Duba Gyula

Az emlékezés öröme és kockázata

45 éves az Irodalmi Szemle

1.

Az Irodalmi Szemléhez majd harminc évig volt közvetlenül közöm (szerkesztőbizottsági tag, főmunkatárs), tizenöt évig pedig szerkesztettem. Szerzőként a kezdetektől a magaménak vallom. Az időtávlat és az emlékezés mélysége talán megengedné, hogy némi pátosszal azt mondjam: “közös munkánk jó mulatság, férfimunka volt.” De nem mondhatom, mert nem lenne igaz. Szerkeszteni nem volt jó mulatság, hanem gondteli, nehéz munka, néha veszélyes is (bár ez a férfi-jelzőt nem zárja ki!) A folyóirat szerkesztését 1968 szeptember 1-én vettem át Dobos Lászlótól. A társadalom felívelő korszaka éppen megtorpant, aláhullni készült. Másfél évtuzed múltán Varga Erzsébetnek adtam át a főszerkesztői széket. Amikor is olyan közéleti elbizonytalanodás és szellemi mozgás kezdődött, mely néhány év múltán a rendszerváltáshoz vezetett. Némi malíciával mondhatnám hát, hogy nekem jutott a lap szerkesztésének legnyomasztóbb korszaka. A negyvenes éveimet, a legtermékenyebb időmet olyan asztal mellett töltöttem el, amely szinte folyamatosan bizonytalan lábakon állt és jónéhányszor megingott. Külön tanulmányt érdemelne, miért nem borult fel! De erre most nincs lehetőség. Az ünnepi emlékezés inkább jólesően tényfeltáró és eredményfelmérő természetű, a múló idő mindinkább a születő értékeket helyezi előtérbe, míg az egykori gondok árnyait meghagyja azoknak, akik annak idején hadakoztak velük. Az idő nem számonkérővé, hanem elnézővé teszi az emlékezést! A nyomasztó korszak hőskornak tűnhet fel elmúltán, az egykori gyengeségek akár az érdem köntösébe öltözhetnek. A megértő szemlélet felmutathat olyan összefüggéseket, amelyek rámutatnak a gondok természetére és mélységére, és a jóhiszemű kiállás, az önkénytelen gyávaság vagy meggondolatlan bátorság és kockázatvállalás méreteit is jellemezhetik. Amennyiben ezen múltidéző meditációban a személyes dolgaimmal találkozunk, azon túl, hogy végül is a saját Szemle-múltképemet vagyok hivatott megidézni, annak okát leginkább abban lássuk, hogy írásbeliségünk és kultúránk velem együtt azonos fejlődésen állt és haladt. Közös törekvéseink megegyeztek s így képviselhették a kisebbségi-nemzetiségi tudatosodás irányait. Az önmagunkra ébredés és helyzetfelmérés elkezdődött és visszafordíthatatlannak tűnt fel, az irodalom elemző gondolati erőként és formateremtő akaratként támogatta, vállalta a közösségi önkifejeződés munkáját. Szellemi irányvételt sem kellett már sugallni, bár főszerkesztőként természetes lehetett volna, maga az írásbeliség tájékozódása és teljesítménye határozta meg, hogyan szerkesszük a lapot. Gyakorlatát a kor szabta meg, Fábry kifejezésével: korparancsként!

2.

Ahogy Szemle-korszakom közvetlen előzményeit s a magam két évtizedét számba veszem, olyan felismerés érik bennem, hogy a történelem – mert a kor ma már kétségtelenül történelmi! – türelemre tanít. Semmi elhamarkodottság, elfogultság vagy lekicsinylés, csak semmi globális (jó divatos jelző!) elvetés/ Élhettünk talán a “gonosz birodalmában”, ám igyekeztünk emberien élni! Körénk feszült a konszolidáció abroncsa, ám nem volt képes megnyomorítani. Totálisak lehettek az eszmei bilincsek, ám nem okoztak teljes mozgáskényszert. A globális gondolati kaloda közelről sem bénította meg a képzelőerőt, az alkotó energiákat. A körülhatárolt rendszerben derekasan kiteljesedtünk. Stb... stb... Valamiféle megoldhatatlan rejtélyt érzek a múlt képében. A társadalmi rendszerek (diktatúrák) embertelen vagy elembertelenítő vonásait árnyalni képesek a megvalósulú népi élettények, teremtő törekvések, az élniakarás tettei. Az életvágy energiái mintegy “humanizálják” a rendszereket. Méginkább a kultúra és a szellem, helyzetére és önmagára ébredve humánus méretekre, önvédelmi akaratra törekszik. Számunkra éppen azt bizonyítja a korszak története, hogy az irodalom értéktudatának természete etikailag egészséges és esztétikailag hiteles kíván maradni!

A korszak előzményeként látnunk kell, hogy irodalmunk a háború utáni pusztító éveket úgy-ahogy átélve, történelmi élményeinek és benső erőinek engedelmeskedve, ösztönös késztetéseinek a szavára hallgatva, a szinte kilátástalanul nehéz helyzete ellenére (is) únmagával kezd foglalkozni, létének törvényeit fogalmazza, magyar identitását keresi. Már a  ezdet kezdetén a sorsot kezdi vallatni, a közös kisebbségi lét törvényeit faggatja, mélyíti a népi létből fakadó gyökérzetét. S ez nem tájékozódás számára, hanem létszükséglet. A társadalom lehetővé teszi, mert ez egyén fölé a közösség fogalmát helyezi, ám nemzetiségi-kisebbségi kutakodásra nem inspirálja különösebben, ez a saját kezdeménye! A társadalmi kérdések megfogalmazása és elemzése során figyelmét mindinkább az emberi létkérdések és sorsproblémák felé, az emberiség ontológiai dilemmáinak a mélységei irányába fordítja. A hiteles alkotót arra késztette: mintegy a gyakorlat opponenseként bírálva feszegesse az egyén esélyeit a közösségi életben. Ebben gyökerezett az irodalom kétségtelen társadalmi súlya és tekintélye, sőt a hatalmat is elbizonytalanító vagy akár megingató, illetve változtató tömeghatása, amikor lázadni mert, tudott és tehette, példaként lássuk Szozsenyicin Ivan Gyenyiszovicsát!

A korfestő kitérő után, amely azonban koránt sem oktalan, mert a későbbiekben is érvényes gondolatokat (is) feszeget, térjünk vissza a haza magyar irodalom kezdeti gyermeteg s mégis gyönyörű tápászkodására! Néhány éves csecsemőkor után, alig féltucatnyi kamaszévet követően, szinte egy évtized alatt felnőtt. Az Irodalmi Szemle (1968) megléte óta már változó színvonalú és fejlődő irányzatú alkotófolyamat. Egyre hitelesebb irodalom! Látóhatárja tágul, értelmiségi színvonala gazdagodik, gondolatisági elmélyül. A hatvanas évek felvetik az esztétikai érték és világirodalmi tájékozódás igényét. De ugyanakkor a létproblémák újbóli szemrevételezésének és a nemzeti identitás megfogalmazásának a szükségét is. A demokratizálódás folyamatában a népiség új méreteket ölt. Szőke József Bibliográfiájából olvasom ki a magam tájékozódási köreit recenzióimban: Zaligin, Bondarev, Hemingway, Salinger, Keruac, Moldova, Páral, Kuznyecov, Voiculescu, Greková.

Augusztus 21-e ekkor húzott választóvonalat térben és időben. Sejtettük, hogy azután a dolgok másképp történnek majd, de senki nem tudhatta, hogyan, miként mennek tovább! Szeptember 1-én átvettem a Szemle főszerkesztését. Dobos László nemsokára a Csemadok elnöke, majd tárcanélküli miniszter, Szabó Rezső a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke, Tolvaj Bertalan irányításával pedig nemzetiségi titkárság alakult. A párt első titkára Alexander Dubček. Az irodalom pedig, kissé önlevében főve, jóhiszeműen dolgozik tovább, a saját belső erői késztetésére alkotva, vágyainak és reményeinek utakat keresve, ösztöneire hallgatva, hittel teli, bár bizonytalankodva!

3.

Minden elbizonytalanodásával együtt átmeneti idő. Nincs cenzúra, minden anyagért a főszerkesztő felel. Kaszárnyákba, erdei táborokba húzódtak a páncélosok, de láthatatlanul is jelen vannak. A háttérben politikai élethalál-harc dúl, a közélet zaklatottan, ösztönösen s alig kiszámíthattóan működik, tudatgasadásos várakozás az élet. A születő s egyre tartalmasabb szellemi szabadság tehetetlenségi erejénél fogva él tovább, működik még, ám hajtóerői mintha lanyhulnának, a demokrácia gyakorlata hasonlóképpen. Főszerkesztőket váltanak le, lapokat megszüntetnek. Működni kezdenek azok az erők és irányzatok, amelyek majd a “konszolidációt” végrehajtják. Ebben a képlékeny és átláthatatlan helyzetben a Népszabadság cikkírója, elvi következetességből vagy túlbuzgóságból?, erősen megbírálta a Szemlét. Janics Kálmán és Szalatnai Rezső egy-egy írása okán nacionalizmust és revizionizmust emlegetett. Mindkét vád súlyos, akár megsemmisítő lehet! A Szlovák Írószövetség a lapgazdánk, de már a Magyar Írószövetségben is figyelemmel kísérnek. A magyar pártlap bírálata tehát vészesen komoly, bár a porond irodalmi. Dobozi Imre a magyar Írószövetség főtitkára és Molnár Géza a külügyi osztály vezetője jönnek Pozsonyba (Budmericén van a tárgyalás), hogy a Szemle számára kedvezően elrendezzék az ügyet. A szlovák Írószövetségből Ondrej Plávka elnök és Vladimír Mináč vannak jelen, aztán a párt Kultúrosztályának vezetője, s még Dobos László miniszter. De a háttérben jelen van Ľudovít Pezlár is, az új ideológiai titkár, a Központi Bizottság második embere. A Szemle dolga fontos nemzetközi üggyé vált, igazából talán nem is a vétség súlya okán, hanem mert lehetőséget adott az ideológiai vezetés új kapcsolatfelvételére. A tárgyaláson nem sok szó esett. Plávka elmondta, hogy olyan ügy van, amelyet meg kell oldani és jó lenne kedvezően elintézni. Mindenki a főszerkesztőre nézett, várakozóan, némileg bátorítón, kíváncsian. Dobozi Imre ült szembe velem, bíztatóan rám hunyorított; rajtad a sor! De nem tudtam, miben. Az egészből nem sokat értettem. Aztán jótékonyan megvilágosodott előttem, hogy a döntés a háttérben már megszületett, formát kell neki teremteni, kész a bocsánat, de nekem is tennem kell érte. Nem ment könnyen: önkritikát gyakoroltam! A jövőben majd jobban odafigyelek/ Mindenki fellélegzett, ebéd következett. Az új titkár barátságosan mosolyogva és kedélyeskedve Pezlár Lajosként mutatkozott be s fogott velem kezet...

A történetet akár jóízű anekdotának tekinthetnénk, ám közelről sem az! Megsejttette velem, hogy olyan erőknek vagyok kiszolgáltatva, a lappal együtt, amelyek mozgásterét és természetét nem ismerem, némi pátosszal túlozva mondhatnám: sorserők, akár a végzet! Ilyen szempontból nem csak a Szemle fejlődési lehetőségeit jelezték számomra, hanem az eset mementó is lett! Bonyolult erőrendszer vesz körül. Közölt anyagaink könnyen komoly súrlódások okai lehetnek. S ez annál komolyabb megérzés, mert az is kiderült, hogy a hazai magyar nemzetiség öntudatosodásának és identitáskeresésének a folyamata immár megállíthatatlan. Amit a háború utáni évek a földbe döngöltek, amit a késői “felszabadulás” visszafogottan és ellenőrizve lehetővé tett, amit a reformmozgalom módjával, adagolva felszabadított, az hatvannyolc táján és után, részben a szlovák nacionalizmus fellobbanásának a hatására is, törvénnyé vált. A korban születő magyar nemzeti egyetemesség gondolatának a folyamányaképpen a kisebbségi identitás vállalása elemi erővel, szinte atommáglyaként tört fel a hazai magyarságból. Ehhez közvetve az internacionalizmus hangsúlyozása is hozzá járult.

A szerkesztőségekbe özönével indultak a helytörténeti adalékok és kultúrális tudósítások. A korábban megmozdult vidék tovább hallatta szavát s már nem a munkáslevelezők szintjén. Szót kért a történetírás, a szociológia és tömeglélektan, a néprajzkutatás és történeti emlékezés. Komoly tanulmányok születtek, a nemzetiségpolitika és a demokratizálás kérdései is nyilvánosságot nyertek. Ebben a nagy szellemi mozgásban és helyi alkotómunkában az Irodalmi Szemle vállalta az igényesebb fórum szerepét és az ismeretterjesztésen túlmutató tudományosság szervezésének a feladatát. Az öntudatosodás sikerét mutatja, s egyben a Csemadok és a magyar iskolák szervezőkészségét is jelzi, hogy az akkori tájszámaink példányszáma elérte az 5000-6000-t. Hihetetlen és elképzelhetetlen példányszám manapság! S ami mögötte áll, még felemelőbb! Az a feltörő szomjúság és alkotókedv, a közösségi tudat kíváncsisága és szenvedélye, mellyel múltját kutatja és jövőjét keresi, hogy befolyásolhassa jelenét. A kényszer, hogy önfejlődése életterét megfogalmazza és kitöltse. A történelmi megszorításokból születő szorongásos ösztönök elsorvadni látszottak, a keresés és kitárulkozás reflexeivé nemesedtek. Így történhetett meg, hogy a társadalmi konszolidáció szorításában – ketrecében?, csapdájában?, labirintusában? – a szlovákiai magyar írásbeliség azonosságtudata látványosan fejlődött, derekasan kiteljesedett.

A Szemle helyzete is ennek jegyében alakult. Az Írószövetségtől lapgazdaként átvette a Madách Könyv- és Lapkiadó. Akkoriban a könyvkiadást a Kiadói Főigazgatóság felügyelte, mely csúcsszerv a Kulturális Minisztérium hatáskörébe tartozik. A döntő politikai felügyelet azonban a Pártközponté, s vele nincs kapcsolatunk. Bírálja a lapot, ám nem felel érte. Ebben az időben a Szemle főszerkesztője pártonkívüli! (1974-ben lettem párttag). A szerkesztők – Tőzsér, Koncsol – idővel megválnak a laptól, helyükbe fiatalok – Varga Imre, Tóth László, Zalabai Zsigmond, Kulcsár Ferenc és mások – jönnek, szinte szerkesztő-iskola! Az irányzatos keménységben és eszmei bizonytalanságban amolyan időzített bomba, nem tudni, mikor robbanhat valamelyik közlése! Egyértelműen csak a kiadója áll mögötte. Persze így túl szikár a helyzetkép, a bizonytalanságra és kockázatokra kihegyezett, mert közben életerős közösségi munka és szolidáris figyelem veszi körül. Igényekkel és követelményekkel, célokkal és elvárásokkal szembesül. A Csemadok önszervező munkája és a nemzetiség megújuló valóságképe, valamint az egyetemes magyar egymásrafigyelés növekvő vonzereje kíséri munkáját. Ebben a közegben foglalkozunk a kulturális billingvizmusnak és kettős kötődésnek, a nemzeti együttélés eszmei és szociológiai szempontjainak és a kisebbségi tudományosságnak a kérdéseivel, a szlovák-magyar közös történelemmel, de mindenekelőtt a szlovákiai magyarság helyzetének feltárásával, történelmével és sorskérdéseivel, a középeurópai élettér fogalomkörével. Olyan kérdések, amelyek a kor hazai ideológiai egyensúlyrendszerében váratlan, a hatalom kedélyét borzoló, kihívó jelleget ölthetnek.

Voltak ilyen eseteink. Márai Sándor 70. Születésnapját Rákos Péter pompás esszéjével ünnepeltük. Márai, akkor a Szabad Európa munkatársa, Rákos Péter a Kafka-konferencia okán félre állított! A komoly felsőbb rosszallást Bábi Tibor tolmácsolta, de valahogy nem lett ügy belőle. A Sarló – Emlékszámunk megjelenése drámaibb helyzetet teremtett 1978-ban. A Sarló jellegéről és jelentőségéről más volt a Pártközpont véleménye, mint amit mi tükröztünk. Lőrincz Gyula tudta, hogy megjelenik az ünnepi szám, a kérdés tisztázása valószínőleg közte és Pezlár között történt, de közben magam is erősen éreztem a hidegséget, ami az ügyből áradt. Sosem volt nyugalmas munka a Szemlében, gyakran gondok felhői borították a szerkesztőség egét. Másrészt viszont sajátos intézmény lehetett a szlovák-magyar kapcsolatartásban és párbeszédben, s az egyetemes magyar nemzettudat alapozásából is kivette részét. Szinte minden magyar író látogatása a Szemlében kezdődött, sok szám és közlés tükrözi élő kapcsolatainkat. Akkor vált tragikussá a helyzet, amikor Tóth László egyik versének a közlésére, egy elfogadhatatlannak minősülő kifejezés okán (máskor már részletesen megírtam a történetet), a lapot húszezer korona büntetésre ítélték, amihez a főszerkesztő fizetéslevonása járult. Az ok persze alkalmi lehetett! Hátterében az akkori pártellentétek, az államvezetések gazdasági és reformelképzelései, konzervatív és újító ideológia ellentmondásai állhattak. Akkor kezdtek érezhetően egymástól távolodó pályákra térni a nemzeti nagypolitikák sínjei. Az iskolaügy felvetette az alternatív oktatás lehetőségét, iskolákat vontak össze szlovák igazgatás alatt és a Leningrádi-utcában az Orbis előtt hosszú sorok álltak a magyarországi lapokért.

4.

Amikor egy visszafojtott és aránylag zárt közösségi gondolkodás bővülni jezd és a világra tágul, egyszerre felemeli fejét és emelkedni kezd, igen... ez csodálatos jelenség! Ady metaforója jól jellemzi: az értől az óceánig! Az egyén fejlődése egyszerűbb, képességei és adottságai eredménye, munkája gyümölcse, becsvágya koronája. Az egyéni teljesítmény is elbűvölő, de a közösség szellemi felemelkedése, érése más, sejtelmesebb! Ahogy jótékony záporok után, netán felhőszakadások idején a tó vize emelkedik! Alig vehető észre, mert nem látványos, nehezen tetten érhető, külsőre az egyéni teljesítmények jelzik. A  ársadalom szellemi erői egyéni teljesítményekben mutatkoznak. Közben megérezzük vagy inkább megsejtjük az általános színvonal-emelkedést, az értékgazdagodást. Valamiféle belső szervezet és ösztönrendszer munkál a dolgok mélyén. A gondolatok egymást termékenyítik és a felismerések új meglátásokat szülnek. A közös megismerés útján az új fogalmazások értéke, a friss fogalmak kiteljesedése állandó minőségi elpőrelépést, folyamatos haladást, emelkedést jelent.

Az ötvenes évek sablonos eszmei látással és ideológiai közhelyek ismételgetésével kezdődnek. Lassan szoktatja magát önállóságra az önvizsgáló képzelet, leginkább olyankor, amikor a kisebbségi sors állomásaira, létkérdéseire veti tekintetét. Önismeretünk és közgondolkozásunk hatvannyolcra eléri a nyelvi önállóság és jogérvényesítés szintjét, elméleteiben az autonómia gondolatáig jut és számos kérdést képes hitelesen megfogalmazni. Felnőtt köznyelv és önálló gondolkodás! Hasonlóan történt az irodalomban is, de bonyolultabban, ehhez nélkülözhetetlenek voltak az egyéni teljesítmények. Másrészt az jellemezte, hogy az előbbi folyamatnak, a közgondolkodásnak a jogról és a szabadságról alkotott tétekeinek a föggvényében (is) fejlődött. Egyes felfedező művek, az első történelemfogalmazó és feltáró regények és versek visszahatottak a politikumra. Az irodalom – a művészet – kiváltsága, hogy a merészen újszerű mű helyzetet teremt, s így forradalmian előrelendíti a fejlődést. Az Új hajtások (1953) című antológia után a “nyolcak” antológiája (1958), majd az Egyszemű éjszaka (1970) és a Fekete szél (1972) látványosan és érzékletesen mutatja esztétikai érésünk és irodalmi gondolkodásunk két évtizedét. A sajátos csak ránk jellemző, termékeny metamorfózis, amennyiben megbecsült hagyományként számon tartjuk, identitásunk és önértékelpsünk (egyik) alapértéke lehet!

Pozsony és Budapest (sajátos) kölcsönviszonya jelentősen hozzá járult a metamorfózishoz. Már korábban elmondhattam volna, a budmericei “nemzetközi” találkozás okán például, hogy a Szemle szerkesztése során mindig éreztem a szlovák-magyar kapcsolatrendszerben valamiféle belső kölcsönösséget, a közeledés bizalmas vonását, mint amikor jó ismerősök találkoznak. Ennek okát és árzelmi motivációját talán a közös történelem és sajátosan összefonódó népélet hagyományaiban kereshetnénk. Jószerével akár sajátos familiarizmusnak mondhatnám, szíves megértési hajlamának, amiben persze a szlovákiai magyar kisebbség jelenlétének mindenképpen helye és szerepe van. S ezt a megállapítást mlg akkor is valósnak érzem, ha tudjuk, hogy az újkori történelmünk során gyakran éppen az ellentéteket hangsúlyozta egyik-másik nemzeti ideológia! De nemcsak az irodalmi közéletben, hanem az alkotói inspirációkban és intuíciós megtermékenyítésben is megtaláljuk a cseh-szlovák irodalmi hatásokat. Azért említem ezt éppen most, mert a korszakban ezek a kölcsönhatások megszilárdulnak. Az irodalmat a Vetés-nemzedék feltörése jellemzi. A Szemlében való rovatukban kiteljesedtek, a közlésekben is számottevő helyet foglalnak el. Hallatlanul újszerű, gyakran provokatív hangvételükkel is! A hagyományosan önkibeszélő, a tartalmat preferáló és a formával kevésbé törődő stílus önmaga ellentétébe csapott át, a másik végletbe, a formai újításnak nagymértékben alárendelte a mondanivalót! Formabontó szenvedélyüknek az idő is kedvezett, az elbizonytalanodott és szabados demokrácia elbírta a kísérletezést, az alkotói szabadság jeleként fogta fel. Másrészt az ideológia számára kevésbé voltak problematikusak, mint az egyenes és rámenős bírálat. A hagyományos irodalomszemlélet joggal láthatta úgy, hogy a kötelezőnek vélt hagyományokkal szembeni tiszteletlenség és felelőtlenség nyer tért, olyan sorsvállalás és hivatástudat elutasítása, amely a magyarság egyik megtartó erejévé és váteszévé tette a költőt, az irodalmat. Az avantgardista fiatalokat Szalatnai Rezső intette mérsékletre, ám jószándékú beavatkozása tiszteletlennek minősülő visszautasításban részesült. A vita jellegét a konszolidációs intézkedések fokozódó légköre veszélyes politikai síkra terelhette volna, felkérésre Fábry Zoltán is beavatkozni készült, majd visszavonta írását, az ellentétekben a kor tisztázatlan szenvedélyei kavarogtak. Erősen megosztották a közvéleményt. Nem végződött győzelemmel egyik irány számára sem, a Szemle, az egész irodalom lapja lévén, mindkét véleményt a jövő érdekében tiszteletben tartotta. Az igazságkeresés igényével Koncsol László állt ki a fiatalok mellett, az irodalmiság és alkotói szabadság jogait hangoztatva. Mai szemmel nézve a vitát a kiélezett – történelmi értelemben drámai – helyzetből adódó, nem alaptalan, ám minőségeiben tisztázatlan és méreteiben eltúlzott félreértésnek mondhatnánk. Szalatnai sem úgy gondolta, ahogy aggályait felnagyítva magyarázták és a fiatalok sem voltak annyira tiszteletlenek, amilyennek hangjuk abban a pillanatban minősült! Az ellentmondások mélyén irodalomellenes politikum munkálkodott. Ez akkor nem volt látható, felismerhető. Az állandósult veszélyérzet védekezési kényszert szült, sokszor oktalan gyanakvást és a másság iránti elfogultságot. A fiatalok amúgy is hajlamosak a hagyományok iránti érzéketlenségre, a konzervatív igazságérzet pedig nehezen tűri a felelőtlennek tűnő kísérletezést. Végeredményben két alapérzés állt szemben egymással: az alkotói képzelet szabadság utáni vágyódása és a magyar létérdekekhez való hűség erkölcsi felelőssége!

Az idő mindkettőt lehetővé tette, de igazából egyiknek sem kedvezett. A konszolidáció kiszámíthatatlanságában a hagyományféltést és a nemzeti érzést nacionalizmusnak, a formakísérleteket pedig realizmusellenes szószátyárkodásnak minősíthették. A fiatalos életerők lendülete azonban megtörhetetlennek bizonyult, a közösségi érzés ellenpólusaként az egyéniség vívta helyét, az individuális szabadság kért teret az irodalomban. A fiatalok a többi lapokban is jelen vannak. Szépszámú és tehetséges új nemzedék helykeresésének lehetünk tanúi. A hivatalos irodalompolitika a realizmust támogatja, nem feledve mellőle a szocialista jelzőt, maga az irodalom azonban már őszintébb és hitelesebb utakon jár. A realizmusba modern elemek vegyülnek, az avantgarde kísérletezés pedig nem feledi a rágióhoz és a humanizmushoz való hűséget. Bizony a Szemlét is látványos eklekticizmus jellemzi! Egysége a különféleségek, sőt végletek kölcsönhatásából áll össze. Nyugtalan helyzet, nem idilli állapotok, telve feszültséggel, gyakran veszéllyel. Szinte érthetetlenül ellentmondásos és mégis eredményes és termékeny munka folyik! S közben feszülnek az idegek. Mintha éppen az késztetné irodalmunkat fokozott erőfeszítésekre, hogy elbizonytalanodott léte és eredményei veszélyforrások lehetnek. Ami azonban azt is bizonyítja, hogy a kiszabadult kisebbségi szellemet már nem lehet visszakényszeríteni a palackba!

Ekkor válik teljesen felnőtté irodalmunk. Érett lett mind gondolati mélységét, mind esztétikai formakészségét tekintve. A környező nemzeti irodalmak egyenrangú partnere. Egyes művek ismertek a magyar nyelvterületen és hatással vannak-lehetnek az egyetemes szellemi fejlődésre. Fordításirodalmunk kimerítően tájékoztat a cseh és szlovák irodalom állapotáról. A nemzeti összetartozás érzésének csírái ekkor szöknek szárba és jónéhány művünk-szerzőnk részt kap a kibontakozásban. A meginduló kapcsolatkeresésben az Irodalmi Szemle szerkesztősége már-már intézménnyé nő! Sokszor elsőnek keresik fel a Pozsonyba látogató középeurópai literátorok. Erről a túlzás vagy szépítés gyanúja nélkül szólhatunk. A felszabaduló egyéniséget már nem lehetett “kollektivizálni”, visszaszorítani, hatvannyolc igazi érdeme, hogy nem csak társadalmi reformmozgalomnak, hanem szellemi forradalomnak (is) indult! Közírásunk a kisebbségi célokat jogként vetette fel. A jog fogalma mindig élt a szlovákiai magyar közgondolkozásban, ebben az időben jelentése gazdagodott és elmélyült. S ez az irodalom valóságszemléletére is hatott, erősítette ontológiai tájékozódását, árnyalta történetfilozófiai elmélyülését. Tudatosította önálló létét és nemzeti kötődéseit, felmérte helyzetét és méreteit, s a céltudatos önépítkezéshez foghatott.

Az irodalomról való gondolkodásnak – s a folyóiratok ezt szolgálják – olyan a természete, hogy az új, a még nem volt, a váratlanul felfedezett köti le figyelmét. Az elidegenedés filozófiájával (Sartre, Camus) már a hatvanas években ismerkedtünk, a hetvenes évek nyugatról a strukturalizmust, keletről a szemiotikát hozták. A Szemlében helyet kapnak a nyelviskolai elméletek, strukturalista elemzések (Tőzsér, Zsilka), billingvisztikai és szemiotikai tanulmányok. A realizmusnak nincsenek új felfedezései, a művészetfilozófia mezőségeit modern elméletek szelei fújják. Nem annyira az alkotásra, inkább a kritikai szemléletre lesznek hatással, a bírálatok és recenziók a divatos szemléletek felé tolódnak. De a hagyományőrzés is jelen van. Komoly irodalomtörténeti munkák születnek. Kötelességgé válik múltunk-előzményeink feltárása, a hazai magyar irodalomtörténet. A helytörténeti és szociológiai munkák okán az irodalomnak szembe kell nézni a valósággal: immár múltja van, jószerével történelme s az első köztársaság irodalma okán históriai távlata! Másrészt immár jubilánsai és halottai vannak! Ebben az lvtizedben amolyan jubileumi szerző (is) lettem, köszöntő és bucsúztató író, a főszerkesztő vállalta a lap ezen kötelességét. Hosszú lenne a névsor: Szabó Béla és Ján Poničan, Balogh Edgár és Csáder László, Pavol Horov és E. B. Lukáč, Németh László és Illyés, Szabó Gyula és Czine Mihály, s még számosan. Aztán az ötvenesek: Dobos László, Fónod Zoltán, Török Elemér, Szeberényi Zoltán, alkalomszerűen, ám rendszeresen: Fábry Zoltán. Majd a vezércikkek: a műfordítás világszerűségéről, az eklekticizmus bájáról, a költői aktivitásról, hagyományainkról, mítoszról és valóságról, az irodalmi humorról, az erkölcsi realizmusról. A szerkesztés írói munkámat is meghatározta, megszabta témáimat, feladataimat. Elméleti dillemákat szuggerált, melyeket elemezni kellett. Tanulmányok, értekezések és esszék írására ösztönzött. Az irányzat általánosítható! Évi tartalomjegyzékeink tanúsítják, hogy a Szemlének ez a korszaka a közösségi gondolkodás létfilozófiai méreteinek és az egyén szabad kiteljesedésének a kölcsönhatásai folytán, irodalmunk eredményes munkáját hozta. Amire további útkeresését is alapozhatta!

5.

Az idő távlatából a korszak bonyolultabbnak tűnik fel, mint éreztük, akkor éltük, ma pedig – értékeljük! Két évtized újabb élménytömege alatt húzódik meg a kor, rendszerváltás formálta át, az egykori gondok új fényt kapnak és az értékek színe megfakul. A történelem fogalmának a közelében tapogatózunk, bár mit jelenthetne két évtized az emberiség évezredeihez képest?! A múlt azonban csökönyösen múlt marad, lezárt véglegesen, ismételhetetlen és változhatatlan. Mindenki másként értékeli, mert másként élte meg! A nagy közös élmények is más-más érzést kelthetnek bennünk. Amikor a magam munkáját és annak hatását próbálom számba venni, mindenképpen személyes leszek. Kétségtelen, hogy az idő teli ellentmondással, a közélet buktatókkal és az ember kételyekkel! Az óvatosság és a tettvágy együtt haladnak, amikor okkal szorungunk és bizonytalanok vagyunk tetteink követelményét illetően. Munkánk könnyen kérdésessé válhat, tetteink nehezen érthetőkké. Mindezek mellett a formai kiteljesedés és a gondolatgazdagság, amely az irodalmat jellemezte, arról tanúskodik, hogy a Szemle sokat tett az eredmények érdekében. A szerkesztők pedig...?! Az ember bonyolult módon “ember”, az esendőség és bátorság egymást átfedve, keveredve tájékozatlansággal, óvatossággal, erélytelenséggel van meg benne. Azóta megtanított a történelem, hogy miközben a fejlődés megszűntet bizonyos közéleti melléfogásokat és vétkeket, netán politikai “bűnöket”, újakat követ el helyükbe: az ember léte sosem volt és sosem lesz idillikus! Sem makulátlanul tiszta, sem eszményien szép. Ám a jóhiszeműség, ügyszeretet és nyitottság erkölcsének a nyomvonala általában mindig követhető.

Ha önmagammal foglalkozom, nem magamért teszem. A korszak, úgy tűnik fel, irdatlan messze van, igazságai feltételesek, botlásai halványulók, immár a történészek dolga, hogy kibogozzák összefüggéseit. S éppen erről van szó: a történelmi tanulságról! Ma már az egykori cselekvőket számon kérők is számonkértek lehetnének! Néhány évtized alatt az emberiség leghatalmasabb, mert legtöményebb életérzésbeli és szellemi metamorfózisa zajlott bennünk, velünk és körülöttünk, s alig észleljük rettenetes mélységét, emberi drámáját és sorsdöntő tanulságait! Tehát a főszerkesztő! Egykori önmagamra gondolva gyakran érzem, hogy nem voltam felkészülve a feladatra! Meditatív alkat lévén, nem vagyok vezető-típus, a kérdéskört éreztem, ám határozott elképzelésem nem volt, mit tegyek a lappal! Nincs bennem elég erély sem, hogy akaratomat másokra kényszerítsem. Aztán naiv és jóhiszemű voltam, tapasztalatlan. Párttag nem lévén, a politikai érzékem és gyakorlatom is felszínes, ösztönös volt, problémaérzékenységem közírói természetű. Bizonyos naivság kellett ahhoz is, hogy – különösebb becsvágy és célok híján – elfogadjam a tisztséget. Jó megoldás lesz, győztek meg, és én úgy véltem, használok vele! A mélyvízbe dobtak s úszni tanultam. Valószínűleg nem voltam sem kitűnő, sem profi úszó. A szakma amatőrje inkább, bár sem a lap, sem én nem merültem el. Talán két okból! Először magamat győztem meg, mit kell tennem, úgy hittem, megérzem az igazságot! Amit igaznak véltem, azt felelősen vállaltam. Arra is ráébredtem, hogy az irodalmat nem irányítani kell, hanem teret nyitni és felelősséget vállalni érte! Mindent elfogadni közlésre, amit elbír a lap, a kezdőket nevelni, a dilettánsokat eltanácsolni. De mindig tapintatosan fellépni, mert az író érzékeny lény és az írás természete, hogy minden szöveg figyelmet érdemel.

Valószínűleg átéreztem vagy legalább is megsejtettem, mennyire hiteles és termő korszakát éli irodalmunk. Sok téren és minden műfajban ott volt az önkifejezés igénye, az őszinteség szenvedélye és a hitelesség bélyege, ami az értékteremtő irodalom feltétele. Az utánérzések és esztétikai sablonok, az irodalmi divatok és az önmutogatás torzszülöttei abban az időben még kevésbé jelentkeztek. A végletes kísérleteken is érezni lehetett, hogy az önkifejezés és újat mondás gesztusa munkál bennük. Hatalmasan megnőtt a vidék alkotókedve! Megszólalnak a helytörténészek, pedagógusok, műkedvelő kutatók és irodalmi kísérletezők, láttatják magukat. A kisebbségi kultúra és szellemi élet egészében megmozdul és alkotó módon megjeleníti magát. Ösztönös és természetes mozgás ez, amit nem lehet, de nem is kell irányítani. Csak mind szépesebbkörű kibontakozását elősegíteni és mindenben támogatni. Egyetlen követelményt lehet elvárni: a kisebbségi szellemiség képviselői tudatában legyenek léthelyzetükből adódó fenyegetettségüknek! Az emberiséget, a modern embert számos romboló hatás és katasztrófalehetőség veszélyezteti, a kisebbségi embert eggyel több: a léthelyzete! Nyelvi mássága és életterének szűkülése, jogainak bizonytalansága és esélyeinek apadása, közösségének számbeli fogyatkozása. Mindezekkel szemben külön felelősséggel tartozik s bizonyos önfenntartó értelemben egységesnek sorstársaival. Ez nem valamiféle uniformizálódást jelent, sem az irányzatok és nézetkülönbségek tilalmát, netán gondolati beszűkülést és fogalmi sablonokat, amolyan cinkos “egyhúron-pendülést”, hanem az öntudat szolidaritását. A kisebbségi sors iránti érzékenységet, amely folyamatos dráma lehet, de nem tragédia! Az irodalomnak, amely az anyanyelv minőségére és a kifejezés szabadságára épít, tudatosítania kell élettere sajátosságát. A felismerés ne kösse gózsba képzeletét és ne akadályozza szabad szárnyalását, ám olyan tudatosan vállalt minőség legyen, amely egyéniségét formálja. Ennyi akkori élményeim tanulsága, ma is hiszek benne!

Se dobok, se trombiták...

Nem az ünneplés vagy a seregszemle alkalma ez a mostani, hanem a számadás és a számvetés lehetősége. Öt évvel ezelőtt szinte a gödör aljáról szólt a szerkesztői üzenet: “Nem akarunk temetni, s nem akarjuk az őszinteség cinizmusával a halálba menők üdvözlését, a “Morituri te salutant!”-ot, emlegetni mellyel a gladiátorok köszöntötték viadal előtt a császárt. Nem akarunk “császárt”, politikai percemberkéket, kisszerű nacionalista fajankókat, s a jövőnket sem akarjuk kísérteni. Mert a gyakori “haldoklásunk” nem a gyengeség jele, hanem a magárahagyatottságé.” A végtelen önzés és a szekértáborok szellemi gubanca és az összetartás hiánya okozta akkor, hogy a közöny meg a szellemi impotencia fojtogatta életünket. Ezek kényszerítettek bennünket a kíméletlen őszinteségre. Azóta fordult az idő kereke, s bár az önjelölt “császárok” ma sem tűntek el, meg a nacionalista fajankók is megtalálhatók politikai- és közéletünkben, a kultúra és szellemiség létfeltételei azonban mégiscsak megváltoztak. Ennek köszönhetően ma már havonta eljut olvasóihoz az Irodalmi Szemle, a magyar szellemiség fóruma, mely az elmúlt negyvenöt esztendőben a magyar irodalom felnevelője volt Szlovákiában 1945 után.

Kisebbségi sorsunk több mint nyolcvanéves történelmében (az erdélyi Korunkot leszámítva) a leghosszabb életű irodalmi folyóirat az Irodalmi Szemle. Megalapításától kezdve nemzedékeket nevelt, és szélesre tárta szellemi életünk kapuit nemcsak az irodalom és nyelvtudomány, hanem a történettudomány, a néprajz vagy a szociológia, sőt az utóbbi években a míves publicisztika előtt is. Kevés kivételtől eltekintve elmondhatjuk, nem a “szekértáborok”, az irodalmi divatok vagy irányzatok, illetve a politikai kontárkodás képtelenségei határozták meg a szerkesztés mikéntjét, hanem az a határozott, és emberszabású, nem művészetidegen szándék, hogy lap az alkotómunka legjobb eredményeit tegye közkinccsé. Igy segítse a nemzeti identitás erősítését, a nemzeti megmaradás önös érdekeit, valamint azt a törekvést, hogy sorskérdéseink megoldásában az összefogás legyen a legfontosabb érdek. Küldetéstudatnak szokták ezt (évtizedeken át!) mondani, s ma sincs ezen szégyelni valónk! Még akkor sem, ha egyesek -- főleg a fiatalabb nemzedék egyes képviselői -- számára ez a fogalom már “elszállt”, nem létezik, s úgy tesznek, mintha azt sem tudnák, miről is van szó... (A nyárspolgár -- mondhatnánk egy kis “jóakarattal”! -- először világpolgár, aztán bozótharcos akar lenni...)

Az elmúlt évtizedek hozadékaként mindenekelőtt azt említenénk, hogy a lap folyamatosan megőrizte többgenerációs helyzetét. Szinte havi rendszerességgel jelennek meg napjainkban is új és új nevek, akiknek ugyan ma még csak a zsebükben a “marsallbot”, a szándék, hogy írókká legyenek, hamisítatlan, megmásíthatatlan. Igazi öröm számukra az is, hogy közülük már többen kötettel is bizonyították, hogy az írói mesterség lajtorjáján -- elindultak. Öröm ez azért is, hisz a mindenre elszánt dilettánsok gátlástalan “nyomulása” is ott van mindennapjainkban. A szerkesztés során nemcsak az a törekvés vezetett bennünket, hogy megtartsuk szerzőink népes táborát, hanem az is, hogy a folyóirat lapjain az olvasó szembesülni tudjon a magyarországi és a határon túli magyar irodalmak legjobb alkotóival. Annak érdekében, hogy irodalmunk magyarországi visszhangjáról is tájékoztassuk olvasóinkat, a Tallózó-rovat közleményeivel próbáltunk az elmúlt ávekben a segítségükre lenni. Ebben a rovatban időről időre helyet adunk azoknak a (hazai) szerzőknek is, akik (talán a nagyobb népszerűség, ismertség /?!/ okán) gyakran magyarországi folyóiratokban, megyei lapokban publikálnak. Ez a gyakorlat a szépírók némelyike esetében is, talán azzal az elképzeléssel párosul, hogy íly módon hamarabb üstökön ragadhatják a sikert és az elismerést. A példák, persze azt mutatják, az elismertség uborkafája azokhoz kerül igazán közel, akik otthon is a topplista elején vannak. A példák serege bizonyítja ezt. Hiába volt például Szenes Erzsinek vagy Szenes Piroskának “bejárása” a Babits Mihály szerkesztette Nyugatba, és Merényi Ödön is hiába volt jó barátja Déry Tibornak, írói rangjukat csak műveikkel hitelesíthették, ha hitelesnek találták ezt a kortársak, és nem utolsósorban az utókor. Márai Sándor az emigrációban sem feledkezett meg arról, amit a két világháború közötti magyar irodalomról írt, miszerint: “a Felvidék magyar szellemisége közelebb van az európai áramlatokhoz, mint az anyaország irodalma”. Nem állítom, hogy ez ma is így igaz, úgy gondolom azonban, hogy valamire való író nem feltétlenül tündökölni akar vagy a kirakatban fityegni, hanem az “övéi közt” otthon lenni. Sokszor az űzöttségben, a megalázottságban, sokszor a napi küzdelmekben a létért, a megmaradásért. “Hajlongani emerre, amarra, / Jaj, de bús sorsot mért az Isten a magyarra” -- idézhetnénk talán erre (az egyeseknél szokássá vált “mutatványosdira”) is szegény Ady Endre sorait.

Egyébként aligha vigasztalhat bennünket az irodalomkritikánk állapota. A kritika mindig is “hiánylistás” volt irodalmunkban, ma azonban különösen az. Tehetséges fiatal kritikusaink -- tisztelet a kevés kivételnek! -- szívesen hiszik magukat (vagy előléptetik egymást!) irodalomtudósnak, irodalomtörténésznek, a helyzeten ez mitsem változtat. Alapvetően hibás ugyanis az a szemlélet, mely nem az irodalom egészében gondolkodik, hanem -- a talmudisták mintájára -- tantételekben. Egy-egy kritikában ugyanis gyakran többet tudunk meg Gadamer, Derrida, Kierkegard, Genette vagy Foucault bölcs tanításairól, mint magáról a műről! Pedig az irodalmat az írók teremtik s nem a tantételek vagy az üdvtanok. Akár Ignotust is idézhetném: “Irodalom pedig csak egy van: az, amit az írók írnak”. Egy szó mint száz, hermeneutika, dekonstrukció, textus, hypertext , internetes szörfözés s megannyi “vívmánya” mai életünknek, melyek az utóbbi évtizedekben betévedtek a Gutenberg-galaxisba, meg az irodalomkritikába is -- jobb esetben csak múló divat, vagy az sem. A divatdiktátorok fellépése esetenként annyira gátlástalan volt az elmúlt évtizedben (példaként Ady Endre, Móricz Zsigmond, Németh László vagy Illyés Gyula kirekesztését említhetem!), hogy valóban elmondhattuk olyan időket élünk, amikor a művésznek, írónak bátorság kell a közérthetőséghez is. Nem kétséges, hogy a századvégi / ezredvégi líra, valamint az elbeszélő próza egy része a szöveg rendezőelveinek destabilizálása jegyeit magánviseli, az olvasók nagy része azonban -- a posztmodern rohamot is túlélve! -- nem hermeneutikai és szemantikai, azaz értelmezéstani és szójelentéssel foglakozó vizsgálatok izgatják, hanem jó verseket, novellákat, regényeket akarnak olvasni. Aki nem hiszi, járjon utána Esterházy, Nádas, Bodor Ádám, Grendel Lajos, Parti Nagy Lajos, Mészöly Miklós, vagy Csoóri Sándor, Lászlóffy Aladár, Petőcz András, Tőzsér Árpád, Zalán Tibor, Borbély Szilárd, Kovács András Ferenc vagy mások műveiben, hogy a narratív identitás útkereséseit, sikeres kísérleteit utolérje.

Nem kevésbé nyugtalanító a kánonok körüli hercehurca. Az türelmetlenség, mely az elmúlt években e téren jellemzi a magyar irodalmat, ismeretlen volt az elmúlt évszázadokban. Pedig a 18. századtól kezdve együttélnek irodalmunkban a kánonok. Ha a posztmodern uralma még tartana, akkor talán ma is ki lehetne átkozni azokat, akik nem posztmodernül “beszélnek”. A kánonok hiábavalóságáról szólva idézhetjük Kosztolányi Dezső szavait, aki a Lenni vagy nem lenni című előadásában (1930 februárjában) ezt írta: “Ne áltassák magukat azok a kiválóbbak vagy szerencsésebbek, kiknek könyvei esetleg külföldi piacokon is futnak, hogy ott buzogányukkal beverhetik a dicsőség érckapuit. Különlegességek maradnak arrafelé... Nem is az a fontos, ami ott künn történik velük. Az a fontos, ami itthon történik. (...) Minden nagy költészet családias. (...) Nyelvünk szellemében él, melyben összeforradunk valamennyien, akármiféle politikai hiten élünk. Nem dicsekszünk azzal, hogy hűek vagyunk ehhez a nyelvhez. Mi magunk vagyunk a hűség Nem állítjuk azt sem, hogy csak vele, általa, érette lélegzünk. Mi magunk vagyunk ez a nyelv. Vér vízzé válhat, pártot is üthet, de ez a szellemi közösség megronthatatlan, elmozdíthatatlan”. (Látjátok, feleim. Bp.,1976. 18-19.)

Neuralgikus pontja irodalmunknak az utóbbi években a “szlovákiai” vagy a “csehszlovákiai magyar irodalom” megnevezése is. Függetlenül attól, hogy földrajzi, ha tetszik politikai terminológiáról van szó, mely a trianoni traumával egyidős. (Nevezhetnénk, persze felvidéki irodalomnak is, hisz a szóhasználat a Kárpát-medence felvidékét is jelentheti s nem feltétlenül a történelmi Magyarország északi részét -- mely ezt a fogalmat korábban kétségtelenül fedte --, és amelyre a szlovák politikai és irodalmi közvélemény ma is egyértelműen allergikus!). Tényként kell azonban leszögezni, hogy a “traumás” jelzős szerkezet -- fogalomként ! -- a szlovák többségi irodalom minden ellenkező és megújuló kísérletei ellenére sem tudta elérni az egységes magyar irodalom való szembenállást, ezért kénytelen -- kelletlen tudomásul vette a magyar irodalom földrajzi / politikai tagoltságát. E fogalom felemlegetése során -- analógiát keresve -- legutóbb Németh Zoltán, az Irodalmi Szemle hasábjain (augusztusi szám!), a török hódoltság idejét emlegette, mondván a magyar irodalom akkori létét is ideje volna törökországi magyar irodalmi terminus technikusszal illetni. Aligha mellőzhető “apróság”, hogy a három részre szakadt országban nem a hódoltsági területen virágzott az irodalom, s nemzetközi szerződés sem erősítette a török birodalom hódító törekvéseit. Minthogy az intézményesített feltételrendszer nem alakult ki, következésképpen az irodalmi folytonosságot sem a hódoltsági területek biztosították. Ami viszont nyugtalanító ebben az évek óta visszatérő kérdésben, az elsősorban az a közöny, mellyel a közvélemény (az irodalmit is beleértve!) ezt a kérdést kezeli. Talán azért is, mert régi csont, és sokan rágták, meg azért is, hogy nincs is már rágni való rajta?! Tény, hogy nem minőségi jelző kíván lenni, s az is igaz, visszataszítóan sértő, ha ezt a fogalmat, “szlovákiai magyar író” csak “ a honi irodalom másod- és harmadrendű” képviselői, meg nyilvánvalóan a dillettánsok számára tarthatnánk fenn, “míg mindazok, akiknek sikerült kitörni e gettóból, már az összmagyar irodalmi kánon részei”. Abból a felvetésből, hogy “szlovákiai magyar író az, aki annak vallja magát”, feltehetően csak logikai bukfencekre futja. Ennél mindenképpen mélyebbre kellene ásni, mert a kisebbségi sors kényszerűségét aligha lehet lefokozó jelleggel minőségi kategóriaként használni vagy diszkriminációs agyrémekként értelmezni. A téma kapcsán szívesen idézném Pomogáts Béla szavait (A többarcú magyar irodalom-ról): “Magam sok töprengés után jutottam el oda, hogy a kisebbségi magyar irodalmakat és az anyaország irodalmát lehetőleg közös gondolati kontsrukcióban kellene tárgyalni, az úgynevezett “egyetemes” vagy “összmagyar” irodalom fogalmi keretei között. Ugyanakkor meg kell különböztetni őket egymástól, hiszen mindegyik ilyen “részirodalom” más-más helyzetben dolgozik.” Az értékek vizsgálatakor a légüres tér helyett a kölcsönösség szempontjai a fontosak: “ha az irodalmat mint művek rendszerét határozzuk meg, akkor a szellemi térben összetartozó értékeket nem lehet egymástól elkülöníteni”--írj Pomogáts Béla.. Figyelemre méltó Elek Tibor egy korábbi megállapítása is. Ezek szerint az egyetemes magyar irodalom csak a magyar irodalom területi sokféleségét együttlátó szemléleten alapulhat, semmiképpen sem e területi sokféleség hirtelen megszüntetésén, egybemosásán.

Megérne egy “misét” ezeket a fogalmakat tisztázni, még akkor is, ha a kisebbségi magyar irodalmakat nem kívánjuk eleve adott történelmi kategóriaként kezelni, s az örökkévalóság pecsétjével ellátni. Peéry Rezső írta egyik esszéjében 1937-ben: “Az imperiumváltás óta a magyar kultúrfolyamatosság megszakadt. Az új magyar létformák, s a párhuzamosan élő magyar kultúrák kísérleti korszakát éljük.” Aligha lehet vitás, hogy az Új Európa új lehetőségei óhatatlanul “átrajzolják” eddigi hiedelmeinket, s a szemléletváltást a magyar irodalom értékrendjében sem mellőzhetjük majd sem Szlovákiában, sem másutt... Hogy az “átállás”, a váltás nem megy könnyen, annak bizonysága lehetett a kilencvenes évek elején Veszprémben szerkesztett Ex Symposion is, melyet elüzött, “áttelepült” vajdasági írók szerkesztettek, a beilleszkedés és a különállás sajátos példájaként.. . Arra a kérdésre, hogy meddig terjed az erdélyi, a vajdasági,a kárpátaljai vagy a szlovákiai magyar irodalom határa, s a kisebbségi magyar írók tulajdonképpen hova tartoznak, egy-két év múlva kétségtelenül könnyebb lesz a válasz! Persze, az sincs kizárva, hogy maga a kérdésfelvetés is értelmetlen, okafogyott lesz.

A fenti kitérő után viszont csak megerősíthetjük Csanda Gábor megállapítást, melyet

az Új Szóban fogalmazott meg, 2002 decemberében, a Literatura című időszaki folyóirat második számának ismertetésekor: “Meg lehet, a szlovákiai irodalmi periodikák is teszik a dolguk, ám megfelelő intézményi háttér híján vagy koncepciók fogságában csak alkalmanként s töredékesen képesek úgy párbeszédbe hozi szövegeket, hogy ezzel egyszersmind az olvasót is lázba hozzák.” Nem volna szabad szó nélkül elmennie e megállapítás mellett. Egyszerűen azért, mert az “intézményi háttér” vészes hiánya egy évtizede súlyos tehertétele a magyar irodalomnak és szellemiségnek. A szellemi műhelyek munkatársai (köztük elsősorban a magyar tanszék Pozsonyban és Nyitrán ) -- tisztelet a kivételnek! -- jóformán némák, holott az elmúlt évtizedekben ezek voltak (a felkészült közírók mellett!) a szellemi pezsgés forrásai. H. Nagy Péter megállapítása, hogy az egymástól teljesen eltérő Irodalmi Szemle, a Kalligram és a Szőrös Kő “közös vonása, hiányossága, hogy nem tud felmutatni olyan kritikarovatot, amelyben az irodalomról való beszéd különböző nyelveinek interakciója kísérné a recenzált művek befogadástörténetét” -- sajnálatosan igaz Ez -- meggyőződésem szerint -- nem csak a lapok bűne, hanem ebben a “kínálat” hiánya vagy egyoldalúsága és egyes kritikusok egyértelműen magyarországi orientáltsága is ludas. Mintha kritikusaink egy része idehaza rühellné a prófétaságot... Mellesleg Márai Sándort az lelkesítette pályája elején, hogy a kassai magyar lapokban megjelent írásait közölték a németországi lapok.

A kritika folyamatos hiánya összefügg, persze azzal is, hogy a Szlovákiai Magyar Irók Társasága évek óta a “másod- és harmadhegedűs” szerepét játssza a szakmai viták szervezése terén. A monológok helyett -- vitathatatlanul -- a párbeszéd ideje érkezett el. Ezt kellene napjainkban tudomásul venni...A szembenézés hiánya nemcsak hamis illúziókat kelthet az újabb nemzedékekben, de azokat a történelmi hordalékokat, rossz beidegződéseket is növeli, melyektől -- egy új Európában! --szabadulni kellene. Irracionális mítoszok fortyognak, ahelyett, hogy az elmélet és a tapasztalat segítené korrigálni a történelmi valósággal való szembenézés autonómiáját és bátorságát. Adornó írta Arnold Schönbergről, hogy “...még soha nem szólalt meg ilyen igazmondóan az iszonyat, s miközben megszólal, a negáció révén újra rátalál feloldó erejére”. Bízzunk benne, hogy a tagadás és annak tagadása is a fejlődés dialektikáját segítheti...

Az Irodalmi Szemle negyvenöt évvel ezelőtti megjelenése egy történelmi folyamat

szükségszerű következménye volt. Etikai idealizmusok helyett azt a törekvést vállalta, hogy

megszünjön a kisebbségi magyar kultúra és irodalom másodrendű helyzete, s az irodalom

”mentsvár” szerepét vagy a messianisztikus elhivatottság révedezéseit felváltsa az értékteremtés

tudatos, semmivel sem helyettesíthető folyamata.

Abban, hogy a magyar irodalomnak Szlovákiában elismert, az egyetemes magyar irodalomban is számontartott képviselői lehetnek -- az alkotók tehetsége mellett, mely elsődleges és meghatározó volt! -- feltétlenül szerepe volt az Irodalmi Szemlének, mint fórumnak, megnyilvánulási lehetőségnek is. A folyóiratot közös akarat és szándék hozta létre, olyan korszakban, amikor nem a másság megnyilvánulásainak tapsolt a politikai hatalom, hanem legszívesebben az “olvasztó tégely’ szerepét játszotta volna el a nemzetiségekkel szemben. Egy nehéz, embert próbáló korszak nagy eredménye volt maga a megjelenés is. Nem véletlen, hogy már indulásakor az antisematizmus élharcosa lett, s Fábry Zoltán híres tanulmányának befejező része (a politikai hatalom magyar kiszolgálói akarata ellenére!) itt jelenhetett meg. Innentől kezdve irodalmunk “férfikorát” építették a lap munkatársai, nagy akarattal és őszinte elszánással. Az a tény, hogy a hetvenes évek közepén három-négy ezer példányban jelent meg, a népszerűség egyértelmű jele volt. S bár a szerkesztés korábbi erényeit próbáljuk ma is megőrizni, s újabbakkal gazdagítani, sajnos vigasztalan helyzet számunkra, hogy a lap olvasottsága -- akár csak más sajtótermékeké! -- lecsökkent. Ma már jó ha a közkönyvtárakba eljut, az iskolák, köztük a gimnáziumok és az egyetemek magyar tanszékein jóformán ismeretlen termék. A nagyméretű társadalmi elszegényedés miatt megvált tőle az olvasók egy része, s az anyagi lehetőségek hiánya miatt nélkülözik a könyvtárak meg az iskolák is.

A kritika tekintélyének növelése, s a megjelenő művek nagyobb népszerűsítése érdekében üzenet értékűek lehetnek azok a sorok, melyeket Arany János írt a Szépirodalmi Figyelő első számában, 1861-ben. “A létező folyóiratok közt egyet sem tudunk, mely feladatául tűzte volna szépirodalmi törekvéseinket folytonos figyelemmel kísérni. Könyv könyv után jelenik meg, nevek tűnnek föl és el, anélkül, hogy valaki fáradságot venne amazok becsét, emezek értékét csak egy szóval is méltányolni:, kivéve néhol egy banális ajánlatot, mely mi különbséget sem tesz a műremek s a hívatlan együgyűség ragyogása közt. Ez nem maradhat így: művelt irodalomban nem szabad így lennie. Józan, méltányos, körülményeinket ildomosan számbavevő bírálat szüksége elutasíthatatlan. Irók és közönség érdeke egyaránt kívánja ezt. Az érdemnek koszorú, a tehetségnek buzdítás,a lelketlen kontárságnak visszariasztás kell. S a közönség méltán megvárja az irodalomtól, hogy ez maga tájékozza őt világra bocsátott szüleményei iránt.”

Olyan ez, mint Ady költészetében a “ páva a vármegyeházán”. Képtelenség nem abban bízni, hogy “másképpen lesz holnap, / másképpen lesz végre...”

...01Ellentmondásos világunkban, persze azt is kellene tudni: mi az, hogy “másképpen”?! És mi az, hogy “lesz”...

F ó n o d Zoltán

Két izgalmas év az Irodalmi Szemle élén

Grendel Lajos

Rövid időt, két évnél alig többet töltöttem az Irodalmi Szemle főszerkesztői székében 1990 és 1992 között. Két nagyon ellentmondásos, bonyolult esztendőt az 1989-es politikai-gazdasági-társadalmi földrengés után, amely átrajzolta a kulturális és ezen belül az irodalmi életnek a térképét is. Főszerkesztővé történt megválasztásomat is tulajdonképpen ez a politikai fordulat tette lehetővé. Helyzetem gyökeresen más volt, mint elődeimé, Varga Erzsébeté, Duba Gyuláé vagy az alapító főszerkesztő Dobos Lászlóé. Rájuk cenzúra és ezerféle politikai nyomás nehezedett. Ahhoz, hogy a lap fennmaradhasson, gyakran olyan ideológiai követelményeknek is meg kellett felelniük, amelyek merőben idegenek az irodalom és a művészetek természetétől.

Az én helyzetem azonban csak látszólag volt könnyebb. Igaz, engem nem nyomorgatott a cenzúra, s akkor már a politika sem avatkozott bele az irodalom dolgaiba. Én más kihívásokkal találtam szemben magam. (Az egyik legsúlyosabbal, a lap finanszírozása körüli kezdődő problémákkal most nem fogok foglalkozni.) Mindenekelőtt újra ki kellett találni az Irodalmi Szemlét. Ez talán nagyképűen hangzik, holott csupán arról volt szó, hogyan lehet a hirtelen megváltozott társadalmi, politikai és irodalmi helyzet adta szabadsággal úgy élni, hogy közben a lap eredeti céljaitól és hagyományaitól se szakadjunk el. Ez pedig nagyon kényes feladat volt, termelte is nyakra-főre a konfliktusokat.

1990-re ugyanis a szlovákiai magyar irodalom nemzedéki, politikai, ízlésbeli, koncepcióbeli szempontból oly mértékben differenciálódott, hogy a különféle - nemegyszer egymással ütköző - igényeknek mint egyetlen magyar nyelvű szlovákiai irodalmi folyóirat immár nem tudott megfelelni. Az irodalmi-esztétikai, művészetfilozófiai ütközéseket egyszerűen nem lehetett kikerülni. Nem is akartuk. Ma is az a meggyőződésem, hogy szükség volt rájuk. Leginkább nekünk, Szlovákiában élő és alkotó magyar íróknak. A véleménykülönbségeket, ha mód van rá, ki kell beszélni, nem szabad elmaszatolni. Ezért nem tartom ma sem igazságosnak, hogy 1990 és 1992 közötti szerkesztőségünket néhány idősebb pályatársunk a nem éppen hízelgő Grendel-kommandó elnevezéssel illette.

Aztán azt se feledjük, hogy a 80-as évektől kezdve a szlovákiai magyar írók publikációs lehetőségei is bővülni kezdtek. Előbb az Ilia Mihály vezette Tiszatáj, majd a Mozgó Világ, a Kortárs és nyomukban egyre több magyarországi irodalmi folyóirat merte vállalni írásainkat. A szlovákiai magyar írók számára az Irodalmi Szemle fokozatosan megszűnt az egyetlen publikációs fórum lenni. Ez a folyamat 1990 után még inkább felgyorsult. Az Irodalmi Szemle egyike lett a sok és gombamódra szaporodó magyar folyóiratoknak, amelynek immár a magyarországi piacon is helyt kellett állnia. Az utolsó adminisztratív akadályai is elhárultak annak, hogy végre magától értetődően legyünk részei az egyetemes magyar irodalomnak. Az Irodalmi Szemle csak úgy remélhette azt, hogy “versenyképes” marad, ha ehhez az új helyzethez igazodva próbál meg karakteres lap lenni. Ehhez pedig az is kellett, hogy elbúcsúzzunk a korábbi évtizedek akkor indokolt és jogos, 1990-re azonban már meghaladott “népfrontos” politikájától. Ez pedig az adott pillanatban, 1991-1992 -ben, majdhogynem lehetetlennek tűnt.

A megoldást végül is a Kalligram megalapítása hozta meg. A Kalligram elindítását nem fogadta osztatlan lelkesedés. És akkor még finoman fogalmaztam. Szerencsére az indulatok viszonylag hamar elcsitultak, a Kalligram és az Irodalmi Szemle szerzőgárdája azóta sem áll szemben egymással engesztelhetetlen ellenségként. Nagy hiba volna, ha így lenne. Hiszen, a legfiatalabbakat leszámítva, mindnyájan az Irodalmi Szemle családjában nőttünk fel íróvá. Hogy közben sokat civakodtunk és sebeket is ejtettünk egymáson? Hát, Istenem! Nem többször és nem többet, mint akármelyik nagy családban.

L. Erdélyi Margit

A jelenlét többértelműsége a drámában

felé közeledve fogalmazzam meg;"1

A Forgatókönyv című alkotással zárult le Örkény István életműve. Ezen az utolsó darabján csaknem egészen 1979. június 24-ig, Budapesten bekövetkezett haláláig dolgozott. Igaz, a terv már korábban is foglalkoztatta, évekkel előtte hozzá is fogott, de csak közeledő halála idején a felesége, Radnóti Zsuzsa segítségével sikerült befejeznie. Noha körülbelül fél év múlva posztumusz jelent meg a mű, mégis többen már az író életében véleményt mondtak róla, részben a Rózsakiállítás epizódjait asszociálva a témához. Az író kezdetben Barabás-pör munkacímen emlegette, és elmondta róla, hogy a történelem folyamán megtörtént események adták ugyan a valóságalapját, de maga a dráma nem ezekről szól, hanem a koncepciós perek mechanizmusáról s e perek résztvevőinek pszichizmusáról. Már 1977 augusztusában Radványi Gézának írt levelében is említést tesz róla: "Az én darabom újkori történelmünk legtragikusabb hőséről, Rajk Lászlóról íródó tragédia. A színhely a Fővárosi Nagycirkusz, az időpont a peré, 1949. címe >>Barabás-pör<<, és arról szól, hogy vádolnak meg egy hőst épp azok, akikben hisz, és hogy jut el a vallomástételig."2 1979 májusában és júniusában Örkány a betegágyán Aczél Györgynek írott leveleiben már Forkatókönyv címen említi a drámát, és bizonyos átdolgozott részekről számol be: "Kérlek, olvasd el magad is, mert egy képzeletbeli Rajk-pört írtam meg benne, tehát rólad is szól a darab." "...jogosnak érzem azt az óhajtásodat, hogy a Forgatókönyv ne csak az igazságtalanságokat, hanem azok jóvátételét, a hős rehabilitációját, és mai életünk konszolidációját is érzékeltesse. Azt hiszem ezt sikerült szépen megoldanom. (...) Biztosra veszem, hogy elégedett leszel, én is úgy tekintem most már a Forgatókönyv utolsó változatát, mint amelynek szövege végleges, és több változtatást nem igényel."3

A Forgatókönyv tehát könyvalakban még az író halála évében megjelent a Szépirodalmi Kiadónál, a színpadi bemutatója a Vígszínházban azonban csak 1982-ben volt. Akadt, aki közvetlenül Örkény halála után ezt a művet tartotta az életmű csúcspontjának (Somlyó György, Sükösd Mihály), a későbbi lehiggadt vélemények azonban visszafogottabbak voltak. Sajátos címe és műfaja miatt az alkotás szintén komolyan foglalkoztatta a szakembereket, azért, is, hogy nem volt egyértelmű a színrevitel módja. A dráma címe ugyanis többirányú utalást hordoz. Elsőként a filmforgatókönyv műfaját juttatja eszünkbe, hangsúlyozva azt is, hogy Örkény esetében a cím- és műfajválasztás sohasem véletlen dolog. Közismert vonzódása a filmhez korábbi keletű és ugyancsak meglehetősen tudatos. Maga is nyiltakozik a filmművészet nagy adományáról, miszerint módszerével az egész érzékelhető világot felölelheti, s ebben a művészetben azt tartja a legvonzóbbnak, hogy "elmondhatatlanul széles a skálája, hogy a legszárazabb dikumentarizmustól a költői képzelet legféktelenebb szárnyalásáig mindent be tud fogni, és mindent ábrázolni tud."4 Következésképp tán nem véletlen, hogy több Örkény-mű került film-, illetve tévéfilmfeldolgozásra. A legismertebbek közül való a Tótékból készült Isten hizta, şrnagy úr! című Fábri Zoltán-rendezte nagysikerű film, vagy a Makk Károly által filmre vitt ugyancsak a sikeres Macskajáték. Ide sorolhatjuk a Budai böjt, Szédülés, A törzsvendég, ňlmos eső, Fohász című novellákat/tévéfilmeket is. Tudott dolog, hogy az Örkény által írt Babik-film forgatókönyvéből való a Pisti a vérzivatarban című kétszintes dráma nem egy jelenete. Mindezek alapján nem kizárt, hogy a Forgatókönyv címadásakor a színházi színrevitel mellett a filmesítés lehetőségére is utalt az író. Az általunk már korábban említett örkényi megjegyzés, miszerint minden drámája "az őt megelőző folytatása, s egyszersmind annak megtagadása is...", illetve minden darabja "szöges ellentétben áll az elődjével szemben",5 sehol nem nyilvánul meg ennyire látványosan, mint éppen a Forgatókönyv vizsgálatakor. Az örkényi sajátos "műfajtagadó" kísérletnek olyan eredményével állunk szemben, amely nem csupán a film felé, hanem a cirkusz felé is sodródik. A műben megjelenő első drámaírói instrukció a filmre utal (a film hossza: 2800 műter; időtartama: 1 óra 46 perc).

A filmforgatókönyv mintájára kűszül a "szövegkönyv", azaz a látvány és a szöveg leírása mind a vizuális, mind az akusztikai filmtechnikai előírásokat respektálja a mű lapjain. A térrendezésre, a fény- és sötét-váltásokra, a fényerősség árnyalatának kivitelezésére vonatkozó utasítások és a műszöveg két részre választva jelenik meg, azaz egyértelműen filmforgatókönyvi jegyeket hordoz. Ĺttételesen értelmezve szintén elfogadjuk a műfajt (Örkény eddig is hozzászoktatott bennünket a kettőslátáshoz), hiszen bármely életjelenség lezajlása felfogható mint egy absztrakt "forgatókönyv" lepergése. A valóság és a képzelet síkján egyaránt tovább játszik az alkotó a dráma színhelyének és idejének megjelölésével is: "a budapesti Fővárosi Nagycirkuszban; este". A szcenírozás újabb meglepetést tartogat tehát: a cirkuszban, a manészban lejátszódó drámát jelez, egyfajta cirkuszdrámát, amely az író általi egyértelmű műfaji megjelölésben tragédia. Pontosítsuk most már, miről van is szó: egy tragédia forgatókönyve cirkuszbeli teátrumra kreálva. A színrevitel módszere minimálisan kettősarcú a műben. Az események helyszíne egyfelől a jelenlegi (fő)szereplők színpadi tere, másfelől allúzió egy hajdani találkozóhelyre vonatkoztatva, amikor ugyanezek a szereplők teljességgel más céllal jöttek össze egy régi cirkuszban.

A műfaji jelenlét fent említett többértelműsége végighúzódik a dráma szövegén és történésein, mindamellett az egyre inkább felerősödő verbalitásban a tragikusság esztétikai minőségének implikációja is érvényesül. E jelenség indokán a szcenikára vonatkozó írói utasítások visszaszorulnak az alakokra szabott fizikai és pszichikai, illetve kommunikatív értékű instrukciókat illetően, és ezáltal határozottan túlsúlyba kerül a dialógus szerepe, amely már mintegy az igazi dráma ismérveként realizálódik e művilágban. Mindezekkel együtt kap megerősített funkcionáltatást az alakrendszer is, amelynek jelenlét-változatai ismét és még inkább a többértelműség síkjára vonatkoztatják a szót és a gondolatot, a mondanivalót és a tettet/magatartást. Ezt a következetes kétértelműséget Örkény a drámaszervezés során két vonalon érvényesíti. Egyfelől az átgondolt konstrukció többsíkú, de kellően szigorú rendezettsége mutatja a többértelműséget, másfelől a változatos drámabeli valóság- és élettények reprezentálják tartalmilag ugyanazt: az egymás ellen forduló egykori barátok, az árulás ténye, a bűnbakkeresés, a bírósági tárgyalás helyzetei egymásra vetített síkokban jelennek meg.

A mű cselekménye és alakrendszere a valós és valótlan adatok, valamint a reminiszcenciák és az asszociatív kód érvényesítése miatt sem könnyen érzékelhető. A "történelmi cirkusz" ugyanis behatároltan, nem egész két óra alatt zajlik le a porondon, amikor is befogja a szeretet és rettenet extremitásait, a valóság törvényeit és a hazugság dramaturgiáját, az igazság arcát és maszkját, az emberség jelenlétét és annak hiányát. A cirkusz metaforikusan értve az élet és a dráma színtere is egyben.

A műben megjelenő alakrendszer tizennégy szereplőből áll. A főhős Barabás Ĺdám esetében nem beszélőnévről van ugyan szó, csupa mély magánhangzói mégis a tragikum felé terelik a befogadói érzékenységet. ş már az első pillanatokban, pontosan az első figyelmeztetéskor, tíz perccel a kezdés előtt belép a szcenikai térbe. Jól öltözött, jó fellépésű, szép szál férfi, jelenleg a párizsi magyar nagykövet, akit két hete hazarendeltek, "de azóta mintha kihalt volna a külügyminisztérium. Mit akarnak tőlem? Rejtély. A miniszterem, mintha eltűnt volna. Ha bemegyek, csak a referens fogad, zavartan mentegetőzve."6 (301.) -- mondja mintha egy korábbi megjegyzését asszociálná: "Mihelyt nem lesz rám szükség, elfelejtenek." (295.) Most a Mester, a régi bajtárs éa barát jutalomjátékára jött el a cirkuszba, s magával hozta édesanyját is. A meghívott vendégek a cirkuszi artisták társalkodójában gyülekeznek, ahol a színtér fala mindössze egy függöny, ha ezt felhúzzák, máris a porondon vagyunk. A két oldalfalon felaggatott plakátok egyikén a Mester frakkos alakja kifejezően demonstrálja foglalkozását, és ez óhatatlanul eszünkbe juttatja Thomas Mann Cipolláját. A Mester lesz a dráma másik főszereplője, aki a művilágban sajátos funkciót tölt be, ő lesz a nagy manipulátor, karmester, vagy ha úgy tetszik a varázsló. ş mozgatja az eseményeket, de ezúttal nem a megszégyenítés kényszerével mint a fent említett Thomas Mann-i figura, hanem az együttműködés szándékával manipulál az igazság leleplezésének érdekében. Efféle "enyhített" változatában is határozottan kirajzolódik a valódi intrikus funkciója, bárha bűvész bőrébe bújtatta. Erejének mutatós érzékeltetése, az akaratátvitelének kifejező demonstrálása visszavonhatatlanul meg is történik, amikor hatására az alkoholista megundorodik az italtól, a nemdohányos pedig követeli a nikotint. A tetszetős mutatványok után komolyabbra vált a szerepjáték, amikor történelmi atmoszfár¦ , "történelmi színeket" mutatnak be: Misi bohócot cárrá, Littke László édesanyját pedig cárnővé varázsolja, s hangeffektusként eldördülnek az Auróra ágyúi. A mű első részében idéződik fel a zsidók deportálása s az első atombomba ledobása is.

A Mester jutalomjátékára hívja meg vendégeit, régi Bajtársait, akik egyelőre nem sejtik az illuzionista igazi szándékát, vagyis hogy a mai produkció tulajdonképpen a kelet-közép-európai 20. századi történelem reprodukciója lesz, par excellence egy koncepciós per bemutatása. A Mester a művilág olyan kulcsfigurája, aki mintegy felülnézetből mozgatja a szereplőket. Azokat mindig megelőzve, okosan, koncepciózusan gondolkodva, amikor is mindig a ráció vezérli a tetteit, ahogy ez a manipulátorok esetében lenni szokott. Az ilyenféle figura, vagy ha úgy tetszik, funkció, nem idegen test az Örkényi drámavilágban, hiszen az író nem egy drámájába beiktatta ezt az oppozíciós dinamizáló státust. Már a Tóték című drámában megjelenik epizódszerepben ugyanez a jelenség. Az elmebeteg postás machinációi a levelekkel, táviratokkal, az információk visszatartásával, késleltetésével, átírásával vagy éppen elhallgatásával szinte életet-halált befolyásoló tényezővé válnak. Jóval visszaszorítottabb Cipriani, a tudós ilyenfajta szerepe ugyanazon dráma immanens világában, márpedig a látszólagos racionalizmus vonalán az ő véleménye, meggyőző kommunikációja, illetve befolyásolása is jelentősnek mondható. A Kulcskeresők című drámában például kifejezetten két szereplőre írta Örkény a különböző lélektani jellegű manipulációs feladatokat: az oldottabb, romantikusabb, s a fantázia által erősen befolyásolt a Bolyongó az egyik, aki az "Ĺlmodók! Önhitegetők! Világbolondítók!" (179.) képviselője s a Bodó a másik, aki viszont az ésszerűség, az értelem- és ténykeresés hatásos karakterű figurája. Egy következő drámában, a Vérrokonokban már egy nőnek (Judit), a legfiatalabb Bokor képviseli ugyanezt a funkciót, de tartalmi síkon jóval oldottabban, mint az előző drámabeli társai. ş formailag is sajátos elemnek számít, mert manipulátor szerepe által mintegy keretet teremt a műnek. A Pisti a vérzivatarban című drámában ismét nűalakra (Rizire) egy többdimenziós figurára hárul a befolyásoló -- motiváló feladat, s ő él is vele múlt -- jelen -- jövő történéseinek "kaotikus" rendezettségében.

A Forgatókönyvben tehát a Mester a voltaképpeni intrikus. A mű második részében manipulációs technikái még inkább felerősödtek, történelmi méretűvé válik a Barabás-pörre vonatkozó akaratátvitele. Alakváltozásai/jelenlét-változatai azt a célt szolgálják, hogy teljes intenzitásban, komplex módon mutathassa be a koncepciós per processzusát. Ráveszi Barabást, hogy vállalja el a vádlot szerepét, ő maga pedig azonnal átvedlik elnöklő bíróvá. A drámai csúcspontnak számító beismerő vallomáskor már Littke László alakjába bújva demonstrálja újabb jelenlétét, megfeleltetve azt a vallomást provokáló szereppel. Az írói módszer, amely a cirkusz és a koncepciós per ötvözetét oldja meg a konnotáció szintjén, az ötvenes évek túlfeszítetten titkolódzó, képmutató, manipulatív, de legfőképpen félelemmel terhes atmoszféráját mutatja be. A korabeli sztálinista szellemű világban sohasem lehetett tudni, kiből mikor lesz áldozat, bűnös vagy bűnbak. A Rajk László-perre már utaltunk Örkény levele kapcsán, mások tágabban értelmezik a valódi érintettek sorát, s így Pálffy Györgyöt, Károlyi Mihályt, Nagy Imrét is említik. Tény azonban, hogy a "korszellem" értelmében kreált bizonyítékok alapján is, vagy éppen a bizonyítékok megsemmisítése által, bárki minősülhetett hősnek vagy árulónak az adott hatalmaskodók kénye-kedve szerint.

A Forgatókönyv természetesen túlmutat azon, hogy a nemzet példaképe hogyan lesz végül hazaáruló. Erre nézve Örkény minden konkrét háttéranyag ellenére modellt mutat ebben az extrém műfajiságú drámában is, ahogy azt már korábban is megtette a Vérrokonok és a Pisti a vérzivatarban című műveiben. Bokor Miklóst, a Vérrokonok egyik főhősét a koncepciós per teljesen más emberré faragta. "Az volt a vád ellenem még annak idején a borsai rakodón, hogy elloptam egy személyvonatot. (...) Nagy ügyet csináltak, hogy példát statuáljanak, reflektorfényben, ország-világ előtt vallottak ellenem a tanúk, de olyan emberek, még egy Bokor is köztük, akinek vakon elhittem minden szavát." (65-65.) Öt év múlva természetesen kiderült Miklósról, hogy ártatlan, merthogy az adott helyen még vasúti összeköttetés sem volt. De a hivatalos bűnbakká nyilván.tása olyannyira megváltoztatta őt, hogy már inkább hitt koholt bűnösségében mint ártatlanságában, s bevallása szerint, azóta fél magától is, mert nem tudja, mi a jó és mi a rossz. Míg a Vérrokonokban Miklós és Mimi elbeszéléséből tudjuk meg a per és a regabilitáció lefolyását, addig a Pisti-drámában már jelenetté formálja az író a vádlott perét és kivégzését. A Pisti-dráma elé írt mottó a Forgatókönyvet ugyanúgy bevezethetné:

"E kor nekünk szülőnk és megölőnk.

Tőle kaptuk, mint útravalót,

hogy lehessünk hősök és gyilkosok,

megbélyegzők és megbélyegzettek,

keveset tevők, nagyokat álmodók,

másokat mentők, magunkat pusztítók,

egy időben, egy helyütt és egy személyben:

ki merre fordul, aszerint." (184.)

Pisti koncepciós pere a bírósági jelenetben zajlik. Örkény a téma abszurditását a groteszkből abszurdba váltott szövegmegoldásokban hozza. Az érthetetlen, művileg kreált mondatok arra szolgálnak, hogy "egyértelművé" tegyék a vádlott bűnösségét, holott az ártatlan. A "Kiribicsi kalamajkó réri.", (254.) Pisti minden tiltakozása ellenére az ítélethirdetéskor visszavonhatatlanná válik: "Pisti kiribicsi, Pisti kalamajkó, Pisti kattó." (255.) A főhőst öt lövéssel kivégzik, s már nem segít a helyzeten a hamis tanúk megbánása sem: "Félek a halottaktól. A halottak igazától." (...) Hogy éljek így, ezzel a tudattal." (256.) -- mondja egyikük. Pisti kirakatpere dramaturgiailag más feldolgozású mint a Barabás-pör. Az utóbbi kifejtettebben jelenik meg a dialógusokban, annak ellenére, hogy teatralitásába belejátszik a film is, a cirkusz is, és végül a dráma sajátos műfajisága. A személyi kultusz idején Kelet-Közép-Európa politikai-társadalmi életére amúgy is jellemző volt valamiféle teátrális jelleg, amely a koncepciós perek révén keretet adott azon szégyenteljes metódusoknak, amelyek ártatlanokat küldtek börtönökbe, munkatáborokba. A közéleti társadalmi-politikai kommunikáció elveszítette hitelét, a társadalmi retorikának az adott hatalmi pozíciókat kellett legitimálni és védeni. Az 1956 utáni megtorlások elmúltával a 60-as években kezd oldottabbá és nyitottabbá válni a kultúra az irodalom szférája. A korábbi évek (kulturális) politikája kiprovokálta azt is, hogy a művészek inkább a privát életbe húzódjanak vissza, s az ember leginkább önmaga iránt érdeklődjön. Hankiss Elemér világosan diagnosztizálja azt a sajátos korabeli információcserét, amely az "első társadalom" publikus és rejtett szféráin túl egy "második nyilvánosságnak" nevezhető: "mindaz a híresztelés, sejtés, mindaz a mindenki tudja, de senki se mondja, mindaz a rejtőzködő, zárt körökben kicserélődő információ, gondolat, tudás, szándék, meggyőződés, szellemiség, ami az első nyilvánosság előtt nem meri, nem akarja s gyakran nem is vállalhatja önmagát."7 Örkény legismertebb drámáiba óhatatlanul beleépült a 60-as, 70-es évek szellemisége, annál az oknál fogva is, hogy mindahány születése ezekre az évtizedekre esik.

Összetett életanyaga és összetett kompozíciója miatt nem számít könnyű olvasmánynak a Forgatókönyv című Örkény-alkotás. Befolyásolja ezt egyrészt a mű tömörsége, amikor is egy negyedszázadnyi történelmet sűrít bele az író a több síkon érvényesülő drámai időbe, másrészt határozottan befolyásolja a befogadó figyelemkoncentrációját az az örkényi technika, amely a szereplők jelenlét-váltásai miatt polifón jelleget ad a műnek. Mindezt erősíti a lexikális mezők egymásra, sőt egymásba csúsztatása is. Ilyen értelemben komplex figurának számít elsősorban maga a főhős, Barabás Ĺdám, akinek életállomásai egyben azok a történelmi események, amelyek egy nemzet egy ország életének is meghatározó tényezői voltak egy meglehetősen ellentmondásos korszakban. Barabás élettényei történelem és privát szféra összefonódását példázzák a drámai/szcenikai térben. Először a második világháborúban végez kommunistaként illegális tevékenységet Hódosi ezredes közelében és támogatva őt, aki a művilág említett korszakának mintegy szimbólumaként/ideájaként jelenítődik meg. A felszabadulás után Barabás Párizsban lesz nagykövet, később 1949. szeptember 22-én részt vesz saját perének tárgyalásán, de 1956-ban is őt látjuk a forradalom vezetőjeként. A nagy Játékmester úgy idézi és idézteti fel az eseményeket, mintha azok egy varázsütésre, ellentmondást nem tűrve tolakodnának elő a múltból. Egy-egy életszelet különböző síkjain helyezkednek el és funkcionálnak a többi alakok is, jelenlévők és "megidézettek" egyaránt. Alig akad köztük olyan figura, amely egy másik síkon is ne vállalna egy történelmi--magatartási státust. A dráma bevezető, vendégváró és -fogadó szituációjában a két főhősön kívül megismerkedünk Littke László édesanyjával, egy Marosi nevű újságíróval, Nánási Piri lektorral, Novotni fővadásszal, Misi bohóccal és Sztellával, a Mester partnernőjével, majd -- az előbb felsoroltakhoz képest igen egysíkú epizódszerepbe szorított -- özvegy Barabásnéval, a pereceslánnyal és a négy katonával. A dráma expozíciójában a szereplők bemutatása, vagyis a tulajdonképpeni bemutatkozásuk, kedélyes beszélgetés, iszogatás, kölcsönös udvariaskodás közepette zajlik. A pereceslány első dolga, hogy Barabással dedikáltassa könyvét, olyan hízelgő megjegyzések kíséretében, miszerint egy-végtében olvasta el mint egy detektívregényt. Novotni fővadász civilben jelent meg, mert őt közben elcsapták, felültették egy teherautóra, éppen őt, aki annak idején menedéket adott Hódosi ezredesnek, és elrejtette az illegális röpcédulákat. Barabás keserű legyintés kíséretében jegyzi fel noteszébe a Novotnival történt igazságtalanságot, holott az már belenyugodva a helyzetbe, csak enyhe elutasítással beszél a történtekről: "Tessék elhinni, fölülről minden más, mint alulról nézve." (289-290.) Marosi újságíróként s alkoholistaként szintén bemutatkozik az első percekben, azért jött ugyanis, hogy beszámoljon a Mester jutalomjátékáról a sajtóban. Piri boldogan járul Barabás nagykövet elé, s elmondja, hogy ő rendezte sajtó alá Barabás emlékiratait, s kutatás közben nagyon izgalmasnak tartotta a háborús eseményeket, majd leszögezi a következőket is: a titkos Hódosi-dossziéban arról olvasott, hogy Barabás volt az egyetlen szemtanú, amikor Hódosi főbe lőtte magát; a dosszié anyaga javarészt Barabással foglalkozik; az elolvasása pedig fegyelmivel, felfüggesztéssel jár. "Katonáéknál, ami nem kötelező, az tilos." (297.) -- ad nyomatékot mondanivalójának.

Az első rész képei szinte pergetik az exponálást, amint megjelenik vagy szót kap egy-egy újabb szereplő. Sztella flitterekkel kirakott artista trikójában, kávét felszolgálva is felismerhető, mint az egykori Jolán nővér. Örömmel üdvözlik egymást Barabással, s párbeszédükben megvilágosul Sztella másik, múltbeli alakja, amikor nővérként szolgált a Honvédkórházban, s a Gestapo kezéből szabadította ki Hódosi ezredest, annak dacára, hogy géppisztolyos őr állt a betegszobája előtt. Nem sokkal ezután Misi bohócot is felismeri a jelentős vendég, Barabás. A régi bohóc, azaz Friedmann Vilmos volt az, aki folyékony némettudása miatt beépítettek a gestapósok közé, és aki elintézte az őrszemet, aki Hódosit vigyázta. Littkéné, úgy tűnik kívülálló, a fia helyett jött el, s türelmetlenkedve kérdez a bajtársi találkozóról és a Mestert követeli.

A Mester megjelenése véget vet a reminiszcenciák sorának, pragmatikus hozzáállása mozgást visz az események sorába. Barabást a nézőtérre küldi édesanyjához, a többieket a porondon marasztalja. ELkezdi az előadást. MIntha egy kör középpontjából, hol a szereplőkhöz, hol az igazi és odaképzelt nézőkhöz beszél: "...Kedves barátaim, foglaljanak helyet. Ne féljenek tőlem. Nem terrorizálok senkit. (...) Én csak arra törekszem, hogy mind, akik a porondon vagyunk, lehetőleg ugyanazt akarjuk, és csak olyasmit, ami nem idegen tőlünk, ami bennünk bevallatlanul szunnyadozott. Én magam, az akaraterőmön kívül, semmiféle emberfölötti hatalommal nem rendelkezem..." (312-313.) Az akaratátvitel jegyében sorjáznak a fentiekben már jelzett mutatványok: -- Novotni fővadászt rá akarja beszélni a dohányzásra, de egy ideig sikertelen a kísérlete; később azonban az magától kéri a cigarettát és kijelenti, hogy szenvedélyes dohányos lett. -- Marosi, az újságíró is meglepően viselkedik a Mester közelében, menthetetlen alkoholista létére nem kívánja az italt; nem iszom többé szeszesitalt, jelenti be határozottan, pedig undorodik a víztől, hiszen a háborúban úgy kínozták meg, hogy rengeteg vizet itattak vele. -- Misi II. Miklós cár szerepében kikéri magának, hogy uramnak szólítsák, és kéreti a cárnét (Littkéné személyében), mivelhogy a cár jobbján van a helye. Piri féltérdre ereszkedve apródként hízeleg a felségnek, mielőtt az egy keringővel megnyitja a bált a Téli Palota báltermében. Folyik a pezsgő, szól a zene, a Mester csupa jó hírről ad számot a cári felségnek, merthogy hős katonái énekelve mennek érte a halálba. Ebben a pillanatban a közelben lehorgonyzott egyetlen hajóról, az Auróráról ágyúlövés hallatszik, s nem sokkal utána a "csőcselék" betöri a kaput, s elözönli a Téli Palotát. Kitör a pánik, növekszik a zaj, a sikoltás, a jajgatás egymást űri, s miután a gárda tagjai is átállnak a felkelőkhöz, Novotni, mint vezér, kijelenti: "Polgártársak! Vége a bálnak! Most mi következünk." (323.) Ez a történelmi jelenet a Föl, föl, ti rabjai a földnek zenéjével, majd tapsviharral, hajlongással zárul.

Vált a történelmi kép. -- Marosi századosként ront be csendőreivel a Fővárosi Nagycirkuszba, amely a vörös összeesküvők búvóhelye. Hangosan dicsőíti a német birodalmat, sorolja annak győzelmeit, s felkoncoltatással fenyegeti az álnéven bujkáló zsidókat. Először Misi bohócot molesztálja, majd Piri önként a géppisztoly elé lép, bevallja, hogy ő valóban zsidó, s egy duett a műsorszáma. Miután Marosi a partnerét is követeli, elkezdődik a szám: zene, fény lesz a porondon, s egy abszurd helyzetben, abszurd hangvétellel megszólal Piri: "Nincs partnerem. Valójában van, csak nem látható. Lehet, hogy furcsán hangzik, de nálunk zsidóknál, és főleg mostanában, elég gyakori az ilyen egyszemélyes duett. Értik, ugye? (...) Nem? Pedig egyszerű. A nevem Nádási Piri, de zsidó vagyok. Mit csinál egy magyar zsidó, ha fél a németektől? Svéd lesz. Nekem is svéd útlevelem van, Dora Lundquist nevére szóló. Ekként mégiscsak egy duó szerepel itt, Piri és Dora. (...) Mi az? Hát nem bírom magukat megnevettetni? Dehogynem. Mit csinál egy zsidó, ha ennyien hallgatják? Mond egy jó viccet. (...) Kérem. Egy zsidó utazik a vonaton. Pardon. Két zsidó utazik a vonaton. Nem jó. Tíz zsidó utazik a vonaton... Százezer zsidó... Négyszázezer zsidó utazik a vonaton. És mi lesz belőlük? Füst... Füst! Mi az? Miért nem nevetnek? Azt hiszik csak úgy kitaláltam az egészet?" (327-330.) A nevetés helyett egy gyászinduló szólal meg, Marosi pedig követeli a többi zsidót. Csupán Littkéné lép elő: "Tessék elhinni, egy csöpp zsidó vér sincs bennem. Egyszerű munkásasszony vagyok." (331.) A továbbiakban elmondja, hogy a fia tanult ember, tagja az illegális kommunista pártnak, még egy altábornagy is hallgat a szavára, de most bujkál a fia, mert körözik, mivel megfogalmazott egy kiáltványt. Littkéné írni, olvasni ugyan nem tud, de emlékezetből szószerint elmondja a kiáltvány szövegét: "...Barátaim! Katonák! Hű hazafiak!... Elrendelem, hogy azonnal álljon le a munka, vonuljatok ki az utcára, vegyétek birtokba a fővárost, elsősorban a Rádiót, hogy az egész ország értesüljön a fölkelésről..." (332-333.)

A következő képben, ahogy eddig is, többször a cselekmény, illetve eseménysor egymásutánjának függvényében vált az idősík. Sztellának van jelenése, aki elmondja látomását: "...Az év: 1945. A hónap: augusztus. A dátum: hatodika. E nap estéjén a Marianna szigetcsoporthoz tartozó Tinian repülőtérről kettő óra huszonkettő perckor felszáll egy repülőraj, ... A halálos hajnal összesűrűsödik a város körül, mintha egy óriási kéz ökölbe szorította volna. A ködből, füstből, lángtengerből kiemelkedik egy atombomba gombafelhője ...Fordulhatok jobbra vagy balra, mindenütt halál, halál, halál... Ez lesz a vége a háborúnak." (336-337.) Vége a belső sugallatnak, Sztella már egy újabb jelenléti állapotában természetes hangon szólítja fel Marosi századost, hogy tagadja meg a parancsot, ne bántson senkit, és tartson velük, mert győzni fognak. ş azonban Sztellát durván elutasítva a Mester felé fordul, és követeli Hódosi ezredes kiadatását. Még a nevét sem hallottam, védekezik a Mester, s a nézőtérre mutat, talán éppen ott ül. Marosi hajthatatlan, felsorakoztatja pontos információit, miszerint Hódosit egy Barabás Ĺdám nevű tartalékos hadnagy kiszöktette a Honvédkórházból, előbb az anyja lakásán rejtette el, majd amikor a nyomára bukkantak, a cirkuszba vitte. Marosi rácéloz a Mesterre és továbbra is erőszakolja, hogy kerítse elő Hódosit.

ůjabb színváltást jelez a zenei betét, s újabb mutatvány következik, amelyben a Mester szavai váratlan fordulatot teremtenek: "Százados úr, én önt letartóztatom... És ha nem hagyja abba a fegyverrel való ostoba fenyegetőtést, hadbíróság elé állítom." (339.) Marosi elképed a szavak hallatán s a hangtalanul belépő négy katonán, akik csak a Mester intésére hagyják el a teret. Marosi megrökönyödve hallgatja a magyarázatot, miszerint a Mester-duó tagjai, a Mester és Sztella a legfelső vezető védnöksége alatt állnak. A színt felváltó mutatvány Marosi karakteréről nyújt egyfajta retrográd pszichológiai magyarázatot: ugyanis ő egy másik térben egy komplexusos kisfiú vagy ha úgy tetszik Adolf Hitler Sztellának (az anyjának) ölébe fúrja a fejét, és dől belőle a panasz arról, hogy őt mindenki kineveti. Ez a kép Marosiban döbbenetet vált ki, a Mester vigasztalja őt, és szófogadásra inti: ne keresse többé Hódosit, és felejtse el a Barabás nevet.

Az eddig felsorakoztatott képek voltaképpen múltat és jelent egyaránt bemutatnak s a feszültség gradációját és jelentik. Ennek folytatását szolgálják a további jelenetek is, amelyek az első rész kulminációjához vezetnek és egyre közelebb visznek a főhőst, Barabást érintő eseményekhez. A Mester úgy mutatja be a következő mutatványt, mint az akaraterő csodáját: "Én ugyanis nemcsak a porondon szereplő kedves vendégeimet, hanem önöket mind, a nézőtéren ülő nagybecsű publikumot fogom akaraterőm bűvkörébe vonni." (345.) "Csak ne drukkoljanak. Mindenki az marad, aki, neve, lakcíme nem változik, a dátum a mai, 1949. szeptember 22., mi pedig itt ülünk a Fővárosi Nagycirkusz nézőterén, ahol -- remélem -- jól szórakoznak. Hiszen már elmúlt a háború. Béke van. Nem dörögnek az ágyúk, elhallgattak a légi szirénák, de szép fővárosunk romba dőlt, a hidak fölrobbantva, mert ássák ki a tömegsírokból halottainkat, hogy mielőtt végleg eltemetik őket, azonosíthassuk az elhunytakat ... Micsoda szomorú vég! De hogy jutottunk ide? Kérem, ne mozduljanak. Hunyják le a szemüket ... Jelentkezzék, aki úgy érzi, hogy mindig és mindenben megállta a helyét, azt mondta, amit kellett, és azt tette, amit leghelyesebb volt tennie." (346.)

A publikum pusztán csöndes morajlással reagál a felhívásra. Amikor viszont a hibák és vétségek lelkiismereti tisztázásáról van szó, a tömegpszichózis nyomása alatt és őszinteségi rohamukban Én! Én! Én! felkiáltásokkal vállalják a Mester által felsorakoztatott bűnösöket, s vele a törvény szigorát, amely a bűnösöket megbünteti, az ártatlanokat pedig felmenti. Littkéné váratlan felzokogása tesz kérdőjelet a mondat után, s miután kiderül, hogy fiát, a meggyőződéses kommunistát ártatlanul bebörtönözték 1949-ben, a Mester kérdései nyomán kezd felgöngyölődni a háttérinformációk sokasága. Barabás is bevallja, hogy Littke a barátja s az összekötője volt az ellenállásban, de furcsa lelkiállapota, főleg időzavara, ellentmondásos helyzetbe hozza őt. ůjra lepergeti a Hódosival s Littkével történteket, az együtt átélt eseményeket. Ezt az emléksort "zavarja meg" a dramaturgia azokkal az epizódbejátszásokkal, amikor Marosi mint üzenetvivő és/vagy probokátor s vele egyidőben a párizsi képek jelennek meg a drámai térben. Littke László üzenete Barabás szemében provokációnak tűnik, ezért fejelentést tesz, s ezzel elárulja a legjobb barátját. Az elsű rész végén a szcenika pillanatokon belül bírósági teremre vált, Barabás "kezébe nyomják" az ellene készült vádiratot, s a szereplők akaratlanul és automatikusan egy tárgyalás résztvevői és szemtanúi lesznek.

A dráma második részében javarészt a bírósági jelenet pro és kontra helyzeteinek replikái szövegeződnek meg. Az időtényező mintha a jelen idő valóságát asszociálná, mégis helyenként vált a sík és a múltból vett argumentumok egyben optikailag/dramaturgiailag is megelevenednek a cselekmény során, ěgy Örkény logikai rendezése összeáll egy eszmetengellyé, amely a múlt és a jelen, a történelem és az adott kor valóságának tanulságait összegezi, amely "ténysorozat" egyben körvonalazza Barabás Ĺdám drámabeli személyiségjegyeit, jelenlét-váltásait, s az olykor szinte szkizofrén állapotait. "Ki hív? Kit hívnak? Menjek, ne menjek? Hol a helyem? Itt vagy ott? Mintha minden forogna körülöttem, úgy összezavartatok." (429.) (...) Hogy bele ne haljak, te segíts rajtam, te mindent összemosó, mindent meggyógyító, agyamat elsötétítő őrület!" (431.) A történelmi események, az interperszonális viszonyulások s a kiemelt individuális vallomások függvényében állnak össze a főhős és a többi alak életének világosabb "kontúrjai". Mindezek vonzatában összefonódik a történelmi/nemzeti tragédia az emberi, egyéni tragédiával/tragédiákkal, melyeknek alapja az élet-halál kérdésére visszavezethető döntéshelyzetek és tények megélése: "Tudja meg végre, kiké lett az ország! Hatalmaskodóké, hallgatódzóké, besúgóké, névtelen feljelentőké, az ártatlanokat börtönbe juttatóké. Az egész ország rettegésben él... Az arcomból álarc lett. (...) nézem a csillagos eget. Boldog voltam, mert a csillagok nem jelentenek föl senkit." (343.) -- szakad ki Novotniból a vallomás s egyben az intés a tisztánlátásra és a magabiztos józan cselekedetre.

A színhely és az idő valamely reminiszcenciák függvényeként is változik a második részben. Egyébként a kvázi-bírósági tárgyalás történései zajlanak, amelyek egyre komolyabb fordulatot vesznek. Maga a Mester nyugtatja a vádlottat s a tanúkat, főleg Barabásnét, aki légből kapottnak mondja a vádpontokat. Barabás, a fő vádlott kezdetben elviselhetetlen mocskolódásról beszél, és nem tartja válaszra érdemesnek a koholmányokat, de a törvényszéki tárgyalás formalitásai szerint mégiscsak tovább zajlik a tulajdonképpeni koncepciós per, s neki védekeznie kell a kitalált vádak, a féligazságok, az eddig elhallgatott információk, a provokációk és valós tények felsorakoztatásamiatt. Monológok, párbeszédek, képváltások tördelik és montázsolják a kontextust. A múlt és jelen két idősíkja szinte egymásba csúszik a tárgyalási jelenetekben, a hősök döntéshelyzeteinek morális vetületei egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. A leleplezett törvénytelenségek a groteszk és abszurd minőségben "megforgatva" szelektálódnak a tragikusság vonalán egészen a befogadásig, a katarzisig. E folyamatból leszűrhető a tanulság, mely szerint a legértékesebb karaktert is megrontja az ember leggyakoribb és legnagyobb traumája: a gyanakvás, a félelem, amely bizonyos élethelyzetekben koholt voltában is valós hús-vér áldozatokat követel, nemegyszer a legkedvesebb hozzátartozókat, barátokat, bajtársakat. Barabás tévhite, hogy Littke László barátját árulnak vélte, saját tragédiáját evokálta: "Nékem mint e pör vádlottjának két választásom volt. Az egyik, hogy pártomat jól szolgálni akarván, a párizsi követségről jelentést írtam, melyben Littke Lászlót a párt elárulásával meggyanúsítottam. A másik, azonos okból, tehát ismét a párt védelmében, hogy Littkét és más ártatlanul szenvedőket börtönükből kiszabadítsam, az imént elhangzott szónoklatommal fegyveres fölkelésre hívtam föl a népet. Hiába szépíteném, be kell ismernem, hogy enyém a kéz, amely a barátját följelentő levelet megírta, és enyém az a hang, amely, hogy őt kiszabadítsa, fegyveres fölkelésre biztatta elvtársaimat. (...) Azt hiszem, és ezt nem mentségemül mondom, ez a kétszínűség velem született. Vagyok, aki vagyok, és az ellenkezője is önnönmagamnak. Most döntenem kéne: melyiket választom a kettő közül. Ha Littke ártatlan, akkor elárultuk eszményeinket. Ha Littke bűnös, akkor bebörtönzőinek van igazuk." (456-457.) (Kiemelés. L. E. M.).

Amikor mindez történik, a háborúnak vége, legálisan működik a párt, a munkáshatalom, s aki mindezekért harcolt az ellenállásban, mint Littke, azt újra bebörtönzik. A Mester jutalomjátékának apropóján a cirkuszi porondon, a piblikum előtt derül ki, hogy a kommunista hőst, éppen a legjobb barátja és bajtársa adta fel, egyfelől mert provokációtól tartott, másfelől mert nem tűrhette, hogy a pártot bírálni merészelte. A tények és a vádak azonban nemcsak bűntudatot és kételyt ébresztenek Barabásban, hanem hitet is adnak neki felismerni a kirajzolódó igazságot, miszerint akkor tartotta árulónak a barátját, amikor az éppen az árulókat leplezte le. A főhős ezek után mintegy lelki csapdában vergődve, a hazugságok tömege ellen ágálva igyekszik védeni azt az értéket, ami értelmet adott mindkettejük életének. A vázolt képek történelem és kreált valóság időkorlátokat mellőző egymásba csúsztatott szegmentumai. ěgy demonstrálhatók általuk -- mintegy tudatfolyamban -- a főhős tudathasadásos reakciói. Idegőrlő kétségeit egyre inkább erősíti a szinte már állandósult tér- és időzavara, s az önmagával folytatott vitája: "Ĺlmodtam? Berúgtam? Vagy megbolondultam?" -- (370.) kérdezi magától, és azt is, hogyan került ő a vádlottak padjára, ő, aki Madrid egykori védője, a francia partizánok hőse, az a Barabás hadnagy, akinek illegális neve a Füttyös volt, aki később részt vett a főváros újraépítésében, majd miniszter, államtitkár lett, a forradalmár fiatalok bálványa s jelenleg párizsi nagykövet. Ezt a személyiséget egy elképesztő interpretációban -- mintha az életét visszájára fordítanák -- a következőkkel vádolják: együttműködött az illegális párt üldözőivel, beárulta a sztrájkoló gyári munkásokat, dezertált a Madridot védő köztársasági hadseregből, aknamunkát végzett a francia partizánok ellen, lebuktatta a magyar ellenállási mozgalom vezérkarát, meggyilkolta Hódosi ezredest, a háború után ellenforradalomra és a munkáshatalom megdöntésére szervezkedett, előkészítője volt a Rádió lefoglalásának, a pártvezetők likvidálásának, hogy a hatalom átvétele után visszaállítsa a nagybirtokosok és a finánctőke uralmát.

A valóság és a koholt vádak teljességgel ellentétes, ill. "többdimenziós" karaktert mutatnak. Mindezeken túl a valóságot meglehetősen határozott értékrendben, minden zavaró tényező ellenére is Barabás jellemében és monolgjaiban fedezzük fel e drámavilágban, míg a tudathasadásos társadalmi kreációk az ellene összegyűjtött vádakban sorakoznak fel. Ezt a műbeli tényt a Mester és Barabás párbeszéde nyomósítja: -- "A Mester: Voltak idők, amikor hősök kellettek, most árulókra van szüksége a pártnak. -- Barabás: De miért? Van annak értelme, haszna, célja? -- A Mester: Talán csak az, hogy akik még nem félnek, félni kezdjenek, és akik már félnek, még jobban féljenek." (472.)

Barabás alakjában többféle jelenlétiség realizálódik, mégpedig a korabeli társadalmi váltásoknak pozitív és negatív belevetülései egy emberi magatartásba, amikor is azok nem is annyira az egyénben abszorbeáldnak, mint inkább az általa reprezentált magatartási és társadalmi státusban. A mintegy modellértékű alak "jelenlétiségei" tehát jelképesek és valóságosak egyszersmind, ilyenformán a denotatív és konnotatív szintű értelmezésnek is egyaránt tartozékai. A megrendítő és olykor irtóztató drámai képsorokat bőven megtámogatja a művileg létrehozott szövegek hiteltelenségének s az őszinte vallomások hitelességének ötvözete. Ez az ellentmondásokkal, képtelenségekkel teli művi/valós világ a többféle aspektus és választási lehetőség ellenére is egyenes irányúan az "ember tragédiájába" torkollik, akár jelképes értékek egyéni hordozójának tekintjük a főhőst, akár a történelmi-társadalmi hatásmechanizmusok eszközének. Erre nézve Barabás alakjában feltűnően jellemző vonás a tragikust magához vonzó karakterjegyek sora. Az íríi eljárás sokszínű logikai-erkölcsi szegmentáltsága ellenére is illusztrálja a tragikusság esztétikai minőségének legfontosabb tényezőit, miszerint az adott életanyag és a műnemre jellemző interperszonális viszonyváltozások hatásos drámává/tragédiává álltak össze. A pluszként megjelenő sajátos értékrend pedig annak az írói distanciának és világlátásnak köszönhető, amely Örkény István elvitathatatlan sajátja, mégpedig az, hogy a groteszk és abszurd értékrendbe ágyazott bármely tartalmi, formai elemek érvényesítése mindenkor az örök emberit demonstrálja egyfajta elévülhetetlen humánum hordozójaként.

A Forgatókönyv nemcsak Örkény drámaművészetében kaphat előkelő helyet, hanem a magyar drámairodalom huszadik századi 60-as, 70-es éveiben is az egyik kiemelkedő műnek számít. P. Müller Péter az említett évek színmű-irodalmának összegezésekor Örkény művészetéről szólva kihangsúlyozza a következőket: "...egy sajátos drámatípust, dramaturgiát és szemléletmódot is jelöl, mely az adott időszak hazai drámairodalmában a legtöbb eredményt hozta, s amelyik az európai drámaművészet után igyekezve, esetenként annak színvonalához közelítve szólalt meg."8 Noha az író művészeti szintézisét tekintve a Pisti a vérzivatarban kompaktabb, elfogadottabb műnek mondható, a Forgatókönyv analizáló technikájával, a monológok, vallomások, az expresszív szövegtautológiák montázsolásával nemcsak egy művészien összefogott képet nyújt egy sajátos világról, hanem formai bravúrt is produkál. Örkény István epikusi és drámaírói zsenialitása már nemegyszer megnyilvánult az életművében, lásd az Egyperceseket s az utánuk sorjázó kettős (epikai és drámai) változatok születését. Ugyanakkor megfigyelhetők művészetében az olykor posztmodern technikákat sem mellőző effektív intertextuális megoldások, de legfőbb értékeink az egymás után születő nagy groteszk/abszurd drámai műveket tartjuk, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy elemzései és összegezései egyaránt sokatmondóak, többjelentésűek, s egy polifon értékének nyújtanak a befogadónak. Nagy András9 az Örkény-életmű sajátosságain túl (mint realista, groteszk, abszurd) -- többek között -- kulcskérdésnek tartja a gondolkodási merészség, és alkotó konvenciótlanság maradéktalan összefonódását a műfajteremtő erővel, a rendkívüliség jegyeivel, amelyek által Örkény István közép-európaivá lett, azaz túllépett a nemzeti irodalom keretein. Az örkényi művek példaértékű hatása immár nemcsak a magyar irodalomban ismert, s Örkény művészetének legjelentősebb értékei a klasszikusok közé helyezik őt és ugyancsak előkelő helyet biztosítanak számára a mindenkori kánonban.

Jegyzetek

1. Örkény István: Párbeszéd a groteszkről. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1986, 417. o.

2. Örkény István: Levelek egypercben. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1992, 212. o.

3. Uo.: 228-230. o.

4. Lásd az 1. sz.; 322. o.

5. Uo.

6. Örkény István: Drámák 2. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1982. -- Megj.: A drámákból vett idézetek lapszámai erre a kötetre vonatkoznak.

7. Hankiss Elemér: Diagnózisok 2. Magvető Kiadó, Budapest 1986, 254. o.

8. P. Müller Péter: Drámaforma és nyilvánosság. Argumentum Kiadó, Budapest 1997. 7-8. o.

9. Vö: Nagy András: Közép-Európa realizmusa: a groteszk? In: Örkény István emlékkönyv. Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest 1995, 185. o.

Honi társulatainkról kisvárdai szemmértékkel

A komáromi Jókai Színháznak új igazgatója van, a kassai Thália Színháznak új művészeti vezetője. Kisvárdán tarolt a komáromi társulat, s mintha a Jókai Napok is megújulóban lenne. Talán távirati stílusban összefoglalva ezek voltak a legfontosabb történések ebben az igen mozgalmas évadban. De nézzük meg részletesebben is kissé, hogy honnan indultunk és hová jutottunk el 20022003-ban.

Nem ildomos és nem is túl etikus összehasonlítani két profi társulatunkat, de akarva-akaratlanul is kénytelen vagyok. Ha visszatekintünk, az elmúlt évtized közepe táján, amikor minden követ megmozgattak a hatalmon lévő ultranacionalista erők azért, hogy a színházainkat lehetetlenné tegyék, nagyon izgalmas színházi kísérletnek lehettünk tanúi Kassán, ahová frissen végzett színészpalánták érkeztek (Bandor Éva, Tóth Tibor, Petrik Szilárd), s több alkalommal is rendezett Verebes István. A Semmi és végtelen, a Bánk bán és a Csehov egyfelvonásosak a szakma figyelmét is felhívták magukra, s hosszú idő után a Bánk bánról jelent meg először kritika magyar szaklapban. (Színház, Nánay István). Ez utóbbi előadás több magyarországi fesztiválon is komoly sikert aratott. Igaz, a közönség igen felemásan fogadta, elsősorban a nemzeti elkötelezettségükről ismert konzervatívabb kassaiak tiltakoztak. Ezalatt Komáromban visszafelé totyogott az idő, Beke Sándort, aki megnyerte az igazgatói posztra kiírt pályázatot, eltávolították, s helyette Holocsy Istvánt nevezték ki, aki rövid időn belül meghalt. Őt többen is követték, Mokos Attila,