Irodalom / kritika / társadalomtudomány
2003. október, 10. szám
* * * * * *
Varga Imre versei
Kmeczkó Mihály: Könyvbemutató
Dusan Mitina: Tű
Öllős Edit: Cserepek
Szabómihály Gizella: Jakab István 75 éves
Fónod Zoltán: Szőke József születésnapjára
Kelemen Patrícia: Kanadai halabalu
Zalán Tibor: Manók itt és ott
Lanstyák István: A fordítástudomány szakközi kapcsolatairól
Popély Gyula: Edvard Beneš párizsi szereplései
Németh István: Ki vetette el e sulykot?
Vörös Ilona: Rozika
Eseménynaptár
Napló
Öllős Edit
Alkotói szabadság törött lábbal.
Valami megíródott.
Sok minden kimaradt.
Felháborodások kreatív nyugalmakkal vegyülnek.
Kutyaugatások a távolból, a szomszédból meg némi felszínes csevegés szűrődik át. (“Unalomból”.)
Háttérből elszigetelődni.
Középpontban félrelépni.
Mellesleg meg kilépni a bűvös körökből.
A leszámolás időszaka kórházban zajlik.
Már kialakult egyfajta függőség.
Hogy szabaduljunk tőle, gyakrabban és könnyek nélkül kell megtanulni nemet mondani.
A léleknek is megvannak a költségvetési forrásai.
Csak éppen nem tud róla mindenki...
Kórházi napló.
Ha miniben is, de újra beköszöntött a Nyugalom.
Ha óriássá nyúlva is, de zsugorodik a Szenvedély.
Ha buzogva is, de ülepszik a Hangulat.
Ha benépesítve is, de kialakult a magányos Sziget.
2003 nyári rendhagyó alkotói szabadságomon kellett rádöbbennem, hogy a mozaik eddig, bármennyire egészben volt is, fekete.fehérben “tündöklött”. Csak most kezd kiszínesedni.
Mindig van min javítani.
Mindig van mit megtudni magadról.
Hát ennek sose lesz vége?!
Vagy nem is akarod netán, hogy vége legyen...?
Mosolyogva adtam fel a küzdelmet. (Senki se vette észre.)
Ha csak túl szűk csigaházban lélegzik a szeretet, Isten kárpótol. (Ha széttöröm, Isten nem szól ugyan, de arcpirítóan csóválja a fejét,)
Kinézhetsz, mint egy topmodell, de ha lelkedben nincs nyugalom, mire mész?!
Adni tudni és nem várni semmit.
Szeretni és szeretve lenni.
Az ellenszenvet tudni palástolni, de a rokonszenvet sem kinyilvánítani túlságosan.
Kórházi ágyon.
Nem is kell szerepet játszani, mégis mintha egyetlen Szerep lenne az egész. Pedig a hűség (Istenhez és önmagadhoz) babérokon pihen, felpolcolt lábakkal, gyümölcslevet kortyolgatva.
Nincs, ami csődöt mondjon, mert nem tervezel semmit, ami képes arra, hogy csődöt mondjon.
Ha ellenséget nevezünk barátnak vagy fordítva, végül arra kell rádöbbennünk, nincs se barátunk, se ellenségünk.
Mielőtt hagynád magad kihozni sodrodból, meg kell játszanod önmagad előtt is a halálos nyugalmat, míg el is hiszed.
Július végén.
Istenem, hát most olyan, mintha már koraősz lenne, s az az én évszakom, hiszen tudod! Mondd, miért szeretsz ennyire? Hogyan tudtál ennyi “rosszat” megbocsátani?
Salto mortale miniben.
Alkotói szabadságra témaszikra nélkül is izgalom nélkül elutazhatsz!
(Vagy más író nem így csinálja...?)
Szeretnek vagy megvalósulsz. (Vagy-vagy.)
Van, mikor nehéz “kedvesnek” lenni. Túl nagy erőfeszítésbe kerül, és saját magadra már nem marad energiád.
Alkotni habkönnyű és ólomsúlyú.
Kisujj sem kell hozzá, mégis kegyetlenül nehéz.
Mosolyogsz közben és vért izzadsz.
És így tovább.
(De ha közben zolni nem kell, illatfelhőkkel teli gyümölcsöskert a világ!)
Ahhoz, hogy az ember megmérhesse magát a mindenséggel, rendszeresen ki kell mozdulnia állandó lakhelyéről.
A “tökélyhez” való visszatérésnek hosszú ideig tarthat az előjátéka. Egy évig is vajúdhat a katarziskeresés, majd akár három satuba szorított pengeélnap alatt beteljesülhet az.
Az “újjászületés” éve megismétlődhet. Illetve mikor már a másodikat töltöd, nem tudst dönteni, melyik is az igazi.
“Langyos” is tud lenni egy-egy sziporkázó nap. (Olyankor, mikor senki “nem ér fel” az emberhez.)
Ezt (is) el kell tudni viselni, vagy “vége” a világnak.
Választhatsz.
“Hazatérés” sokadszor.
Mpst azért nem olyan vészes, mint gondoltam.
Vagy csak a friss emlékzápor tart fenn a víz felett...?
Bármi bárhol, bármikor lehetséges. (Illetve “véghezvihető”.) Csak meg kell látni minden, akár pár milliméteres küszöböt, és azokat mosolyogva, kedvesen átlépni.
Aki igazán tehetséges, veszekedni tud ugyan (úgy, hogy a falak is beleremegnek akár), de soha nem veszik össze senkivel.
A jövő évi termést megalapozni még idén nyáron ildomos.
Egyezséget kötni néha sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk.
Mikor egész elviselhetően indul egy augusztusi vasárnap, nem is szükséges “hosszú lére ereszteni” a reggeli imámat. (Isten így is elnézi, hogy én ma is dolgozom.)
Most így van.
Egy aoró, matt cserép a falra, egy nagyobbacska, szivárványszínű az ablakpárkányra, egy levélboríték nagyságú ébenfekete a napi sajtó hasábjai közé.
És így tovább.
“Síri” a csend. (Némi madárcsivitelést leszámítva.)
Kihűlt a kávé.
Megmelegedett a víz.
Pihen a láb.
Fogy a papír. (Pedig még delet sem harangoztak...)
Augusztus.
Kielégítetlen az ember megint mindenhogyan, az van. (Pedig már “régen” nem nimfomániás, a lelke meg meglehetősen csordultig telt volt még a minap is...)
Szeret az ember rendszeresen fejest ugrani a mély vízbe, akár némi fizikai handicappel is – hát nem így kell...?
Hogy percről percre összébb áll a kép, azt még egy hónapja sem gondoltam volna!
I.
(érkezés után)
Az üres papír fölénye szinte szánalmas. A megjátszott együttérzések annyit sem ártanak, mint az “unalmadban” elszívott egyetlen szál könnyű cigaretta.
Az erkélyen a kánikula frekvenciája negatív előjelet vesz fel, ennek ellenére az izzadságcseppek illatosak. A vitaminhiányos papírzizegés felér egy miniatűr felháborodással. Az injekció fájdalma fegyverletételre szólítja fel lelkedet.
Apró-cseprő és gigászi szépséghibák huncut mosolyok mögé rejtőznek. Eszmecserére magadat vagy kénytelen meghívni.
Ami nem fontos, azzal ne törődj!
Amit elfelejtesz, azt elég lesz az elkövetkezendő évszázadban bepótolni.
Az egészségügy hadilábon áll... mivel is? Az agyműködés itt is falja a kalóriákat.
Légkondicionáló berendezés búgása.
Csoszogó léptek a folyosón.
Megjátszott nyugalmat árasztó muzsika.
Éjjel-nappal neoncsörömpölés.
Sehol sem szuszog szeretet.
A sarokban mintha szerepentint látnál.
Felpolcolt lábad hirtelen habkönnyű.
Itt nincs mit kitalálni.
II.
(pár nap múlva)
Rendhagyó alkotói szabadság lett ez a “kimenő”.
Nincs mit összecsapni, mert a mozaik most csupa márványcserép.
Másnaponként egy-egy klasszikus vita is akad, amely csak szánalmat ébreszt benned. (De mosolyogva, könnyek nélkül kell megtanulni nemet mondani.)
Alábecsülnek is meg talán túlértékelnek is. (Nem is kell megjátszani a szerénységet.)
Istennek tartozik az ember még egy hálaadással. (Itt mosolyog mellettem, de egy csésze zöld teát sem fogad el tőlem.)
(Újra) életművészesdi felsőfokon.
NYÁR
most is
zsibbad a láb
jajgat a hát
pedig
a nyugalom hovatovább
tartós békéhez vezet
a téma engem keres
HA AZ EMBER “KISIKLIK”
a “lelki béke” harcba
szállhat önmagával
(kora reggel is ha az ember
nyújtózkodik pizsamában)
(újabb) apró (?) súlyos
kereszt vállamon
de én ezt is – még mindig
vállalom!
/MIKRO/HELYZETEK
a múzsa elbújt előlem
pedig
nem hiányzik “semmi” mellőlem
xxx
“szépre” festeném magam
ha ebből rég ki nem nőttem
volna
és ha nem lenne ölemben
pár felesleges
morzsa
Nyelvünkől – nyelvünkért: ezt a címet adta Jakab István 1980-ban megjelent első önálló nyelvművelő könyvének, s ezt a tőle kölcsönzött címet választottam én is, amikor az Irodalmi Szemle hasábjain 75. születésnapja alkalmából köszöntjük a Tanár Urat. Jakab István munkásságát ismerve a címválasztás kézenfekvő, hiszen tanárként, nyelvművelőként, nyelvészként és nem utolsósorban közéleti személyiségként mindig is a magyar nyelv – annak egyrészt központi, másrészt pedig regionális szlovákiai változata – állt figyelme középpontjában.
Jakab István Nagyráskán született 1928. szeptember 29-én, Sárospatakon érettségizett, majd a volt Szlovák Egyetem Pedagógiai Karán alapiskolai tanári, aztán pedig a Pedagógiai Főiskolán középiskolai tanári oklevelet szerzett. Pedagógusként minden szinten oktatott: még oklevele megszerzése előtt egy évig tanítóskodott, majd 1956-tól 1961-ig Nagymegyeren tanított, az ottani tizenegy éves középiskola alapító igazgatója volt, 1961-től nyugdíjba vonulásáig pedig a pozsonyi Comenius Egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékének oktatójaként dolgozott. Az 1968-as eseményeket követő ”konszolidációs” intézkedések – számos pályatársáéhoz hasonlóan – az ő szakmai karrierjét is megtörték, ugyanis docensi kinevezésére csak az 1989-es változások után kerülhetett sor; ekkor, 1991 és 1993 között a tanszékvezetői posztot is betöltötte. Nyugdíjaztatása után 1995-től a komáromi Calvin János Teológiai Akadémián oktat. Több mint harminc éves egyetemi pályafutása alatt Jakab tanár úr nemcsak több száz tanárjelöltetnek adta át tudását, hanem a pedagógus-továbbképzésben is aktív szerepet vállalt. Valószínűleg nem túlzok, ha azt mondom: Szlovákiában kevés az olyan magyar szakos tanár, aki így vagy úgy ne az ő tanítványának számítana.
Ünnepeltünket azonban nemcsak a tanártársadalom ismeri, nyelvművelő írásai, a rádióban elhangzott nyelvi ismeretterjesztő és nyelvművelő előadásai révén nevét talán minden szlovákiai magyar hallotta már. Közismertek, szakmai-újságírói körökben közhasználatúak nyelvművelő könyvei is: az általa szerkesztett ”Hogy is mondjuk?” kötet (1976), illetve a saját előadásait, írásait tartalmazó kiadványok. Ezek sorát a már említett ”Nyelvünkről – nyelvünkért” (1980) nyitja, 1983-ban jelent meg a ”Nyelvünk és mi”, 1987-ben a ”Nyelvi vétségek és kétségek”, 1995-ben az ”Értsünk szót egymással!”, 1998-ban a korábbi kötetek válogatott és részben átdolgozott írásait tartalmazó ”Nyelvünkről – önmagunkért”, a sort az 2000-ben megjelent ”Érthetően, alkalomhoz illően” kötet zárja.
Jakab István a nyelvhasználati problémák elméleti feldolgozásán, a tanácsadáson túl a nyelvművelés és nyelvi ismeretterjesztés gyakorlati-mozgalmi oldalát sem hanyagolta el soha: évtizedekig tevékenykedett a Csemadok nyelvi szakbizottságában, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján működött Csehszlovákiai Magyar Nyelvművelő és Nyelvjáráskutató Társaságban is vezető szerepet vállalt, majd a rendszerváltozás után megalakult Csehszlovákiai Magyar Anyanyelvi Társaság elnöke volt. A Csemadokban végzett anyanyelvi mozgalmi munkájával függ össze az is, hogy a kassai Kazinczy Napoknak évtizedekig volt aktív szervezője és résztvevője: egyrészt előadóként, másrészt pedig a Szép magyar beszéd verseny zsűrijének tagjaként, alkalmasint elnökeként. Jakab István nemcsak a szlovákiai, hanem a határon túli magyar nyelvművelés meghatározó személyisége, ezt bizonyítja az a tény is, hogy kiemelkedő nyelvművelői tevékenysége elismeréseként 1996-ban Lőrincze-díjjal tüntették ki; s részben nyelvművelő munkássága okán kapta meg – több más elismerés mellett – a Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztje kitüntetést is.
Végül szóljunk jubilánsunk tudományos munkásságáról, mely a nagyközönség előtt kevésbé ismert, de olyan (vagy még nagyobb) jelentőségű, mint pedagógusi és nyelvművelői tevékenysége. Jakab István az egyetemen elsősorban alaktant és mondattant oktatott, tudományos publikációi is e témakörökből születtek. Kandidátusi értekezését az igekötőkről írta; az értekezés publikált változatát, mely ”A magyar igekötők állományi vizsgálata” címmel jelent meg 1976-ban, illetve a magyar igekötők kialakulásáról írott munkáját máig idézik. A magyar nyelvtani leírásra legnagyobb hatással az értelmező mondattani szerepéről, az értelmezős szerkezet jellegéről írott tanulmányai voltak, hiszen az értelmezőről vallott felfogása a ”Magyar grammatika” című új magyarországi egyetemi tankönyvben is megjelenik. A tankönyv e fejezetének szerzője megjegyzi ugyan, hogy a nyelvtani hagyomány az értelmezőt a jelzők közé sorolja, s ki is tér azokra az érvekre, melyek miatt az értelmezős szerkezetet az alárendelő szerkezetek között szokás tárgyalni, ám saját leírásában inkább a Jakab István-féle rendszert követi, hiszen az értelmezőt a jelzőktől elkülönítve tárgyalja.
Jakab István 75 éves. Nehéz ezt elhinni róla, aki személyesen is ismeri őt, hiszen betegségekkel bajlódva ugyan, de máig dolgozik. Felesége – mindannyiunk Ica nénije – odaadó támogatásával oktat, ír és írva oktat, továbbra is nyelvünkről és nyelvünkért, mint az elmúlt évtizedekben. Ehhez a munkához kívánunk a Tanár Úrnak egészséget, lendületet és kitartást.
Szabómihály Gizella
Kelemen Patricia
Megérkezés
Julcsát 2001. nyárára szülei Kanadába küldték az apai nagymama hugához Borbálához, akinek három gyermeke közül a legkisebb, Fruzsina, egyidős vele.
Julcsa naplót ír. – No, nem saját elhatározásból! Azt nagyon kevés, az ő korában lévő lányka tenné. Egyelőre azonban az élmények hatására dőlnek keze nyomán a sorok:
2001. július 2, hétfő.
Az utazásom
Életemben először repültem repülőgépen. Úticélom Montreál Kanadában, Québec tartományban található. Indulás előtt a repülőtéren találkoztam egy kislánnyal, akivel a gépen játszottam. Az első repülőn csak reggeli volt. Mikor megérkeztem a másik reptérre elintézték a papírügyeket, majd elvittek egy épületbe, ahol sokat kellett várni. Amikor letelt a várakozási idő, elkísértek a gépbe. A légikísérő megmutatta hogyan kell használni az oxigénmaszkot, mentőmellényt, hogyan kell hívni őt. Az út unalmas és fárasztó volt. Az idő legtöbb részét alvással töltöttem. Alig ettem, mert hányingerem volt, inkább ittam. Háromszor volt étkezés. Reggeli ebéd uzsonna. Mikor megérkeztünk ülnöm kellett a gépben míg mindenki leszállt. Busszal vittek az épületbe. Ott elintézték a papírügyeket. Mikor elintézték, bevittek bennünket a váróba, ahol vártak rám. Borit bevitték oda, ahol a papírügyeket intézték, mert én nem tudtam jól beszélni angolul. Nos, így telt az én utazásom.
Nos, így ír egy magyarországi tíz éves kislány, aki teée van új élményekkel, aki még nem unja a napi kötelező tíz mondatot, melyet kanadai tartózkodása idején ezentúl írnia kell. Julcsa átlaggyerek. Élénk, eleven, jóeszű, végtelenül makacs, néha szemtelen. Szüleitől, otthoni mércével mérve, viszonylag jó nevelést kapott – ám az itteni lurkókhoz képest ”szuper” nevelésben részesült.
*
A későbbiekben gyakran esik majd szó Québec-ről, mely Kanada legnagyobb keleti tartománya – province. Québec-City város, a tartomány székhelye, közel négyszáz esztendős múltra visszatekintő tüneményes romantikus városmaggal és millió bámulkodó turistával az összes évszakban.
A kettő semmiképpen nem tévesztendő össze!
Québec-Város / City évszázadokon keresztül rendkívüli hadászati jelentőséggel bírt, mert a Montreáltól idáig hömpölygő sok km széles Szent Lőrinc folyam (franciául: Fleuve Saint Laurent, angolul: Saint Lawrence River) Quebec előtt alig kilométeresre szűkül, majd a város szorongató martjait elhagyva a partok lassan több mint száz km-re távolodnak egymástól, hogy a világ legnagyobb tölcsértorkolatát képezve találkozzanak a tengerrel.
A környéken élő indiánok nyelvében a québec szó annyit jelentett: ahol afolyó víz elkeskenyedik. A franciák kiváló hadmérnökei egy erődjüket nyomban erre a helyre, stratégiai fontosságú magaslatra telepítették, ami a földrész legjelentősebb észak-keleti kapujává vált. Akié a citadella volt, minden vízijárművet ellenőrizhetett az elszűkült szakaszon.
Magát a várost 1608-ban alapították. – Dehogy volt akkor még ”City!” Néhány rönkház bújt védekezőleg az erőd lábához.
*
Jacques Cartier 1534-ben, első Újvilág-i útjakor ért a St.Laurent torkolatához. Második útja során, 1535-ben fölhajózott a mai Québec-City-ig, majd tovább haladva Hochelaga (korabeli iratokban Ochelaga) indián falura bukkant, ahonnan a később ”Rapidok”-nak elnevezett hajóuhatatlan folyamszakasz visszafordulásra kényszerítette.
Ide, egy part menti, viszonylag jól véghető sziget dombocskájára hamarosan erődöt emeltek. Itt alapították 1642-ben Ville Marie.t (Montreál-t) mert a régi térképek tanúsága szerint a helyet – a jelenlegi Óvárost – ekkor még keskeny folyóág választotta el Montreál Sziget-től.
(A francia nyelvben a folyó és a folyam mást-mást jelent. A folyam, le fleuve, közvetlenül a tengerbe ömlik, mint a St.Laurent, Mississippi, vagy a Duna. A folyó, la riviére, egy másik folyóba vagy tóba torkollik, ahogyan a Tisza, Dráva, Zala.)
*
A St.Lawrence River Québec-City óceán közti szakaszán, a Rimouski-i partoknál történt az a hajószerencsétlenség 1914. május 29-én, mely hírét illetően nem, tragikusságát tekintve azonban jelentősen túlszárnyalja a Titanic-ét.
A Liverpool felé tartó zsúfolt tengerjáró oldalába, az Empress of Ireland-ba hajnali kettőkor a ködben beleszaladt a Storstad nevű svéd szénszállító hajó. Az 1906-ban épült luxusgőzös tizenöt perc alatt süllyedt el. 1387 utasa az ütközés pillanatában aludt. A források ezer fölötti áldozatot említenek. (1012 fő)
Az Empress délután négykor futott ki Québec-City kikötőjéből, fedélzetén magas rangú Londonba igyekvő küldöttséggel.
*
Québec Tartomány / Province óriási földdarab. Nyugat-Európa szőröstül-bőröstül beleférne. Déli valamint keleti része sűrűbben lakott. Észak-nyugati belső területei gyakorlatilag lakatlanok.
Ennek a tartománynak legnagyobb városába, Montreálba érkezett Julcsa.
Második nap
Július 3, kedd.
Az első teljes napom Kanadában
Reggelire megkostoltam a juharszirupot. Ebéd előtt játszottam és fürödtem a medencében. Utána megebédeltünk, és elmentünk hársfavirágot szedni, s onnan a parkba. Ott játszottunk sokat. Hazaérve ismét játszottam, számítógépeztem, és fürödtem a medencében. Itt az a rend, ha fürdünk, akkor zuhanyozni kell. Amikor megvacsoráztam, utána is mentünk zuhanyozni, utána pedig lefeküdtünk. Mesélt nekünk Bori, Fruzsi anyukája. Nos így telt az első teljes napom Kanadában.
*
A juharszirup / maple-szirup édes folyadék. Valamivel hígabb mint a méz, de többféle sűrűségű terméket állítanak elő egészen a kiszáradt szaloncukor keménységig, ami természetesen nem szirup, hanem kellemes aromájú ínyencség.
Québec Tartományban hatféle juhar honos. Szirupot a vörös- (acer rubrum) továbbá a cukor-maple / -juhar (acer saccharum / saccharinum) nedvéből készítenek. Egy-egy juhar háromtól tíz napig “termel”. A “jó” fából naponta öt-nyolc liter folyadék nyerhető, tehát szerencsés esetben hatvan, hetvenöt liter. (Valójában az időjőrőstól függ a fa “teljesítőképessége.”) Ebből a mennyiségből mindössze két-három liter szirup lesz, melyet párologtatással készítenek. A lé 104 C-on kezd forrni.
Tél végén, mikor megindul a nedvkeringés, öt cm mély lyukakat fúrnak a fákba, csapocskákat ütnek bele, vödröt akasztanak rá, amibe belecsorog a vízszínű, vízízű nedv. Belehörpöltem, nem édes, mindössze 2% a cukortartalma. Az ölesebb törzseken három-négy puttonyforma edény csüng, mint hajdanán – természetesen a turisták kedvéért. Távolabb, a kevésbé látogatott helyeken, ahol valódi begyűjtés folyik, vedrek helyett műanyagcsöveken keresztül az értékes folyadékot központi tartályba szippantják. Az erdőrészt behálózza ez az ideiglenes vezetékrendszer. Ha a területre éjjel szarvas vagy medve szabadul, okozhat kisebb károkat.
A szezon néha február utolsó napjaiban elkezdődhetik, (nem gyakori) és április derekán még tarthat, (ez valószínűbb) de a farmerek boldogok, ha ezen időszak március táján csak egy hónapos, ugyanis bárhol, bármikor előfordulhat, hogy rossz esetben két hét, mivel Québec Tartományban (és Kanadában) a sokáig elhúzódó erős hideget gyakran hirtelen beköszöntő éjjel-nappali enyhülés követi. Elmarad a napszakok közti nagyobb hőingadozás, a fák “megindulás”-ának legfontosabb feltétele: a télvégi éjjeli közepes lehűlés, és a nappali komolyabb fölmelegedés.
A hőmérsékletnek éjszakára fagypont alá kell süllyednie, s napközben legalább +10 C fölötti. Ilyenkor “csorog” a juhar. Ha szezon idején ezen időjárási körülmények egy-két hétre megváltoznak, arra az időszakra átmenetileg “leállnak” a fák, a tavasz végleges beköszöntével pedig teljesen.
*
Hatalmas juharfánkat (nevezhetjük jávorfának, kinek-kinek ahogyan tetszik, válogathat – maple) minden tavasszal megcsapolom. Két lyukat fúrunk a fa oldalába. Gyakran annyira csorog belőle a folyadék, alig győzöm kiöntögetni az edényeket. Akár három liter szirupot nyerhetnénk több napi munkánkkal, ha a kertből befele igyekezvén nem borítanám ki számtalanszor a teli fazekat, s a megmaradt “termést” párologtatás közben nem kostolgatnám el, vagy időnként nem égetném úgy oda, hogy a füsttől megszólaljon a tűzriasztó csengő. Ezt követően napokig a fiókokban levő holmiknak is égettcukor szaga van.
Fél liter szirup ára üzletben öt-hat dollár, mégis megéri az otthoni vesződséget, mert a szirupfőzés jó balhé. Férjemet szoktam előreküldeni oldalba fúrni a törzset. A fáig csaknem húsz métert kell megtenni a helyenként másfél méteres fagyott hó tetején, mely alatt juharfejéskor többnyire bokáig érő a víz, s míg odajut, néhányszor beszakad. Ha segítek őt kirángatni, utána szakadok. A szomszédok kiszaladnak a nagy sikongatásra. Fúrás után állhatunk a forró zuhany alá.
Márciusban hűvösek itt a napok.
Idén, április 4-én, hasonlóan vergődtünk el Borbálával a fagyott havon a sufniig. Juharfánk rég’ nem “üzemelt”. Napok óta éjjel-nappal meleg volt, szél nem fújt, a méteres hótakaró lassan zsugorodott. Borka kerékpárral jött át, azonnal elő kellett szedni az enyémet is, nem várhatott egy percet sem! Szerencsésen kihoztam – rádermedt kezem a vázra.
Ekkor történt a baj. Bicajjal megtetézett súlyom túl sok volt a jégrétegnek, mely a havat födte, végig beszakadt, és alaposan összevagdalt. Borka kárörvendőn fényképezett. Ő könnyebb, alatta nem roskadt be a hó, ráadásul biciklizéshez öltözött, én meg fürdőruhában kertészkedtem érkeztéig az átmelegedett házfal és a föllapátolt hófal között, ahol 22 C-t mutatott a hőmérő. Tulipán, nárcisz, kardvirág hagymákat ültettem a fal melletti éjjel-nappal langyos, “macska-vizitálta” bűzlő talajba abban a reményben, hátha nem zabálják föl az utolsó darabig a mókusok úgy, mint az őszi ültetést, s közben pecsenyére süttettem magam az égető tavaszi nappal.
*
Valamikor a sziruptermelő farmokon egész nap lovasszán járt körbe, összegyűjteni a fák derekára akasztott vödrökből a löttyöt, most a műanyagcsövek beszállítják az üstig. Régente csak a munka dandárjának elmúltával, ma már akkor is, megkezdődnek a szirupfesztiválok, avyga cukor party-k. (La Cabane a Sucre / Sugaring off) – Amolyan Québec-i rece-fice. – Hasonló cirkusz, mint Magyarországon, amikor elviszik a külföldieket a pusztába, egy szúnyogok és legyek által megszállt csárdába gulyást vagy halászlét enni. Ott erőspaprikát tesznek mindenbe, itt maple-sziruppal löttyintik nyakon az ételeket.
A hagyományos étrend a következő:
Szárazborsó leves szirup nélkül, de lehet bele rakni. Tojásrántotta meglocsolva sziruppal, megszórva ropogósra sütött szalonnaszeletkékkel, aminek Christ d’oreille / Krisztus füle a neve. Babfőzelék szirupöntettel. Mindenki annyit öntet – önthet – rá amennyit nem szégyell. Füstöltsonka-szeletek szirupban sültkrumplival, talkedlik sziruposan és maple-szirup torta. Van ecetesuborka, cékla, csalamádé, mely szintén bőven meglocsolandó sziruppal, végül hozzák a begre kávét, mellette az elmaradhatatlan cukorral, tejjel. – De ki tesz cukrot a kávéba, ha az asztalon áll vizeskancsóban a méregdrága szirup – ingyen?
Ezután kihajtják a csoportot a jeges tavaszba, ahol a hóra löttyintett és azonnal megdermedt szirupcsíkocskák föltekerhetők egy pálcikára. A ping-pong labda nagyságú ragadós, jéghideg szirupgombócot szopogatni ajánlott, ráharapni nem tanácsos. Alsó-felső protézis rögvest beleragad, s egy mozdulattal a kettő könnyedén kiemelhető vele.
Ha ép fogú anyós kap rá, hosszú ideig ki nem nyitha a száját.
Az éhenmaradottak megehetik a pálcikát is, bár az ma már nem juharfából van, hanem Kínából.
Közben csilingelve megérkezik a fölcicomázott ló – akár egy lomha muraközi! Akinek eddig nem kezdett volna háborogni a gyomra, fölül a lovasszánra, hátha sikerül legalább a ringó szánon tengeribetegséget kapnia, hogy végre alaposan megkönnyebbüljön. A szánt legtöbb helyen gumikerekű kocsira cserélték. – Sebaj! A bendő ugyanúgy fölkavarodik.) Az itteni hajtó soha nem “bealapozott”, nem téved el az erdőben. Lova szintúgy tudja az utat – nem hiába, idevalósi állat. Coyote-okkal, feketemedvékkel csaknem beszélőviszonyban van.
Aggodalomra semmi ok! Ezek a tél folyamán kiéhezett fenevadak a lóhúst utálják, így soha-soha nem a lóra támadnak...
A paci galopp közben barátságosan emelgeti a farkát, hol darabosat, hol légneműt küldözgetve ki alóla. Pössentéshez megáll, langyos, sárga gőzfelhőbe burkolva a döbbent utasokat.
A túra befejeztével a lószagú vendégek visszatérnek az épületbe – de nem az étterembe. Azt sietve kitakarították, a lecsöpögött, kidöntött, szétkent szirupot föltörölték asztalról, padlóról, ülő-alkalmazosságokról, félig-meddig ledörgölték a mosdókilincsekről. Az étteremben a hosszú asztaloknál a következő csoport ül szorosan egymás mellett. Étkezés közben könyököt emelni lehetetlenség. A mozdulattól a sor végén ülő nyomban lepottyanna a padról, vagy lefordulna a szélső székről.
A visszatérőket egy másik, sokkal nagyobb hodályba terelik. Szól a muzsika, táncolni lehet, és a bárpultnál karibut mérnek. (le caribou / rénszarvas) Ennél finomabb nincs! Számomra ez a nap fénypontja, mivel megrögzött állatbarát vagyok. A karibu nem más, mint egy rész maple-szirup, egy rész vodka.
A gyakorlatiasabban gondolkodó alkoholisták természetesen csak a vodkát öntik le a torkukon, mondván; a szirupot ebédkor előreküldték, de az olyan valódi állatvédő mint jómagam, nem darabolja szét szegény jószágot. Ittam a karibut rendesen, ahogyan kell. – Sikerült behatóan megismerkednem vele.
Elmondhatom, másnap rendkívül kellemetlen a társasága.
B.I. szomszédom, aki harmincöt éve él Kanadában, fölvilágosított: Rútul becsaptak, mint minden tájékozatlan idegent. Orrom alá tolt egy italrecepteket tartalmazó listát, melyen a számtalan kotyvalék között új ösmerősöm nem szerepelt.
A fölsorolt caribou-cocktail-ok legszörnyűbbikének az alábbi, Québec-City környéki téli italt találtam: Rossz minőségű brandy + friss karibuvér.
Jájjj! Micsoda szerencse, hogy bécsaptak!
A maple-sziruppal készült keverékek sokkal bizalomgerjesztőbben hangzottak. Elnevezése alapján a Porky Bone / Malackacsont nyerte meg legjobban a tetszésemet. B.I.-éknél még azon az estén alaposan kicsontoztunk egy malackát.
A recept jól hangzik, mindenkinek szívből ajánlom. Érdekessége, csont senkinek sem fog megakadni a torkán – mi több: A malackát vegetáriánusok is élvezhetik.
˝. oz. maple syrup
oz. vodka
1. oz. aftershock.
2.1/2. oz. kahlua.
A cukor-party-n általam bőségesen fogyasztott, és soha semmilyen fórumon nem publikált 1:1 arányú szirup-vodka keveréket “A hülye vendég itala” avagy “Vendéghülyítő”-nek anyakönyveztetném.
Nagyon jó név, mert én találtam ki, és remek itóka, mert bitangul megjártam vele.
*
Nem lévén járatos Québec történelmében és néprajzában, magamban “Egyszer hopp, másszor kopp”-nak nevezem azt az időszakot, mikor a csizmaszárba is szirupot töltenek. Kialakulását azzal magyarázom, hogy a településektől távolabb élő farmerek még 150 évvel ezelőtt sem lehettek egészen biztosak holnapjukban. Nem tudhatták előre, mikor kell szedni a sátorfájukat, odébbállni, menekülni. Az aprónép meg a mindenórás asszony gyalogolt, a szemet zsákban háton vagy kocsin, a sódart, szalonnát kézben mentették, de bővebb mennyiségű szirup szállítása nem volt ennyire egyszerű. Hogy mégse maradjon az ellenségnek, netán a kóborló indiánoknak, s ne váljék a gyakori tüzek martalékává sem, igyekeztek elfogyasztani. Tavasszal, nyár elején a taligakerékre is ezt kentek, míg tartott. Reszelt torma azért sem kerülhetett húsvétkor a sonka mellé, mert lehetetlenség volt a méteres hó alól, a fagyott földből kibányászni a tormagyökereket.
Québecben gyakorta van hó áprilisban. A rügyfakadás néha május közepén, északabbra még később indul meg, ezért a mindentől távol élő farmereknek a hús, a tojás mellett a szirup volt tavaszi, nyáreleji kalóriaforrásuk – táplálékuk addig, amíg az első gyümölcs, zöldség be nem érett. Mire a szirup elfogyott, jött a bab, krumpli, kukorica, gabona, tök.
A szokás gyökerei 350-450 évre a múltba nyúlnak vissza, amikor az első francia “látogatók” eltanulták az őslakosságtól a szirupkészítés eme módját, akik az évnek e szakaszát a “Juharfák idejé”-nek nevezték.
Az indiánok hogyan jöttek rá? – Kideríthetetlen. – Minden turista-ismertetőben másként szól a legenda. Én ekként adom tovább:
Egy verőfényes koratavaszi reggelen Woksis, az irokézek törzsfőnöke, mivel nem tudta kibe belevágni tomahawkját, az éppen arra álló jufarfa derekába csapta. A (kő)baltavágta sebből kicsordult a fa nedve, végigfolydogált a tomahawk nyelén, s belecsepegett a csöbörbe, melyet felesége előrelátón ottfeledett. Az asszony délben megpillantván a folyadékkal teli edényt, azt hitte esővíz – bevitte a wigwamba. Kissé furcsállotta ugyan, hisz napok óta nem volt csapadék, mégis megfőzte benne a húst.
(Elővigyázatlan némber lehetett. Csúnyán “megtréfá’hatta vón’” őket egyik haragosuk, vagy valamelyik vicces-kedvű ifjabb törzstag.)
Szerencsére a hús finom édes lett, apunak nagyon ízlett, faggatta anyut, hogyan készítette? Asszonya elmesélte, esővizet lelt a fa tövében. Woksis eleinte ugyanúgy csodálkozott, mint korábban oldalbordája, idő múltával azonban gondolkodni kezdett – mivel nem csak férj volt – főnök is.
Így jött rá, a juharfa nem kizárólag arra alkalmas, hogy levele majdan Kanada szimbólumává váljék, hanem nedvéből kb. 1:25 arányban lepárlással keresett exporttermék nyerhető.
*
Az őslakosság sokat tudott. Ismerték a füvek, fák, állatok, a természet titkait. Tudásuknak ma is hasznát vehetnénk, ha nagy része nem veszett volna el örökre. Ha az ideérkező civilizált európaiak nem irtották volna az indiánokat s “istentelen” szokásaikat, babonáikat, tűzzel-vassal. Ősi kultúrájukkal együtt csaknem az összes indián nyelv, nyelvjárás kihalt.
Lord Jeffrey Amherst “zsenialitásának köszönhetően” a Francia Angol Háború (Hétéves háború, 1756-1763) idején – amikor az indián törzsek jelentős része francia oldalon harcolt – biológiai fegyvereket vetettek be ellenük, néhány tucat feketehimlős betegről lehúzott takarót ajándékozva nékik.
A Lord állítólag Colonel Bouquest-nek beszélt először szándékáról, aki a tervet erősen ellenezte. Félt, a himlő saját katonáit sem kíméli. A fertőzött pokrócok ennek ellenére “célba értek.” (Uralkodójától “hőstettéért” jutalmul 20.000 acres földet kapott New York Állam-ban.)
Korabeli megállapítások szerint a himlő következtében az indiánok ötven százaléka pusztult el, ám a tényleges áldozatok számát képtelenség fölbecsülni. – A Teremtő tudhatja hányan lehettek...?
A velük szemben és ellenük évszázadokon át – az 1950-es (!) évekig – az állam s az egyház tudtával, részvételével elkövetett bűnök miatt követelnek maguknak most olyan kiváltságokat, melyeket semmilyen népcsoport sehol a világon a múltra való hivatkozással nem igényelhetne.
Mind a franciák, mind az angolok öveggyöngyökkel, csellel, ígéretekkel, be nem tartott szerződésekkel, irtóhadjáratokkal az egész földrészt kihúzták az indiánok talpa alól, rezervátumokba, a leghitványabb területekre kényszerítve őket.
Kanada esetében ez az értéktelen, hideg, erdős, úttalan északi részeket jelentette. Utóbb kiderült, a megmaradt őslakosság jelenlegi földje egyáltalán nem olyan értéktelen, mint ahogyan gondolták. Sőt! Kanada igazi tartalékai ott rejteznek, de az indiánoknak nincs elegendő tőkéjük a beruházásokra, értékeik föltárására, hasznosítására.
(A Hydro Québec a Mic-mac indiánok területén bagóért bérel egy folyószakaszt, hatalmas vízlépcsőt épített rajta, és a termelt áramot tetemes haszonnal adja el az Egyesült Államoknak, melyből a rezervátum tulajdonosai, egy centet nem látnak.)
*
Mark Twain Montreálban jártakor megjegyezte:
“A városban bárhol követ hajítanék el, az feltétlenül betörne egy templomablakot.”
Kanadában a hatvanas évekig az egyházak elképzelhetetlen befolyása volt az állam irányításában. Politika, oktatás, árvák nevelése teljesen a kezükben volt. Egyáltalán nem kellett ahhoz indiánnak lenni, hogy valaki áldozat legyen. Idős, testileg-lelkileg megnyomorított emberek; árvák, indiánok, fehérek, inuitok ma mernek csak megszólalni. Vallani – vádolni!
A sajtóban egyre többször olvashatni egyház és állam elleni perekről, melyeket a (nem is olyan koros) sértettek indítanak egyénileg vagy csoportosan.
A huszadik század közepéig itt uralkodó állapotokról elég legyen annyi; a tanintézetekben hatvanban még verési naplót (!) vezettek. A század derekáig asszony kizárólag férje jogán nyithatott bankszámlát, sajátján nem. Québec-ben 1966-ban száz dollárra büntethették azt a nőt, aki nem viselt “megfelelő hosszúságú” szoknyát.
(Combocskáikat a gyermekek sem mutogathatták. 1958 nyarán, amikor férjem szüleivel s két hugával hajón megérkezett Montreálba, mindhárom gyerek shornadrágot viselt. Már a kikötőben figyelmeztették őket: “Ilyet itt nem hordhatnak!”
Férjemtől származik a “verési napló”-ra vonatkozó értesülés is. Az állami iskolába ahova beiratták, három ujj széles, ujjnyi vastag, rövid, speciálisan erre a célra készült gumiszíjjal büntették a gyerekeket. Az ütések számát füzetbe jegyezték föl.)
Tavernába – kocsmába – nő a lábát be nem tehette még ’76-ban, a Montreáli Olimpia idejekor sem!
A begyöpösödött törvényt 1979-ben föloldották ugyan, de a meglévő italmérésekre bízták, élnek-é a rendelet adta új lehetőséggel, vagy továbbra is kirekesztik a nőket? – Viszont új tavernát már csak “mindkét nem” részére lehetett nyitni.
A módosítás mégsem kedvezett a kocsmák létének. Míg a hetvenes években 700, addig az ezredfordulóra mindössze 70 bejegyzett taverna működött Montreálban.
A metropolis leghíresebb ivója a Lachine Canal menti “MAGNAN’s Tavern”. Ez a montreáli “Sipos,” ahova minden külföldit kötelezően elcipelnek. Arról is nevezetes, 1988-ban utolsónak nyitotta meg ajtaját nők előtt.
*
Nos... – így fest kötelebbről az a bizonyos “ígéret földje.”
Harminchatodik nap
Pongrácot munkája Sherbrooke-ba szólította. Bori, Fruzsi, Móni, Julcsa vele tartottak. A kirándulás némi enyhülést ígért a hetek óta tartó hőségben.
Montreáltól keletre százötven, az Államok Vermont-i, New Hempshir-i határaitól mindössze harminc km-re az Appalachian Hegység nyugati lejtőinek lábán – mondhatni a kislábujján – ez a városka a tyúkszem.
A környéken télen komoly síhelyek vannak. Orford a legközelebbi, legnagyobb. Sífölvonói egész nyáron a természetbarátok rendelkezésére állnak. Pongrác a város közelében egy népszerű kirándulóhelyen tette ki családját, mely ma is erősen őrzi a három és fél évvel ezelőtti Ice Storm, franciául: Verglas / Ónos Eső Csapás (igen, Csupa Nagy Betűvel Írják!) kegyetlen nyomait.
Csodálatos vidék! Hegyek, erdők, tavak, vadak. Télen a szarvas-állományt a coyote-ok és az orvvadászok tizedelik. Julcsa megkérdezte tőlem:
“Mi ja za kolyooott?”
Bevallom katonásan, nem tudtam neki választ adni, és nyugodt lelkiismerettel ma sem tudnék, bár azóta okosabb lettem. Valami farkas-féleség. A lexikonban az áll, amerikai prérifarkas, a mellette levő fénykép viszont egy aranyos németjuhász kutyus pofáját ábrázolja. – Én annak látom.
A valódi különbséget akkor érzékelném megfelelően, ha szemtől szemben állanánk egymással, de félő, utána benyomásaimról nem lenne módom beszámolót írni. Sherbrooke körül hegyek vannak, nem préri. Az emberek imádnak össze-vissza fecsegni. Lehet, hogy nincs coyote errefele? Mese az egész?
Azt feleltem Julcsának:
A kolyot olyan fajkas amelyiknek kolyog a gyomja, és makjancos gyejekeket eszik.
Válaszom első fele igen megnyerte tetszését, második fele érdekes módon sokkal kevésbé.
Harminchetedik nap
“Gyere áát! Gyere áát! Garázsvásárt tartunk. Van eladó nyuszink is.” – hallottam reggel hétkor a telefonban a kislányok ficsergését.
Augusztus 7, kedd.
Vásár
Elhatároztuk, hogy a tegnap gyűjtött köveket eladjuk. Itt az a szokás, hogy a megunt de még használható holmikat úgy nevezett Garázs vásáron kiárusítják. A szépen becsomagolt kövek mellé megunt játékokat és szép rajzokat is válogattunk. Kis asztalkára kitettük, és a napernyő alá kiültünk. A 10-10 centért árult dolgokból 15$ bevételünk lett. Ez is jó meleg nap volt, fürdésre is szakítottunk időt. Móni este szomorúan visszament rokonaihoz.
Ma jókor ébredtek. Kiöltött nyelvvel válogattak, csomagoltak, kötöztek, díszítettek, majd a kora délelőtti hőségben kiültek a bejárat elé árusítani.
A harminc-valahány fokos melegben dél körül szédültem le házuknál a bicikliről. Szemem előtt karikák táncoltak. A hőséget ők sem bírták, réges-rég nem csücsültek a napernyő alatt, hanem kókadtan lubickoltak, miközben az “áru” a járda mellett az átforrósodott kisasztalkán perzselődött.
“Később mesélek valamit, most mondd nekik azt, nem hoztad a fürdőruhádat, és meztelenül fogsz fürdeni. A két szélső szomszéd nincs itthon, a hátsó meg nem érdekes.”
Még szép, hogy nem érdekes! Majd pont ő fogja a nyakunkra hozni meztelen fürdés miatt a rendőröket, mikor marihuánái ott virulnak a méteres gazban Boriék kerítése mellett?
Közöltem a lányokkal a tényt; fürdőruhám nincs. Vagy ők is levetkeznek, vagy nem megyek be velük fogócskázni a vízbe. Tudtam, nem Fruzsival lehet baj. Míg valamelyik bátyjával együtt befért a kádba, addig rendszeresen közösen fürödtek. A meztelenségre szeme se’ rebben. Tavaly, tavalyelőtt nálunk gyakran pucéron fürödtünk, mialatt angol szomszédasszonyom – a dédnagymama Isa, – jeges teát hozott, s rákönyökölve uszodánk peremére, kedélyesen szóval tartott bennünket.
Vajon mi történhetett itt?
*
Tegnap a kiránduláson a lányoknak időről-időre nyoma veszett. Bori kiváncsi volt, utánuk eredt. A gyerekek vihorászva lapultak egy terebélyes fa öles törzse megett, ahonnan remek kilátás nyílt a férfimosdóra, és egyszer-egyszer látni is lehetett ezt-azt. Borka tőle szokatlan szigorral terelte ki a fa mögül a rajtakapott csitriket.
Ma reggel aztán, Pongrác távozása után, mialatt a gyerekek a járda mellett kínálták portékáikat, összeszedte a lakásban található összes lexikont, könyvet, fényképet, ábrákat, és amikor a lánykák betántorogtak, hogy mennek fürdeni, lecsapott rájuk. Komoly szexuális fölvilágosításban részesítette a “kíváncsi kiskacsákat.” Julcsa sem vette tréfára a dolgot. Nem mert próbálkozni a “Jóó, demos’ nemérdekeel, maj’ mááskóór”-ral, – talán nem is akart?
Bori nagyon dühös volt.
“Nem értem. Ott az öccse – láthatott már fütyit. Ott az anyja, ápolónő. Nem mesélt semmit gyerekeinek a kisfiúk, kislányok közötti különbségről? A végén mérgemben azt mondtam, szóljon Daninak vagy Bercinek, nem szégyenlősek, letolják azok neki a gatyájukat, ha annyira kiváncsi. Szemlélődhet kényelmesen, megtekintheti előről-hátulról, minek azért egy vidéki férfimosdóhoz menni leskelődni?”
*
A déli meztelen-szeanz kedvéért Bori is bejött a vízbe, ezegyszer nem azért, hogy takarítsa. Kifulladásig fogócskáztunk, és a lányok megállapították, nagyon jó pőrén feredni. Kijőve volt kellemetlen, mert pillanatok alatt megszáradtunk, és hiányzott a vizes fürdőruha, ami száradása közben tovább hűtötte volna testünket. Vízbe mártott törölközőt tekertünk magunkra.
Nem butaság az a fürdőruha.
*
Este hazavitték Mónit. Bori mesélte, a kislány álló délután el-elcsukló hangon kérdezgette: “Ugye még nem telefonáltak? Ugye még nem indultak el?” – mert Joliék ígérték, telefonálnak indulás elátt.
Móni szerette volna, ha minél később jönnek érte, minél később viszik haza, ami érthető: Otthon egyedül lesz két felnőttel. Joli szíve szerint hagyta volna Mónit Boráéknál, de “Hogy szó ne érje a ház elejit!” hazavitte. Nem akart szemrehányást kapni a kislány szüleitől, hogy csemetéjüket hatezer km-re otthonától rábízza idegenekre.
Biztos így helyes. Móni most nincs idegen kézben, hanem egy uszoda nélküli házban ebben a hőségben, ahol társasága sincs.
Ötvenedik nap
Julcsát kissé meglepte, hogy augusztus 20-án semmi fölhajtás. A ház üres, mindenki ment a dolgára. Az eső szép csendesen csepergett, aszfaltot érve azonnal párává alakult, és köd formájában hömbölgött hol erre, hol arra, amerre a forró légáramlatok, az elhaladó gépkocsik terelgették az úton.
Borkával dél körül a bokrok alját fürkésztük, hiába. Attól, hogy vizsgálgattuk nem lett vizes a növények, fák tövében a talaj, csak a verebeket riogattuk a fenyő alatt. Odasereglettek, és a porban fürödve igyekeztek megszabadulni a millió piciny, tűhegynyi élősködőtől. A felhőszakadásra estig várni kellett. Végre sok esett oly hirtelen, hogy nagy része elfolyt az árkokban, csatornákban, nem tudta beinni a föld.
Augusztus 20, hétfő.
Eső
Hetek óta ma esett először rendesen az eső. Egész nap nem lehetett kimozdulni a házból. Dani meglepett minket egy új játékkal. Kérdések voltak benne. Ezzel jól elszórakoztunk. Tévéztünk, videóztunk. Interneten játszottunk.
Az ám! – Az interneten.
A délelőtti esőtől nyugodtan kimehettek volna. – Gyenge meleg szemerkélés, a párától fuldokolni lehet.
Mint a fókák, hevertek a lakásban. Unatkoztak. Nyúzták Borit míg föl nem állt a számítógép mellől, és abbahagyva a könyvelést főzni kezdett. A gyerekek nyomban helyére telepedtek.
*
Julcsát otthon a computer közelébe nem engedi apja, de egy évvel fiatalabb osztálytársaitól tudta, annyit kell bepötyögni: PORNO, s tárul szézám – lehet böngészni.
Amikor Dani rájuk nyitott, épp egy WC pumpává alakított mellű nő kellette magát a képernyőn.
“Káár, ho gyottho na zanyukámnak ne milyen van!”
Tényleg kár, de nem lehetetlen. Vannak ma mér Magyarországon is kiváló sarlatánok. A mellet jó pénzért akár csónakmotorrá is átalakítják, propellerrel.
*
Csepülőm ezeket a fiúkat, pedig nem olyan rosszak. Dani délután órákig elszórakoztatta a lányokat, hagyják békén Borit meg a számítógépet!
Ötvenharmadik nap
Montreál elnevezését a valamikor mögötte emelkedő kialudt, lekopott vulkáni képződményről kapta. Az első hódítók Mont Royal-nak / Király hegynek keresztelték a településük fölé magasodó kiterjedt, 233 méteres hegyet, melyet ma is így hívnak. A régi városnév – Ville Marie – emlékét viszont már csak iratok, történelemkönyvek, lexikonok, néhány út, tér őrzi.
Az évszázadok folyamán mindenki a heggyel s nevével azonosította a várost valamint kikötőjét. A Mont Royal – “Móónrojál” kiejtés torzult, elírták, és ahogyan az Öreg Földrészünkön gyakorta lenni szokott, de itt szinte soha – ezesetben győzött a nyelvi szokáshagyomány. Ville Marie-n rajt’ maradt a Montreál elnevezés.
Ma a metropolis nevét a franciák Mooonréál-nak, az angolok Motcsreál-nak ejtik.
A hegy maradt Mont Royal. A csodálatos magaslat egészen a hatvanas évekig uralta a városképet. Ekkor megindultak a bulldózerek, eltolva a kőből épült Óváros körül nyugati oldalon az ócska faépületek nagy részét, dél-nyugaton a gazdag vörös-barna kővillákat, és pár év alatt felhőkarcolókkal tűzdelték meg a területet.
A lávakupacot eltűntették. Ott van, de nem látszik – eltakarták. Helyenként ki-kikandikál a St.Lawrence irányába a beton-vas-üvegfelkiáltójelek közül, figyelmeztetve a fiatalabb építészeket, várostervezőket, ilyen környezetrombolást többé soha sehol ne kövessenek el!
Vajon hallgatnak-e az intésre?
Augusztus 23, csütörtök.
A Mont Rojálon
Ma korán ebédeltünk. Ebéd után elmentünk a város közepén ekmentünk dombra. (Talán emelkedő-t akart írni?) erdei ösvények, bicikliutak hálózzák be. (Innen is hiányzik valami! Ezek nem hibák, hanem a feladattal agyonterhelt gyermek jelzései a Magyar Oktatásügynek.) Mi egy meredek hosszú lépcsőn jutottunk fel a tetőre. Szép kilátás nyílt a városra. Bori mondta, hogy hozzunk magunkkal mogyorót mert sok mókus lakik ott fönn. Valóban! Egyszerre 15 mókus ugrált körülöttünk. A tenyerönkből etettük őket. Az egyik az ölünkből is evett. Olyan szelidek, hagyták magukat simogatni. A szőrük olyan selymes volt. Mellettünk egy talán sérült galamb levetette magát a fáról. Alig akartuk otthagyni a mókusokat.
(Velem éppen fordítva történt. Nem vittem magammal csemegét számukra. Tucatnyi mókus kergetett, egy a hátamra is feliramodott, s én ordítva rohantam, képtelen lévén megszabadulni tenyérnyi üldözőimtől. Egy szembejövő sétáló mentett meg. Zacskóját rázni kezdte, száraz mogyorói megzörrentek, mire a kunyeráló mókusok azonnal az ő nadrágszárát kezdték cibálni.)
*
A park, melyben a gyerekek jártak, Julcsa érkezte előtt ünnepelte 125-ik születésnapját. 1876. Június 16-án adták át a város lakosságának. Ugyanaz a Frederic Law Olmsted tervezte és építette, aki a New York-i Central Park-ot. A hegy azon része addig egy Smith nevű gazdag angolé volt, és a területet Montreál lakossága kirándulóhelyül használta, ezzel állandó birtokháborítást követve el. A város végül megvásárolta, és kétszázhúsz hektáros parkot alakíttatott ki rajta, mely a hegynek 20%-a. A parkban mókusokon kívül nyulak, mosómedvék, bűzös borzok, Magyarországról betelepített fácánok, ritka kanadai énekesmadarak élnek.
A nyúlállomány egy időben majdnem kipusztult. Ekkor rendeletben megtiltották egész Montreálban az ebek szabadon tartását, és városi parkba máig nem lehet bemenni pórázon tartott kutyával sem.
A hegy másik nevezetessége az óriás területen fekvő, festői szépségű temető. Sajnos a halottak mindebből semmit nem érzékelnek, a gyászoló hozzátartozók meg saját fájdalmukkal (vagy a szertartással járó tetemes kiadásaikkal) foglalkoznak, nem a környezet szépségével.
A park és a temető úgy kapcsolódnak egybe, ahogyan az arra sétálgató öregek egymásba kapaszkodó, egymást támogató karja.
*
A Mont Royal déli, nyugati, enyhe lejtésű oldala hajdanán Québec legértékesebb mezőgazdasági területe volt különleges talajjal, mikroklímával. Décarie-ék itt termelték Észak-Amerika egyik leghíresebb, legjobb minőségű dinnyéjét. Még New York-ba is szállítottak belőle vasúton.
Farmjuk vesztét ez okozta. – A vasút.
Britisch Columbia 1871-ben csatlakozott az 1867-ben alakult Kanadához. Ennek fejében ígéretet kaptak, vasútvonallal kapcsolják őket a többi tartományhoz.
A Canadian Pacific 1885-ben készült el kontinens-átszelő munkájával, megpecsételve ezzel a Décarie-birtokok sorsát.
A XIX. Század vége felé Kanadának s Montreálnak, az egyre gyorsabban növekvő, fejlődő, iparosodó, kapitalizálódó városnak, pont ez a hely kellett pályaudvarra, rendezőtelepre, és egyéb vasúti, ipari létesítményekre.
Az érintett farmerek, Décarie valamint a szomszédos Prud’homme familia karöltve küzdött a bíróságon birtokaiért, míg mindketten el nem vesztették a pört. 1888-ban területük egy részét “államosították.”
A Canadian Pacific terjeszkedhetett, s terjeszkedett is, újabb és újabb darabokat kikanyarítva Décarie-ékból, míg azok 1912-ben önkényt s danolva utolsó barázdáikat is “eladták” az államnak. Az fölparcellázta, gavalléros kárpótlásul egy utcát a valamikori tulajdonosról, Décarie-ról elnevezve.
A finoman kiebrudalt család lankás területe helyett a Déli Parton / Déli Oldalon Boucherville határban vásárolt sík birtokot. A húsz km-es légvonal béli távolság valójában “egy óceán”-t jelentett: más éghajlatot, más talajminőséget.
Továbbálltak. Gazdag mezőgazdasági tapasztalataikat másutt gyümölcsöztetik.
Pedig a kétszázötven esztendő alatt jelentősen kiterebélyesedő család nem csak hozzáértő földművelőket, hanem jegyzőt, ügyvédet, orvost, politikust adott Québec Tartománynak. Daniel Jérémie Décarie 1877-től 1904-ig – birtokperük idején – Town of Notre-Dame-de-Grace (NDG) polgármestere volt.
*
Jean Décarie kőműves 1643-ban érkezett Franciaországból Nouvelle France-ba / Új Franciaországba. Feltehető, mint pallér, kiemelkedően megbecsült tagjává vált a Ville Marie-i (montreáli) kolóniának, mert feleségül vehetett egy “filles du roi”-t, és nem kellett beérnie indián asszonnyal.
A “filles du roi / király leányai” – ma azt mondanók: “persona non grata.” – azok a nők voltak, akiket máglya, bitó, vagy börtön helyett hajóra toloncoltak, és az Újvilág-ba küldtek. Akadt köztük igazi bűnös, de legtöbbjüket az irigység, rágalom, butaság juttatta ítélőszék elé.
Ez az “élő áru” az Óvilágból besikló hajók rakományának mindenkor legnagyobb értékét képezte, mivel a földrészre lényegesen kevesebb asszony érkezett a szükségesnél, és azoknak is jelentős része apácaruhában.
Jean Décarie nyilvánvalóan valamivel kiérdemelt egy asszonyt – megvásárolhatta(!) – családot alapíthatott.
1675-ben a Mont Royal Iroquois-k által gyakorta veszélyeztetett déli oldalán földet vett magának, mely a család későbbi birtokaiknak magjává vált.
*
A jelenlegi vizsgálatokkal alátámasztott, tudományosan megalapozott értékelés szerint a Décarie-birtok nem Québec, hanem Kanada legkiválóbb mezőgazdasági területén feküdt, így legtöbbet a környezet, az utókor veszített.
Helyét beton, aszfalt, talpfák, sínpárok százai foglalják el, s a valamikor virágzó gazdaság talaja mérgező anyagokkal mélyen átitatott.
A vasútnak a jövőben nem lesz szüksége erre a területre. A tönkretett földdarab sokkal nagyobb, mint a park. Ide tervezik építeni Montreál új “Szuper Kórház”-át.
Az előzetes tervek szerint a beruházás jóval meghaladja majd a ’76-os Montreáli Olimpia építkezéseinek költségeit, s azt még csak nem is sejtik, menet közben, az alapozás során vajon mi mindenre fognak bukkanni az agyonmérgezett föld alatt, melynek eltávolítása jelentősen megemelheti az árat.
*
A nagy kiterjedésű, a Mont Royal sem magasodik már a város fölé. Montréal a fejére nőtt.
Körbeépülte, elnyelte akár a Décarie-földeket.
A hegy nincs egyedül. Nyolc “társa” alussza örök álmát egy 150 km-es girbe-gurba képzeletbéli vonal mentén, mint hanyagul ledobott gyöngysor. A tizedik gyöngyszem – a Mont Mégantic – messze elgurult, behúzódva az Appalachian Hegység szoknyájának ráncaiba.
Aki kiváncsi rá, újabb 150 km-t kell megtennie kelet fele, hogy az Államok Main-i határa közelében megpillanthassa a hegykolosszust.
Valójában a tíz hegy – 1. Complexe d’Oka, 2. Mont Royal, 3. Mont Saint-Bruno, 4. Mont Saint-Hilaire, 5. Mont Rougemont, 6. Mont Saint-Grégoire, (Ez a legaranyosabb, olyan, mint a Kis Herceg vulkánja, amin főz.) 7. Mont Yamaska, 8. Mont Shefford, 9. Mont Brome, 10. Mont Mégantic – nem kitörés, hanem “csak” kiömlés, kibuggyanás eredménye. A terület repedéseiből fölbuzogó láva nyomán keletkeztek.
Így írják a prospektusok. Nem tudom... Ott álltam a bogrács mellett amikor fortyogott?
Kmeczkó Mihály
KÖNYVbeMUTATÓ
1.
Elegáns úr a masszív asztal mögött. (Masszív asztal az elegáns úr előtt.) Fiatal. (Mindkettő.) Az egyik szerző. (A másik szerzemény.) Elkezdi az aktust. (Kitárja önmagát.) Megnyithatná a szívét. A beleit is. (Kitárhatná a karját. Kitehetné a lelkét is.) Ő a száját nyitja. (Az asztalfiókot.) Az elegáns úr a masszív asztal mellett megnyitja a könyvpremiert. Saját könyve bemutatóját. (A masszív asztal az elegáns úr mellett egyelőre hallgat. Nem mozdul.) Hisz mindenütt minden az asztal mellett dől el. (A szó szoros értelmében.)
2.
Az elegáns úr átadja a szót önmagának. (A masszív asztal szintén szerepelni óhajt. Jelenésre vár.) Az elegáns úr megköszöni, hogy átvehette a szót önmagától. (A masszív asztalon felragyog a politúr.) (A takarítónő – első jelenés! – éppen letörölte róla a port.) Munkamegosztás. (Mint a természetben.) (A lassan nem létezőben.) A szerző szerez. (Elsősorban jogot.) (Nem zenét.) (Jogot arra nézvést, hogy átvehesse önmagától a szót.) A takarítónő takarít. (Mint egy letűnt kor panoptikumában a történész.) Mindig ebben az időben szokta végezni a dolgát.) Az elegáns úr (a szerző) megköszöni a takarítónő lelkes közreműködését. A takarítónő (az avatott ítész) köszönetet mond az elegáns úrnak, ”amiért figyelmével tüntette ki”. (”Aztán a következő könyvében rólam is írjon ám! Én is megérdemlem. Annyira biztosan, mint ezek az urak ittend...”) Az elegáns úr – a szerző – bólogat (mint az eperfa lombja) (a nem létező természetben). Nem tudja, mit mondjon, mitévő legyen a masszív asztal mögött. Ahol minden eldőlhet. A szó szoros értelmében (is). (A masszív (fa)asztal – a szerzemény – jelenésre várva ragyog a (természettől) idegen közegben. Az egyre szürkébb arcú úr – a (szürkén elegáns) szerző – előtt.)
3.
A takarítónő határozottan jól érzi magát az elegáns úr és a masszív asztal között. Végre közönsége van annak (a munkának) is, amit ő művel. Akár az író (mestersége címerét) a (golyós)tollat, ő is jobb kezében szorongatja munkaeszközét, a (por)rongyot. Az előbb még az író rajzolt széles – szeles meg kell nézni a kéziratot!!! Mozdulatokkal a levegőbe (arany tollát fitogtatandó), most a takarító asszony hadonászik (“rázza a rongyot”) (sokkal nagyobb sikerrel). A közönség tapsol. Tombol az örömtől. Jól szórakozik. (“Micsoda frappáns ötlet!”) (“Ügyes ember ez a János.”) (“Mindig meg tudja valamivel lepni az embert.”)
A tapssal nem ért véget a takarító asszony jelenése. (“Ez csak a belépő volt, kedveskéim.”) Integet, hogy hagyják abba, mert mondani szeretne még valamit. Közben esetlen mozdulatokkal feltápászkodik az asztalra. Szembe a közönséggel. (Háta mögött az elegáns szürke úr, a szerző.) (Alatta a ragyogó masszív asztal, a szerzemény.) Felgyűrődött ruhája alól kilátszik térdig érő, rózsaszín téli bugyogója. A közönséget elönti a látványtül a hőség. (Egyébként május van.) (Hűvös este.) (Finom akácillat.) (Meg miegymás.) A takarító asszony szoknyája úgy futott fel combtőig, mint a függöny a színházi ősbemutató kezdetén.
A prológus után következett a takarító asszony komolyabbik jelenése. (A “Takarítóasszony” c. egyfelvonásos dráma.) (Utóvégre könyvpremier van.) (Vagy mi a szösz.) Akárcsak egykor ama Zarathustra, imígyen szóla most eme takarító asszony: Kedveskéim! Ti jókat röhögtök ittend, kedvetekre kiszórakozzátok magatokat rajtam, de azzal egyikőtök se gondol, hogy eközben mélységesen zavarjátok az én tisztességes, becsületes munkámat. Hát igazán várhattatok volna még egy kicsinység, vagy tarthattatok volna szünetet, míg Juli néni kitakarít ittend, hogy utána jobban érezzétek magatokat. Hogy jobban szórakozhassatok ittend. Igazán disznóság, hogy hetente kétszer is meg akarjátok semmisíteni az alkotásomat. Rendszeresen megzavarjátok a (rend)teremtő munkám. A teremburáját! Nem kérdeztek Juli nénitől semmit, hogy lehet-e, vagy mi a fene, csak úgy, fogjátok magatokat és beleköptök a levesébe nékije. Hát ide figyeljetek, kedveskéim! Én kikérem magamnak, hogy ezt műveljétek velem! Juli néni már vén ahhoz, hogy erőszakot lehessen venni rajta, mint egy repedt sarkó fruskán. Éppen ezért, kedveskéim! Most szeditek a sátorfátokat és szépen kisétáltok innend. Elszívtok egy cigarettát, megnéztek egy filmet, felcsíptek egy kurvát, vagy csináltok, amit akartok. Addig Juli néni szépen kitakarít ittend, hogy mindenki jól érezze magát. (Azzal megrázta a porrongyot, mint egy csengőt, s miután – a szürke szerző legnagyobb elképedése közepette – lemászott a – fenekével ragyogósra csiszolt – masszív asztalról, a szoknyája legördült, akár előadás végeztével a színházban a függöny.) Finita la commedia.
4.
A minden tekintetben hatásos előadást kiadós szünet követte. (Amely a kiadós zuhé (“befolyása”) miatt a tervezettnél háromszorta hosszabbra sikeredett.) (Ez alatt kellett az ún távozni vágyónak eldöntenie: megy-e vagy marad.) (“Megy-e?” – “Hova a fenébe?!”) (“Marad-e?” – “Gyerünk a fenébe!”) A szünet végére a közönségnek csaknem a fele (vagyis kb. Az egytizede) (egészen pontosan: a 9,02%-a) (bátortalanul) visszaszállingózott a terembe. Mindenki elfoglalta korábban (végleges szándékkal) elhagyott helyét. Az emberek szinte hozzátapadtak a glédába rakott székekhez. Valami kifürkészhetetlen kín üvegesedett az arcukra. Maguk elé néztek és hallgattak. Nem volt kedvük szólni. (Önmagukhoz sem.) Bámulta mindegyikük a földet. Nem mert szembenézni a valósággal. (Pedig az ott volt előtte.) (Megizmosodva.) (Akár odakint a zápor.) (Vagy idebent – a tágas teremben – a szorongás.) (Vagy még beljebb – a bőr alatt – a szem mögött – a szűkölés.)
A masszív asztal mögött most két komoly ábrázat szobmorkodott. meg kell nézni a kéziratot!! (Patetikusan, mintha Hellász örökké kék ege borulna föléje.) (A mozdulatlan örökkévalóság.) (A látható és tapintható halhatatlanság.) A két hal/lhatatlan ábrázat ellenében csak a jelenés/é/re váró masszív asztal (a vezér) (a nagy organizátor) meg a néma közönség (fegyvere a hallgatás) vonult fel (lélekben). Az öltönyébe szürkült elegáns szerző (ábrázata) mellett a könyvtárigazgatónő/né/ trónolt. (Akár egy jelenés.) (Ahogy börtönlázadás/ok/ után “jelenik meg” a börtönigazgató.)
A szapora zápor hatására a közönség (g)armadája fegyelmezetten szaporodásnak indult. A könyvek, a folyóiratok is rettentő fegyelemmel sorakoznak a polcokon. (Celláikban – börtönfolyosón – a rabok.) (Vagy talán egy armáda hősjelöltjei?) Kibírhatatlan ez a (csata előtti) feszültség. Semmi se moccan. (Még a szú se mer percegni.) Az embert szinte laposra vasalja a (nyomasztó) csend.
5.
Végre az igazgatónőé a szó. A börtönszagú könyvtárak /be/avatott szakembere katonásan mondja, csak mondja, csak... (“Mondja csak, író úr, úri áru-é a önyv?”) (A közönség nem moccan.) (Szeme se rebben.) (Sem a hallgatónak, sem az előadónak.) (“Ebben, úgy-é, éppúgy benne van a vén meg a...”) (“Én! Én vagyok benne. Ebben a könyvben én vagyok minden alakban.”) (Ellenkezik az író.) (“A falakban. A falakban is önt látom.”) (Védekezik az igazgatónő.) (“A falakban nem!”) (Hökken meg a szerző.) (“A falakban hallgatás van.”) (Fűzi tovább a gondolatot, a zászlóselyemnek ezt a gyöngécske szálát.) (Az igazgatónő újult erővel támadásba lendül.) (“Tévedés, író úr! A falakban nincs hallgatás! A falakban minden van, csak hallgatás nincs.”) (A szerző újabb szavai – segédcsapatai – nem bírnak csatarendbe állni.) (Az igazgatónőt egész felmentő sereg támogatja.) (“Tessék! Dugja csak oda a fülét! A fal, az valami olyan, mint az írónak a nyelv. Üzenetet lehet küldeni a segítségével. Próbálja csak ki!”) Megjelenik az alkönyvtárosnő. Egy tányér szendvicset tart a kezében fegyver gyanánt. (“Előbb takarítsd le az asztalt, Zsuzskám, aztán jöhet az elemózsia!”) (Az igazgatónő friss erőket vet be.) (“Az író úr valószínűleg nincs ilyen ismeretek birtokában, de tudvalevő – különösen szakmai berkekben –, hogy a magánzárkára ítélt rab nyelve – a fal.”) (Az író már önmagát sem képes hadrendbe állítani.) (Az igazgatónő újabb vezényszavakat oszt.) (“Ne azt az abroszt, Zsuzskám, ilyen ünnepi aktushoz a fehér, hímzéses abrosz az illő!”) (Ennek a csatának közönsége is van. Mozdulatlan, akár a könyvek serege a polcokon. Gondolatban mindnyájan vigyázzba merevedtek. Fásultan vesznek részt a lelki tusában.) (Az igazgatónő átkaroló mozdulatot végez és hátulról folytatja a csapásmérést.) (“Ha a magánzárkára ítélt rabban a rossz érzés szinte már az őrültségig fokozódik, mert sötét a zárka, hideg a padló és vizes a fal, s mindemellett az éhség is gyötri már jócskán, ez az, Zsuzskám, erre gondoltam, köszönöm, terítsd csak el szépen, szóval, ha a magánzárkára ítélt rab rossz közérzete szinte már az őrültségig fokozódik, ügyes vagy, Zsuzskám, köszönöm, tedd csak az asztalra szépen a szendvicsestálat is, akkor önkéntelenül is elkezdi verni a fejét a falba.“) (Az átkaroló hadmozdulat sikeres volt. Következik az ellenállás teljes felmorzsolása.) (“Ül az egyik sarokban, és ahogy jobbra-balra dönti a fejét, bele-beleveri minduntalan a falba, az meg elkezd döngeni, a konyakot később hozd, Zsuzskám, előbb a kólát tedd az író úr elé, biztosan szomjas már a sok beszédtől, de poharakat is hozzál, Zsuzska, mert nyilvánosan nem illik inni ezekből a nagy kólás flakonokból és ahogy döngeti a falat a fejével miközben egy falat kenyér képe jelenik meg a lelki szemei előtt kenyeret nem kér senki kenyeret is hozzál zsuzska ezt a döngést meghallja a rabtárs a szomszéd cellában, van aki a kenyeret szereti jobban, van aki a szendvicset én például mind a kettőt aztán az a rabtárs a szomszéd zárkában máris felfigyel és vajon mi jut mindjárt eszébe na mi elfelejtettem neked idadni a kulcsot zsuzska a konyakospoharaktól hát természetesen az hogy valaki üzen neki valamit valahonnan ne a szilvóriumos poharakat hozd mint a múltkor az öblös konyakosakat és milyen gondolata támad erre a szomszédos rabtársnak megállj zsuzska rossz kulcsot adtam neked ez az nézd csak ez a bárszekrény kulcsa hát természetesen az hogy válaszoljon az üzenetre elkezdi ő is döngetni a falat persze nem a fejével utóvégre nem bolond hanem az öklével várj csak zsuzska az a kulcs se jó itt van ez nézd és akkor az aki eddig a fejével döngette a falat meghallja annak a jeleit aki ököllel esett neki a falnak mért csak két poharat hozol zsuzska hárman ülünk itt az asztal mellett nos kérem ahogy így döngetik a falat jobbról meg balról a cellatársak ez nem más mint a beszédnek a nyelvnek egy primitív fajtája most már hozhatod a konyakot is zsuzska ezen a nyelven még nem lehet beszélgetni de bizonyos alapvető üzenetet már tartalmaz úgy emlékszem sós mandula is van a bárszekrényben hozd csak frissen azt is zsuzska a falat két oldalról döngető rabtársak számára világossá válik hogy bár magánzárkában sínylődnek mégsincsenek egyedül tessék szerző úr kóstolja meg ezt a inom szendvicset a nyelvhasználatnak ez egy egészen primitív formája még nincs tartalma de már üzenete jaj zsuzska az író úr már eszik és még nem is töltöttünk neki mi történik ez után mindketten megpróbálják megfejteni azt amit hallanak tölts csak gyorsan a poharakba zsuzska s mivel egyik sem tudja megfejteni a másik jeleit rájön hogy a jeleket valahogy csoportosítani kellene valamilyen ritmus vagy az időtartamuk a gyakoriságuk stb. alapján az én poharamba is töltsél zsuzska előbb-utóbb mindketten kialakítanak egy sajátos jelrendszert csak éppen kölcsönösen nem tudják megfejteni egymás jeleit jól van zsuzska leülhetsz köszönöm ettől függetlenül itt ennek az univerzális vagy inkább sajátos nyelvnek egy magasabb szintjével van már dolgunk tessék író úr fogyassza csak nyugodtan azt a konyakot majd én is belekóstolok ha befejezem ezt a sajátos nyelvet végül akkor használják a legmagasabb fokon amikor a sok-sok próbálkozás után olyan szintre fejlesztik hogy celláról cellára tovább tudják kopogni az üzeneteket tudnak egymástól kérdezni tudnak egymásnak felelni be tudnak mutatkozni egymásnak egyszóval szót tudnak érteni tessék író úr kóstolja meg a mandulát is ha egy nyelv használata olyan fokra jut hogy általa szervezkedni lehet cselekvőképessé lehet válni azt mondjuk hogy szocializálódtak az atomizált magánzárkára ítélt rabok remélem nem nagyon sós az a mandula hozz csak zsuzska szalvétát is hogy az író úr letörölhesse a manduláról a sót vagyis akkor válik egy jelrendszer igazán nyelvvé amikor csoport- illetve társadalmi érvénnyel bír amikor szervező ereje mobilizáló hatása is teljes mértékben érvényre jut köszönöm zsuzska tedd csak le az író úr elé amikor nemcsak az önkifejezés hanem egyúttal a megértés eszközévé válik amely ilyen formán a kölcsönösség a kölcsönös megértés hordozója lesz úgy látom só nélkül jobban ízlik az író úrnak igaza is van ahogy mondani szokás a nő az élet igazi sója amint tehát azt módomban állt most kifejteni az író úrnak az épületekben a fal ugyanazt a szerepet tölti be amit az író illetve az ember szájában a nyelv amely most úgy kiszáradt a számban mint a görcs a kivágott fában ahogy tehát mondottam a falakban minden van csak hallgatás nincs ezért emelem most poharam az író úrra aki hiába távozik el majd körünkből én a falakban is őt fogom látni ezentúl ebben az ódon veretes pedáns könyvtárban egészségünkre.”) Az író összeszorított pengevékony szája szegletéből rózsaszín vér szivárog.
6.
A jelenésére váró masszív asztalnak nagy csörömpöléssel kicsapódott a két alsó fiókja. Az egyik a szerzőt verte (csapta) térden, a másik a könyvtárigazgatónőt. Mindketten feljajdultak, de teljesen más-más hangon. A szerző éles szopránt hallatott, a társa (a könyvtárigazgatónő) mély basszushangon búgott. A hallgatóság egycsapásra felébredt. Egy emberként (nem is igen lehettek már többen) figyelni kezdett. Úgy tűnt fel, a szerző meg a könyvtárigazgatónő (a változatosság kedvéért) (most) duettet fognak énekelni. A reményt keltő hangpróba után azonban (újból) csend ülepedett a teremre.
A szerző (ahelyett, hogy kezdeményezte volna a közös éneklést) valami hirtelen jött ötlettől vezérelve – vagy megbűvölve valamitől – felkapta a masszív asztal ragyogó lapjáról bemutatás alatt álló könyvét, s (mintha ragályos betegséget terjesztő vírus lenne) bedobta a (térdét verdeső) asztalfiókba. A könyvtárigazgatónő – szintén szíven (és térden) ütötten – váratlan elhatározással (vörös-fekete csíkos) kosztüme kézelőjébe nyúlt, és kihúzott onnan egy papírköteget. “Jelentés a szerzői estjéről.” “A könyvbemutatójáról”. Közölte tárgyilagos hangon az íróval, majd kinyújtott kezéből a térdét verdeső (csapkodó) asztalfiókba ejtette az irományt.
A két asztalfiók (mintha versenyre kelt volna egymással) hatalmas csattanással – egyszerre! – becsapódott. (Becsukódott.) Úgy eltűnt mindkettő, mint a beteg ember nyelve, ha orvosságot cseppentenek rá.
Ezt követően – gyomrában a rólunk szóló (bennünket tartalmazó) adatokkal (csillapodván a csillapítótól) (megnyugodván a nyugtatótól) – elbékülékenyült a masszív asztal.
Ragyog tovább. Ragyog. Kitartóan. Rendületlenül. (Időtlen ragyogással.)
Hiszen már rég eldőlt:
(duett): “Mindent
magába zár
e masszív
faszív.”
7.
Mikor a késve érkező smirglifejű gömböc (Smirglifejű Gömböc) szólásra emelkedett, bárgyún vigyorgó arca úgy ragyogott, mint a masszív asztal lapján a politúr. (“A Polit. Úr!”) A smirglifejű gömböc volt “A” professzor. (“A” “Tanár” “Úr”.) A matematikai tudományok doktora. (A humánusan vigyorgó szakbarbár.) Háta mögött egy tömött könyvespolccal, három gyermektelen feleséggel és néhány kiváló pedagógiai eredménnyel. (Meg egy sereg – egyéniségétől megfosztott – tudósjelölttel.) Jövendő szakbarbárokkal. (Humánus hóhérokkal.) (Sorozatban gyártott – bárgyún vigyorgó – smirglifejű gömböcökkel.) (Smirglifejű Gömböc-ökkel.) Mielőtt magához ragadta volna a szót (amely mindig elcsámborgott tőle), rendkívül elérzékenyült. (Ehhez elég volt önmaga nagyságára gondolnia.) (“Ria, ria, Hungária!”) A professzor úr tehát kellő öntudattal magához ragadja a szót. (És nagy bajban van.) Most olyasmiről kell beszélnie, amihez nem ért. (Bár tudatában van annak, hogy ő mindenhez ért.) Hadonász, toporog a masszív asztal mögött. Beszél, beszél. (És egyre inkább tudatosodik benne, hogy “ez nem az ő asztala”.) Nemzetiség. Lélek. Magyarság. A Duna jobb partja. A Duna bal partja. Küzdelem. Harc. Érték. (Sőket duma.) (Pontatlan idézetek.) (Sebtében összekapkodott gondolatok.) (Zsákmány egy nem létező csatatérről.) (Egy számára nem létező csatatérről.) Kínos. (Kínos hallgatni ezt a sok bugyutaságot.) Kínos tudomásul venni – rádöbbenni –, hogy nem vagyunk képesek megmaradni. (Hogy nincs megmaradás.) (Még ebben a teremben sem.) Csak a duma ugyanaz mindig. (A süket szöveg.) Süket füleknek. (Sötét agyaknak.) Szürke lelkeknek. (Süket helyzet.) Süket világ. (Süket idő.) Süket a köbön. (Süket a söketediken.) Aztán egyszer csak váratlanul vége. (Meglepetésre minden nevelői célzat, minden mozgósító szándék hangsúlyozása nélkül.) Vég nélkül lett vége a süket prof, süket dumájának. (Letargiába omolva.) (Aztán másnap az utcán.) (Az üres teremben elhangzott felszólalásról.) (“Jaj, tanár úr, olyan aranyos volt.”) (“Olyan szépeket tetszett mondani.”) (“Honnan tetszett ennyi gyönyörűséget összeszedni?”) (ÖsszehordanidDani!) meg kell nézni a kéziratot!!! (ÖsszeszerkesztenieEnikő.) szintén kézirat!!! (Összetákolni-nini!) (Összelopkodnini!) Válaszul rejtélyes mosoly. (Süket mosoly.) (Mosoly a süketediken.) Aztán (egyszer csak) váratlanul felreped a letargia burka. Kigyullad a professzor komputerszeme és furcsa, gépies hangon (újra) beszélni kezd. (Mintha nem beszélt volna még eleget.) (A semmiről.) Mintha ő lenne a következő méltató (tó, tó, méltató) is. A mérvadó (is). (Frászt!) Elmondja másodszor (is) (majd harmadszor) (is) ugyanazt. (Tás, tás, méltatás.) A komputerprofesszor (éppen) most egy írónő szerepében tetszeleg. (Mintha ő volna a könyvben szereplő – “meginterjúvolt” – fiatal – írónő.) Eljátssza (elpózolja) (eltetszelgi), hogy a (könyvben szereplő) (fiatal) írónőt nem erőszakolták meg (nem megerőszakolták!), “csak” “meginterjúvolták”. (Bár – a prof, szerint – az egyiknek is a nyelv az eszköze meg a másiknak is.) (Tehát: akár fel is lehet őket cserélni.) (Össze is lehet keverni.) “A nyelv univerzális eszköz”. “Használata minden alkalommal élvezetet nyújt”. (Lommal, lommal, alkalommal.) (Szólaltál volna csak meg, professzorkám, a szlovák parlament előtt magyarul, a nyelvtörvény elfogadtása szintén nézni a kéziratot!!! – Dása, dása, elfogatDása – “idején!”) (“A saját bőrödön tapasztalhattad – érezhetted! – volna, milyen élvezetet nyújt olykor a nyelv használata!”) (Ta-ta-ta-ta-ta!) A professzorral megbokrosodnak a lovak. Immár fűt-fát összehord. A/z egyszemélyes/ közönség (e sorok írója) kényszeredetten nevetgél. A padlót nézi. (Mintha ott érdekesebb esemény tárulna a szeme elé.) Dög unalom. (Nos? Nos? Kínos!) Suúnyogok meg-megújuló rohama. (Fülledtség.) Áporodottság. (A levegőben, a szavakban egyaránt.) Autók esti zaja. (És, kés, tülkölés.) Villogás. (A teremben a professzor villog.) (Gás, gás, villogás!) Önelégültség. Magamutogatás. (Nesze neked tás, tás, méltatás!) (Tés, tás, magamutogatás, tás, tás.) Taps. (“Hagyja már abba!”) Tapsvihar. (Egyszemélyes.) Aztán vastaps. (A zivatar – újra – visszazavarta az óvatlanul elillanókat.) Siker. (Általános.) Siker a köbön. (Siker a sikerediken.) (“Hogy mennyi tehetség szorult a professzor úrba!”) (“Nem is tudtuk, hogy ilyen jó színész a professzor úr!”) (“Játsszon még nekünk valamit, kedves professzor úr!”) “Inkább beszélgessünk!” (Mondja a professzor megfellebbezhetetlenül.) (Milyen jó, hogy felszólítják erre az embert.) (Máris bereked tőle a hangja.) (Máris nincs mondanivalója.) Beszélgessünk! (Mindenki hallgat.) (Beszéljen más!) (Neki biztosan van mondanivalója.) (Ha meg nincs, akkor azért.) Beszélgessünk! (Minél kedvesebb a felszólítás, annál inkább elmegy az ember kedve tőle.) (Szinte megbénul a nyelve.) (Nézi mereven a padlót.) (Nem mer feltekinteni.) Emlékfoszlányok libbennek elő. (Tás, tás, hallgatás.) Kihallgatás. (Még az előző rendszerben.) (Az átkosban.) (“Beszélgessünk!”) (Köszönöm, nem dohányzom.) (“Beszélgessünk!”) (Köszönöm, nem élek sörrel.) (“Beszélgessünk!”) (Köszönöm, már vacsoráztam.) (“Mikor?! Reggel nyolckor? Azóta itt van!”) (Én, kérem, még tegnap este vacsoráztam.) (Ökölcsapás. Három fog reccsen. Most már van mit vacsoráznod. Nyelheted. Ki ne köpd! Nehogy meglássa! Csak röhögne rajtad. Nyelv le! Ha belegebedsz, akkor is! Nyeld le! Vacsorázz meg! Nem mindegy, hogy mit eszel? A körülmények nem olyanok, hogy érdemes gondolkodnod ezen. Vacsorázz meg! Nyeld le! Mit számít, hogy fogak nőnek a gyomrodban! Ebben a helyzetben ez a legnormálisabb – a legtermészetesebb! –, ami történhet veled.) (“Beszélgessünk!”) (Fogaid immár a gyomrodban vannak. Klapognak. Vicsorognak. Mért tagadnánk: így lett belőled hasbeszélő.) (“Beszélgessünk!”) (Nem én pingáltam festékszóróval a falra a követeléseket.) (“Beszélgessünk!”) (Gyomorszájadban csikorgatod a fogaidat.) (“Beszélgessünk!”) (Nem mindegy, hogy a tűzfalon olvasható-e az alkotmánytörvény vagy az Alkotmány című kiadványban – könyvalakban?!) (“Beszélgessünk!”) (Szeretnék az anyanyelvemen válaszolni.) (“Anyáddal pofázz az anyanyelveden!”) (“Beszélgessünk!”) (Nézzék meg a kezemet: Festékes? Nem festékes.) (“Beszélgessünk!”) Egy ütés a földre terít.) (“Beszélgessünk!”) (A fenének van kedve beszélgetni. Fog nélkül.) (“Beszélgessünk!”) (Én nem ismerek senkit magamon kívül.) (“Beszélgessünk!”) (Önző kutya vagyok. Csak magammal törődtem, magammal foglalkoztm mindig.) (“Beszélgessünk!”) (Nem ismerek senkit magamon kívül. Még a jó édesanyámat sem.) (“Beszélgessünk!”) (Hiába nézek a tükörbe, magamra sem tudok már ráismerni.) (“Beszélgessünk!”) (Nem tudom, ki vagyok.) (“Beszélgessünk!”) (Soha sem láttam ezt az embert, aki a tükörből visszatekint rám!) (“Nem ismeri?” “Annál jobb!” “Elég, ha mi ismerjük.” “Ő már a mi emberünk!”) (Nem!) (“De! De! Nézzen csak ide!” “Öné a látszat.” “Miénk a lényeg.” “Immár mindörökre!” “Mindörökre!!!” “Ebbe az asztalba zárva...!” (Beszélgessünk!) (“Régi dicsőségünk...”) Beszélgessünk! (“A Duna jobb partja...” “A Duna bal partja...”) Beszélgessünk! (“Megfeledkeznek rólunk.” “Elhanyagolnak bennünket.” “Nem törődnek velünk.” “Megtagadnak minket.”) Beszélgessünk! (“Egyre észrevétlenebbek vagyunk.” “Egyre jelentéktelenebbek.” “Mi, akik...” “Mi.” “Kisebbségben élők.”) Beszélgessünk! “Zsugorodik a múltunk.” “A jövőnk!” “A májunk!”) Beszélgessünk! (“Beszűkülnek a lehetőségeink.” “Beszűkül az agyunk.” “Az intellektuális sivárságtól.” “A gondolatnélküliségtől.”) Beszélgessünk! (“Minden tekintet sanda.” “Minden mozdulat gyanús.” “Minden távlat kétes.” “Minden irány hibás.”) Beszélgessünk! (“Meggörbed a hátunk.” “Szűkkeblűek leszünk.” “Kiszorul belőlünk a lélek!”) Beszélgessünk! (“Immár a hangunk is hamis.” “Szűkölünk szüntelenül.”) Beszélgessünk! (“Zsugorodik az élettetünk.” “Apaád ismét meg kell nézni a kéziratot a létszámunk.” “Magunk is összetöpörödünk.”) Beszélgessünk! (Nincs miről.) (Nincs kivel.) (Nem vagyunk.) (Immár.)
8.
Váratlanul egy tarka cirmos futott a terembe. (Nem tudni, ki bántotta.) Dühödten cikázni kezdett a széksorok között. Egyik-másik (gyanútlanul alvó) hallgatónak belemart a combjába, a lábikrájába. Válaszul a lábak bele-belerúgtak sovány testébe, és dobogni kezdtek a székek alatt. A macska (pusztán önvédelemből) beleharapott egy-két illatos női bokába, majd egy (jól irányzott) hatalmas ugrással fent termett a (jelenésére váró) asztal tetején. A politúrtól fényes (masszív) asztal (alig hallhatóan) felvinnyogott, (alig láthatóan) megvonaglott. Lassan (szinte észrevétlenül) kitátotta a (széles) középső fiókáját. A tarka macska (teljesen megfeledkezve az előadóról) (a szerzőről) (meg a hallgatóságról) (de önmagáról is) csak nézte, csak nézte az egyre öblösödő fiókot (mintha megbűvölten egy kígyó – vagy ősgyík – kitátott pofájába bámulna), majd egy hirtelen elhatározással belévetette magát, s az abban a pillanatban (rögvest) becsukódott utána.
(A macskanyávogás most olyan volt, mintha egy halott siránkozása hallatszott volna fel a sírból.)
A szerző négykézlábra állt és egérré változott. (Nekiesett az asztalfióknak és hangos ropogtatással rágni kezdte a fát.) A smirglifejű gömböc (Smirglifejű Gömböc) kutya képében kezdett el szónokolni – roppant felháborodással. (Furcsa szavait senki sem értette.) Az időközben eltűnt könyvtárigazgatónő kakas gyanánt sétált be a terembe ( és egy Zsuzska nevű tyúk után érdeklődött). Végül egy kerge portvis rohant a hallgatóság közé és (“Juli néni, segíts!” kiáltással) agyba-főbe vert, akit ért.
E sorok írója azóta kórházban fexic.
Popély Gyula
Edvard Beneż párizsi szereplései 1916--1919-ben
A cseh politikai emigráció -- és ezen belül Edvard Beneż -- Monarchia-ellenes tevékenységének az antantországokban óriási, már csaknem áttekinthetetlen szakirodalma van. Aránylag szűkre szabott előadásunk keretei nem teszik lehetővé, hogy részletekbe menően tárgyaljuk Beneż párizsi szerepléseinek minden vetületét. Ez mindenképpen meddő kísérletnek bizonyulna. Mindössze arra szorítkozunk, hogy érzékeltessük Beneż Magyarország-, illetve magyarság-ellenes propaganda-, majd diplomáciai ténykedésének néhány mozzanatát. A magunk részéről arra keressük a választ: a beneżi aknamunka gyümölcsei értek-e be a háború végére és a békekonferencia idejére, vagy talán a megtörtént folyamatok nélküle, az ő zseniális elhitető propagandaténykedése nélkül is ugyanilyen eredménnyel zárultak volna? A kérdést úgy is feltehetjük: mennyiben járult hozzá Beneż célravezető, ördögien ügyes propagandája és politikája -- amelyet bizony sűrű hazudozás fűszerezett -- a cseh politikai emigráció abszolút győzelméhez, a magyarellenes közhangulat elmélyítéséhez, illetve Magyarország északi területeinek elszakításához és ennek függvényében a csehszlovák-magyar országhatár kialakításához?
Köztudott, hogy E. Beneż 1915 szeptemberében hagyta el a Monarchiát, és a már emigrációban tartózkodó Masarykkal karöltve szívós propagandatevékenységbe kezdett a "cseh ügy" érdekében. A kezdeti nehézségek egyáltalán nem szegték kedvét. "Mirólunk csehekről keveset tudnak" -- üzenete Prágában maradt elvbarátainak 1915 októberében. "A nyugati diplomáciának nem volt és máig sincs velünk terve" -- állapította meg a "cseh ügy" súlytalanságának tényét a frissensült emigráns.1
T. G. Masaryk és E. Beneż vezetésével 1915 őszén hatalmas szervező- és propagandamunka vette kezdetét az antantországokban. A cseh emigráció kezdettől fogva úgy fogalmazta meg saját politikai koncepcióját, hogy az a legmesszebbmenőkig összhangban legyen az antant, mindenek előtt Franciaország érdekeivel. Mivel az antanthatalmak Németországot tartották fő ellenfelüknek, ezért a cseh emigráció propagandája is leginkább erre a tényre, az antantpolitikusok germanofóbiájára és magyarellenességére épített.
A cseh emigráció első hivatalos és nyílt Monarchia-ellenes fellépésére 1915 novemberében került sor. Ezt a dokumentumot már az úgynevezett Cseh Külföldi Bizottság nevében hozták nyilvánosságra 1915. november 14-én. A cseh emigráns politikusok ezzel az aktussal egyértelműen elkötelezték magukat az antanthatalmak oldalőn, és nyíltan szembefordultak a Monarchiával. "Független csehszlovák állam létrehozására törekszünk" -- fogalmazta meg a deklaráciú a cseh emigránsok célkitűzéseinek vezérmotívumát. "Elvesztették az Ausztria-Magyarország életképességébe vetett bizalmunkat, nem ismerjék el létjogosultságát (...)" -- érvelt az idézett kiáltvány.2
A Monarchia ellen dolgozó cseh emigránsok -- főleg Masaryk és Beneż -- azonban úgy látták jónak, hogy a kélfáldi cseh propaganda hatásosabbá tétele érdekében -- az addig fennálló Cseh Külföldi Bizottság helyett -- 1916 februárjában létrehozták a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, Párizs székhellyel. Ennek elnöke Masaryk, főtitkára pedig Beneż lett.3 Ez az emigrációs csúcsszerv vált aztán a Monarchia-ellenes külföldi cseh propaganda boszorkánykonyhájává, sőt később magvát képezte a háború végén megalakuló, az antanthatalmak által elismert csehszlovák emigrációs kormánynak.
Annak ellenére, hogy az antanthatalmak -- győzelem esetén -- számoltak a Monarchia részleges megcsonkításával, a cseh emigrációs törekvések bármilyen formában is történő felkarolásáról 1915--1916-ban még szó sem volt. A kélfáldi cseh propaganda tehát meglehetősen nehéz feladat elütt állt, amikor az antanthatalmakat a Monarchia felosztásának szükségességéről, valamint egy független cseh, esetleg "csehszlovák" állam létrehozásának előnyeiről próbálta meggyőzni.
A T. G. Masaryk és E. Beneż által irányított külföldi cseh propaganda szívós céltudatossága azonban fokozatosan meghozta gyümölcsét. "S mert a háború soká tartott, propagandánknak sikere volt" -- állapította meg később háborús emlékirataiban T. G. Masaryk.4
Masaryk és Beneż utolérhetetlen mesterei voltak a központi hatalmak -- főleg AusztriaíMagyarország -- ellen folytatott propagandahadjáratnak. Érvelési rendszerüknek az volt a lényege, hogy rendkívüli leleményességgel meglovagolták az antanthatalmak germanofóbiáját, és saját céljaik szolgálatába állították azok németgyűlöletét. A Monarchia-, illetve Németország-ellenes propagandájuknak intenzitása a központi hatalmak legnagyobb katonai győzelmei idején sem lankadt. Amikor például a német offenzívák nyomása a francia hadsereget szinte összeroppanással fenyegette, Beneż mint vendégelőadó lelkes propagandaelőadásokat tartott a párizsi Sorbone egyetemen az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Előadássorozatának kivonata 1916-ban Párizsban nyomtatásban is napvilágot látott Détruisez l'Autriche-Hongrie! (Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot!) címmel, először franciául, majd angolul és olaszul is. Amint a címből is kiviláglik, e propagandakiadványban a szemfüles Beneż a Monarchia feldarabolásának szükségességét hangoztatta, de ennek folyamányaként egyúttal a francia érdekeket mindenkor fenntartás nélkül kiszolgáló csehszlovák államiság létrehozása mellett is lándzsát tört.
A jól számító Beneż ügyesen kamatoztatta azt a körülményt, hogy az antantországok közvéleménye aránylag keveset tudott az ausztriai csehekről, a magyarországi szlovákokról pedig szinte semmit. Ilyen körülmények között mi sem természetesebb, minthogy Beneż kénye és kedve szerint hirdethette féligazságait és szemenszedett hazugságait. Tudatában volt ugyanis annak, hogy az általa elferdített tények cáfolásától nem kell tartania.
Beneż szóban forgó párizsi propagandahadjárata a legképtelenebb állításoktól hemzsegett. Fejtegetései szerint a csehek és a szlovákok egy közös nemzetet alkotnak. Azonos a nyelvük, a történelmük és egész civilizácjuk. És bár ez a "csehszlovák" nemzet most két ágra szakítottan éli mindennapjait, közeleg az újraegyesülés pillanata. "Az egyetlen akadály, hogy teljesen egyesüljön a két nemzet, politikai természetű" -- hirdette Beneż. Most még ugyanis "a csehek az osztrákok igája alatt, míg a szlovákok a magyarok alatt szenvednek".5
Az idézett propagandakampány legfontosabb célkitűzése a magyarság teljes mértékű lejáratása volt az antanthatalmak közvéleménye előtt. Beneż éppen ezért azt a hazug érvrendszert sem hagyhatta kihasználatlanul, hogy a háború kitöréséért úgymond leginkább a magyarokat terheli a felelősség, elvégre "a Monarchia balkáni politikája mindenek előtt magyar politika volt". A háborút kitartóan ellenző gróg Tisza István magyar miniszterelnökről pedig minden alapot nélkülözve azt állította, hogy ő a felelős a háborúért. "A koronatanácsban is, amely 1914. júliusában eldántátte, hogy Szerbiával háborút vív, Tisza hangja volt a meghatározó" -- igyekezett ily módon is minél hatékonyabban diszkreditálni a magyarságot a nagy ámító.6
Beneż idézett előadásainak, illetve az azokat tömören összegző propagandakiadványnak tényértéke a nullával volt egyenlő. Ez azonban őt egy csöppet sem zavarta. Annál harsányabban bizonygatta, hogy a győztes háború után létrehozandó csehszlovák állam lehetne Franciaország leghűségesebb "morális és katonai támogatója", persze ennek Ausztria-Magyarország megsemmisítése az alapfeltétele. Az antanthatalmak által szétzúzandó Monarchia romjain megalakuló csehszlovák állam -- Beneż fejtegetései szerint -- magába foglalná az Ausztria részét képező cseh, morva és sziléziai területeket, valamint a Magyarországtól elcsatolandó északi területeket, az úgynevezett Szlovákiát. Az ily módon megalkotott államalakulat északon határos lenne a továbbra is Oroszország szerves részéát képező lengyel állammal, keleten magával a valódi orosz birodalommal, délen pedig Nagy-Szibériával. Természetesen a csehszlovák és délszláv államot össze kell majd területileg kapcsolni egy nyugat-dunántúli korridorral, hogy ezáltal elválasszák egymástól a németeket és a magyarokat. Miután Erdélyt úgymond "visszaadják" Romániának, a magyarokat végérvényesen megfosztják annak lehetőségétől, hogy a jövőben elnyomhassák a szlávokat és a románokat. Beneż érvelése szerint egy ilyen közép-európai területi és hatalmi-politikai átrendeződés elsőrendű francia érdek.
"A gazdasági előnyök Franciaország számára is jelentősek lesznek" -- bizonygatta Beneż. "A cseh-szlovák állam, amely gazdag és fejlett nagy gazdasági szférával rendelkezik, Nagy-Szerbiával a szomszédságában minden gazdasági és pénzügyi erejét Franciaország mellé fogja felsorakoztatni. Több mint 200 ezer négyzetkilométer terület, 14 millió lakos, ahol a francia gazdasági tevékenység a legjobb fogadtatásra fog találni" -- vázolta fel a csábítónak szánt előnyöket a francia közvélemény számára a nagy taktikus.7
Beneż propagandakiadványának utolsó fejezete a "Felhívás az antanthatalmakhoz" címet viseli. Ebben még egyszer nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a Monarchiának el kell tűnnie Európa térképéről. Ez az európai fejlődés érdeke, a csehek pedig valójában csak hozzá akarnak járulni "az emberiség civilizációs törekvéseihez". A "Felhívás" utolsó mondatai így hangzanak: "Szabadítsátok fel az ausztriai szlávokat! Egyesítsétek a cseh-szlovákokat és a jugoszlávokat! Értsétek meg végre érdekeiteket, értsétek meg Európa érdekeit, értsétek meg az emberiség érdekeit!"8
Nyilvánvaló, hogy Beneż idézett párizsi előadásai és az azokat summá propagandakiadvány semmiképpen sem bírják el sem a történelmi, sem a jogi, sem a politikai, sem pedig az erkölcsi megmérettetést. A csúsztatások, félrevezető hazudozások és rágalmazások a Beneż-szöveg csaknem valamennyi állításában jól tetten érhetőek. Például a magyar politika "háborús bűnössége", valamint annak balkáni hódító szándékai melletti érvelés is rosszhiszemű és hazug volt. Elvégre már akkor sem volt titok -- azóta pedig vitán felül álló tényként bizonyosságot nyert --, hogy éppen a magyar politika volt a fékezője a Balkán felé irányuló német -- és részben osztrák -- terjeszkedési törekvéseknek. Ezen a példán túlmenően azonban Beneż többi állításai sem feleltek meg a valóságnak. Ez azonban nem is volt fontos a számára, mivel a francia közhangulat befolyásolására egy ilyen hazug érvrendszer is kitűnően megfelelt. Beneż tehát számolva a befogadó közeg teljes tájékozatlanságával, gátlástalanul folytatta rágalomhadjáratát a magyarság ellen.
x x x
A háború utolsó szakaszában az antanthatalmak a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot hadviselő szövetségesnek ismerték el. A magyarországi szlovák politikai vezetők egy része azonban még 1918 októberében sem tartotta kizártnak, hogy a szlovákság a jövőben is Magyarország keretében maradva élje a maga nemzeti életét, persze területi autonómiát élvezve. Matúż Dula, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke folytatott is erről bizonyos informatív megbeszéléseket gróf Károlyi Mihállyal, az akkor még ellenzéki pártvezérrel.
A Párizsban tartózkodó Beneżt módfelett irritálta minden olyan fejlemény, ami esetleg a magyar-szlovák közeledés, netán valamiféle nemzetiségi kiegyezés felé mutatott volna. 1918. október 17-i keltezéssel jött is a dörgedelem Párizsból: "A Szövetségesek hivatalosan elfogadták a csehszlovák állam programját, ami azt jelenti, hogy Szlovákia, valamint a cseh tartományok sorsáról egyszerre születik majd döntés (...). Soha nem volna megbocsátható és helyrehozható, ha a csehszlovák kérdés rendezésének egységessége a szlovák vezetők kompromisszumos eljárása folytán csorbát szenvedne, illetve ha az ilyen kompromisszumos tárgyalás a Szövetségesekben azt a benyomást keltené, hogy a szlovákok azzal is beérnék, ha valamilyen autonómiával továbbra is meghagynák őket Magyarország kereteiben (...). Ha Szlovákiában nem lehetségesek az aktív megnyilvánulások a csehszlovák állam érdekében, a szlovák vezetők maradjanak teljes passzivitásban" -- hangzott Beneż párizsi parancsa. "Hallgassanak, senkivel ne tárgyaljanak semmiről, várjanak, amíg az események alakulása Szlovákia sorsát is eldönti."9
A Párizsból kapott "figyelmeztetés" után a turócszentmártoni szlovák vezetők már nem nagy hajlandóságot mutattak a magyarokkal való kapcsolattartásra. Többségük továbbra is a teljes passzivitás és a kivárás legkevésbé veszélyes taktikáját választotta.
A Csehszlovák Nemzeti Bizottság 1918. október 28-án Prágában proklamálta ugyan a Csehszlovák Köztársaságot, ez a tény önmagában véve még nem érintette a teljes magyar szuverenitást a csehek által igényelt észak-magyarországi területeken. Mi sem természetesebb, hogy a Párizsban intrikáló Beneż kitartóan szorgalmazta a területek cseh birtokba vételének engedélyezését. Éppen ezért rendkívül kellemetlenül érintette őt a budapesti kormány és Franchet d'Esperey francia tábornok között 1918. november 13-án megkötött egyezmény, amely a békekonferencia végleges döntéséig biztosította a magyar szuverenitást az egész Felvidéken. ş ugyanis tudatában volt annak, hogy a magyarországi szlovák vezetők egy része még mindig nem zárkózik el a magyar kormánnyal való egyezkedés elől, éppen ezért az lenne a leginkább célravezető, ha sikerülne minél gyorsabban kész tények elé állítani mind a szlovákokat, mind a magyar kormányt, mind pedig a rövidesen ásszehívandó békekonferenciát.
Beneż Párizsban valóban minden lehetségest elkövetett annak érdekében, hogy a szövetségesek a belgrádi egyezmény intézkedései ellenére járuljanak hozzá az igényelt észak-magyarországi területek cseh megszállásához, és persze kötelezzék a magyar kormányt e területek kiürítésére. "Párizs vált most a Szlovenszkóért folyó harc központjává" -- írja ezekről a napokról visszaemlékezéseiben E. Beneż.10
Beneż szívósságát és diplomáciai ügyességét dicséri, hogy Párizsban sikerült érvényt szerezni a csehek megszállási igényeinek. Először Berthelot francia külügyi államtitkárt sikerült meggyőznie, aki -- Beneż szerint -- "rögtön belátta, hogy a mi álláspontunk jogos és méltányos". Ezután Pichon külügyminiszterrel, majd Clemenceau miniszterelnökkel és Foch marsallal, a szövetséges csapatok főparancsnokával tárgyalt a magyarországi területek birtokba vételének engedélyezéséről.11
Beneż mesteri módon használta ki a francia politikusok engedékenységét. Saját bevallása szerint például Foch marsall számára egy kéznél levő propagandatérképen jelölte meg azt a vonalat, amelyet a csehszlovák csapatoknak szerinte okvetlenül meg kell szállniuk, "akármi lesz is utóbb a békekonferencia döntése". A Beneż által megjelölt vonal északon a Kárpátokat követte, nyugaton a Morva folyót, délen a Dunát egész az Ipoly torkolatáig, majd az Ipoly folyó vonalát Rimaszombatig, innen egyenes vonalban haladt az Ung torkolatáig, majd az Ung folyón egészen Uzsokig. A Beneż által előterjesztett csehszlovák kívánságot -- mivel a belgrádi egyezmény a francia külpolitika számára is kezdett teherré válni -- mind a francia külügyminisztérium, mind az antant Legfelsőbb Haditanácsa magáévá tette. Pichon francia külügyminiszter már november 27-én hivatalosan értesítette Beneżt, hogy a belgrádi egyezmény a francia kormány értelmezése szerint sem jelent többet "a fennálló, de jogilag el nem ismert helyi hatósággal létesült megegyezésnél". A francia külügyminiszter bizalmasan azt is közölte Beneżsel, hogy a hadügyminiszter már utasította a szövetségesek Keleti Hadseregének főparancsnokát: rendelje el "a magyar csapatok rögtöni visszavonását arról a területről, amelyet jogtalanul szállottak meg".12
Amint arra már utaltunk, a beneżi koncepció határozottan ellenzett bármiféle kapcsolattartást a budapesti kormánnyal. Párizsból 1918. november 27-én keltezett levelében ismételten nyomatékosan felhívta rá K. Kramá“ miniszterelnök figyelmét, hogy a prágai kormány lehetőleg semmilyen kapcsolatot ne építsen ki Budapesttel, de még Béccsel sem. A magyar kormánnyal folytatott tárgyalások ugyanis csak erősítenék annak nemzetközi megítélését. A békekötés miatt pedig otthon ne aggodalmaskodjanak, mivel a legyőzöttekkel senki sem fog tárgyalni a békefeltételekről, azokat a győztesek egyszerűen kész tények elé fogják állítani -- utasította Beneż P“izsból a prágai kormányt.13
A Pichon francia külügyminisztertől november 27-én szerzett információ birtokában 1918. november 28-i keltezésű levelében -- amely két nap múlva, november 30-án érkezett meg Prágába -- Beneż kategórikusan felszólította Kramá“ miniszterelnököt, hogy minél gyorsabban szállják meg az igényelt felvidéki területeket, és ezáltal állítsák kész tények elé a győztes nagyhatalmakat és a békekonferenciát. "Kérem Önt, nézzen utána, hogy e területeket minden feltünés nélkül 'via facti' megszálljuk, mihelyt első katonai egységeink megérkeznek. Itt a dolgokat a feltűnés és harc nélkül lebonyolított fait accompli fogja eldönteni, valamint az, hogy a helyzet urai leszünk-e. A jogot ehhez most megadták nekünk" -- utasította Beneż a legcélravezetőbb megoldás alkalmazására Kramá“ miniszterelnököt.14
Nem áll módunkban ismertetni Beneż valamennyi párizsi ügyeskedését és zseniális magyarellenes intrikáját. ş már a békekonferencia előtt a legképtelenebb hazugságok sorozatának kitartó ismételgetésével kápráztatta el az antanthatalmak politikusait és diplomatáit, az igazi nagy alakítása azonban a konferencia megnyitása utáni időszakra esik. A 20. század legnagyobb Machiavellijének is nevezett agyafurt Beneż 1919. február 5-én a Tízek Tanácsa előtt elmondott beszédével és az azt követő memorandumokkal tette fel a koronát addigi párizsi szereplésére.
Nos, a Tízek Tanácsa -- amint arra utaltunk -- 1919. február 5-én hallgatta meg a csehszlovák kormány képviselőjét, Edvard Beneż külügyminisztert. Beneż háromórás beszédben ismertette kormánya igényeit és indokolta meg azok jogszerűségét. Előadásában határozottan ragaszkodott a cseh történelmi államjog tiszteletben tartásához a cseh, morva és sziléziai tartományok vonatkozásában, függetlenül az azokban élő többmilliós nagyságrendű német és lengyel népesség aspirációitól. Magyarországgal kapcsolatban azonban már hallani sem akart a történelmi államjog figyelembe vételéről, és magabiztosan kijelentette: "Szlovákiát" a csehszlovák állam részének tekinti, és erről senkivel sem hajlandó vitába bocsátkozni.
Beneż a legképtelenebb -- helyenként már abszurd -- érvekkel igyekezett alátámasztani kormánya területi igényeit. Ĺllítása szerint az észak-magyarországi területek -- az ő szóhasználatában Szlovákia -- egyszer úgymond már részei voltak egy nagy csehszlovák államnak, amelyet azonban a magyarok ezer évvel ezelőtt meghódítottak. Beneż fejtegetései szerint a magyarok leigázták ugyan e területek őslakóit, de teljes elmagyarosításuk századokon keresztül sem járt sikerrel. Beneż még arra a trükkre is képes volt szóban forgó beszédében, hogy a X. századi "Szlovákia" határait is megrajzolja, természetesen az aktuális csehszlovák területi igényekkel összhangban. "Szlovákia északi határait a Kárpátok adták, déli határa a Duna volt; a Duna déli hajlásától a Tisza folyóig részben természetes, részben mesterséges határ határolta" -- ámította a győztes antanthatalmak vezetőit az ügyes szemfényvesztő.15
Miután így "megrajzolta" a X. századbeli "Szlovákia" határait, Beneż kijelentette: "A Dunának mint országhatárnak a kérdése nem tehető vita tárgyává (...). Szlovákia mindig dunai ország volt." Sőt mi több: "A magyar betörések idején a szlovákok egész Panniniát elfoglalva tartották." Lám ezen idillikus állapotoknak vetettek véget a magyarok, akik úgymond a "szlovák népességet felnyomták a környező hegyekbe".
Az is a beneżi trükkök közé tartozott, hogy az igényelt magyarországi területeken mindössze 650 000 magyar nemzetiségű lakosról beszélt, de ehhez mindjárt azt is hozzáfűzte, hogy még ezután is mintegy 450 000 "csehszlovák" marad a területileg leredukált Magyarországon. Az sem volt akármilyen mutatvány, amit a kárpátaljai ruténekről mondott. Megfellebbezhetetlen biztonsággal kijelentette róluk, hogy nyelvük csupán a szlovák nyelv dialektusa. Ĺllítása szerint persze a rutének is ki akarnak válni a magyar államból, a legkézenfekvőbb lenne tehát mindjárt Kárpátalját is Csehszlovákiához csatolni autonóm tartomány formájában, miáltal megvalósulna a csehszlovák és a román állam területi érintkezése. Hasonló módon a csehszlovák-délszláv közös határt is létre kell hozni egy nyugat-dunántúli korridorral, mivel ez valamennyi utódállam közös érdeke.16
A Beneż által Párizsban követelt országhatár csehszlovák fennhatóság alá juttatta volna -- a később ténylegesen megítélt területeken kívül -- Vácot és az egész Dunakanyart, a salgótarjáni szénmedencét, Miskolcot, Sátoraljaújhelyt és a tokaji borvidék jelentős részét, valamint a Dunántúlon a csehszlovák-délszláv korridor északi felét.17
Az idézett 1919. február 5-i meghallgatás után Beneż több írásos memorandumban terjesztette a békekonferencia Csehszlovák Albizottsága elé a részletekbe menően kidolgozott csehszlovák programot, amely felölelte a köztársaság valamennyi követelését és igényét, és azokat megpróbálta különböző érvekkel alátámasztani. A Beneż által beterjesztett memorandumok a következő témakörökkel foglalkoztak: 1. A csehszlovákok. Történelmük és kulturájuk. Küzdelmük és munkájuk. Küldetésük a világban. 2. A Csehszlovák Köztársaság területi igényei. 3. A csehországi németek problémája. 4. A sziléziai Teschen-vidék problémája. 4a. Memorandum a sziléziai helyzetről. 5. Szlovákia. Területi igényeink Szlovákiában. 6. A magyarországi rutének problémája. 7. A lausitzi szorbok. 8. A cseh Felső-Szilézia (Ratibor vidéke). 9. Glatz vidékének problémája. 10. A csehszlovák-osztrák határmódosítások problémája. 11. A Csehszlovák Köztársaság joga a háborús jóvátételre. 18
Vizsgáljuk meg Beneż magyar szempontból jelentősebb memorandumait számozásuk sorrendjében.
Az 1-es számú emlékirat a csehek, illetve a "csehszlovákok" történetével és civilizációjával foglalkozott. Kellőképpen hangsúlyozta, hogy amíg a történelem folyamán nyugatról úgymond a németek nyomták el a "csehszlovákokat", addig keletről az avarok, a mongolok, a tatárok, a törökök és a magyarok pusztították őket. Beneż szerénytelen állítása szerint a csehek missziója Európában mindig a humanitás szolgálata volt, valamint az erkölcsi értékek védelme a barbársággal szemben.19
Magyar szempontból különösen fontos Beneż kettes számú memoranduma, amely a Csehszlovák Köztársaság területi igényeit foglalta össze. Ennek lényege a következő: A cseh tartományok határai kikerekítendők Németország és Ausztria rovására, Magyarország szlovákok és rutének által lakott területei ugyancsak a Csehszlovák államhoz csatolódtak, sőt a köztársaságot egy észak-déli irányú korridorral össze kell kötni a délszláv állammal. A csehszlovák-magyar országhatár Beneż által javasolt vonala a következő lenne: a Duna folyó, a Mátra, a Bükk, a Hegyalja és a Bodrog folyó. Az emlékirat nem hallgathatta el, hogy az így meghúzott határvonal esetén jelentős számú magyar lakosság kerülne csehszlovák fennhatóság alá. Persze, a bekebelezendő magyarság létszámát illetően az idézett emlékiratban Beneż mindjárt azt is leszögezte, hogy a magyar nemzetiségi statisztikák megbízhatatlanok, mivel azok egyszerű hamisítások. Beneż szerint a Csehszlovákia számára követelt magyarországi területeken valamikor a régmúltban mindenütt szlovákok éltek, akiket azonban a brutális magyar elnyomás úgymond kiirtott. Ennek ellenére nagyvonalúan megígérte, hogy a csehszlovák állam a bekebelezett magyaroknak és minden egyéb nemzeti közösségnek hajlandó lesz biztosítani mindennemű kisebbségi jogait. Beneż szerint e kérdés rendezése annál is inkább leegyszerűsödik majd, mivel minden bizonnyal sok magyar elköltözik a köztársaság területéről.20
Ugyanez a memorandum foglalkozott a magyarországi rutének problémakörével is. Beneż ismételten amellett tört lándzsát, hogy Magyarország ruténlakta területeit autonóm tartomány formájában a köztársasághoz kell csatolni. Ravasz taktikai húzással annak lehetőségét is felvetette, hogy e ruténlakta területeket elvileg akár Lengyelországnak vagy a független Ukrajnának is odaadhatnák, de mivel egyik nevezett állam sem tart rájuk igényt, az egyedüli lehetséges megoldás a Csehszlovákiához való csatolás. Egytől azonban mindenképpen őrizkedni kell: a rutén népet semmiképpen sem szabad otthagyni úgymond a magyar faj hallatlan elnyomásának áldozatául.21
A tárgyalt emlékirat következő szakasza a csehszlovák-délszláv korridor kialakítását szorgalmazta. Beneż "történelmi" fejtegetései szerint a magyarok ezer évvel ezelőtt szétszakították az összefüggő szláv etnikumot a Duna-medencében, ennek ellenére a szláv elem részben napjainkig megmaradt ezeken az igényelt nyugat-dunántúli területeken. Beneż állítása szerint e területek lakossága "az erőteljes magyar elnyomás ellenére is" 20-50 százalékban szláv. Moson, Sopron, Vas, valamint Zala vármegyék területén az ő számításai szerint összesen 700 000 lakos él, ebből azonban csak 200 000 a magyar, 300 000 a német, ellenben 200 000 "még mindig" szláv nemzetiségű. Javaslata a következő: Moson és Sopron vármegyéket csatolják Csehszlovákiához, Vast és Zalát pedig a délszláv államhoz. Ennek a területi rendezésnek szerinte az lenne a legnagyobb hozadéka, hogy ezáltal sikerülne végérvényesen izolálni egymástól a magyarságot és a németséget. A közös csehszlovák-délszláv országhatár Beneż szerint örökre megakadályozná a németek esetleges balkáni terjeszkedését, ez a korridor tehát valójában a tartós béke ügyét szolgálná.22
Beneżt természetesen egyáltalán nem zavarta, hogy az általa felvonultatott nemzetiségi adatok szemenszedett hazugságok voltak. A megnevezett négy nyugat-magyarországi vármegye összlakossága ugyanis nem 700 000, hanem 1 270 115 fő volt. Ebből nem 200 000 fő volt magyar, hanem pontosan 769 169. Persze, élt még ezen a területen 282 215 német, valamint 216 205 szláv lakos is, ezek azonban csaknem kivétel nélkül horvátok és vendek voltak, és semmi esetre sem "csehszlovákok".23
A hármas számú memorandum a cseh országrészekben élő németek problémájával foglalkozott. Beneż beismerte, hogy az 1910. évi népszámlálás statisztikai adatai 3 512 582 németet mutattak ki ezeken a területeken, ezek az adatok szerinte azonban tudatos hamisítások eredményei. A németek összlétszámából ezért feltétlenül le kell vonni legalább 1 000 000 főt. Csehszlovákia természetesen igényt tart e németlakta területek egészére, mivel ezek különválasztása gazdaságilag tönkretenné az országot, stratégiailag pedig ugyancsak hátrányos lenne a köztársaság számára. Persze, a csehszlovák állam a legmesszebbmenőkig biztosítani fogja a németek mindennemű nyelvi és kisebbségi jogait -- ígérte Beneż --; a köztársaság egy keleti Svájc lesz, a német pedig második államnyelv.24
Az ötös számú memorandum a magyarországi szlovákság problémájával foglalkozott. Beneż meseszerű történelmi bevezetője szerint a "szlovák nemzet" már a magyar honfoglalás előtt ott élt a Vág, a Garam, a Nyitra és az Ipoly folyók völgyében, de ott volt a Duna mentén is, sőt a Dunántúl északi részein is honos volt, le egészen a Balatonig. A magyarok azonban ezer évvel ezelőtt a szlovákságot úgymond részben kiortották, részben beszorították az északi hegyek közé. Persze, a magyarok a továbbiakban is kegyetlenül bántak a szlovákokkal. Szerinte ennek az elnyomásnak tulajdonítható például az is, hogy a háború előtti évtizedekben olyan sok magyarországi szlovák vándorolt ki az USA-ba. Az a vád sem hiányozhatott, hogy bezzeg Magyarországon a népszámlálások folyamán mindig csaltak, és egyszerűen meghamisították a szlovákok tényleges számát. Ebben az ördögi magyarosító légkörben -- érvelt Beneż idézett emlékirata -- úgymond ezrével hurcolták el az Alföldre a serdületlen szlovák gyermekeket, hogy ott beolvadjanak a magyarságba, az ártatlan szlovák leánykákat pedig garmadával vitték a katonai bordélyházakba.24
Nem kétséges, hogy Beneż idézett memorandumai a legkülönbözőbb ferdítések, csúsztatások, sőt hazugságok gyűjteményei voltak. A gátlástalan politikus ugyanis tudatában volt annak, hogy a békekonferencia nagyjai csaknem teljesen tájékozatlanok Közép-Európa valós etnikai viszonyait és történelmi fejlődését illetően, és ráadásul még erős magyar- és németellenes elfogultság is fűti őket. Beneż tehát számíthatott rá, hogy hamis érvrendszerét a győztesek távorában senki nem fogja megkérdőjelezni és cáfolni, a legyőzöttek véleménye pedig senkit nem érdekel.
E. Beneż párizsi "pontatlanságai" oly jelentősek voltak, hogy háborús emlékirataiban később maga is kénytelen volt utalni azokra, persze cáfolva szándékosságukat. "Tévedéseit" -- amelyeket természetesen minden esetben a csehek javára, illetve a magyarok és németek hátrányára követett el -- a gyors cselekvés kényszerére való hivatkozással igyekezett megmagyarázni. "Nem akartam, hogy a nagyhatalmak esetleg hirtelen hozott döntésekkel lepjenek meg bennünket. (...) Ezért a lehető leggyorsabban, úgyszólván rögtönözve és minden segédanyag és irodalom nélkül állítottam össze legtöbb béke-emlékiratunkat, amelyekben lefektettem valamennyi béke-követelésünket. ěgy történt, hogy néhány tárgyi hiba is előfordult bennük, amelyeket később mint szándékos, célzatos okfejtést vetettek szememre. Ezek a szemrehányások igazságtalanok. Különben is ezek a tévedések egyáltalán nem voltak hatással a békekonferencia döntéseire" -- mentegetőzött később a nagy ámító, igyekezvén elbagatellizálni "tévedéseinek" kihatását.25
Beneż önigazoló mosakodását komoly történészek soha nem tartották elfogadhatónak. Ma már az elfogulatlan cseh történetírás is egyre inkább elismeri a részben általunk is bemutatott megtévesztő hazugságoffenzíva tényét. "Beneż valamennyi memoranduma túlzás nélkül nevezhető féligazságok, sőt egyenesen hazugságok gyűjteményének" -- hangzott el például az egyik cseh történész előadásában 1992-ben egy Prágában rendezett nemzetközi tudományos konferencián.26
A korabeli cseh politikai közvélemény azonban szinte túláradó lelkesedéssel üdvözölte Beneż párizsi szereplését és sajátos érvrendszerét. Egyes szlovák politikai vezetők étvágya is nőttön nőtt 1919 januárjában és februárjában. Hatalmas méretű szlovák területi és nemzeti expanzió lehetősége -- mindez természetesen a magyarság rovására -- lebegett a honi szlovák megmámorosodott vezető személyiségek előtt. Sokan már egyenesen a dunántúli szláv etnikai előretörés víziójának varázsában éltek a szinte biztosra vett csehszlovák-délszláv korridor révén. Egyes lapok már merészen arról cikkeztek, hogy a rövidesen csehszlovák fennhatóság alá kerülő Moson, valamint Sopron vármegyék etnikai arculatát sürgősen meg fogják változtatni a szláv elem javára. Ennek az lesz a legkézenfekvőbb módja -- írta például I. MakovickŔ a SlovenskŔ denníkben --, ha a csehszlovák birtokbavétel után azonnal kisajátítják Habsburg Frigyes főherceg ottani földbirtokait, amelyekre aztán cseh és szlovák telepeseket hoznak.27
Persze, ha a hazai szlovák vezetőknek imponált is Beneż magyarellenes párizsi agresszivitása, a cseh és a szlovák nemzet politikai egybemosásának taktikája már nem mindenkinél talált osztatlan elismerésre. Andrej Hlinka és néhány társa 1919 tavaszán titokban még Párizsba is elutaztak, hogy ott tiltakozzanak a Beneż által képviselt egységes "csehszlovák" nemzetkoncepció alkalmazása ellen. A csehektől elkülönülő szlovák nemzeti identitást képviselő Hlinka-csoportnak azonban nem sikerült kapcsolatot teremtenie a békekonferencia illetékeseivel, mivel azt az ellenük idejében és kellő hatékonysággal fellépő Beneż ellenakciója meghiúsította.28
Amiről eddig szóltunk Beneż párizsi szerepléseivel kapcsolatban, az mind a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása előtt történt. Az 1919. március 21-én bekövetkezett budapesti bolsevik fordulat Beneżt azonnal új aktivitásra sarkallta. Feltételezte, hogy a bolsevizmus elleni harcra való hivatkozással a csehek további magyar területek megszállására is engedélyt kaphatnak a békekonferenciáról. Ennek érdekében mindjárt 1919. március 25-én levelet intézett Clemenceau-hoz, amelyben a leghatásosabbnak ígérkező koncepció szellemében arról győzködte magas pártfogóját, hogy úgymond a magyarországi bolsevik fordulat veszélybe sodorhatja a még csak konszolidálódó csehszlovák államot.
Beneż kitűnő taktikai érzékkel hatásosan ijesztgette francia pártfogóit a bolsevizmus rémével, és természetesen arról győzködte őket, hogy Európának ebben a térségében csakis Csehszlovákia az egyedüli szilárd védelmezője a polgári rendnek és a francia érdekeknek. "Berlinben, Szászországban és Bajorországban igen erős a Spartakus-mozgalom. A budapesti forradalom egyúttal Bécsben is súlyos megrázkódtatást vont maga után" -- fejtegette Clemenceau-hoz írt idézett levelében Beneż. "Nem tudjuk, mi lesz Lengyelországban. Nyilvánvaló, hogy véghetetlenül veszedelmes a helyzetünk, mert minden pillanatban körülzárhat bennünket a hatalmas német, osztrák, magyar, sőt esetleg a lengyel bolsevik mozgalom is. Mi egy sivatagi szigetecskévé válunk. Ezért azzal a kérelemmel fordulunk Önhöz, mint a békekonferencia és a Legfelsőbb Haditanács elnökéhez, hogy szíveskedjék támogatni kérelmeinket. Ha kérésünkre kedvező módon reagálnak, hisszük, hogy megállhatjuk helyünket a bolsevizmussal szemben."29
A levél további részében Beneż kifejtette azt a kívánságát, hogy a demarkációs vonalat újból módosították Magyarország rovására. Ezzel párhuzamosan egy Magyarország ellen irányuló hadjárat konkrét tervét is felvázolta, amelyben természetesen Csehszlovákia is részt venne. Ennek persze az lenne az ellentételezése, hogy tartósan birtokba vehesse Kárpátalját. Beneż Kárpátalja birtoklásával kapcsolatos politikai és stratégiai érvei a következők voltak: "A magyarországi rutének területe, amely elválasztja egymástól a románokat és a csehszlovákokat, szabad átjárót biztosít a Kelet-Galíciából és Oroszországból érkező bolsevik agitátorok és bolsevik csapatok számára. Megállapíthattuk, hogy a teljesen bolsevizált volt magyar hadifoglyok ezen az úton térnek vissza Magyarországra. Feltétlenül el kell torlaszolni a bolsevik beszivárgás útját Magyarországra. (...) Közös ügyünk érdekében kérjük, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elzárhassuk ezt az átjárót" -- győzködte Beneż a bolsevizmustól amúgy is rettegő párizsi politikusokat.30
Beneż azonban nem elégedett meg a Clemenceau-nak írt levéllel, hanem mindjárt másnap, 1919. március 26-án Pichon francia külügyminiszterhez is egy hasonló hangvételű és tartalmú levelet intézett. Ebben már teljes nyíltsággal felajánlotta csehszlovák csapatok részvételét egy Magyarország ellen indítandó fegyveres akcióban. "A helyzet nekünk nagyon komolynak tűnik -- fejtegette Beneż --, és mi úgy véljük, hogy előbb vagy utóbb kénytelenek leszünk hathatós módon közbelépni, mert a Magyarországon most már teljesen nyíltan kitört bolsevik mozgalom igen komolyan veszélyeztet bennünket... Ezért kérem Önt, szíveskedjenek bekapcsolni bennünket is az esetleges intervencióba, bármiféle háborúba, amelyet a szövetségesek vagy Franciaország vezetne..."31
A Párizsban intrikáló Beneż ezekben a napokban az angol Timesnek adott nyilatkozatában is -- ezt az interjút 1919. április 2-án a prágai Národní listy is leközölte -- igencsak harcias húrokat pengetett. Nemcsak felajánlotta Csehszlovákia részvételét egy Magyarország ellen indítandó háborúban, hanem az általa elképzelt katonai és politikai rendezés körvonala