Irodalmi Szemle

Irodalom / kritika / társadalomtudomány

2003. augusztus, 8. szám

 * * * * * *

 Tartalom:

Németh István versei

Hudák Katalin, Török Elemér versei

Aich Péter: A hajnal születés

Dusan Mitana: A föld gömbölyű

Öllős Edit: Cserepek

Ferenczy Viktor: Képtelen jegyzetek

Fried István: Pozsony-Presburg-Bratislava-Posonium

Németh Zoltán: Szlovákiai magyar irodalom: létezik-e vagy sem?

Zalabai Zsigmond: Tátrai nyomok a magyar költészetben

Öllős Edit versei

HA BAJ VAN

elméláztam egy keringőben

Isten nem figyelmeztetett időben

a fantázia bújócskát játszik velem

a létkérdés vádat emel ellenem

ÁLSZENT AZ EMBER

mikor még a szellő is ellenséges

egyetlen igazság sem fenséges

hiába körmölsz akaratlan

a kibúvó kilátástalan

LELTÁR

mióta rímbe szedem versem

mintha kevesebb lenne keservem

a lét végre tiszta lapokkal

játszik velem

ÁTMENET

sorra suhannak el a kamionok mellettem

(megint) kikerültem a végzetem

posztóval bélelt lelkem szendereg

a kapituláció tévelyeg

KÁNIKULA

Ha hasztalan tűnődni nem érdemes,

meg kell váltani,

amit lehetséges.

ALKONY

Vesztegzár alá került a pillanat.

Hadat üzent a mozdulat

FELADAT

a bizonytalanból eredve

az elmúlt idők tükrében

megfejteni a megfejthetetlent

és nem elakadni

minden képzelt homokbuckában

TÜKÖR ELŐTT, NYÁR ELEJÉN

átértékelt értékrendek

agyoncsépelt vélemények

buckákkal teli utak

rég kiszáradt kutak

-- ez lenne a végzet kezdete?

nem tehetek semmit ellene?

Az eposzköltő

Juhász Ferenc hetvenöt éves

Juhász Ferenc költői univerzuma különleges és személyes, a magyar lírának egy modern változatát és lehetőségét mutatja. Nem illeszkedik költészetünk hagyományos fejlődési vonulatához, noha természetesen nem függetleníthető a folytonosságtól. A magyar vers, miként általában az európai, határozott verslogikai szabályok szerint dolgozik, zárt és arányos szövegvilágot hoz létre, amelyben csupán a tapasztalat és az invenció legfontosabb mozzanatai kapnak szerepet. Ez a vers analitikus: a költő válogat és komponál. Juhász Ferenc "hosszú versei", költői eposzai ezzel szemben szintetikusak: költőjük a teljesség valamennyi -- vagy megközelítőleg valamennyi -- elemét felsorakoztatja, ezeknek ad nevet.

Két különböző lírai típusról van tehát szó. A szintetikus alakzat általában a keleti költészetből -- az ind eposzból, az Ószövetségből, a finn-ugor mítoszokból, a Kalevalából, a türk és kazah hősi énekekből -- ismerős. Feltűnőek Juhász költészetének és a finn-ugor archaikus örökségnek a kapcsolatai. A Szarvas-éneket elemezve többen is rámutattak ezeknek a kapcsolatokban a fontosságára és termékenységére, és hasonló nyelvi vagy szerkezeti kapcsolatokra lehet találni a Gyermekdalok, az Anyám és a Halott feketerigó szövegében is. A szintétikus modellnek azonban nemcsak az ősi keleti örökségben vannak forrásai, hanem a modern költészetben is. Juhász maga arról beszél, hogy a költészet hivatása az összefoglalás: "Igen, jó lenne (és kellene) -- olvassuk Válaszok a költészetről című írásában -- hatalmas összefoglalását adni versben minden tudásnak és létezésnek, hiszen a lírai összefoglalás semmiképpen sem azonos a természettudományival, vagy filozófiaival. A líra: összefoglalás."

Az az enciklopédikus lírai igény szólal meg itt, amely a modern európai és amerikai költészetben is tapasztalhatő. Ezra Pound, T.S.Eliot, Saint-John Perse terjedelmes verskompozíciói és az amerikai avantgarde költők, Ginsberg és Corso művei tanusítják ezt az alighanem mind általánosabb költői igényt. Juhász a kortárs költészetnek ezt a nagyszabású vállalkozását folytatja a maga módján: személyes univerzumának komplex és szintétikus lírai összefoglalásában. Ezzel egyszersmind annak a -- leghangsúlyosabb formában Németh Lászlónál megfogalmazott -- várakozásnak is eleget tesz, amely költészetünk figyelmébe az archaikus és a modern elemek, hangnemek, technikák és poétikák "bartóki szintézisét" ajánlotta.

Juhász a lírai eposz nyelvén ülteti át a gyakorlatba a szintétikus poétikát. Az eposz az antikvitásban, de a barokkban vagy a romantikában is, a világmagyarázat vagy a nemzeti történelem-magyarázat eszköze volt. Mindenképpen a totális összefoglalás, a szintézis-teremtés műfaja. Ezek az eposzok, Homerosztól Tassóig és Zrínyitől Vörösmartyig hagyományosan epikusak és történetiek: ugyanúgy egy emberi közösség szellemi kohézióját és kollektív tudatát alapozták meg, mint később a történeti regények vagy a történettudományi összefoglalások. Juhász eposzai velük szemben líraiak: a lírai világ totalitását fejezik ki, még történeti anyagukat is vallomásos és személyes költői késztetéssel rendezik, mint A tékozl ország kosztümös narrátora a Dózsa György vezette parasztháború vagy A halottak királya egyes szám első személyű elbeszélüje IV. Béla és a tatárjárás történetét.

Juhász Ferenc egyik nyilatkozatában a következőket olvassuk: "Az eposz műfajmegjelölés nálam nem értelmezhető a régi módon. Az én eposzaim, ha hordoznak is anyagukban némi cselekményszerűséget, ha rendelkeznek is a történés elemi vonásaival, mégis lírai versek, személyes vallomások, eredendő himnuszok és siratók." Az eposz lírai átalakításával Juhász voltaképpen egy hosszú fejlődési folyamatot tetőzött be. Arra a mű és olvasó kapcsolatának közegében végbemenő befogadásesztétikai, következésképp műfaji átalakulásra gondolok, amelynek során az utóbbi száz év alatt megváltozott az eposz információs töltése, evokatív hatása, ennek megfelelően poétikai természete. A klasszikus eposz általában epikai információt vagy látomást adott. A Zalán futását úgy olvasta a reformkori magyar, mint a honfoglalás történetét vagy legalábbis az "ősi dicsőség" költői vízióját. Vörösmarty eposza epikus mű gyanánt mára szinte élvezhetetlen vagy érdektelen. Egészen más a helyzet, ha nem az epikai, hanem a lírai alkotásnak kijáró érdeklődéssel közeledünk hozzá: megnyílnak előttünk a hatalmas költemény korábban talán rejtve is maradt értékei.

A nagy eposzok, főként a romantika egyébként is áradó személyességgel átszőtt alkotásai ugyanis lassanként átértelmeződtek az idők során. Shelley, Keats, Blake, Vörösmarty eposzai -- függetlenül az alkotó szándéktól -- lírai költeményekké váltak. Juhász már tudatosan használja fel ennek a műfaji átalakulásnak a lehetőségeit, midőn személyes líraiságal vet számot eposzaiban az emberi élet értelmével és lehetőségeivel, a nemzeti történelem máig ható és mindenképpen jelképes értelmű katasztrófáival.

Totális lírai univerzumot alkot eposzaiban. ş maga is arról beszél, hogy a Gyermekdalokban a középkori katedrálisok architektonikus és szobrászati struktúráját követte; egyszerre épített szerkezetet és mintázott részleteket. így történik ez más lírai eposzaiban is. A nagyszabású alkotás két eleme: a szerkezet és a részlet a legszorosabban összefügg, mint építészet és szobrászat Chartres, Reims és Köln templomóriásaiban. A kettő egymás nélkül el sem képzelhető; a rózsaablaknak vagy a vízköpőnek a szerkezet ad funkciót; a szerkezetnek viszont a részlet ad életet. Ez a kölcsönösség érvényesül Juhász önéletrajzi és történelmi eposzaiban, vizionárius "hosszú verseiben" is: az eposzi kompozíció és a szintétikus poétika szervesen egészíti ki egymást, egymástól el sem választható.

Ez a költői koncepció és poétika természetesen együtt jár a költő és a költészet fogalmának átértelmezésével. Juhász Ferenc eposzait olvasva lenyűgöz a világról -- az anyag természetéről és változatairól, az élő szervezetek felépítéséről és működéséről, a kozmikus jövendő "futurológiai" lehetőségeiről -- kialakított költői kép gazdagsága, egyszersmind e költői kép látomásokat is átszövő tudományos hitele. Mindez elképzelhetetlen a rendszeres és szerves készülődés, a tanultság, a munka és az ismeretszerzés napi erőfeszítései nélkül. Juhász Ferenc azok közé az alkotók közé tartozik, akik mintegy előre megtervezik műveiket, s olvasással, jegyzeteléssel, módszeres tanulmányokkal készülnek rájuk. Egyik vallomásos írásában arról beszél, hogy a költőnek rendszeres munkával kell dolgoznia versein: "a költő gyűjtögető is, részlet-faragó, erecske megfigyelő, s minden anyagot, lírait és emlékezetit, történelmit és természetit, lét-fejlődéstörténetit fölhalmozva esetleg évekkel előre elhelyezi egy mű vagy a művek adott helyén. S ez érvényes a művek egymásutánjára is."

A magyar líra hagyományos költőfogalmát következésképp egy modernebb ideállal váltotta fel: az ihletettséget kiegészítette a készülődés, az anyaggyűjtés és a komponálás feladataival. Egy "filológus" következetességgel dolgozó "poeta doctus" hivatását választotta. Nem próféta, inkább látomásainak mérnöke akart lenni; olyan mester, aki a műhelymunka és a látomás kölcsönösségét, egymásra ható, egymást mozgósító lehetőségeit keresi. "A megtervezett költészet -- jelenti ki -- olyan állandó ihletettség, amikor a világegyetem állandóan jelen van nyüzsgő létezőivel és elképzeltjeivel, gomolyogva és lobogva, s egy-egy részlet a kristály-rend alkalmazkodási és szerkezeti törvényei szerint keresi helyét, megfelelési helyét a lét fán, valahogy úgy, ahogy a fejlődéstörténeti ábrázolásokon a létezés törzsfáján tűnődik egy-egy létező."

"Megtervezte" költészetét: természettudományos -- biológiai, anatómiai, fizikai, csillagászati és történelmi anyaggyűjtéssel készült verseire, mindaz érdekelte és foglalkoztatta, ami az emberi létet, a mindenséget és a történelmet megismerhetővé teszi. Innen eredt szokatlan természettudományos érdeklődése, ezért kerültek könyvespolcára az orvosi szakfolyóiratok, a tudományos kézikönyvek és lexikonok. Lehetőleg minden tudást össze akart gyűjteni, fel akart használni eposzaiban. A metafora hagyományos versalakító elvét a metonimia elvével váltotta fel, új versépítő eljárással, amely nem egyszer lexikai, szemantikai és grammatikai parallelizmusok és halmazok által hozza létre a költői szöveget. Ez a metonimikus szövegalakítás a szintétikus poétika, az eposzműfaj szolgálatában áll.

Juhász Ferenc az emberi történelem egy kritikus pontján -- midőn eldől, hogy az emberiség milyen további utat választ, s eldől az is, vajon el tudja-e kerülni a minden eddiginél végzetesebb katasztrófákat -- gyűjtött és foglalt össze nagyszabású költői halmazaiba szinte minden emberi tudást. Az összefoglalásnak ebből a vágyából születtek költészetének legnagyobb -- ma már csak világirodalmi mértékkel mérhető -- alkotásai: A tékozló ország, A Szent Tűzözön regéi, a Gyermekdalok, az Anyám, A halottak királya, a Halott feketerigó és a Fekete saskirály. Ennek az összefoglalásnak az igénye ösztönözte további feladatokra, életművének gazdag univerzumát alkotva meg.

Pomogáts Béla

Juhász Ferenc

Az éjszaka tavasza

Látóvá ki tesz vakokat?

Jön az éj. Halottak hozzák.

Az űrbe-nyílt csillagokat

az angyalok beporozzák.

Az angyalok dörögnek, mint

a cellás, kazettás szemű

méhek, sors-törvényük szerint,

s arcukon szőrgyűrűkből fű.

Dolgoznak az angyal-méhek:

szájjal, arccal, mellel, térddel,

szemmel a túlvilág-ének

lázport kenik szenvedéllyel.

Láng-üstök bozót-méhébe

túrják dongva, duruzsolva,

a fénytál hüvely-mélyébe

jelent jövővé szorozva.

Szemük parafa-csészébe

szúrt üvegfej-gombostű-sün,

mozaik-gömb látás-kéve:

kristály-tetvek félgömb-fésűn.

A nemzésporba bemártott

szemek, mint a fagyott könnyek!

Szigorú a szita-átok!

Jéghegy-ringás alatt szörnyek!

A fénynemzés-porba fúlt vak

angyalszemek, mint jégszirtek

ahogy lassan ringva úsznak,

mint csönd-kúppá dermedt könnyek.

Darázs-szemük, térdük, szárnyuk,

mellük, az arc-morzsahalom,

hím-fényliszttel szikra-árnyuk:

fény-kürtben nőstény-szorgalom.

Sárga por a fénynemzés-hab

a kitinkör-szemgyűrűkig,

sziták: lisztes emlők lógnak

a szívcsúcs kis száj-ollókig.

Sárga por a szemcsírákon,

a gomba-halmos arc-pajzson,

a pajzs-kerék kitin-ráfon,

az arc-vas kitin-szívfalon.

Fekete halottas-szekér,

halottashintó-üvegvár

az éj, súlya gomoly-fehér,

s tejútfarkú ló a rúdnál!

Fehérszeplős tömbrengeteg

fekete mindenség-testből

az a gyász-szigorú öreg

ló, galaxis-kalász föstből.

Fénytág égitest-fodrokból,

fényszűk égitest-gyűrűkből:

sejtelemből, tűz-haragból,

angyal-vágyú nemi csöndből.

ím, a tavasz éjszakája!

Illatzsákban mély, magasság.

Csontváz-bál fönt az űr nyája,

s a földben is csont-mulatság.

íme, az angyalok szorgalma:

a nemzés-irgalom lények

világot porzó buzgalma

segít a vágy-szenvedélynek.

Hogy virágba boruljon a

csönd, s legyen a láthatatlan

láthatóvá tett hatalma

fényliszt-szita térrács-paplan.

Arcomra hull a fénypára

űr-lófarok, mint a tóra

a gyerekkor éjszakája:

tücsöksírás fénygőz-búra.

S mint hínárba gabalyodott

csikóhal állok a fényhaj

létem köré csavarodott

hangmorzsa-csóvás sóhajjal.

S a talajon zöld robbanás,

fehér-tajték gyümölcs-remény.

Nárcisz-tulipán-tárulás.

Jácint-halál után fű-fény.

De a rózsák még alszanak

a gyík-fogsor rózsa-ágban.

A szár piros lombokkal vak:

rügy-szemük pikkelyzsák-zárban.

így vagyok most tavaszomban,

merengve illat-sötétben.

Talán nem az utolsóban.

ůj époszom vágya: éljen!

Hogy látó-vak láthassam még

írva kínom, túlvilágom.

S tudjam: nemcsak kék reménység

hitem, láng-özön a lángon.

Hogy elmondjam ezt a zsúfolt

itt-létet a természettel.

S mint a szemfenéki vakfolt

legyek éj az ítélettel.

Zalabai Zsigmond

Filosznapló

Duba Gyula

Irodalmunk legendája

(Szeberényi Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában I.II.)

1.

A cím talán fejcsóválásra késztetheti az avatottabb fajtából való olvasót, aki a témán belül otthonos: miért legenda?! Nem indokolatlan kérdés, mégis helytálló a cím. Azért beszélhetünk legendáról, mert a történet már-már mítosszá nemesedő múltunkról szól. Szeberényi a résztvevő bizalmatlanságával és avatottságával, a jelenlévő és átélő önfegyelmével szemléli tárgyát: hazai magyar irodalmunk fejlődéstörténetét! Pedagógiai elhivatottságával ötvözve a személyességnek és a tárgyilagosságnak szerencsés egységét alakítja ki. Erre azt is gondolhatnánk, rossz ómen, a pedagógus didaktát (is) jelent! S az irodalomban a didakticizmus tanítási-nevelési kényszert, tehát egyoldalúságot eredményezhet. Szeberényi pedagógusi énje azonban nem nevelni akar, hanem érzékletesen láttatni és felmutatni, sajátosan megvilágítani, és abban nyilvánul meg, hogy minden érték iránt fokozottan érzékeny. Érdekli a legcsekélyebb is, a pedagógusi alkat egyben értékmentő, hiszen a "gyenge" diákot is méltányosan kell osztályozni, jó útra téríteni, megmenteni. Ebből mégsem az következik, hogy erényt csinálna a szükségből vagy méltatlanokat emelne alkotókká! Ám elfogadja, hogy az irodalom közösségi termék (is), a nagy természet kertje, ahol a nemes virágok körül vadvirágok nyílnak és a derék fák mellett cserjék tenyésznek. Organikus szervezet és tarka élő tenyészet, ahol mindennek helye van, a jelenségek egymásra hatnak és az átlagosból emelkednek ki a jelentős eredmények. A közösségen belül Szeberényi jelenségként szemléli az írókat-költőket és -- különösen műve első kötetében -- az esztétikai hozadék mellett keresi az alkotóerő nyilvánvaló fellobbanásait, a hitelesség stigmáit, a teremtő véna akár leghalványabb jegyét. Érthetően! A kezdet kezdetén kevés felfigyeltető értéket találhatott, inkább csak realizmus-érzéket, hiteles állásfoglalást, igazabb benső felismeréseket és valósabb célkitűzést. Nyilvánvalónak tűnik fel, hogy az első műveket különösen azok olvashatják haszonnal, akik irodalmunk lélektani és szociológiai összefüggéseire, sorskérdéseinkre és életerőinkre, irodalmunknak a háború utáni kisebbségi apokalipszisből való felnövekedésére kíváncsiak. Aztán a kisebbségi önismeret útkeresésére és gondolatiságának fejlődésére! Szeberényi műve nem csak fejlődéstörténetünket mutatja be portrék segítségével, hanem közvetve esztétikai gondolkodásunk vázlatos rajzát is adja.

Anyagának feldolgozásához eredeti szemléletmódot és sajátos nyelvezetet alakított ki. Művét akár szépirodalomként is olvashatjuk! Az elbeszélésnek, esszének és a tényirodalomnak érdekes keveredésével, műfajok összefonódásának egységében tudósít irodalmi félévszázadunkról. Sajátosságukból adódóan a portrék és fejlődésképek korjegyeiket is viselik. Személyessége bizalmasan beavatott. A kialakuló összkép irodalmunk fejlődéstörténete mellett kulturális gondjaink és szellemi dilemmáink körképe is lesz.

2.

Az első könyvet nem könnyű meghatottság nélkül olvasnom. "A "hontalanság" éveinek irodalma 1945--1948" című fejezete riadt tanácstalanságot és döbbenetet sugall. Nem a személyes tapasztalataim emléke hat rám, hanem a felismerés, hogy a tehetetlenség és kiszolgáltatottság akkori éveiben is voltak, akik "irodalmi" tettekre vállalkoztak. Ezek a munkák a kisebbség görcsbe rándult életerőiről, kétségbeesett élniakarásáról tanúskodnak. Fábry, Szalatnai és Peéry memorandumai előző munkásságuk folyományai, igazságérzetük dokumentumai, ám az alkalmi "költők" versei, a később irodalmárokká váltak -- Rácz, Csontos, Gyurcsó -- munkái ösztönöseknek tűnnek fel. A magyar lélek kétségbeesését, retteneteit és csalódását dokumentálják. Ezekről akkor senki nem tudott, nem tudtunk! Olyan kérdést is felvetnek, amely később jelentéssel bír, mert irodalmi kezdeteink alapproblémája! Mennyiben él a vers, amelyet nem olvasnak, mennyiben látezik a mű, melyet nem ismernek?! A válasz természetesnek tűnik fel. Az irodalom létfeltétele az őt éltető és befogadó közösség! Közhelyként hangzik, mégis szólnom kell róla, hogy irodalmunk kezdeti körülményei érthetők legyenek. Néha fejcsóválva, hümmögő kételyek közt mondjuk: a semmiből született! Szeberényi könyve röviden és vázlatosan, ám érzékelhetően ezt a "semmit" is felfoghatóvá teszi. Figyeljünk a fejezetcímekre, elemeznek és minősítenek! Az újjászerveződés és kibontakozás éveinek irodalma -- 1948--1958 c. fejezet az "irodalmi-kulturális infrastruktúra kialakítása" körülményeivel foglalkozik. A "semmiből indulás" élő legendájával!

A kort a művek valós léte értelmében érdemes újragondolni. A költőnek közlési lehetőség kell, az irodalomnak befogadó közeg és a versnek olvasó. A kultúrának szellemi tér, mely nem csak kívánja és érti, hanem gyakorolja is! Arról a társadalmi közegről, amelyben ez megtörténhetett, a következőket mondja a szerző: "ůjjászülető, pontosabban immár harmadszor újjászerveződő irodalmunk kelengyének kapta bölcsőjébe a személyi kultuszt, a zsdánovi esztétikát, az autoritások fetisizációját, a szemlélet az értékek és ítéletek uniformizálását, intézményesítését, a vita s egyáltalán a véleménycsere valamiféle torz értelmezést. A javában tomboló sematizmus, a kincstári lelkesedés, a pátosz, a lakkozás, a stíldemokratizmus, a deklarált közéleti elkötelezettség, a mindent átható és derűsre színezett forradalmi romantika évei ezek." Aztán a váratlan szabadságérzeté, a nyelv felszabadulásának és az ebből következő, hálás hűségnek az évei. S előttünk áll a színre lépő szlovákiai magyar irodalmár élettere, többnyire költő, a prózaírókra még várni kell, munkájának feltételrendszere, léte. Maga is tudatlan kezdő, vidéki tájak kietlenségéből s az elmúlt évek poklainak bugyraiból érkezik. Bár a maga módján hetyke és öntudatos, ám annál tájékozatlanabb és hiszékenyebb, véli, hogy csatát nyert, s nem veszi észre, hogy elveszíti a hiteles művészi szó minden lehetőségét.

3.

Érdekes -- és haszontalan -- játék lenne azon gondolkodni, mi történt volna, ha a magyar kisebbség első köztársaságbeli szellemi elitje itthon marad! Erre a kérdésre Szeberényi sem keresi a választ, az általa nyújtott képben mégis benne vannak kusza körvonalai. Minden úgy történt volna, ahogy Erdélyben, a Vajdaságban. Válságos átalakulás néhány éve után folytatódik az irodalom, új szellemi életté szerveződik, folyamatos létét megtartja. ůjraindul az alkotó munka, a lapszerkesztés, könyvkiadás. Nálunk hiány áll fenn, nincs aki valamit folytasson , nincs mit folytatni! Nincs folyamatosság! Szeberényi négy nevet említ, akik "itt maradtak": Fábryt (1897), Egrit (1898), Szabó Bélát (1906) és Sas Andort (1887). A portrésor, születésük dátuma szerint velük kezdődik. Forbáth Imre (1898) társul hozzájuk, majd Dávid Teréz (1906) és Csontos Vilmos (1908). Gyurcsó István (1915) már a jelent vezeti be! De sajtó sincs, sem könyvkiadás, nincs szellemi élet. Nincs iskola, nyelvében népélet! Egyszóval semmi. Az íróportrék azáltal "szépítik meg" a kezdeti kilátástalanságot, hogy emberi sorsok kiinduló pontjává teszik, és érzékeltetik az indulás ösztönös naívságát és mindennapi heroizmusát. A hűsiesség sosem az adott pillanatban -- időben! -- tűnik fel annak, hanem később, visszagondolva rá! Szeberényi ehhez a visszaemlékezéshez alkalmas és méltó műfajt teremtett. íróportréi néhány szerencsés tulajdonságát egyesítik. Már a Sas Andorról való elénk tárja alapos felkészültségét és tárgyi tudása sokrétűségét. De mindenek előtt olyan lelkiséget és értékirányt, amely a készülődő irodalom legbenső szükségletéből ered és sajátos érdekeit tükrözi. Műve tények, tárgyui vonatkozások és okos minősítések összessége. Nyelvezete, stílusa és szemléletmdja mégsem a száraz adatközlés és tudományos elvontság szenvtelenségéhez közelít, hanem valamiféle esszéisztikus szépírói elbeszélőmód felé. Szövegei nemcsak hogy szépirodalomként olvashatók, úgy is vannak megírva! Ehhez járulnak a kort idéző gondolati és hangulati elemek, a gyakori idézetek. Bőven idézi Fábry Zoltánt, legtöbbször nem is forrásként, hanem közeli társként és tanúként, aki már sok lényegeset elmondott dolgainkról. De az éppen tárgyalt szerzőt is idézi, önvallomásával színezve vonásait, vagy más kortársakat. Idézetei nem csak a portré gondolatiságát gazdagítják, hanem a kor szellemiségébe is bepillantást engednek. Fontos vonása ez! Igazi kutatóként nem valamiféle egyetemes és ismert általánosításokat deklarál, hanem korabeli tapasztalatainkat, értelmi és létélményeink summáját adja.

Az elmondottakból érthetően mintha esztétikai elvei és értékszempontjai is menetözben születnének. ůgy érvényesíti őket, hogy ezzel sajátos esztétikát teremt! Az irodalommal együtt születőt. Maguk a portrék is felívelő irányzatot képviselnek. Esetleges írói kezdet, mintha sem oka, sem előzménye nem lenne, fokozatosan nyer értelmet a fejlődés. A társadalmi meghatározottságok és lehetőségek árnyalják erősen. Kibontakozás, a csúcs felé, katarzis -- akár a drámákban! Itt-ott korabeli esztétikai elvek villannak fel, eszmei korjelenségek, fogalomszilánkok, gondolattöredékek. Mintha élő folyamatosságát érzékelve szemlélnénk és tanulmányoznánk egy emelkedő irányzatú irodalmi galériát! Amelyet a művekből vett részletek és korabeli minősítések hitelesítenek. A szerző semmit nem hagy figyelmen kívül, minden érték fontos számára. Máig talpon lévő, eredményes alkotók mellett akadnak egy-két könyves s azóta kallódó irodalmárok, jószerével marginális jelenségek, mindenkire szükség van az átfogó teljesség érdekében. Igen, a teljesség! ůj szín lehet egyetlen vers, figyelemre méltó hang egy novella vagy regény, a kezdeti aszály és hiányóceán sivár középszerűségében minden sajátosság életet jelenthet! Az irodalom akaratán kívül nem ismeri az esztétikum természetét, nem indul értékközpontúnak, hanem vallomásosnak és életesnek. Nincs még tapasztalata, sem öntudata, létét azonban bizonyítania kell! Szeberényi irodalomtörténetének első kötete egy gyökérverő irodalom önállósulásának és felívelő eredményességének hiteles látlelete.

Az irodalom természetében van valamilyen lebírhatatlan erő! Valami nyugtalan feszítőerő, benső kényszer, úgy hitelesíti magát, hogy kikényszeríti a fejlődést. Az irodalmak életében a lebírhatatlan kíváncsiság és a formateremtő kényszer elemi léterőknek bizonyulnak és az irodalmat (művészeteket) az élettel rokonítják. Az irodalom léterő-volta ebből ered! Első pillantása a valóságot érinti, helyzetét méri fel, az önvizsgálat már fejlődés terméke, minőségi eredmény. Szeberényi korszakolása jelzi ennek lehetőségét: a nemzedékek egymást követésében rejlik! A fiatal nemzedék -- új lehetőség! Irodalmunk akkori kezdetleges és fejletlen állapotában is ízlésbeli és értékváltó fejlődést hoz a Nyolcak új nemzedéke. A "legendát" illetően kételyeink voltak? Mintha a mítoszok hangján szólna hozzánk a múlt, amikor azt mondjuk: a Nyolcak! A portrésor antológiájuk -- Fiatal szlovákiai magyar költők 1958 -- névsorát követve Cselényi Lászlóval kezdődik. Szeberényi "elbeszéli" a költői pálya ívét, a cselényi-vers sorsát az "epikai-lírai programversek"-től a "szóhalmazokból, gondolatforgácsokból... ötvöződő életmű"-ig az Aleatoriáig. Végleteket fog be a kritikai szemlélet. Átmérője még bővebb Tőzsér esetében. Genezis című műve elemzésével mutatja be az utat, amelyet "a költő vonzódása a gondolatisághoz, a tépelődő, tűnődő hangulatokhoz" kezdeti korszaka után megtesz "egy lírikus hajlamú filozófus szellemiségéig", aki esszé és tanulmánykötetekkel is bizonyítja, hogy "képtelen elviselni a felületességet, a hozzá nem értést, a fontoskodó dilettantizmust". A pontos felismeréseket és néhány szavas jellemzéseket, melyekből az íróportrék kikerekednek, hosszan sorolhatnánk. Ahogy a táj elemei megmutatják a felmagasodó fát! Esztétikai alapossága mellett Szeberényi jelentősen múltérzékeny, Dobos László Földönfutókjából idézi a sorsunkat érintően: "Két pont közt vergődik az életem: az idegenség és az otthon, Mindkettő bizonytalan. Nincs állandóság egyikben sem; estéről reggelre kelünk. Reménykedünk és félünk egyszerre. Kinek van igaza ebben a kavargásban?!"

Nehéz lapoznom a könyv fényképportréit megindultság nélkül! Középkorúnak tűnő férfiakról-nőkről készültek. ůgy hatnak a fél évszázadot felölelő szövegben, mintha az idő kimerevített pillanatai lennének. Jócskán megváltoztak azóta, akik még élnek közülük, elhatalmasodtak rajtuk az öregedés jegyei, számosan már csak emlékek, látomások. Egy küzdelmes irodalmi kor munkásai voltak mindannyian, mindenki a tehetsége és munkabírása arányában, a sorsa által adott lehetőségei szerint. Részvételükről, a jelenbe érő közös múltról Szeberényi Zoltán az élet fontos dolgainak és értékeinek kijáró tisztelettel és avatottsággal beszél.

4.

A mű II. kötete sajátos fejezetet, mintha új kort nyitna az időben. Irodalmunkban is persze! A történelmi lét vallatója nyomában színre lép az egyéni sorsok drámahőse. A változó életérzésben háttérbe szorul a történelmi látás és a közösségi sors dominanciája, pontosabban egyéniesül, személyessé "szűkül". Az Egyszemű éjszaka nemzedéke a háborút követő kataklizma után született, egyidős volt a szocializmussal, a közelmúlt nemzeti érzéseinek harcát sem élte meg. A társadalom kényszerítő erőit és szellemi csapdáit ismerte és íróként tőle telhetően szembe fordult vele. Nem lázadt, ám érezte a ellenkezés és elutasítás ízét. Szeberényi jól érzékeli az irodalomszemlélet változását, életérzésbeli és esztétikai fejlődésként szemléli, okait is látja: a fiatalok szegényesebb, leszűkülő élményköre és tartalmasabb irodalmi-esztétikai felkészültsége! Bizalom híján a kétely, célratörő akarat helyett szpektikus önszemlélet! Nem előzmények nélküli irány ez, ám bennük kiteljesedik, ahogy az irodalmiság fokozott igénye is. Dobos László már korábban felvetette az irodalom "irodalmasításának" követelményét. Szeberényi néhány költőnk (Cselényi, Tőzsér) művein mutatja be, mit jelent ez a gyakorlatban. S az "egyszeműekkel" egyszerre csőstül zúdul az "irodalmiság" a közéletre. Azelőtt a "nyolcakat" pesszimizmusukért érte elmarasztalás, az "egyszeműek" hangja széleskörűen "lázadásnak" minősül. Verseik két új vonásukat mutatják: radikális szakítás és régi formákkal és lírai szemlélettel, ám bizonyos érzelmi-emberi folyamatosság az elődökkel! Szeberényinek fel kell oldania azon önellentmondást, hogy az előző nemzedék tagja lévén, olyan irodalmi jelenséget és emberi minőséget elemez, amely érzéseitől és tapasztalataitól távol eshet. Felkészültsége, beleérzőkészsége és kreativitása alkalmassá teszik a feladatra. Korábban már szó volt róla, hogy esztétikai elveit és értékrendjét menet közben alakítja! Mintegy megéli irodalomtörténész-voltát. Stílusa és nyelvezete azonban alig változik: az elbeszélő esszéhez hű marad! Fogalomköre az új tapasztalatokon belül bővül, ám nem -- vagy alig -- befolyásolják idegen minőségek és kívülről vett fogalmak. Lelkisége meghatározza gondolatrendszerét és stiláris tartalékait. Szavai és fogalmai mélyenszántók és pontosak, mert egyben a megélt valóság építőelemeit jelentik, olyan szemléletmódot fejeznek ki, amely nem vonatkoztat el feleslegesen és nem konstruál öncélúan, hű marad a magyaros stílus törvényeihez és mindig a lényegre tör. Modern irodalomtörténeti mítoszok és már-már kötelező kánonok idején sem vesz át divatos utat megjárt művészetfilozúfiai fogalmakat, nem követ egyedülállónak vélt elméleteket. Hűen és hitelesen, széleskörűen árnyalva leírja és elmondja az irodalmi jelenségeket.

így minősíti az "egyszeműek" irodalmát! "Látásmódjuk a pillanatképet rögzítő fényképezőgéphez hasonlít, nem a >>mélyebb összefüggéseket<< észlelő kamerához. Alaposan eltávolodtak a klasszikus lírai realizmustól, a személyiséget úgy állítják költői megnyilatkozásaik középpontjába, hogy megfosztják társadalmi kötöttségeitől. A tárgyak, a dolgok, a jelenségvilág halmazainak a képe lesz lírájuk központja, ahol minden dolog csak önmagát jelenti. Törekvéseiket az átmenetiség, a viszonylagosság hatja át, minden költői témává alakulhat, a hétköznapiság fokozott hangsúlyt kap, szembetűnően gyakori jelenség a paradoxon, a groteszk, az iróniával átszőtt elégikus degeroizáló hangvétel..." Az időzet azt is jelzi, hogy Szeberényi gondolatisága filozófiai igényű és fogalomrendszere bölcseleti jellegű. Emellett életközeli, melynek révén annak a gondolkodásmódnak a rokona, amelyet korábban Fábry és Turczel munkássága okán "létfilozófiának" neveztem. Valahol itt rejlik irodalomkritikusi énjének lényege. Mikola Anikó költészetét így minősíti! "Emocionális világa fellázad az embert elnyomorító, emberjellegétől elidegenítő racionalizmus, hétköznapi gyakorlatiasság ellen. Tipikus asszonyi lázadás ez, amely meg akar küzdeni az ember érzelmi szabadságáért, a szerelem jogaiért és korszerű értelmezéséért. Nem véletlen, hogy a szerelem mint alapmotívum jelen van költeményei többségében, fényt és derűt, >>tündöklő<< szomorúságot lopva a szkepszis és remény kontrasztjára épülő lírába." A költőnő Madárnak lenni (1979) című kötetét nem kevésbé lényeglátóan minősíti!" A sovány, mindössze tizenhat verset és huszonhárom műfordítást tartalmazó kötetben adottságainak és lehetőségeinek zenitjére ért a költő. Feltárul benne költészetének minden fontos jellemzője. A balladás versvilág, a végleteket ostromló világkép, az ég, a föld, a tűz, a víz, az univerzum alkotóelemeinek a szüntelen szembeállítása. A mítoszok rejtelmes világa az övé, az ősi, kegyes és kegyetlen állapotok visszasóvárgása sugárzik verseiből. Hallatlanul bizalmas viszonyt alakít ki a természettel, a létezés alapkérdéseihez próbál eljutni, tudja és megfogalmazza az élet törvényeit. A népköltészet tiszta hangján az emberi lét legmélyebb titkairól tesz forró vallomásokat legújabb verseiben. A kritika a legszebben szóló magyar költők egyikének nevezi."

Az újító törekvéseket rokonszenvvel értékeli és védi, de a fiatalok gyengéit nem nézi el. A megcsontosodott formák lebontását és a költészet útkeresését helyesli, ám a végletes individualizmusnak nem előlegez bizalmat. Olyan minőséget keres, amely a folyamatosságra utal és a kisebbségi léthelyzetből nő ki -- hitelesen. Nem könnyű, valószínűleg nem is lehet feledni irodalmunknak a sorsából fakadó adottságait. Szeberényi esztétikai eszköztáráról meg kell jegyeznem, hogy nyelvezete és értékrendje egy tágan értelmezett, realizmuseszményt képviselnek, amely racionális és pontos, ám az irracionális lírai elemek, a tudatalatti sejtések és transzcendenciák iránt is érzékeny, kényszerűen nem leszűkíti, gazdagon befogadóképes és felfedező természetű. Olyan történeti anyagával párhuzamosan és egyidőben fejlődő-gazdagodó esztétikai szemléletről szólhatunk vele kapcsolatban, amelyet a vizsgált anyagok állandóan bővítenek, ám egy sorsszerűségét átélő és a kisebbségi létből kinövő értékrend determinál. írói portréi irodalomtudatunk időbeli ívének hitelességével tükröznek olyan (szellemi) fejlődésképet, amely a szerző munkáját is aktivizálóvá teszi s műfaját gazdagabbá, tartalmasabbá. Az irodalomtörténeti munkák általában az összefüggéseket kutatják és a tényeket minősítik. Szeberényi erőssége, hogy rövid terjedelemben, néha szinte pár sorban tömöríteni képes egy-egy alkotó irodalmilag teljes, ám szociológiai és társadalmi értelemben is érvényes szellemi arcképét. Ennek révén jellemző felismerést tehetünk! Míg az előző nemzedékek portréit gazdagabb szocuiológiai, társadalmi színárnyalat jellemezte, a harmadik nemzedék arcképein jóval több a lélektani és művészetfilozófiai vonás!

Ehhez járulhat annak okát kutatni, miért idézi gyakran a szerző, saját előadásában és szavaival, a kulcsműveknek érzett írások tartalmát?! Ezek a rövid minitartalmak, néha szinopszisok, máskor csak zanzák, s éppen Szeberényi szemléletével előadva hitelesen és sokat tesznek hozzá műve "kerettörténetéhez", kisebbségi irodalmunk fejlődésrajzához. Részben stílustörekvésekre és írói eredményekre utalnak, másrészt sorsélményeket és tájelemeket, sajátos történelmi és regionális léthelyzeteket visznek a szövegfolyamba, érzékeltetve és kiemelve törekvését, hogy irodalmunk fejlődésrajzát egyesítse, regionális elemeit számbavegye, ám az egyetemes morális-irodalmi értékrenddel való összefüggéseit is felmutassa. Jó érzékkel tapogatja a helyi adottság és érvényesség, és a világi távlatok összefonódásait. Legsúlyosabb alkotói dilemmánkat érintettük: az életvalóság determinációjának és a formateremtő képzelet szabad szárnyalásának egységét! A kezdő nemzedéket a valóságélmények és a vallomáskényszer ihletik, a fiatalokat a formateremtő szárnyalás csábítja. Az idősebbek a történelmi kalodák természetét kutatják, az utánuk következők a egyén ösztönvilága testi-lelki bugyrainak és a szabadság korlátainak a megjelenítését akarják. Mindkét törekvés az irodalom jellemzője és Szeberényi műve érzékletesen tartalmazza kölcsönhatásukat. Olyan értelemben, ahogy a korabeli irodalmi alkotómunka erőiként és dinamizmusaként jelennek meg!

Az írók sorsának, életük szociológiai körülményeinek és környezetrajzának a vizsgálata lényegmondónak tűnik fel. (Mint látjuk majd, a későbbiek során ez a nyom veszít jelentőségéből!) Keszeli Ferenc első kötetében (Ostromlétra, 1972) a "saját megfoghatatlan problémáit ostromolja, belső démonaival küzd", a második azonban, a Zátony a bárkán (1988) már "Érett, intellektuális töltésű, posztmodern -- a fogalom először fordul elő a műben -- D. Gy. -- költészetet produkál." Mikola Anikó líráját "Különösen a zeneiség, a hagyományos formai elv és a modern poetikák sajátos ötvözete jellemzi! Kulcsár Ferenc "Hagyománytisztelő, színtiszta református faluban született... a bibliaolvasás szerves része... a családi művelődésnek." Ebben a forrża, hogy a költő gondolkodása "Kitér... Az egyetemes magyar kultúra és irodalom, a középeurópaiság, az anyanyelvi ragaszkodás, a táji szervesség és hazaszeretet, a Fábry-örökség, Nagy LÁszló elsiratása, az idő kérlelhetetlen múlása, a költő kiszakadása a szűkebb hazábl, beilleszkedése az új környezetbe..." értékrendjére és létszemléletére. Szeberényi néha metaforikusan fogalmazza megérzéseit. Varga Imre "Mintha törött üvegű kémlelőnyíláson szemlélné a világot, a sérült üveg torzításában. Színét és fonákját észleli a világnak... A látomásos képalkotás, a felidézett tárgyak jelzésszerű felvillantása, a konkrét és absztrakt ütköztetése, a múlt és jelen ötvözése nyomán feltárul az egyéni lét, az emberi létezés problémaköre. Megidézi felmenőit, a dédszülőket, a nagyszülők sorsát, a megélt viszontagságaikban, a haza, a hazátlanság relációiban keresi egykori önmagát." Tóth Lászlótól önvallomást idéz: "Az érzéki (nem érzelmi) tapasztalati, rendszerező költészeteszmény áll hozzám a legközelebb. A vers számomra nem egyszerű hangulat, hanem szüntelen erőpróba: egy-egy vers mindig összegezés, mindig csata. Feszültség és feloldódás." Szeberényi hozzá teszi: "Tóth... gondolati költő, megnyilatkozásai meditatív jellegűek és intellektuális töltésűek, költészetében a gondolatiság tényleges minőség, nem divat vagy kényszerből vállalt tehertétel."

Az Egyszemű éjszaka ikerpárja a Fekete szél című prózaantológia (1972), fiatal íróira "már nem az alapozás és az elhallgatott történelmi és sorsélmények megvallásának feladata, hanem a továbbhaladás, az új irodalmi beszédmód megteremtése várt. Felléptükkel nemcsak egy új nemzedék jelentkezett, hanem új irodalomtörténeti korszak indult..." Ami a lírában ösztönös és metafizikai sejtés, a prózában inkább tetten érhető!" A fiatalok közös jellemzője leginkább az énközpontúság, a lélektani érdeklődés, a szokatlan témák iránti vonzalom, az erős líraiság volt. A leírás, a történtek elmondása helyett hangulat- és állapotrajzokkal, érzelemdrámákkal, intellektuális önelemzésekkel találkozunk műveikben. Hőseik szorongásos, gátlásokkal, tanácstalansággal, reménytelenséggel telített lelkiviláguk megjelenítése során elsősorban a lírai jellegű kifejezőeszközök: a szuggesztív, érzékletes képek, a hasonlatok, metaforák, szimbolikus párhuzamok és jelzőrendszerek dominálnak... az áttételes, összetett, az idősíkokat felbontó és összemosó megjelenítésre törekedtek, a világosság helyett a homályt, a sejtelmességet, a többértelműséget kultiválják... Jobban figyelnek önmagukra, mint az őket körülvevő valóságra, a történelmi-társadalmi környezetre, amelyben élniük adatott. A fiatalság talán törvényszerű velejárója, hogy előbb vall önmagáról, mint a világról, s nem csupán azért, mert az utóbbit kevésbé ismeri, de érdeklődése is elsősorban önmagára irányul, önmagát akarja megismerni, meghatározni a világban, anélkül, hogy a szélsőséges individualizmus csapdájába esne. Az ő individualizmusuk aktív, az önkeresés, az önmeghatározás individualizmusa."

A bő idézet nem csak Szeberényi esztétikai szemléletét és a tíz fiatal prózaíró valóságlátását tartalmazza, hanem a későbbi nemzedékek stílusának jellemzője is. S a korabeli pályatársakra is, akik kimaradtak az antológiából. A két antológia minden bizonnyal korszakos irodalomtörténeti jelentőségű értékváltást képvisel. Egyben azonban azt is sugallja, hogy ezek a fiatalok még mély benső azonosulásban és életérzésbeli hasonlóságban, szemléletbeli egységben vannak az előző nemzedékekkel, annak ellenére, hogy eléggé szemben állni látszanak. Korkülönbségük ellenére is mintha azonos és élő történelmi valóság szülte volna őket, bár kihívásaira más-más módon válaszolnak. Az utánuk következő fiatalokról már kevésbé mondhatnánk ezt, őket több és másfajta individualizmus és kevesebb morális kötöttség, szabadosabb gondolkodásbeli és közösségi fegyelem ihlette!

Leginkább Bereck József és Kovács Magda egyénisége emelkedik ki a tíz szerző közül, érdekes színfolt Fülöp Antal és Wurczel Gábor, aki azóta sajnálatosan elhallgatott. Bereck Vihar előtt (1975) című novelláskönyve "új színfoltot jelentett prózairodalmunkban, a csallóközi ember jelenik meg írásaiban a maga hamisítatlan tárgyi és szellemi mivoltában, szokásvilágában." Szeberényi egyre bővebben idéz versrészleteket, mond el novella- vagy regénytartalmakat, ahogy Bereck Öregem, az utolsó című kisregénye esetében. Fontos gondolat: "írásainak lényeges vonása a genius loci, a hely ihletének tudatos vállalása. A táj számára alkalom és lehetőség... a dolgok lényegének megragadására, az emberi lélek csakis környezetével egyetemben ragadható meg a maga hiteles valóságában... a környezetrajz nem formai elem... hanem az írások mozgatórúgója." A fiatalok ezen írói logikáját és annak gyakorlatát Zalabai Zsigmond "regionális realizmus"-nak nevezte. Kovács Magda "olyan alanyi prózát teremtett, melyet inkább érezni, mint érteni kellett, ráérezni, mint a versre... Tőzsér >>intellektuális önmélyítésének<< nevezte írásait, amelyeknek nincsen irányuk, meséjük, egyértelmű mondanivalójuk, csak központjuk, forgásuk és mélységük van." Szeberényi és Tőzsér szavainak igaza csodálatot keltenek bennem! Óhatatlanul gazdagabb a múltunk, mint hinnénk, mint tudatosítanánk! Művészetfilozófiai és esztétikai gondolkodásunk mélyebb és messzebb jár, mint ahogy -- akár -- a mai megjelenési formája tükrözi. De nagyon felejtünk, alig van -- szellemtörténeti értelemben -- múlttudatunk. Mindig a percet kergetjük, a jelenben hánykolódunk. Szeberényi munkája erre is figyelmeztet! A Gonosz asszony hagyatéka c. Kovács novella szinopszisa, melyet Szeberényi ismertet, gömöri mítosz születéséről tanúskodik, s egyben irodalomtörténeti minőségváltást jelző korforduló: "Kovács Magda kitűnő adottságokkal rendelkezik az intellektuális és az érzelmi szféra összekapcsolására, a népi íz és a nyugtalan modernség ötvözésére, a gyermeki szemlélet mítikussá tágítására, az expresszionista stílusbravúrokra, de olyan egyedi világot teremt magának, amely tovább nem tágítható, nincs perspektívája, csak önismétléssel folytatható." Ezeket olvasva olyan érzésünk támad, mintha már mindent megéltünk és megfogalmaztunk volna, amire egy irodalomnak a fejlődéséhez szüksége lehet ahhoz, hogy sajátos és egyetemesen is hiteles művekre törjön. De valahogy az értékek forgatagában és az elemi életzajlásban, a történelem hatalmas metamorfózisában és a felelőtlen felejtés bugyraiban, a ránk törő divatokban és importált kánonokban szétfutottak, elvesztek és búvópatakká váltak értékeink, Szeberényi érdeme, hogy kortörténeti hitellel felidézi és megeleveníti őket!

S mintha a korok szellemisége valamilyen módon, a nemzedék önreflexiójaként egy-két személyben összpontosulhatna! Szeberényi a Vetés nemzedék önreflexiójaként Mészáros László, s nagy nyomatékkal Zalabai Zsigmond nevét jelöli meg. Míg az előző nemzedék "a valóság égi mását" kereste, az "egyszeműek s elsősorban Zalabai elméletei "a modernebb felfogás felé tendált, amely az irodalmi műben öntörvényű, teremtett világot, olyan nyelvileg megkomponált egyedi univerzumot lát, amelynek nincs közvetlen kapcsolata az objektívnek mondott valósággal... kritikusi gyakorlatában mindkét felfogás elemei megtalálhatók... alakította ki sajátos, sokáig csak reá jellemző kritikusi szemléletét, amely szerint a költői műalkotás leglényege a >>költőileg megformált világkép.<<" A nemzedékek törekvéseinek elméleti fogalmazói fontos gondolkodók. Zalabai "Szemlélete műközpontú, de nem a modernnek nevezett irányzatok művelőinek, hithű apostolainak szenvtelenségével, tüntető kívülállásával, az értékproblémák megkerülésével közelít a műhöz... a versek vallatásában a mélyebb összefüggések is érdeklik, melyek leginkább a művek gondolati forrásaira és üzenetére vetnek fényt." Munkája jellemzői: "a felelősség és anyagismeret." Elméleti könyve a Tűnődés a trópusokon, "hézagpótló". Két szociológiai műve falujáról, Ipolypásztóról, a Mindenekről számot adok (1984) és a Hazahív a harangszó (1985) benső erőforrásaira és szellemi gyökérzetére jellemző. Szociológiai látásának köszönhetően "ötvözi a műközpontúságot s történeti szemlélettel." Szemünk láttára alakul olyan esztétikai értékrend, amelyben "Az irodalom teremtett világ, művi úton, a művészi-költői teremtés eredményeként jön létre, szemben a mindennapi valósággal, amely konkrétan adott. Az irodalom >>valósága<<, pontosabban >>világszerűsége<< rendezett, megformált, strukturált, szemben a kaotikus, rendezetlen művön kívüli valósággal." A megfogalmazás bizonyos értelemben csúcsot jelent! A későbbi szétfolyó "túlfejlődés", az erőltetett irodalmi divatok és kánonok, a szövegirodalom mítosza és a túlironizáltság érdektelensége kevésbé tiszta megfogalmazások felé vitte az irodalmat. Mintha a kanonizált középkor uralkodott volna el. Az egyetemes arctalanság csapdája! A Zalabai fogalmazta csúcs mögött, a gondolatok és értékek hátterében, mint inspiráló erőforrásai és kergető indulat, kitapinthatóan és érzékletesen állnak az anyanyelv, a szülőföld és a történelem!

5.

Szeberényi műve utószavában mentegetőzve kijelenti, hogy nem volt szándékában irodalomtörténetet írni. "Az irodalomtudomány mai állapota sem kedvez az ilyen munkának." Akárhogyan, akarata ellenére is "irodalmunk történetét" írta meg. Még a közvetlen közelmúlt vonatkozásában is. Bár talán nem tudatosítjuk, a történelem a tegnappal kezdődik! A huszadik század pedig oly messze távolodott napjainktúl, hogy számos jelensége joggal történelminek mondható s valós emléke lassan feledésbe vész. A történetírás erői javában dolgoznak, a múlt hiteles képe elméleteknek és kutatói érdekeknek egyre inkább kiszolgáltatott. Irodalmunk nyolc évtizede kétségtelen történelem. Szeberényi portrésorozata tartalmasan és hitelesen tudósít múltunk alaptényeiről, meghatározó jelenségeiről, egyéniségeiről. Az egyéni teljesítmények mellett a miniesszé érzékletes pontosságával láttatják az alkotómunkában tevékeny szellemi irányzatokat, az elméleti összefoglalások pedig gondolati szintézisei törekvéseinknek.

Némi meglepetést okozhat, hogy a rendszerváltást követő fejlődés nem -- vagy alig -- hozott új utakat, gyökeres szellemi felívelést, olyat, amelynek csíráit már a nyolcvanas években ne észleltük volna. Inkább csak betetőzését a már korábban elkezdődött hasadásnak: az irodalom végletes -- és végzetes? -- individualizálódásának! Amely azonban sajnos, nem az egyéniségek kiválasztódását és felerősödését eredményezte, hanem a szinte teljes szétesést! A korábbi fejlődés vonalát felidézve, Szeberényi munkájának követését az ún. konszolidáció korában -- hetvenes-nyolcvanas évek -- folytatjuk. Ez a kor csupa ellentmondás! Ideológiája kemény és kiszámíthatatlan, irodalmunk teljesítménye viszont növekszik, mintha a nyomás edzené életerőit és ellenállását. Látványosan fejlődik a líra és a széppróza, komoly egyéni teljesítmények születnek. Másrészt feloldódnak az összetartó erők, gyengül az etikai tartás szüksége. Az irodalmi vállalkozók, kezdők száma megnő, ám felbomlanak s már nem egységesen jelentkeznek a nemzedékek. Az ideológia leszűkítő terében burjánzik a tágabb irodalomeszmény, a szabadosabb kísérletező kedv és ízlés. Szeberényi mottóként parafrázálja Gidet: mintha a hatalom csipesze a lángot szeretné megragadni! Egyének ellen keménységet tanúsít, ám az irodalom egészét már nem képes uralni! Egyre nyilvánvalóbb, hogy az élet sem, s az irodalom még kevésbé zárható egyetlen eszme kalodájába! Mindkettő öntörvényű, egymás rokonai, a szabadság a természetük!

A merevnek és szürkülőnek tűnő, mégis hallatlanul képlékeny és termékeny korszakban, mintha a személyiség diadalát jelezné, nem képződik nemzedéki csoportosulás, magányos szerzők jelentkeznek és érvényesülnek. Barak László, Bettes István, Kövesdi Károly s mások, prózaírók pedig Vajkai Miklós, s mindenekelőtt Grendel Lajos, a közírásban Lacza Tihaműr, Bodnőr Gyula, Dusza István. A legeredményesebb Grendel Lajos Tömegsír című regényéről írja Szeberényi: "...változatlan következetességgel sorakozik Grendel korábbi regényei mellé, melyek több-kevesebb sikerrel rögzítették az esztétikum változatos eszközeivel Kelet-Közép-Európa emberének, főként a nemzetiségi kisembernek, ezen belül a szlovákiai magyarságnak specifikus és egyetemes problémáit, létvalóságát." A nyolcvanas években jön létre irodalmunk talán utolsó, komoly és eredményes nemzedéki csoportosulása, az Iródia mozgalom. Szeberényi Hodossy Gyulát, a mozgalom főszervezőjének visszaemlékezését idézi: "...nem engedem meg a világnak, hogy velem kapcsolatot teremtsen, de engedtessék meg nekem, hogy felvegyem a kapcsolatot a világgal." A mozgalom hát tagadó, minden addigit tagadó, a jelenben él, elveti a múltat. Szinte tömegmozgalommá nő, fénykorában majd száz fiatal irodalmár gyűlik össze Érsekújvárban egy-egy találkozón. Az Iródia már "csak" önmaga akar lenni, nem folyamatosság, ami egyrészt természetes, minden író elsősorban önmaga, másrészt aligha lehetséges! Az írásbeliségnek szüksége van -- vagy lenne! -- intézményrendszerre és irodalmi életre, éppen ez irodalmi kezdeteink nagy tanulsága! Az írás személyes ügy, ám közösségi természetű jelenség, amely kölcsönösségre és belső szolidaritásra épül, céhszellemre, tehát egymás számon tartására és tudomásul vételére! Stílusdivatok és irodalmi kánonok kíséretében csúszott át irodalmunk a rendszerváltás szakadéka felett. Nagy lármával, ám mérsékelt értékeltolódással és minőségi tettekkel, bár a kánonok (posztmodern, szövegelméletek, minimalizmus) évekig egyeduralkodónak tűnhettek fel. ůgy tűnik, az ideológia mindig vonzásába kerítheti az irodalmat és az irodalom is hajlamos rá, hogy a hatalom kedvére tegyen.

A kör bezáródni látszik! A könyvkiadás, egyre szélesebbkörűen, fontos tételt bizonyít: a kisebbségi írásbeliség önépítkező és védekező kényszerét! Önmagába visszatérni látszik magasabb szinten, a kezdeti identitáskeresés és öntudatosuló akarat! A helytörténeti és kisebbség-szociológiai munkák, kutatási eredmények nagy számban jelennek meg, korábban a fiatal irodalmárok aligha méltatták volna szóra őket. A hazai magyar tudományosság bíztatóan fejlődik, az Iródia mozgalom önreflexiójának képviselője, Tóth Károly a Fórum Társaság vezető egyénisége, Csanda Gábor pedig az irodalmunkat egészében népszerűsítő írásjel szerkesztője. Hodossy Gyula és Barak László kiadóigazgató, Hizsnyai Zoltán a Kalligram szerkesztője. Mintha valamiféle közös irodalomtudat lenne kialakulóban. Amely egészében felfelé tör az egyetemesség felé igyekezve, ám (talán) nem akar elszakadni valóságától, a földközeltől!

6.

Szeberényi rendhagyó "irodalomtörténetében" az idősebbek iránt több a megértés, a fiatalokkal szemben a kritikai hajlam. Nem kénye-kedvére van így, irodalmunk esztétikai fejlődését követi. Tényfeltáró, ám intuícióval is dolgozik, híve a történetiségnek, a histórikus szemléletnek. Az idő a korszakok változása közben, a formák villózó tűzijátékában minduntalan igenel és tagad, ám a folyamatosság, a mélyben folyó búvópatakként követhető. Szeberényi -- úgy vélem -- érzi a folyamatosság kényszerét! Nemrégen olyan gondolatomnak adtam hangot, hogy hivatott lenne irodalmunk "szellemtörténetének" a megírására. Nem az idő mozgásában változó formák játékának felfedezésére, hanem a gondolatok fejlődése, minőségi nemesedése és létfilozófiai kristályosodása történetének a rögzítésére. Jelen műve hordozza ennek alapjait. A tények és jelenségek fejlődésrajzát, a korok önreflekxióit és a történész intuíciós készségét, erkölcsi erejét. Elméleti szintézis kellene, hogy tisztán álljon előttünk megtett utunk értelme és lényege, jelentőségének mélysége s -- talán -- egyetemes értéke!

Németh István versei

Még mindig

(Nagy László emlékére)

Még mindig lengnek a púpos asszony lepedői,

dagadnak az ablakban a vánkosai:

Sirályok szállnak utánad, szelik a kék eget,

reggelente veled együtt ébrednek.

Még mindig lengnek a púpos asszony lepedői,

dagad a púpja, mint a vitorla. Európa szerte

piranyák pusztításai, szavak szakadéka,

hiába sír sírod fölött a nemzet himnusza.

Még mindig lengnek a púpos asszony lepedői,

dagad a púpja, vércsék rikoltanak, papagájok

átkozódnak: şrült lovak véres patái alatt

lángol az ég alja, nyög az átokkohó Vén Európa.

Még mindig, még mindig sikolt az ég,

hófehér galambok csapdosva menekülnek,

fészakfosztó lármás varjak sötét hada kering,

még mindig, még mindig nincs vége a haragnak.

Jégmezők

Jégmezők északon,

jégmezők délen,

futóhomokon

szó parázslik.

Jégmezők északon,

jégmezők délen,

lassan tereli

a sátán a lovait.

Jégmezők északon,

jégmezők délen,

a jégmezők felett

kígyók vonaglanak.

Jégmezők északon,

jégmezők délen.

A fagy, a jég

körbefonja testedet.

Jégmezők északon,

jégmezők délen,

fejed fölül

kimúlnak a csillagok.

˙r--szonáta

Köldökzsinórunk az űrbelóg,

csillámló szilánkok, gyöngysorok

villognak körköröst --

bennszülöttek fussatok!

Bennszülöttek fussatok!

Ki honnan és mikor jött?

Orángutánok szája csupa átok,

a part már rég leomlott.

A part már rég leomlott,

a jégmezők felett dermedt

kiürült csigaházak, űrhajók --

köldökzsinórunk az űrbelóg.

Holdfényszonáta

Vergődöm, mint hal a parton.

Mint a cethal. A többi már a zsákban.

Parázs izzik a kövek közt,

roppan a gally, szitál a holdvilág.

Szitál a holdvilág,

hallgatnak, némák a lármafák.

A szél, a szél belekap a hajamba,

arcomba csap a szilánk, a szikraszilánk.

Arcomba csap a szikraszilánk,

a folyó medre kiég, megakad,

torkomat fölsebzik a szavak,

kimarják, sebesre sebzik a savak.

Napfogyatkozás

Címtelen, befejezetlen versek

tánckara lejt az utcasarkon,

bokáznak a bohócokkal,

söprik a járdát.

Kutyák,

szöszmötölő sünik jártak itt,

a zergék megszöktek

a sziklafalak meredélyei közül:

Napfogyatkozás.

Fried István

Pozsony-Pressburg-Bratislava-Posonium -- "a nagy kézfogások városa"

Pozsony ezer évig az ellentétek

egybeforrasztásának, a harmóniának

volt történet-szentelte városa

(Pukánszky Béla)

Aligha csupán feledékenység az oka annak, hogy a közép-európai humanizmus lapjának, a Gál István szerkesztette Apollonak (melynek munkatársai közé tartozott Sziklay László, Szvatkó Pál, Szalatnai Rezső, az "örök" Sárosra visszarévedő Passuth László, Sági Farkas István, Sárkány Oszkár, Márai Sándor és Bartók Béla) utolsó számában megjelentetett Pukánszky-írást oly kevesen idézik, Sziklay Lászlón és jómagamon kívül szinte senki, sem magyar, sem nem-magyar nyelvterületen nem hivatkozik rá, mikor a közép-európai városokra emlékezik. Pedig a germanista Pukánszky Béla a magyarországi német (nyelvű) irodalomnak máig meg nem haladott, túl nem szárnyalt történésze volt, aki mind művelődés- és irodalomtörténeti áttekintéseiben, mind eszme- és mentalitástörténeti értekezéseiben újragondolta és problémaközpontú irodalmi modelljének centrumába helyezte el ezt a mára részint csupán távolabbi emlékként, részint feldolgozást sürgető örökségként, részint elfelejtettként létezett irodalmat. Mert több évszázadon keresztül létező irodalomról, irodalmi tájakról van szó, Pozsony, a Szepesség költői, prózaírói, a mánták ott Stósz körül létrehozták a maguk irodalmi megnyilatkozásait, e megnyilatkozások műfaji rendszerét, nyelviségét, amely hol tájnyelvi alakzatokban, hol német irodalmi nyelven reflektált egy többnyire magas színvonalú, a más német nyelvterületekkel, de a magyar és a legújabb időkben a szlovák és a cseh kultúrával is kapcsolatot tartó létformára, történelmi együttélésre, a történelem szeszélyeinek kitett, nem mindig könnyen áttekinthető változásokra. Anélkül, hogy művelői kisebbségi irodalomként/kultúraként élték volna meg szituáltságukat, hasznosították a történeti Magyarország és általában a Habsburg Birodalomban lét tanulságait, és hosszú időn keresztül vállalták azt a kiegyenlítő-közvetítő szerepet, amely a magyar és a szlovák (nem egyszer más szláv) kultúrák között oly szükségesnek bizonyult, a német nyelvű írásbeliséget a magyar és a szlovák írástudók rendelkezésére bocsátva, olyan sajtóorgánumokban, mint a Pressburger Zeitung, az Aehrenlese, a Pannonia, egyként adva hírül, mi történt, történik a magyar és a szláv irodalmakban. Mindezen belül Pozsony kitüntetett jelentőségűnek volt mondható, hiszen szinte egyidőben formálódott a városban a magyar, a német és a szlovák írásbeliség, nem feltétlenül probléma-mentes kölcsönösségben, de akarva--akaratlanul az egymásra figyelés (nem mindig jóindulatú szemmel kísérés) mozzanataitól befolyásoltan. Pukánszky Béla olyan -- jelentős, bár nem jelentőségének megfelelően méltatott -- tanulmányai, mint a Magyar-német szellem a Szepességben, vagy akár a mottóban idézett Pozsony történeti szerepe, még akkor is, ha a szlovák tényező nem kap olyan szerepet, mint amilyet megérdemelne, nélkülözhetetlen kiindulópontjai lehetnének egy olyan kutatásnak, amely a két-, illetőleg háromnyelvű, egy időben koronázó városként funkcionáló Duna-parti civitas többkulturáltságát, többnyelvűségét, romjaiban még ma is létező többfunkcionalitását volna hívatva feltárni. Mivelhogy a nem feltétlenül a városkép megőrzését szolgáló átépítések, a migrációs mozgalmak, az erőszakos és káros beavatkozások ellenére Pozsonyt egyetlen itt lakó és valaha itt lakott "nemzetiség" sem sajátíthatja ki, és történetéhez is csak akkor férkőzhet valóban közel, ha alapvető meghatározójaként a több kultúrára tártságát legalább is tudomásul veszi, és beiktatja ama (kelet-)közép-európai városok sorába, amelyek között a kutatás újabban Triesztet és Csernovicot emeli ki, de amely kulturális központok közé Prága ugyanúgy besorolható, mint Pest-Buda, Zágráb, Lemberg -- és messze nem utolsósorban -- mind a mai napig, tanú erre a telefonkönyv névanyaga -- az egykori császárváros, Bécs. Pukánszky Béla az 1938/39-es csehszlovákiai, magyarországi események "áramában" gondolja át Pozsony történeti szerepét, mindenekelőtt a német-magyar, majd magyar-német múltra reflektálva, annak histórikumát fölvázolva, Kálti Márk krónikájának a sorban első Pozsony-ábrázolásától a XX. századi változások eseménytörténetéig a szó szoros értelemben beszéli el az írás szerzője a "Pozsony"-diszkurzust", a kissé egy-, pontosabban mindössze kétoldalúan értelmezett kulturalitást, a német-magyar kulturális dialógust minden más lehetséges egymásra reagálás elé helyezve. Jóllehet, ha nem ragaszkodunk feltétlenül a harmónia tételezéséhez, a kultúrák békés és problémátlan egymáshoz simulásának illúziójához, hiszen a közös szöveg (és így a Pozsony-diszkurzus) sem bizonyosan az egyetértés, a kölcsönös méltánylás, éppen ellenkezőleg nem egyszer a "hitvita" alakzata, "rituálé"-ja szerint formálódik, akkor a tematikai és ideológiai ellenkezések, ellentétek, "fenekedések" mögött vagy a mélystruktúrában kimutatható párhuzamosságok és érintkezések lesznek a fontosabb tényezők. Aligha kételkedhetünk például abban, hogy Janko Kráî, akinek Petőfi Sándor lírájával való hasonlóságairól már Milan Piżút meggyőzően értekezett, a szlovák nemzeti mozgalom emblematikájának megteremtődéséhez jelentős mértékben hozzájárult. A fenn-lenn bináris oppozíció ugyan nem mitológikus, de az akár hagyományosnak is elkönyvelhető topológia keretein belül jelentkezik, például Duma bratislavská (Pozsonyi gondolat) című versében. A víz és a fent, a vár ellentéte lefordítható lenne szlovák-magyar viszonylatokra, amennyiben érdemes volna az allegórikus előadást rejtvényfejtésnek fölfognunk. Ugyanakkor a fent-lent dichotómiát tekintve szerkezetileg Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című verse volna idézhető ide, különös tekintettel az antikoktól eredeztethető toposz "felülírására". Visszatérve Pukánszky Béla tanulmányához, nem kevés túlzással állítja, miszerint a maga szülőváros-képét az államfordulat után le akarták rontani, "hogy ne ismerjen rá többé senki. ůj várost akartak, mely gyökértelen és mesterséges legyen, mint új neve, a mesterségesen gyártott Bratislava". Amely megjegyzésből csupán annyi tetszik feltétlenül igaznak, hogy Pozsony nem azonnal és nem is vita nélküllett Szlovákia fővárosa, továbbá annyi, hogy a város arculata lassan-lassan változott, nem annyira 1918-1938 között, mint inkább 1945, még inkább 1948/49 után, összhangban a többi úgynevezett népi demokratikus főváros gigantomániásan-ideológikusan képződő átalakítási terveivel, s talán a leginkább az azt követő városrendezési elképzeléssel, az új híd építésével és mindazzal, ami evvel (rombolásban, átépítésben) együttjárt.

Az viszont Pukánszky tanulmányának nem akármilyen érdeme, hogy elválasztja a pozsonyi német írásbeliséget általában a némettől. "De Pozsony gazdag német irodalma sem táplálkozott külföldi forrásokból; nem a nagy német irodalomnak volt halvány tükörképe. Nem elsősorban német irodalom volt, hanem hazai irodalom". A következő mondat azonban félreérthető: "magyar vágyak, magyar célok, magyar szükségletek szülték". Amiről itt szó van, azt a magyarországi, a hungarus jelzővel lehetne pontosabbá tenni; s talán ez nem volna idegen Pukánszkytól sem, aki a továbbiakban visszatalál gondolatmenete elejtett fonalához: "Pozsony németjei nem választófalnak érezték magukat itt a három, magyar, német és szlovák nyelvhatár találkozásánál, hanem összekötő kapocsnak a magyar és német szellemiség között és ugyanezt tették a pozsonyi szlovákok is. A pozsonyi német írók nagyrészt a magyarságnak Európával való megismertetését tűzték ki célul". Ám amennyiben Bél Mátyásnak a három kultúrában való tevékenykedését alaposabban szemügyre vesszük, talán inkább azt kellene hangsúlyoznunk, hogy a XVIII. századnak a három kultúrában működő írástudói az egymás felé vezető utakat keresték, számukra a "nyelvhatár" nem létük határának számított, hanem a sokféleség artikulálódásának az egységben. Juraj Palkoviç Tydenníkje egyként adott számot Magyarország magyar, szláv, német kulturális eseményeiről, az itt egy ideig (1821-1824) tanító, szepességi származású Rumy Károly György egyként váltott levelet Vörösmarty Mihállyal és Łudevít ˘túrral, Toldy Ferenccel és Bohuslav Tabliccal, a pozsonyi evangélikus líceumnak egyszerre volt magyar, német és szlovák "önképzőköre", s az egyes diákok olykot "származásuk" ellenére jártak a másik önképzőkörbe, Jókai Mór német nyelvet tanulandó volt Pozsonyban cseregyermek, más, német vagy szlovák ajkú gyermekek magyarok lakta vidékeken igyekeztek elsajátítani a magyar nyelvet. Igaz viszont az Európára tártság; nemcsak Bécs irányában volt nyitott Pozsony kapuja, értelmiségijei nem pusztán németországi egyetemeket látogattak, jóllehet Bécs közelsége a XIX. század második felében eléggé nyomasztólag hatott, de az európai kultúrát is közvetítette.

Pukánszky Béla értekezésének megkülönböztetett időszerűséget kölcsönöz egy 2001-ben megjelentetett Bratislava című, német nyelvű antológia, amelynek kiadási helye sem nélkülözi az érdekességet. A kolofonban olvasható a Klagenfurt/Celovec helymegjelölés, azaz a városnak németül és szlovákul jelölik meg nevét, minthogy osztrák és szlovén egyetemi/kulturális központ. Ennélfogva a Wieser Verlag ennek a két nyelvi kultúrának népszerűsítését, szolgálatát vállalta. Ebben az esetben az Európa erlesen sorozat kiadásával olyan városi és táji irodalmi "egységek" különféle nemzeti irodalmi szemszögből való bemutatása történik, amely egyfelől a város-táj történetét a multikulturalitás megjelenedése egy változataként fogja föl, másfelől a jelenkor számára a földolgozott/földolgozást igénylő sokkultúrájú örökség továbbéltetését, újragondolását sugallja. Isztria, Dalmácia, Trieszt, Budapest, Bukarest, Bécs, Galícia szerepel többek között a tekintélyes könyvsorozattá összeállt gyűjteményben; a Bratislava című kötetnek szlovák, magyar, osztrák, cseh, dán (a meseíró Andersen), angol, olasz (Claudio Magris) szerzői egyként a történeti találkozások színhelyeként, egy valaha volt többnyelvűség civitasaként emlékeznek meg Pozsonyról, az emlékezések, híradások a XVIII. századtól a XX. századig ívelő korszak alkotói közül kerülnek ki. Az összeállítást Renata Sako Hoess és Rotraut Hackermüller jegyzik, az előbbi hölgy több szlovák szemelvény fordítójaként is elismerést érdemel. A magyar hozzájárulás résztvevői: Reviczky Gyula, Sebestyén György (az osztrák íróvá -- Krúdy-fordítóvá lett 1956-os magyar emigráns), több részlettel Grendel Lajos, a német-magyar írók közül Karl Benyovszky-Benyovszky Károly, a több kultúrában tevékenykedő Bél Mátyás (itt Matej Bel névformában), a német nyelvűek képviseletében például Korabinszky Mátyás János, Johann Michael Landerer, Elsa Grailich, a szlovák költők közül többek között a magyar irodalom oly kiváló fordítóiként is ismert Emil Boleslav Lukáçtól és Jan Smrektől olvashatunk; igen fontos részlet található Juraj ˘pitzertől is, az immár sosem látható Pozsonyról, jóllehet egészen más hangsúllyal számol be az 1960-as, 1970-es esztendők úgynevezett várospolitikájáról, mint tette ezt egykor Pukánszky Béla.

Nem kevésbé szívbe markolóan ragadja meg ezúttal az 1968-as esztendő vészterhes napjait Dominik Tatarka, míg Anton Hykischnek a közös XVIII. századi, Mária Terézia korabeli történelmének egy epizódját kapjuk meg Anton Hykisch németre fordított regényrészletéből. Annyi bizonyos, hogy bár a szlovák szemelvények vannak túlnyomó többségben, s a jelenkori írások egy szlovák túlsúlyú (nem Pozsony, nem Preżporok, nem Pressburg, nem Posonium, hanem) Bratislava létéről és helyzetéről számolnak be, a kötet történeti anyagából egyértelműen tetszik ki: miképpen valósította meg a XVIII-XIX. század Pozsonya a többkultúráltságot, az egymást kiegészítő, egymással párbeszédbe lépett kultúrák, mentalitások, nyelvek közös létezését; miként reprezentálta Pozsony Közép-Európát. Ján Albrecht emlékezését ideidézve: "Pozsony európai város volt, tájékozódásában mindig összeköttetésben maradt a közép-európai kulturális atmoszférával". Csakhogy a XX. század megsebezte ezt a közép-európaiságot, a város zsidóságára emlékező írások felidézik a zsidó művelődés, iskolák jelentős szerepét Pozsony sokszínűségének teremtődésében; a második világháború és az azt követő események demográfiai átrendeződést eredményezték, éppen nem annak érdekében, hogy ezt a kulturális sokféleséget mint közép-európai "állandót" továbbörökítsék. A kötet számottevő részét alkotják a veszteséget panaszló írások, Ján ˘trasser előbb egy névsort ír le: Pavol Weisz, Vojtech Donner, Dezider Quastler, Ignác Vécsei, Friedrich Weinwurm, Alexander SkuteckŔ, Vojtech Bustin, Emil Alojz Brull, Imrich Geyduschek, Ernest Steiner. (És most ne "elemezzünk neveket", ki lehetne közülük a magyar, ki a német, ki a szlovák nyelvi közösség tagja!). Mivel ˘trasser másutt látja a közöset. Ezt a tíz férfit négy alapvető tényező köti egymáshoz. Valamennyien Szlovákiában születtek (ez, persze, a nevek alapján más csoportosítást is lehetővé tett volna, de ezúttal a legkevésbé lényeges eseménye a történetnek); ott éltek és munkálkodtak; valamennyien építészként dolgoztak. És valamennyien a második világháború erőszakos eseményeinek következtében haltak meg, lett légyen szó koncentrációs táborról, harcról a szlovák hegyekben vagy röviddel a háború után az annak következményeképpen kiáltott szenvedések áldozataiként. Az emlékezésre a pozsonyi Zsidó Kultúra Múzeuma adott lehetőséget, amely >>Zsidó építészek -- A Holocaust áldozatai címmem<< rendezett kiállítást. A Képzőművészeti Főiskola rektora, ˘tefan ˘lachta pedig elhatározta a kiállítás kapcsán, megismertetné a nevezett építészek életművével az érdeklődőket.

˘trasser személyesre fordítja előadását, harminc esztendeje pozsonyi lakos, naponta el-elmegy a világháború, a vészkorszak áldozatainak "művei" előtt, egyikről-másikról azt sem tudta, kinek tervezését köszönheti, lakóházakról van szó, üzletekről, szállodákról, szanatóriumokról, mozikról, kávéházakról. így például Weinwurm és Vécsei az 1930-as esztendőkben munkásszállásokból álló épületegyüttest építettek Nová doba (ůj idő) elnevezéssel. Olyan épületeket, állítja, amelyeket a ma bennük lakúk közül senki nem cserélne el a szocreál periódus házainak lakásaival. Ezek az építészek emberszabású, lakható város kiteljesítésében voltak érdekeltek, és így is fogalmazhatnók, a kor stílusának, építészeti "nyelvének" megfelelően kapcsolódtak az európai trendekhez, kortársaik hasonló törekvéseivel szimbiózisban olyan Pozsonyban gondolkodtak, amelyben létrejött az, amit genius locinak, a hely szellemének szokás mondani. Az emklékezés, amelyre a szemelvény befejezéséül a szlovák szerző felszólít, egyben a múlttal való szembenézést, a múlt értelmező elsajátítását eredményezhetné, kiváltképpen akkor, ha a kötet és a kötetben sajnálatos módon nem szereplő szerzők, alakok, történetek kibeszéletlen epizódjait (amelyek az egyes szereplők, népcsoportok, rétegek életében egyáltalában nem epizódszerűek) is bevonnánk a felidézésbe. Mert például inkább a szerző személye, mint az általa megjelenített esemény módja miatt mondható érdekesnek, hogy a "táncoló" bécsi kongresszus Európa ügyeit intéző hatalmasságainak egyikét-másikát Ján Kollár önéletírásából ismerjük meg, ugyanakkor a szerkesztők nyilván nyelvi okokból nem férhettek hozzá Sas Andornak két kiadásban is megjelent, befejezetlenségében is impozáns, szakszerű, ennélfogva tárgyszerű monografikus vállalkozásához: Pozsony, az egykori koronázó város a bécsi kongresszustól a nagy márciusig 1815-1848. A hiány talán a leginkább azért tetszhet szembetűnőnek, mivel Sas Andor könyvében a pittoreszk leírások szemléletességét kiválóan egészíti ki az adatgazdag értekezés, a társadalom- és várostörténeti nézőpont mellé szervesen illeszkedik a művelődési, amely a jelzett időszak szlovák, cseh (az ifjú PalackŔ!), német és magyar viszonyaira tekint ki; az 1995-ös könyvváltozat 70-72. lapján például kiválóan fölvázolt képet kaphatunk a bécsi kongresszus résztvevőinek pozsonyi látogatásairól. Kollár szűkszavú, a személyesség ellenére is több mint visszafogott visszapillantásával szemben a várostörténész nagy anyagot felölelő kutatásait állíthatjuk, a németnyelvű könyvecske sokat nyert volna, ha Sas Andorból is merít.

Ugyanezt mondhatjuk el a pozsonyi zsidóság múltját, majd a kurtán-furcsán említett vészkorszakbeli sorsát értékeltető szemelvényekben tallózva. Két kiegészítő forrás adódhatott volna. Az egyik megint Sas Andor máig nem eléggé értékelt munkásságához kapcsolódik: A szlovákiai zsidók üldözése 1939-1945 (Pozsony, 1993). Ezúttal nem időzöm el amellett, hogy miért posztumusz könyvként kellett Sas Andor dokumentatív értékű művének napvilágot látnia. A másik megjegyzés annak a ˘pitzernek hangsúlyosabb jelenlétét hiányolja, akinek magyarul is kiadták tanulmányait e tárgyban: Kétség és remény (Pozsony, 1994). ˘pitzernek a Bratislava antológiában publikált közleménye igencsak beszédes című: Hogyan hal meg egy város? -- Pozsony a hatvanas és a hetvenes években. Közleménye rokonságot tart azokkal a magyar írásokkal, amelyek Budapest városrendészetének "anomáliáit" tették szóvá, a Tabán, Óbuda felszámolását, a kávéházak és a sokak által pejoratívnak vélt kávéházi kultúra "kispolgári"-nak minősítését (Kosztolányi, Karinthy, Emil Boleslav Lukáç, Pavol Horov mint kispolgár!), a kiskocsmák eltűnését (Spitzer felidézi a Stelzer borozót, a Veterna utcában, melynek egyik termében Ján Smrek szokta verseit rögtönözni, a kritikus Jozef Felixnek diktálva). Amikor ˘pitzer Pozsonyba érkezett, lenyűgözte egy azóta rég eltűnt ház, amelyen egy táblán az alábbi feliratot olvashatta: In hanc domus habitavit Franciscus Xaverius Messerschmidt sculptor (e házban élt Messerschmidt Ferenc Xavér építész), a tábla elveszett, a házat lerombolták, az utcát átkeresztelték. Vajon -- ismételhetem -- Kassa, Kolozsvár, Budapest és más közép-európai városok egyes kerületeiben nem bukkanunk hasonló jelenségekre?

Az élhető és formájában, alakzataiban hagyományőrző, történelmet sugárzó város helyébe -- nemcsak Pozsonyban -- a blokkházak semmitmondása lépett; nemcsak egy ember, hanem egy város is emlékeiben, emlékei által él, jóra és rosszra, fenségesre és szomorúra emlékezik. A város bennünk van, írja ˘pitzer, és ezt az emlékezetben, különös figuráiban, a hétköznapok csak itt jellegzetessé váló eseményeiben megformálódó várostörténetet őrzik az olyan szerzők, mint a magyar irodalomban Krúdy Gyula, illetőleg a pozsonyi szlovák írásbeliség vele rokon szerzője, Emo Bohuń, és ennek nyomába eredt Pozsony közép-európaiságát irodalmi és nem-irodalmi személyiségek révén fölismerni próbálva a budapestiből bécsivé lett Sebestyén György. Rendkívül becsesnek bizonyul a pozsonyi németség már említett krónikás hölgyének belső tereket megjelenítő leírása, az 1880-1969 között élt Elsa Grailich 1933-as Pressburger Interieurs című kötetéből kapunk két részletet: az egyik alcíme: hagyomány, a másiké: modern lakáskultúra. Talán csak Márai Sándor Egy polgár vallomásai első kötetének (első megjelenés: 1934) kassai szobabelső-rajza ad oly hiteles képet arról, milyen körülmények között élte le életét a pozsonyi, illetőleg a kassai polgár az Osztrák-Magyar Monarchiában, majd Grailichnál a (Chaplin filmjéből kölcsönzött címmel) "modern idők"-ben az anyagi kultúra melyik változata jelezte annak az életformának hétköznapjait, amely a történelem nem feltétlenül kedvező hatásai következtében visszavonhatatlanul megsemmisülni látszik, látszott. S ha manapság a közép-európai városok egyikében-másikában olykor kétségbeesettnek tűnő erőfeszítéseknek lehetünk tanúi, hogy a hajdani polgári élet külső tényezőit rekonstruálják, életre galvanizálják, a lakáskultúrát illető természetes változások sem menthetik az életformának erőszakos eltörlésére koncentráló igyekezetet, amely több közép-európai város (így Pozsony) "tartalmi" elszegényítéséhez hozzájárult.

Aligha tagadható, hogy a szellem munkásai sokat tettek azért, hogy e városok közép-európaisága rögződjék az emlékezetekben; hogy a gigantomániás elképzelésekkel szemben ne a múlt konzerválódjék, hanem a közép-európaiság "üzenete" ne halkuljon el. Ján Smrek önéletrajza, nevelődésének, költészetbe érésének, avatódásának regénye híven beszámol, miféle élmények érték attól kezdve, hogy egy magyar gimnázium diákjaként itt tanult. Dr. Samuel OsuskŔ bölcseleti előadásain ismerkedett meg Henri Bergson filozófiájával, az élan vitalról szóló előadások olyannyira megragadtők, hogy későbbi prágai folyóiratának, az Elánnak címe is innen származott. Két megjegyzés: 1) nagyjában-egészében Smrekkel párhuzamosan Babits Mihály is tanulmányozta Bergson bölcseletét. 2. az Elán bővelkedik magyar irodalmi vonatkozásokban, ismeretes, mily sikerrel közvetítette Smrek a magyar irodalmat a szlovák olvasókhoz. Smrek megértésről, méltányosságról tanúskodó költészet/élet-regényével szembeállítható a kommunista Ján Poniçan jóval türelmetlenebb szemlélete: a magyaroknak fölrója, hogy Nagy-Magyarországot siratták, kívánták vissza, a pozsonyi németek a bevándorló szlovákokat kénytelenek voltak tudomásul venni, hiszen megfizették boraikat, a pozsonyi magyarok és németek inkább a "csehszlovákokkal", mint a szlovákokkal létesítettek kapcsolatot. Egész Pozsonyon -- folytatja Poniçan --, akár egész Szlovákián Prága uralkodott, a közigazgatásban elhelyezkedett exponensei révén, az iskolákon és a művelődési intézményeken keresztül. Szlovák nép, szlovák kultúra, a hivatalos ideológia szerint, nem létezett tulajdonképpen. Szlovák nyelv sem, csupán a csehnek egy dialektusa, amelyet a "gonosz" ˘túr-követők irodalmi nyelvvé emeltek. De csak átmenetileg. HIvatalosan a csehszlovák létezett, valójában a cseh volt hallható az iskolában, a szlovák Nemzeti Színházban, cseh tanárok nevelték "csehszlovákká" (a kötetben mindenütt idézőjelben) a közép- és sok népiskolában azokat, akik eredetileg szlovákul beszéltek. (A német szöveg szlovák eredetije Ján Poniçan önéletrajzában jelent meg: Spomienky. 1: Búrlivá mlados¦ 1920-1938. SlovenskŔ spisovateî, Bratislava 1975. 63.)

Nehezen lehetne tagadni Poniçannak a magyarokra, a németekre és a csehekre vonatkozó, igen kihegyezett állításainak némi igazságát. A csehszlovakizmus hivatalos ideológiája az állami léthez jutott Szlovákiában éreztette hatását, nemcsak a szlovákokon, hanem a magyar és a német "nemzeti" kisebbséggé lett népcsoport sorsában is. Az azonban feltehetőleg túlzásnak vagy egyoldalúságnak minősíthető, hogy az első köztársaságban a szlovákok elnemzetietlenítése állami program lett volna, a kisebbségek létezésükben sokkal fenyegetettebbeknek érezhették magukat, mint a szlovákok. A polgárinak mondott Csehszlovákia jogállam volt, de sem a cseh, sem a szlovák országrészben nem sikerült megoldani a "nemzetiségi" kérdést, és Csehszlovákia első, majd második szétesése oly történeti tény, amelynek okait csak nagy tapintattal, a kollektív bűnösség tételezésének mellőzésével, differenciáltan és a "megértés" akarásával kellene az eddigieknél alaposabban, őszintébben és mindegyik érdekelt fél önkritikus önszemléletével kutatni, magyarázni, föltárni.

Ezt tekintetbe véve tárgyszerű hangnemben állapítható meg, és ez a kötet szemelvényeiből is kitetszik, hogy a hajdan háromnyelvű Pozsony mára némi jóakarattal is csupán aránytalanul kétnyelvűnek mondható, a pozsonyi zsidók és németek, valamint a második világháború után a magyarok sorsáról talán érdemes lett volna többet beszélni, írni, tudni. Bár az ilyen kurta közlések szintén eltöprengtetők: Selma Steiner (1924-ben született) egyenesen a koncentrációs táborból tért haza Pozsonyba, a családnak könyvkereskedése volt, amelyet Tiso "Szlovák Állam"-ában (az idézőjel az emlékező hölgyé) egy szlovák író árjásított. A Hlinka-gárdisták 1942. július elsején hurcolták el a szülőket, ő kisöccsével együtt egy ágy alá bújt. Az öccs 1945-ben halt meg. A második világháború alatt a koncentrációs táborokban a Steiner család 82 tagját ölték meg. A többi rokon, aki túlélte a holocaustot, kivándorolt. A családból ketten maradtak Pozsonyban. 1991-től (emígy egy toldalékszerű zárjeles megjegyzés) a Steiner-antikvárium ismét "üzemel", nélküle a Ventúrska aligha képzelhető el. Az írás eredetileg a bécsi Der Standard 1992. augusztus 7-i számában jelent meg. Tuvia Rübner (született 1924-ben) Képeslap. Pressburg, ma Bratislava címmel írt verset. Emígy kezdi: "Bratislavát Pressburgnak hívták, Pozsonynak hívták.) Számomra Pressburg volt". Majd hirtelen vágással folytatódik: "Wurm tanító megmutatta az osztályképet és szólt: /ez náci volt és ez meg ez is. Ez/ különösen szörnyű volt. Ez elesett Oroszországban és / ezt elűzték. Hogy ki élte túl a zsidó iskolások közül,/ nem tudom. "Pressburg háromnyelvű város volt. A negyedik/ nyelv a hallgatásé". A továbbiakban Tuvia Rübner alámerül a történelembe, a kelta korig réved vissza, a rómaiak Posoniumnak hívták a várost. "Nagyon öreg város ez./ Oly öreg, hogy még engem sem ismer meg./ Aligha a viszontlátásra, kedves.

Tuvia Rübnerről csak annyi az információnk, hogy versét kifejezetten ennek a kötetnek a számára írta, a versből kitetszően boldognak mondott gyermekkorát a városban töltötte, a város régmúltja sem ismeretlen előtte, az említett kelta és római emlékek mellett a nagy-morva fejedelmek építette erősséget is fel tudja idézni, a Szent Márton székesegyház mellett volt a zsidó neológok temploma föllelhető, mór stílusban épült, lent terült el a halpiac, fent kezdődött a Zsidó utca (Judengasse). A szülők és nővérek a múlt részeiként versalkotó tényezők: egészében egy elsüllyedt világ (amelyet a már több ízben hivatkozott kíméletlen "városrendezés" utalt vissza a feltámaszthatatlan múltba) a vers tárgya, "anyaga"; a hetvenedik életévét meghaladt tanú még egyszer, utoljára alászállna a múlt mélységesen mély kútjába, anélkül, hogy a visszatérés akárcsak reménykedés formájában derenghetne föl. S hogy a történelem (?) rémes árnyai még fenyegetőleg léphetnek föl, akár az 1989-es fordulatot követő -- előlegező -- eredményező napokban, Grendel Lajos két írása közül a második, a Hazám Abszurdisztán című prózából vett szemelvény igazolja. Igaz, a szélsőséges, demokrácia-ellenes, a maguk nagynak gondolt, fantomizált (?) elbeszélését hirdetők Közép-Európa majd minden átalakuló, Európára előkészülő államában felbukkantak, az abszurdisztáni esetlegességek azonban túlságosan agresszívaknak, fenyegetőeknek bizonyultak, ugyanakkor arra döbbentek rá, hogy -- mint Grendel írja -- alig múlt el az egyik totalitarizmus, már a "kapu" előtt alakulgat egy másik, s a néző hajlamos annak felejtésére, hogy a térség jellegadó szerzői: Franz Kafka, Robert Musil, Karl Kraus, Ladislav Klíma (hogy Grendel beszédes névsorát ismételjem). Az egyik rendszerváltás utáni novemberi napon a Miroslav KusŔt (hogy a német szövegben miért maradt meg a magyar tárgyrag, nem egészen világos) ért sérelem valamennyi gondolkodó, semmilyen szélsőséges véleményben nem osztozó, semmiképpen nem "ideologikus" írástudó, értelmiségi sérelme, ha úgy tetszik, a katona által megzavart Archimédeszé, teszem hozzá, hiszen a katona mindig meg akarja zavarni Archimédesz, minden idők minden Archimédesze köreit.

A közép-európai író, gondolkodik el Grendel, nem engedheti meg magának, hogy ne viselkedjék, nyilatkozzon ironikusan, ha oly misztifikált fogalmak tolakodnak köré, elé, mellé, mint szabadság, nemzet, felebaráti szeretet; mindezekre a fogalmakra érzelgős, álságos, kisajátótí, kirekesztő, ködösítő (mellék) jelentések rakódtak rá, ezektől az irónia segítségével lehet megszabadulni, értelmezem, gondolom tovább Grendel ma sem kevésbé időszerű mondatait. S ha a négyszáz fasiszta randalírozóval szemben negyvenezer ember vonul föl a demokrácia mellett tüntetni, akkor ez bizonyára köszönhető azoknak a "disszidenseknek" és "fél-disszidenseknek", íróknak, filozófusoknak, közgazdászoknak, akik veszedelmes időkben példázták a jó ügy melletti kiállás értelmességét. Szlovákiában (hogy Grendel gondolatmenetéhez ragaszkodjunk) és mindenütt másutt Közép-Európában. Hiszen a Grendel fölsorolta "abszurdisztáni" szerzők a személyiség és a nyelv sérülékenységét tanúsították. A jogállamban sem oly ritkán előforduló jogtalanságokat tették szóvá, azt kiáltották világgá, hogy egy napon, feltehetőleg megrágalmazták Josef K.-t, anélkül, hogy valami gonoszat cselekedett volna, mégis őrizetbe vették. S bár az őrizetbe vétel után, igaz, erősen felzaklatva, bemehetett a bankba dolgozni, attól kezdve nem hagyhatta el a per, a processzus (eljárásnak is fordítható volna) gondolata, az előre lejátszott processzusé, amelyet értetlenkedve fogad, s amelyet oly sok "nyugati" és közép-európai értelmiségi kétkedve és hitetlenkedve szemlélt az 1930-as években, az 1940-es évek elején, az 1950-es években, majd 1968 után, hol Pozsonyban meg Prágában, hol Budapesten, hol nyugaton. Az abszurdisztáni történelem -- mondhatjuk irodalomcentrikusan -- az abszurdisztáni irodalom visszafordítása a magán- és a személyiségtörténetbe, s az ön-felszabadító akciók Pozsonyban is sürgették az önszemlélet, önmegértés előmozdítását, a hamis mítoszok (ilyen címmel a svájci emigráns Irena Brećnától olvashatunk írást, részletet egy közép- és kelet-európai riportokat tartalmazó, 1996-ban Bernben kiadott gyűjteményes kötetből) szétfoszlatását. Talán nem tévedek akkor, ha úgy vélem, ez az Ausztriában megjelentetett, ízléses kiállítású "Bratislava" -- kötet mindehhez hozzájárul. Egy magyar olvasónak valószínűleg Petőfi és Jókai hiányzik a könyvből (akár Reviczky helyett is, akiről nem tudjuk meg, hogy németül is írt verseket), egy szlováknak Janko Kráî vagy Juraj Palkoviç. Egészében azonban a kötet végigolvastán kitetszhet, hogy bár Budapest, Bécs és Prága ellenében Pozsony kevesebbet emlegetett közép-európai főváros, a régiók Európájában múltja fölértékelődhet, még megőrzött többkultúráltsága pedig újragondolást, továbbgondolást igényelhet. Grendel Lajos szlovák sikere, Dużan ˘imko magyar tematikájú regénye azt a szlovák-magyar kulturális kölcsönösséget segíthet érvényre juttatni, amely nélkül a közös történelem, a régebbi korszakok számos irodalmi átszövődése, párthuzamossága nemigen érthető meg. A szűkkeblűen nemzetieskedő kizárólagosságok ideje az egység felé araszoló Európában mintha lejárni látszana, pontosabban szólva, tegyünk meg lehetőségeink szerint mindent azért, hogy lejárni látszódjék, és a tanulság levonása kedvéért olvassunk bele Juraj ˘pitzer már följebb idézett magyar nyelvű könyvébe; a magyarul is olvasó, Sas Andorra is hivatkozó szlovák író, irodalomtörténész, akinek kanyargókkal teli életútja szintén tanulmányozásra volna érdemes, kötete 133. lapján írja:

">>Ami történt, nem lehet meg nem történtté tenni<<. (F. Weizsäcker) A múltat nem lehet leküzdeni, értelmet csak a jelennek lehet adni, ha a múlt figyelmeztető jeladás lesz, ha a társadalom hajlandóságot mutat, és bátorságot vesz ahhoz, hogy hatékony gátakat emeljen az árvízzé duzzadással fenyegető mellékfolyók ellen, ha lesz bátorsága leküzdeni a bűntudatot és szégyenérzetet, a vád és védekezés érzéseit, az érzelmi magatartás ellenállását, ha meglesz benne a készség, hogy meghallgasson és meghallgattasson, amikor a gyónó egyúttal gyóntató és megfordítva, amikor közösen keresik a megbékélést -- az együttélésnek a humanitás hagyományos kipróbált normái szerinti lehetőségét. Ez a lehetőség mindig megvolt." (Mayer Judit fordítása)

És most vissza a közép-európai humanizmusnak az 1930-as években kiadott folyóiratához, az Apollohoz. Szemelgessünk a cikkekből: Egy magyarul megjelentetett szlovák novelláskötetről írja Sárkány Oszkár: "Van azonban ennek az irodalomnak külön, sajátos levegője is, melyet szavakban megragadni éppoly nehéz, mint megmagyarázni. Szlovenszkói levegő, szlovenszkói tájihlet ez -- mely közelebb hozza ezt az irodalmat a magyarhoz. így néha a szlovák irodalmat a magyar szerves kiegészítésének érezzük, melyben Szlovenszkó hangjával és színeivel találkozunk". Sági Farkas István A mai szlovák irodalom címen cikkezik: "Emil Boleslav Lukáç világfájdalmas lírája olyan közel áll Ady Endre magyar és mégis európai lírájához, akárcsak Ady lírája állt közel az elhúnyt papköltő Martin Rázus lírájához". Talán távolodóban a gondolatmenettől, mégis közelben, általánosíthatóan Puskás Lajos Európai humanitásából egy passzus:

"Az egyén például azért, mert megszületett, még nem magyar, s ha csak magyar, még nem európai; a szószátyár magyarkodás itt szokott hatalmasat tévedni, amikor a maga szűkös individualitásával büszkélkedik, holott ez magában még nem érdem, hanem a magyar, az európai, az egyetemes emberi értékek megközelítésének csak eszköze lehet; így törekedjünk magyarságunkban gyarapodni s felülmúlni más nemzeteket".

A cikkben a bekezdés zárójelben olvasható, de nem árt, ha kinyitjuk ezt a zárójelet, és visszakapcsolunk a PUkánszky Bélától kölcsönzött mottóhoz, a Klagenfurt/Celovecben kiadott kötet tanulságait idevonva. Pozsony háromnyelvű, háromkultúrájú öröksége nem tehertétele az átalakult városnak, hanem közép-európaiságának, európaiságának (?) éltető hagyománya. Utópia-e, ha azt tételezem, talán egyszer nagyon sokan fogják ezt kutatni, tanítani, értelmezni, fordításokkal szolgálni? "Közép-Európa a ragyogó lehetőségek hazája" -- bízott mondása tettre válthatóságában Gál István az Apolloban. Az olyan könyvecskék, mint a Wieser Verlag Bratislavája ezt a reményt erősítik. A közös munkák sora következnék, és talán következik is.

Jegyzetek

Apollo. Középeurópai humanista folyóirat. Szerk. Gál István. I. 1934-1939. I-IV, II. 1934-1939. V-X. III. Dokumentumok. S.a.r. Gál

István hagyatékából Gál Ágnes és Gál Julianna. Budapest 2001. (Hasonmás kiadás)

Aixinger László: Pozsony. Jankovics Marcell előszavával. (Budapest 1938)

Bajkó Mátyás: A pozsonyi líceum reformkori történetéhez. In: Tanulmányok a magyar nevelésügy XVII-XX. századi történetéből. Budapest 1980. 105-118.

Ballus, Paul von: Pressburg und seine Umgebung. Pressburg 1823.

Fried István: Slavica in der deutschsorachigen Presse Ungarns im Zeitraum des Vormärz. In: Aspekte kultureller Integration. Festschrift zu Ehren von Prof.Dr. Antonín M꿦 an. Hg: Karel Mácha und Peter Drews. München 1991. 115-127.

Holiçík, Stefan: Pozsonyi koronázási ünnepségek 1563-1830. Ford. Nagy Judit. Budapest-Bratislava 1986.

Pressburg in der neuen Slowakei. Geschichte, Kultur, Wirtschaft. Pressburg é.n.

Pukánszky Béla: A magyarországi német irodalom története (a legrégebbi időktől 1848-ig). Budapest 1926.

Ugyanő: Geschichte des deutschen Schrifttums in Ungarn. Münster in Westf. 1931.

Ugyanő: Német-magyar szellem a Szepességben. Budapest 1949. Klny. az Egyetemes Philologiai Közlönyből

Ugyanő: Német polgárság magyar földön. Budapest (1944).