Duba Gyula

Az emlékezés öröme és kockázata

45 éves az Irodalmi Szemle

1.

Az Irodalmi Szemléhez majd harminc évig volt közvetlenül közöm (szerkesztőbizottsági tag, főmunkatárs), tizenöt évig pedig szerkesztettem. Szerzőként a kezdetektől a magaménak vallom. Az időtávlat és az emlékezés mélysége talán megengedné, hogy némi pátosszal azt mondjam: “közös munkánk jó mulatság, férfimunka volt.” De nem mondhatom, mert nem lenne igaz. Szerkeszteni nem volt jó mulatság, hanem gondteli, nehéz munka, néha veszélyes is (bár ez a férfi-jelzőt nem zárja ki!) A folyóirat szerkesztését 1968 szeptember 1-én vettem át Dobos Lászlótól. A társadalom felívelő korszaka éppen megtorpant, aláhullni készült. Másfél évtuzed múltán Varga Erzsébetnek adtam át a főszerkesztői széket. Amikor is olyan közéleti elbizonytalanodás és szellemi mozgás kezdődött, mely néhány év múltán a rendszerváltáshoz vezetett. Némi malíciával mondhatnám hát, hogy nekem jutott a lap szerkesztésének legnyomasztóbb korszaka. A negyvenes éveimet, a legtermékenyebb időmet olyan asztal mellett töltöttem el, amely szinte folyamatosan bizonytalan lábakon állt és jónéhányszor megingott. Külön tanulmányt érdemelne, miért nem borult fel! De erre most nincs lehetőség. Az ünnepi emlékezés inkább jólesően tényfeltáró és eredményfelmérő természetű, a múló idő mindinkább a születő értékeket helyezi előtérbe, míg az egykori gondok árnyait meghagyja azoknak, akik annak idején hadakoztak velük. Az idő nem számonkérővé, hanem elnézővé teszi az emlékezést! A nyomasztó korszak hőskornak tűnhet fel elmúltán, az egykori gyengeségek akár az érdem köntösébe öltözhetnek. A megértő szemlélet felmutathat olyan összefüggéseket, amelyek rámutatnak a gondok természetére és mélységére, és a jóhiszemű kiállás, az önkénytelen gyávaság vagy meggondolatlan bátorság és kockázatvállalás méreteit is jellemezhetik. Amennyiben ezen múltidéző meditációban a személyes dolgaimmal találkozunk, azon túl, hogy végül is a saját Szemle-múltképemet vagyok hivatott megidézni, annak okát leginkább abban lássuk, hogy írásbeliségünk és kultúránk velem együtt azonos fejlődésen állt és haladt. Közös törekvéseink megegyeztek s így képviselhették a kisebbségi-nemzetiségi tudatosodás irányait. Az önmagunkra ébredés és helyzetfelmérés elkezdődött és visszafordíthatatlannak tűnt fel, az irodalom elemző gondolati erőként és formateremtő akaratként támogatta, vállalta a közösségi önkifejeződés munkáját. Szellemi irányvételt sem kellett már sugallni, bár főszerkesztőként természetes lehetett volna, maga az írásbeliség tájékozódása és teljesítménye határozta meg, hogyan szerkesszük a lapot. Gyakorlatát a kor szabta meg, Fábry kifejezésével: korparancsként!

2.

Ahogy Szemle-korszakom közvetlen előzményeit s a magam két évtizedét számba veszem, olyan felismerés érik bennem, hogy a történelem – mert a kor ma már kétségtelenül történelmi! – türelemre tanít. Semmi elhamarkodottság, elfogultság vagy lekicsinylés, csak semmi globális (jó divatos jelző!) elvetés/ Élhettünk talán a “gonosz birodalmában”, ám igyekeztünk emberien élni! Körénk feszült a konszolidáció abroncsa, ám nem volt képes megnyomorítani. Totálisak lehettek az eszmei bilincsek, ám nem okoztak teljes mozgáskényszert. A globális gondolati kaloda közelről sem bénította meg a képzelőerőt, az alkotó energiákat. A körülhatárolt rendszerben derekasan kiteljesedtünk. Stb... stb... Valamiféle megoldhatatlan rejtélyt érzek a múlt képében. A társadalmi rendszerek (diktatúrák) embertelen vagy elembertelenítő vonásait árnyalni képesek a megvalósulú népi élettények, teremtő törekvések, az élniakarás tettei. Az életvágy energiái mintegy “humanizálják” a rendszereket. Méginkább a kultúra és a szellem, helyzetére és önmagára ébredve humánus méretekre, önvédelmi akaratra törekszik. Számunkra éppen azt bizonyítja a korszak története, hogy az irodalom értéktudatának természete etikailag egészséges és esztétikailag hiteles kíván maradni!

A korszak előzményeként látnunk kell, hogy irodalmunk a háború utáni pusztító éveket úgy-ahogy átélve, történelmi élményeinek és benső erőinek engedelmeskedve, ösztönös késztetéseinek a szavára hallgatva, a szinte kilátástalanul nehéz helyzete ellenére (is) únmagával kezd foglalkozni, létének törvényeit fogalmazza, magyar identitását keresi. Már a  ezdet kezdetén a sorsot kezdi vallatni, a közös kisebbségi lét törvényeit faggatja, mélyíti a népi létből fakadó gyökérzetét. S ez nem tájékozódás számára, hanem létszükséglet. A társadalom lehetővé teszi, mert ez egyén fölé a közösség fogalmát helyezi, ám nemzetiségi-kisebbségi kutakodásra nem inspirálja különösebben, ez a saját kezdeménye! A társadalmi kérdések megfogalmazása és elemzése során figyelmét mindinkább az emberi létkérdések és sorsproblémák felé, az emberiség ontológiai dilemmáinak a mélységei irányába fordítja. A hiteles alkotót arra késztette: mintegy a gyakorlat opponenseként bírálva feszegesse az egyén esélyeit a közösségi életben. Ebben gyökerezett az irodalom kétségtelen társadalmi súlya és tekintélye, sőt a hatalmat is elbizonytalanító vagy akár megingató, illetve változtató tömeghatása, amikor lázadni mert, tudott és tehette, példaként lássuk Szozsenyicin Ivan Gyenyiszovicsát!

A korfestő kitérő után, amely azonban koránt sem oktalan, mert a későbbiekben is érvényes gondolatokat (is) feszeget, térjünk vissza a haza magyar irodalom kezdeti gyermeteg s mégis gyönyörű tápászkodására! Néhány éves csecsemőkor után, alig féltucatnyi kamaszévet követően, szinte egy évtized alatt felnőtt. Az Irodalmi Szemle (1968) megléte óta már változó színvonalú és fejlődő irányzatú alkotófolyamat. Egyre hitelesebb irodalom! Látóhatárja tágul, értelmiségi színvonala gazdagodik, gondolatisági elmélyül. A hatvanas évek felvetik az esztétikai érték és világirodalmi tájékozódás igényét. De ugyanakkor a létproblémák újbóli szemrevételezésének és a nemzeti identitás megfogalmazásának a szükségét is. A demokratizálódás folyamatában a népiség új méreteket ölt. Szőke József Bibliográfiájából olvasom ki a magam tájékozódási köreit recenzióimban: Zaligin, Bondarev, Hemingway, Salinger, Keruac, Moldova, Páral, Kuznyecov, Voiculescu, Greková.

Augusztus 21-e ekkor húzott választóvonalat térben és időben. Sejtettük, hogy azután a dolgok másképp történnek majd, de senki nem tudhatta, hogyan, miként mennek tovább! Szeptember 1-én átvettem a Szemle főszerkesztését. Dobos László nemsokára a Csemadok elnöke, majd tárcanélküli miniszter, Szabó Rezső a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke, Tolvaj Bertalan irányításával pedig nemzetiségi titkárság alakult. A párt első titkára Alexander Dubček. Az irodalom pedig, kissé önlevében főve, jóhiszeműen dolgozik tovább, a saját belső erői késztetésére alkotva, vágyainak és reményeinek utakat keresve, ösztöneire hallgatva, hittel teli, bár bizonytalankodva!

3.

Minden elbizonytalanodásával együtt átmeneti idő. Nincs cenzúra, minden anyagért a főszerkesztő felel. Kaszárnyákba, erdei táborokba húzódtak a páncélosok, de láthatatlanul is jelen vannak. A háttérben politikai élethalál-harc dúl, a közélet zaklatottan, ösztönösen s alig kiszámíthattóan működik, tudatgasadásos várakozás az élet. A születő s egyre tartalmasabb szellemi szabadság tehetetlenségi erejénél fogva él tovább, működik még, ám hajtóerői mintha lanyhulnának, a demokrácia gyakorlata hasonlóképpen. Főszerkesztőket váltanak le, lapokat megszüntetnek. Működni kezdenek azok az erők és irányzatok, amelyek majd a “konszolidációt” végrehajtják. Ebben a képlékeny és átláthatatlan helyzetben a Népszabadság cikkírója, elvi következetességből vagy túlbuzgóságból?, erősen megbírálta a Szemlét. Janics Kálmán és Szalatnai Rezső egy-egy írása okán nacionalizmust és revizionizmust emlegetett. Mindkét vád súlyos, akár megsemmisítő lehet! A Szlovák Írószövetség a lapgazdánk, de már a Magyar Írószövetségben is figyelemmel kísérnek. A magyar pártlap bírálata tehát vészesen komoly, bár a porond irodalmi. Dobozi Imre a magyar Írószövetség főtitkára és Molnár Géza a külügyi osztály vezetője jönnek Pozsonyba (Budmericén van a tárgyalás), hogy a Szemle számára kedvezően elrendezzék az ügyet. A szlovák Írószövetségből Ondrej Plávka elnök és Vladimír Mináč vannak jelen, aztán a párt Kultúrosztályának vezetője, s még Dobos László miniszter. De a háttérben jelen van Ľudovít Pezlár is, az új ideológiai titkár, a Központi Bizottság második embere. A Szemle dolga fontos nemzetközi üggyé vált, igazából talán nem is a vétség súlya okán, hanem mert lehetőséget adott az ideológiai vezetés új kapcsolatfelvételére. A tárgyaláson nem sok szó esett. Plávka elmondta, hogy olyan ügy van, amelyet meg kell oldani és jó lenne kedvezően elintézni. Mindenki a főszerkesztőre nézett, várakozóan, némileg bátorítón, kíváncsian. Dobozi Imre ült szembe velem, bíztatóan rám hunyorított; rajtad a sor! De nem tudtam, miben. Az egészből nem sokat értettem. Aztán jótékonyan megvilágosodott előttem, hogy a döntés a háttérben már megszületett, formát kell neki teremteni, kész a bocsánat, de nekem is tennem kell érte. Nem ment könnyen: önkritikát gyakoroltam! A jövőben majd jobban odafigyelek/ Mindenki fellélegzett, ebéd következett. Az új titkár barátságosan mosolyogva és kedélyeskedve Pezlár Lajosként mutatkozott be s fogott velem kezet...

A történetet akár jóízű anekdotának tekinthetnénk, ám közelről sem az! Megsejttette velem, hogy olyan erőknek vagyok kiszolgáltatva, a lappal együtt, amelyek mozgásterét és természetét nem ismerem, némi pátosszal túlozva mondhatnám: sorserők, akár a végzet! Ilyen szempontból nem csak a Szemle fejlődési lehetőségeit jelezték számomra, hanem az eset mementó is lett! Bonyolult erőrendszer vesz körül. Közölt anyagaink könnyen komoly súrlódások okai lehetnek. S ez annál komolyabb megérzés, mert az is kiderült, hogy a hazai magyar nemzetiség öntudatosodásának és identitáskeresésének a folyamata immár megállíthatatlan. Amit a háború utáni évek a földbe döngöltek, amit a késői “felszabadulás” visszafogottan és ellenőrizve lehetővé tett, amit a reformmozgalom módjával, adagolva felszabadított, az hatvannyolc táján és után, részben a szlovák nacionalizmus fellobbanásának a hatására is, törvénnyé vált. A korban születő magyar nemzeti egyetemesség gondolatának a folyamányaképpen a kisebbségi identitás vállalása elemi erővel, szinte atommáglyaként tört fel a hazai magyarságból. Ehhez közvetve az internacionalizmus hangsúlyozása is hozzá járult.

A szerkesztőségekbe özönével indultak a helytörténeti adalékok és kultúrális tudósítások. A korábban megmozdult vidék tovább hallatta szavát s már nem a munkáslevelezők szintjén. Szót kért a történetírás, a szociológia és tömeglélektan, a néprajzkutatás és történeti emlékezés. Komoly tanulmányok születtek, a nemzetiségpolitika és a demokratizálás kérdései is nyilvánosságot nyertek. Ebben a nagy szellemi mozgásban és helyi alkotómunkában az Irodalmi Szemle vállalta az igényesebb fórum szerepét és az ismeretterjesztésen túlmutató tudományosság szervezésének a feladatát. Az öntudatosodás sikerét mutatja, s egyben a Csemadok és a magyar iskolák szervezőkészségét is jelzi, hogy az akkori tájszámaink példányszáma elérte az 5000-6000-t. Hihetetlen és elképzelhetetlen példányszám manapság! S ami mögötte áll, még felemelőbb! Az a feltörő szomjúság és alkotókedv, a közösségi tudat kíváncsisága és szenvedélye, mellyel múltját kutatja és jövőjét keresi, hogy befolyásolhassa jelenét. A kényszer, hogy önfejlődése életterét megfogalmazza és kitöltse. A történelmi megszorításokból születő szorongásos ösztönök elsorvadni látszottak, a keresés és kitárulkozás reflexeivé nemesedtek. Így történhetett meg, hogy a társadalmi konszolidáció szorításában – ketrecében?, csapdájában?, labirintusában? – a szlovákiai magyar írásbeliség azonosságtudata látványosan fejlődött, derekasan kiteljesedett.

A Szemle helyzete is ennek jegyében alakult. Az Írószövetségtől lapgazdaként átvette a Madách Könyv- és Lapkiadó. Akkoriban a könyvkiadást a Kiadói Főigazgatóság felügyelte, mely csúcsszerv a Kulturális Minisztérium hatáskörébe tartozik. A döntő politikai felügyelet azonban a Pártközponté, s vele nincs kapcsolatunk. Bírálja a lapot, ám nem felel érte. Ebben az időben a Szemle főszerkesztője pártonkívüli! (1974-ben lettem párttag). A szerkesztők – Tőzsér, Koncsol – idővel megválnak a laptól, helyükbe fiatalok – Varga Imre, Tóth László, Zalabai Zsigmond, Kulcsár Ferenc és mások – jönnek, szinte szerkesztő-iskola! Az irányzatos keménységben és eszmei bizonytalanságban amolyan időzített bomba, nem tudni, mikor robbanhat valamelyik közlése! Egyértelműen csak a kiadója áll mögötte. Persze így túl szikár a helyzetkép, a bizonytalanságra és kockázatokra kihegyezett, mert közben életerős közösségi munka és szolidáris figyelem veszi körül. Igényekkel és követelményekkel, célokkal és elvárásokkal szembesül. A Csemadok önszervező munkája és a nemzetiség megújuló valóságképe, valamint az egyetemes magyar egymásrafigyelés növekvő vonzereje kíséri munkáját. Ebben a közegben foglalkozunk a kulturális billingvizmusnak és kettős kötődésnek, a nemzeti együttélés eszmei és szociológiai szempontjainak és a kisebbségi tudományosságnak a kérdéseivel, a szlovák-magyar közös történelemmel, de mindenekelőtt a szlovákiai magyarság helyzetének feltárásával, történelmével és sorskérdéseivel, a középeurópai élettér fogalomkörével. Olyan kérdések, amelyek a kor hazai ideológiai egyensúlyrendszerében váratlan, a hatalom kedélyét borzoló, kihívó jelleget ölthetnek.

Voltak ilyen eseteink. Márai Sándor 70. Születésnapját Rákos Péter pompás esszéjével ünnepeltük. Márai, akkor a Szabad Európa munkatársa, Rákos Péter a Kafka-konferencia okán félre állított! A komoly felsőbb rosszallást Bábi Tibor tolmácsolta, de valahogy nem lett ügy belőle. A Sarló – Emlékszámunk megjelenése drámaibb helyzetet teremtett 1978-ban. A Sarló jellegéről és jelentőségéről más volt a Pártközpont véleménye, mint amit mi tükröztünk. Lőrincz Gyula tudta, hogy megjelenik az ünnepi szám, a kérdés tisztázása valószínőleg közte és Pezlár között történt, de közben magam is erősen éreztem a hidegséget, ami az ügyből áradt. Sosem volt nyugalmas munka a Szemlében, gyakran gondok felhői borították a szerkesztőség egét. Másrészt viszont sajátos intézmény lehetett a szlovák-magyar kapcsolatartásban és párbeszédben, s az egyetemes magyar nemzettudat alapozásából is kivette részét. Szinte minden magyar író látogatása a Szemlében kezdődött, sok szám és közlés tükrözi élő kapcsolatainkat. Akkor vált tragikussá a helyzet, amikor Tóth László egyik versének a közlésére, egy elfogadhatatlannak minősülő kifejezés okán (máskor már részletesen megírtam a történetet), a lapot húszezer korona büntetésre ítélték, amihez a főszerkesztő fizetéslevonása járult. Az ok persze alkalmi lehetett! Hátterében az akkori pártellentétek, az államvezetések gazdasági és reformelképzelései, konzervatív és újító ideológia ellentmondásai állhattak. Akkor kezdtek érezhetően egymástól távolodó pályákra térni a nemzeti nagypolitikák sínjei. Az iskolaügy felvetette az alternatív oktatás lehetőségét, iskolákat vontak össze szlovák igazgatás alatt és a Leningrádi-utcában az Orbis előtt hosszú sorok álltak a magyarországi lapokért.

4.

Amikor egy visszafojtott és aránylag zárt közösségi gondolkodás bővülni jezd és a világra tágul, egyszerre felemeli fejét és emelkedni kezd, igen... ez csodálatos jelenség! Ady metaforója jól jellemzi: az értől az óceánig! Az egyén fejlődése egyszerűbb, képességei és adottságai eredménye, munkája gyümölcse, becsvágya koronája. Az egyéni teljesítmény is elbűvölő, de a közösség szellemi felemelkedése, érése más, sejtelmesebb! Ahogy jótékony záporok után, netán felhőszakadások idején a tó vize emelkedik! Alig vehető észre, mert nem látványos, nehezen tetten érhető, külsőre az egyéni teljesítmények jelzik. A  ársadalom szellemi erői egyéni teljesítményekben mutatkoznak. Közben megérezzük vagy inkább megsejtjük az általános színvonal-emelkedést, az értékgazdagodást. Valamiféle belső szervezet és ösztönrendszer munkál a dolgok mélyén. A gondolatok egymást termékenyítik és a felismerések új meglátásokat szülnek. A közös megismerés útján az új fogalmazások értéke, a friss fogalmak kiteljesedése állandó minőségi elpőrelépést, folyamatos haladást, emelkedést jelent.

Az ötvenes évek sablonos eszmei látással és ideológiai közhelyek ismételgetésével kezdődnek. Lassan szoktatja magát önállóságra az önvizsgáló képzelet, leginkább olyankor, amikor a kisebbségi sors állomásaira, létkérdéseire veti tekintetét. Önismeretünk és közgondolkozásunk hatvannyolcra eléri a nyelvi önállóság és jogérvényesítés szintjét, elméleteiben az autonómia gondolatáig jut és számos kérdést képes hitelesen megfogalmazni. Felnőtt köznyelv és önálló gondolkodás! Hasonlóan történt az irodalomban is, de bonyolultabban, ehhez nélkülözhetetlenek voltak az egyéni teljesítmények. Másrészt az jellemezte, hogy az előbbi folyamatnak, a közgondolkodásnak a jogról és a szabadságról alkotott tétekeinek a föggvényében (is) fejlődött. Egyes felfedező művek, az első történelemfogalmazó és feltáró regények és versek visszahatottak a politikumra. Az irodalom – a művészet – kiváltsága, hogy a merészen újszerű mű helyzetet teremt, s így forradalmian előrelendíti a fejlődést. Az Új hajtások (1953) című antológia után a “nyolcak” antológiája (1958), majd az Egyszemű éjszaka (1970) és a Fekete szél (1972) látványosan és érzékletesen mutatja esztétikai érésünk és irodalmi gondolkodásunk két évtizedét. A sajátos csak ránk jellemző, termékeny metamorfózis, amennyiben megbecsült hagyományként számon tartjuk, identitásunk és önértékelpsünk (egyik) alapértéke lehet!

Pozsony és Budapest (sajátos) kölcsönviszonya jelentősen hozzá járult a metamorfózishoz. Már korábban elmondhattam volna, a budmericei “nemzetközi” találkozás okán például, hogy a Szemle szerkesztése során mindig éreztem a szlovák-magyar kapcsolatrendszerben valamiféle belső kölcsönösséget, a közeledés bizalmas vonását, mint amikor jó ismerősök találkoznak. Ennek okát és árzelmi motivációját talán a közös történelem és sajátosan összefonódó népélet hagyományaiban kereshetnénk. Jószerével akár sajátos familiarizmusnak mondhatnám, szíves megértési hajlamának, amiben persze a szlovákiai magyar kisebbség jelenlétének mindenképpen helye és szerepe van. S ezt a megállapítást mlg akkor is valósnak érzem, ha tudjuk, hogy az újkori történelmünk során gyakran éppen az ellentéteket hangsúlyozta egyik-másik nemzeti ideológia! De nemcsak az irodalmi közéletben, hanem az alkotói inspirációkban és intuíciós megtermékenyítésben is megtaláljuk a cseh-szlovák irodalmi hatásokat. Azért említem ezt éppen most, mert a korszakban ezek a kölcsönhatások megszilárdulnak. Az irodalmat a Vetés-nemzedék feltörése jellemzi. A Szemlében való rovatukban kiteljesedtek, a közlésekben is számottevő helyet foglalnak el. Hallatlanul újszerű, gyakran provokatív hangvételükkel is! A hagyományosan önkibeszélő, a tartalmat preferáló és a formával kevésbé törődő stílus önmaga ellentétébe csapott át, a másik végletbe, a formai újításnak nagymértékben alárendelte a mondanivalót! Formabontó szenvedélyüknek az idő is kedvezett, az elbizonytalanodott és szabados demokrácia elbírta a kísérletezést, az alkotói szabadság jeleként fogta fel. Másrészt az ideológia számára kevésbé voltak problematikusak, mint az egyenes és rámenős bírálat. A hagyományos irodalomszemlélet joggal láthatta úgy, hogy a kötelezőnek vélt hagyományokkal szembeni tiszteletlenség és felelőtlenség nyer tért, olyan sorsvállalás és hivatástudat elutasítása, amely a magyarság egyik megtartó erejévé és váteszévé tette a költőt, az irodalmat. Az avantgardista fiatalokat Szalatnai Rezső intette mérsékletre, ám jószándékú beavatkozása tiszteletlennek minősülő visszautasításban részesült. A vita jellegét a konszolidációs intézkedések fokozódó légköre veszélyes politikai síkra terelhette volna, felkérésre Fábry Zoltán is beavatkozni készült, majd visszavonta írását, az ellentétekben a kor tisztázatlan szenvedélyei kavarogtak. Erősen megosztották a közvéleményt. Nem végződött győzelemmel egyik irány számára sem, a Szemle, az egész irodalom lapja lévén, mindkét véleményt a jövő érdekében tiszteletben tartotta. Az igazságkeresés igényével Koncsol László állt ki a fiatalok mellett, az irodalmiság és alkotói szabadság jogait hangoztatva. Mai szemmel nézve a vitát a kiélezett – történelmi értelemben drámai – helyzetből adódó, nem alaptalan, ám minőségeiben tisztázatlan és méreteiben eltúlzott félreértésnek mondhatnánk. Szalatnai sem úgy gondolta, ahogy aggályait felnagyítva magyarázták és a fiatalok sem voltak annyira tiszteletlenek, amilyennek hangjuk abban a pillanatban minősült! Az ellentmondások mélyén irodalomellenes politikum munkálkodott. Ez akkor nem volt látható, felismerhető. Az állandósult veszélyérzet védekezési kényszert szült, sokszor oktalan gyanakvást és a másság iránti elfogultságot. A fiatalok amúgy is hajlamosak a hagyományok iránti érzéketlenségre, a konzervatív igazságérzet pedig nehezen tűri a felelőtlennek tűnő kísérletezést. Végeredményben két alapérzés állt szemben egymással: az alkotói képzelet szabadság utáni vágyódása és a magyar létérdekekhez való hűség erkölcsi felelőssége!

Az idő mindkettőt lehetővé tette, de igazából egyiknek sem kedvezett. A konszolidáció kiszámíthatatlanságában a hagyományféltést és a nemzeti érzést nacionalizmusnak, a formakísérleteket pedig realizmusellenes szószátyárkodásnak minősíthették. A fiatalos életerők lendülete azonban megtörhetetlennek bizonyult, a közösségi érzés ellenpólusaként az egyéniség vívta helyét, az individuális szabadság kért teret az irodalomban. A fiatalok a többi lapokban is jelen vannak. Szépszámú és tehetséges új nemzedék helykeresésének lehetünk tanúi. A hivatalos irodalompolitika a realizmust támogatja, nem feledve mellőle a szocialista jelzőt, maga az irodalom azonban már őszintébb és hitelesebb utakon jár. A realizmusba modern elemek vegyülnek, az avantgarde kísérletezés pedig nem feledi a rágióhoz és a humanizmushoz való hűséget. Bizony a Szemlét is látványos eklekticizmus jellemzi! Egysége a különféleségek, sőt végletek kölcsönhatásából áll össze. Nyugtalan helyzet, nem idilli állapotok, telve feszültséggel, gyakran veszéllyel. Szinte érthetetlenül ellentmondásos és mégis eredményes és termékeny munka folyik! S közben feszülnek az idegek. Mintha éppen az késztetné irodalmunkat fokozott erőfeszítésekre, hogy elbizonytalanodott léte és eredményei veszélyforrások lehetnek. Ami azonban azt is bizonyítja, hogy a kiszabadult kisebbségi szellemet már nem lehet visszakényszeríteni a palackba!

Ekkor válik teljesen felnőtté irodalmunk. Érett lett mind gondolati mélységét, mind esztétikai formakészségét tekintve. A környező nemzeti irodalmak egyenrangú partnere. Egyes művek ismertek a magyar nyelvterületen és hatással vannak-lehetnek az egyetemes szellemi fejlődésre. Fordításirodalmunk kimerítően tájékoztat a cseh és szlovák irodalom állapotáról. A nemzeti összetartozás érzésének csírái ekkor szöknek szárba és jónéhány művünk-szerzőnk részt kap a kibontakozásban. A meginduló kapcsolatkeresésben az Irodalmi Szemle szerkesztősége már-már intézménnyé nő! Sokszor elsőnek keresik fel a Pozsonyba látogató középeurópai literátorok. Erről a túlzás vagy szépítés gyanúja nélkül szólhatunk. A felszabaduló egyéniséget már nem lehetett “kollektivizálni”, visszaszorítani, hatvannyolc igazi érdeme, hogy nem csak társadalmi reformmozgalomnak, hanem szellemi forradalomnak (is) indult! Közírásunk a kisebbségi célokat jogként vetette fel. A jog fogalma mindig élt a szlovákiai magyar közgondolkozásban, ebben az időben jelentése gazdagodott és elmélyült. S ez az irodalom valóságszemléletére is hatott, erősítette ontológiai tájékozódását, árnyalta történetfilozófiai elmélyülését. Tudatosította önálló létét és nemzeti kötődéseit, felmérte helyzetét és méreteit, s a céltudatos önépítkezéshez foghatott.

Az irodalomról való gondolkodásnak – s a folyóiratok ezt szolgálják – olyan a természete, hogy az új, a még nem volt, a váratlanul felfedezett köti le figyelmét. Az elidegenedés filozófiájával (Sartre, Camus) már a hatvanas években ismerkedtünk, a hetvenes évek nyugatról a strukturalizmust, keletről a szemiotikát hozták. A Szemlében helyet kapnak a nyelviskolai elméletek, strukturalista elemzések (Tőzsér, Zsilka), billingvisztikai és szemiotikai tanulmányok. A realizmusnak nincsenek új felfedezései, a művészetfilozófia mezőségeit modern elméletek szelei fújják. Nem annyira az alkotásra, inkább a kritikai szemléletre lesznek hatással, a bírálatok és recenziók a divatos szemléletek felé tolódnak. De a hagyományőrzés is jelen van. Komoly irodalomtörténeti munkák születnek. Kötelességgé válik múltunk-előzményeink feltárása, a hazai magyar irodalomtörténet. A helytörténeti és szociológiai munkák okán az irodalomnak szembe kell nézni a valósággal: immár múltja van, jószerével történelme s az első köztársaság irodalma okán históriai távlata! Másrészt immár jubilánsai és halottai vannak! Ebben az lvtizedben amolyan jubileumi szerző (is) lettem, köszöntő és bucsúztató író, a főszerkesztő vállalta a lap ezen kötelességét. Hosszú lenne a névsor: Szabó Béla és Ján Poničan, Balogh Edgár és Csáder László, Pavol Horov és E. B. Lukáč, Németh László és Illyés, Szabó Gyula és Czine Mihály, s még számosan. Aztán az ötvenesek: Dobos László, Fónod Zoltán, Török Elemér, Szeberényi Zoltán, alkalomszerűen, ám rendszeresen: Fábry Zoltán. Majd a vezércikkek: a műfordítás világszerűségéről, az eklekticizmus bájáról, a költői aktivitásról, hagyományainkról, mítoszról és valóságról, az irodalmi humorról, az erkölcsi realizmusról. A szerkesztés írói munkámat is meghatározta, megszabta témáimat, feladataimat. Elméleti dillemákat szuggerált, melyeket elemezni kellett. Tanulmányok, értekezések és esszék írására ösztönzött. Az irányzat általánosítható! Évi tartalomjegyzékeink tanúsítják, hogy a Szemlének ez a korszaka a közösségi gondolkodás létfilozófiai méreteinek és az egyén szabad kiteljesedésének a kölcsönhatásai folytán, irodalmunk eredményes munkáját hozta. Amire további útkeresését is alapozhatta!

5.

Az idő távlatából a korszak bonyolultabbnak tűnik fel, mint éreztük, akkor éltük, ma pedig – értékeljük! Két évtized újabb élménytömege alatt húzódik meg a kor, rendszerváltás formálta át, az egykori gondok új fényt kapnak és az értékek színe megfakul. A történelem fogalmának a közelében tapogatózunk, bár mit jelenthetne két évtized az emberiség évezredeihez képest?! A múlt azonban csökönyösen múlt marad, lezárt véglegesen, ismételhetetlen és változhatatlan. Mindenki másként értékeli, mert másként élte meg! A nagy közös élmények is más-más érzést kelthetnek bennünk. Amikor a magam munkáját és annak hatását próbálom számba venni, mindenképpen személyes leszek. Kétségtelen, hogy az idő teli ellentmondással, a közélet buktatókkal és az ember kételyekkel! Az óvatosság és a tettvágy együtt haladnak, amikor okkal szorungunk és bizonytalanok vagyunk tetteink követelményét illetően. Munkánk könnyen kérdésessé válhat, tetteink nehezen érthetőkké. Mindezek mellett a formai kiteljesedés és a gondolatgazdagság, amely az irodalmat jellemezte, arról tanúskodik, hogy a Szemle sokat tett az eredmények érdekében. A szerkesztők pedig...?! Az ember bonyolult módon “ember”, az esendőség és bátorság egymást átfedve, keveredve tájékozatlansággal, óvatossággal, erélytelenséggel van meg benne. Azóta megtanított a történelem, hogy miközben a fejlődés megszűntet bizonyos közéleti melléfogásokat és vétkeket, netán politikai “bűnöket”, újakat követ el helyükbe: az ember léte sosem volt és sosem lesz idillikus! Sem makulátlanul tiszta, sem eszményien szép. Ám a jóhiszeműség, ügyszeretet és nyitottság erkölcsének a nyomvonala általában mindig követhető.

Ha önmagammal foglalkozom, nem magamért teszem. A korszak, úgy tűnik fel, irdatlan messze van, igazságai feltételesek, botlásai halványulók, immár a történészek dolga, hogy kibogozzák összefüggéseit. S éppen erről van szó: a történelmi tanulságról! Ma már az egykori cselekvőket számon kérők is számonkértek lehetnének! Néhány évtized alatt az emberiség leghatalmasabb, mert legtöményebb életérzésbeli és szellemi metamorfózisa zajlott bennünk, velünk és körülöttünk, s alig észleljük rettenetes mélységét, emberi drámáját és sorsdöntő tanulságait! Tehát a főszerkesztő! Egykori önmagamra gondolva gyakran érzem, hogy nem voltam felkészülve a feladatra! Meditatív alkat lévén, nem vagyok vezető-típus, a kérdéskört éreztem, ám határozott elképzelésem nem volt, mit tegyek a lappal! Nincs bennem elég erély sem, hogy akaratomat másokra kényszerítsem. Aztán naiv és jóhiszemű voltam, tapasztalatlan. Párttag nem lévén, a politikai érzékem és gyakorlatom is felszínes, ösztönös volt, problémaérzékenységem közírói természetű. Bizonyos naivság kellett ahhoz is, hogy – különösebb becsvágy és célok híján – elfogadjam a tisztséget. Jó megoldás lesz, győztek meg, és én úgy véltem, használok vele! A mélyvízbe dobtak s úszni tanultam. Valószínűleg nem voltam sem kitűnő, sem profi úszó. A szakma amatőrje inkább, bár sem a lap, sem én nem merültem el. Talán két okból! Először magamat győztem meg, mit kell tennem, úgy hittem, megérzem az igazságot! Amit igaznak véltem, azt felelősen vállaltam. Arra is ráébredtem, hogy az irodalmat nem irányítani kell, hanem teret nyitni és felelősséget vállalni érte! Mindent elfogadni közlésre, amit elbír a lap, a kezdőket nevelni, a dilettánsokat eltanácsolni. De mindig tapintatosan fellépni, mert az író érzékeny lény és az írás természete, hogy minden szöveg figyelmet érdemel.

Valószínűleg átéreztem vagy legalább is megsejtettem, mennyire hiteles és termő korszakát éli irodalmunk. Sok téren és minden műfajban ott volt az önkifejezés igénye, az őszinteség szenvedélye és a hitelesség bélyege, ami az értékteremtő irodalom feltétele. Az utánérzések és esztétikai sablonok, az irodalmi divatok és az önmutogatás torzszülöttei abban az időben még kevésbé jelentkeztek. A végletes kísérleteken is érezni lehetett, hogy az önkifejezés és újat mondás gesztusa munkál bennük. Hatalmasan megnőtt a vidék alkotókedve! Megszólalnak a helytörténészek, pedagógusok, műkedvelő kutatók és irodalmi kísérletezők, láttatják magukat. A kisebbségi kultúra és szellemi élet egészében megmozdul és alkotó módon megjeleníti magát. Ösztönös és természetes mozgás ez, amit nem lehet, de nem is kell irányítani. Csak mind szépesebbkörű kibontakozását elősegíteni és mindenben támogatni. Egyetlen követelményt lehet elvárni: a kisebbségi szellemiség képviselői tudatában legyenek léthelyzetükből adódó fenyegetettségüknek! Az emberiséget, a modern embert számos romboló hatás és katasztrófalehetőség veszélyezteti, a kisebbségi embert eggyel több: a léthelyzete! Nyelvi mássága és életterének szűkülése, jogainak bizonytalansága és esélyeinek apadása, közösségének számbeli fogyatkozása. Mindezekkel szemben külön felelősséggel tartozik s bizonyos önfenntartó értelemben egységesnek sorstársaival. Ez nem valamiféle uniformizálódást jelent, sem az irányzatok és nézetkülönbségek tilalmát, netán gondolati beszűkülést és fogalmi sablonokat, amolyan cinkos “egyhúron-pendülést”, hanem az öntudat szolidaritását. A kisebbségi sors iránti érzékenységet, amely folyamatos dráma lehet, de nem tragédia! Az irodalomnak, amely az anyanyelv minőségére és a kifejezés szabadságára épít, tudatosítania kell élettere sajátosságát. A felismerés ne kösse gózsba képzeletét és ne akadályozza szabad szárnyalását, ám olyan tudatosan vállalt minőség legyen, amely egyéniségét formálja. Ennyi akkori élményeim tanulsága, ma is hiszek benne!

Se dobok, se trombiták...

Nem az ünneplés vagy a seregszemle alkalma ez a mostani, hanem a számadás és a számvetés lehetősége. Öt évvel ezelőtt szinte a gödör aljáról szólt a szerkesztői üzenet: “Nem akarunk temetni, s nem akarjuk az őszinteség cinizmusával a halálba menők üdvözlését, a “Morituri te salutant!”-ot, emlegetni mellyel a gladiátorok köszöntötték viadal előtt a császárt. Nem akarunk “császárt”, politikai percemberkéket, kisszerű nacionalista fajankókat, s a jövőnket sem akarjuk kísérteni. Mert a gyakori “haldoklásunk” nem a gyengeség jele, hanem a magárahagyatottságé.” A végtelen önzés és a szekértáborok szellemi gubanca és az összetartás hiánya okozta akkor, hogy a közöny meg a szellemi impotencia fojtogatta életünket. Ezek kényszerítettek bennünket a kíméletlen őszinteségre. Azóta fordult az idő kereke, s bár az önjelölt “császárok” ma sem tűntek el, meg a nacionalista fajankók is megtalálhatók politikai- és közéletünkben, a kultúra és szellemiség létfeltételei azonban mégiscsak megváltoztak. Ennek köszönhetően ma már havonta eljut olvasóihoz az Irodalmi Szemle, a magyar szellemiség fóruma, mely az elmúlt negyvenöt esztendőben a magyar irodalom felnevelője volt Szlovákiában 1945 után.

Kisebbségi sorsunk több mint nyolcvanéves történelmében (az erdélyi Korunkot leszámítva) a leghosszabb életű irodalmi folyóirat az Irodalmi Szemle. Megalapításától kezdve nemzedékeket nevelt, és szélesre tárta szellemi életünk kapuit nemcsak az irodalom és nyelvtudomány, hanem a történettudomány, a néprajz vagy a szociológia, sőt az utóbbi években a míves publicisztika előtt is. Kevés kivételtől eltekintve elmondhatjuk, nem a “szekértáborok”, az irodalmi divatok vagy irányzatok, illetve a politikai kontárkodás képtelenségei határozták meg a szerkesztés mikéntjét, hanem az a határozott, és emberszabású, nem művészetidegen szándék, hogy lap az alkotómunka legjobb eredményeit tegye közkinccsé. Igy segítse a nemzeti identitás erősítését, a nemzeti megmaradás önös érdekeit, valamint azt a törekvést, hogy sorskérdéseink megoldásában az összefogás legyen a legfontosabb érdek. Küldetéstudatnak szokták ezt (évtizedeken át!) mondani, s ma sincs ezen szégyelni valónk! Még akkor sem, ha egyesek -- főleg a fiatalabb nemzedék egyes képviselői -- számára ez a fogalom már “elszállt”, nem létezik, s úgy tesznek, mintha azt sem tudnák, miről is van szó... (A nyárspolgár -- mondhatnánk egy kis “jóakarattal”! -- először világpolgár, aztán bozótharcos akar lenni...)

Az elmúlt évtizedek hozadékaként mindenekelőtt azt említenénk, hogy a lap folyamatosan megőrizte többgenerációs helyzetét. Szinte havi rendszerességgel jelennek meg napjainkban is új és új nevek, akiknek ugyan ma még csak a zsebükben a “marsallbot”, a szándék, hogy írókká legyenek, hamisítatlan, megmásíthatatlan. Igazi öröm számukra az is, hogy közülük már többen kötettel is bizonyították, hogy az írói mesterség lajtorjáján -- elindultak. Öröm ez azért is, hisz a mindenre elszánt dilettánsok gátlástalan “nyomulása” is ott van mindennapjainkban. A szerkesztés során nemcsak az a törekvés vezetett bennünket, hogy megtartsuk szerzőink népes táborát, hanem az is, hogy a folyóirat lapjain az olvasó szembesülni tudjon a magyarországi és a határon túli magyar irodalmak legjobb alkotóival. Annak érdekében, hogy irodalmunk magyarországi visszhangjáról is tájékoztassuk olvasóinkat, a Tallózó-rovat közleményeivel próbáltunk az elmúlt ávekben a segítségükre lenni. Ebben a rovatban időről időre helyet adunk azoknak a (hazai) szerzőknek is, akik (talán a nagyobb népszerűség, ismertség /?!/ okán) gyakran magyarországi folyóiratokban, megyei lapokban publikálnak. Ez a gyakorlat a szépírók némelyike esetében is, talán azzal az elképzeléssel párosul, hogy íly módon hamarabb üstökön ragadhatják a sikert és az elismerést. A példák, persze azt mutatják, az elismertség uborkafája azokhoz kerül igazán közel, akik otthon is a topplista elején vannak. A példák serege bizonyítja ezt. Hiába volt például Szenes Erzsinek vagy Szenes Piroskának “bejárása” a Babits Mihály szerkesztette Nyugatba, és Merényi Ödön is hiába volt jó barátja Déry Tibornak, írói rangjukat csak műveikkel hitelesíthették, ha hitelesnek találták ezt a kortársak, és nem utolsósorban az utókor. Márai Sándor az emigrációban sem feledkezett meg arról, amit a két világháború közötti magyar irodalomról írt, miszerint: “a Felvidék magyar szellemisége közelebb van az európai áramlatokhoz, mint az anyaország irodalma”. Nem állítom, hogy ez ma is így igaz, úgy gondolom azonban, hogy valamire való író nem feltétlenül tündökölni akar vagy a kirakatban fityegni, hanem az “övéi közt” otthon lenni. Sokszor az űzöttségben, a megalázottságban, sokszor a napi küzdelmekben a létért, a megmaradásért. “Hajlongani emerre, amarra, / Jaj, de bús sorsot mért az Isten a magyarra” -- idézhetnénk talán erre (az egyeseknél szokássá vált “mutatványosdira”) is szegény Ady Endre sorait.

Egyébként aligha vigasztalhat bennünket az irodalomkritikánk állapota. A kritika mindig is “hiánylistás” volt irodalmunkban, ma azonban különösen az. Tehetséges fiatal kritikusaink -- tisztelet a kevés kivételnek! -- szívesen hiszik magukat (vagy előléptetik egymást!) irodalomtudósnak, irodalomtörténésznek, a helyzeten ez mitsem változtat. Alapvetően hibás ugyanis az a szemlélet, mely nem az irodalom egészében gondolkodik, hanem -- a talmudisták mintájára -- tantételekben. Egy-egy kritikában ugyanis gyakran többet tudunk meg Gadamer, Derrida, Kierkegard, Genette vagy Foucault bölcs tanításairól, mint magáról a műről! Pedig az irodalmat az írók teremtik s nem a tantételek vagy az üdvtanok. Akár Ignotust is idézhetném: “Irodalom pedig csak egy van: az, amit az írók írnak”. Egy szó mint száz, hermeneutika, dekonstrukció, textus, hypertext , internetes szörfözés s megannyi “vívmánya” mai életünknek, melyek az utóbbi évtizedekben betévedtek a Gutenberg-galaxisba, meg az irodalomkritikába is -- jobb esetben csak múló divat, vagy az sem. A divatdiktátorok fellépése esetenként annyira gátlástalan volt az elmúlt évtizedben (példaként Ady Endre, Móricz Zsigmond, Németh László vagy Illyés Gyula kirekesztését említhetem!), hogy valóban elmondhattuk olyan időket élünk, amikor a művésznek, írónak bátorság kell a közérthetőséghez is. Nem kétséges, hogy a századvégi / ezredvégi líra, valamint az elbeszélő próza egy része a szöveg rendezőelveinek destabilizálása jegyeit magánviseli, az olvasók nagy része azonban -- a posztmodern rohamot is túlélve! -- nem hermeneutikai és szemantikai, azaz értelmezéstani és szójelentéssel foglakozó vizsgálatok izgatják, hanem jó verseket, novellákat, regényeket akarnak olvasni. Aki nem hiszi, járjon utána Esterházy, Nádas, Bodor Ádám, Grendel Lajos, Parti Nagy Lajos, Mészöly Miklós, vagy Csoóri Sándor, Lászlóffy Aladár, Petőcz András, Tőzsér Árpád, Zalán Tibor, Borbély Szilárd, Kovács András Ferenc vagy mások műveiben, hogy a narratív identitás útkereséseit, sikeres kísérleteit utolérje.

Nem kevésbé nyugtalanító a kánonok körüli hercehurca. Az türelmetlenség, mely az elmúlt években e téren jellemzi a magyar irodalmat, ismeretlen volt az elmúlt évszázadokban. Pedig a 18. századtól kezdve együttélnek irodalmunkban a kánonok. Ha a posztmodern uralma még tartana, akkor talán ma is ki lehetne átkozni azokat, akik nem posztmodernül “beszélnek”. A kánonok hiábavalóságáról szólva idézhetjük Kosztolányi Dezső szavait, aki a Lenni vagy nem lenni című előadásában (1930 februárjában) ezt írta: “Ne áltassák magukat azok a kiválóbbak vagy szerencsésebbek, kiknek könyvei esetleg külföldi piacokon is futnak, hogy ott buzogányukkal beverhetik a dicsőség érckapuit. Különlegességek maradnak arrafelé... Nem is az a fontos, ami ott künn történik velük. Az a fontos, ami itthon történik. (...) Minden nagy költészet családias. (...) Nyelvünk szellemében él, melyben összeforradunk valamennyien, akármiféle politikai hiten élünk. Nem dicsekszünk azzal, hogy hűek vagyunk ehhez a nyelvhez. Mi magunk vagyunk a hűség Nem állítjuk azt sem, hogy csak vele, általa, érette lélegzünk. Mi magunk vagyunk ez a nyelv. Vér vízzé válhat, pártot is üthet, de ez a szellemi közösség megronthatatlan, elmozdíthatatlan”. (Látjátok, feleim. Bp.,1976. 18-19.)

Neuralgikus pontja irodalmunknak az utóbbi években a “szlovákiai” vagy a “csehszlovákiai magyar irodalom” megnevezése is. Függetlenül attól, hogy földrajzi, ha tetszik politikai terminológiáról van szó, mely a trianoni traumával egyidős. (Nevezhetnénk, persze felvidéki irodalomnak is, hisz a szóhasználat a Kárpát-medence felvidékét is jelentheti s nem feltétlenül a történelmi Magyarország északi részét -- mely ezt a fogalmat korábban kétségtelenül fedte --, és amelyre a szlovák politikai és irodalmi közvélemény ma is egyértelműen allergikus!). Tényként kell azonban leszögezni, hogy a “traumás” jelzős szerkezet -- fogalomként ! -- a szlovák többségi irodalom minden ellenkező és megújuló kísérletei ellenére sem tudta elérni az egységes magyar irodalom való szembenállást, ezért kénytelen -- kelletlen tudomásul vette a magyar irodalom földrajzi / politikai tagoltságát. E fogalom felemlegetése során -- analógiát keresve -- legutóbb Németh Zoltán, az Irodalmi Szemle hasábjain (augusztusi szám!), a török hódoltság idejét emlegette, mondván a magyar irodalom akkori létét is ideje volna törökországi magyar irodalmi terminus technikusszal illetni. Aligha mellőzhető “apróság”, hogy a három részre szakadt országban nem a hódoltsági területen virágzott az irodalom, s nemzetközi szerződés sem erősítette a török birodalom hódító törekvéseit. Minthogy az intézményesített feltételrendszer nem alakult ki, következésképpen az irodalmi folytonosságot sem a hódoltsági területek biztosították. Ami viszont nyugtalanító ebben az évek óta visszatérő kérdésben, az elsősorban az a közöny, mellyel a közvélemény (az irodalmit is beleértve!) ezt a kérdést kezeli. Talán azért is, mert régi csont, és sokan rágták, meg azért is, hogy nincs is már rágni való rajta?! Tény, hogy nem minőségi jelző kíván lenni, s az is igaz, visszataszítóan sértő, ha ezt a fogalmat, “szlovákiai magyar író” csak “ a honi irodalom másod- és harmadrendű” képviselői, meg nyilvánvalóan a dillettánsok számára tarthatnánk fenn, “míg mindazok, akiknek sikerült kitörni e gettóból, már az összmagyar irodalmi kánon részei”. Abból a felvetésből, hogy “szlovákiai magyar író az, aki annak vallja magát”, feltehetően csak logikai bukfencekre futja. Ennél mindenképpen mélyebbre kellene ásni, mert a kisebbségi sors kényszerűségét aligha lehet lefokozó jelleggel minőségi kategóriaként használni vagy diszkriminációs agyrémekként értelmezni. A téma kapcsán szívesen idézném Pomogáts Béla szavait (A többarcú magyar irodalom-ról): “Magam sok töprengés után jutottam el oda, hogy a kisebbségi magyar irodalmakat és az anyaország irodalmát lehetőleg közös gondolati kontsrukcióban kellene tárgyalni, az úgynevezett “egyetemes” vagy “összmagyar” irodalom fogalmi keretei között. Ugyanakkor meg kell különböztetni őket egymástól, hiszen mindegyik ilyen “részirodalom” más-más helyzetben dolgozik.” Az értékek vizsgálatakor a légüres tér helyett a kölcsönösség szempontjai a fontosak: “ha az irodalmat mint művek rendszerét határozzuk meg, akkor a szellemi térben összetartozó értékeket nem lehet egymástól elkülöníteni”--írj Pomogáts Béla.. Figyelemre méltó Elek Tibor egy korábbi megállapítása is. Ezek szerint az egyetemes magyar irodalom csak a magyar irodalom területi sokféleségét együttlátó szemléleten alapulhat, semmiképpen sem e területi sokféleség hirtelen megszüntetésén, egybemosásán.

Megérne egy “misét” ezeket a fogalmakat tisztázni, még akkor is, ha a kisebbségi magyar irodalmakat nem kívánjuk eleve adott történelmi kategóriaként kezelni, s az örökkévalóság pecsétjével ellátni. Peéry Rezső írta egyik esszéjében 1937-ben: “Az imperiumváltás óta a magyar kultúrfolyamatosság megszakadt. Az új magyar létformák, s a párhuzamosan élő magyar kultúrák kísérleti korszakát éljük.” Aligha lehet vitás, hogy az Új Európa új lehetőségei óhatatlanul “átrajzolják” eddigi hiedelmeinket, s a szemléletváltást a magyar irodalom értékrendjében sem mellőzhetjük majd sem Szlovákiában, sem másutt... Hogy az “átállás”, a váltás nem megy könnyen, annak bizonysága lehetett a kilencvenes évek elején Veszprémben szerkesztett Ex Symposion is, melyet elüzött, “áttelepült” vajdasági írók szerkesztettek, a beilleszkedés és a különállás sajátos példájaként.. . Arra a kérdésre, hogy meddig terjed az erdélyi, a vajdasági,a kárpátaljai vagy a szlovákiai magyar irodalom határa, s a kisebbségi magyar írók tulajdonképpen hova tartoznak, egy-két év múlva kétségtelenül könnyebb lesz a válasz! Persze, az sincs kizárva, hogy maga a kérdésfelvetés is értelmetlen, okafogyott lesz.

A fenti kitérő után viszont csak megerősíthetjük Csanda Gábor megállapítást, melyet

az Új Szóban fogalmazott meg, 2002 decemberében, a Literatura című időszaki folyóirat második számának ismertetésekor: “Meg lehet, a szlovákiai irodalmi periodikák is teszik a dolguk, ám megfelelő intézményi háttér híján vagy koncepciók fogságában csak alkalmanként s töredékesen képesek úgy párbeszédbe hozi szövegeket, hogy ezzel egyszersmind az olvasót is lázba hozzák.” Nem volna szabad szó nélkül elmennie e megállapítás mellett. Egyszerűen azért, mert az “intézményi háttér” vészes hiánya egy évtizede súlyos tehertétele a magyar irodalomnak és szellemiségnek. A szellemi műhelyek munkatársai (köztük elsősorban a magyar tanszék Pozsonyban és Nyitrán ) -- tisztelet a kivételnek! -- jóformán némák, holott az elmúlt évtizedekben ezek voltak (a felkészült közírók mellett!) a szellemi pezsgés forrásai. H. Nagy Péter megállapítása, hogy az egymástól teljesen eltérő Irodalmi Szemle, a Kalligram és a Szőrös Kő “közös vonása, hiányossága, hogy nem tud felmutatni olyan kritikarovatot, amelyben az irodalomról való beszéd különböző nyelveinek interakciója kísérné a recenzált művek befogadástörténetét” -- sajnálatosan igaz Ez -- meggyőződésem szerint -- nem csak a lapok bűne, hanem ebben a “kínálat” hiánya vagy egyoldalúsága és egyes kritikusok egyértelműen magyarországi orientáltsága is ludas. Mintha kritikusaink egy része idehaza rühellné a prófétaságot... Mellesleg Márai Sándort az lelkesítette pályája elején, hogy a kassai magyar lapokban megjelent írásait közölték a németországi lapok.

A kritika folyamatos hiánya összefügg, persze azzal is, hogy a Szlovákiai Magyar Irók Társasága évek óta a “másod- és harmadhegedűs” szerepét játssza a szakmai viták szervezése terén. A monológok helyett -- vitathatatlanul -- a párbeszéd ideje érkezett el. Ezt kellene napjainkban tudomásul venni...A szembenézés hiánya nemcsak hamis illúziókat kelthet az újabb nemzedékekben, de azokat a történelmi hordalékokat, rossz beidegződéseket is növeli, melyektől -- egy új Európában! --szabadulni kellene. Irracionális mítoszok fortyognak, ahelyett, hogy az elmélet és a tapasztalat segítené korrigálni a történelmi valósággal való szembenézés autonómiáját és bátorságát. Adornó írta Arnold Schönbergről, hogy “...még soha nem szólalt meg ilyen igazmondóan az iszonyat, s miközben megszólal, a negáció révén újra rátalál feloldó erejére”. Bízzunk benne, hogy a tagadás és annak tagadása is a fejlődés dialektikáját segítheti...

Az Irodalmi Szemle negyvenöt évvel ezelőtti megjelenése egy történelmi folyamat

szükségszerű következménye volt. Etikai idealizmusok helyett azt a törekvést vállalta, hogy

megszünjön a kisebbségi magyar kultúra és irodalom másodrendű helyzete, s az irodalom

”mentsvár” szerepét vagy a messianisztikus elhivatottság révedezéseit felváltsa az értékteremtés

tudatos, semmivel sem helyettesíthető folyamata.

Abban, hogy a magyar irodalomnak Szlovákiában elismert, az egyetemes magyar irodalomban is számontartott képviselői lehetnek -- az alkotók tehetsége mellett, mely elsődleges és meghatározó volt! -- feltétlenül szerepe volt az Irodalmi Szemlének, mint fórumnak, megnyilvánulási lehetőségnek is. A folyóiratot közös akarat és szándék hozta létre, olyan korszakban, amikor nem a másság megnyilvánulásainak tapsolt a politikai hatalom, hanem legszívesebben az “olvasztó tégely’ szerepét játszotta volna el a nemzetiségekkel szemben. Egy nehéz, embert próbáló korszak nagy eredménye volt maga a megjelenés is. Nem véletlen, hogy már indulásakor az antisematizmus élharcosa lett, s Fábry Zoltán híres tanulmányának befejező része (a politikai hatalom magyar kiszolgálói akarata ellenére!) itt jelenhetett meg. Innentől kezdve irodalmunk “férfikorát” építették a lap munkatársai, nagy akarattal és őszinte elszánással. Az a tény, hogy a hetvenes évek közepén három-négy ezer példányban jelent meg, a népszerűség egyértelmű jele volt. S bár a szerkesztés korábbi erényeit próbáljuk ma is megőrizni, s újabbakkal gazdagítani, sajnos vigasztalan helyzet számunkra, hogy a lap olvasottsága -- akár csak más sajtótermékeké! -- lecsökkent. Ma már jó ha a közkönyvtárakba eljut, az iskolák, köztük a gimnáziumok és az egyetemek magyar tanszékein jóformán ismeretlen termék. A nagyméretű társadalmi elszegényedés miatt megvált tőle az olvasók egy része, s az anyagi lehetőségek hiánya miatt nélkülözik a könyvtárak meg az iskolák is.

A kritika tekintélyének növelése, s a megjelenő művek nagyobb népszerűsítése érdekében üzenet értékűek lehetnek azok a sorok, melyeket Arany János írt a Szépirodalmi Figyelő első számában, 1861-ben. “A létező folyóiratok közt egyet sem tudunk, mely feladatául tűzte volna szépirodalmi törekvéseinket folytonos figyelemmel kísérni. Könyv könyv után jelenik meg, nevek tűnnek föl és el, anélkül, hogy valaki fáradságot venne amazok becsét, emezek értékét csak egy szóval is méltányolni:, kivéve néhol egy banális ajánlatot, mely mi különbséget sem tesz a műremek s a hívatlan együgyűség ragyogása közt. Ez nem maradhat így: művelt irodalomban nem szabad így lennie. Józan, méltányos, körülményeinket ildomosan számbavevő bírálat szüksége elutasíthatatlan. Irók és közönség érdeke egyaránt kívánja ezt. Az érdemnek koszorú, a tehetségnek buzdítás,a lelketlen kontárságnak visszariasztás kell. S a közönség méltán megvárja az irodalomtól, hogy ez maga tájékozza őt világra bocsátott szüleményei iránt.”

Olyan ez, mint Ady költészetében a “ páva a vármegyeházán”. Képtelenség nem abban bízni, hogy “másképpen lesz holnap, / másképpen lesz végre...”

...01Ellentmondásos világunkban, persze azt is kellene tudni: mi az, hogy “másképpen”?! És mi az, hogy “lesz”...

F ó n o d Zoltán

Két izgalmas év az Irodalmi Szemle élén

Grendel Lajos

Rövid időt, két évnél alig többet töltöttem az Irodalmi Szemle főszerkesztői székében 1990 és 1992 között. Két nagyon ellentmondásos, bonyolult esztendőt az 1989-es politikai-gazdasági-társadalmi földrengés után, amely átrajzolta a kulturális és ezen belül az irodalmi életnek a térképét is. Főszerkesztővé történt megválasztásomat is tulajdonképpen ez a politikai fordulat tette lehetővé. Helyzetem gyökeresen más volt, mint elődeimé, Varga Erzsébeté, Duba Gyuláé vagy az alapító főszerkesztő Dobos Lászlóé. Rájuk cenzúra és ezerféle politikai nyomás nehezedett. Ahhoz, hogy a lap fennmaradhasson, gyakran olyan ideológiai követelményeknek is meg kellett felelniük, amelyek merőben idegenek az irodalom és a művészetek természetétől.

Az én helyzetem azonban csak látszólag volt könnyebb. Igaz, engem nem nyomorgatott a cenzúra, s akkor már a politika sem avatkozott bele az irodalom dolgaiba. Én más kihívásokkal találtam szemben magam. (Az egyik legsúlyosabbal, a lap finanszírozása körüli kezdődő problémákkal most nem fogok foglalkozni.) Mindenekelőtt újra ki kellett találni az Irodalmi Szemlét. Ez talán nagyképűen hangzik, holott csupán arról volt szó, hogyan lehet a hirtelen megváltozott társadalmi, politikai és irodalmi helyzet adta szabadsággal úgy élni, hogy közben a lap eredeti céljaitól és hagyományaitól se szakadjunk el. Ez pedig nagyon kényes feladat volt, termelte is nyakra-főre a konfliktusokat.

1990-re ugyanis a szlovákiai magyar irodalom nemzedéki, politikai, ízlésbeli, koncepcióbeli szempontból oly mértékben differenciálódott, hogy a különféle - nemegyszer egymással ütköző - igényeknek mint egyetlen magyar nyelvű szlovákiai irodalmi folyóirat immár nem tudott megfelelni. Az irodalmi-esztétikai, művészetfilozófiai ütközéseket egyszerűen nem lehetett kikerülni. Nem is akartuk. Ma is az a meggyőződésem, hogy szükség volt rájuk. Leginkább nekünk, Szlovákiában élő és alkotó magyar íróknak. A véleménykülönbségeket, ha mód van rá, ki kell beszélni, nem szabad elmaszatolni. Ezért nem tartom ma sem igazságosnak, hogy 1990 és 1992 közötti szerkesztőségünket néhány idősebb pályatársunk a nem éppen hízelgő Grendel-kommandó elnevezéssel illette.

Aztán azt se feledjük, hogy a 80-as évektől kezdve a szlovákiai magyar írók publikációs lehetőségei is bővülni kezdtek. Előbb az Ilia Mihály vezette Tiszatáj, majd a Mozgó Világ, a Kortárs és nyomukban egyre több magyarországi irodalmi folyóirat merte vállalni írásainkat. A szlovákiai magyar írók számára az Irodalmi Szemle fokozatosan megszűnt az egyetlen publikációs fórum lenni. Ez a folyamat 1990 után még inkább felgyorsult. Az Irodalmi Szemle egyike lett a sok és gombamódra szaporodó magyar folyóiratoknak, amelynek immár a magyarországi piacon is helyt kellett állnia. Az utolsó adminisztratív akadályai is elhárultak annak, hogy végre magától értetődően legyünk részei az egyetemes magyar irodalomnak. Az Irodalmi Szemle csak úgy remélhette azt, hogy “versenyképes” marad, ha ehhez az új helyzethez igazodva próbál meg karakteres lap lenni. Ehhez pedig az is kellett, hogy elbúcsúzzunk a korábbi évtizedek akkor indokolt és jogos, 1990-re azonban már meghaladott “népfrontos” politikájától. Ez pedig az adott pillanatban, 1991-1992 -ben, majdhogynem lehetetlennek tűnt.

A megoldást végül is a Kalligram megalapítása hozta meg. A Kalligram elindítását nem fogadta osztatlan lelkesedés. És akkor még finoman fogalmaztam. Szerencsére az indulatok viszonylag hamar elcsitultak, a Kalligram és az Irodalmi Szemle szerzőgárdája azóta sem áll szemben egymással engesztelhetetlen ellenségként. Nagy hiba volna, ha így lenne. Hiszen, a legfiatalabbakat leszámítva, mindnyájan az Irodalmi Szemle családjában nőttünk fel íróvá. Hogy közben sokat civakodtunk és sebeket is ejtettünk egymáson? Hát, Istenem! Nem többször és nem többet, mint akármelyik nagy családban.

L. Erdélyi Margit

A jelenlét többértelműsége a drámában

felé közeledve fogalmazzam meg;"1

A Forgatókönyv című alkotással zárult le Örkény István életműve. Ezen az utolsó darabján csaknem egészen 1979. június 24-ig, Budapesten bekövetkezett haláláig dolgozott. Igaz, a terv már korábban is foglalkoztatta, évekkel előtte hozzá is fogott, de csak közeledő halála idején a felesége, Radnóti Zsuzsa segítségével sikerült befejeznie. Noha körülbelül fél év múlva posztumusz jelent meg a mű, mégis többen már az író életében véleményt mondtak róla, részben a Rózsakiállítás epizódjait asszociálva a témához. Az író kezdetben Barabás-pör munkacímen emlegette, és elmondta róla, hogy a történelem folyamán megtörtént események adták ugyan a valóságalapját, de maga a dráma nem ezekről szól, hanem a koncepciós perek mechanizmusáról s e perek résztvevőinek pszichizmusáról. Már 1977 augusztusában Radványi Gézának írt levelében is említést tesz róla: "Az én darabom újkori történelmünk legtragikusabb hőséről, Rajk Lászlóról íródó tragédia. A színhely a Fővárosi Nagycirkusz, az időpont a peré, 1949. címe >>Barabás-pör<<, és arról szól, hogy vádolnak meg egy hőst épp azok, akikben hisz, és hogy jut el a vallomástételig."2 1979 májusában és júniusában Örkány a betegágyán Aczél Györgynek írott leveleiben már Forkatókönyv címen említi a drámát, és bizonyos átdolgozott részekről számol be: "Kérlek, olvasd el magad is, mert egy képzeletbeli Rajk-pört írtam meg benne, tehát rólad is szól a darab." "...jogosnak érzem azt az óhajtásodat, hogy a Forgatókönyv ne csak az igazságtalanságokat, hanem azok jóvátételét, a hős rehabilitációját, és mai életünk konszolidációját is érzékeltesse. Azt hiszem ezt sikerült szépen megoldanom. (...) Biztosra veszem, hogy elégedett leszel, én is úgy tekintem most már a Forgatókönyv utolsó változatát, mint amelynek szövege végleges, és több változtatást nem igényel."3

A Forgatókönyv tehát könyvalakban még az író halála évében megjelent a Szépirodalmi Kiadónál, a színpadi bemutatója a Vígszínházban azonban csak 1982-ben volt. Akadt, aki közvetlenül Örkény halála után ezt a művet tartotta az életmű csúcspontjának (Somlyó György, Sükösd Mihály), a későbbi lehiggadt vélemények azonban visszafogottabbak voltak. Sajátos címe és műfaja miatt az alkotás szintén komolyan foglalkoztatta a szakembereket, azért, is, hogy nem volt egyértelmű a színrevitel módja. A dráma címe ugyanis többirányú utalást hordoz. Elsőként a filmforgatókönyv műfaját juttatja eszünkbe, hangsúlyozva azt is, hogy Örkény esetében a cím- és műfajválasztás sohasem véletlen dolog. Közismert vonzódása a filmhez korábbi keletű és ugyancsak meglehetősen tudatos. Maga is nyiltakozik a filmművészet nagy adományáról, miszerint módszerével az egész érzékelhető világot felölelheti, s ebben a művészetben azt tartja a legvonzóbbnak, hogy "elmondhatatlanul széles a skálája, hogy a legszárazabb dikumentarizmustól a költői képzelet legféktelenebb szárnyalásáig mindent be tud fogni, és mindent ábrázolni tud."4 Következésképp tán nem véletlen, hogy több Örkény-mű került film-, illetve tévéfilmfeldolgozásra. A legismertebbek közül való a Tótékból készült Isten hizta, şrnagy úr! című Fábri Zoltán-rendezte nagysikerű film, vagy a Makk Károly által filmre vitt ugyancsak a sikeres Macskajáték. Ide sorolhatjuk a Budai böjt, Szédülés, A törzsvendég, ňlmos eső, Fohász című novellákat/tévéfilmeket is. Tudott dolog, hogy az Örkény által írt Babik-film forgatókönyvéből való a Pisti a vérzivatarban című kétszintes dráma nem egy jelenete. Mindezek alapján nem kizárt, hogy a Forgatókönyv címadásakor a színházi színrevitel mellett a filmesítés lehetőségére is utalt az író. Az általunk már korábban említett örkényi megjegyzés, miszerint minden drámája "az őt megelőző folytatása, s egyszersmind annak megtagadása is...", illetve minden darabja "szöges ellentétben áll az elődjével szemben",5 sehol nem nyilvánul meg ennyire látványosan, mint éppen a Forgatókönyv vizsgálatakor. Az örkényi sajátos "műfajtagadó" kísérletnek olyan eredményével állunk szemben, amely nem csupán a film felé, hanem a cirkusz felé is sodródik. A műben megjelenő első drámaírói instrukció a filmre utal (a film hossza: 2800 műter; időtartama: 1 óra 46 perc).

A filmforgatókönyv mintájára kűszül a "szövegkönyv", azaz a látvány és a szöveg leírása mind a vizuális, mind az akusztikai filmtechnikai előírásokat respektálja a mű lapjain. A térrendezésre, a fény- és sötét-váltásokra, a fényerősség árnyalatának kivitelezésére vonatkozó utasítások és a műszöveg két részre választva jelenik meg, azaz egyértelműen filmforgatókönyvi jegyeket hordoz. Ĺttételesen értelmezve szintén elfogadjuk a műfajt (Örkény eddig is hozzászoktatott bennünket a kettőslátáshoz), hiszen bármely életjelenség lezajlása felfogható mint egy absztrakt "forgatókönyv" lepergése. A valóság és a képzelet síkján egyaránt tovább játszik az alkotó a dráma színhelyének és idejének megjelölésével is: "a budapesti Fővárosi Nagycirkuszban; este". A szcenírozás újabb meglepetést tartogat tehát: a cirkuszban, a manészban lejátszódó drámát jelez, egyfajta cirkuszdrámát, amely az író általi egyértelmű műfaji megjelölésben tragédia. Pontosítsuk most már, miről van is szó: egy tragédia forgatókönyve cirkuszbeli teátrumra kreálva. A színrevitel módszere minimálisan kettősarcú a műben. Az események helyszíne egyfelől a jelenlegi (fő)szereplők színpadi tere, másfelől allúzió egy hajdani találkozóhelyre vonatkoztatva, amikor ugyanezek a szereplők teljességgel más céllal jöttek össze egy régi cirkuszban.

A műfaji jelenlét fent említett többértelműsége végighúzódik a dráma szövegén és történésein, mindamellett az egyre inkább felerősödő verbalitásban a tragikusság esztétikai minőségének implikációja is érvényesül. E jelenség indokán a szcenikára vonatkozó írói utasítások visszaszorulnak az alakokra szabott fizikai és pszichikai, illetve kommunikatív értékű instrukciókat illetően, és ezáltal határozottan túlsúlyba kerül a dialógus szerepe, amely már mintegy az igazi dráma ismérveként realizálódik e művilágban. Mindezekkel együtt kap megerősített funkcionáltatást az alakrendszer is, amelynek jelenlét-változatai ismét és még inkább a többértelműség síkjára vonatkoztatják a szót és a gondolatot, a mondanivalót és a tettet/magatartást. Ezt a következetes kétértelműséget Örkény a drámaszervezés során két vonalon érvényesíti. Egyfelől az átgondolt konstrukció többsíkú, de kellően szigorú rendezettsége mutatja a többértelműséget, másfelől a változatos drámabeli valóság- és élettények reprezentálják tartalmilag ugyanazt: az egymás ellen forduló egykori barátok, az árulás ténye, a bűnbakkeresés, a bírósági tárgyalás helyzetei egymásra vetített síkokban jelennek meg.

A mű cselekménye és alakrendszere a valós és valótlan adatok, valamint a reminiszcenciák és az asszociatív kód érvényesítése miatt sem könnyen érzékelhető. A "történelmi cirkusz" ugyanis behatároltan, nem egész két óra alatt zajlik le a porondon, amikor is befogja a szeretet és rettenet extremitásait, a valóság törvényeit és a hazugság dramaturgiáját, az igazság arcát és maszkját, az emberség jelenlétét és annak hiányát. A cirkusz metaforikusan értve az élet és a dráma színtere is egyben.

A műben megjelenő alakrendszer tizennégy szereplőből áll. A főhős Barabás Ĺdám esetében nem beszélőnévről van ugyan szó, csupa mély magánhangzói mégis a tragikum felé terelik a befogadói érzékenységet. ş már az első pillanatokban, pontosan az első figyelmeztetéskor, tíz perccel a kezdés előtt belép a szcenikai térbe. Jól öltözött, jó fellépésű, szép szál férfi, jelenleg a párizsi magyar nagykövet, akit két hete hazarendeltek, "de azóta mintha kihalt volna a külügyminisztérium. Mit akarnak tőlem? Rejtély. A miniszterem, mintha eltűnt volna. Ha bemegyek, csak a referens fogad, zavartan mentegetőzve."6 (301.) -- mondja mintha egy korábbi megjegyzését asszociálná: "Mihelyt nem lesz rám szükség, elfelejtenek." (295.) Most a Mester, a régi bajtárs éa barát jutalomjátékára jött el a cirkuszba, s magával hozta édesanyját is. A meghívott vendégek a cirkuszi artisták társalkodójában gyülekeznek, ahol a színtér fala mindössze egy függöny, ha ezt felhúzzák, máris a porondon vagyunk. A két oldalfalon felaggatott plakátok egyikén a Mester frakkos alakja kifejezően demonstrálja foglalkozását, és ez óhatatlanul eszünkbe juttatja Thomas Mann Cipolláját. A Mester lesz a dráma másik főszereplője, aki a művilágban sajátos funkciót tölt be, ő lesz a nagy manipulátor, karmester, vagy ha úgy tetszik a varázsló. ş mozgatja az eseményeket, de ezúttal nem a megszégyenítés kényszerével mint a fent említett Thomas Mann-i figura, hanem az együttműködés szándékával manipulál az igazság leleplezésének érdekében. Efféle "enyhített" változatában is határozottan kirajzolódik a valódi intrikus funkciója, bárha bűvész bőrébe bújtatta. Erejének mutatós érzékeltetése, az akaratátvitelének kifejező demonstrálása visszavonhatatlanul meg is történik, amikor hatására az alkoholista megundorodik az italtól, a nemdohányos pedig követeli a nikotint. A tetszetős mutatványok után komolyabbra vált a szerepjáték, amikor történelmi atmoszfár¦ , "történelmi színeket" mutatnak be: Misi bohócot cárrá, Littke László édesanyját pedig cárnővé varázsolja, s hangeffektusként eldördülnek az Auróra ágyúi. A mű első részében idéződik fel a zsidók deportálása s az első atombomba ledobása is.

A Mester jutalomjátékára hívja meg vendégeit, régi Bajtársait, akik egyelőre nem sejtik az illuzionista igazi szándékát, vagyis hogy a mai produkció tulajdonképpen a kelet-közép-európai 20. századi történelem reprodukciója lesz, par excellence egy koncepciós per bemutatása. A Mester a művilág olyan kulcsfigurája, aki mintegy felülnézetből mozgatja a szereplőket. Azokat mindig megelőzve, okosan, koncepciózusan gondolkodva, amikor is mindig a ráció vezérli a tetteit, ahogy ez a manipulátorok esetében lenni szokott. Az ilyenféle figura, vagy ha úgy tetszik, funkció, nem idegen test az Örkényi drámavilágban, hiszen az író nem egy drámájába beiktatta ezt az oppozíciós dinamizáló státust. Már a Tóték című drámában megjelenik epizódszerepben ugyanez a jelenség. Az elmebeteg postás machinációi a levelekkel, táviratokkal, az információk visszatartásával, késleltetésével, átírásával vagy éppen elhallgatásával szinte életet-halált befolyásoló tényezővé válnak. Jóval visszaszorítottabb Cipriani, a tudós ilyenfajta szerepe ugyanazon dráma immanens világában, márpedig a látszólagos racionalizmus vonalán az ő véleménye, meggyőző kommunikációja, illetve befolyásolása is jelentősnek mondható. A Kulcskeresők című drámában például kifejezetten két szereplőre írta Örkény a különböző lélektani jellegű manipulációs feladatokat: az oldottabb, romantikusabb, s a fantázia által erősen befolyásolt a Bolyongó az egyik, aki az "Ĺlmodók! Önhitegetők! Világbolondítók!" (179.) képviselője s a Bodó a másik, aki viszont az ésszerűség, az értelem- és ténykeresés hatásos karakterű figurája. Egy következő drámában, a Vérrokonokban már egy nőnek (Judit), a legfiatalabb Bokor képviseli ugyanezt a funkciót, de tartalmi síkon jóval oldottabban, mint az előző drámabeli társai. ş formailag is sajátos elemnek számít, mert manipulátor szerepe által mintegy keretet teremt a műnek. A Pisti a vérzivatarban című drámában ismét nűalakra (Rizire) egy többdimenziós figurára hárul a befolyásoló -- motiváló feladat, s ő él is vele múlt -- jelen -- jövő történéseinek "kaotikus" rendezettségében.

A Forgatókönyvben tehát a Mester a voltaképpeni intrikus. A mű második részében manipulációs technikái még inkább felerősödtek, történelmi méretűvé válik a Barabás-pörre vonatkozó akaratátvitele. Alakváltozásai/jelenlét-változatai azt a célt szolgálják, hogy teljes intenzitásban, komplex módon mutathassa be a koncepciós per processzusát. Ráveszi Barabást, hogy vállalja el a vádlot szerepét, ő maga pedig azonnal átvedlik elnöklő bíróvá. A drámai csúcspontnak számító beismerő vallomáskor már Littke László alakjába bújva demonstrálja újabb jelenlétét, megfeleltetve azt a vallomást provokáló szereppel. Az írói módszer, amely a cirkusz és a koncepciós per ötvözetét oldja meg a konnotáció szintjén, az ötvenes évek túlfeszítetten titkolódzó, képmutató, manipulatív, de legfőképpen félelemmel terhes atmoszféráját mutatja be. A korabeli sztálinista szellemű világban sohasem lehetett tudni, kiből mikor lesz áldozat, bűnös vagy bűnbak. A Rajk László-perre már utaltunk Örkény levele kapcsán, mások tágabban értelmezik a valódi érintettek sorát, s így Pálffy Györgyöt, Károlyi Mihályt, Nagy Imrét is említik. Tény azonban, hogy a "korszellem" értelmében kreált bizonyítékok alapján is, vagy éppen a bizonyítékok megsemmisítése által, bárki minősülhetett hősnek vagy árulónak az adott hatalmaskodók kénye-kedve szerint.

A Forgatókönyv természetesen túlmutat azon, hogy a nemzet példaképe hogyan lesz végül hazaáruló. Erre nézve Örkény minden konkrét háttéranyag ellenére modellt mutat ebben az extrém műfajiságú drámában is, ahogy azt már korábban is megtette a Vérrokonok és a Pisti a vérzivatarban című műveiben. Bokor Miklóst, a Vérrokonok egyik főhősét a koncepciós per teljesen más emberré faragta. "Az volt a vád ellenem még annak idején a borsai rakodón, hogy elloptam egy személyvonatot. (...) Nagy ügyet csináltak, hogy példát statuáljanak, reflektorfényben, ország-világ előtt vallottak ellenem a tanúk, de olyan emberek, még egy Bokor is köztük, akinek vakon elhittem minden szavát." (65-65.) Öt év múlva természetesen kiderült Miklósról, hogy ártatlan, merthogy az adott helyen még vasúti összeköttetés sem volt. De a hivatalos bűnbakká nyilván.tása olyannyira megváltoztatta őt, hogy már inkább hitt koholt bűnösségében mint ártatlanságában, s bevallása szerint, azóta fél magától is, mert nem tudja, mi a jó és mi a rossz. Míg a Vérrokonokban Miklós és Mimi elbeszéléséből tudjuk meg a per és a regabilitáció lefolyását, addig a Pisti-drámában már jelenetté formálja az író a vádlott perét és kivégzését. A Pisti-dráma elé írt mottó a Forgatókönyvet ugyanúgy bevezethetné:

"E kor nekünk szülőnk és megölőnk.

Tőle kaptuk, mint útravalót,

hogy lehessünk hősök és gyilkosok,

megbélyegzők és megbélyegzettek,

keveset tevők, nagyokat álmodók,

másokat mentők, magunkat pusztítók,

egy időben, egy helyütt és egy személyben:

ki merre fordul, aszerint." (184.)

Pisti koncepciós pere a bírósági jelenetben zajlik. Örkény a téma abszurditását a groteszkből abszurdba váltott szövegmegoldásokban hozza. Az érthetetlen, művileg kreált mondatok arra szolgálnak, hogy "egyértelművé" tegyék a vádlott bűnösségét, holott az ártatlan. A "Kiribicsi kalamajkó réri.", (254.) Pisti minden tiltakozása ellenére az ítélethirdetéskor visszavonhatatlanná válik: "Pisti kiribicsi, Pisti kalamajkó, Pisti kattó." (255.) A főhőst öt lövéssel kivégzik, s már nem segít a helyzeten a hamis tanúk megbánása sem: "Félek a halottaktól. A halottak igazától." (...) Hogy éljek így, ezzel a tudattal." (256.) -- mondja egyikük. Pisti kirakatpere dramaturgiailag más feldolgozású mint a Barabás-pör. Az utóbbi kifejtettebben jelenik meg a dialógusokban, annak ellenére, hogy teatralitásába belejátszik a film is, a cirkusz is, és végül a dráma sajátos műfajisága. A személyi kultusz idején Kelet-Közép-Európa politikai-társadalmi életére amúgy is jellemző volt valamiféle teátrális jelleg, amely a koncepciós perek révén keretet adott azon szégyenteljes metódusoknak, amelyek ártatlanokat küldtek börtönökbe, munkatáborokba. A közéleti társadalmi-politikai kommunikáció elveszítette hitelét, a társadalmi retorikának az adott hatalmi pozíciókat kellett legitimálni és védeni. Az 1956 utáni megtorlások elmúltával a 60-as években kezd oldottabbá és nyitottabbá válni a kultúra az irodalom szférája. A korábbi évek (kulturális) politikája kiprovokálta azt is, hogy a művészek inkább a privát életbe húzódjanak vissza, s az ember leginkább önmaga iránt érdeklődjön. Hankiss Elemér világosan diagnosztizálja azt a sajátos korabeli információcserét, amely az "első társadalom" publikus és rejtett szféráin túl egy "második nyilvánosságnak" nevezhető: "mindaz a híresztelés, sejtés, mindaz a mindenki tudja, de senki se mondja, mindaz a rejtőzködő, zárt körökben kicserélődő információ, gondolat, tudás, szándék, meggyőződés, szellemiség, ami az első nyilvánosság előtt nem meri, nem akarja s gyakran nem is vállalhatja önmagát."7 Örkény legismertebb drámáiba óhatatlanul beleépült a 60-as, 70-es évek szellemisége, annál az oknál fogva is, hogy mindahány születése ezekre az évtizedekre esik.

Összetett életanyaga és összetett kompozíciója miatt nem számít könnyű olvasmánynak a Forgatókönyv című Örkény-alkotás. Befolyásolja ezt egyrészt a mű tömörsége, amikor is egy negyedszázadnyi történelmet sűrít bele az író a több síkon érvényesülő drámai időbe, másrészt határozottan befolyásolja a befogadó figyelemkoncentrációját az az örkényi technika, amely a szereplők jelenlét-váltásai miatt polifón jelleget ad a műnek. Mindezt erősíti a lexikális mezők egymásra, sőt egymásba csúsztatása is. Ilyen értelemben komplex figurának számít elsősorban maga a főhős, Barabás Ĺdám, akinek életállomásai egyben azok a történelmi események, amelyek egy nemzet egy ország életének is meghatározó tényezői voltak egy meglehetősen ellentmondásos korszakban. Barabás élettényei történelem és privát szféra összefonódását példázzák a drámai/szcenikai térben. Először a második világháborúban végez kommunistaként illegális tevékenységet Hódosi ezredes közelében és támogatva őt, aki a művilág említett korszakának mintegy szimbólumaként/ideájaként jelenítődik meg. A felszabadulás után Barabás Párizsban lesz nagykövet, később 1949. szeptember 22-én részt vesz saját perének tárgyalásán, de 1956-ban is őt látjuk a forradalom vezetőjeként. A nagy Játékmester úgy idézi és idézteti fel az eseményeket, mintha azok egy varázsütésre, ellentmondást nem tűrve tolakodnának elő a múltból. Egy-egy életszelet különböző síkjain helyezkednek el és funkcionálnak a többi alakok is, jelenlévők és "megidézettek" egyaránt. Alig akad köztük olyan figura, amely egy másik síkon is ne vállalna egy történelmi--magatartási státust. A dráma bevezető, vendégváró és -fogadó szituációjában a két főhősön kívül megismerkedünk Littke László édesanyjával, egy Marosi nevű újságíróval, Nánási Piri lektorral, Novotni fővadásszal, Misi bohóccal és Sztellával, a Mester partnernőjével, majd -- az előbb felsoroltakhoz képest igen egysíkú epizódszerepbe szorított -- özvegy Barabásnéval, a pereceslánnyal és a négy katonával. A dráma expozíciójában a szereplők bemutatása, vagyis a tulajdonképpeni bemutatkozásuk, kedélyes beszélgetés, iszogatás, kölcsönös udvariaskodás közepette zajlik. A pereceslány első dolga, hogy Barabással dedikáltassa könyvét, olyan hízelgő megjegyzések kíséretében, miszerint egy-végtében olvasta el mint egy detektívregényt. Novotni fővadász civilben jelent meg, mert őt közben elcsapták, felültették egy teherautóra, éppen őt, aki annak idején menedéket adott Hódosi ezredesnek, és elrejtette az illegális röpcédulákat. Barabás keserű legyintés kíséretében jegyzi fel noteszébe a Novotnival történt igazságtalanságot, holott az már belenyugodva a helyzetbe, csak enyhe elutasítással beszél a történtekről: "Tessék elhinni, fölülről minden más, mint alulról nézve." (289-290.) Marosi újságíróként s alkoholistaként szintén bemutatkozik az első percekben, azért jött ugyanis, hogy beszámoljon a Mester jutalomjátékáról a sajtóban. Piri boldogan járul Barabás nagykövet elé, s elmondja, hogy ő rendezte sajtó alá Barabás emlékiratait, s kutatás közben nagyon izgalmasnak tartotta a háborús eseményeket, majd leszögezi a következőket is: a titkos Hódosi-dossziéban arról olvasott, hogy Barabás volt az egyetlen szemtanú, amikor Hódosi főbe lőtte magát; a dosszié anyaga javarészt Barabással foglalkozik; az elolvasása pedig fegyelmivel, felfüggesztéssel jár. "Katonáéknál, ami nem kötelező, az tilos." (297.) -- ad nyomatékot mondanivalójának.

Az első rész képei szinte pergetik az exponálást, amint megjelenik vagy szót kap egy-egy újabb szereplő. Sztella flitterekkel kirakott artista trikójában, kávét felszolgálva is felismerhető, mint az egykori Jolán nővér. Örömmel üdvözlik egymást Barabással, s párbeszédükben megvilágosul Sztella másik, múltbeli alakja, amikor nővérként szolgált a Honvédkórházban, s a Gestapo kezéből szabadította ki Hódosi ezredest, annak dacára, hogy géppisztolyos őr állt a betegszobája előtt. Nem sokkal ezután Misi bohócot is felismeri a jelentős vendég, Barabás. A régi bohóc, azaz Friedmann Vilmos volt az, aki folyékony némettudása miatt beépítettek a gestapósok közé, és aki elintézte az őrszemet, aki Hódosit vigyázta. Littkéné, úgy tűnik kívülálló, a fia helyett jött el, s türelmetlenkedve kérdez a bajtársi találkozóról és a Mestert követeli.

A Mester megjelenése véget vet a reminiszcenciák sorának, pragmatikus hozzáállása mozgást visz az események sorába. Barabást a nézőtérre küldi édesanyjához, a többieket a porondon marasztalja. ELkezdi az előadást. MIntha egy kör középpontjából, hol a szereplőkhöz, hol az igazi és odaképzelt nézőkhöz beszél: "...Kedves barátaim, foglaljanak helyet. Ne féljenek tőlem. Nem terrorizálok senkit. (...) Én csak arra törekszem, hogy mind, akik a porondon vagyunk, lehetőleg ugyanazt akarjuk, és csak olyasmit, ami nem idegen tőlünk, ami bennünk bevallatlanul szunnyadozott. Én magam, az akaraterőmön kívül, semmiféle emberfölötti hatalommal nem rendelkezem..." (312-313.) Az akaratátvitel jegyében sorjáznak a fentiekben már jelzett mutatványok: -- Novotni fővadászt rá akarja beszélni a dohányzásra, de egy ideig sikertelen a kísérlete; később azonban az magától kéri a cigarettát és kijelenti, hogy szenvedélyes dohányos lett. -- Marosi, az újságíró is meglepően viselkedik a Mester közelében, menthetetlen alkoholista létére nem kívánja az italt; nem iszom többé szeszesitalt, jelenti be határozottan, pedig undorodik a víztől, hiszen a háborúban úgy kínozták meg, hogy rengeteg vizet itattak vele. -- Misi II. Miklós cár szerepében kikéri magának, hogy uramnak szólítsák, és kéreti a cárnét (Littkéné személyében), mivelhogy a cár jobbján van a helye. Piri féltérdre ereszkedve apródként hízeleg a felségnek, mielőtt az egy keringővel megnyitja a bált a Téli Palota báltermében. Folyik a pezsgő, szól a zene, a Mester csupa jó hírről ad számot a cári felségnek, merthogy hős katonái énekelve mennek érte a halálba. Ebben a pillanatban a közelben lehorgonyzott egyetlen hajóról, az Auróráról ágyúlövés hallatszik, s nem sokkal utána a "csőcselék" betöri a kaput, s elözönli a Téli Palotát. Kitör a pánik, növekszik a zaj, a sikoltás, a jajgatás egymást űri, s miután a gárda tagjai is átállnak a felkelőkhöz, Novotni, mint vezér, kijelenti: "Polgártársak! Vége a bálnak! Most mi következünk." (323.) Ez a történelmi jelenet a Föl, föl, ti rabjai a földnek zenéjével, majd tapsviharral, hajlongással zárul.

Vált a történelmi kép. -- Marosi századosként ront be csendőreivel a Fővárosi Nagycirkuszba, amely a vörös összeesküvők búvóhelye. Hangosan dicsőíti a német birodalmat, sorolja annak győzelmeit, s felkoncoltatással fenyegeti az álnéven bujkáló zsidókat. Először Misi bohócot molesztálja, majd Piri önként a géppisztoly elé lép, bevallja, hogy ő valóban zsidó, s egy duett a műsorszáma. Miután Marosi a partnerét is követeli, elkezdődik a szám: zene, fény lesz a porondon, s egy abszurd helyzetben, abszurd hangvétellel megszólal Piri: "Nincs partnerem. Valójában van, csak nem látható. Lehet, hogy furcsán hangzik, de nálunk zsidóknál, és főleg mostanában, elég gyakori az ilyen egyszemélyes duett. Értik, ugye? (...) Nem? Pedig egyszerű. A nevem Nádási Piri, de zsidó vagyok. Mit csinál egy magyar zsidó, ha fél a németektől? Svéd lesz. Nekem is svéd útlevelem van, Dora Lundquist nevére szóló. Ekként mégiscsak egy duó szerepel itt, Piri és Dora. (...) Mi az? Hát nem bírom magukat megnevettetni? Dehogynem. Mit csinál egy zsidó, ha ennyien hallgatják? Mond egy jó viccet. (...) Kérem. Egy zsidó utazik a vonaton. Pardon. Két zsidó utazik a vonaton. Nem jó. Tíz zsidó utazik a vonaton... Százezer zsidó... Négyszázezer zsidó utazik a vonaton. És mi lesz belőlük? Füst... Füst! Mi az? Miért nem nevetnek? Azt hiszik csak úgy kitaláltam az egészet?" (327-330.) A nevetés helyett egy gyászinduló szólal meg, Marosi pedig követeli a többi zsidót. Csupán Littkéné lép elő: "Tessék elhinni, egy csöpp zsidó vér sincs bennem. Egyszerű munkásasszony vagyok." (331.) A továbbiakban elmondja, hogy a fia tanult ember, tagja az illegális kommunista pártnak, még egy altábornagy is hallgat a szavára, de most bujkál a fia, mert körözik, mivel megfogalmazott egy kiáltványt. Littkéné írni, olvasni ugyan nem tud, de emlékezetből szószerint elmondja a kiáltvány szövegét: "...Barátaim! Katonák! Hű hazafiak!... Elrendelem, hogy azonnal álljon le a munka, vonuljatok ki az utcára, vegyétek birtokba a fővárost, elsősorban a Rádiót, hogy az egész ország értesüljön a fölkelésről..." (332-333.)

A következő képben, ahogy eddig is, többször a cselekmény, illetve eseménysor egymásutánjának függvényében vált az idősík. Sztellának van jelenése, aki elmondja látomását: "...Az év: 1945. A hónap: augusztus. A dátum: hatodika. E nap estéjén a Marianna szigetcsoporthoz tartozó Tinian repülőtérről kettő óra huszonkettő perckor felszáll egy repülőraj, ... A halálos hajnal összesűrűsödik a város körül, mintha egy óriási kéz ökölbe szorította volna. A ködből, füstből, lángtengerből kiemelkedik egy atombomba gombafelhője ...Fordulhatok jobbra vagy balra, mindenütt halál, halál, halál... Ez lesz a vége a háborúnak." (336-337.) Vége a belső sugallatnak, Sztella már egy újabb jelenléti állapotában természetes hangon szólítja fel Marosi századost, hogy tagadja meg a parancsot, ne bántson senkit, és tartson velük, mert győzni fognak. ş azonban Sztellát durván elutasítva a Mester felé fordul, és követeli Hódosi ezredes kiadatását. Még a nevét sem hallottam, védekezik a Mester, s a nézőtérre mutat, talán éppen ott ül. Marosi hajthatatlan, felsorakoztatja pontos információit, miszerint Hódosit egy Barabás Ĺdám nevű tartalékos hadnagy kiszöktette a Honvédkórházból, előbb az anyja lakásán rejtette el, majd amikor a nyomára bukkantak, a cirkuszba vitte. Marosi rácéloz a Mesterre és továbbra is erőszakolja, hogy kerítse elő Hódosit.

ůjabb színváltást jelez a zenei betét, s újabb mutatvány következik, amelyben a Mester szavai váratlan fordulatot teremtenek: "Százados úr, én önt letartóztatom... És ha nem hagyja abba a fegyverrel való ostoba fenyegetőtést, hadbíróság elé állítom." (339.) Marosi elképed a szavak hallatán s a hangtalanul belépő négy katonán, akik csak a Mester intésére hagyják el a teret. Marosi megrökönyödve hallgatja a magyarázatot, miszerint a Mester-duó tagjai, a Mester és Sztella a legfelső vezető védnöksége alatt állnak. A színt felváltó mutatvány Marosi karakteréről nyújt egyfajta retrográd pszichológiai magyarázatot: ugyanis ő egy másik térben egy komplexusos kisfiú vagy ha úgy tetszik Adolf Hitler Sztellának (az anyjának) ölébe fúrja a fejét, és dől belőle a panasz arról, hogy őt mindenki kineveti. Ez a kép Marosiban döbbenetet vált ki, a Mester vigasztalja őt, és szófogadásra inti: ne keresse többé Hódosit, és felejtse el a Barabás nevet.

Az eddig felsorakoztatott képek voltaképpen múltat és jelent egyaránt bemutatnak s a feszültség gradációját és jelentik. Ennek folytatását szolgálják a további jelenetek is, amelyek az első rész kulminációjához vezetnek és egyre közelebb visznek a főhőst, Barabást érintő eseményekhez. A Mester úgy mutatja be a következő mutatványt, mint az akaraterő csodáját: "Én ugyanis nemcsak a porondon szereplő kedves vendégeimet, hanem önöket mind, a nézőtéren ülő nagybecsű publikumot fogom akaraterőm bűvkörébe vonni." (345.) "Csak ne drukkoljanak. Mindenki az marad, aki, neve, lakcíme nem változik, a dátum a mai, 1949. szeptember 22., mi pedig itt ülünk a Fővárosi Nagycirkusz nézőterén, ahol -- remélem -- jól szórakoznak. Hiszen már elmúlt a háború. Béke van. Nem dörögnek az ágyúk, elhallgattak a légi szirénák, de szép fővárosunk romba dőlt, a hidak fölrobbantva, mert ássák ki a tömegsírokból halottainkat, hogy mielőtt végleg eltemetik őket, azonosíthassuk az elhunytakat ... Micsoda szomorú vég! De hogy jutottunk ide? Kérem, ne mozduljanak. Hunyják le a szemüket ... Jelentkezzék, aki úgy érzi, hogy mindig és mindenben megállta a helyét, azt mondta, amit kellett, és azt tette, amit leghelyesebb volt tennie." (346.)

A publikum pusztán csöndes morajlással reagál a felhívásra. Amikor viszont a hibák és vétségek lelkiismereti tisztázásáról van szó, a tömegpszichózis nyomása alatt és őszinteségi rohamukban Én! Én! Én! felkiáltásokkal vállalják a Mester által felsorakoztatott bűnösöket, s vele a törvény szigorát, amely a bűnösöket megbünteti, az ártatlanokat pedig felmenti. Littkéné váratlan felzokogása tesz kérdőjelet a mondat után, s miután kiderül, hogy fiát, a meggyőződéses kommunistát ártatlanul bebörtönözték 1949-ben, a Mester kérdései nyomán kezd felgöngyölődni a háttérinformációk sokasága. Barabás is bevallja, hogy Littke a barátja s az összekötője volt az ellenállásban, de furcsa lelkiállapota, főleg időzavara, ellentmondásos helyzetbe hozza őt. ůjra lepergeti a Hódosival s Littkével történteket, az együtt átélt eseményeket. Ezt az emléksort "zavarja meg" a dramaturgia azokkal az epizódbejátszásokkal, amikor Marosi mint üzenetvivő és/vagy probokátor s vele egyidőben a párizsi képek jelennek meg a drámai térben. Littke László üzenete Barabás szemében provokációnak tűnik, ezért fejelentést tesz, s ezzel elárulja a legjobb barátját. Az elsű rész végén a szcenika pillanatokon belül bírósági teremre vált, Barabás "kezébe nyomják" az ellene készült vádiratot, s a szereplők akaratlanul és automatikusan egy tárgyalás résztvevői és szemtanúi lesznek.

A dráma második részében javarészt a bírósági jelenet pro és kontra helyzeteinek replikái szövegeződnek meg. Az időtényező mintha a jelen idő valóságát asszociálná, mégis helyenként vált a sík és a múltból vett argumentumok egyben optikailag/dramaturgiailag is megelevenednek a cselekmény során, ěgy Örkény logikai rendezése összeáll egy eszmetengellyé, amely a múlt és a jelen, a történelem és az adott kor valóságának tanulságait összegezi, amely "ténysorozat" egyben körvonalazza Barabás Ĺdám drámabeli személyiségjegyeit, jelenlét-váltásait, s az olykor szinte szkizofrén állapotait. "Ki hív? Kit hívnak? Menjek, ne menjek? Hol a helyem? Itt vagy ott? Mintha minden forogna körülöttem, úgy összezavartatok." (429.) (...) Hogy bele ne haljak, te segíts rajtam, te mindent összemosó, mindent meggyógyító, agyamat elsötétítő őrület!" (431.) A történelmi események, az interperszonális viszonyulások s a kiemelt individuális vallomások függvényében állnak össze a főhős és a többi alak életének világosabb "kontúrjai". Mindezek vonzatában összefonódik a történelmi/nemzeti tragédia az emberi, egyéni tragédiával/tragédiákkal, melyeknek alapja az élet-halál kérdésére visszavezethető döntéshelyzetek és tények megélése: "Tudja meg végre, kiké lett az ország! Hatalmaskodóké, hallgatódzóké, besúgóké, névtelen feljelentőké, az ártatlanokat börtönbe juttatóké. Az egész ország rettegésben él... Az arcomból álarc lett. (...) nézem a csillagos eget. Boldog voltam, mert a csillagok nem jelentenek föl senkit." (343.) -- szakad ki Novotniból a vallomás s egyben az intés a tisztánlátásra és a magabiztos józan cselekedetre.

A színhely és az idő valamely reminiszcenciák függvényeként is változik a második részben. Egyébként a kvázi-bírósági tárgyalás történései zajlanak, amelyek egyre komolyabb fordulatot vesznek. Maga a Mester nyugtatja a vádlottat s a tanúkat, főleg Barabásnét, aki légből kapottnak mondja a vádpontokat. Barabás, a fő vádlott kezdetben elviselhetetlen mocskolódásról beszél, és nem tartja válaszra érdemesnek a koholmányokat, de a törvényszéki tárgyalás formalitásai szerint mégiscsak tovább zajlik a tulajdonképpeni koncepciós per, s neki védekeznie kell a kitalált vádak, a féligazságok, az eddig elhallgatott információk, a provokációk és valós tények felsorakoztatásamiatt. Monológok, párbeszédek, képváltások tördelik és montázsolják a kontextust. A múlt és jelen két idősíkja szinte egymásba csúszik a tárgyalási jelenetekben, a hősök döntéshelyzeteinek morális vetületei egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. A leleplezett törvénytelenségek a groteszk és abszurd minőségben "megforgatva" szelektálódnak a tragikusság vonalán egészen a befogadásig, a katarzisig. E folyamatból leszűrhető a tanulság, mely szerint a legértékesebb karaktert is megrontja az ember leggyakoribb és legnagyobb traumája: a gyanakvás, a félelem, amely bizonyos élethelyzetekben koholt voltában is valós hús-vér áldozatokat követel, nemegyszer a legkedvesebb hozzátartozókat, barátokat, bajtársakat. Barabás tévhite, hogy Littke László barátját árulnak vélte, saját tragédiáját evokálta: "Nékem mint e pör vádlottjának két választásom volt. Az egyik, hogy pártomat jól szolgálni akarván, a párizsi követségről jelentést írtam, melyben Littke Lászlót a párt elárulásával meggyanúsítottam. A másik, azonos okból, tehát ismét a párt védelmében, hogy Littkét és más ártatlanul szenvedőket börtönükből kiszabadítsam, az imént elhangzott szónoklatommal fegyveres fölkelésre hívtam föl a népet. Hiába szépíteném, be kell ismernem, hogy enyém a kéz, amely a barátját följelentő levelet megírta, és enyém az a hang, amely, hogy őt kiszabadítsa, fegyveres fölkelésre biztatta elvtársaimat. (...) Azt hiszem, és ezt nem mentségemül mondom, ez a kétszínűség velem született. Vagyok, aki vagyok, és az ellenkezője is önnönmagamnak. Most döntenem kéne: melyiket választom a kettő közül. Ha Littke ártatlan, akkor elárultuk eszményeinket. Ha Littke bűnös, akkor bebörtönzőinek van igazuk." (456-457.) (Kiemelés. L. E. M.).

Amikor mindez történik, a háborúnak vége, legálisan működik a párt, a munkáshatalom, s aki mindezekért harcolt az ellenállásban, mint Littke, azt újra bebörtönzik. A Mester jutalomjátékának apropóján a cirkuszi porondon, a piblikum előtt derül ki, hogy a kommunista hőst, éppen a legjobb barátja és bajtársa adta fel, egyfelől mert provokációtól tartott, másfelől mert nem tűrhette, hogy a pártot bírálni merészelte. A tények és a vádak azonban nemcsak bűntudatot és kételyt ébresztenek Barabásban, hanem hitet is adnak neki felismerni a kirajzolódó igazságot, miszerint akkor tartotta árulónak a barátját, amikor az éppen az árulókat leplezte le. A főhős ezek után mintegy lelki csapdában vergődve, a hazugságok tömege ellen ágálva igyekszik védeni azt az értéket, ami értelmet adott mindkettejük életének. A vázolt képek történelem és kreált valóság időkorlátokat mellőző egymásba csúsztatott szegmentumai. ěgy demonstrálhatók általuk -- mintegy tudatfolyamban -- a főhős tudathasadásos reakciói. Idegőrlő kétségeit egyre inkább erősíti a szinte már állandósult tér- és időzavara, s az önmagával folytatott vitája: "Ĺlmodtam? Berúgtam? Vagy megbolondultam?" -- (370.) kérdezi magától, és azt is, hogyan került ő a vádlottak padjára, ő, aki Madrid egykori védője, a francia partizánok hőse, az a Barabás hadnagy, akinek illegális neve a Füttyös volt, aki később részt vett a főváros újraépítésében, majd miniszter, államtitkár lett, a forradalmár fiatalok bálványa s jelenleg párizsi nagykövet. Ezt a személyiséget egy elképesztő interpretációban -- mintha az életét visszájára fordítanák -- a következőkkel vádolják: együttműködött az illegális párt üldözőivel, beárulta a sztrájkoló gyári munkásokat, dezertált a Madridot védő köztársasági hadseregből, aknamunkát végzett a francia partizánok ellen, lebuktatta a magyar ellenállási mozgalom vezérkarát, meggyilkolta Hódosi ezredest, a háború után ellenforradalomra és a munkáshatalom megdöntésére szervezkedett, előkészítője volt a Rádió lefoglalásának, a pártvezetők likvidálásának, hogy a hatalom átvétele után visszaállítsa a nagybirtokosok és a finánctőke uralmát.

A valóság és a koholt vádak teljességgel ellentétes, ill. "többdimenziós" karaktert mutatnak. Mindezeken túl a valóságot meglehetősen határozott értékrendben, minden zavaró tényező ellenére is Barabás jellemében és monolgjaiban fedezzük fel e drámavilágban, míg a tudathasadásos társadalmi kreációk az ellene összegyűjtött vádakban sorakoznak fel. Ezt a műbeli tényt a Mester és Barabás párbeszéde nyomósítja: -- "A Mester: Voltak idők, amikor hősök kellettek, most árulókra van szüksége a pártnak. -- Barabás: De miért? Van annak értelme, haszna, célja? -- A Mester: Talán csak az, hogy akik még nem félnek, félni kezdjenek, és akik már félnek, még jobban féljenek." (472.)

Barabás alakjában többféle jelenlétiség realizálódik, mégpedig a korabeli társadalmi váltásoknak pozitív és negatív belevetülései egy emberi magatartásba, amikor is azok nem is annyira az egyénben abszorbeáldnak, mint inkább az általa reprezentált magatartási és társadalmi státusban. A mintegy modellértékű alak "jelenlétiségei" tehát jelképesek és valóságosak egyszersmind, ilyenformán a denotatív és konnotatív szintű értelmezésnek is egyaránt tartozékai. A megrendítő és olykor irtóztató drámai képsorokat bőven megtámogatja a művileg létrehozott szövegek hiteltelenségének s az őszinte vallomások hitelességének ötvözete. Ez az ellentmondásokkal, képtelenségekkel teli művi/valós világ a többféle aspektus és választási lehetőség ellenére is egyenes irányúan az "ember tragédiájába" torkollik, akár jelképes értékek egyéni hordozójának tekintjük a főhőst, akár a történelmi-társadalmi hatásmechanizmusok eszközének. Erre nézve Barabás alakjában feltűnően jellemző vonás a tragikust magához vonzó karakterjegyek sora. Az íríi eljárás sokszínű logikai-erkölcsi szegmentáltsága ellenére is illusztrálja a tragikusság esztétikai minőségének legfontosabb tényezőit, miszerint az adott életanyag és a műnemre jellemző interperszonális viszonyváltozások hatásos drámává/tragédiává álltak össze. A pluszként megjelenő sajátos értékrend pedig annak az írói distanciának és világlátásnak köszönhető, amely Örkény István elvitathatatlan sajátja, mégpedig az, hogy a groteszk és abszurd értékrendbe ágyazott bármely tartalmi, formai elemek érvényesítése mindenkor az örök emberit demonstrálja egyfajta elévülhetetlen humánum hordozójaként.

A Forgatókönyv nemcsak Örkény drámaművészetében kaphat előkelő helyet, hanem a magyar drámairodalom huszadik századi 60-as, 70-es éveiben is az egyik kiemelkedő műnek számít. P. Müller Péter az említett évek színmű-irodalmának összegezésekor Örkény művészetéről szólva kihangsúlyozza a következőket: "...egy sajátos drámatípust, dramaturgiát és szemléletmódot is jelöl, mely az adott időszak hazai drámairodalmában a legtöbb eredményt hozta, s amelyik az európai drámaművészet után igyekezve, esetenként annak színvonalához közelítve szólalt meg."8 Noha az író művészeti szintézisét tekintve a Pisti a vérzivatarban kompaktabb, elfogadottabb műnek mondható, a Forgatókönyv analizáló technikájával, a monológok, vallomások, az expresszív szövegtautológiák montázsolásával nemcsak egy művészien összefogott képet nyújt egy sajátos világról, hanem formai bravúrt is produkál. Örkény István epikusi és drámaírói zsenialitása már nemegyszer megnyilvánult az életművében, lásd az Egyperceseket s az utánuk sorjázó kettős (epikai és drámai) változatok születését. Ugyanakkor megfigyelhetők művészetében az olykor posztmodern technikákat sem mellőző effektív intertextuális megoldások, de legfőbb értékeink az egymás után születő nagy groteszk/abszurd drámai műveket tartjuk, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy elemzései és összegezései egyaránt sokatmondóak, többjelentésűek, s egy polifon értékének nyújtanak a befogadónak. Nagy András9 az Örkény-életmű sajátosságain túl (mint realista, groteszk, abszurd) -- többek között -- kulcskérdésnek tartja a gondolkodási merészség, és alkotó konvenciótlanság maradéktalan összefonódását a műfajteremtő erővel, a rendkívüliség jegyeivel, amelyek által Örkény István közép-európaivá lett, azaz túllépett a nemzeti irodalom keretein. Az örkényi művek példaértékű hatása immár nemcsak a magyar irodalomban ismert, s Örkény művészetének legjelentősebb értékei a klasszikusok közé helyezik őt és ugyancsak előkelő helyet biztosítanak számára a mindenkori kánonban.

Jegyzetek

1. Örkény István: Párbeszéd a groteszkről. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1986, 417. o.

2. Örkény István: Levelek egypercben. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1992, 212. o.

3. Uo.: 228-230. o.

4. Lásd az 1. sz.; 322. o.

5. Uo.

6. Örkény István: Drámák 2. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1982. -- Megj.: A drámákból vett idézetek lapszámai erre a kötetre vonatkoznak.

7. Hankiss Elemér: Diagnózisok 2. Magvető Kiadó, Budapest 1986, 254. o.

8. P. Müller Péter: Drámaforma és nyilvánosság. Argumentum Kiadó, Budapest 1997. 7-8. o.

9. Vö: Nagy András: Közép-Európa realizmusa: a groteszk? In: Örkény István emlékkönyv. Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest 1995, 185. o.

Honi társulatainkról kisvárdai szemmértékkel

A komáromi Jókai Színháznak új igazgatója van, a kassai Thália Színháznak új művészeti vezetője. Kisvárdán tarolt a komáromi társulat, s mintha a Jókai Napok is megújulóban lenne. Talán távirati stílusban összefoglalva ezek voltak a legfontosabb történések ebben az igen mozgalmas évadban. De nézzük meg részletesebben is kissé, hogy honnan indultunk és hová jutottunk el 20022003-ban.

Nem ildomos és nem is túl etikus összehasonlítani két profi társulatunkat, de akarva-akaratlanul is kénytelen vagyok. Ha visszatekintünk, az elmúlt évtized közepe táján, amikor minden követ megmozgattak a hatalmon lévő ultranacionalista erők azért, hogy a színházainkat lehetetlenné tegyék, nagyon izgalmas színházi kísérletnek lehettünk tanúi Kassán, ahová frissen végzett színészpalánták érkeztek (Bandor Éva, Tóth Tibor, Petrik Szilárd), s több alkalommal is rendezett Verebes István. A Semmi és végtelen, a Bánk bán és a Csehov egyfelvonásosak a szakma figyelmét is felhívták magukra, s hosszú idő után a Bánk bánról jelent meg először kritika magyar szaklapban. (Színház, Nánay István). Ez utóbbi előadás több magyarországi fesztiválon is komoly sikert aratott. Igaz, a közönség igen felemásan fogadta, elsősorban a nemzeti elkötelezettségükről ismert konzervatívabb kassaiak tiltakoztak. Ezalatt Komáromban visszafelé totyogott az idő, Beke Sándort, aki megnyerte az igazgatói posztra kiírt pályázatot, eltávolították, s helyette Holocsy Istvánt nevezték ki, aki rövid időn belül meghalt. Őt többen is követték, Mokos Attila, Németh Ica és Takáts Emőd is ült az igazgatói székben, akik nem igazán szívelték a progresszív irányzatokat, s a színház mély gödörbe került. Nem tisztem azt a korszakot elemezni, mindössze azért tértem vissza röviden ehhez az időszakhoz, hogy éreztessem, mennyire gyökeresen megváltozott a világ. 1999-ben a komáromi színház élére az amatőr mozgalomból indult Kiss Péntek József került, míg Kassán Kolár Péter igazgatása alatt látszólag konszolidálódtak a viszonyok. Kiss Péntek gyökeresen megváltoztatta a bérlettervet, s fiatal magyarországi rendezőket hívott. A Beke rendezte Szerelem után Tóth Miklós vitte színre a Jó estét nyár, jó estét szerelem c. musicalt Gál Tamással a főszerepben, s ezt az előadást a magyarországi szakma és kritika is lelkesedéssel fogadta. Kisvárdán az előadás Páskándi-díjat kapott. A színház szép lassan megtelt fiatalokkal, idekerült a főiskolán frissen végzett Varga Emese dramaturgnak valamint a szintén az amatőr mozgalomból indult Szabó Csilla művészeti titkárnak. Több tehetséges, s a magyarországi szakmában elismert rendező kapott szerepet, így Gali László, Pinczés István, a már említett Tóth Miklós, Forgács Péter és a később művészeti vezetőnek kinevezett Telihay Péter. Ez utóbbi érkezése markánsan betetőzte a Kiss Péntek által elindított irányvonalat, ami végül az általa vezetett irányvonal bukásához vezetett. Telihay Péter a Tartuffe konvencionális értelmezésével számolt le, s ez volt az első előadás, amely egyes köröket megbotránykoztatott. Telihay jéghideg világában nincs kegyelem, talán Tartuffe az egyetlen pozitív személyiség, ugyanis neki van markáns személyisége, míg a többiek végzetszerűen sodródnak sorsuk felé, s kivétel nélkül mind korruptak és önzőek. Az évad másik kiemelkedő előadása a Czajlik József rendezte Amadeus, amely a komáromi színjátszás addigi legnagyobb sikerét érte el, hisz megnyerte a kisvárdai fesztivál fődíját. (Mindenki nagy reményekkel várta Czajlik rendezői bemutatkozását, hisz évek-évtizedek óta nem végzett szlovákiai magyar rendező, s Czajliktól várták azt, hogy a Kiss Péntek által elindított változásokat betetőzi. Erre nem került sor, ugyanis Czajlik mindenki nagy csalódására se Komáromban, se Kassán nem vállalt munkát, ahol felajánlották neki a művészeti vezetői posztot is, hanem elment Budapestre, s magával vitte honi színjátszásunk két tehetséges fiatalját, Lucskay Róbertet és Vincze Emőkét is. Előtte ugyan Forgács Miklós is elvégezte a rendezői szakot, de nem élt a felkínált lehetőséggel, mind a Napfoltok, mind Az ördög rendezését más fejezte be helyette.) Az operetthez, bohózatokhoz szokott és szoktatott közönség egyre kevésbé érezte jól magát kedvenc színházában, amely ráadásul teljesen feladta tájolási hagyományait. (Ennek egyik oka persze pénzügyi eredetű, hisz a szlovák kormány illetve a megye gyalázatosan kevés pénzt szánt a színház tájoló mivoltának - ami az alapszabályában is szerepel - kidomborítására. Még rosszabb és bonyolultabb helyzetben van a kassai színház, hisz míg Kassán csak két-három előadáson telik meg a nézőtér, s az is jobbára magyarországi bérletes nézőkkel, addig a megyei önkormányzat, mivel Kolár Péter tiltakozása ellenére a színház kikerült a kulturális tárca felügyelete alól, nem óhajtja támogatni a Thália más megyében tartandó előadásait. Kolár szerint vagy szakít erre pénzt a minisztérium vagy nincs más hátra, mint ezekben a megyékben is magyar társulatot kell alapítani. Ha viszont egyik variáció sem valósul meg, akkor a rimaszombatiaknak, a losonciaknak, a lévaiaknak le kell mondaniuk arról, hogy profi társulatot lássanak.) Telihay egyik kijelentése, miszerint nem szereti az operett műfaját, sokakban kelt visszatetszést, amit csak fokozott, hogy ennek ellenére elvállalta a Fiatalság, bolondság c. Eisemann-csacskaság megrendezését, de utóbb elfelejtkezett róla, s a Kiss Péntek korszak egyik legcsapnivalóbb előadását produkálta. Nincs ez másképp a Galóczával sem, így egy nagyon ígéretes év után jön a 2001/2002-es évad, amely nem hoz értékelhető előadást, s ami még rosszabb, elégedetlen a szakma és elégedetlen a közönség is. A színészek jelentős része, hogy meg tudjon élni a papíron szereplő szakmájából, másodállásokat vállal, haknizik. Több társulat is alakul, mint a Jókai Társulat, a RÉV-társulat és a Theatrum színházi társulás. Ez utóbbi viszont már nem a színház mellett, hanem ellenszélben, s nyíltan vállalja a szembenállást a színház vezetésével. Amíg a fiatal, diplomát szerzett színészek vonulnak Komáromba, felbomlasztva ezzel a kassai társulatot is, hisz Gubík Ági, Ollé Erik, Fabó Tibor, Tóth Tibor és Bandor Éva is elhagyja Kassát, hogy részese legyen egy izgalmas színházi folyamatnak, addig az idősebbek szép lassan perifériára szorulnak. A színház egykori nagyágyúi kerülnek mellékvágányra (Dráfi Mátyás, Boráros Imre, Németh Ica, Szentpétery Aranka, Petrécs Anna), akik bár többnyire már elérték a nyugdíjkorhatárt, szeretnének még játszani, hisz a színészet nem nyugdíjas állás. A Teatrum felújítja Iglódi István beleegyezésével a Csókos asszony c. operettet, amelyben főiskolás fiatalok is fontos szerepet vállalnak. Az előadás hibái ellenére is vállalható, s itt kap kimagasló lehetőséget Gál Tamás, Kiss Szilvia, Lelkes Simona és Olasz István, főleg ez utóbbi él vele, s hosszú idő után feltűnik a színpadon egy igazi táncoskomikus is. Az előadás bejárja egész Szlovákiát, bár a felhős viszony miatt mindkét fél ott rúg a másikba, ahol éri. A Teatrum következő bemutatója, a Furcsa pár, amelyet Dráfi Mátyás rendez, már nem tudja megismételni az első bemutató színvonalát, bár a közönség lelkesen fogadja. Így érkeztünk el a 2002/2003-as évadhoz, amely az ünnep jegyében indult, mivel ötven éve alakult meg a Magyar Területi Színház. Ünnepségek, stúdiószínház megnyitása (amely egész évben kihasználatlan maradt), vérre menő háború és egy kiemelkedő évad igazgatóváltással megspékelve – ez a rövid summája az évnek, amely után a szakember is teljesen bizonytalanul várja, hogy mit hoz a holnap.

Telihay Péter olyan darabokat választ, amelyek a színházbeli viszonyokat boncolgatják. Ez alól talán csak a János vitéz a kivétel, amely a címszereplő Olasz Istvánnak, a vendégrendező Quintus Konrádnak és a konzervatívabb közönségnek kínál lehetőséget. Tisztességesen megcsinált előadást látunk, egész az utolsó jelenetig nem túl eredeti ötletekkel, igen rossz koreográfiával. Nem tudjuk eldönteni, hogy mesét, paródiát vagy múlt századi életképeket látunk-e. Derzsi Réka mint Juliska haloványabb mint az általa mosott ruha, egyedül a csőszt alakító Tóth Attila és Varsányi Mari banyája van elemében. S az utolsó jelenetben egy hirtelen fordulattal jó kétszáz évet röpülünk az időben és az előadás minőségében, s megérkezünk a babakocsis mába. Nagyon szellemes befejezés. A bérletben szerepel Pirandello Hat szerep szerzőt keres c. darabja is, de mivel Dráfi beteg, Boráros pedig az USA-ban haknizik, helyette pótmegoldásként Parti Nagy Lajos nyelvrontott huszerettje, az Ibusár kerül színre, mintegy telitalálatként. S itt már telítve vagyunk színházzal. Egy világvégi faluban egy csúnyácska vonatjegykiadó lány írja tucatszámra az operettjeit, míg észrevétlenül elrepül mellette a boldogság. Az egyik férjjelölt megszökik, a másik viszont ugyan ott áll nap mint nap mellette, de észre sem veszi. Az Ibusár a kortárs magyar drámairodalom egyik maradandó darabja, amely ugyan a volt rendszerben hivatott megtörténni, de ezeken a világvégi településeken úgyis megállt az idő. Sárbogárdi Jolán álmodik, az operett megelevenedik, benne önmagával és ismerőseivel. Telihay szétválasztja a két réteget, csak néha akad egy-egy pillanat, amikor összemosódnak a figurák. Kár, hogy itt is meg akarja mutatni, hogy mennyire gyűlöli az operettet és megcsinálja a paródia paródiáját. Így az operettjelenetek színtelenebbek a kelleténél. Molnár Xéniát az Isten is Sárbogárdi Jolán alteregójaként teremtette meg, s a palóctrió (Varsányi Mari és Fabó Tibor társaságában) frenetikus teljesítményt nyújt, a néző teljesen zavarban van. Az ő játékuk mellett meg kell említeni Horváth Sándor hang nélküli Jénai Pálját, aki egy hang nélkül hoz teljes figurát. Az előadás Kisvárdán közönségdíjat kap. A legnagyobb vitát kétségkívül a Szentivánéji álom c. előadás váltja ki, amelyet az a Forgács Péter rendez, akiért a legjobb budapesti és vidéki színházak versengenek manapság. Forgács csak kiindulópontként kezeli Shakespeare-t, saját álomvilágát húzza rá a darabra, amely igen izgalmas, de igen nehezen befogadható. Ebben az előadásban is a fiatalok kapnak lehetőséget, s valahol itt telik be a pohár a régi gárdánál. (értem ez alatt a közönséget és a színészeket is). Történik ez annak ellenére, hogy a szakma nagy lelkesedéssel fogadja az előadást. De itt hangzik el az a vélemény is, hogy amíg egy vezető színész nyolc-tízezer koronát keres havonta, addig egy díszlet ne kerüljön többmillió koronába, mint történt ez a Szentivánéji álomnál. S ráadásul a díszlet miatt költöztethetetlen az előadás.

Martin Huba vállalta el Spiró György Imposztor c. darabjának a megrendezését. Ennek a hőse hasonlóan Sárbogárdi Jolánéhoz, szintén regény alakjában látta meg a napvilágot, s egyik kalandját emelte át Spiró a színdarabba. A színdarab a nyolcvanas évek elején készült Major Tamás részére. Major mint a hatalomból kikopott megöregedett színész, kísértetiesen hasonlított Boguslawskira, s ezért kétséges volt, hogy elvállalja-e a szerepet. Elvállalta, s ez az előadás lett az akkoriban alakult Katona József Színház egyik mérföldköves előadása. Sokáig nem játszották, míg az idén egy újabb, de ebben az esetben nagyhatalmú színigazgató kapta meg a szerepet Jordán Tamás személyében, aki nem saját színházában, a Nemzetiben, hanem Pécsett játszotta el Brezsnyev korabeli díszletben. Komáromban nem találták meg hozzá a megfelelő színészt, bár pontosabb úgy, hogy nem akarták megtalálni. Így aztán egy nézhető, de nem túl fontos előadás született, amelyen Martin Huba biztos kézzel zongorázott végig, de a katarzis elmaradt. Nagy kár, mert nem akármilyen lehetőséget mulasztott el a színház. Bár, mint néhány bekezdéssel feljebb írtam, ki tudja, mit hoz még a jövő. Az ünnepi évad Csehovval kezdődött, akit sok-sok éve nem játszottak Komáromban, holott nincs nála aktuálisabb szerző. Telihay nagyon szereti Csehovot (nagy sikerrel rendezte meg a Platonovot és az Ivanovot is), s itt, ebben az előadásban Csehov segítségével vallhatott a művészeti hivatásról, a generációs kérdésekről, a falu-város viszonyáról. Telihay nem akar döntőbíró lenni, nem teszi le a voksát se a haladó irányzatokat követő, meg nem értett zseni Trepljov mellett, se a napi sikereket és olvasói babérokat kereső Trigorin mellett sem. Kevés olyan Csehov előadást láttam, ahol ennyi megértést tanúsított volna a rendező hősei iránt. Telihay nem aktualizál, nincs is miért, de az előadása nemcsak a menedzserszemüveg vagy a televízió miatt lesz annyira fájóan mai, hanem a kongeniális színészi alakítások miatt is. Csupa felejthetetlen pillanatból áll az előadás, Gubík Ági álmodozó Nyinája, Ollé Erik hiperérzékeny Trepljovja, Tóth Tibor tökeit vakargató s mindent feljegyző Trigorinja, Ráckevei Anna modern üzletasszonyt adó Arkagyinája, Mokos Attila az egész világot megértéssel és melankóliával figyelő Dorn doktora, Bandor Éva világfájdalom álarcában tetszelgő, hárpia Másája, Benkő Géza ”bocsánat, hogy még élek” Medvegyenkoja, Varsányi Mari szerelemről ábrándozó Polina Andrejevnája – megannyi felejthetetlen alakítás. Az előadás nem véletlenül nyeri el a kisvárdai fesztivál fődíját, mellette Zeke Edit jelmeztervezői díjat kap, míg színészi díjat vihetett haza Gubík Ági, Ollé Erik, Ropog József, aki Szorint alakította és Bandor Éva.

A hosszas hacacáré, feljelentgetések után Kiss Péntek József egészségi okokra hivatkozva lemondott az igazgatói posztjáról. Azt, hogy ez nyomás következményeként történt, egyértelműen jelzi, hogy már aznap megjelentették a pályázati felhívást, amely hogy kizárja a volt igazgató újbóli jelentkezését, főiskolai végzettséget ír elő, de nem szakirányút. No comment. Megjelent a pályázati bizottság névsora is, amelybe két szakember került valamint három MKP-politikus. A végeredmény ennek ellenére óriási meglepetést keltett, hisz az abszolút favoritnak elkönyvelt Pék Zoltán, a Szlovák Televízió Magyar Adásának főszerkesztője, akinek közvetlen munkatársa a Teatrum Színházi Társulás elnöke, szoros csatában ugyan, de vereséget szenvedett. A győztes Tóth Tibor lett, aki Kassáról indult, játszott Komáromban, majd a soproni Petőfi Színház tagja volt. Első nyilatkozatai szerint konszenzusra törekszik a két markáns irányvonal képviselőivel, de hogy nem lesz könnyű dolga, jelzi, hogy még hivatalos kinevezése előtt aláírásgyűjtésbe kezdtek ellene és a vesztes is pert indított. Nehezíti a dolgát, hogy az idősebb generáció még örökös szerződéssel rendelkezik, s ha akar, sem tud nyugdíjba küldeni senkit, de még kidobni sem. Az új évadot a My Fair Lady c. musicallel kezdik, amelynek a rendezője Harsányi Sulyom László lesz. Az évad egy összeborulós showműsorral zárult, de már Telihay Péter nélkül.

Kassán ugyan rendezettebbnek tűnnek a viszonyok, mint a kilencvenes évek közepén, amikor Mečiar csicskásai összevonták a színházat, a múzeumot és a csillagvizsgálót, de hiába épült meg a stúdiószínpad, hiába újult meg a székház, a társulat teljes szakmai csődöt jelentett. Két éve sokat vártak az akkor kinevezett művészeti vezetőtől, Darina Poldaufová színésznőtől, aki a lehetetlen viszonyok között is megpróbált becsülettel teljesíteni, de a Kassán elburjánzott klikkek teljesen felőrölték az erejét, s végül az évad végével távozni kényszerült. Helyére a nem épp úriemberi mivoltáról ismert színművész Bocsárszky Attila került, aki három éve elhagyta ugyan a társulatot és a szlovák színház tagja lett, de tavaly visszatért. ”A színház nem kollektív intézmény és még kevésbé demokratikus- mondja Poldaufová. A társulatban haknicsoportok, hakniklikkek alakultak, akik szájuk íze szerint követelték a szerepeket, ha pedig szereztek valami jó pénzes haknit, akkor egész egyszerűen lemondták az előadásokat. A tavalyi évadterv menet közben teljesen felcserélődött, a Macbeth helyett jött a Zorba, a Brooklyni éjszakák helyett a Van, aki forrón szereti, a Dandin György helyett a Csibe. Elegem lett abból, hogy nevetségessé tettek, s ehhez, ami most történik, már nem adhatom a nevem. Megalakult a stúdió, de ott mindössze egy botrányos darabot játszottak. A tehetséges fiatalok mind egy szálig elmentek, a négy erdélyi színész, akiket az idén szerződtettek, pedig nem kaptak méltó feladatokat. Szó volt Egressy Zoltán Három koporsó c. darabjáról, de úgymond anyagi okok miatt erre nem került sor”. Hogy akkor mégis mit játszottak Kassán? Móricz Zsigmond emlékére elővették a Csibét, ami közel sem tartozik az életmű csúcsai közé. De a rendező Beke Sándor ehhez ragaszkodott. Mivel nem tudta a szerepeket kiosztani, egri vendégművészeket hívott Kascsák Dóra és Réti Árpád személyében. Móricz az ő kedves Csibéjének kedveskedik ezzel a darabbal, amely egy naturalista élőképpel kezd, kocsmai mulatozással folytatódik, majd átcsap egy teljesen hiteltelen happyend-be. Kassán látunk egy ordítozós, fortepianós első részt, egy szétfolyó második részt, s egy népmesei befejezést ferencjóskástul. Beke nem fogja besorolni sikerültebb rendezései közé. A népmesét Mikó István első bejelentkezése követte, aki Camoletti egy sikerületlen, összekuszált bohózatát a Hatan pizsamábant vitte színre. A kezdet még csak érthető, megoldás is kínálkozik egy idő után, de Camoletti nem éri be ennyivel. A nagyobb baj az, hogy a rendező sem. A darabot a pozsonyi Új Színpad játssza, s innen sikerült megvenni néhány előadás jogát. Úgy látszik, Pozsonyban sem lett akkora siker, mint ahány előadást lekötöttek belőle. A megnyitott (vagy felújított?) stúdiószínpadon egy díjnyertes drámát láthattak azok a kevesek, akik beültek arra a néhány előadásra, amit a Hernádi-opusz megél/r/t. A színház a Magyar Művészeti Akadémia hathatós közreműküdésével pályázatot írt ki Máraira. Több pályamű is érkezett, csak szlovákiai magyar nem (itt hadd mondjam el, hogy a komáromi Jókai Színház drámapályázatot hirdetett, de előadható pályamunka nem érkezett). A pályadíjat s a bemutathatóság jogát Hernádi Gyula Márai-idézetekből összefércelt munkája nyerte el, amelyre később rendező nem akadt. Bálint András, Szákás Tóth Péter, Gothár Péter s mások egyhangúlag utasították el a felkérést, így maradt a kassai társulat egykori oszlopos tagja, Csendes László, aki felvállalta a felvállalhatatlant. Nem tudni, mivel követett el nagyobb bűnt. Az előadásnak két értéke van: Dudás Péter az előadás előtt hangfelvételről elmondja a Halotti beszédet valamint az, hogy ismét színpadra lépett Gyurkovics Mihály. De hogy mikor és miért nem sül el a pisztoly, ha már Máraiból három is van a színpadon, azt nem tudjuk meg. Visszatérve a nagyszínpadra, következett a társulat harmincvalahányéves történetének legnagyobb baklövése. Jött egy pozsonyi színészember, aki meglátta Pólos Árpádot, behunyta a szemét és Zorbára gondolt. No meg az általa felkarcolt Zorba–darabra. A mű így Pólos jóvoltából lefordítatott magyarra, sőt el is játszatott. Az igazi tragédiája ott van az ügynek, hogy Pólos csak külsőségeiben hasonlít Zorbára (vagy Anthony Quinn-re?), a Gregor-átirat csak külsőségeiben hasonlít a Kazantzakisz-regényre, a megvalósult végtermék pedig még csak külsőségeiben sem egy tisztességesen megszólaló előadásra. Ketten isznak és cigarettáznak három órán keresztül a színpadon, az előadás még csak a leporello szintjén sem működik. Aki nem ismeri a mellesleg mellékes cselekményt, az most sem ismerheti meg, aki pedig nem ismeri a Kazantzakisz által elképzelt szabad ember eszméjét, reménytelen dinamizmusát, az nem is fogja. Mindezt tetőzi a pongyola fordítás, az elképesztően bugyuta és hiteltelen zene, ahol Jakab Zoltán összekeveri az összes létező XX. századi műfajt, s az igen olcsó és fantáziátlan díszlet. Színészileg mindenki mást játszik, összhang egy pillanatra sem jön létre, s ami a legborzasztóbb, hogy vannak a társulatban, akik szívvel-lélekkel hiszik, hogy megszületett a világmegváltó előadás. Az évadot Mikó István újabb bejelentkezése zárta, igaz, ezúttal Mikó és az általa választott darab is a jobbik formáját mutatta. A Van, aki forrón szereti cím a mai napig eladható. Ehhez választott zenéket a múlt század harmincas éveinek Amerikájából Mikó, s ezúttal a színészeivel is tisztességesen megdolgozott. Kétszer láttam az előadást, de amíg az ún. iparista előadáson néma közöny fogadta azt, a kisvárdai közönség hatalmas ovációval. Kisvárdán mindenesetre jót tett az előadásnak a nagyobb színpad és a holdvilág is. A színház évadjának minőségét jelzi, hogy nem akadt előadás, amit bemertek volna nevezni a versenyprogramba. A jövő év még nagyobb kételyekkel indul mint az igazi, amiben csak egy biztos pont akad: Mikó István. Közösen a Kisvárdai Várszínházzal még júliusban bemutatják a Csalódások c. Kisfaludy darabot, amelyet nemcsak rendez, hanem játszik is benne. Az évadban mesebérletet is terveznek (lesz a Padlás, lesz egy Cibula Péter mesejáték, Badin Ádám meseszínháza), a szatmárnémetiek vendégjátéka, s lesz egy ősbemutató is. Beke Sándor rendezi Gál Sándor A legnagyobb törpe című, Eduard Benesről írott szatíráját. De tervezik a Három koporsó bemutatását is. Bár, majd csak menet közben derül ki, hogy ki milyen szerepre vágyik.

Tavaly alakult meg a RÉV keretein belül Komáromban Gágyor Péter minitársulata, amely később Dunaszerdahelyen próbálkozott (Kisvárdán még Dunaszerdahelyi Városi Színház néven futottak), a legújabb verzió szerint Somorján ver tanyát. Első előadásuk Albee Nem félünk a farkastól c. antifeminista darabja volt, amit Gágyor rendezett, s három végzős fiatalember (Gál Tamás, Olasz István, Kiss Szilvia) valamint a Kecskemétről importált Tóth Rita kapott benne szerepet, akiknek ez lett a vizsgaelőadásuk is, sőt diplomájukat is ebből írták. Az eredeti előadás díszletét Gráfel György tervezte, amit később az utaztatási nehézségek miatt elhagytak. Gágyor szerint több mint harmincszor játszották már az előadást, amit a vidéki közönség is nagy lelkesedéssel fogadott, holott amint Gágyor hangsúlyozza, ez nem bohózat vagy operett. Az előadás tényleg működőképes (bár Kisvárdán a lehetetlen kezdési időpont miatt ezt kevésbé érzékeltük), de ehhez talán hozzájárul az is, hogy elnőiesedett világunkban már nemcsak Virginia Woolftól kell manapság félnünk. A maroknyi társulat egy bolgár szerző, Bojcsev Madártábornok c. darabját próbálja Bernáth Tamással, Mokos Attilával, Tóth Attilával kiegészülve, de hogy lesz-e állandó lakhelyük, az ma teljesen bizonytalan. Dunaszerdahely kiszállt a vállalkozásból, nekik úgy látszik elég a komáromi Jókai Színház is. A Madártábornoknak egyébként nyitrai színészekkel szlovák változata is készül.

Két társulat, egyre fogyó közönség, szakmai visszhangtalanság – így most már hosszú évek óta Kisvárdán mérhetjük le, hogy hol is tart a szlovákiai magyar színjátszás. Kisvárdán, ahol alapelv, hogy minden társulat meghívást kap, így sajnos a színvonal is egyenetlen. Ha eddig nem is, az idén egyértelműen megmutatkozott ennek a hamis egyenlősdinek a divatjamúltsága. Olyan társulatok kerülhettek Kisvárdára, (Nagyvárad, Székelyudvarhely, Kassa), amelyek nem tudtak értékeket felmutatni, míg az évad kiemelkedő előadásai közül jó néhányat azért nem láthattunk, mert az az illető színháznak már a második vagy harmadik nagy húzása volt. Így lemaradtunk az újvidékiek Edith Piaf-járól (ľubomír Feldek Komáromban is játszott darabja) vagy a sepsiszentgyörgyiek Rómeó és Júliája. Mindenesetre pozitívumként könyvelhetjük el, hogy mind Sepsiszentgyörgy, mind Komárom két-két előadással nevezhetett be a versenybe. Kisvárda helyzeti adottságairól és a fesztivál hangulatáról már szóltunk a Szabad Újságban, így itt röviden az erdélyi, a vajdasági, a kárpátaljai színházak évadjáról. Nagyon szomorú voltam, hogy amíg Erdélyből szakemberek sokasága ülte végig a fesztivált, a szakmai beszélgetéseket, addig Felvidékről szinte senki sem akadt. Mintha félnénk megmérettetni magunkat, s úgy látszik, hogy a sajtót sem igen érdekli az összehasonlítás. A magyarországi szakma viszont egyre élénkebben érdeklődik a kisebbségi színházak iránt, s Kisvárda mellett a Thália Színházban már évek óta alkalma nyílik megtekinteni a legjobb előadásokat a Vendégségben Budapesten sorozat keretén belül. A Színház, az Ellenfény, a Kritikai Lapok, a Zsöllye rendszeresen recenzálja az előadásokat, s a Világszínház idei első száma is a határon túli színházakkal, s annak legizgalmasabb alkotóival foglalkozik behatóan. Kisvárda előtt rendezik meg a POSZT-ot, a Pécsi Országos Színházi Találkozót, amely az idén igen silányra sikeredett. Ennek elsődleges oka a válogatásban rejlett, Németh Ákos drámaíró a konzervatív színházi próbálkozásokat helyezte előtérbe s nem utolsósorban a saját barátjait és rendezőit. Ez érintette és igen negatív fényben tüntette fel a határon túli színházakat is, hisz a szabadkaiak példaértékű Nem fáj! előadása mellett besorolta a nagyváradiak botrányos Rokonok c. előadását is, de a nagyváradi társulat volt az egyetlen határon túli hely, ahol Németh darabját játszották. Ezzel nemcsak a határon túli színjátszás lejáratására tett majdnem sikeres kísérletet, hanem a nagyváradiakat is felettébb kínos helyzetbe hozta. Kisvárdán a már fentebb említett negatív alaptétel ellenére Darvay Nagy Adrienne és Szűcs Katalin remekül válogatott, hisz végül mindegyik társulat a legjobb előadásait hozta el. Kivéve a temesváriakat, akik ragaszkodtak a Hamlethez, ami nem fért be a színházterembe, így a társulat az idén nem volt jelen Kisvárdán. Kár.

Hosszú évek óta szisztematikus munka folyik a háború sújtotta Vajdaságban, ahol példás egyetértésben dolgoznak fiatalok és öregek. Számos felejthetetlen szabadkai és újvidéki előadást láthattunk az elmúlt években (Szelídítések, Pác, A puskaporos hordó, A holdbéli csónakos, Zách Klára, Páratlan páros, Titanic vízirevü), s az idén sem volt ez másképp. Öt előadást hoztak magukkal, a Szabadkai Népszínház és az Újvidéki Színház előadása mellett láthattuk a Vajdasági Tanyaszínház, az Újvidéki Akadémia és a szabadkai Kosztolányi Színház előadását is. Ljuboslav Majera szlovák származású rendező két alkalommal is dolgozott az idén az újvidéki társulattal Ő rendezte Feldek Piafról szóló darabját és a Kisvárdán bemutatott A lovakat lelövik ugye? c. darabot, amely Horace McKoy világhírű regényéből készült. Majera nem aktualizál, mégis kegyetlenül fázunk az előadás alatt. Hősei, Robert, az önjelölt filmrendező és Gloria az otthonról szexuális zaklatás miatt elmenekült lány látszólag egymásra találnak Hollywood szöges bejárata mögött. Tökmaggal a zsebükben beállnak egy táncversenybe, ahol az nyer, aki a legtovább bírja. Majera lecsupaszítja a szöveget, stilizálja a mozgást. Mindössze egy hivatásos néző bámulja őket, bár tudjuk, hogy akaratlanul is részesei leszünk a játéknak. De mi ezt már a BB-házak árnyékában megszoktuk. Kegyetlen, centre kiszámított játék ez, ahol mindenki elveszik. Hiába a lelkes nézői támogatás, hiába a nagy hasika, hiába az erkölcscsősz Jó Erkölcsért Egyesület ügybuzgósága, a reményt egyikük sem hozza el. Ahogy a centek sem váltják meg a világot. A vaságyakból rácsokká formált világban nem igazán tudjuk, hogy kik az igazi vesztesek. Csak azt, hogy nincsenek nyertesek. Egy igazi csapattá összeforrott társulat alakít itt is nagyot. Balázs Áron, Mezei Kinga, Szorcsik Kriszta, Kovács Nemes Andor, Puskás Zoltán, László Sándor -- hogy csak a fontosabbakat emeljük ki. A Kosztolányi Színház Danilo Kis verseiből és torzóiból állított össze egy estére valót, ami a rendező-díszlettervező-igazgató Szloboda Tibor minden igyekezete ellenére sem áll össze igazi drámává. Nagyon szép a hajónak megformált díszlet, amely lehetne Noé bárkája is vagy Charon ladikja – ez a Duos Desperados, amely szép lassan csordogál a halál felé. Két előadás, egy központi motívum: a halál. Ahogy Mezei Kinga Gloriaja áhítozik a Halál után, ezt teszik Kis hősei is. Hosszabb szünet után ismét találkozhatunk az annak idején Kassán is feltűnt Jónás Gabriellával és Korica Miklóssal, s itt találkozunk először egy főiskolással, Pálfi Ervinnel, akinek a nevét még sokszor leírjuk majd. De mielőtt végleg célba érnénk ezen a ladikon, már rég máshol vagyunk. Túlságosan fragmentalizálódott az előadás, a rendező többet markol, mint amennyi egy előadás működéséhez elég lenne. Mindenesetre hajóval még majd találkozunk a fesztiválon Barabás Olga előadásában. Példaértékű a Vajdaságban a Tanyaszínház működése, amely évente tart bemutatót, amivel nyáron körbeutazzák a Vajdaságot. Tavaly a János vitézt mutatták be a Csalóka zenekar közreműködésével. Az előadásban elsősorban a fiatalok kaptak szerepet, akik igen jól érezték magukat az előadásban, ami átragadt a nézőkre is. Tündérjáték bohózati elemekkel adagolva - talán ez lehetne a pontosabb műfaj, s ez is jelzi, hogy az előadás arányai (László Sándor rendezése) nem mindig pontosak és hatékonyak, hisz amíg a francia udvar és a boszorka a kelleténél is nagyobb súlyt kap, addig a tündérvilág és a jellemábrázolás valahogy másodlagos lesz. Ferenc Ágota Júliája, ahogy hatalmas uszályával kiemelkedik a tóból, nagyon szép és elbűvölő. Ahogy hiteles Kőrösi István János vitéze és Pálfi Ervin Bagója is. A Vajdasági Akadémia stúdióelőadásban mutatta be Dough Wright Toll c. darabját, amely egy nálunk elfelejtett és csak primérszinten ismert filozófus, De Sade márki életének filozófiáját tárja elénk. De Sade, aki a charentoni elmegyógyintézetben őrültek között tölti az életét, hogy eszméi végleg a süllyesztőbe kerüljenek, ahol él egy érdemes férfiú, de Coulmier abbé is, akinek a szíve lágy volt, a keze gyengéd. Itt, Charentonban találkozik a két férfiú, s hozzájuk csatlakozik még az építész és a vizsgálóbíró valamint a márki felesége. A többszörösen meghúzott szöveg, bár elrejti az egyes szereplők összes mozgatórúgóját, nagyszerűen működik, amihez nagyon precíz és koncentrált színészi játék is kell. Főiskolások és a színház sztárjai játszanak együtt tökéletes összhangban. De Sade márki szerepében Kovács Nemes Andor lágy, asszonyos vonásokkal, alulméretezett pénisszel. Ki gondolná, hogy ő a női nem réme vagy állandó hódolója (ahogy vesszük), de mégis akkor hatol be tudatunkba, amikor már nincs színpadon illetve darabjaiban van bent dobozkákba csomagolva. Amikor Vicei Natália összerakosgatja a dobozokat és belétekint, megáll bennünk az ütő: de Sade itt van velünk. Ahogy eszméit magáévá teszi az őrült Bouchon s a történet végén a Pálfi Ervin által játszott de Coulmier abbé. Matlári Miklós zenéje egész egyszerűen megfojt bennünket. A Szabadkai Népszínház a Nem fáj! c. darabot játssza, amely Agota Kristof magyar származású, világhírű svájci írónő Trilógia c. regényéből készült Ilan Eldad rendezésében. A darab, amely természetesen csak kivonatos változata a regénynek, pontosabban teljesen szabadon kezelt adaptációja, egy nem meghatározott térben, s egy nem meghatározott időben játszódik. Néhány fekete szék van a színpadon (ezek a székek zseniálisan alakulnak át könyvtárrá, káddá, koporsóvá), s tizenkét ember feketében. Ők játszanak el egy teljes nemzedéki tragédiát, két fiútestvér tragédiáját, akik bikacsökkel verik egymást, s közben azt mormolják: nem fáj! Két életre született fiú, akik eljutnak oda, hogy nyugodtan ölnek majd, ha ölni kell. Amennyire egyszerű eszközökkel dolgozik az előadás (díszlet: Janovics Erika, zene: Matlári Miklós), annyira kerít bennünket a hatalmába. Ami nagyritkán történik meg, legyűr bennünket. A két fiú, Pálfi Ervin és Ralbovszki Csaba az egyszerűség magasiskoláját adják, ennél hitelesebb már nem lehet ember. S akkor még nem szóltam a csodáról: Karna Margitról. Mintha Marquez Ursulája lépne ki a Száz év magányból. Minden egyes megszólalása után elakad a lélegzetem, s eszembe jut nagyanyám. Istenem, még ilyen is van. (Karna Margit alakításáért a POSZT-on elnyerte a női epizódalakítás díját, míg Kisvárdán életműdíjat kapott). Egy előadás, amely meghazudtolta a címét. Többperces néma csönd az előadás végén. A legnagyobb taps, amit előadás kaphat. Újvidéken és Kolozsvárott kortárs határon túli dráma is színre került, Újvidéken Végel László Judit c. darabját Tömöry Péter, míg Kolozsvárott Visky András Júlia c. opuszát Tompa Gábor állította színpadra.

Erdélyben igen sok társulat működik, ezért nem lehet egységes szempontok alapján értékelni a társulatokat. Itt is végbement a generációváltás, s volt, ahol ennek eredményeképp létrejött egy kiemelkedő társulat, mint Sepsiszentgyörgyön, de volt, ahol ez komoly súrlódásokkal járt, mint Marosvásárhelyen. Az erdélyi színházakra nagy hatást gyakorolt a román ún. kibernetikus színházi hagyomány, amely sokkal inkább veszi alapul a rációt, a matematikát, mint a pszichológiát. Ennek esetleges keveredéséből születhetnek aztán kiemelkedő előadások, mint a kolozsvári Állami Magyar Színház Faustusa, de kevésbé érdekesek is, mint a Két nő közt, amelyet ugyan a szakma többnyire lelkesen fogadott, de nekem nem tetszett. 1994-ban kezdődtek a radikális változások Sepsiszentgyörgyön, ahová elszerződött néhány figurás Gyergyószentmiklósról. S a régi gárda rendezői közé észrevétlenül besurrant Bocsárdi László és Barabás Olga. A találkozás nem volt konfliktusmentes, de az igazgató Nemes Levente dícséretére váljék, sikeresen ötvöződött a múlt a jelennel, s létrehozták azt a jövőszínházat, aminek ma már a csodájára járnak mind a magyar mind a román szakmabeliek, s nemcsak szakmabeliek. A sepsiszentgyörgyiek ismét megtalálták a maguk színházát. Az idén két előadást nevezhettek versenybe, a harmadik kiemelkedő előadás, a Rómeó és Júlia Nagy Alfréddal és Péter Hildával a címszerepekben már nem fért be a programba. Barabás Olga nem először kísérletezik saját szöveggel, a Partok, szirtek, hullámok egy hajón játszódik, ahol teljesen más az élet, mások az egymás közötti viszonyok, mind szabadtérben. A hat embert egy dolog köti össze a szöveg szerint, hogy mindannyian játszanak valamilyen hangszeren. Ők azok, akik a kapitányt elkísérik utolsó útján. Barabás Olga azonban nem a szöveggel köti össze ezt a hat embert, hanem a hat emberrel a szöveget. Hisz ez az előadás igazából arról szól, hogy Barabás Olgának van hat kedves színésze, akik ujjgyakorlatokat végeznek, zenélnek, megjelenítenek egy-egy élettörténetet. Van, akinek több lehetősége adódik, van, akinek kevésbé. Váta Loránd, Pálffy Tibor, Szabó Tibor, Mátray László, Márton Lóránt és Nagy Alfréd az a hat színész, aki behajókázik a szívünkbe. De különösen Nagy Alfréd. A kissé ostoba, bicskájával hadonászó gyerekember haláltánca a hullámok között egészen megrendítő. S még egy fontos szereplő: Darvas Ferenc zenéje és az esőfüggöny. Nem sok hatásosabb díszletelemet láttam eddig. ”Bocsárdi a manapság oly sokat emlegetett intertextualitást (melyen nemcsak eltérő eredetű szövegtípusok, hanem eltérő miliőkhöz és műfajokhoz társuló képi narratívák, valamint éles kontrasztok és jól érzékelhető párhuzamok által egységbe szervezett játékstílusok egymásra játszatását is értem) olyan lebilincselő természetességgel képes alkalmazni, a bonyolult és a szinte már a naivitásig egyszerű motívumok olyan dekoratív egységét képes kimunkálni, hogy az a kisiskolás gyerektől a rafinált ízlésű értelmiségiig mindenkit lenyűgözhet” – írja tanulmányában Bíró Béla A csoda c. előadás kapcsán, amely Tamási Áron Énekes madarából készült. Bocsárdi a hamiskás népi hagyományok helyett annak kontrasztját adja, s egy amerikai nő szemszögéből játszatja le a cselekményt. De ez a nő lehetne akár budapesti is, de akár egy közszolgálati televízión felnőtt vidéki ember is. Helyesírási hibáktól hemzsegő faliképen adják a tudtunkra a szereplők a darab címét és egyéb szükséges adatait, egy szép nagy fekete faliképen. Fekete minden, feketék a falak. Egy emeletes alkalmatosság, egy híd az egyetlen a díszlet, amit nem túl sűrűn használnak a szereplők. (Bartha József munkája) Ez a híd szolgál később kútként is, a lámpa diófaként. Ezen közegben él a két vénlány és a két agglegény valamint Magdó és Móka. Ez a felszínesen idilli világ lesz később a horrortanya helyszíne, ahol ezek a magjukat el nem vesztett agglegények és vénlányok legyilkolnák az ifjúságot, a szerelmet. Végül is csoda történik, hisz elmozdul a fal, felemelkedik a diófa, leszakad az ágy, s némi pezsgőfürdő közepette megtörténik az eljegyzés is. Tamási is boldog lehet, fehérre festik a falakat, s bejön a nagy fehér falikép is, s egy I love you Transylvania felirattal az amerikai nő is. Igen, így látjuk mi a hagyományainkat, ahogy ők, az Óperencia túlsó feléről minket. Bocsárdinál is működnek a színészi erők, Váta Loránd, Pálffy Tibor, a Kútvölgyi Erzsébetre hajazó D. Albu Annamária és Móka szerepében Nagy Alfréd, akit kint a büfében észre sem vesz az ember. A színpad viszont róla szól. Négy előadásban találkozunk román rendezővel, kettőben igen erőteljes tálalásban. Marivaux nem tartozik a Magyarországon népszerű francia szerzők közé, az utóbbi évtizedben egyáltalán nem játszották, s a marosvásárhelyiek előadása nem is hagyott bennem kételyt effelől, hogy egy jó ideig nem is fogok vele bíbelődni. A Két nő közt egy igen unalmas darab, ahol nincs cselekmény, előre tudunk mindent. Alexandru Colpacci egy félbehagyott sakktáblán játszatja az előadást, bár az előadást nézve sakklépésekkel nem igen találkozunk, egy férfi vergődik két nő körül néhány szolga társaságában. Harminc perc felvezetés után két óra méla unalom. Mihai Maniutiu neves bukaresti rendező vitte színre Marlowe Doktor Faustus tragikus históriáját Kolozsvárott. Maniutiu egy elmegyógyintézethez roppant hasonlító zárt és egyre szűkülő fehér térben játszatja a darabot, ahol a szereplők mindannyian tolókocsiban ülnek, s le vannak takarva fehér lepellel. Hátul van a Pokol kapuja, innen közlekedik Lucifer valamint Mephistophilis és Belzebub. Faustus, akit két színész személyesít meg, a színpad előterében köt szövetséget Luciferrel, s követi majd őt huszonnégy év után a Pokolba. Maniutiu előadásában eltűnnek a jó szellemek, csak a Gonosz jelenik meg, megelevenednek Faustus legnagyobb kalandjai, s megelevenedik a hét főbűn is. Ritkán látni hasonló szuggesztív színészi játékot, mint ahogy Bogdán Zsolt éli Faustus huszonnégy évét. Rajta kívül Hatházi András természetessége megkapó Luciferként. Valahol mégis hiányérzetet hagy az előadás. (A kolozsváriak előadása a fesztivál megosztott fődíját kapta meg). Ígéretes volt a szatmárnémetiek két előadása. Lendvai Zoltán rendezte Egressy Zoltán Portugál c. színdarabját, amely előadás igen megosztotta a szakmát. Talán a kelleténél könnyedebbre hangszerelte a rendező ezt a darabot, de mintha ez általános jelenség lenne, hogy a falusi zárt közösséget, de a külvárosok zárt közösségeit is inkább a humorosabb oldalukról közelítenék meg a budapesti rendezők. Tavaly a Csirkefej előadását kezelték bohózatként s bizony ez az előadás is igen gyakran él bohózati elemekkel. Emiatt el is veszik a darabban meglévő s oly kitapintható tragikum, s amikor az előadás végén a csalódott és kikosarazott Masni felvágja az ereit, a nézőtéren senki sem sejti, hogy répát tisztogat-e vagy az ereit. A szatmárnémetiek másik előadása a Padlás volt, s mindkét előadásuk nagy érdeme, hogy nagyon tehetséges fiatalok kerültek felszínre, akik bizonyítani akartak és tudtak is. István István, Rappert Gábor, Márkó Eszter (aki színészi díjat is kapott), Gál Ágnes, Nagy Csongor és Szűcs Ervin – mindkét előadás főszereplői. Két új színház is alakult Erdélyben az elmúlt években, a székelyudvarhelyi és a csíkszeredai, de komoly eredményt eddig nem tudtak felmutatni. Nem volt ez másképp az idén sem. A székelyudvarhelyiek az utolsó pillanatban váltottak előadást, a Menyegző helyett a Vénusz tornya c. táncszínházi produkció került színre András Lóránt tálalásában. A koreográfus-rendezőt állítólag Thomas Mann Mario és a varázsló c. műve ihlette meg, de ennek nem sok nyoma maradt meg a rácsok mögött, zuhanyrózsák, vécékagylók, szétkent puding társaságában lezajlott előadásban. Kínosan bántó volt a közönség ennyire lealacsonyítása. András Lóránt egy másik rendezéssel is jelen volt a fesztiválon, a gyergyószentmiklósiak Lulu c. előadását jegyezte, amit viszont Wedekind Lulu c. tragédiája ihletett. A némafilmes beállítással, a harmincas évek slágereinek segítségével készült előadás mindenesetre sokkal izgalmasabb és működőképesebb kísérletnek bizonyult, s voltak egészen elbűvölő pillanatai is. András Lóránt neve szerepel koreográfusként a csíkszeredaiak Iphigenia Auliszban c. előadásának címlapján is, de utólag derült ki, ezt már nem vállalta fel András Lóránt. Nagyon szép a színpadkép, egyszerű s mégis monumentális (Lenkefi-Deák Réka) munkája, viszont az előadás már korántsem hibátlan. Az áthallásokra is lehetőséget nyújtó dráma csak jobbik pillanataiban szólal meg, a színészi teljesítmények nem azonos minőségűek, s Iphigenia oktalan halála nem rendít meg. Minden évben jelentkeznek előadással a marosvásárhelyi és kolozsvári színművészeti akadémiák diákjai is. Érdekes vállalkozásnak indult a marosvásárhelyiek Sirálya Andreea Vulpe rendezésében. A fiatal bukaresti rendezőnőt elmondása szerint nem a művészet kérdései, s nem is a generációs problémák izgatták, szerinte a Sirály az emberi vegetálásról szól, lásd Mását, aki állandóan az elmúlásról beszél vagy Szorint, akinek nem voltak és nem is lesznek tervei az életre nézve. Fiatalok játszanák ezeket a jobb sorsra már nem érdemes sorsokat, sikertelenül. Vannak az előadásnak gyönyörű pillanatai, izgalmas a zene (kortárs amerikai mű), de mégsem lesz belőle nézőre ható, egységes előadás. Ha már a zenénél tartunk, a fesztivál előadásait meghatározta a zene, gondoljunk csak Darvas Ferencre, Matlári Miklósra, Demény Attilára vagy a kolozsváriak előadásában szereplő kortárs litván zenére.

A kilencvenes években alakult meg Beregszászott az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház nagyon szép ígéretekkel, amit az illetékesek a mai napig sem váltottak pénzzé. Az eredetileg Beregszászott jegyzett Népszínházzal nem közösködve hozták létre előadásaikat a Kijevben végzett ifjú színészek. Az eredeti társulat az idők folyamán teljesen lemorzsolódott, de később egy újabb, Kijevben végzett osztály csatlakozott hozzájuk, így jelenleg a legfiatalabb magyar színházat alkotják. Mivel Kárpátalján nem sok játszási lehetőségük van, s a megélhetés is reménytelennek tűnik, s működik az Orbán Viktor-féle betelepítési, agyelszíváson alapuló politika is, a kárpátaljai társulatból fesztiváltársaság lett, akivel hamarabb találkozhatnak a nézők Budapesten vagy Moszkvában mint Kárpátalján. Vidnyánszky Attila felkapott magyarországi rendező lett, a budapesti Új Színház egyik vezetője, aki tavaly rendezett a Nemzeti Színházban és a Pesti Magyar Színházban is. Sőt, amint hírlik, a kaposvári színház igazgatói posztját is felajánlották neki. Utóbbi rendezéseibe magával vitte társulatát is, Trill Zsoltból sztárszínész lett Budapesten. Kisvárdára a tavaly nyáron Gyulán bemutatott Karnyóné c. Csokonai-opuszt hozták el, amely elmegy a végletekig, s egy fergeteges bohózatot kapunk néha bántó beütésekkel. Két nagyágyút is meg tudtak nyerni maguknak, Eperjes Károly és Gáspár Sándor hozzák ”hetvenkedő” formájukat, de ehhez felnő a társulat többsége is. A már évekkel ezelőtt megismert felvillanyozott zenésszekér rajta Kacsur Andrással, Kristán Attilával, Ivaskovics Viktorral, Rácz Józseffel, az állandóan mesélni akaró Sőtér Istvánnal, s a főbb szerepeket játszó Szűcs Nellivel, Kátya Alikinával és Trill Zsolttal nagyszerű csapatot alkotnak. Trill Zsolt Samukát játssza, Karnyóné ütődött fiát, aki nem főszereplő Csokonainál, itt viszont Trill tesz róla, hogy róla szóljon ez az előadás. Amikor beleragad az egérfogóba, s matematikailag és fiziológiailag lehetetlen szögbe megdől, az több mint bravúros. Csak remélni lehet, hogy a társaság a kísértések ellenére is együttmarad, s azt már csak félve merem leírni, hogy talán lesz kedve játszani Kárpátalján is.

A dolgozat végén röviden szóljunk a fesztivál legnagyobb bukásáról, a nagyváradiak Rokonok c. előadásáról. Ez is évfordulós vállalkozás, mint a kassaiaké, bár a Rokonok is regényből készült, de Babarczy átirata jobb, mint a Csibe kassai változata. Bodolay Gézának, a kecskeméti színház igazgatójának viszont vagy nem volt ideje vagy nem volt kedve megrendezni a darabot, ezért hányaveti módon összezagyvált mindent, ami eszébe jutott. Láttunk itt Brechtet, színészileg hiperrealista színjátszást, avantgard beütéseket mutató díszletet, számmisztikát, kecskét is és káposztát is. Ha viszont színházi viszonyokra vetítjük át a mondást, akkor se a kecske nem lakott jól, de a káposzta sem maradt meg. Kínos kudarc ez mind a színháznak, mind a színészeknek, mind a nézőknek. De szerencsére, ez a kevés mellékfogásokhoz tartozott Kisvárdán, ahol az idén is találkoztak a bábszínházak (hol marad a szlovákiai magyar bábjátszás s mikor születik meg egyáltalán?), voltak szakmai beszélgetések, megjelent a Kisvárdai Lapok. Igazi színházi fesztivál volt, kiemelkedő előadásokkal, ahol lett volna mit tanulniuk a felvidéki színházi szakma képviselőinek is (legyen az színész, dramaturg vagy kritikus). Azt mindenesetre leszűrhettük, hogy a komáromi színház szakmailag nagyon jó úton haladt, míg a kassaiaknál radikális változásra lenne szükség. Ez utóbbira nincs esély, Komáromban pedig ki tudja, mit hoz a jövő.

Juhász Dósa János

 Tőzsér Árpád

Légy, ami lennél

A negyvenöt éves Irodalmi Szemle nevének időszerűségéről

Negyvenöt éves az Irodalmi Szemle, a szlovákiai magyar írók folyóirata, s aki ünnepli, az akkor is méltán teszi ezt, ha a lap által felhalmozott jelentős szellemi potenciált esetleg nem vagy csak részben látja, hisz a jelzett negyvenöt évben, azaz az elmúlt mozgalmas-zavaros majdnem-félévszázadban egy folyóiratnak folyamatosan megjelennie, fennmaradnia – már önmagában is figyelemreméltó teljesítmény volt.

Másrészt viszont, ha ezt a negyvenöt éves “folytonosságot” közelebbről megvizsgálnánk, látnánk, hogy az mennyire nem volt folytonosság, hogy az Irodalmi Szemle a negyvenöt év alatt öt vagy hat eléggé markánsan elkülönülő szerkesztői koncepció szerint készült, s ennek megfelelően az Irodalmi Szemle név ma tulajdonképpen öt-hat folyóiratot fog össze.

S a mai jeles évfordulón felvetődik a kérdés: amikor ünnepelünk, melyik Irodalmi Szemlét ünnepeljük vajon? Az első tíz év folyóiratát, a Dobos László szerkesztette, még képlékeny, de leginkább közép-európai orientációjú és reformista lapot? Esetleg Duba Gyulának a tükröződéselméletet a népiséggel megfejelő, de a fiatalok avantgárd kísérletei iránt is nyitni igyekvő tizenöt évét a hetvenes és nyolcvanas években? Netán Varga Erzsébet jó szándékú, de végeredményében mégiscsak normalizációs, ideológia-fogantatású Irodalmi Szemléjét a nyolcvanas évekből?

Fogas kérdések.

De haladjunk tovább az időben!

Ha Grendel Lajos “Szemléjét” (a 90-92-es évek!) akarnánk ünnepelni, egy egészen új nyelvet kellene kialakítanunk hozzá: azokban az esztendőkben az Irodalmi Szemle egy izgalmasan hullámzó, a posztmodern relativitást és az akkor még erősen nyomuló realizmust vegyítő lap volt. – Új utakon indult a folyóirat e sorok írójának a kezében is, a 92-96-os években: a magyarországi mérvadó, kánonképző szerzők hangsúlyos jelenléte az egyetemes esztétikai elvárásokat volt hivatva nyomatékosítani. – A mai Irodalmi Szemle pedig (Fónod Zoltán szerkesztésében) mintha előlről akarná kezdeni a pályát: az irodalmi mindenes szerepét végzi.

Mit ünnepeljünk hát?

Engedje meg az olvasó, hogy az ünnep alkalmából a lap felsorolt diszkontinuitásai ellenére is az egyik stabil kontinuitásáról, a nevéről elmélkedjem egy kicsit.

*

Tetszettek volna forradalmat csinálni! – Antall József híres bon mott-ját az elhangzása óta már nagyon sokan és nagyon sok vonatkozásban idézték, alkalmazták, de az irodalmi lapjaink címével kapcsolatban valószínűleg nekem jut eszembe először.

Forradalmak, történelmi korfordulók után a korábbi lapok, folyóiratok rendre megszűnnek, s az új kurzus, az új kor beköszöntét új lapok, új lapcímek jelzik. Emlékezzünk 1957-re, akkor indul az Élet és Irodalom, a Kortárs, a Jelenkor. Aztán jön az újabb történelmi váltás, 1989, s a lapcímek – csodák csodája! – nem változnak.

Pedig a lapok tartalma sokkal radikálisabban megváltozik, mint ahogy 1956 után megváltozott! Az irodalom már korábban elkezdődött hermetizálódása tetőzni látszik, de a folyóiratcímek maradnak a sültrealizmusnál, a nyilvánvaló történelmi-társadalmi, sőt tájjelegű referenciáknál: Kortárs, Jelenkor, Alföld, Tiszatáj, Híd, Korunk, Irodalmi Szemle. A keresztelés, úgy látszik, valóban a forradalmak és ellenforradalmak privilégiuma.

*

Ilyen szempontból az 1958 szeptemberében induló Irodalmi Szemle neve és maga a lap kicsit ellentmondásos.

Nézzük például az első számot: a semleges, fűrészporízű cím mintha még a magyar forradalmat megelőző időkből származna, a szám maga viszont egy levert forradalom jegyében s mintha már egy újabbb készülő földindulás előérzetében állt volna össze.

Olvassuk csak el Fábry Zoltán lázas, jövőt szólító, expresszionizmusra hangolt beköszöntőjét vagy e sorok írójának nem kevésbé egzaltált, expresszionista Férfikor c. versét (amelyet később Koncsol László magyar Marseillaise-nek nevezett, s ragyogó elemzéssel mutatta ki belőle a Szabadság-Egyenlőség-Testvériség hármas osztatát), s végül lapozzunk bele, mondjuk, Sas Andor Viták a szocialista realizmus és Lukács György körül c. írásába, amelyben már leíródik az a név (Franz Kafka neve), amely majd öt év múlva, 1963-ban, az emlékezetes liblicei tudományos konferencián lázba hozza a résztvevőket, s elindítja azt az irodalmi szabadgondolkodást, amely 1968-ba torkollik.

Szóval és summa summárum: az Irodalmi Szemle már a kezdet kezdetén és általában később sem volt azonos a nevével: sosem volt az irodalmi történések egyszerű, passzív szemléje. Talán akkor járnék legközelebb az igazsághoz, ha azt mondanám, hogy a szürke, ártalmatlanságot mutató név afféle álcája volt a mindenkori fortyogó tartalomnak.

S milyen a viszonya ma az Irodalmi Szemle (és az egyéb magyar irodalmi folyóiratok) nevének és tartalmának?

*

A folyóiratcímeink “valóságelkötelezettsége” és a folyóiratokban artikulálódó irodalom hermetikussága (s itt természetesen nemcsak a szlovákiai magyar írásbeliségre gondolok) sosem volt ennyire bántó, mint napjainkban. De a korrekciót ma az “idő méhe” mintha nem az irodalom, hanem az ún. valóság javára érlelné!

Egy interjúszövegemben nemrégen írtam le a költészetünkről azt a szomorú helyzetjelentést, amely tulajdonképpen az irodalmunk szépprózai műfajaira is vonatkoztatható: “... a gondolkodást tekintve a költészetünk az utóbbi tíz-húsz évben a szó szoros értelmében infantilizálódott. A kozmikus, emberi és társadalmi létből ma a költőink tudatába (ha úgy tetszik: nyelvtudatába) nem sokkal több jut be, mint a gyermekébe. Sőt – sokak esetében annyi, mint egy »hülyegyerekébe«. Nálunk, Gömörben azt szokták mondani a hülyét utánzónak, hogy »ne csináld, mert még úgy maradsz!« Hát a nyolcvanas-kilencvenes évek költészetének nagy részében a Marcuse-féle egydimenziós ember, a fogyasztói hülye, de legalábbis a kicsit ütődött dilettáns volt az idol, a költőink tudatosan ezzel az idollal formáltatták meg verseiket, aztán – »úgy maradtak«. Azaz az irodalmi jel jelentésének a lekezelése, a jelentésnek a műstrukturálódásból való kiiktatása paradigmaformáló divat lett, s ezzel egyenes arányban az irodalom társadalmi fontossága, súlya és megbecsültsége a minimumra csökkent. Leegyszerűsítve azt is mondhatnám, hogy az irodalom addig mondogatta magáról, hogy ő csak irodalom és semmiféle társadalmi jelentése és jelentősége (referenciája) nincs, hogy a társadalom hitelt adott az önjellemzésének, s most már eszerint viszonyul hozzá.

A steril (hermetikus) irodalom fogalma, elméleti konstrukciója azonban az utóbbi időben legalább három vonatkozásban meginogni látszik:

| a holokauszt témájának az irodalmi fikcionalizálhatatlansága sürgetően vet fel egy elméleti kérdést: mi legyen azokkal a (főleg történelmi) témákkal, amelyek nem tűrik az irodalmi-formai alakítás relativizmusát?;

| a világ feminista mozgalmai meglepő vehemenciával és elméleti felkészültséggel vetik föl a nő problematikáját mint bizonyos alkotások irodalmon kívüli kritériumát, releváns referenciáját (lásd: a nő-író mint probléma, s a nő mint téma);

| s végül, de nem utolsó sorban: paradox módon az az irodalomtudomány, amely az irodalom teljes autonómiáját, s jelentésének immanenciáját hirdeti, önmaga létében termeli ki állításának a tagadását ; azzal, hogy ő maga is autonóm szövegként határozza meg magát, azaz tagadja, hogy metairodalom (egy konkrét műalkotásról szóló másodlagos irodalom) lenne, az irodalomtudomány státuszából tulajdonképpen a filozófia státusza, illetve az irodalom filozófiai referenciája irányába mozdul el, s ezzel – közvetve – az irodalom bölcseleti referenciájának a létét bizonyítja.

Irodalmi életünk ezen újabb történéseit úgy is felfoghatjuk, hogy az irodalom bizonyos esetekben megint szembe találja magát a saját társadalmi jelentésével és jelentőségével.

S ha mindezt a témánkra: a folyóiratokra és nevükre akarjuk vonatkoztatni, elmondhatjuk: lapjaink talán hamarosan fölfedezik majd a korábbról rájuk hagyományozott referenciális címeiket-neveiket is.

*

Köztudott: az Irodalmi Szemle neve a Slovenské pohhľady (Szlovák Szemle) nevű lap nevének a fordításaként született. Kezdetben akárcsak emezt, amazt is a Szlovák Írószövetség adta ki, s a lapalapítók részéről bizonyos udvariassági gesztus (ha igazságtalan akarnék lenni, mondhatnék persze szervilizmust is) volt a közeli minta átvétele. Az új, magyar nyelvű lap azonban Szlovák Szemle nem lehetett, Magyar Szemle még kevésbé, így lett Irodalmi Szemle.

S meg kell mondani, a név – véletlenszerűsége ellenére – sem volt a legrosszabb. Hiszen lehetett nemcsak az irodalom szemléjeként, de a környezetünk, a világ irodalomszempontú szemléjeként is értelmezni.

S lehetne ma is. Sőt azt kell mondjam, hogy a világ irodalomszempontú szemlézése, vagy éppen fordítva: az irodalom világszempontú szemrevételezése – a fentebbiek értelmében – ma szinte aktuálisabb és izgalmasabb lenne, mint az irodalom immár unalmas köldöknézése. Az irodalmat az irodalom szempontjából vizsgáló lap egyébként is van elég, az irodalmi alkotást a társadalom koordinátái, a művet hatása közben tanulmányozni – ma, szerintem, ez az igazi és nagy kihívás az irodalmi lapjaink számára.

Én tehát kicsit provokatívan, de szeretettel úgy köszöntöm a negyvenöt éves, a folyóirat-genealógia szerint immár tisztes kort megért, de tulajdonképpen még mindig javakorbeli lapunkat, hogy: Kedves Irodalmi Szemle, kedves felnevelő műhelyünk, “Légy, ami lennél”, légy azonos a neveddel!

Tuba Szunyog Zsuzsa versei

A rejtőzködő

I.

szavak zuhatagában

félbehagyott pillantások nyomában

járva kereslek

s hiszem hogy látlak

sötét kavargásba merül épp a vállad

lehántom rólad a rendet

és

hirtelen fényvágat enged

szemed-lezárt kapu

belsejébe

az össszefutó sugarak mögül

kiemeli sebzett arcát

a rejtőzködő ember

II.

nem keresnek nem is látnak

hol vagyok nem találnak

ismeretlen pontján az én-világnak

bújik

és

kabátból kukucskál utánad

nevető arccal

a rejtűzködő ember

Életöröm

Hajnali blúz bőrömön a hűvös levegő

A nap fényét kötöm hajamba

Ködfoszlányok selyme lebegő igézet

Meztelen talpamra indákból csizmát ígér a sűrű

Hajnali blues indítja lépteim

Távoli völgy lesz a társam

Az asszony napjai

Vetett és öntözött

Kelyhükbe zárták a tulipánok

Esőfüggönyt húzott a Duna felé

Rojtjain sirályok siklottak

Hópelyhek hálóját borította a dermedő bokrokra

A városban bebugyolált kerekű szekerek futottak

Tűznyila átszelte a mogorva felhőket

Beleolvadt a napsugarakba

Gyengéden spert végig az évszakokon

Aranyló leveleket gyűjtött halomba

Kavarogva kapta fel őket -- őszi gyermekeit

Önnön alakját

Az ezer ruhájú asszony

A kíváncsi

ecsetvonások

kifröccsent festéknyomaiban

gázolt

lelke

szabadon hagyott réseibe

beszivárgott

a tudható a megtörténhető

öröm és fájdalom

s lassan

zöld-piros lett a gyolcs

átitatta vére

kivirágzott a tüske

a megszúrt ujjakon

Szánalom

valahol

bárhol

bárhol valahol

hol a bárhol-lal

megrakott vonat zakatol

... szánta a lefolyóba került sárgarépadarabot

fel(le) merül a levesgondolat esetlegessége

a-vagy

föld(i) es meghatározása

a félredöntött mozdulat esélye

kicsi(t)

nagy(on)

valóságos

hogyne szánta volna az embert

valahol...

ide ül és oda áll

hangtalanul kiabál

A felszínen

túlélni s lehetőleg jól barátom

zsebedbe nyúl az amerikai álom

a hiúság vásárának árát állom

s töprengő válaszom újra kitalálom

....

okítja a bohóc

sminkjét igazítván

felgördül a függöny

hallgat a tanítvány

Intés

szarvasüldöző vadászom

ha elejted

zsákmányod úgy szökik meg

hogy már nem találod

a lélegzete nem lesz

tiéd volt

amikor futottál utána

s ujjongva követted nyomát

Folyó()monológ

vizeim átlátszóak

mélységükbe mégis bele

lehet fulladni

ki

mikor

miért

áradásuk

beteríti

az almavirágú mezőket

és maga alá vonja

az erdei vadakat

áradó vizeim mélységesen zavarosak

(c)sekély(es)ségükbe mégis bele

lehet fulladni

törmelékeimbe -- megszerzett vagyonomba

kapaszkodik

a gyanútlan utazó

vizeim átlátszóak

mélységükben hangok és csendek

rakódnak egymásra

a szirének éneke

után csobban

a zuhanó árboc -- felkiáltójelfa

Még

megtestesültünk

...

homlokod íve hozzám szegődik

karod erejében lüktetek

örömöd szunnyad a szememben

a hangodban sajog a félelmem

átváltozásunkban vízre szállnak

a lepkék

szárnyuk villan

megtörik a fény

belőlünk sző takarót

beburkol a szerelem

és a pamlagon elnyújtózik

a lélek

Némelyik vers másként szedve!!!!!

Nekünk szentelt évtizedek

Mayer Judit életútjának felidézése 80. születésnapja kapcsán

Mayer Judit nyugalmazott kiadói szerkesztôi, műfordító és nyelvművelô július 14-én ünnepelte 80. születésnapját. Neve ismerôs az Irodalmi Szemle olvasói elôtt is, hiszen viselôje legjobb műfordítóink között is elôkelô helyet foglal el. Különösen a cseh írók műveit fordította nagy kedvvel magyarra (K. Çapek, O. Dańek, I. Olbracht és mások), de szlovák művek fordításában is jeleskedett; ez utóbbiak között nemcsak irodalmi művek találhatók, hanem ismeretterjesztô könyvek, riportregények is. Sôt a fordítás elméleti és gyakorlati kérdéseivel is foglalkozott, többek között az Irodalmi Szemlében közölt tanulmányaiban (A magyar nyelvre való fordítás módszertani kérdései), a Hétben (A szlovák--magyar fordítások gyakorlati kérdései; A műfordítások gyakorlati kérdései), a Nôben (Vallomások a műfordításról). Ezekben a cikkekben hasznos tanácsokat adott fordítóinknak a saját tapasztalataiból szerzett ismeretekbôl. Nagy hasznát látták Mayer Judot ismereienek és tapasztalatainak azok a szakfordítók, nyelvészek is, akik valamilyen földrajzi vonatkozásó mű fordítására (ill. fordítás-ellenôrzésére) vállalkoztak. Pl. pozsonyi vagy szlovákiai útikönyvekére. Nincs talán már napjainkban még egy pozsonyi magyar értelmiségi, aki olyan megbízhatóan ismerné a város történelmének, földrajzának magyar nyelvi vonatkozásait, mint ô.

A háború elôtt a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar--történelem--szlovák szakon tanult, de tanári diplomát csak jóval a háború után (1958-ban) szerzett Pozsonyban. ş a tanári katedra helyett a kiadói íróasztalt választotta -- szerencsénkre. Azért szerencsénkre, mert a mi kétnyelvűségben vergôdô magyar közösségünknek azokban az években sokkal nagyobb szüksége volt szak- és műfordítókra, jó szerkesztôkre, mint magyar szakos tanárokra. 1954-tôl 1966-ig a Szlovák Mezôgazdasági Könyvkiadó magyar szerkesztôségében működve tett felbecsülhetetlen szolgálatot az itteni magyarságnak azzal, hogy a mezôgazdasági szakirodalomnak a szlovák nyelvbôl kezdetleges módon lefordított szövegeit gondozta, s ezzel elôsegítette a magyar mezôgazdasági szaknyelv elemeinek szlovákiai terjesztését. Közben bizony nemegyszer kellett harcot vívnia a szó szerinti fordítások képzetlen híveinek helytelen nézeteivel. Bizony nem volt könnyű számára az a 12 év, amelyet abban a munkakörben töltött.

1967-tôl a Tatran, majd a Madách Könyv- és Lapkiadó egyik vezetô szerkesztôjeként dolgozott nyugállomámyba vételéig: 1986-ig. E csaknem három évtized alatt elismert színvonalon működô fordítási osztályt épített ki utolsó munkahelyén. Szerkesztôi munkája szorosan összekapcsolódott a műfordítás gyakorlatával és elméleti tanulmányozásával. Ezekben az években jelentek meg ismert -- és elismert -- műfordításai. A Szlovák Irodalmi Alaptól, késôbb a Madáchtól nívódíjat kapott; Madách Imre-díjjal is kitüntették; a napokban meg a Madách Posonium életműdíját vehette át.

Ha csupán ennyit mondanánk el Mayer Judit tevékenységérôl, ennek csak egyik oldalát mutatnánk be -- vázlatosan. Fordításirodalmunk felfejlesztése mellett felbecsülhetetlen segítséget nyújtott magyar közösségünknek a nyelvművelésben is. Egyik résztvevôje ma is annak a kis csapatnak, amelynek tagjai vasárnaponként a Szlovák Rádió Anyanyelvünk című adásában a magyar nyelv helyes használatának módjairól tájékoztatják a hallgatókat már csaknem három évtizede. De efy-egy nyelvművelô cikkét lapjainkban is olvashatták, amikor még az írott sajtó felelôsei is fontosnak tartották az olvasók anyanyelvi nevelését. Mindemellett a Csemadok nyelvi szakbizottságának, késôbb az Anyanyelvi Társaság terminológiai munkacsoportjának tagjaként is segítette a nyelvművelô munkát, elsôsorban a szlovák szakszavak és -kifejezések hiteles megfelelôinek megkeresésével és terjesztésével. Elmondhatjuk róla, hogy ami tudást, szakismeretet megszerzett eddigi élete folyamán, azt bôkezűen, fáradságot nem sajnálva továbbadta, hogy felvidéki magyarjaink nyelvhasználatát javítsa, pallérozza.

Nyelvművelôként sokféle témával foglalkozott; több hibatípus ellen vette fel a harcot, de témáinak nagyobb részét a fordításokkal összefüggô nyelvhasználati jelenségek képezték. Kritikusan és szakszerűen mutatott rá mind a szövegfordítási hibákra, mind pedig azokra a jelenségekre, amelyek -- a kétnyelvűség elkerülhetetlen velejáróiként -- mint a szlovák elemek helytelen megfelelôi jelentkeznek itteni magyarjaink mindennapi nyelvhasználatában. Rádióadásainak, cikkeinek elsô gyűjteményes kötete Anyanyelvi hibanapló címmel jelent meg 1990-ben, második, jóval bôvebb kötetét Magyarosan magyarul! címmel adta ki 2003 júliusában a Lilium Aurum a szerzô születésnapja alkalmából. Ez utóbbi könyvbe több mint 10 év anyagából válogatott a szerzô másfélszáznál több írást.

Az, hogy a rádió anyanyelvi adásai vagy a lapokba írt nyelvművelô cikkek betöltik-e szerepüket, a szerencsés körülményektôl függ, attól, van-e ideje és lehetôsége a hallgatónak arra, hogy éppen az adás idején bekapcsolja a rádiót, az olvasónak meg arra, kézbe vegye a lapnak éppen azt a számát, amelyikben az írás megjelenik. Ezért tesznek jó szolgálatot közösségünknek azok a kiadók, amelyek vállalják, hogy gyűjteményes kötetben eljuttatják az érdeklôdôkhöz ezeket a hasznos írásokat. Meg azért is, mert ezek az írások nemcsak egyszeri meghallgatásra vagy elolvasásra alkalmasak, hanem a kötet tulajdonosai késôbb is fellapozhatják ôket, ha nyelvi, nyelvhasználati kérdéseikre választ keresnek.

Mayer Judit könyvében sok ilyen kérdésre kaphatnak választ. Gazdag anyag áll az érdeklôdôk rendelkezésére. Mind a fordítók, mind a nyelv egyszerű használói hasznos eligazítást találnak benne problémáikra. Értékes segítséget nyújthat a szerzô abban is, hogy megismerjük az ország fôvárosának, Pozsonynak a városrészeit, utcáit, tereit régi magyar nevükön, hiszen a legtöbb felvidéki magyar a szlovák név szolgaian lefordított változatával, nem pedig az igazi megfelelôjével (amely sok esetben valójában az eredeti név) jelöli a város egyes helyeit. De ugyanilyen hasznos tanácsokat kaphatunk a szerzôtôl a történelmi és a vidéki földrajzi nevek fordításának kérdéseiben is. Széles körű műveltségének, tájékozottságának nyelvi vetületeit nagyon sok vonatkozásban hasznosíthatjuk. Biztosan igazítja el az olvasót az egyházak szóhasználatának szövevényes kérdéseiben is: ennek megismerését a letűnt rendszer módszeresen és sajnos eredményesen akadályozta. Nyilván ezzel is magyarázhatók bizonyos újságírók néha megmosolyogtató melléfogásai (pl. "katolikus hitközség" stb.). A szerzô azonban szemrehányás vagy bántó kioktatás nélkül igazítja helyre a tévedéseket, s egyben tanáccsal lát el mindenkit, aki ezt hajlandó elfogadni.

Már a könyv címe is jól tükrözi a kötetben szereplô írások jellegét: Magyarosan magyarul!! Az írások túlnyomórészt azt a célt szolgálják, hogy egyrészt felhívják az olvasók figyelmét a kétnyelvűség és a nyelvi elbizonytalanodásunk következtében jelentkezô magyartalanságainkra, másrészt tanácsokkal látják el az olvasót a hibák elkerülésére. ůgy is mondhatnánk: a cím kifejezi az írások létrejöttének okát és célját is. S az sem véletlen, hogy bizonyos hasonlóságot mutat Kossa János egykori vajdasági nyelvművelô kötetének címével (Magyarán, magyarul), hiszen mindkét mű hasonló körülmények között jött létre. Az értelmezés különbségét a két cím formai megszerkesztésében levô eltérés tükrözi: a Magyarosan magyarul! azt az üzenetet közvetíti az olvasóhoz felszólítás formájában, hogy ha magyarul beszélünk, kerüljük a szlovák nyelvre jellemzô szóhasználati és mondatszerkesztési formákat, válasszuk, illetve tanuljuk meg a magyar nyelv használati szabályainak megfelelôket. Ez a szerzôi üzenet -- elsôsorban annak a rétegnek a szempontjából nézve, amelyiknek nyelvhasználatából a szerzô a példáit válogatta: a sajtó munkatársaiéból -- nem túlzott igény.

Nyolcvan év: számos jó műfordításkötet; több száz nyelvművelô írás két kötetbe gyűjtve; tanulmányokban, cikkekben és szóban adott szaktanácsok százai -- ez Mayer Judit tevékenységének vázlatos felmérése. Ennek a tevékenységnek az igazi értékét azonban nem a mennyiségben, hanem abban kell keresni, hogy azt kaptuk tôle, amire a legnagyobb szükségünk volt -- nekünk, felvidéki magyaroknak. S olyan segítséget nyújtott, amelyet mástól, máshonnan nem kaptunk, nem kaphattunk meg. Még a határon túlról sem. Ez ugyanis -- jellegénél fogva -- olyan ajándék, amelyet csak országhatáron belül, a saját helyzetünk és problémáink ismeretében készíthetett az ajándékozó. Aki nyilván nem is érzi magát ajándékozónak. Mi mégis azt mondjuk: köszönjük, Judit. S úgy érezzük: az eltelt évek nekünk, itteni magyaroknak szentelt évtizedek voltak. Kívánjuk, hogy az ünnepelt erôben, jó egészségben folytathassa ezt a számára talán áldozatos, de számunkra nagyon hasznos tevékenységet.

Jakab István

Fergeteges történelem

1958 májusa –

ekkor jelent meg az Irodalmi Szemle első száma! Azóta közel fél évszázad fergeteges történelme rétegződött lelkünkbe, tudatunkba és idegeinkbe. A kolozsvári Korunk című havilap után a Kárpát-medence magyar irodalmának legöregebb lapja az Irodalmi Szemle. Az Irodalmi Szemle világrajötte évekig tartó, keserves vajúdás eredménye. Ma már tudott dolog, hogy a Trianon után leszakított nemzetrészek területein a szó, az írásabeliség, a betű, az újságírás, az eszmélő irodalom jelentette a nyilvánosságot, a kapaszkodót, a fogódzót a világ felé törő fórumokat.

Társadalmi élet széléről indult a magyarság Trianon utáni élete. A Trianon után egyetlen folyóirat volt Erdélyben az Erdélyi Szemle. 1919-25 között már 330 lap és folyóirat jelent meg.. Kialakul az irodalmat szellemi életet teremtő erő, programként fogalmazódik meg: az irodalmi transsylvanizmus – Erdély a népek hazája.

Erdélyhez hasonló a helyzet Csehszlovákiában is. Az ismeretlenségből rajzanak elő újságírók, szerkesztők, képzőművészek, lapok, szerkesztőségek; a Prágai Magyar Hírlap, a Magyar Újság, a Magyar Nap, a Kassai Munkás, Az Út. Irodalomteremtés, fórumok teremtése. Fábry Zoltán fogalmazza meg a magyar irodalom krédóját és eszmeiségét, a vox humanát. Itt is a humánum és az erkölcs a program. Fábry szigorú figyelő és számonkérő. A szlovákiai magyarság pozitív magatartásának viszonzását kéri számon. Erkölcsért erkölcsöt. Tisztaságért megbecsülést.

A 30-as évek elejére minden határon kívüli magyar területen kialakult az újságírás, az irodalom, a képzőművészet. A kultúra, a művészet válik fogódzóvá. Az önkifejezés, az önrealizálás, az önvédelem eszközévé. A kultúra és a nyelv válik a nemzeti érzés tudatosító, kristályosító erejévé. Szülőföld–kultúra, szülőföld–haza. A kultúra kristályosítja az erkölcsi magatartási formákat is.

A 30-as években a határon túli magyarság életének meghatározó érzései; a történelmi nosztalgia, Trianon igazságtalansága, a szociális igazságtalanság, s a kultúra és a humánum eszménye.

A háború árnyéka kivetül Kelet-Közép-Európára. Németország a nemzetiségi kérdés rendezésének nagy kísértése. Történelmi igazságkeresés a nagyhatalmak pokoli malmaiban. A “Mindent vissza“ jelszava próbálta megoldani a már 20 éve esedékes autonómiák szerepét.

Drámai helyzet, történelmi értékű jelenség; a fasizáló utódállamok – Szlovákia, Horvátország, Románia, Szerbia árnyékában a magyar kisebbség területein az antifasizmus tétele és ekölcsi magatartása fogalmazódik meg. Az utódállamok asszimilációs törekvéseivel szemben humán programok íródnak. Szlovákiában a vox humana, Erdélyben a néptestvériség. Megrendítő hitvallások, megrendítő illúziók ezek. Verseket szavaltunk az oroszlánbarlangban.

A második világháború után a “párizsi békével“ újra beállt a trianoni helyzet. S ezzel együtt a határon túli magyarság programszerű pusztítása. Történelmi bosszúállások sora. S e viharban ismét a humánum fegyverét vesszük elő. Ezt tartjuk magunk elé és magunk fölé. Sokáig naivan hittük, hogy versek, drámák, prózaírás segítségével meg lehet győzni a hatalmat. Évtizedeken át kísérő illúzió. Fábry Zoltán hiába kiáltja világgá “ A Vádlott megszólal“ című művében az ordító igazságtalanságot. Némaság a válaszol. Fájdalmas, hogy a második világháború utáni időszak megcáfolt minden illúziót, s minden humánprogramot.

A magam nemzedéke a háború után ezzel a történelmi háttérrel indul útjára. S amikor elfáradt a vész, s kiderült az ég nem a visszaütés bosszúja munkál bennünk, hanem a csírázó életöröm. A magam nemzedéke a felnőttkor határán a holnapot érezte. Királyhelmecen, Felsőbodrogközben társaimmal együt részt vettem a Csemadok, az ifjúsági szervezetek alapításában, tánckart, színjátszócsoportot, énekkart szerveztem, s táncoltam, szerepeltem, énekeltem. S nem visszafelé, hanem előre menekültünk. Jelentettük, hogy élünk. Csakazértis élünk, a végtelen pusztítás ellenére is élünk. Eszmélünk, aminek életmentő és életteremtő értéke van. Megvetni lábunkat akár talpalatnyi földön is. Megkapaszkodni. A bosszúállás hisztériája felszántotta előző útjainkat¸ az eszmélés visszatérített a nyelvhez, a szülőföldhöz, a folytatáshoz, az élet elemi értékeihez, a cselekvéshez. A jelenhez, a holnaphoz. Mindennek nem volt céltudatos eszmeisége, de volt élniakarásunk. Az élniakarás az ősember ösztöne, talán a legősibb “ideológia“, ami legyőzött minden gonosz birodalmat.

Szűk odu-ablakokból hunyorogtunk. Az otthon melege biztonság volt számunkra, mégis a világ mozdulásait lestük. A családsorsok tapasztalata marasztalt. Fészekből az idegenbe cseppenni? Tanácstalan, kapkodó búcsúszavakat hagytunk magunk mögött. Határokon keresztül Magyarországra, iskolákba szöktünk, városokba menekültünk az akkori más világba, mosolyogva, vakon. Visszajövünk, ezzel búcsúztunk, de nem tudtuk, hogy az útrabocsátó szegénység elveszti számunkra visszafogadó melegét...

Az 50-es évek elején sokan kerültünk Pozsonyba pedagógiai főiskolákba, egyetemekre, szerkesztői munkahelyekre. Hajnali harangszó – asztalra raktuk batyuinkat... Dénes György, Gyurcsó István, Bábi Tibor, Ozsvald Árpád, Mács József, Duba Gyula, Szőke József, Tóth Elemér, Csanda Sándor, Török Elemér, Turczel Lajos – Tőzsér Árpád, Cselényi László, később álltak a sorba –.

Apró honfoglaló lépésekkel befészkeltük magunkat a Szlovák Írószövetségbe. Előbb csak annyit kértünk, hogy időnként tarthassunk tanácskozásokat. A csehszlovák Írók Szlovákiai Szövetsége akkori vezetőinek jelentős hányada valamilyen beosztásban részese volt a Szlovák Nemzeti Felkelésnek. Vladimír Mináč, Andrej Plávka, Ján Žár, Karol Rosenbaum, Peter Karvaš, Vojtech Michálik, Ladislav Mňačko. Ezek akkor keményen magyaroztak és zsidóztak is, de olykor volt bennük valamilyen leereszkedő gesztus, mint amikor a magasabb polcon lévő már elfáradt a gyengébb sokszoros megalázásában. A nemzeti felkelőknek az 50-es évektől 1968-ig isten szavuk volt. Ebben az időben jelent meg Vladimír Mináč Parázsfúvás című könyve, amely a magyarságot a szlovákok ezeréves elnyomóivá alacsonyította. A “magyar királyok nem a mi királyaink... Amit kivívtunk azt mind a magyarok ellenében értük el“. Ezekből a tételekből nemzetpolitikai ideológia lett, amikor hallgattuk e tételek fáradhatatlan ismétléseit legyőzöttként néztük a földet. Akármit is mondtunk, legyintettek és megmosolyogtak.

1954-ben a Szlovák Írószövetség mellett (később részeként) megalakítottuk a Magyar Íróközösséget. Ettől kezdődően egy gondolattal éltünk; fórumra, lapra, nyilvánosságra van szükségünk, anélkül befogadottak, másodrendűek vagyunk. Az első titkára lettem ennek a szüleménynek. Megjelenésünk az 50-es évek elején és betoppanásunk az irodalom nagyszobájába nem volt mentes a birodalmi ideológia a Csehszlovák Kommunista Párt osztályharcos propagandájától. Magyarságunk meghurcolása után jobb jövőt vártunk, a bennünk tüzelő ösztönös plebejusi düh, az igazságtevés éhsége egy időre fertőzött – a jobb és más jövő ígéreteivel. Ez verte induló költészetünk, publicisztikánk arcára a személyi kultusz és a sematizmus szeplőit. Fábry Zoltán határozott kiállása “kevesebb verset, több költészetet“ józanító erőként hatott... Ma már kínosan megmosolyogtató, hogy az osztályharcot – önvédelmi gyávaságból a kispolgáriassággal azonosítottuk és színeztük ellenféllé. A hatalmi és az osztályharc őrülete viharos égbolt volt felettünk.

Az 50-es évek cionista pere – Slánský és társai tragédiája, amelynek szele a megmaradt szlovákiai magyar zsidókat is megperzselte. Nem sokkal ezután a “szlovák burzsoá nacionalisták“ Moszkvában kiagyalt pere “(Husák és társai) sajnos ez már beleszántott a szlovákiai magyar létünkbe is. Új fogalom, amellyel már lehetett pecsételni és pecsételtek is, megjelentek a “szlovákiai magyar burzsoá nacionalisták“. Ez már fékezett, belemart igazságot kereső érzéseinkbe.

Ezután a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX.és XXI. kongresszusa a – nagy leleplezések. Kételyek és megrendülések, illúzióvesztések. Hol az igazság? Mi az igazság?

Az 1956-os magyar forradalom külön nagy fejezete életünknek. Izgalommal követtük minden óráját. Tucatnyi cseh író érkezett Pozsonyba, hogy követhessék a magyarországi események alakulását. Az Írószövetség épületében szállásoltak el. Izzadt arcoknak, remegő tekinteteknek fordítottuk szünet nélkül a Kossuth Rádió adását.

Mindez nagy léptékben elmondott “adalékok, események“, amelyek elfedték, leterhelték szlovákiai magyarságunk megélt drámáit. Milyen magatartás alakult, alakulhatott ki sorstörténelmünk embertpróbáló eseményeiből?

Aki ma lapot akar indítani – lapkiadási engedély és bejegyzés – napok kérdése. Ha van pénz. Az Irodalmi Szemle szülése több mint négy évig tartott. Előbb az Írószövetség nagyságait kellett meggyőznünk, s körkörösen bizonyítani irodalomra való érettségünket, és szülőföld-haza-honosságunkat, majd az ideológiai hatalom, a pártközpont korifeusaihoz férkőzni. Egy ilyen audenciára eljött velem Ladislav Mňačko, aki az Írószövetség és az internacionalizmus nevében egyértelműen pártfogolta kérésünket. “Megbeszélem az elvtársakkal“, engedett utunkra a párt főideológusa. Ezután megszámlálhatatlan beadvány, pályázat, tervezet, amelyekben bizonyítottuk irodalmi, hazafias, és intenacionalista elkötelezettségünket. És amikor már fejünk fölé képzeltük a glóriát – új gödör. Nincs pénz. Ezzel háromszögűre görbült a kör. Ezután a pénzügyi elvtársakat jártuk körbe¸nincs rá “költségvetés“. Nincs költségvetés, új refrén. Az Írószövetség s annak kiadója ezt már nem vállalta. Megállt a szekér. S minden kezdődött előlről. Három, négy, ötéves megalázó körhinta.

Ezt a reménytelen körberohangálást a Csemadok akkori elnöke, Lőrincz Gyula, és dr.Szabó Rezső, főtitkár oldották meg. A Csemadok 1958-as költségvetéséből elkülönítették az Irodalmi Szemle negyedéves lapként való megjelenéséhez a szükséges pénzt. Közel évtizedes késéssel a háború után így teremtődött meg az első irodalmi fórum, ez lett a szlovákiai magyar írásbeliség első tulajdona. Az Írószövetség magyar csoportja (tagozata) megbízásából alapító-főszerkesztővé neveztek.

Az első szám megjelenése ünnep volt. A maiak megmosolyogják e történetsort... A birodalom diktatúrájával, a pártállam ideológiájával, a brutális szlovák nacionalizmussal viaskodtunk. Ez volt az első nagy irodalmi mérkőzésünk létünkért, nyelvünkért – korjellemző história. Egy folyóirat tükréből, szőröstül - bőröstül le lehet olvasni az idő akkori járását .

De akárhonnan is nézem kitörés volt az Irodalmi Szemle megjelenése. Kitörés a ködből, a semmiből; eszmélés, önmagunk számbavétele, felzárkózás, kibontakozás, sorakozó.

Egymás mellett öreg és fiatal.

Nem volt értelmiségünk, az első köztársaság megmaradt személyiségeit két kezünkön megszámolhattuk. (Egri Viktor, Sas Andor, Szabó Béla, Dávid Teréz, Mayer Imre). Mindent a legelején kellett kezdenünk. Fórumot kellett teremteni, alkalmat, nyilvánosságot biztosítani, a megmérettetés lehetőségét... Ugyanakkor adva volt az elmondás, kibeszélés kényszere, az Irodalmi Szemle indulásakor, mintha azt mondta volna valaki “Mindenki a fedélzetre“.

Fábry Zoltánt kértem fel főmunkatársnak.

1958 szeptemberében látott napvilágot az első szám.

Már az első szám jelezte, hogy szellemi erő van jelen¸ akarat, képesség, tehetség. Már az első számban kitűnik önmeghatározásunk ereje és képessége. És nyilvánvalóvá vált az is, hogy saját utat kívánunk járni. Az első szám tartalomjegyzéke már jelezte a lap tematikai tájolását; az eredeti irodalom, országjárás, kritika, színház, nyelvművelés, irodalom, műfordítás.

Mi, fiatalok voltunk a reményteljes irodalmi termőföld s Fábry Zoltán felettünk az égbolt. Szerencsés találkozás. Sajnos az örömből hamar üröm lett. Dénes Ferenc, az Új Szó akkori főszerkesztője, feljelentett a pártközpontban; pártellenességgel, revizionizmussal és nacionalizmussal vádolt. A bűn Fábry Zoltán előszava volt: “Ideje már bizony – felpanaszlás és biblikus öröm. Nagy dolgokról van szó, nagy elkésettségről: negyven év mulasztását kell pótolni, behozni megszüntetni. Kis dolog: egy folyóirat, melynek léte vagy nemléte negyven év nehézségeit tükrözi. Magának a lapnak ügye is évekig vajúdott: a nehézségek, az akadályok eleve elrendelt kényszerűségek még ma is. Egy folyóiratról van szó, mely itt valójában sohasem volt. Irodalom, az irodalom folyóirata nélkül: a legteljesebb lehetetlenség. Most először ölt valóságot a lehetőség és elindult valami, és máris felzenél az Ady-strófa asszociációs köszöntője és – rezignációja.

Hány indulást éltem meg eddig? Mennyi volt és milyen volt? Indultak, indultunk és megrekedtünk. Mennyi indulás, mennyi letörés! Végig egy lap sem bírta, 5-6 év a maximum. Indultunk és máris belénk fojtották a szót. Indultunk és lecsaptuk a tollat: megcsalattunk. Indultunk és máris megtorpantunk: kinek, minek? Közöny mindig volt, és árgus, figyelő szemek is és lacsapó sorompók: tiltó végzések. Volt úgy, hogy a lap meg sem indulhatott, a kérvény ad acta vagy egyenesen papírkosárba került.. Volt folyóirat, amely első és egyetlen számában az őszinteség cinizmusával haldoklóként köszöntötte a nyájas olvasót: “Morituri te salutant!“

Ha végiggondolom e negyven évet és végigfutom a lapcímeket – Vagyunk, Tűz, Új Szó, Minerva, Új Munka, Magyar Írás, Az Út, A Ma, Új Élet, Új Szemle, Tátra, Magyar Album, Fáklya, A Hét – meg kell látnom, hogy Szlovákiában magyar irodalmi folyóirat – e maghatározás tényleges értelmében – ez eddig még nem is volt. Ebből a tényből logikusan egy következtetés adódik: a szlovákiai magyar irodalom létének problematikus volta. Szlovákiai magyar irodalom: név, a fogalom máig is házilag kezelt eredmény és valóság csupán. Nincs szerepe, nincs kiútja, nincs visszhangja, nyugtája, igazoló pecsétje. A szlovákiai magyar irodalom a nagy próbák és nehézségek, az akarások és gátlások halmaza volt mindig, máig! Sose tudta magát úgy megtartani, hogy látva lássák és mondva mondhassák... Közvetítőknek tudtuk magunkat: az emberiségi áramkör részének, hídoszlopnak, hídíveknek, hídépítőknek. Senki nálunk őszintébben, vállaltabban, hitelesebb muszájból ezt nem csinálta. Csodának tudtuk magunkat, és a végén kisült, hogy csak csodabogarak voltunk. Akaratunk, tettünk maximális kilengésére minimális visszhang felelt, de sokszor csak botfülűség és némaság.

Oszloptartók voltunk: a legfeszültebb, a legexponáltabb ponton, a középen. De a híd két vége a levegőben lógott: a való érdemben sohse vállalt minket. Légüres térbe kerülve kariatídákká merevedtünk.. Mostoha sors ez mindenképpen. Mostohagyerekek voltunk és maradtunk – határon innen és határon túl egyformán – mostohagyerekek, kik sohse éreztek elismerést, nyugtát, igazolást, meleget.“

Ideológiai tanács elé idéztek. Szigorú vádló arcokkal szemben, izgalommal védekeztem; “ Fábry Zoltán antifasiszta, európai antifasiszta, s megjárta Ilava börtönét“– nem tudtak, nem hallottak róla semmit... “mi internacionalisták vagyunk, ez az irány. Rosszul kezded elvtárs, az elhajlás, ez nacionalizmus. Megfedtek, leváltással ijesztgettek. “ Fábry elvtársat világosítsd fel tévedéseiről, ez a kötelességed“... Sokáig Damoklesz kardjaként függött a fejem felett a fenyegetés.

És ez a beavatkozás már az indulás első lépésénél törést jelentett. A párt magyar demagóg alakjai, különösen Dénes Ferenc, a magyar demagógia ellenében az Irodalmi Szemle indulásakor egy másféle gondolkodást jelzett. Valami elkezdődött, de ez már változást is követelt. Távolságtartást és elkülönülést egy megkövült maradi gondolkodással szemben.

1958-ban negyedéves megjelenéssel kezdtük a lapot, 1961-ben kéthavi, 1964-ben havilappá erősödött. S állandóan nőtt írásaink száma és ereje. A lap első évtizede végén (1967-1968-ban) 80 - 100-ra tehető a hazai és a külföldi munkatársak száma.

Az alábbiakban szeretném bemutatni, illetve bizonyítani, hogy az Irodalmi Szemle szerkesztősége első és meghatározó évtizedében milyen módon és milyen hangsúlyokkal igyekezett kibontakoztatni a szlovákiai magyar írásbeliséget. Amint már az előzőekben is említettem a tartalmi és műfajtagolódás, az eredeti irodalom , az országjárás, a kritika, a disputa, a műfordítás, a nyelvművelés, színház ... e tematikai területek közül különleges helyet szenteltünk a disputának, amelytől azt reméltük, hogy sietteti az irodalmi termés kibontakozását. Beszéljenek a tények:

• 1959/1 sz. disputa a szépprózánk kérdéséről
• 1959/2 sz. disputa a költészet valóságáról
• 1960/1 sz. vita a csehszlovákiai magyar színjátszás helyzetéről
• 1960/4 sz. vita a műkedvelő kultúrcsoportjaink helyzetéről
• 1961/1 sz. disputa kritika és élet
• 1961/6 sz. vita előtérben a publicisztika
• 1962/5 sz. irodalmi viták a Csehszlovák Írókongresszus előtt
• 1963/3 sz. disputa a szlovákiai irodalom harcban az igazságért
• 1963/4 sz. több szabadság, több felelősség
• 1963/6 sz. vita az irodalmi nevelésről
• 1964/2 sz. vita a realizmus problémáiról
•  
• 1964/5 sz. vélemény Fábry Zoltán: Antisematizmus című esszéje
• 1964/10 sz. vita az értelmiségről
• 1965/2 sz. vita a csehszlovákiai magyar értelmiség helyzetéről
• 1965/5 sz. vita, revízió alá kell-e vennünk Marx és Engels nézeteit az 1948-49-es forradalomról
• 1965/10 sz. vita a prózánk helyzetéről
• 1966/1 sz. ankét a nemzetiségi irodalmak helyzetéről
• 1966/2 sz. disputa Egy nemzet él itt című (Mináč) tanulmányról
• 1966/6 sz. vita az értelmiségi pályák iránti érdeklődésről
• 1966/8 sz. disputa, komplex irodalmi történetet a kisebbségeknek
• 1966/9 sz. valóságnak megfelelő társadalmi képet
• 1967/2 sz. vita prózánk helyzetéről
• 1967/4 sz. disputa az avantgard utókora
• 1967/7 sz. Fábry szám 70 éves Fábry Zoltán, megszólal a magyar irodalom számos érdemes képviselője: Balog Edgár, Fodor András, Komlós Aladár, Tamás Mihály, Duba Gyula, Tamás Mihály, Bori Imre és még sokan mások.
•  
• 1968/3 sz. Janics Kálmán: A történetíró dilemmája
• 1968/4 sz. a szlovákiai írószövetség magyar szekciója vezetőségének álláspontja
• 1968/4-5 sz. a magyar értelmiség helyzete Csehszlovákiában
• 1968/5 sz. vélemény Vaculik: A Hatalomról
• 1968/5 sz. Janics Kálmán: Két történelmi tanulmány
• 1968/6 sz. ankét a magyar irodalom jövőjéről Németh László
• 1968/7 sz. ankét a magyar irodalom jövőjéről Illyés Gyula

Az Irodalmi Szemle létrejötte s kibontakozása nagy közös munka volt. Az első évtized szerkesztői voltak: Tóth Tibor, Koncsol László, Monoszlóy Dezső, Tőzsér Árpád. Nyelvi szerkesztők: Jakab István, Pesthy Mária. A lap képzőművészeti és műszaki szerkesztője Csáder László volt. Az első tíz év lapszámaiban szereplő képzőművészek: Lőrincz Gyula és Bacskai Béla. Szerkesztőség nagylelkű, irodalmat szerető titkárnője Friedmann Sarolta.

Tisztelet mindnyájuknak!

Irodalmunknak, az Irodalmi Szemlének nem volt határon kívüli ismerettsége. A 60-as évek elején, közepén nyakamba vettem a világot, hogy ismeretséget, irodalmi barátokat, kapcsolatokat szerezzek.

Budapesten a Kortárs irodalmi havilap szerkesztősége: Simon István, Kovács Sándor, Czine Mihály, Szepessy Attila, Csoóri Sándor...

Szegeden a Tiszatáj,

Debrecenben az Alföld szerkesztősége: Görömbei András, Markó Béla...

Vajdaságban, Újvidéken a Híd szerkesztősége: Papp József, Ács Károly, Bori Imre

Romániában Bukarestben és Kolozsvárott a Korunk szerkesztősége Balogh Edgár...

Ajánlottam lapunkat és irodalmunkat Moszkvában, Leningrádban, Ungvárban. Leningrádban Igor Ivanovban kíváló ismerősre és fordítóra találtam.

Prágában az elhíresült Plameň szerkesztőségével alakítottunk beszélő-közlő jó viszonyt.

Lengyelországban – Katowicében a Poglondi nevű lap szerkesztőségével Witold Navrockyval sikerült hasznos ismeretséget kötni.

S ha lassan, ha nyögésekkel, is egyre több jeles szlovák író is felkereste kéziratával a Szemlét. Olyanok is, akik keményen magyaroztak, de a magyar olvasóközönséget azért szívesen elfogadták.

Naivan meg sem fordult a fejemben, hogy ezeket az útjaimat figyelte az államrendőrség. 1970 után derült ki, amikor kiátkoztak a köz- és irodalmi életből, megkerestek az illetékes rendőrök s ajánlották – tekintettel arra, hogy “nemzetközi” összeköttetéseim vannak, legyek utazó irodalmi megbízott (nagykövet), mert szeretnék tudni, hogy kik az ország ellenségei az irodalmi frontokon. Különben rendőrségi követésem arcátlanul folyt a 80-as évek közepe végéig. Mikor már mehettem Pestre, irodalmi barátaimhoz, mire hazajöttem Sárkány Árpád, a Kiadó akkori igazgatója már tudott minden lépésemről.

Úgy érzem, a szlovákiai magyar írásbeliség háború utáni története nagyrészt egybeesik az Irodalmi Szemle tíz esztendejével. Ez az újraéledés a feltámadás évtizede volt. Annak ellenére, hogy a cenzúra keményen jelen volt s az osztályharc “húzta a tiltó és elkülönítő falakat”, de tiltó piros lámpa a szerkesztőség bejáratánál nem világaított.

Ösztönös, tapogatózó indulásunk programszerű lap- és könyvkiadássá rangosodott. Közel tíz évig tartott míg a szórvány jelentkezésekből a szétszórt próbálkozásokból kultúrát és irodalmat teremtő folyamat lett. Tudatosult az is, hogy önmagunkat kell kifejezni, önmagunk múltját és jelenét.

Tudatosult az is, hogy nem az átvett, nem az alkalmazott, hanem a saját vélemény kell. Saját lábunkon járni, magunknak kell mértéket alkotni. Ekkor születtek magyarságunk háború utáni meghurcolásáról szóló első leleplező írások, könyvek. Eljutottunk az igazmondás belső kényszeréhez, és így kerültünk – ismét – szembe a hatalommal. Ez már nem a hajlongó jófiúk mosolya volt. Igazságkeresés, igazságtevés. Szélesebb körű megismerés, tapasztalat által magas fokú szellemi feszültség éledt bennünk.

Egyértelművé tettük, hogy természetes részei vagyunk az egységes egyetemes magyar irodalomnak. Erről szól az Irodalmi Szemle. 1968/6 és 1968/7 számaiban közölt ankét két nagy magyar írójának vallomása a magyar irodalom jövőjéről – Németh László és Illyés Gyula írása.

Az Irodalmi Szemle 1968-as számai egyértelművé tették azt is, hogy a szlovákiai magyar írásbeliség a diktatúra ellen, a demokráciához vezető utat választotta. Az Irodalmi Szemle 1968-as számai bizonyságot adtak arról is, hogy részesei, teremtői voltunk a Prágai Tavasz kibontakozásának. Lelkünkkel, írásainkkal, magatartásunkkal, hagyományainkkal egy más jövő akarásának.

A gyönyörű emelkedést, ezt a táguló világot, a szlovákiai magyarság, az egyetemes magyar irodalom iránt tett fogadalmunkat akarták eltaposni bennünk a tankok.

Ezután húszéves megtorlás következett.