinte ragadóssá, talán ez volt benne az elriasztó a repülés éveiben, s közben az újságok tele voltak mindenféle szennyel, borzasztó volt, hogy így bántják az ő apját, papa, én hű maradok hozzád, mindig hű maradok, Uram, adj erőt, hogy bizonyíthassam.
Ragaszkodó természet volt, ezt ápolta magában, a hűség alapvető értékké vált benne az is lehet, hogy emiatt maradt valahogy távoli mindvégig, kellemes osztálytárs és barát, nem egyéb, akár a többiek, csak a kedves mosolya, erre határozottan emlékezett, az volt más, mögüle sosem látszottak a megszáradt könnyek. Te, nem tudom, mikor lehetett ez a fényképezkedés, magyarázta Zolinak, de azt hiszem, az utolsó előtti évfolyamban, mert akkor ültem ott hátul mögötted Pannival. Zoli hümmögött hozzá, fejét csóválta, annak jeléül, hogy erre még így sem emlékszik, egészen más dolgok jártak akkor a fejében, semhogy ilyesmire emlékezzen, Tünde például, Magdára meg pláne nem, kellemes osztálytárs és barát volt, nem egyéb, akár a többiek, akikkel nem barátkozott hiszen nem vette számba különösképp, vagyis nem foglalkozott vele, tudomásul vette, amilyen volt, mindig lojális, barátságos — és tartózkodó, kedves mosolya ellenére, mintha hiányozna benne a tűz, és egyáltalán, most viszont arra lett figyelmes, hogy Magda feltűnően sokat beszél és hadar — zavarában teszi ezt az ember, amikor ködösíteni akar, elvonni a figyelmet, szóval mégis, villant át az agyán a föltételezés, ki gondolta volna, hogy juthatott ilyen az eszébe? A kérdés természetesen költői volt, hiszen ilyesmi nem jut az ember eszébe, egyszerűen megtörténik. Beszélt, a gyerekéről, a férjéről, hol voltak a múlt héten és hol tavaly szabadságon, a gyerekruha beszerzési nehézségeiről meg hogy milyen messze van lakásától a legközelebbi bolt, ahol úgysem kapni semmit, beszélt, rengeteget, öm-lött belőle a szó, mintha évekig némaságra lett volna ítélve, önmagába zárva, vétkes apáca, penitenciaképp, s miközben beszélt, Zoli udvariasan a szemébe nézett, amitől Magda még inkább zavarba jött és még többet beszélt, mert megérezte, Zoli nem rá néz rá, hanem a lelkét kémleli, elszabadult, önállósult álmait nyomozza, miért mondja ő most mindezt, miért bizsereg a rekeszizma? Csinos, érett hölgy lett ebből a szigorú csitriből, gondolta közben Zoli, érdekes, itt mindenki megöregedett, és ő valóban csak Magda lett szebb lett, de ez volt minden, vágyat nem érzett, egyáltalán nem tudta elképzelni meztelenül, igaz, nem is nagyon igyekezett, mert nem érdekelte. Kapott az alkalmon, hogy odajött Béla, no, mondta, már eldöntötted, hogy otthagynád-e nagy szerelmedet? Még nem, viccelődött Zoli, de máris megyek és megkérdezem, bocsánat, s már ment is. Miről szórakoztok, kérdezte Magda szemrebbenés nélkül. Csak hülyéskedtünk, nem tudjuk befejezni a virtuális vitát. Mi ezen virtuális? Hát a föltételezés. Ha nincs hozzánőve, miért ne hagyná ott? Éppen ez az: mikor van hozzánőve? A sziámi ikrek vannak egymáshoz nőve. Másként talán nem lehet? Ugyan, menj már, ha nem működik, fogom magam és elmegyek Amerikába. Te miért nem mentél? Nem kaptam útlevelet, nevette el magát Magda, tudod, rossz káder vagyok. Itt nem lehet senkivel értelmesen be-szélni, zsörtölődött Béla, na mondd el, miket csinálsz mostanában. Semmi különöset, és elmondta, hova jár munkába, meg a többit, úgy nagyjából, s közben elkalandozott emlékeibe, fölkutatni, mit jelent az, ha ketten össze vannak nőve, másként, ahogy Béla mondta, mikor van az tulajdonképpen, mi szerint tudjuk azt meg, és mi van, ha csak utólag tudjuk meg, amikor már elment a vonat. Miután szétszéledt az osztály, eleinte még itt-ott találkozgattak, de hamarosan új ösvényeken közlekedtek, így Zoli is eltűnt a látószögből, s a beborult égbolton nem volt magá-nyos felhő, amelyre fölülhetett volna, a kilátás végett legalább a távolabbi csillagok felé. Tett még egy kétségbeesett reménytelen kísérletet, táskájába berámolt találomra néhány könyvet, és Zolihoz ment. Azt fogja majd mondani, hogy föléledtek az apja körüli problémák, s nem is fog nagyon hazudni, hiszen politikai ügyet kreáltak abból akkoriban, most pedig, szóval, házkutatástól tart, szeretné ezt, ha lehet, vagyis hát megmenteni, elteheti-e nála egy időre.
Csupa félmondatot tudott csak kipréselni magából, fehér volt, mint a fal, áttetsző, patyolatlelke telepedett arcára, de szerencsére nem látszott, mert a lépcsőház a háttérben világos volt, az előszoba pedig sötét, csak a merevség az arcán volt kivehető, csupa feszült izgalom. Nem jössz be, kérdezte Zoli, pontosan értette, mit jelent ez, mi lehetne ebből, ha ez kiderülne, elhűlt benne a vér, ezek a fogdmegek képesek lennének ide is eljönni, a háború után is folyton attól rettegett a család, hogy egyszer megjelennek a bőrkabátosok, és még jó, ha csak simán kirúgják, a félelem a tudatalattijában élt tovább, magasra emelt ujjal, akár egy fölkiáltójel, tartsd a szádat, veszélyes, de Magda úgy állt ott, mint Szűz Mária a keresztfa előtt, vigyázzban, pontosan úgy, mint amikor az a hülye diri fölpofozta az osztályban, közvetlenül az érettségi előtt, amiért nem volt papucsa, cipőjét meg kidobta az ablakon, a munkásosztály elvtárs agyongürcöli magát a takarításban, ilyen jöttment burzsuj pedig úri móresekkel képtelen papucsba bújni, akinek ilyen apja van, azon lehet rúgni, attól lesz ő igazán nagy diri, Magda meg csak állt, állt, mint a gyertya, meg se nyikkant, jobbról-balról öt ujjal az arcán ment a helyére meg nem alázva, amitől a diri még jobban tombolt és a munkásosztály elvtárs nevében további tízet pofozott föl. A rémület ellenére Zolinak világos volt, hogy ez a lány inkább a nyelvét égeti ki, de nem köpné be. Persze azért jobb, ha szülei sem tudnak az egészről, fölösleges bonyodalom és aggodalom, jól van, várj, vitte a könyveket, berámolta sajátjai mögé, senki se lássa, még ő sem nézett beléjük, mert ha a lapok között bármi van, jobb nem tudni róla, végül nem az övé, nem turkálhat bennük, mert a jólneveltség erősebb volt benne, mint a félelem, föl sem ötlött benne, hogy csapda is lehetne, provokáció, teljesen megbízott benne, csak később tudatosította, micsoda érték ez a vajúdó világban. Magdának kóválygott a feje, úgy ment el, mint egy holdkóros, a lépésekre összpontosított, meg ne botoljon, ez nem jött be, ez nem vesz észre semmit, sosem vesz észre semmit, akkor sem, amikor egyszer megkérte, kísérje haza, már nem emlékezett, hol voltak, de késő lett, mert miután a papát lecsukták, egy kis lakásba dobták ki a város peremére, a társadalom hiénáinak legföljebb ilyen jár, azt mondta, félek a sötétben, elkísérhetnél, remélte, hogy…, szóval megpróbálta, de Zoli nem próbált meg semmit, udvarias volt, kegyetlenül udvarias, most is milyen rendes, a nyakát reszkírozza, szegény, micsoda hülye helyzetbe hoztam, most még egyszer el kell mennem a könyvekért, marha kínos lesz, tulajdonképpen miért nem mentem be, nem voltunk összenőve, milyen lehetlett volna, ha mégis, lehet egyáltalán, és jó-e az akkor, mondd, mondd, papa, ezt csak én találtam ki, ugye, papa, mikor jössz végre haza? Magda mosolygott és olyanokat magyarázott részletesen Bélának, ami már végképp nem érdekelhette. A te gondjaidat szeretném, vigyorgott OttóPali, aki egy ideig hallgatta, koccintsunk inkább, annak legalább van látszata, fogy a bor. Igen, bólintott Béla komolyan, mindenkinek megvan a maga problémája. Te talán azt hiszed, különb vagy, érdeklődött OttóPali. Ehhez nem értesz, legyintett Béla, ez filozófiai kérdés. Persze, persze, hangoskodott Ali, csak a politikához ért mindenki, igaz is, van köztetek párttag, rajta, valljátok be, no csak, ne szégyelljétek. Kínosan vigyorogtak maguk elé, nehéz volt álcázni a megdöbbenést, nem olyan fából faragták ezt az osztályt, na de tempora mutantur, érvénye-sülni kell valahogy, sosem lehet tudni, ki milyen árat hajlandó fizetni, Robi elpirult, fuldokolt, mit tegyen most, jelentkezzen, hogy…, szóval rossz volt a lelkiismerete, mindenki csodálkozott, amiért Zsuzsát otthagyta, mert az volt az igazság, ő kezdeményezte, mégis abban egyeztek meg, hogy közös elhatározással, Zsuzsa úgy viselkedett, mint egy szent, senki sem sejthette, mit szenvedett akkor ezért, persze azóta már másképp látta a dolgot, eszével legalább kiegyezett, bár szíve sosem bírta megemészteni, már folytak az előkészületek az esküvőre, amikor Robi azzal jött, hogy marha jó állása van kilátásban, de ott a komcsik elvárják a párttagságot, templomi esküvőről pedig szó sem lehet és egyáltalán, szóval ezen múlott az egész, meghalt a szerelem hirtelen halállal, elvtelenül, a család föllázad, ha ezt megtudják, nem lehetett másképp megoldani, ez a barom Ali meg most ilyen hülye kérdést tesz föl. Volna egy javaslatom, törte meg a hirtelen támadt dermedt csöndet Zoli, ki-ki elmondhatná, mi történt vele az utóbbi időben, régóta nem láttuk egymást. Rajta, Pufók, kezdd el, hányszor nősültél, kontrázott OttóPali.
Alinak a hülye viccei, morogta megbotránkozva Veronika. Akkor tehát káderezzünk, szellemeskedett kifejezéstelenül és az osztályelnök tekintélyével Jani, én például az érettségi után gyárba mentem dolgozni, aztán elvégeztem egy inastanfolyamot, amivel megoldhatatlan problémát okoztam a személyzetisnek és a gazdasági igazgatóhelyettesnek, mivel akkoriban érettségivel rendelkező inas még nem létezett, és nem tudták, hova osszanak be, a fizetésről nem is beszélve, mert a táblázatban ugyanis olyan nem volt, a főnököm meg azért neheztelt rám, mivel szerinte tönkre-tettem a családi életét, ugyanis mert a pártszervezet hetekig erről tárgyalt, s emiatt mindig késő este járt haza, viszont a felesége ezt nem hitte el, valójában csak akkor állt helyre a béke, amikor távúton elvégezte a fősulit is, azaz akkor kezdődtek az igazi bonyodalmak, mert így lett volt főnökének a főnöke, aminek következtében idővel az is kiderült, hogy a pártgyűlések leple alatt annak idején mégis eljárt kocsmába is eljárt az ipse, szó, ami szó, ezek után Jani megnősült, kocsmába azonban nem jár, van egy gyermeke, és most itt van, ennyi. Bravó, tapsolt Karcsi, őszintén tetszett neki az előadás, s azon törte a fejét, miket mondjon kedvest, szépet, ha majd rá kerül a sor, mert neki ilyen élményei nincsenek, csak összeköttetései, hála istennek, mert ő is rossz családban született, miként az osztály többsége. Hamarosan kiderült, eléggé unalmas az életrajza mindenkinek, az osztályelnökön kívül, akinek ez funkciójának megfelelően dukál is, különböző fortéllyal mégis kitanultak valami szakmát, és hát férjhez mentek, megnősültek, gyereket csináltak, ide-oda költöztek, és most itt vannak, ugye. Hát az a négy vagy öt, aki a fülét sem mozgatta, kiabált Ali. Külföldön vannak, legyintett Zsuzsa. Hogyhogy külföldön? Nincs meg a címük, zárta le a vitát Zsuzsa szemrebbenés nélkül, ez a hülye Ali már-is bepiált, gondolta, vagy csak provokál. Amerikába mentek, gondolta Magda, ki tudja, hol van az ő Amerikájuk. Nem panaszként gondolta. Hova bújhat el az ember, ha fölébred? S az álom, e furcsa szellő, hová tűnik, miután kacéran megsimogatott? Álmodtak egyáltalán ebben a fantáziátlan sivárságban? Talán csak a keresés tettetése volt. Például Oszkár. Fura pár volt Pannival, most szóba sem állnak. Vajon nyomtalanul tűnnek el a címtelen vágyak? Ezt csak kitaláltátok, legyintett Oszkár, amikor Misi gyönyörködve az orra alá dörgölte, csak hogy froclizza, mint annak idején. Na, na, vigyorgott Bandi sokatmondóan. Ne beszélj, akkor kezdted ezt a sztorit, amikor Elzánál leégtél, ment ellentámadásba Oszkár. Elza megért volna egy misét, ismerte el Bandi, talán kettőt is. Hősködtök, hősködtök, igen, mondta Pali, aztán mire mentetek vele? Oszkár örült a fordulatnak, ebből sikerült kievickélnie, mert azért olyan egyszerű nem volt az a sztori Pannival, akart is, meg nem is, leginkább azért, mert nem tudta eldönteni, jó lesz-e vagy nem, mindig arról van szó, vajon jó lesz-e, legalább ő eszerint orientálódott, ha most elnézi, csak a homlokát ráncolja, nehéz az azután történteket kihagyni, az ég tudja, mi lenne, mert akkor nyilván másként alakult volna sok minden, a letorkolt vágyak is más árnyékot vetnének, jobb nem foglalkozni vele, sőt rá sem nézni, nehogy kísértésbe essenek gondolatai, mert a gondolat függvény, s az érzelmek, hát igen, az érzelmek a háttérben, kifürkészhetetlenek és követhetetlenek, a fatalisztikus elképzelésektől pedig intellektusa nevében irtózott. Mindenkinek ki van szabva a saját sorsa, folytatta Pali, igaz-e, Magda?
Persze, meg van írva a nagy könyvben, mosolygott rá a hercegi fogpasztareklám. Félrebeszélnek ezek, mélyedt magába. Vajon nem az boldog csupán, aki sorsát elfogadja?, becsülettel szerettei hasznára tudja fordítani. Közhely, dorgálta magát azonnal, na de ő maga kit szeret tulajdonképpen? A lányát, igen — még valakit? Kit még? S mit fogadott el? Meglehet, hogy akkoriban hősködtetek, de figyeljétek csak meg, mondta Legény tanár úr, az igazi hőskor akkor következik, amikor már csak a szó maradt: “Amikor a Piavenál harcoltam, az egész olasz hadsereget kicseleztem, ráadásul közben ekkora halat fogtam” — ahogy a nagybácsim mesélte. Nyelvem is lesz még, ujjam is, szellemeskedett Ali. Malac vagy, hagyd abba, szólt rá Zsuzsa. Te csak egyről tudsz beszélni: önmagadról, pirongatta Noémi. Mit puritánoskodtok, egoisták vagytok úgyis mind, vitatkozott harsányan Ali, már kissé meglehetősen gőzős volt, hiába beszéltek, végső soron mindent magatokért tesztek, mert nektek így jó, a farkaddal vagy az ujjaddal, ugyan már, ne ellenkezz, ha nem tartanád jónak, nem csinálnád. Rosszul tettem volna valamit, tépelődött Magda, mit tehettem, rám se hederített, ha akarom, úgy is magyarázhatom, mint ez a bolond Ali: úgy jó, ahogy megtörtént. El kellett volna temetnie, mélyen, ahol mindig volt, holott valójában csak elhantolta, sekélyen, virág nőtt fölötte, s bár máig kiáll a keze, Zoli még most sem veszi észre, hogy virtuális keze Magda lelke után nyúl, talán nem is akarja., Magda úgy gondolta, az idő minden ráncot kivasal, de ez csak egy óriási meddő hányás, lihegve kapaszkodok a tetejére, hogy megszagoljam képzeletbeli rózsámat, s ha megbotlok, csak zuhanok, zuhanok a múltba. Hát belőled hogyan lett főnök, kérdezte Nóra, nem tévedés ez ilyen életrajzzal? Kényszerhelyzet, válaszolta Zoli. Sosem kételkedtem a képességeiben, jegyezte meg Legény tanár úr, aki jól emlékezett Zoli nem éppen ragyogó bizonyítványaira, kissé álmodozó figura volt, rendre elaludt, amikor a jó jegyeket osztogatták, bár kiváló matikus volt, remek fej, könnyedén kitüntetett lehetett volna, igaz, nem sokra ment volna veleük, mert nem az volt akkor a lényeg, de lám-lám, idővel mégis kibújik a szög a zsákból, mondja csak, Zoli, hogyan is volt ez. Megbolondult az ipse, egyszerűen fogta magát és elment és sürgősen kellett valaki a helyére, én meg véletlenül ott voltam, csak ennyi. Ez a művészet: a megfelelő időben a megfelelő helyen lenni, mosolygott Legény tanár úr. Igen, a véletlenek útja kifürkészhetetlen. A véletlen állítólag csak a föl nem ismert törvény-szerűség, jegyezte meg Oszkár. Tulajdonképpen miért váltál el, vonta most kérdőre Zolit Brigitta, ha engem veszel feleségül, nincs ilyen problémád. Talán te is elváltál? Nem. Hát akkor? Hiszen éppen ez az, nem érted, nem váltam el, következésképp tőled sem váltam volna el. Ezen jól mulattak, hiszen logikus. Zoli próbálta elképzelni a helyzetet, bár ez egy kissé problematikusnak bizonyult, mert kinyílt az ajtó, Tünde lépett be és leült egy magányos asztalhoz, igaz persze, Brigitta is szép lány volt, de az osztályból senkivel sem járt, nyilván elvből, vagy az ég tudja, miért, inkább mint egy olajfestmény a képtárban, amit megcsodálni lehet, megfogni nem, s ezzel vége, mással nem járult hozzá az osztály szelleméhez, ki tudja, mi ütött belé, hogy most ilyeneket beszél, úgy látszik, csak szellemes akart lenni, talán csalódott és az álmait kergeti, akár ő maga, ó, mi lenne, ha — ez a csábító csali, tulajdonképpen hova lett Tünde, az előbb ott ült még. Elválni, igen, ez is lehetőség, gondolta Magda, képes lennék most elválni, perzselte meg a kérdés, s magába mélyedt, nem, nem, tiltakozott benne a hűség, vagy talán mégis, talán úgyis ez lett volna a vége, ha egyáltalán észrevesz, vagy talán mégsem? Oszkárnak szintén ez jutott eszébe, föltehetően elvált volna Pannitól, amilyen unalmasan most kinéz, a fene tudja, talán én is unalmas lennék most.
A sziámi ikrek, ez az, bámult a semmibe Zoli, tulajdonképpen erről volt szó, így összenőve Tündével, nem, akkor nem vált volna el, vagy talán éppen azért alakult mindez így, mert Tündével volt összenőve, igaz, csak egyirányúan, lélekben, az agytekervényeiben, valamilyen eszméletlen mélységben, amelynek távlatait maga sem látta, talán csak őt kereste mindig, lehet, hogy épp erről van szó, örökösen valami mást keresünk. Amíg a feleségem jól főz, én nem válok el, vigyorgott Pufók, bár azt mondják, manapság minden rendes ember legalább egyszer elválik, a hét sovány esztendő próbamenete után legkésőbb. Amint úgy elnézlek, nálatok még nem volt hét sovány esztendő. Az ember legyen elégedett azzal, amije van, hagyta rá Pufók, elérhetetlenről álmodozni hülyeség, ha itt van a tányér előttem. Pufók filozofál, tárta szét karját Jani, íme a bizonyság isten előtt, hogy miként az ing is közelebb áll, a teli tányér is fontosabb minden ideálnál. Zoli döbbenten hallgatta, miket beszél régvolt barátja. Persze volt benne mindig is némi földhözragadt reálérzék meg ironikus hajlam, könnyen föllelkesült, majd nevetett rajta, de az eszmény nem ing, de tudja ez egyáltalán, miről beszél Pufók? Pufók nem lángész, de gerinces életművész. Hülye vagy, mondta, ha nem eszel, ha bár előtted a tányér és éhes vagy, meg ízlik is, nem kell rögtön kútba dobni, ha egyszer véletlenül elsózzák. Köszönöm, már vacsoráztam, legyintett Jani. Ez tényleg nem tudja, miről beszél, állapította meg Zoli, vagy annyira megöregedett volna? Pufók életművész, aki tudja, meddig ér a takarója, sosem alkudozott, annak idején röhögtek ezen, de most? Érdekes, mindez már nyilván bennünk volt, fordult Veronikához, akivel lehetett értelmesen beszélni, értsd: szidni a rendszert, egyébként óvakodtak a politizálástól, meglehet Robi is ezt csinálta, amikor Zsuzsával szakított, vagy mit csináltak, ott volt előtte a tányér leves, mégis a tejszínhabos papírtortát választotta, mi a különbség, hiszen csak evett, az csak később derült ki, hogy a tejszín is műanyagból volt. Ki gondolta volna, mit csinál velünk az idő, agymosás, mondta Veronika, észre sem vesszük, hogyan törnek be, álarcot hordunk, helyeselt Zoli, ez az, mondta Veronika, Jani is azért bohóckodik, mert a feleségével zűrök vannak, rólam is azt hittétek, csak találkán jár az eszem, pedig én csak a hülye brigádokat és egyéb szervezeti akciókat akartam elkerülni. Ez váratlan volt, Zolinak el is akadt egy kissé a lélegzete, de nem adta jelét, kapott az alkalmon, ügyesen Tündére terelte a szót, ha már olyan közlékeny, egészen elmélyültek az emlékekben, azt hiszem, akkor Janival járt, Veronika, nem is tudom, Zoli megüvegesedett szemében mintha fény gyúlt volna, de azonnal rémülten eloltotta, nem, ez azért mégsem, a távolba révedt, valahova a fekete lyuk felé, hiszen Jani tudta, hogy neki Tünde a világ csodája, röhögött is rajta, de ez, nem, ez csak valami buta pletyka vagy képzelődés lehet… s amikor fölpillantott, elkapta Magda szigorú tekintetét. Istenem, ez féltékeny, hát mégis igaz lenne, de miért féltékeny Veronikára, éppen rá, ráadásul most, ennyi fényévek múltán, mikor már, nem, Tünde sem, azt hitte legalább, furcsa érzés volt, mindig csak a jó pajtást látta Magdában, hiába próbálkozott, hogy megértse, képtelen volt arra gondolni, hogy szeretkezik vele, talán azért, mert olyan büszke és tartózkodó, jól néz ki, de egyáltalán nem szexis, semmi sincs benne, ami fölizgatná, talán csak törékenységét leplezi, kalandozó érzelmeket bújtat kétségbeesetten, és Zoli nem érti, szóval bonyolult ez, de nem túl érdekes, mégis vele foglalkozok, miközben Veronika még mindig Tündéről mesél, istenem, micsoda nő volt az, mélabús szeme maga a vágy, amelyet megtestesítője, olyan vágyé, amelyet sohasem lehetett kielégíteni, ha hozzáér, mert kipukkadna, mint egy léggömb, csak tenyerével kirajzolni körvonalait, ajkával körüljárni száját, érintés nélkül, mert megtörne a varázs, gondolatban hányszor megtette, talán ez volt a baj, de ha valóban megteszi, hova lennének az álmok, az éjszakák víziói, az a gyönyörűséges bús káprázat, a nincs tovább, így álmodunk félre, mintha egy szobába zárva maszturbálnánk virtuális képzelt szerelemmel, talán Magdának is ez lenne a problémája?
És miért Tünde, ez a fuvallat, álombéli tünemény, miért nem Magda, aki… Persze hülyeség ezen morfondírozni, Tünde vele, ő pedig Magdával nem tudott mit kezdeni, nyilván itt van a kutya elásva, egészen biztosan, ez lesz az. Zoli osztálytársaival be-szélgetett, de ezen járt az esze, valahogy úgy, hogy nem gondolt rá, csak tudata al-ján peregtek a dolgok, miért hajszoljuk a habos tortát, ha orrunk előtt a tányér leves, egy kívülálló szemével figyelte lelke színváltozásait, olyan volt, mint a tenger metamorfózisa napkeltétől napkeltéig. Meg aztán Robi és Zsuzsa esete. Nem is vették a fáradtságot, hogy titkolják viszonyukat, tuti volt, ezek első alkalommal összeházasodnak, mérget vettek volna rá. Na és mi lett belőle? Most barátságosan elbeszélgetnek, de olyan udvariasan, hogy szinte fáj, mintha most először látnák egymást, talán mégsem a rendszer mossa az agyunkat, hanem mi magunk. Valóban nem volt köztetek semmi, vetette oda egy alkalmas pillanatban Oszkárnak a csalit, amikor kettesben maradtak. Meglehet Panninak voltak ilyen ambíciói, nem tudom, vont vállat Oszkár, de ez osztálypszichózis volt inkább, hogy csak egy okot mondjak: neked ízlene a kényszermunka? Na de azért ismered a szellő és a falevél esetét, mondta Zoli és Tündére gondolt. Mit mondjak akkor Noémiről, ködösített Oszkár. Az öreg minden nővel szemezett, most is azt teszi, hányan rühellték, mert úgy vélték, ellopkodja az orruk elől a tejszínhabot. Oszkárnak volt ugyan némi gyanúja, de ez csak amolyan gyatra indíción alapult, egyszer ugyanis, közvetlenül az érettségi előtt, valami kérdeznivalója volt az osztályfőnöktől, a kabinetben talált rá, úgy tűnt, idegesek lettek mindketten, bár szét sem rebbentek, normális konzultáció lehetett inkább, és Oszkár nem volt hajlandó az ő racionális észjárásával fantazmagóriákba bocsátkozni. Ki tudja, mi volt ebben a kulissza, mindnyájan álcázunk valamit okkal, vagy ok nélkül, mondta Zoli. Többnyire ok nélkül, vélekedett Oszkár. Talán mégis jó ez valamire, képzeld el, hogy mindenki mindent kitálalna. Még többet háborúznánk, vetette oda Bandi, vagy már régen kinyírtuk volna egymást. Föltehetően, ebben egyetértettek, és nevettek egy jót, mi-csoda bolond ötletek. A szomszéd asztalnál Béla filozofált, a nevetésre fölkapta a fejét, és Karcsihoz fordult. Nézd, mondta, annyira odavagy a kapcsolataiddal, de mire ez neked? Amikor megkérdezem, otthagynád-e nagy szerelmedet, mindenki csak félrebeszél, és röhögnek, látod? Te talán nem hagytad ülni a nagy szerelmedet? Én ugyan nem. Ilyet is ritkán hall az ember, szólalt meg váratlanul OttóPali. Megmondanád, mi a nagy szerelem, kérdezte Nóra. Most légy okos, vigyorgott a másik asztaltól Bandi. No, erre én is kíváncsi vagyok, fészkelődött Misi, szóval? Mit bámultok, idegeskedett Béla, honnan tudjam, mi neked a nagy szerelem. Akkor minek beszélsz róla, kiabált Ali. Még hisztek a mesékben, gyerekek?, kérdezte Jani zsebre vágott kéz-zel. A nagy szerelem ott kezdődik, hogy nem kiabálsz róla, csillapított Béla. És hol végződik? Éppen ez az, mindenki csak otthagyná. Csupán te nem. Én nem. Bla-bla, nős vagy te egyáltalán? És ott végződik, hogy nem végződik, folytatta Béla rendületlenül. Béla nagystílűen figyelmen kívül hagyja azt a dialektikai tényt, hogy mindennek van eleje és vége, mosolygott Jani fölényesen. Ugyan már, na nem, Pali úgy tett, mintha egészen meg volna rémülve az új fölfedezéstől, hát a síron túli szerelem? Eddig nem számolt be erről még senki, szellemeskedett tovább Jani, úgyhogy nem tudom, mit kezdjek az ilyen imaginációval, Zoli, te vagy ebben a szakértő, mit szólsz hozzá? Te talán nem voltál szerelmes, szúrt vissza Zoli, vagy csak sportszerűen hajkurásztad a nőket, netán érdekből házasodtál? Mit hozott a konyhára? Néhány ezrest? Közös hálószobát? Lelki nyugalmat? Egyensúlyt a köznapok trapézán? Zoli filozófiát csinál az ösztönökből, jegyezte meg Jani, a szája mosolyra rándulni látszott. Sok a duma, de ennek még alja sincs, jobb témátok nincsen?, próbálkozott Oszkár más irányba terelni a szót, mert rettenetesen untatta őt az ilyen posztpubertális okoskodás. Ez nem filozófia, ez tényállás, vonta meg a vállát Zoli, mindennek van oka vagy motívuma, ahogy akarod, és van következménye. Az ember úgy van beprogramozva, hogy létfenntartási ösztöneit követve azt részesíti előnyben, ami számára kellemes, jól mondom, doktor úr? Jól, bólintott Oszkár, na és? Semmi, csak éppen azt mondtam, s ezzel még Ali is egyet érthet, hogy ez nem filozófia, hanem tényállás, próbálkozott Zoli is lezárni a kilátástalan vitát. De mégis filozófia, szólt közbe Magda, hiszen eszerint nem létezik egoizmus. Hogy gondolod?
Hát úgy, hogy egyszerű az egész. Ha minden tevékenység az ösztönökre vezethető vissza, abból következik, hogy az ember képtelen intellektuális vagy érzelmi okok miatt másképpen cselekedni, vagyis az, amit egoizmusnak nevezünk, lényegében a természetes ösztönök eredménye, azaz nem egoizmusról, hanem ösztönösségről van szó. Hülyeség, legyintett Oszkár, éppen ellenkezőleg, csak egoizmus van, és utilitarizmus nincs, mármint ennek az elméletnek az alapján. Ki mondta, hogy elmélet, szólt közbe Zoli. Hát te, nevetett Pali. Zoli belegabalyodik a saját szavaiba, mondta Jani, kíváncsi vagyok, ebből hogyan mászol ki? Én tényállásról beszéltem, ha jól emlékszel, igaz, tények alapján lehet filozófiát gyártani, de ha fordítva csinálod, diktatúrát aratsz. Micsoda világ, sóhajtott egy nagyot Noémi elborzadva, hátán jeges villámok cikáztak, hát már nincsenek eszmények, minek éltem akkor, és miből? Képzelgett, aztán nagy sóhajtozások közepette legyűrték az ösztönei, morogta suttogta Bandi Palinak, amikor a főnök nem állt kötélnek, eszmény ide, eszmény oda, lefeküdt azzal, aki hajlandó volt gyereket csinálni neki. Gondolod, hogy valóban nem volt köztük semmi, súgta vissza Pali, öregem, azok a mély tekintetek… Nem hiszem, hogy a főnök ilyen libával komolyan gondolta volna. Hiszen éppen ez az, ilyen a legkényelmesebb skalp. De aztán lerázni sem tudod. Ez igaz, vigyorgott Pali. Természetesen nemes dolgokat viszünk végbe, még az életünket is föláldozzuk, magyarázta Zoli, de ez sem filozófia még. Megszólalt a próféta, Jani nem bírta visszafogni a megjegyzést. Zoli egy pillantást vetett rá és megértette a nyilvánvalót. Jani szeme fakó volt és üres, mint egy elhagyott, kimerített bánya, amit kaviccsal temettek be. Hová tűntek a mélységek, villant át agyán, a tavaszi nap melege, a tengerszem varázsa? Vagy arcára fagyott a máz, és az álarc mögött már semmi sincs. Netán nem is lett volna? De éppen ezért tesszük ezt, mert igenis helyesnek tartjuk, normáinknak megfelelően, értékrendszerünk értelmében. Látod, Noémi, mégis vannak eszmények, szólt Bandi. Zavaros, amit mondasz, csóválta fejét Oszkár, minden áron bizonyítani akarsz, ahelyett, hogy föltennéd a kérdést. Ezen már túl vagyunk, mondta Zoli, sokáig tartana a levezetés, az a lényeg, hogy az utilitarizmus csak látszólag mond ellent az egoizmusnak, mert valójában csak azt tesszük, amit jónak tartunk, még akkor is, ha az látszólag nem a javunkat szolgálja, és még akkor is, ha valójában rosszat teszünk, arról nem is beszélve, hogy közben még azt sem tisztáztuk, mi az elérhető és elérhetetlen, hiszen cselekedeteink körhintája ekörül mozog. Akkor minek beszélünk nagy szerelemről, harsogta Ali, hiszen ezek szerint az sokkal inkább nárcizmus. Ha tudni akarod, mi a nárcizmus, nézz tükörbe, vágott vissza epésen Zoli. Nagy szerelem azért még lehet, folytatta Béla, csak néha éppen otthagyjuk, igaz, Robi? Önmagunkat viszont mikor hagyjuk el? Amikor főbe lövöd magad, jegyezte meg szárazon BandiPali. Tulajdonképpen miért kételkedtek, hogy az embernek lehetnek magasztos érzelmei, kérdezte Nóra, hát már elfelejtettétek? Ilyen hamar? Ez bizony szomorú. Meglepődtek. Nem tudták, mire véljék a dolgot, vajon komolyan gondolta-e Nóra, vagy csak ironizált, s ez zavarba hozott mindenkit. Kényszeredetten nevettek. Mi tulajdonképpen a probléma, lépett hozzájuk Legény tanár úr. A nagy szerelem, csillogott Pali szeme sarkában a jókedv. Ó, ez komoly dolog, bólintott Legény tanár úr, az ideál, amelyet holtomiglan hajszolunk.
Maga sem találja meg, tanár úr? Azt nem mondtam, én csak úgy általában nyilatkoztam, mert hiszen nem ez az emberiség kenyere? A lányok szemében erre mintha fény gyulladt volna, az eltaposott reményekhez hasonlatos, bár valójában csak az önérzetüket pátyolgatta. Ki tudja, talán egyszer mégis találkozunk, szellemeskedett Noémi eléggé átlátszóan. Az elharapózó nevetgélést Legény tanár úrnak sikerült csírájában elfojtania. A keresés életfogytiglani feladat, mondta hamiskás mosollyal, ahogy múlik az idő, egyre többet keresek, múltkor már a pápaszemet is az orromon. Felszabadult nevetés volt a válasz, nagyobb, mint amennyit a szellemesség megért volna. Az öreg minden szarból kibiciklizik, nevetett Oszkár. Na látod, most már tudod, mi a helyzet, gondolta Zoli, csak hova lesznek közben az eszmék, az álmok, a vágyak, a fölszáradt könnyek, a hiába vásárolt virágok, a lelkünk, valahol a vágyak szárnyán, önkénye-sen, ellenőrizetlenül csapongva, a keresés miatt, öncélúan. De komolyan, folytatta Legény tanár úr, a fiatalság központi témája idővel elsatnyul, kifakul, mert más problémákat tornyosítunk föléje, s azt hisszük, ezzel minden megoldódott, s ha évek múltán mégis visszatérünk ehhez, mindenki azt mondja: ez az ember megbolondult, egyébként, ha jól meggondoljuk, a szerelem őrültsége idővel, optimális esetben, úgyis megszelídül, tehát tulajdonképpen kár volt a gőzért. Ekkor válunk sziámi ikrekké, gondolta Zoli, talán csak ekkor. Az elvesző szerelemről, most meg az öregkoriról, meg hogy fölújítható-e. Mosollyá szelídülnének egetverő gondjaink, tette föl a költői kérdést, és Magdához fordult, mit szólsz hozzá? Ugyan már, elfelejtjük, és kész, mondta szemrebbenés nélkül, miközben ő is arra gondolt, vajon hova lesznek a fiatalkori eszmék, az álmok és a vágyak, a kereséssel töltött évek, mindaz, ami oly fontos volt egykor, mi marad mindebből? Nem hinném, vélekedett Zoli és Tündére gondolt, ott élt benne, hiába ellenkezett, génjei számon tartották, mintha újra ott ülne, magányosan az elhagyott asztalnál, távolba vesző tekintetét, úgy tetszett, rajta felejtette. Furcsa, hogy az érzelmeket nem lehet irányítani, de meggyőzni sem, legföljebb elfelejteni, bár azt se mindig. Miért akarnád magad megerőszakolni, érdeklődött Oszkár. Nem arról van szó, csak amikor az ember már valamivel többet látott, és ha nem is bölcsebbnek, de legalább érettebbnek mondható, jobban ítélhetné meg a dolgokat.
Képzelődsz, öregem, szólt közbe Bandi, ugyanúgy megbolondulsz korra, fajra, hitre való tekintet nélkül. Jó tapasztalataid lehetnek, nevetett Pali. Nem vagyok vak, védekezett nevetve Bandi. Akkor mondd meg, hova lett Béla nagy szerelme? Akit nem hagyott el. Miért nem hagyta ott? Nem veszekedett? Nem álmodott? Visszafogta lépteit, vagy az a nagy szerelme olyan jól menetelt? Netán nem is volt nagy szerelme soha? Honnan tud-jam, kérdezd meg tőle. Ő sem tudja, állandóan erről beszél, faggatózik, mint egy inkvizítor. Noémit kéne meginterjúvolnia, igaz is, neked Noémivel kellett volna összeállnod, szólt Jani Zolihoz kihívóan, olyan szépeket álmodnátok, talán még az osztálytalálkozót is elaludtad volna. Magda idegesen nevetett, mintha róla volna szó. Nyilvántartásában ez nem szerepelt, nem, ez hülyeség, mi baja van Janinak? Sosem szerettem, talán féltékeny voltam, boncolgatta a helyzetet, Jani egyszer meg-környékezte, de talán csak a modora volt olyan, mert mindenkivel úgy viselkedett, a fél osztályt megkörnyékezte, visítottak és az ujjára csaptak, Jani meg röhögött, hogyan barátkozhatott Zoli az ilyennel, mert Zoli, ha jól meggondoljuk, sosem volt ott, ahol Jani, a Göncölszekérrel járta az égboltot, s ő nem bírt utána eredni. Mit keresett ott, merre került most vissza, mit látott? Arrafelé megfoghatta volna Isten lábát, vajon megfogta-e? S ha eltörik a Göncölszekér küllője? Vajon eltörött-e? S eltört volna, ha… Jaj annak, akiben elszunnyadnak az éltető, a velőig fájó álmok. A nyomukban járunk holtomiglan, mégis szabadulni akarunk tőlük. Ó, a szabadság félreértett tarka madara! Holnap, holnap visszasüpped majd a kátyúba, remélte. Bár az volt a bizonytalan érzése, csak a teste járt ott mindvégig. Csak a teste…
Parabola
Magába zár a tér, a fájdalom és az idő.
A szél megkorbácsolja a homlokod, rázza, tépi
fejed fölött az eget. Széthullik, szárnyatlan
magányba süpped, elalszik, elporlad,
mint a tested.
Magába zár a fájdalom, a tér és az idő.
Kövekkel gyomrodban végigvonszolod magad az úton,
naponta megjárod a tűzgolyót,
a szavak árnyékában megkorbácsolnak,
újra és újra megátkoznak.
Magába zár az idő, a fájdalom és a tér.
Szárnyaid hiába nőttek, hiába lányod tiszta szeme,
hiába fiad fürtjei, térben és időben árnyékod
parázsként éget,
meggyújtja talpad alatt a földet.
Dübörög a föld mélye
Dübörög a föld mélye, dübörög kívül-belül,
A tűzhányó tüdeje zakatol, fortyog,
torkából ömlik a tüzes kő-váladék.
A folyó zöldül-kékül, remeg, a tó
kifordul önmagából,
szavak úsznak égen, földön.
Hová, merre? Ó, anyám, merre vetted az utad,
hol járkálsz, merre menekülsz társtalan,
és az unokáid, dédunokáid merre tartanak?
Valahol, valahol messze a föld gyomrában,
látom, megnyújtod lépteid, eltéveszted a szavad.
Visszatalálsz-e még? Az ég most kék,
a csillagok ragyognak, és a szél, a szél szaladgál,
mint kertünk alatt az agarak.
Ó, anyám, ó, anyám, lásd, újra és újra
imára fogom a szavam, imára kulcsolom a kezem,
könyörgök, kérlek és újra és újra,
szüntelen idézlek: Gyere, add a kezed.
Uramisten, mégis...
Uramisten, mégis, mi közöm van hozzád?
A tél hidege megvesz, lelkünket kirázza
az ég haragja, bordáink közt futkos a jégcsap,
vérfaló denevérek osztoznak italunkon,
a köd lassan betakar, észrevétlen
betakarja hófehér halántékunkat.
Uramisten, mégis, mi közöm van hozzád?
Anyám elment, névtelen messzeségben csapkod
két árva karja, szégyenét takargatja,
erőtlen szemgolyó, bánatát rikoltja,
temetkezik még mindig árva vágyaiba.
Uramisten, mégis, mi közöm van hozzád?
Megtagadtalak, vagy te voltál az,
aki kiejtettél csupasz ujjaid közül,
mint sirály a foszladozó haltetemet,
vagy itt, ahol a világra buktam,
a táj átka kísér?
Uramisten, mégis, mi közöm van hozzád?
Tobzódnak a szavak
Tobzódnak a szavak,
riszálják potrohukat,
visszakérődzik
elvtársi múltjukat.
Tobzódnak a szavak.
Két kő közt, a jövő és jövendő
közt átnyúlnak, gerincünkbe kapnak,
újra és újra fejbe kólintanak.
Tobzódnak a szavak:
Minden, ami végtelen,
megbújik a jég alatt,
porlad, dagad, újrakél,
mint a fala
Faragó Laura beszélget Csoóri Sándorral
“…Megtörtént velem a csoda: amitől az első rádöbbenés után halnom kellett volna, attól újultam és erősödtem. Szavak, mondatok sebeztek meg, amiket szerelmesen hallgattam végig. Dalokat napokon, éjszakákon át, ismeretleneket, de a hiányuknak ott kellett élnie bennem, mert első hallásra belém fészkelték magukat. Mintha gyerekkoromat kaptam volna vissza felnőtt fejjel egy földi Isten akaratából; igazibb hazámat a sorstól, hiszen a küszöbök, melyeken átléptem, a köszönések, melyekkel megtiszteltek, ismerősök voltak. Ismerős volt a kenyér íze, a pálinka íze, a húslevesé. A dévajkodások fölött rokon szemvillanások jelezték: rúgjon meg bennünket az Isten lova, és bolondozzunk csak, mert ha nem bolondozunk, megbolondulunk. A sarat fakasztó mezőségi faluk azzal fogadtak, amit Zámoly réges-rég megtagadott tőlem. S mint aki a töredékesen tanult anyanyelvét a szüleinél is ízesebben beszélő rokonaitól újra tanulja, mohón tanultam én is mindent: igéket, sóhajtásokat, gyöngynek fölfűzhető káromkodást, melyben a keresztyénség előtti hit villogott inkább, mint az elvetemültség; köszöntőket, csujjogatókat, népdalokat. Nosztalgia – hallottam megszólalni magamban a sanda hangot. Romantika – hallottam az előbbi megerősítését a hátam mögül. De hiába pitypalattyolt fölöttem, mögöttem nagy magasságban bármily fölény, képtelen voltam hátat fordítani ennek a romantikának. Talán még akkor is képtelen lettem volna, ha csupán egy épebben maradt paraszti világ kultúrájától szédülök meg, de réginek mondható nyelvet és népdalt én úgy tanultam Gyergyóban, Kalotaszegen, Gyimesben, hogy közben nagyon is mai, nagyon is jelenkori vallatólámpája világított az arcomba. Úgy tanultam, hogy ami panaszként és megformálhatatlan keserűségként ott hánykolódott az éneklők idegeiben, azt a dalok minden tilalmon átlendülve kibeszélték. Ártatlan határsértőkké váltak, mert egy összezsugorított, ketreces létben a határtalanságot vállalták: a teljes emberi kitárulkozást.”
– Tenger és diólevél című esszédből emeltem ki vallomásodat. Költészetet, avagy emberséget tanultál “újra” a még tisztán fennmaradó parasztságtól? Szétválasztható-e egyáltalán egymástól a kettő?
– Engedd meg, Laura, hogy először ne ezekre a kérdéseidre válaszoljak. Nem azért kérlek erre, mert a következő egy-két órában szabálytalan beszélgetőtársad akarok lenni, ide-oda cikázó, posztmodern lángész, hanem olyan múltra nyitottad rá hirtelen az ajtót, amely engem mindig fölkavar. Ráadásul ezt az időfiatal legény ostora beleakadt? Ez lehetetlen! De ha ez lehetetlen, akkor mi lehetséges? A választ az Idő adta meg. Ha a hagyományt eddig elsősorban a parasztság őrizte, és most kényszerűségből le kell mondania róla, a magyar értelmiségiek kutyakötelessége, hogy ezt a föladatot magukra vállalják. Ugyanúgy, ahogy az irodalom szellemi és érzelmi hagyományait is vállalták Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig.
Ha emlékszel, ezt a “napiparancsot” ismételgettem éveken át rögeszmeszerűen. Ha nem veszett el a görög dráma, ha nem vesztek el a gyönyörű gregorián énekek, a mi népdalainknak, táncainknak, hangszeres népzenénknek és balladáinknak se szabad elveszniük. Közben persze jól tudtam azt is, hogy az értelmiség nem irgalmas szamaritánus, aki az út szélén heverő, kivérzett kultúra fölé hajol. Az értelmiség csak olyan ügynek lehet a védelmezője, amelyben alkotóként is részt vehet.
Ez az alkotói részvétel ebben az esetben történelmi föladatként jelentkezett. Nézzük a dolgot közelebbről. Népi kultúránk megismerése a XVIII. század végétől részletekben történt. Először csak a népdalok szövegeire figyeltek oda, elsősorban persze a költők. Virág Benedek, Csokonai, Dajka. A XIX. században Erdélyi Jánost is csak a szövegek érdekelték. A XX. század fordulóján Bartók és Kodály már a zenével együtt gyűjtötte a népdalokat. De a szervességből hiányzott még a harmadik elem: a tánc. Hogy mennyire, azt igazán a táncházmozgalom mutatta meg, illetve bizonyította be a legtermészetesebb módon, még akkor is, ha Molnár Istvánék már a negyvenes években komoly táncgyűjtő munkába kezdtek az elszakított területeken.
És a korona még mindig hátra volt. A korona: a stílus. Gondoljuk csak végig: mi őriz, mi véd, mi balzsamoz, idegen szóval: mi konzervál legtisztábban egy-egy maradandó értéket? A stílus! A gótika nem gótika, a barokk nem barokk, ha elmaszatolják, ha eltorzítják a jegyeit.
Érvényes ez a népi kultúránkra is. A táncok, az énekek eredetiségét óva őrizhetjük meg lényegüket leginkább. Emlékszem, volt olyan idő, amikor hegedű és zongora szavára táncolt egyik-másik néptáncegyüttes. A táncházmozgalom elő-szedte a régi, eredeti hangszereket is, hogy a stíluson ne essen csorba. Így került elő a tekerőlant, a töröksíp, a duda, a köcsögduda, a doromb, a sokféle furulya s a többi, s a többi. Ma már nem vitás, hogy az eredetiség révén nemcsak a dalokhoz, a táncokhoz kerültünk közelebb, hanem önmagunkhoz is. Az eredetiség ugyanis mindent megelőz. Minden tudást és minden sejtést is. Az eredetiség: rendező elv, belül a lélekben és az ösztönökben.
Talán ez után a hosszúra sikeredett monológ után még jobban érted, miért nem válaszoltam az első kérdésedre.
– Nagyon is értem. Igazad volt. Ezzel a háttérrel egészen más értelmet kap-hat az, amit mi a népi kultúra reneszánszának neveztünk. Kár, hogy manapság nemigen olvashat az ember olyan magyarázatokat, értelmezéseket, amelyek leginkább abban segítenének bennünket, hogy a múltban ne csak a múltat értsük meg, hanem ahogy T. S. Eliotra hivatkozva te mondod: a múlt aktualitását.
– A válasz nélkül maradt kérdésedre pedig most válaszolok. Hogy mit tanultam én a paraszttársadalom kultúrájától? Költészetet vagy emberséget? A világhoz, egyáltalán a valósághoz való viszonyom természetességét. Például olyasmit, hogy a jégveréssel szemben senki se lehet pökhendi; vagy azt, hogy szenvedést látva senki se lehet nyegle vagy kárörvendő. Másképp fogalmazva: tartást tanultam és stílust. Sajnos, a háború és a kommunizmusnak elkeresztelt baromság tel-jesen szétzüllesztette a gyerekkoromban megismert paraszti világ értékeit. De itt mondom el, hogy nagy ajándékot kaptam a sorstól, amikor már felnőtt fejjel meg-ismerhettem az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai magyar falvak életét. Ezek a falvak sokkal épebben őrizték azt, amit én elveszítettem. Széken, Mérán, Bátorkeszin, Péterfalván, Magyarpalatkán, Kibéden egy-egy lakodalomban vagy egy Márton-napi összejövetelen ugyanaz folytatódott, ami az én szülőfalumban 1944 telén örökre elmúlt.
– Mondd, az is megtörténhetett volna veled, hogy annyira megörülsz gyerekkorod föltámadásának, a tömegesen rád zúduló népdaloknak, szokásoknak, történeteknek, hogy egyszerűen a foglyuk is leszel?
– Ez se lett volna nagy csoda, de sokan gondoskodtak arról, hogy ez ne történjék meg. Emlékezz csak arra, hány nagyképű újságíró, urbánus és maoista messiás jelent meg akkortájt a színen, és támadt ránk, mondván, hogy mit akarnak a gatyakultúrával elérni a modern időkben… Nos, ezek a nagyokosok arra kényszerítettek engem, hogy népi kultúránkat, elsősorban persze a népköltészetet, próbáljam elhelyezni az európai kultúrában. Az elhíresült népi szürrealizmus kifejezés jól érzékeltette azt, hogy még nyelvileg is milyen mély kapcsolatok kötik össze az ős-költészet, a népköltészet és a modern költészet természetét, mondhatnám azt is, hogy az esztétikáját.
– Ezekben az írásaidban emlegeted Lorcát is. Az ő népiségét és modernségét együtt, sőt azt a sejtelmes, titkos, költői erőt, amelyet a spanyolok duendének hívnak, s amelyet mindenki érezhet, de egyetlen filozófus se tud megmagyarázni. Lorca nemcsak költőkkel kapcsolatosan emlegeti a duendét, hanem énekesekről szólva is. Ezt írja: “a dalos, amikor énekel, ünnepélyes szertartást végez, esszenciává párolja a régi, szunnyadó ízeket, hangjába burkolja, és a szélbe szórja őket… A dalt mély, vallásos révületben tolmácsolja. Őket használja föl a fajta, hogy fájdalmát és igaz történetét elmondhassa. Csupán médiumok egy nép lírájának kifejezői.” A duende tanítható? Tanulható? Ezt az énekes kérdi tőled.
– Erre nem tudok válaszolni. Lorca azt állítja, hogy duendéjük csak nekik, spanyoloknak van, és a mexikóiaknak. És a duende náluk is csak akkor jelenik meg a színen, ha lehetőséget lát a halálra. Nekünk, magyaroknak is van valamink, ami hasonlíthat a duendére, noha nem azonos vele. Leginkább balladáink sötét, földúlt hangjában ismerhetünk rá erre a hangra:
Lassan járj, lassan járj
én jegybéli mátkám,
már aranykoszorúm
félig vérben úszik…
Persze énekeseket is hallottam eleget, akik ezen a bizonyos titokzatos hangon tudtak megszólalni. Természetesen ezek többnyire mind parasztok voltak. Egy olyan világ emberei, ahova, szerencsénkre, annak idején Bartóknak és Kodálynak is sikerült bejutnia.
– Megköszönve a beszélgetést, a Tenger és diólevélből idézem biztató soraidat, majd Bartók Béla gyűjtéséből egyik kedves népdalodat “éneklem el”, Maros-Torda mentéről:
“A megállíthatatlan folyamat sodrában állva miért is gondolom azt, hogy a népművészetből valamim elevenen mégis fönnmaradhat? Azért, mert azt szeretném, hogy fönnmaradjon? Azért, mert makacs ábrándhajszoló vagyok ebben is, mint annyi másban? Vagy mert valóban látok rá valamiféle történelmi esélyt?
A kérdésre nincs egyértelmű válaszom, mert nem is lehet. Legszívesebben azt mondanám: hiszek a fönnmaradásban, mert hinni akarok benne. Ábrándkergető is vagyok, mert csak a világ ábrándkergető szerelmeseiben hiszek odaadóan. S a tetejében még történelmi esélyt is látok benne.”
Nem arról hajnallik, amerről hajnallott,
Nem arról hajnallik, amerről hajnallott,
Magam sorsa felől szomorú hírt hallok,
Magam sorsa felől szomorú hírt hallok.
Árad napról napra bánatja szívemnek,
Árad napról napra bánatja szívemnek.
Már végire jártam szabad életemnek,
Már végire jártam szabad életemnek.
(Hitel, 2003. 3. szám)
Identitás – imázs – integráció
(Jegyzetek a kisebbségi magyar nemzeti irodalmak identitásáról)
Fogalomhasználat – nincs egységes mérce
A nemzetiségi magyar, kisebbségi magyar irodalmak megnevezésének különböző és eléggé következetlen használatával találkozhatunk az összefoglaló jellegű irodalomtörténeti kötetekben, bibliográfiákban, lexikonokban és enciklopédiákban. Ezek közül most csupán a legismertebb kiadványoknak számító néhány kézikönyvre hivatkozunk példaként. Sajátos és műfaji megkülönböztető jegyeket visel ebből a szempontból a Kortárs magyar írók 1945–1997. Bibliográfia és fotótár (szerk.: F. Almási Éva) két kötete, mely rendszerezi, összegyűjti a lexikonok, szakkönyvek már közzétett adatait, és azokat szűkítve (az életrajzi részt elhagyva), teljes műjegyzékre törekedve, rendszerezett képet ad a kortárs magyar irodalmi könyvkiadásról. Az első kötet 1998-ban jelent meg (Enciklopédia Kiadó), tehát majd egy teljes évtizeddel a politikai rendszerváltás után, s nem befolyásolták az ideológiai és kultúrpolitikai irányzatosságok és előírások. A Magyarország határain kívül élő kisebbségi magyar irodalmak képviselői nincsenek külön feltüntetve benne, csupán az jelzi földrajzi hovatartozásukat, hogy a külföldön élő alkotók jelenlegi (vagy utolsó) tartózkodási helyét szögletes zárójelben ismertetik. Így például Gál Sándor esetében [Szlovákia], Holti Mária esetében [Horváto.], Jordáky Lajos esetében [ROM], Gömöri György esetében [Anglia], Gulyás József esetében [JU], Indig Ottó esetében [1938-tól FRO, 1951-től NO, Olaszo., Svájc], Horváth Sándor esetében [Kárpátalja], Hargitai Péter esetében [1956-tól Ausztria, USA], Hajnal László Gábor esetében [NO/MO], Faludy György esetében [Kanada/MO] stb. van feltüntetve. E néhány kiemelt példa is arra utal, hogy az alkotók tartózkodási/működési helyét a szerzők nem következetesen jelölték, bár (tudatosan) nem tettek különbséget kisebbségi, határon túli, nyugati országban vagy a tengeren túl élő alkotók között. Csupán megjegyezzük, hogy a “teljes műjegyzékre” való törekvés csupán részben valósulhatott meg, mivel kissé furcsa összegzésnek számít, hogy az egyetemeken oktatók tankönyveit, jegyzeteit nem említik, ugyanakkor például Dobos László ötvenes években írt főiskolai jegyzetei helyet kaptak a felsorolásokban stb.
Ennek a bibliográfiai kézikönyvnek a megnevezéseihez részben hasonlóak az Új magyar irodalmi lexikon (főszerk.: Péter László) három kötetében alkalmazott szócikkek minősítései, bár itt az írók tágabb regionális hovatartozása nincs konkretizálva, csupán a születési és a működési hely magyar megnevezései tartalmazzák az erdélyiségre, felvidékiségre ... stb. való “útmutatást”. Ennek a lexikonnak az első kiadása 1994-ben jelent meg, a második, javított és egyben bővített kiadás 2000-ben látott napvilágot az Akadémiai Kiadó gondozásában. Lényegében tehát annak az időszaknak a terméke, mint az előbbiekben érintett bibliográfia, s mindkét kézikönyvet az egyetemes magyar irodalomban való gondolkodás és látásmód hatja át, nyilvánvalóan a sajátos célkitűzés jegyében és keretében. Az Új magyar irodalmi lexikon – melyet az Előszó tanúsága szerint a jövőben körülbelül ötévenként fölfrissítenek, s naprakészen újra kiadnak– a címszavakra vonatkozóan, “másodlagos bibliográfiát”, szakirodalmat is tartalmaz. Ebben a bibliográfiában a legfrissebb és legjelentősebb írások, tanulmányok, könyvek kaptak helyet, mivel azokban – a jogos feltételezések szerint – megtalálhatók a legfontosabb információk, amelyekből az érdeklődő vagy a kutató hitelesen felderítheti az előzményeket. A szóban forgó lexikon szlovákiai magyar alkotóinak címszavai Görömbei András (G. A.) tollából származnak, aki az ún. “másodlagos bibliográfiában” is szakmai hitelességgel és objektivitással érvényesíti megbízható tájékozottságát és ismereteit. (NB.: ha mindez érvényesült volna példának okáért a hosszú ideig készülő A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995 című 1997-ben Pozsonyban megjelent kézikönyv írásakor, akkor a jogos elvárásoknak megfelelő összegző mű született volna. E lexikon ún. korszakszerkesztőinek többek között kevésbé kellett volna támaszkodniuk csak a saját értékeléseikre, illetve “másodlagos bibliográfiájuk-ra”. Ezek az írások ui. – különösen Szeberényi Zoltán szerzősége esetében – nem tartoznak az adott korszak sem a legfrissebb, sem a legjelentősebb megnyilvánulásai közé. Mindez teljes mértékben elmondható a szerzőnek a közelmúltban megjelent szlovákiai magyar irodalom alkotóiról készült “portréesszéi” jellegéről és értékeiről...)
Harmadikként egy “mindenkihez szóló” kézikönyvet, A magyar nyelv és irodalom enciklopédiája (főszerk.: Sipos Lajos) című, közel száz szerző által írt terjedelmes könyvet említjük. Ennek első változata 1995-ben készült, majd második, javított kiadása 2000-ben, majd 2002-ben jelent meg, a Magyar Könyvklub kiadásában. Nem véletlen tehát, hogy széles körben ismert és népszerű összegzés. A nyelvi rész feldolgozásában nincs külön említve a határon túli, kisebbségi nyelv-használat kérdésköre, s egy rövid, eléggé megtévesztő című alfejezet (A magyar nyelv oktatása külföldön) foglalkozik a magyar mint idegen nyelv oktatásával. Annál sokszínűbb a kisebbségi magyar irdalmakról szóló fejezetek megnevezése, melyek három nagyobb részben találhatók. A két világháború között és az Irodalmunk a második világháború után című részekben Kisebbségi magyar irodalmak címmel Czine Mihály (a szerző) a romániai magyar irodalomról, a csehszlovákiai magyar irodalomról, a jugoszláviai magyar irodalomról értekezik, s a második részben mindezt kiegészíti a szlovéniai magyar irodalommal. Rónay László tollából ebben a nagyobb fejezetben külön összefoglalást olvashatunk a nyugati magyar irodalmakról. A kötetnek Az ezredvég irodalma című nagyobb részében azonban a szóban forgó kisebbségi magyar irodalmak eredményei már Határon túli magyar irodalmak az ezredvégen címmel vannak (röviden) összefog-lalva, melynek alfejezetei pusztán Erdély, Felvidék, Kárpátalja, Délvidék és Nyugat címen jelennek meg. Ennek a résznek a szerzője Bertha Zoltán. A régiókra való utalások relatív önállóságot is jeleznek az irodalomban, melyek már maguk mögött tudják és tudatosítják a politikai rendszerváltást és az Európai Unióba való csatlakozás szándékának konkrét tényét, a demokratizmus közép-európai kibontakozását. A szerzők értékrendjének, stílusának és hangsúlyainak említett különbözősége mellett szembeötlő az eltérő fogalomhasználat is, mely elsősorban a tágabb régió társadalmi-politikai és kulturális változásainak is közvetlen eredménye.
Identitás és nacionalizmus
A nemzeti kisebbségek esetében a legfontosabb identitást alakító intézmények a következő formális rendszerbe foglalhatók:
1. állam
2. etnikai párt(ok) és mozgalmak
Nemzeti 3. iskolarendszer és művelődés
kisebbségek
identitása 4. médiák (elektromos és írott)
5. kultúra, irodalom és művészetek
Ezek az intézményesített területek infrastrukturális eszközeikre és befolyásukra (hatalmukra) támaszkodva formálják a nemzeti identitást. A kisebbségi magyarság esetében az adott “befogadó” állam teremti és biztosítja azokat a kereteket, amelyekben a kisebbségi politikai pártok és más további kisebbségi magyar intézmények megszervezhetik az adott kisebbségi magyar társadalmat. Az állam a gyakorlatban emellett egyszerre erősíti a többségi nemzeti identitást és gyengíti a nemzeti kisebbségek intézményrend