Irodalom / kritika / társadalomtudomány
2003. július, 7. szám
* * * * * *
Csehy Zoltán első tanulmánykötete talányos címmel jelent meg: A szöveg hermaphroditusi teste. Talán kevesen tudják, hogy szerzője nemcsak ismert és elismert költő, nemcsak az ógörög és latin irodalom fordítója, hanem fontos tanulmányok szerzője is. Tanulmányaiban a szerző azt az utat járja végig szövegszerűen, amelyet fordításairól már többé-kevésbé megismerhettünk. Azért rendkívül fontosak ezek a tanulmányok, mert az utóbbi évtized megújult fordításelméletének erővonalaira következtethetünk belőlük, azaz megismerhetjük azt a szemléletet, amely akár a Hárman az ágyban-, akár a Sztratón-fordítások teoretikus hátterét jelentik. De önmagukban is megálló tanulmányokról van szó. Csehy művelt irodalomtudós – egyként használ reneszánsz és posztstrukturalista, ókori és huszadik századi szövegelméleteket, ütköztet és felhasznál, azaz a szó legjobb értelmében: játszik a szöveggel. Sőt, írásai képesek párbeszédbe lépni a jelenkori magyar irodalomelmélet teoretikus munkáival is, hiszen a test és szöveg, az erotográfia tematikájában új szempontokat hoznak forgalomba, új megfontolásokkal szembesítik az olvasót. Beccadelli és Janus Panninius kapcsán éppúgy, mint Pilinszky János vagy James Mitchell verseiről értekezve. A szöveg, ez a félelmetes mentális és kulturális formáció, amely már évezredek óta a vágy eszközeként és tárgyaként funkcionál. A szöveg hermaphroditusi testében erotikus konstrukcióként áll elénk. Csehy Zoltán kiváló tanulmányai meggyőző argumentációval mutatják be az erotikum tabuizált történéseit a civilizációnk gyökereinek nevezett antik és reneszánsz világban.
Németh Zoltán
Poemateria: a költészet az anyaga Mészáros Ottó első kötetének. De mi is a kéltészet anyaga? A nyelv? A szerző tapasztalata? Az olvasó értelmezése? A világ? Szövegek? A gondolat? Mészáros Ottó szövegei úgy vetik fel ezeket a kérdéseket, hogy közben minduntalan kétségessé is teszik magát a kérdésfelvetést. Kötete több értelemben sem szokványos kötet, s az utószót író Szombathy Bálint nyomán is felfigyelhetünk a hármas műfaji tagolódásra. Mészáros az irodalom, a szöveg határait próbálgatja: míg a kötet első harmadában a költő verseit olvashatjuk, a második szakaszban a festő képeit, képverseit, a harmadik rész pedig a performer akcióit eleveníti fel képes és szöveges formában. Azaz – miközben Mészáros Ottó kétségbe vonja az irodalom határait, egyúttal fel is oldja azokat, s az így felszakadó kódokból állítja elő jelentéseit. Ahogy az egyik szöveg azt meg is fogalmazza: “Performanszon egy mese arról, hogyan szeretnénk látni a környezetünket. Hogyan ruházzuk fel emberi tulajdonságokkal az általunk kiválasztott tárgyakat. Mindegy, milyen tárgyról van szó, érzelmileg kell kötődnünk hozzá, ezért saját magunkhoz hasonlatossá kell alakítanunk, mert csak így vállhat részünkké.” Amíg Mészáros Ottó szövegei meg tudják állítani a mesék természetes forgarókönyveit, amíg ösztönös viselkedéseink és a konvenciók elfogadott rendjének ellenében képesek hatni, addig az avantgárd nonkonformitásnak valóban értelme .és jelentése van. A felforgatás megállíthatatlan és jelentéstermelő potrenciáljával szembesülhetünk.
Mészáros Ottó, mint azt talán mindenki tudja, az érsekújvári Stúdió alapítója. Tevékenységét talán nem is lehet kötetbe foglalni: az akcióművészet mindig kicsúszik a szöveg sorai közül. De most van egy könyv, és ez a könyv megszólalt.
Németh István
– Mikor a tavasz nyárba csapott át, baj lett: már imámat sem tudtam megfogalmazni. Vagy csak haragszomrádot játszottam Istennel...? Mindenesetre így nem esett jól felkelni, le sem feküdtem. A dadával töltöttem éjszakáimat, ő viszont analfabétává varázsolt...
– Harc a túl barátságos ellenséggel.
A csatákat egyelőre sorra ő nyeri meg, de a háborúból én kerülök ki győztesen.
Tudom.
Legalábbis szeretnék erről meggyőződve lenni...
– Döntésképtelenné válni annyi, mint elveszíteni a háborút önmagad ellen – döbbentem rá egy este nagyvilági magánzárkámban nem sokkal a szabadulás előtt, mikor a májusi hőség dongókat kergetett be kitárt ablakomon, hátgerincem jajgatott, kíváncsiságom meg – mint mindig – nagyobb volt a félelmeimnél.
– Májusi kánikula.
Olyan az életem, mint egy defektet kapott gumiabroncs.
Akár ha rokka mellett ülnék, és várnám, mikor szúr meg az orsó.
Túl egoista a világ – hát én is ezt gyakorlom, csak éppen regatívan.
– Ha a lélekben béke van, bármikor paradicsomot képzelhetsz magad köré. Ott is, ahol balták potyognak az égből egy “sima” felhőszakadás közben, ott is, ahol “unalommal” bélelt a magány, ott is, ahol minden idézőjel felesleges.
(Alkalmazkodni elég egyszer megtanulni.)
– Bárcsak ihletébresztő lenne ez a vajúdó elhatározás, sóhajtottam, miközben a holnaputánnak örültem kíváncsisággal telve, mely most nem volt nagyobb félelmeimnél. De ahogy két hete még a sarokban is szeretet szuszogott, úgy most minden képzelt (és valós) egérlyukban közöny vihogott gúnyosan. Én is kinevettem hát az elhatározást, hogy ezt nevezi vajúdásnak, miközben még egyszer sem törölte meg homlokát, s tartottam neki egy miniatűr előadást a csakazértis-elméletről, amely olyan gyakran beválik.
– Az önpusztító folyamatokat leállítani végre, s a becsvágyat mások felé irányítani... Ez most a feladat, ebben a májusi madárcsivitelésben, erőltetett mosolyok és megbánt közelmúlt pillanatok között.
– Krízis miniben.
Mielőtt azt mondanád, ez már a vég, nyisd fel végre szemedet!
Mások is végigcsinálták ezt már, meg a zápor is csak úgy érdekes, ha van hol elrejtőzni.
– Derűs ború.Itt ez a kártyavár, mely még mindig nem dőlt össze.
Úgy látszik, a szélvihar is visszaváltható...
– Amit napról napra agyonragozol, és lépésről lépésre átértékelsz, azt csak úgy érdemes sarokba vágni, hogy ott is maradjon, és minden emlékleplet levessen magáról!
– Végső elhatározás.
Mikor huszonöt perc után már megint mocorog valami, fel kell szólítani a “Mindent vagy semmit!” – filozófiát.
– A kimondott szavakat megbánni annyi, mint kételkedni önmagadba vetett hitedben.
– A gondolat hatalmával viaskodni nap mint nap, s várni, mintegy közömbösen, ki kerül ki győztesen... A legyengült (agy)sejteket meg vitaminokkal próbálni felerősíteni.
– Aki nemrég még ellenségnek tűnt, hiába kutatja a bántó szavakat. Vagy ez is csak póz lenne...?
– Ha az ember a világba megy, szerepet ölt magára, ugye, de néha ezt akkor sem sikerül levetkőznie, ha egyedül marad.
– Mikor már a világban is kételkedik az ember, csak írni lehet... Nevetni egy jót azon, hogy megint mióta a “gyötrődés” a fő tevékenysége. (Amint leírja az első szót, el is felejti...)
– Valami új.
Megkaptam az esélyt a sorstól megismerni az igazságot.
Ismerkedem vele.
Ízlelgetem.
Ki-kiköpöm, de újra beleharapok.
Így is lehet...?
– Átmenet.
Leülni megírni az élet és az egzisztencia viszonyát. Azaz bizonyítani, hogy a mai nap is ért valamit.
A méregbe mártott borsószemek mézédesek lettek, a jégeső elmaradt, és a sarokból, zörgő csontokkal bár, de előbújt a szeretet. (Ingyen és bérmentve visszakérem bizonyítványomat.)
– Ha azt hiszed, hogy gúnyt űznek belőled, komolyan kell venni a bumerángokat, és nem elfelejteni politizálni.
– A napi híreket elolvasni oda és vissza, egyazon úton járni keresztól és kasul, csöbörből vödörbe jutni és megfordítva, kiszínezni az elméletet és leegyszerűsíteni a gyakorlatot, elfelejteni rágyújtani és gyümölccsel tömni magad, barátod köszönését nem fogadni, meglepődni a realitásokon és csodálnozni az álmokon, majd béklyót kötni homlokodra. Ezek a mindennapok.
Ez kell a túléléshez.
– Szombat délelőtt.
Az önmegvalósulás filozófiáján rágódni borsófejtés közben. (Az egészségügyi törvény-módosítás csak a háttér.)
A tegnap esti könnyek mintha felszabadítottak volna egy csomó energiát.
– Szkepszis májusban.
Nagy tévedés áldozata a világ, csak el ne hidd, hogy Isten a bűnös!
– Hangulat.
Akár egy nyomozó ballonkabátban, szivart kutatva zsebében, távúton.
– A borsószemek egyértelműek.
Az álmok ma igazak.
Csak az állítások tévesek.
– A lélek útvesztőjéből kibúvót keresve zarándokolni a Megváltó felé – ez a feladat, s nem is kevés.
– Ha a labirintusban kószáló gondolatnak nem felehtenénk el lépten-nyomon iránytűt a kezébe adni, gyakrabban sütne ki a Nap, és hónaposretek is hamarabb kerülne az asztalra.
– Pesszimista nosztalgia.
Szép volt, csak meg ne ismétlődjön!
– A szabadvers, még ha rímel is, nem kötelező.
Lélegezni is elfelejthetsz, de a következményeket vállalnod kell!
– Mi volt egy héttel ezelőtt?
Mi lesz egy hét múlva?
A még alig begyógyult sebhez nem szabad hozzányúlni, mert újra sajogni kezdhet!
– Ha sokszor átgondolva is ugyanaz a végsző, csak szemet húnyni érdemes.
Fontos és lényegtelen egyremegy.
Zeneszó akár üdvrivalgás.
Ahogy kéz a kézben andalogtunk a végtelen felé, úgy ért véget történetünk.
– Tegnap még kihívás volt.
Ma érdektelenség van, és közöny bujkál a sarokban.
Holnap megtörténik a kivégzés...?
– Az éjjelek áztak már csillagszórós magányban is, megmártóztak szivárvánnyal teli párnacsatában is, s mostanság – azaz újra – hátat fordítanak. A hajnalok sem tépőzárasak már.
És így esik legjobban!
– Ha elringatni nem tudod magad, olyasmivel foglalkozz, ami feledteti veled a bölcsőt!
– Óránként rádöbbensz, hogy megint te tehetsz mindenről, megbocsátani magadnak meg képtelen vagy?
Ilyenkor arra kell kérni Istent, nevessen ki! Ha megteszi, könnyebb lesz, meglátod.
– Függetlennek lenni mindentől és mindenkitől – ha ezt véghezviszed, üres pénztárcával utazhatod körbe a Földet!
– Elvek nélkül élni nem lehet.
Közömbösen sem úszod át a tavat.
De ha magány van, minden vitorlára felkapaszkodhatsz!
ha a persely duzzad
a fáradtság lankad
attól tartasz
a forrás elapad
a bölcsőből már egy ideje kiléptél
most mégis mintha visszatérnél
elhinni hogy értelme van
s kacagni nem cinikusan
pislogni nem elfelejteni
a cirkuszt átrendezni
nagy a tét –
gondolni vihar előtti csendben
csak ott belül legyen minden rendben
elsősegélyt kérni ellenségedtől
s visszavarázsolni magad
a bűvös körbe
a rendszertelenség tetőfokán
tótágast állva
kajánul vigyorogni a kamerákba
kiegyezni magaddal mielőtt
meg sem született a megállapodás
és fejet hajtani
az uszálysuhogásos emlékek előtt
a lélek vízmentes
akváriumában kapálózva
tüdődet a halaknak kölcsönözted
s nincs garancia hogy
még a klinikai halál
beállta előtt visszakapod
I
mikor a felmondás megíródik
az elhatározás vívódik
a képzelet tobzódik
s nem tudni
a villám mely irányba csapódik
II
a magány már elviselhető
tolódik a kimenő
a tenniakarás újra buzog
Isten már nem duzzog
eltitkolt üzemzavar lelkemben
s mintha megint
elveszítettem volna a békét ellenem
unalmas már ez a küzdelem
félek hogy
ez lesz a végzetem
mikor túl sok az üresjárat
mégis egyre több a látszat
egyre megy
mennyi közben a búbánat
xxx
ami úgy leköti az embert
hogy észre sem veszi
az ólomsúlyú pillanatokat
az varázsolja napról napra
szivárványszínűvé a ritkán
parázsló hétköznapokat
szétboncolt a tudathasadás
gonosz és ádáz minden áldás
felhőszakadás közeleg
a tányérra loccsant
némi agybéli egyveleg
Életműveket nem csak alkotni, meg is kell élni! Amikor egy életművet értékelünk és jutalmazunk, nem csupán a művet, hanem az alkotómunkában eltelt éveit is elismeréssel illetjük. A mé az ember életével egység és érték! Dénes György esetében is így igaz! Nem ő talált az irodalomra, hanem az irodalomteremtés szüksége és kényszere kereste meg. Az első irodalmi pályázaton tűnt fel és egy év múlva már a rágió magyar irodalmi adását vezette. Tegyük hozzá, ezt tette egész életében, szinte mindmáig, ami magában is életmű.
A semmi talajáról induló irodalom egyik első képviselője! Sorsa is hasonlóan alakult, egybefonódtak, emberi sors és kisebbségi írásbeliség. Irodalom és költő együtt tájékozódott, összefonódva tévedett és fejlődött mindkettő. Irodalmunk kezdeti tévedéseit Dénes is elkövette, miközben számos erényét birtokolja. Költőként érzelmi beállítottságú és hagyományhű, elmúlt valóság neveltje s részben elkötelezettje, ám lírája intellektuális érvényű és nyelvezete formaművészetként jelenik meg. A Madách Kiadónál tavaly megjelent Hattyúk éji dala című, válogatott kötete klasszikus értelemben vett nyelvi tökélyt és formabiztonságot bizonyít. Alaki értelemben tehát lírája hagyományosnak mondható, de érzései és belső tartalmai, témái és hangulatai korszerűek; az idő múlása miatt érzett bánat, az üregedés és az út végének rezignált látomásai. Számos gyerekverset is írt, mily furcsa s talán éppen ezért hiteles kettőssége kezdetnek és végnek, egyszerűeket, játékosakat, tökéleteseket, gyereknemzedékeket nevelt általuk.
Íróportréi és emlékező írásai az alkotás esélyeit és az írósors alakulásának törvényeit kutatják. A mű hátterében felidézik – az embert! Dénes ösztönös, önművelő intellektusa mögött természetes jóérzéket, rengeteg olvasást és nagy könyvtárat érzünk, megsejtve, hogy a költő fizikai és szellemi értelemben egyaránt az irodalomnak – az irodalombanél. Nem robbanékony, nyugodtan erős, nem kiszámíthatatlan újító, hanem szívós és öntörvényű önművelő! Mintha irodalmunk ösztönös és legjobb belső erőit testesítené meg. Életműve a nyugodt, sorsszerű léterők munkájához hasonlítható. Önmagát adja folyamatosan, pesszimizmusa sem bántó, mert emberi arcvonású, inkább megható. Iróniája leginkább önmagát érinti, bár életünket veszi célba.
Nyolcvan éve hasonló, mint kisebbségi irodalmunk nyolc évtizede: nehéz, termékeny és sosem öncélú!
A Posonium Irodalmi Díjra méltán érdemes!
Duba Gyula
A szlovákiai magyar képzőművészet sokkal nehezebben küzd a létező társadalmi körülmények között érvényesülésének lehetőségeiért mint az irodalom. Közösségi létének legalitását csak 1989-ben vívta ki, befogadása a kulturális köztudatba lassan valósul meg. Ez kihat művelői társadalmi megbecsülésére és jutalmazására is. 1995-ig nem létezett semmilyen szakmai díj a képzőművészek számára, ekkor alapították meg a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának nívódíját. Ezt a díjat évente az elmúlt év kiemelkedő művészeti vagy művészettörténeti eredményéért szakmai zsüri döntése alapján ítéli oda a Társaság saját tagjainak, az elismerés főleg morális. (emellett nem minden szlovákiai magyar képzőművész tagja az SZMK-nak).
2002-ben az első művészeti életmű díjat a Posonium Irodalmi és Művészeti Díg kuratóriuma adta át az általa javasolt 80 éves Barta Gyula festőművésznek.
A 2003-ban a Posonium Művészeti Díjra a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága Nagy József grafikust javasolta.
Nagy József (Pozsonypüspökin született 1928. Április 2-án) ahhoz a csekély számú magyar képzőművész generációhoz tartozik, amely a második világháború után elsőként kapott lehetőséget felsőbb szakmai oktatásra. A pozsonyi képzőművészeti főiskolán az ötvenes évek közepén kezdtek tanulni Nagy József, Nagy János, Eckerdt Sándor, Bacskai Béla, Andrásy Tibor, Jaksics Ferenc és mások. Nagy József a kitűnő Vincent Hložník tanárnál végezte tanulmányait 1953-59 között, itt alapozta meg mesterségbeli tudását és a képzőművészet különböző eszközeivel való bánásmódját. Tanulmányai főleg grafikai alkotómunkára készítették fel. Munkásságának egész terjedelme nehezen áttekinthető, hiszen több mint negyven éven át végezte nap mint nap illusztrátori, grafikai, tervezői munkáját, munkáinak százairól, ezreiről van szó. Sok, nyomtatásban sokszorosított műve küldetése befejeztével eltűnt papírjaink halmazaiban esetleg zúzóiban is, mások viszont továbbélnek könyvekben, templomokban vagy még csak várják a műteremben a közönséghez vezető utat. Nagy József mind a mai napig művészetét mint szolgálatot fogja fel – nem a mindennap kiszolgálását, hanem a kulturálisan, nemzetiségileg vagy vallásilag összetartozó közösségek szolgálatát.
Magéba mélyedve, műtermébe húzódva dolgozik nap mint nap. Ír, rajzol, szőnyeget sző. Tucatnyi egyéni kiállítását mindig felkérésre és szűkebb pátriájában rendezte meg a Komáromtól Pozsonyig terjedő földdarabon. 1996-ban hetvenéves születésnapja alkalmával több kiállításon mutattuk be művészetét és ekkor jelent meg a művész első és egyetlen katalógusa.
Az elsé számú közösség, amely számára egész életében dolgozott, a szlovákiai magyar közösség. Illusztrációit e közösség apraja-nagyja ismerte, hiszen Nagy József 40 éven keresztül jelen volt a Szlovákiában nyomtatott magyar szó világában. Egyrészt mint a tankönyvek alkotója (e könyvei száma 40 körül van) másrészt mint a Pozsonyban megjelenő lapok állandó kísérője, illusztrátora, tervezője. Ma már ki tudná megszámolni a megszámolhatatlant, kiválasztani belőle a legmaradandóbbat.
Nagy József szabad grafikájának első fejezete is érintette az illusztráció határát. Ott szabadult fel, ahol legbelsőbb saját élményeiből merítette az ihletet, ahol a múlthoz fűződő legmélyebb gyökerekből táplálkozott. Nagy József egyedülálló módon alkotta meg grafikáiban mindazt, ami a hagyományos Csallóközből megmaradt szívében, tudatában – archaikus idők üzenetét mentette át. Fájdalmas szeretettel idézte fel aza az időt, amikor még egység létezett a halász- és vadászember és a természet között, éltek a mesék a tündérekről, a Csodaszarvasról és más tovatűnő lényekről. Ezek a témák ihlették meg szőnyegterveit is. Mindenki számára nagy meglepetés volt Nagy József szőnyegterveinek kirobbanó és kultivált színvilága, a bonyolult és eltérő technika mesterségbeli elsajátítása.
Monumentális kompozícióinak többségét csak kartonon rögzítette, elmaradtak a költséget igénylő megrendelések e tervek anyagban és szövésben való megvalósítására és így nem kerültek el ahhoz a közösséghez, amely számára tulajdonképpen készültek. További munkái templomok számára készültek. Katechizmusokat, imakönyveket illusztrált, egyházi naptárakat tervezett, de belső berendezések, oltárképek is születtek elképzelései nyomán. Több Keresztutat alkotott, melyek eltérnek a megszokott realista többfigurális ábrázolástól és mind tartalmilag mind formailag új módon közelítik meg ezt a fontos és tragikus témakört.
Téves lenne azt hinni, hogy egy idillikus, harmonikus művészet művelőjével állunk szemben. Nagy József művészete csupa dinamizmus – bármely kifejezési formáját használja, formái örvénylenek, gazdagok, robbanékonyak. A téma által kiváltott érzelmi fűtöttség izgalma ez. Szebbnél szebb kisméretű tanulmányainak százai bizonyítják, hogy nem egyszerű ebből az áradatból kiválasztani azt az egyetlen változatot, amelyből megszületik a végleges mű vagy a nagyméretű szőnyegterv.
Nagy József munkásságának zöme figuratív. Tartalmai által, melyek a magyar irodalomból és a nemzeti kultúra ismert témaköreiből táplálkoznak, mindig érthető volt közönsége számára. A grafikai struktúrák variálása közben azonban az utóbbi tíz-tizenöt évben érdeklődése az absztrakció felé irányult. 1996-ban állította ki először a “72 angyal” című rajzsorozatát, azóta készülnek sajátos kisugárzású ún. gyógyító képei. Életműve még nincs lezárva.
Távol a nagyváros zajától él egy művészünk, akinek életműve és sorsa a szlovákiai magyarsághoz fűződik. Jelen volt mindenhol, ahol a szlovákiai magyar képmőművészet megnyilvánulhatott – az 1961-es első magyar képzőművészeti vándorkiállításokon Ekecsen és Gombaszögön, az 1967-es Híd kiállításon Dunaszerdahelyen –, vállalta a Kis Galéria című könyvben való bemutatását 1977-ben (akkor ezt csak 13 képzőművész vállalta) a Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának első tagjai közé tartozik, résztvett az SZMKT minden kiállításán.
Elismerésünknek már régen meg kellett volna nyilvánulnia. De legalább itt és most.
Kubička Kucsera Klára
(A Díj átadásán a laudációt Szabó Kinga olvasta fel)
A Posonium Irodalmi-díjakat harmadszor osztjuk ki ebben az évben. Jó érzéssel tesszük s szinte meghatódva. A díjak által irodalmunk olyan súlyú és méretű elismerésben részesül, amilyet hosszú évtizedeken át hiányoltunk. Ebben az értelemben sosem voltunk a társadalom kedvezményezettjei. Ahogy ma sem! Ennek okán és érthetően a Posonium-díj egyre nagyobb közfigyelemnek örvend, mind nagyobb súllyal esik a latba. Számon tartják, várják és elismerik. Közelről sem “csak” az anyagiak okán. Talán méginkább az erkölcsi értékelés és az alkotói tett komoly elismerése miatt! A kuratórium számba veszi és áttekinti a múlt évi műveket és olyan döntést hoz, amely – véleményünk és szándékunk szerint – megegyezésen alapuló, egységes értékrendet kíván érvényesíteni. A díjak odaítélésének bizonyára nem kis hozadéka, hogy különféle érdekű és sokrétű irodalmunk eredményeit egységükben látja és ítéli meg, kialakítva ezáltal az alkotómunka közös értékrendjét és szolidáris egységét!
A kuratórium a 2002-es év írói-kiadói produkciójából 98 művet vett számba és előzetes válogatás után 32 könyvet értékdelt. Mennyiségi és minőségi értelemben aránylag jó évet zártunk, a kiadott művek sáma mintegy duplája az egykori Madách-kiadó évi legjobb teljesítményeinek. Ez írásbeliségünk életképességére és alkotókészségére utal. Az elismerésre érett életművek száma is nő, mind többen lesznek az életműdíjra érdemesek. Az a tény sem kevésbé örömteli, hogy ez alkalommal nem egy, hanem két művészeti díjat adhatunk ki. Legjobb képzőművészeink alkotó munkájának komoly felmutatása ez! A önyvtermés listáját olvasva úgy tűnhet fel, mintha többségben lennének a tudományos-ismeretterjesztő és helytörténeti munkák, a fordítások és másodkiadások. Ám az értékelendő művek jegyzékének összeállításakor kitűnt, hogy ezen művek mellett a szépirodalmi alkotások is komoly súllyal vannak jelen. A díjazottak mellett olyan jutalmazásra érett könyveket említhetnék, mint Tallósi Béla Megégett tulipánok című novelláskönyve, Fábián Nóra A nagyváros meséi című regénye, Lampl Zsuzsanna Móki meséi című gyerekkönyve, Németh Zoltán Vírusszövegei, idiótameséi és egyéb mutáns történetei vagy Kiss József Kötődések és távlatok című történelmi publicisztikája. Azért említem meg ezt, hogy ne csak a számbeli teljesítménye méreteiben szemléljük irodalmunkat, hanem alkotó és értékteremtő mivoltában is eredményesnek és életképesnek lássuk. Fontos erőnek ismerjük el a kisebbségi szellemiség munkájában. Nem kicsi a tét: a kor növekvő és egyre igényesebb kihívásai közt, azok ellenében nemzettudatunkat és önismeretünket állandóan fejlesztenünk kell és megújítanunk. Meggyőződésünk, hogy ebben az igényes közösségi munkában az irodalomnak pótolhatatlan helye és mással nem helyettesíthető hivatása van!
Beszámolómhoz tartozik végül, hogy bár hosszú és kemény viták után ugyan, a kuratórium minden esetben konszenzussal döntött, nem kellett a szavazás módszeréhez folyamodnunk. Megértettük és meggyőztük egymást. Ez egymás nézeteinek kölcsönös elismerését és a vélemények tiszteletben-tartását jelenti. De a közös érdekek iránti fogékonyságot és bizonyos értékazonosságot is. Ezek után nincs más dolgunk, minthogy a díjak átadására térjünk!
Korábban már felmerült, ogy az egykori felső-magyarországi írásbeliséget és alkotóit mai irodalmunk távoli előzményeként, mintegy a gyökérzeteként, alkotóit pedig elődeinkként tarthatnánk számon. A gondolat önkényesnek tűnhet fel, ám nem alaptalan. A Felföld történelmi szellemsisége mindenképpen hordoz a számunkra üzenetet. Ennek a genezise a táj emlékezetében lehet! Nemzedékről nemzedékre hagyományozott életérzésben, apáról fiúra öröklődő erkölcsben, mélyről induló magyar öntudatban. A történelmi múlt emlékeivel lépten-nyomon találkozunk. A szellemi üzenet minőségét városi épületek és anyanyelvőrző népélet, temetők és emlékművek őrzik. A táj szellemtörténeti földrajzát dicséret illeti, évszázadokon át a magyar kultúra létét jelentette. Voltak évszázadok, hogy itt volt Magyarország! A Felföld történelmi földrajza, ilyen fogalmat is ismerünk, mélyen a magyar múltba gyükerezik. Európa-méretű földrajzi jelentőségéről is beszélhetünk. Történelmi földrajz?! Ismerjük a múltbéli, a történelmi változásokat rögzítő színes térképeket. A földrész határai, tengerekkel körülvett földje, folyói, hegységei, erdőségei és városainak hálózata állandónak mutatkoznak. Ám az országhatárok, az államok, hercegségek, grófságok és csatolt tartományok belterülete, a vajdaságok, bánságok és hűbéri földek, a leigázott részek területe gyakran változik. A változásokat különféle színekkel jelölik a térképek, s ezek a színes foltok folyamatosan keverednek, a határok eltolódnak és a színek új csoportosulásba verődnek. Mint a kaméleon, a történelmi európa-térképek úgy változtatják színeiket. Mintha az országok képtelenek lennének huzamosabb ideig őrizni határaikat, a színes parcellák időről időre eltolódnak. A határok eltolódása mögött azonban, a színes foltok hátterében népeket kell látnunk! Nyelveket, vallásokat és eszményeket, királyokat, császárokat és hercegeket, uralkodókat és vazallusokat, humánus vezetőket és könyörtelen despotákat. Művelődési központokat és harctereket is. Nyomorult falvakat és gazdag városokat, a középkori szellem óriásait és a barbárság rablólovagjait, könyvnyomtató műhelyeket és fegyverkovácsokat, bitófákat és templomokat, máglyákat és egyetemeket, eleveneket és holtakat. A térképek metamorfózisa hűen dokumentálja, hogy Európa hatalmi erkölcse és humánus eszméi az elnyomás és ellenállás évezredes küzdelméből, a lázadás és vérbe fojtás, a felszabadítás és elnyomás dinamikájából születtek. Földrészünk szellemiségét is hasonló kettősség jellemzi.
Mohács után a Felföld lesz az ország. Központja Pozsony. Nem főváros, az államhatalom Bécsben székel, nemzeti központ, a magyar főnemesség fellegvára. A városfalakon belül épült, a Vár védelmét élvező és a királyi hatalmat megtestesítő jogszolgáltatás oltalma alatt álló, főúri paloták képviselik a megtépázott, ám megmaradt dicsőséget. Nem kevésbé fontosak a felföldi várak! A nemzeti önvédelem és katonai hatalom építményei, ahány hegycsúcs, már-már annyi vár, s ahány fontos kereskedelmi vagy hadi útvonal, katonai fennhatóság és területi tájegység, annyi végvár! A táj népében a veszélyeztetettség érzése állandósul, mély gyökereket ereszt a szüngtelen védekezés és harckészség ösztöne. A kard és a könyv tejtestvéri viszonyban élnek, az ”ország” kultúrája fegyverek oltalmában virágzik. Az eszmék harcát is a fegyverek küzdelme dönti el gyakran.
”Szerelmes földrajzunk” értelmében járjuk be a nemzeti kultúra emlékhelyeit, amelyek korukban a szellemi fejlődés egy-egy mérföldkövét jelentették! Zarándoklásunkat azonban nem Pozsonyban, hanem a másik felföldi nagyvárosban, a ”keleti metropolisban”, Kassán kezdjük. Ki lehetne más tiszteletünk tárgya és figyelmünk alakja, mint a híres lantos, Tinódi Sebestyén? Urának, Török Bálintnak a fogságba esése és Szigetvár veszte után, vándorénekesként az országot járja, s amikor meggyőződik a haza széthullásáról, Kassára telepszik. Korszerű műfajt alapít. Az elmondott vagy kántált vers ősi eredetű, felújítja eredeti küldetését, megteremto az énekelt vers műfaját. Témagyűjtő utakra indul Kassáról, tényfeltáró tanulmányutakat tesz, mindig ott van, ahol harc folyik és magyar győzelem lehet vagy inkább vereség. Maga is katona, a magyar élethalál harc elkötelezettje, korai nemzetmentő szellemiség, az első magyar haditudósító. Cronicáját ugyan 1554-ben Kolozsvárott nyomtatja ki, témái azonban országosak már amenyire van még ország. Tudósít Erdélyről, Eger vívásáról, Losonczi István haláláról és Buda bukásáról, végvárak vesztéről, Szitnya, Léva, Csábrág és Murány elfoglalásáról, a szalkai mezőn történt, híres viadalról. Munkáiban a magyar sors dominál, nyelvezete is fájdalmasan magyar, dallamaival pedig a középkori magyar zene alapozásához járul hozzá. Énekei pompája elfedi és megemeli a rögtönzött szövegeket, tartalom és dallam hitelesen kiegészítik egymást, művészi egységet alkotnak. Az erkölcsi tartalom nem kevésbé jelentős! Hitteli önbizalommal és nemes eszmei lobogással buzdít az önvédelmi harcra, a megmaradás ídeáját fogalmazva. A kisebbségi eszmeiség céljának lám, milyen mély gyökerei vannak: túlélni, lenni, megmaradni! A felföldi tájba tartósan beépül ez az eszmény, a lét alapjának a védekezést téve meg!
Következő helyszínünk is Pozsonytól távoli vidék, nevezetesen Zólyom vára s a közép-szlovákiai táj. Ahol Balassi Bálint született 1554-ben. Az egyik legtekintélyesebb felföldi főúrnak, az északi bányászvárosok főkapitányának, Balassi Jánosnak a fia. Mily pompás szellemisége korának! Katona és világfi, a szabad harcos élet és a szenvedélyes szerelem híve, européer magyar költő. Tanítómestere ki is lehetne más, mint a kor rebellis prédikátora, Bornemissza Péter, a pokoli látomások űzöttje és reformátor hitvitázó, ”ördögi” könyvek halálra ítélt szerzője. Nyomdát alapít Semptén, magyarítja Szophodlész Elektráját. Nagy európai utazást tesz a reformáció szellemében égve, tanítványába is beoltja, hogy a keleti ellenében a nyugati kultúrát igényelje.
Végvárak védik a tájat a török fennhatóság és létforma ellen. Magatartásában s ebben a szellemiségben nem a megadás, eltűrés és belenyugvás lélektana munkál, hanem a kényszerű ám vállalt küzdelem és a folyamatosan teremtő békevágy. A védekező, lét és önvédelmi harc lélektana fogékonyabb az igazság és az erkölcs iránt. Ebben a helyzetben a hazaszeretet csak igaz lehet! Az önvédelem igaza a hősiesség táőtalaja és a legtisztább erkölcs. Az ember mély átéléssel, tudatosan foglalkozik sorsával. A humánum forrásvidéke! Ám az igazi emberi szépségnek is szülőhelye! Milyen ismételhetetlen és nagyszerű kérdést fogalmaz Balassi Katonaéneke? “Vitézek mi lehet e széles föld felett / szebb dolog a végeknél?” A táj szépségét esztétikai élményként talán még a festészet sem ismeri, inkább csak realista elem és háttér a nagy mesterek képein. Balassi már a természet szépségéről és a táj örömteli hangulatáról áradozik. “Holott kikeletkor az sok szép madár szól... Mező jó illatot az ég szép harmatot ád...” bizony ez korai, szép panteizmus! (Rousseaunál nyer bölcseleti formát.) A vitézi élet, mint létforma, győzelmek és halál lehetősége, férfias, hazafias pátosz! “...mert ők fejeket szednek”, “halva sokan feküsznek”, és “Sok vad madár gyomra gyakran koporsója / vitézül holt testeknek.” Nyers kép, mégis tiszta líra, belengi az igazságos küzdelemben elnyert halál pátosza, korai példája a magyar költői nyelvnek. Hitelesen adja vissza tárgya tragikus szépségét. Balassi szerelmes versei – férfiasak! A kemény férfiasság nála korjelenségként tűnik fel. A férfi tiszteli a nőt, hálás szerelméért, nem ismeri a férfiönzést, kölcsönös gyönyörre vágyik. Ismert Balassi indulatossága is, a kor feltételezi a vadságot, költészete azonban lovagias, gyakran kesergő, de nem panaszkodó. A költő magyar öntudatához nem férhet kétség. Nyelvéhez és nemzetéhez való ragaszkodását, letisztult és tudatos hazaszeretetét Szép magyar Comoediája prologus-ából tudjuk: “Ha én is azért az magyar nyelvet ezzel akartam meggazdagítani hogy megesmerjék mindenek, hogy magyar nyelven is meglehet az, az mi egyeb nyelven meglehet, az jóakaratért nem érdemlem, hogy botránkozónak híjanak az emberek. Mert az mi a szerelmet illeti, azt Magyarországon immár régen annyira felvettékm úgy eltanulták, s úgy követték mind titkon s mind nyilván mindenek, hogy sem az Olaszok nagyobb okossággal, sem Spanyolok nagyobb buzgósággal nem követhettek.” Nyugati szelek élesztgetik a Felföld szellemiségét, a keletiek veszélyeztetik. Az érkező eszmék, esztétikai és etikai értékek – s nem csak Balassinál! – magyar gondolkodásmóddal és életérzéssel ötvöződnek.
A hegyek között úgy tűnnek fel a magyar szellem megnyilvánulásai, mint a vadvirágok. Ösztönösen, természetes szépségükben. Trencsén közelében találjuk Sztrecsény várát, ahol Petrőczi Kata Szidónia, az első magyar költőnő élte fiatal éveit. Apja, Petrőczi István báró a felvidéki protestáns hazafiak vezető embere, a Wesselényi-összeesküvés bukását követően vagyonát veszítve menekül Erdélybe. Szidónia itt megy férjhez és írja verseit, ám tanúságuk szerint szülőföldjéről magával vitte Balassi lobogó szenvedélyét és felföldi magyarságát, az élet szépségébe vetett hitét, sőt Bornemissza Péter rémlátomásait is minden bizonnyal. Költői munkáiból úgy érezzük, hogy szenvedéseinek átélése és természete, lírai habitusa fiatal kora tájainak szellemiségében gyökerezik. Innen délnek indulva, Pozsony irányában, csak Nagyszombat lehet a következő megállónk. Pázmány Péter városa! Magyari István méltó ellenfele, az éleselméjű hitvitázó, egyetem-alapító és irodalmi nyelvteremtő bár Nagyváradon született s előkelő erdélyi nemesi család fiaként Krakkóban, Bécsben és Rómában tanult, majd két évig az ausztriai Graz egyetemén tanított, végül is élete végéig Nagyszombat – és Pozsony – lakója! Mily roppant, s tegyük hozzá: életveszélyesen forrongó és termékeny az akkori szellemi pezsgés! Hadak állnak a gondolatok mögött s az eszmék igazát fegyverek erősítik. A táj nyugat felé nyitott, onnan jönnek a friss gondolatok és megütköznek az egyház és a hatalom hagyományvédő erőivel. A harc az igazságért folyik. A felföldi lét az igazságkeresés jegyében történik. Hatalmi harc, melyben a szellem erősen segédkezik és a magyar nyelv kiteljesedik. Pázmány műveltsége európai, pompás nyelvezete magyar, nagy hatású, művészi prózanyelv, költőien érzékletes és döbbenetesen meggyőző. Egyéniségét áthatja a táj többnyelvűsége, magyaros szemlélettel fordítja Kempis Tamás Jézus Krisztus követését. Mint mondja, “olyan kedvesen folynék a szó, mintha először magyar embertől magyarul iratott volna.” S amennyiben az eszmei forrongás nyomait követjük, csupán néhány faluval kell tovább mennünk, Szencre. Szenci Molnár Albert szülőhelyére, aki a kor másik szellemi óriása, bár ellenkező eszmék követője, nem kevésbé nagy magyar nyelvteremtő, mint Pázmány! Forradalmi munkája Kálvin Institutiójának magyarítása, ám a Psalterium Ungaricum címen kiadott zsoltárai az első magyar költői műfordítások. Évszázadok során inkább csak kisebb stilisztikai korszerűsítésre szorítkoztak, költőiségük ma is gyönyörű. Szenci Molnár a szülőföld fogalmát is érzékelteti, Szenc kezdetben “patria” számára, majd “az ország”!
Már eddig is többször leírtam “az első magyar” minősítést s még többször megtehetném. Az akkori téridőben élő európaiság jelenlétét kelet felé tekintve, Szepsin pillantjuk meg. Ahol is a protestáns útirajzíró, nagy európai bolyongások után kassai iskolamester, majd Varannón a Nyáry család udvari papja, Szepsi Csombor Márton született, Szülőfaluját “hazájának” nevezi, Ad patriam Szepsi címen epigrammát ír hozzá. Lám, már Szenci Molnárnál is láttuk, a szülőföld hazaként is felfogható! Nagy útirajza az Europica varietas szintén szemléleti alapozómű, a francia és cseh fejezetei különösen szemléletesek és színesek, szerzőjük rokonszenvétől átfűtöttek.
Az eddigiekből is kitűnhet, hogy az országrész – mely ekkor maga az ország! – szellemi természetrajzát és magyar jellegének vonásait igyekszem kitapintani, amelyek hatással lehettek a nemzeti értékrendre és történelemszemléletre. Némely vonásukban talán annak éppen a lényegét jelentették. A felföldi közérzet és az egész magyar identitás kapcsolatát vázolom. Mint él és hagyományozódik a tájban a szülőföld élménye, a hazafiság és a nemzettudat? A fogalmaknak mind a racionális, mind a metafizikus összetevői nyilvánvalóak, érzelmi és tudati vonásai sajátosak. A kettősség jegyeit talán a táj is magán viseli? Mennyire jelentősek és meghatározók ezek a vonások és értékek a magyar létszemléletben? Az északi hegyek méltósággal, zordan őrzik nyugalmukat, a középhegységek rengetegeik csendjét. Váraik legendák helye – Stibor vajda Beckója, Báthory Erzsébet Csejtéje –, kényurak és rablólovagok fészkei – Csák Máté Trencsénje, a Bebekek Muránya, Krasznahorkája –, megannyi ősi nemesi család fellegvára. Különböznek a déli végváraktól. Azok kapitányok vezényelte védelmi gócok olyan időben, amikor a nemzet szinte hatalmon kívüli helyzetben, állandó és többrétű önvédelemre kényszerült. Ballagi Mór nagyszótára szerint a “végek”, “valamely ország, tartomány határa”, tehét, tapasztalatból tudjuk, az állandó mozgás és változás földje, képlékeny táj! Gyakran hadak útja, felvonulási terület, rendezetlenség, átjáróház. Itt él hat évszázad óta a felföldi magyarság. Keskeny zöld csík a térképeken, folyók kék ereivel átszőve a fölébe terpeszkedő hegyek barna tömbje alatt. Mintha irdatlan súly nyomná! Nyugatról huszita, majd zsoldos hadak özönlik el, keletről Bocskai hajdúi és Rákóczi György, majd Betlen Gábor protestáns katonái, aztán Thökölyi Imre és II. Rákóczi Ferenc kurucai, bocskoros talpasok és patkós lovak, vasalt szekerek és vasas németek tapossák földjét. A török is fel-felcsak délről, vilájeteket, közigazgatási egységeket szervez, az adófizetők névsorai akár korabeli népszámlálás ívek lehetnének. Rimaszombat hódoltsági terület, mint Érsekújvár, a városban azonban nem állomásozik török katonaság. A város mind a szultánnak, mind a magyar királynak adót fizet. Tudathasadásos állapot, mint kissé a kettős kötődés! Elnyomó hatalmak között őrlődni öntudatvesztéssel járhat. Jobbik esetben pedig azzal, amit a táj és népe máig követ: a teremtő védekezés magatartását kimunkálva, alkotói értelemben megélni és gyakorolni a dolgos önvédelmet és gerinces helytállást! A történelem állandóan feladja a leckét a magyarságnak: hűen önmagához – megmaradni! Előtérbe kerül a szülőföld, mint ragaszkodásunk tárgya és a lélek nyugalmának, biztonságérzetének alapja.
A kuruc költészetnek mind a magyar, mind a szlovák darabjai “nemes orszáunkról”, “édes hazáról”, majd keserű bujdosásról szólnak. A Csínom Palkó, Csínom Jankü... Balassi “vitézénekeinek” dacos utódja, ilyen a “Te vagy a legény Tyukodi pajtás...” is, Buga Jakab éneke – Mit búsulsz, kenyeres...? – már a csüggedés és remény dala. A Bujdosó dala pedig a reménytelen emigrációé, mily természetes magyar sosr?: “Istennek ajánlak kedves édes hazám.” A kuruckor a táj nagy – magyar és szlovák – élménye, olyan közös népi akaratra utal, amely forrásértékűen felföldi minőség. A történelmi sors a népéletben folytatódik, betyárnütákban csapódik le, későbbiek során, zenei értelemben Bartók keresi nyomát.
Mondottuk, itt volt az “ország”, a hatalmi viszonyok mégsem kedveztek az önálló “országlásnak”, a birtokló ösztönöket kevésbé ösztönözték. Még úgy sem, mint Erdélyt, önállóságai és hódoltságai idején. A nemzeti tudat azonban mindig megélt a tájon. A védekező fejlődésre, öntudatra és jogokra építő szellemiséget és nyelvi kultúrát építő és korszerűsítő munkára ösztönöz. A kiszolgáltatottság ellenében dacot gerjeszt, s az elnyomással szemben sem a megadást, haem a csendes, ám következetes ellenállást sugallja. A “szerelmes földrajz” térképén, ne feledjük, Bécs is ott található. Már Balassinál is, mint ahogy Krakkó is, majd később Bessenyei és testőrbarátai révén. Pozsony – Pressburg is inkább német, az evangélikus líceum igazgatója, Bél Mátyás azonban fontosnak tartja mind a latin, mind a magyar és német nyelv tudását és elismerően ír a szlovák nyelvről. Az első magyarországi periodikumot alapítja, amely bár latin nyelven jelenik meg, általa azonban s Bél által a város az európai pietizmus góca, “kis Hallé” lesz. A nevezetes magyar góc azonban, kuruc hagyományai bizonyára segítik ebben, Kassa! Itt telepszik meg Batsányi János, Kazinczyval és Baróti Szabó Dáviddal együtt megalapítják a Kassai Magyar Társaságot, majd annak folyóiratát a Magyar Museumot. A felföldi szellemi életben párhuzamosan haladnak a többnyelvű s kultúrájú tájékozódás s ezen belül a reformkorba torkolló magyar nemzeti építkezés. Erős német kulturális és politikai hatás és testközelben lévő, szlovák népélet befolyásolja és árnyalja a magyar törekvéseket. A nemzeti jelleg minden bizonnyal a német befolyás ellenében (is) domborodik ki, a szlovák valóság ösztönös tudomásulvételével. A táj tulajdonságának érzem ezt a népi-nyelvi kölcsönösséget, toleranciára ösztönző, európai vonásának. Ha nem beszélünk róla, akkor is jelen van, ott rejtőzik a városokban és népéletben, a polgári értékekben és emberi kapcsolatokban, az írásbeliségben, családnevekben és temetőkben. S akkor is hagyományunk, amikor látványosan talán nem is értékeljük! Olyan értékeket kínál, amelyek nem a nagyságra, hanem az emberségre, s nem a dicsőségre, de a teremtő munkára és szívós élniakarásra intenek.
Folytatva utazásunkat, hogyan is kerülhetnénk el Losoncon Kármán Józsefet, a Fanni hagyományai révén megalapítja romantikus-szentimentális szépprózánkat, míg a Nemzet csinosodása-ban Bessenyeiék törekvéseit summázza! Kazinczyról is sokat beszélhetnénk Kassa révén, ahogy Kölcseyről Pozsony okán. Képviselőként Országgyűlési Naplóját írja a városban s Emléklapra című epigrammáját, ezen kis remeke utolsó sora klasszikus axióma lesz: “A haza mindenek előtt!” Csokonait is vonzza a város, 1796 őszén Diétai Magyar Múzsát indítja meg, a 11. számra azonban már nincs pénze s a lap elenyész. Vitéz Mihály pedig szegényen Komáromba megy, halhatatlanná tett szerelmével találkozni, Vajda János tisztes komáromi polgár Julianna lányával, hogy szerelmük kilenc hónapja boldoggá tegye a költőt, majd szakítással végződjön. A magyar költészet viszont gazdagodjon A tihanyi echóhoz, A Magányossághoz és A Reményhez című, halhatatlan versekkel. A tizenkilencedik század első harmadában forradalmi tűzbe robbanó reformélet folyik Pozsonyban. A Diétán Kossúth, Széchenyi és Wesselényi szónokolnak Stúrral egyetemben, ide siet Petőfi és Jókai, utóbbi a Magyar Utczában (ma Obchodná) lakik, Jókai révén Komárom is szépprózánk történeti színhelye lesz, részben a Mire megvénülünk, s még inkább az Aranyember révén.
De ahol a katona a lét feltételeinek megteremtője és a harc mindennapos, a kaland, a szabados vakmerőség és világbatörő bátorság erőtere sem hiányozhat az életből. Már Balassi, s később a kuruc kalandozók, de olyan felföldi jelenségek is mint Benyovszky Móric – 1741-ben született Verbón –, bizonyítják. A lengyelek oldalán harcol a szabadságért, az oroszok elfogják és Kamcsatkára száműzik, de megszökik, Párizsba kerül, ahonnan gyarmatot alapítani Madagaszkárra küldik és 1776-ban a sziget királya lesz. Voltak másféle “kalandorok” is. Gondoljunk Vámbéry Árminra, Dunaszerdahelyen született 1833 március 19-én, Kőrösi Csoma Sándor mellett a másik nagy orientalistánk és utazónk, akit Bokharában talán jobban tisztelnek és többet tudnak róla, mint Budapesten. Ám maradjunk a magyar írás hűségeseinél! Emlékezzünk Rimaszombat szülöttjére, Petőfi barátjára és számos felföldi tájvers és moda költőjére, a hűséges hanvai papra, Tompa Mihályra! Ő szerzette volt a Bach-korszak magyar zsoltárát, A gólyához című versét, két zárósora lelkünkbe égetve él: “Neked két hazát adott végzeted; / Nekünk csak egy-volt! az is elveszett!” A tájon s a lelkekben úgy váltják egymást a reménykedő, majd nyomott hangulatok, mint a változékony történelmi időjárás kedve és szertelenségei. A régió évszázadaira visszatekintve úgy érezzük, mintha valamilyen módon Reviczky Gyula – született Nyitra megyében Vitkócon – fájdalmas melankóliája és reménykedő életigenlése borítaná kósza felhőként a táj egét.
Mintha korokon át vajúdna itt az elemi kérdés: Mi a magyar? De valahogy a fel nem tett kérdésre adott választ fogalmazva! Mintha a nemzeti eszme létfilozófiai tételként munkálna az életben, ahogy Petőfinél az Alföld – már-már kérkedő – vállalása, alkotói cél s egyben erkölcsi mementó! Olyan ember tudat, amelyet a táj sugall! Jókaiban munkál tovább, majd Mikszáthban: A “nagy palóc” megidézi a Jó palócok-ban, majd a Tót atyafiak-ban, megjeleníti annak létélményét és lélektanát, majd a szepességi városok emberi értékrendjét és törvényeit bogozva A fekete város-ban, az Új Zrínyiász nemes iróniájában és a Különös házasság finom gúnyában. Szklabonya fia Pesten is, az Országházban is a Felföld embere, más mint a többi, dühösen vitázó kritikus elődök plebejus és bölcs szellemi utóda. Jó, hogy a német beőtésű Szepességet említem! Hiszen Krúdy Gyulát semmiképp nem feledhetem. Honnan nála a melengető múltélmény, a felemelő és megszépítő emlékező hajlam? Honnan a familiáris kisnemes és múltbanéző polgár költői realizmusa? Bizony, hogy ide, a felföldi tájba s a szepességi városok hangulatába gyökerezik! Bár “csak” néhány gyermekévét tölti Podolinban, írói vénája innen táplálkozik Annyira megfogta a téridő varázsa, befolyásolja látomásait és álmait, életvitelét is, hogy ne találjuk véletlennek, inkább törvényszerűnek az ebből formálódó Szindbád a hajós alakját! Hogy sok év múltán, mint Krúdy is, visszatérjen a régi szép világba, lássa Podolint, Murányt és Kézsmárkot és találkozzon a bájos múlttal, Podolin kíséreteivel. Szerelmes földrajzunk vége felé járva, melyik városunk is lehetne utolsó állomása, mint Kassa, a “keleti metropolis”, Rákóczi fejedelem és a Dóm városa. Ahol Fábry Zoltán is otthonosan érezte magát, fel-feljőve a mánták földjéről Stószról, hogy irodalmi levegőt szippantson és szellemi felfrissülést lélegezzen magányához, és ahonnan Márai Sándor indult nagyszerű világirodalmi útjára?! Ahová is mindenüvé magával vitte a város bűvöletét és megálmodta a “kassai polgár” alakját és teremtő erkölcsét. Ez aeszmény már akkor is halódó hőse a történelemnek, ám annál nemesebb illúzió, kemény és gyémánttiszta művészi igazság, fejezetünk tanúságát és tanulságát példázhatná, mint a felföldi emberi és szellemi értékek (egyik) aranyfedezete!
Fábry Zoltán Trianon után katonaság híján fekete szalaggal gyászolta az utcán a feldarabolt országot és szétszaggatott nemzetet. Be is kísérték őt az új csehszlovák hatóság emberei, de – mint írja – “egy emberséges cseh bíró hazakergette.” A váratlan hazátlanság élménye hihetetlen és döbbenetes. Azelőtt a hazáért mindig küzdeni kellett, de nem veszhetett el. A hódoltság állapota is más természetű, a kisebbségi léthelyzet új a magyarság számára. A haza elveszett, a nosztalgia is hiába! Az idősebbek sosem nyugodtak bele, a fiatal nemzedékek súlyos törvényként számolnak vele. Már a háborúban a frontélmények, a tizenkilencedik századvég “esztétikai gyönyörökben” felnőtt ifjainak, ezen “széplelkeknek” drasztikus találkozása az oktalan öleléssel és elállatiasuls emberrel, a “gyilkos élményö (Fábry) tragikus előkészítői a huszadik századi kataklizmának. Lelkükben a múlt visszatérésének illúziójával élnek s lassan kihalnak az öregek, a fiatalok – Mécs László, Győry Dezső, Fábry Zoltán, Szalatnai és Peéry a Rezsők, a Dobossyak – apáikkal szembe fordulva új identitást keresnek, korszerűbb nemzeti tudatot fogalmaznak, mely más, mint apáikém ám nem kevésbé magyar! Az alkalmazkodó korszerűség – korparancs! A belföldi szellemi múlt és az írásbeliség hagyományainak természete minden bizonnyal segítségükre voltak ebben a folyamatban. De abban sem kételkedhetünk, hogy egyrészt a magyar kisebbségek puszta léte, huszadik századi valóságuk, másrészt ezek szellemi útkeresése, önmagukra találásuk értékei és gondolkodásuk európaiasan demokratikus vonásai az egyetemes magyar nemzettudat fejlődésére is hatottak. Kulturális és politikai értelemben! Különösen hangsúlyoznám ez alkalommal a Felvidék hozzájárulását a magyar tudat gazdagodásához, annál is inkább, mert erről általában, Erdéllyel ellentétben, kevesebb szó esik. A háború utáni nehéz években elűzött, nagyrészt Budapestre kerülő értelmiségünk jelentős részt vállalhatott a demokratikus gondolkodás és toleráns politikai szemlélet kialakításában. A Felföld özenete a magyar közgondolkodásba épült. Első köztársaságbeli irodalmunk alighanem többet hitt, mint bizonyított, lelkesebben dolgozott, mint valóban “alkotott”, sajátos helyzetéből következően kedvelte a jóhiszeműen fennkölt s ezért naiv, szépen hangzó erkölcsi fogalmakat, hittel teli jelszavakat. Abban az időben Illés Endre írt róluk súlyosan elmarasztaló ítéletet, erősen alábecsülve a szlovenszkói írás értékét, talán hitelesebb lehetett volna, ha azt mondja: megüti a pesti középkor mértékét s egyes vonásaiban eredetien felfigyeltető! Mert megütötte, mert felfigyeltető volt! (Itt most csupán Fábry Zoltán magyarság-védő munkáit említem, amelyek időtállóak és rendkívüliek!) Ezért tűnhet fel Fábry látlelete elfogadhatónak, bár talán elfogultan túlzónak: “Halott centrum. Tehát: éledő perifériák.”
Cs. Szabó László a “szerelmes földrajz” fogalmazója és Szabó Zoltán, annak általánosítója szenvedélyes utazók, amikor a világot járják, a “hazából” keltek útra és oda térnek vissza. Ahol élnek, ott van a haza, s ott él a magyar nemzet! Akik azonban elszakadtak, nem utazhatnak úgy, ha egyáltalán utaznak, tudják, hogy a haza nem ott van, ahol ők, hanem valahol máshol. Sokat megéltek s még többet gondolkodtak, hogy meghatározzák létük összetevőit és tudatosítsák sorsukat. Hogy önazonosságukra találjanak. Kijussanak a huszadik századi csapdából, a magyar süllyesztőből kiutat találjanak. Hogy új nemzeti értékeket és európai lehetőségeket leljenek. A felföldi történelem szellemi mintákat és patrióta életérzést kínált számukra, közvetlenül nyújtva a népekkel való együttélés hiteles tapasztalatait s mindez a magyar sorskérdések szélesedő és mélyülő átélését jelenthette. Amikor a második világháború után újjászülető irodalmunk megtartó és célmutató értékeket keresett, nem véletlenül lelte meg az anyanyelv és a szülőföld emberközelségét. Természetesen érezte meg a falu és a táj érzelmi és értelmi jelentését. Miközben egyre óvatosabb a haza és a nemzet fogalma iránt! Tőzsér Árpád első kötetében számos olyan négysorost, helyi képet és lírai utalást találunk, amelyek egy-egy tájelemet költőivé emelnek és metaforává nemesítenek, szinte filozófiai értékké avatva – mint Ozsvald is – köti költészetét a valósághoz.
A kezdet kezdetén a szlovákiai magyar költő önmaga szerény “pátriáját” építgeti. Törekvései gyökérzetét valóban egészen Balassinál kereshetjük. Meggyőződésem, hogy a felföldi szellemiség gondolata nem csupán nemes illúzió, hanem igaz gondolat is! Alkalmas kutatásokkal bizonyítani lehetne! Régiónak természetes és emberi vonásai örökletesek lehetnek, amennyiben a jelent a múlt is formálja, és a táj s történelem meghatározza az embert. Felemelő élményünk, hogy őseink emlékét, erényeik és hibáik üzenetét megidézhetjük! Kissé talán merészen ilyen kérdést is feltehetünk: miért ne lennének a ájnak “génjei”, amelyek, áthagyományozódva az utódokra – örökletesek?!
Mintha az idő ilyen feltételezéseknek jobban kedvezne, mint azelőtt. Mintha reményeinkre a kor alkalmasabb lenne! Első verseinkben a haza fogalma inkább eszmeként jelent meg, kevésbé érzésként, s az eszmék, tudjuk, fellángolhatnak, majd hamvukba halnak. A fizikai valóság is darabolhatónak tűnik fel, ám a szellemi lét mintha maradandóbb lenne, a kulturális közösség egysége szilárd maradhatna! Valamilyen módon és minden akadályok ellenére is közös dolgainkat, identitástudatunkat és önismeretünket láthatatlan hajszálerezet köti össze, mintha a nyelvi-szemléleti dolgok transzcendens jellegűek, metafizikai természetűek lennének. Mint minden hitteli és érzésbeli önazonosság! Hasonló ontológiai egységnek és teljességnek fogható fel az egyetemes magyar lélek! Nem is a történelem teszi talán, nem is csak a nyelv és önértékelés, hanem valamilyen mély értelmű léterő, az életfenntartó munkával rokon ösztön. Határoktól nem függ, sem hatalmi eszméktől, netán politikai jelszavaktól, csupán az emberi élniakarás benső tartalékaitól. Olyan működő és elolthatatlan atommáglya lehet, amelyet annak idején a nagy Herder is alábecsült!
Valószinűleg nagy irodalmi revíziók küszöbén állunk. Az irodalom makacs flóra, intranzingens tenyészete a nyelvnek és eszméknek. Egy-két évig, évtizedig úgy tűnhet, sikeresen vág új utat benne a pionír, aztán jönnek a monszunesők, s a természet, az irodalom természete benövi a korábban vágott utakat, s a helyüket évekkel később már csak az különbözteti meg az egyéb helyektől, hogy ott bujábban nő, mondjuk a babérszuhar, a fagyal meg a borbolya.
Grendel Lajos A tények mágiája c. könyvében, az ún. szövegirodalom két évtizedes pionírkodása után, a tényeknek, valamint a szerzőnek mint olyannak az irodalomba való visszavételére tesz bátor és impozáns kísérletet. S teszi ezt a szívének kezdettől fogva oly kedves Mészöly Miklós időskori prózájának a szemrevételezésével, alapos elemzésével és újraértelmezésével.
Roland Barthes 1968-ban kiáltotta világgá, hogy a szerző halott, s azóta a magára maradt, a szerző által is nagykorúsított szöveg jócskán eltávolodott a mindentudó és mindenható, s a nyelv, valamint a tárgyak (tények!) természetével ellentétesen ható szerzői szubjektivitástól. De most mintha visszafordulna a szöveg! A szerző, mondjuk Babits Mihály irányába, akinek a következő kijelentése éppen harminc évvel korábbi a szerzőt elparentáló Barthes-mondatnál: ”Az ember meghal, a mű él – szoktuk mondani. – De ez nem egészen így van: a műben is az ember él, igazában ő tartja életben a művet is, amely mintegy második teste volt neki; szavakból épült test, az elveszett, sejtekből és rostokból épült test helyett.”
Grendel Mészöly-viziójában feltehetően az a felismerés dolgozik, hogy a szerzőtől távolodó szöveg olyan netovábbhoz ért, amelyen túl már csak a blöff vagy a művészet specifikumának a helyére tolakodó tudomány pöffeszkedik. S egyiknek is, másiknak is éppen az az ellenpróbája, ha megállapítjuk, él-e benne az ”ember”. Az egyszeri, a megismételhetetlen, a mással fel nem cserélhető. Akit, jobb szó híján akár szerzőnek is nevezhetünk.
Meg az, hogy a műmozgatta tények, a ”valóságreferenciák” mennyiben válnak a műben mitologikusan általánosíthatókká, vagy ahogy Mészöly a modern amerikai szerzők kapcsán mondja, ért-e az író hozzá, hogy ”a tényekből, történésekből felszabaduljon a mitológia.”
Szerző és tények, szubjektum és objektum! Ott vagyunk tehát az ősrégi szintézisigénynél. De ezt a szintézisigényt Grendel Lajos szóbanforgó könyve a 2002-es évvel bezáróan, azaz az irodalomtörténeti spirálisnak a máig legmagasabb fokán, a legutóbbi hasonló színtéziskísérletek óta eltelt korok irldalmi pionírkodásainak, tapasztalatainak az ismeretében jeleníti meg és próbálja meg kielégíteni.
S ebben a mivoltában a könyv kicsit a magyar irodalom egyetemében is egyedülálló. Nem véletlenül hivatkoznak rá a hazai Keserű Józseftől a magyarországi Thomka Beátáig vagy Dérczy Péterig máris olyan sokan.
Nekünk, hazai magyar íróknak, kritikusoknak, irodalmároknak pedig feladatunk és felelősségünk ezt a jeles eseményt, a könyv megjelenését regisztrálni. Ezt a regisztrálást szolgálja a Posonium-díj első fokozata, az úgynevezett Fődíj Grendel Lajosnak ítélése is.
Gratulálok hozzá!
Liszka József gazdagon dokumentált könyvét kutatástörténeti, módszertani és tudománypolitikai szempontból egyaránt kiemelkedő fontosságú munkának tartom. A szlovákiai magyarság mint kényszerkisebbségként létrejött népcsoport a magyar néprajzi kutatásoknak elsődlegesen mindig az egyes
néprajzi, táji vagy etnokulturális csoportok révén volt tárgya, hiszen a felvidéki magyarság az 1918–1920. évi változások után a 600-800 kilométeres államhatár és a magyar-szlovák, illetve magyar-rutén nyelvhatár közötti sávban több néprajzi, régióhoz, földrajzi tájhoz kötődött.
Liszka József a fogalmi, módszertani csapdákon nem valamilyen kanonizációs vagy éppen mindenáron kompromisszumokat kereső magatartással kíván úrrá lenni, hanem igen rokonszenvesen jelzi az eltérő, esetenként ellentétes megközelítések létjogosultságát is.
A kisebbségi magyar közösségekkel foglalkozó néprajzi szaktudományos munkák közül az első olyan terjedelmes összefoglalás, amely egy közösség fejlődésének önálló és átfogó elemzésére vállalkozik, a kisebbség kialakulásától napjainkig terjedő idősávban. A tudományos szintézis követelményeinek megfelelően a szerző igyekszik egyértelmű fogalmakkal dolgozni, a terminológiai kérdések tisztázása, a tájföldrajzi, regionális elhatárolások a vonatkozó szakirodalom eredményeinek gondos mérlegelése alapján készültek.
Aligha találhatott volna Liszka József jobb rendezőelvet munkájához, mint éppen ez utóbbi szempontot, vagyis a szlovákiai magyarok népi kultúrájának táji tagolódását. Néprajzi szempontok alapján három nagy régióra (Kisalföld, Palócföld és a mai Kelet-Szlovákia magyarlakta része) és hét nagy tájegységre osztja a felvidéki magyarok által lakott területeket. Ezek a Csallóköz, és a Mátyusföld, az önmegjelölés hiányában a szerző által Vág és Garam köze néven nevezett egykori Esztergom és Bars megyei részek, a Zobor-vidék, Palócföld, Ung-vidék és Felső-Bodrogköz. Az egyes tájegységek kijelölésében, belső tagolódásában jelentkező és a szerző által több helyen jelzett bizonytalanságok persze azt is jelzik, hogy az interetnikus közeg, a kisebbségi lét, a határmentiség és az egymást érő, nyíltan a többségi érdekeket szem előtt tartó közigazgatási reformok a táji önmeghatározások és szakmai definíciók érvényességét is relativizálják. Ezzel együtt Liszka József felosztása alaposan végig gondolt kísérlet, amelyből a többi társadalomtudomány is sokat profitálhat. Érdemes lesz például alaposabban és módszeresebben megvizsgálni a régebbi történeti megyék, vagy éppen az újabb keletű kisjárások, városkörzetek és a legújabb kistérségek helyét, viszonyát ehhez a hét néprajzi tájegységhez.
Különösen tanulságosnak és sikeresnek érzem a kutatástörténeti kontextus következetes érvényesítését: az 1918 előtti gazdag tudománytörténeti előzményeket a kisebbségi magyar tudományosság eredményes, de hosszú időn keresztül feledésbe merült két világháború közötti korszaka követte, amelyben természetesen a magyarországi kutatói érdeklődés is folyamatosan ösztönzőleg hatott. Megnyugtató módon a könyvben helyet kapnak a bécsi döntés utáni időszak magyarországi és szlovenszkói néprajzi eredményei is, ami a kutatástörténeti folytonosság mellett a rövid periódus egy-két igen értékes új szempontú munkája is helyet kaphatott. A második világháború utáni évtizedekben szűk mederbe szorított kutatási lehetőségek ellenére Csehszlovákiában az 1960-as évektől a Csemadok szakmai munkálatainak keretében kiterjedt gyűjtő- és rendszerező munkálatok folytak, amelyek ismételten megtalálták a kapcsolatokat a magyarországi kutatásokkal. Jórészt ez az oka annak, hogy a 20. századi magyar néprajzi kutatások elvitathatatlan érdeme, hogy a kisebbségi magyarság vizsgálatát kisebbségben és többségben egyaránt folyamatosan alapfeladatának tekintette.
A tájtörténeti tagolás szerinti, módszeres összefoglaló központi rész mellett Liszka József több fejezetben is igen fontos alapkérdéseket tekint át a szakirodalom körültekintő elemzésével: az interetnikus környezet összetett hatásait például a népi és a nemzeti kultúra, a nyelvhatárok és a néprajzi határok átfedéseivel érzékelteti. Az elsődleges és másodlagos nemzeti szimbólumoknak, jelképeknek a szlovákiai magyar populáris kultúrában betöltött szerepét vizsgálva pedig az 1918 és 1938. évi határhúzások nyomán lezajlott szimbolikus térfoglalások eszközrendszerét (a szobordöntések, szoborállítások, szoborátalakítások példáin) szemlélteti.
Különösen izgalmas a kötet utolsó "A 20. századi populáris kultúra történeti rétegzettsége" címet viselő fejezete, amelynek az impérium- határ- és rendszerváltozások hatásait nyomon követő okfejtése jelzi, hogy a kisebbségi léthelyzetek, a kapcsolattartási lehetőségek és az emberi, szociális és gazdasági jogok korlátozásai milyen erőteljesen alakították át a felvidéki tájegységek magyar népességének populáris kultúráját: "…ma magyar–szlovák államhatár két oldalán fekvő, egyaránt magyar lakosságú, korábban kulturálisan egyértelműen összetartozó települések külső képe már korántsem azonos, s hogy a határ két oldalán lakó magyarok mentalitása is más-más lett. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szlovákiai magyarok populáris kultúrája teljesen homogenizálódott" - írja Liszka József az utolsó fejezet összefoglalásában. Ez a kétségkívül valós megállapítás lehet újabb, összehangolt kutatások kiindulási pontja is, hiszen az elmúlt évtizedben elkezdődött a szovjet típusú határoknak a széthordása. Ráadásul a cigányságnak éppen a vizsgált határrégiókban lezajló szegregálódása további új etnokulturális elemmel bővíti a vizsgálati szempontrendszert.
Szarka László
Nagy János a kifürkészhetetlen sors rendeléséből rejtőzködő életet él, elképesztő erőket és pénzeket kénytelen új és új házak, műtermek, lét- és munkafeltételek vásárlásába, építésébe, megteremtésébe ölni, olyan peremvidékeken, ahova az ember még manapság is csak ritkán és bajosan jut el, válságok, veszteségek, bajok között, remete módján, de magányában, e keserves, bár termő létformában elképesztően szép műalkotásokat teremt. Szobrokat, domborműveket, plaketteket farag fából, kőből, készít bronzba, domborít rézlemezekbe, és küldi őket mindenfelé, ahol az ilyen dolgokra lelki éhség támadt. Teszi mindezt két hurcolkodása között, folytonos létbizonytalanságban, minimális vagy semmi pénzért, önköltségen, vagy épp ráfizetéssel. A ordulat előtt nem adta meg magát, a szakmainak álcázott ideológiai zsürikkel derekasan vívott egy-egy tisztességes esztétikai kompromisszumért, hogy megmaradhasson Nagy Jánosnak, a budapesti szakmai tülekedésből pedig jórészt eleve kirekesztették, mint épp az imént is, mindjárt két nagy megrendelés után, visszavonva mind a kettőt, a művészt pedig elfektetve szépen a padlón.
Egyedül itthon, jórészt magyar többségű településeinken tudta magát igazán megmutatni, itt állított erőteljes faragott jeleket szülötteinknek, névadóinknak, emlékhelyeinknek, létezésünk sarkpontjainak, templomnak, térnek, iskolának, művelődési háznak, temetőnek. Ismerjük Nagy János növendék kori életcélját, hogy minden szlovákiai magyar településnek farag egy szobrot, amely szellemi kultusztárgyként vonzaná maga köré a népességet. Tehetségét, szent őrületét és elvetélt terveinek nagy sokaságát ismerve tudjuk, nem rajta múlt, hogy álmát ez a nagy álmodozónk nem tudta maradékgtalanul, csak mintegy tizedrészben valóra váltani. Mintegy ötven különböző műfajú és alapanyagú emlékmű: még ez is tiszteletreméltó, magas szám. Falvaink és városkáink mindig büszkék lesznek, hogy az ő szobrai körül élik napjaikat. Nagy János a múlt század derekától egyre inkább a korszak egyik legfontosabb szobrászaként írta be magát a magyar képzőművészet történetébe.
Művészetét két történelmi fundamentumra építette. Az egyik a görög gyökérzetű európai szobrászat a korabarokkig, a másik a Közép- és Távol-Kelet magas kultúráinak, illetve Közép-Ázsia vándorlás kori népeinek a honfoglalás kori és a népi magyar képzőművészettel rokon hagyománya. Fundámentumos művészet, éspedig tudatos megfontolásból, amely sokakat provokáló elméleti megfontolásokhoz is elvezette. Ismeretes, hogy a nemzeti romantika fordult először nagy figyelemmel a magyar őstörténet felé, ahonnan az ún. népnemzeti iskola által összegyűjtött népköltészeti szöveganyagon át egyenes út vezetett a Kodály–Bartók-féle népzenei gyűjtések és elemzések zenei őstörténeti felismeréseiig. Sajnovich a finnugor rokonságot, mások a finnugorság ural-altáji nyelvi és kulturális ágyazatát, megint mások a sumér nyelv ural-altáji (agglutináló) szerkezetét, Diószegi Vilmos a sámánhit magyar elemeit mutatta ki az élő néphagyományban, kézenfekvő hát, gondolta tovább Nagy János, hogy az atyafiságnak a képző- és díszítőművészet motívumkincsében is meg kell mutatkoznia. Rengeteg albumot vásárolt, könyvtárakat bújt, s meg is találta a sumér, a szkíta, a mongol, a tatár, a hun, a különböző türk népek ábrázoló művészetében a honfoglalás kori és a népi magyar motívumok hű másait. Akinem van szeme, és látásra használja, kénytelen belátni a rendszerszerű formai és tartalmi azonosságot. Ebben Lükő Gábor is segített neki. Ez az ural-altáji hagyomány nemcsak Ázsia és részben Kelet-Európa arculatát gyúrta olyanná, amilyen, Koreáig és Japánig, hanem az indiánokként számon tartott törzsekkel az amerikai kontinensre is átvándorolt, s ha nem az európai gyarmatosító hatalmak műszaki fölénnyel társult, nép- és kultúrapusztító anyagi mohósága, ma az egész földrész rokon kultúrákkal virágoznék.
Nagy János kivételes tehetségű szobrász. Nemcsak a mesterséget tudja, azt egy-egy talentumos kő- vagy fafaragó iparosról is elmondhatjuk, mert jó a szeme és ügyes a keze. Barátunk munkáiból viszont erő, elegancia (báj? Artisztikum?) és egy megfoghatatlan, de érezhető bensőség – lélek – szgárzik ránk. Ez nem mesterség, nem is egy képzőművészeti főiskolai oklevél, még csak nem is gyakorlat, hanem az istenekével rokon teremtő képesség dolga. Lelket, bensőséget csak egy teremtő szellem képes az anyagba lehelni, s ez ő, Nagy János. Tessék megnézni őket. Elképzelem, micsoda szobrokat faraghatna a türkmének, mongolok, japánok, amerikai indiánok örömére és büszkeségére.
Monográfusának, Kerékgyártó Istvánnak 1997. Évi záró bekezdését idézem: “Ez az alkotói pálya korántsem lezárt. Nagy János hatvanévesen (időszerűsítsünk: 68-évesen), három és fél (ma már jó négy) évtizedes alkotói pálya után elérkezett a termés betakarításához, a számvetéshez, de csak azért, hogy egy pillanatra megpihenjen, széttekintsen, számba vegye az eddigi eredményeket, tanulságokat, s ezek tudatában folytassa az alkotómunkát. Hiszen az elképzelések, tervek légiója zsong az agyában. Annyi szobor terve, amelyhez két élet is kevés lenne. Olyan tervek ezek, amelyeknek zöme nem most merült fel először benne, hanem évek, évtizedek óta foglalkoztatják őt, mint például a kőbabákm kunbabák plasztákai értékei, és kifejezésbeli tanulságaiknak alkotó módon történő hasznosítása. S még sorolhatnánk tovább a szoborterveket, plasztikai elképzeléseket. A művésznek minden megadatott munkássága további művészi kiteljesítéséhez. Csak a körülmények, a sors és a szerencse is kedvezzen.”
Nem tudom, Isten miért rak rá ennyi belső és külsé terhet, s meddig adja meg neki az erőt elviselésükhöz. Ha jót akarunk magunknak, kérjük számára az életet és az otthon nyugalmát, díjához pedig gratuláljunk.
Koncsol László
Az öregembert csak mostanában fedezték fel, de egyelőre békén hagyták. Unottan figyelték, ahogy esténként végigbotorkál a panelházak között, még a fejüket se fordították felé, csak tekintetükkel követték, hogy kaparászik görbebotjára támaszkodva a betonkockákon, mígcsak el nem éri azt a szürke tömböt, ahol minden valószínüség szerint lakik. Azt már nem látták, hogy a lépcső alján megáll pihenni, asztmásan liheg - szinte sípol a tüdeje -, mielőtt nekivágna a bejárathoz vezető hét lépcsőfoknak, aztán megint megáll, kikotorja zsebéből a bejárati kulcsot, kitapogatja a zárat, és néhány bizonytalan próbálkozás után kitárja az ajtót. Addigra a gyerekek már mással foglalkoztak, a következő napot tervezgették, vagy csak úgy lógatták a lábukat a pad tetejéről. Nehéz volt elütni az időt, a nap végtelenbe nyúlva ásítozott előttük. A betonfalak, az aszfaltjárda magukba szívták a meleget, az autók pléhteteje izzani látszott a forróságban. Éjszaka aztán ontották a hőséget, mígnem az emberek megismerték a pokol felsőbb köreit.
Július vége felé a szemeteskukák bűze már mindent beterített. A levegő mozdulatlanul tespedt a félrehúzott függönyök redőiben, bár néha, éjszaka mintha elhatározásra jutott volna, meg-megrebbent, de mire a leheletnyi remegés végigfutott a kitárt ablakú lakásokon, el is enyészett, arra már nem maradt az erejéből, hogy meglibbentse a petyhüdten lógó virágmintás függönyöket. Ez idő tájt bukkant rá a banda a pincékhez vezető lyukra. A nyílás valószínűleg az építkezési vállalat figyelmetlenségéből maradt befedetlenül, de az is lehet, hogy időközben bontotta meg valaki a falat. Épp csak akkora volt, hogy egy ványadt kölyök nagy üggyel-bajjal befurakodhatott rajta. Azelőtt kóbor macskák menedékéül szolgálhatott, legalábbis erről tanúskodott az átható szag, ami a folyosókon terjengett. A folyosórendszer három házat kötött össze, az egyes járatokat gondosan zárt ajtók választották el egymástól. A járatból jobbra is, balra is kisebb folyosók nyíltak, faráccsal védett apró rekeszekkel. A pincefalak rég festék után sóhajtoztak, bár néhol azért látszott a rendszeres takarítás nyoma. Ezeket a helyeket a gyerekek gondosan elkerülték. Fokozatosan térképezték fel a pincét, eleinte nem merészkedtek messzire a bejárattól, és csak a főfolyosókat vizsgálták át. A legtöbb helyen nem égett a vastag kábelről alácsüngő körte, némi világosság azonban beszűrődött a járatvégi mocskos és kicsi ablakokon. A falakról pergett a vakolat, és a pókok vastagon beszőtték a plafont. Néhány oldalfolyosón egérpiszkot találtak, de egeret nem láttak soha, egyet sem. Rövidesen úgy ismerték a földalatti járatokat, hogy akár vakon is tájékozódhattak bennük. Ettől kezdve egyre gyakrabban jártak le éjszaka. A pince földbe ágyazott betonfalai némi védelmet nyújtottak a forróság ellen, őket azonban jobban vonzották a kutatóútjaikat gátoló zárt ajtók.
A pince felfedezésétől számított második hét végén törték fel az elsőt. Mögötte ugyanolyan pincerendszer húzódott, mint a másik, a végét pedig ugyanolyan ajtó zárta le. Ettől kezdve az éjszakák megteltel izgalommal, egyik ajtót a másik után nyitották ki, míg egészen szabaddá nem vált a lakótelep alatt húzódó hatalmas járatrendszer. Eleinte még zseblámpát használtak, de idővel a szemük alakalmazkodott a sötétséghez, és épp oly jól tájékozódtak a zegzugos, kanyargó folyosókon, mint az éjszakai állatok. Lassacskán belakták a pincét, és már csak enni és délelőttönként aludni jártak haza. Az öregemberről azért nem feledkeztek meg.
Egyik éjszaka, mikor csapatostól rótták a végeláthatatlan folyosókat, elsuhant előttük egy árnyék. Nem is annyira látták, mint inkább érezték az apró test kisugárzását, a parányi légörvényt, s a benne táncoló port, amit mentében felkavart. A banda vezére egy pillanatra megmerevedett, aztán hosszú napok óta először felkattintotta az elemlámpát. Az izzó gyér fényében először a pókhálók árnyéka nőtt fenyegetővé, de némi tétova keresgélés után a fénypászkák befogták a padló lisztfinom porában sorjázó lábnyomokat. Nem tudták, milyen állatéi lehetnek, mégis úrrá lett rajtuk a vadászat izgalma. Lábujjhegyen követték a nyomokat, amik egy faráccsal lezárt pincerekesz ajtaja alatt tűntek el. A fiúk hangtalanul feszítették fel az ajtót, de a rekeszben sehol sem találták a lényt, amitől a nyomok származtak. Csalódottságukban összetörtek néhány befőttesüveget, aztán rosszkedvűen folytatták éjjeli őrjáratukat a kihalt folyosókon. Egyre hosszabbodó portyáik azonban aznap éjszaka értelmet nyertek.
Másnap alkonyatkor, miután némán végignézték, hogy botorkál fel az öregember a lépcsőn, újra bevették magukat a járatokba. De csak odáig mentek, ahol tegnap a nyomokat találták. Ott aztán lecövekeltek, és visszafojtott lélegzettel vártak. Vártak egészen reggelig, de a lény nem tért vissza. Mikor megvirradt, kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat, aztán egyenként kiosontak a bejárati nyíláson, hogy hazatérve kipihenjék a vadászat feszültségét. Este a szokásosnál korábban gyülekeztek, így még látták, hogy az öregember, mielőtt elindulna szokásos sétájára, kinéz az ablakon, aztán gondosan becsukja, talán az egyre késő esőben reménykedve. A fiúk egymás után nyomakodtak be a résen, s mire az öregember leért a hét lépcsőfokon, ők már elfoglalták előző éjszakai őrhelyüket az egyre sötétedő folyosón. Nyugodtan vártak, mint akik birtokában vannak a végtelen időnek. Hajnalig nem mozdult semmi, csak halk, lassú légzésük emelgette az éjszaka sötétjét, aztán mielőtt az első korai árnyak láthatóvá lettek volna, a bejárat felől surranó léptek hallatszottak. Ők készenlétbe helyezkedtek, visszafojtott lélegzettel emelték fel a kihegyezett botokat, de a lény gyanakvó volt és óvatos, meg-megállt, beleszimatolt a levegőbe, minden bizonnyal érezte az idegen szagokat. Ám úgy tűnik, nem tehetett mást, tovább kellett mennie. Nekilendült hát újra, riadtan és ugrásra készen folytatta útját, s a fiúkat megcsapták a testéből áradó félelem hullámai; minél közelebb ért, annál erősebben érezték, szinte már tapinthatóan, és amikor lecsaptak, talán nem is a kicsiny test köztük elsuhanó árnya vonzotta magához a hegyes botokat, hanem a félelem mágneses erőtere. A test megrándult, a lény földöntúli, elnyújtott vonítást hallatott, aztán vonaglása ritmusában hörgött és nyekergett tovább, mintha nem is élőlény lenne, hanem valami pokolszülötte. A kín hangjai egyre mélyebbről törtek elő, s ahogy a rángatódzó test sejtjeit maga alá gyűrte a fájdalom, úgy áradt szét a fiúkban a jóleső izgalom, elseperve a tikkasztó nyári hetek letargiáját. Pár perccel később már diadalmasan törtettek a bejárat felé, a nap első sugarai akkor űzték el a sötétséget, mikor kiléptek a résen, élükön a vezérrel, akinek a botjára tűzve még mindig ott vonaglott a vértől iszamos test. Egy darabig érdeklődve figyelték haláltusáját, aztán megúnták. Az öregember ablaka előtt a vezér a földbe szúrta a botját. Ki-ki hazatért, hogy erőt gyűjtsön a következő éjszakára.
Az öreg korán ébredt aznap. Egy kis hajnali friss levegő reményében már reggel ötkor kitárta hálószobája ablakát, de a levegő most is állt. Lent, két emeletnyi mélységben, mintha mégis mozgott volna valami. Először egy darab rongynak vagy gyűrött újságpapírnak nézte. Dohogva kitotyogott a konyhába a szemüvegéért, de nem találta a szokott helyén. Aztán eszébe jutott, hogy talán az ágya mellett hagyta, mert előző este, mielőtt lefeküdt volna, még olvasott pár oldalt. Visszaballagott hát a hálószobába. A szemüveg ott hevert a poros éjjeliszekrényen. Az öregember az orrára biggyesztette, és visszacsoszogott az ablakhoz. Addigra a lakótelepen már elömlött a nappali világosság, ám hiába erőltette a szemét, ebből a távolságból nem tudta megállapítani, hogy mit lát. Közben a dolog szinte mozdulatlanná merevedett, már csak itt-ott futott át rajta könnyű remegés. Az öregemberben feltámadt a kíváncsiság. Vette a házikabátját, belebújt a félretaposott sarkú papucsba és hívta a liftet. Az utcákon még mindig nem járt senki. Lassan odacsoszogott a dologhoz, és kíváncsian közelebb hajolt. Aztán hátrahőkölt az iszonyattól. A bot végén rángó, földhöz szegezett dolog egy anyamacska volt. Még élt.
Este a fiúk újra összegyűltek a panelház bejárata előtt, hogy együtt induljanak portyázni. Aznap későbben érkezhettek, mert az öreg már visszafelé tartott esti sétájából. Megtört volt és töpörödött, mikor észrevette őket egy pillanatra meg is torpant, aztán mégis áthaladt közöttük. A gyerekek egyike egy szemvillanásnyi időre kinyújtotta a lábát, és már kapta is vissza. Az öregnek ennyi is elég volt, hogy elveszítse az egyensúlyát. De mielőtt elterülhetett volna a kövezeten, a vezér a hóna alá nyúlt, felsegítette. Egy pillanatra összenéztek. Az öregember motyogott valamit, aztán remegő térdekkel elvánszorgott a bejáratig, és eltűnt mögötte. A gyerekek tisztes távolból követték. Az öreg attól kezdve nem járt esténként sétálni.
A fiúk aznap éjjel aránylag gyorsan megtalálták az anyamacska vackát. Az éhes kismacskák nyivákolása vezette őket nyomra. Hárman voltak, fehér-fekete foltosak, csak az orruk rózsaszínlett a meggyújtott rongyok fényében. Velük sietve, mintegy mellékesen végeztek, meg se várták, amíg teljesen elégnek a rájuk dobált benzines ruhák között. Türelmetlenül folytatták portyájukat az egyformán szürke folyosók útvesztőjében, maguk sem tudva, hogy mit keresnek.
Pár napig nyugtalanul kóvályogtak, mellékfolyosókat kutattak át, vagy csak üldögéltek szótlanul a sötétben, hátukat a langyos falnak támasztva. Aztán egy este felosztották maguk között a labirintust. Egyesével indultak járőrözni, egy darabig együtt haladtak, aztán minden fordulónál levált a csapat egy-egy tagja. Egy darabig még hallották egymás távolodó lépteit, mielőtt beleolvadtak volna a theszeusi magányba. Nem sokat vártak az éjszakától, hiszen ismerték a pincerendszert, jobban mint a saját tenyerüket.
Hajnalban mégis meglepetésre virradtak. A legkisebb kölyök, az, amelyik az öregembert is elgáncsolta, lihegve érkezett vissza a bejárathoz. Ki se lépett az árnyékból, csak intett, hogy a többiek kövessék. Nekivágtak a pirkadat fényében derengő folyosóknak, egy darabig ismert útvonalat követtek, aztán az elöl haladó fiú letért jobbra. A többiek egy pillanatra megdermedtek. A pincének ebbe a részébe épp csak benéztek, talán a labirintus felfedezésének másnapján, azóta kerülték, azaz inkább nem vettek tudmást a létéről. A falak frissen meszelve, fehéren ragyogtak a reggeli fényben, ami zavartalanul áradt be a folyosó végi üvegablakon. A járat közepe táján, balra, a farácsos rekeszek után zöldre mázolt pléh- vagy vasajtó védett egy számukra ismeretlen helyiséget. A fiúk idegenkedve nézegették a vaspánton függő lakatot, aztán mintha vezényszóra tennék, sarkonfordultak, és visszabandúkoltak a szürke, félhomályos folyosókon át a kijárathoz. Alkonyatkor feszítőkkel felszerelkezve tértek vissza, gyorsan maguk mögött hagyták a labirintus unalomig ismert járatait, csak akkor lassították le lépteiket, mikor felködlött előttük a foldfényben fürdő folyosó. A vezér elfintorodott, majd akárha zavaros vízbe taposna, tett egy óvatos lépést előre. Megállt, körbeszimatolt, várt egy keveset, és csak mikor nem történt semmi, intett a többieknek, hogy kövessék. A kis csapat gyanakodva haladt a zöld ajtó felé, a feszítővasakat védekezően nyújtották maguk elé. Mikor odaértek, újra mozdulatlanná dermedtek, még a szívük dobogása sem hallatszott, csak a szemük parázslott a sötétben sóvár fénnyel. A vezér újra körbeszimatolt, de nem érzett semmit. Egy darabig még fülelt, ám csak a csend ismerős, barna szöszözését hallotta. Óvatosan felemelte a kezét, megérintette az idegen anyagot. Az ajtó langyos volt és sima, ahogy végighúzta rajta az ujját, érezte a felkent festékréteg egyenetlenségeit. Kitapogatta a pántot, alányomta a feszítőt, de a vas nem engedett. Egy másik fiú is mellé állt, már ketten feszegették a fémet, lágy, szinte gyöngéd mozdulatokkal hatolva egyre mélyebbre az ajtó és a vaspánt között megnyíló résbe, mígcsak egy fémes csendülés nem jelezte, hogy a zár megadta magát. A lakat tompa puffanással ért földet, és a csapat előtt feltárult az ostromlott terem.
A helyiséget különböző vastagságú csövek szelték át, legtöbbjük a plafon alatt futott, némelyik azonban a falak mellett tört ismeretlen magasságokba. A végét egyiknek sem látták, a plafonba vájt kürtőben vesztek a sötétbe. Egy-két cső kitartóan csöpögött, az andalító hang és a félhomály a földalatti barlangok meghitt békéjét kölcsönözte a vízháznak. A fiúk megtalálták a lakótelep szívét. Akkor éjszaka nem tettek semmit, csak üldögéltek a testmeleg teremben, meg-megérintették a falakat és a csöveket, és még csak véletlenül sem pillantottak a mennyezeten tátongó kürtők felé. Csak az első hajnali fénysugár kergette őket vissza penészes járataikba, ahol kivárták a reggelt, hogy hazatérjenek.
Másnap már céltudatosan követték a járat kanyarulatait, tudták, hogy immár övék az egész labirintus. Aznap éjszakára megvolt a tervük. Már nem álltak meg szaglászni a zöldre mázolt ajtó előtt, úgy lépték át a küszöbét, mint aki hazatér. Egyenesen a terem közepére mentek, szemüket a mennyezeten jártatva keresték a legmegfelelőbb pontot. Végül a kicsi talált rá, az, amelyik elsőnek hallotta meg a macskakölykök sírását is. A kürtő a helyiség bal sarkában nyílt, két széles, párhuzamosan futó csövet nyelt el. Az egyik tapintása hűvös volt, a másik viszont szinte égetett. Rövid tanakodás után a legkisebb kölyök átölelte a hideg, szürke csövet, ami talán a szennyvíz elvezetésére szolgált, a többiek pedig feltolták olyan magasra, hogy végül csak a csövet kulcsoló láb látszott a gyerekből. Hallották, ahogy nekiveti a hátát a kürtő falának, talpával pedig kitámasztja magát a vezetéken. A szobát egy darabig betöltötte a falhoz surlódó test zaja, mintha egy roppant hüllő araszolt volna fölöttük kaparászva, aztán kisvártatva elült a neszezés, és a lentiekre újra ráborult a csend.
A gyerek csak néhány óra múlva tért vissza, koszosan, pókhálósan, lehorzsolt térdekkel, de roppant elégedetten. Meghallgatták a beszámolóját, és rövid tanakodás után úgy határoztak, hogy további teendőiket másnapra halasztják. Reggel nem mentek haza, az ablakot lefedték egy ócska ronggyal, aztán bevackolták magukat a melegvizes csövek közé, s pár pillanat múlva már aludtak is, igaz felületesen, mint a mindig éber állatok. Némelyikük olykor feltámaszkodott, körbeszimatolt a levegőben, de nem érzett veszélyt. Így jött el az este. Sötétedéskor ébredtek. Miután gondosan eltorlaszolták az ajtót, a csapat vadászni indult. Már tudták, hogy hol lakik az öreg. Egymás után tűntek el a keskeny kürtőben, csak a két legtestesebb maradt lenn őrködni, ők úgyse fértek volna el a szűk járatban. A kicsi patkányügyességgel kúszott felfelé a koromsötétben, a többiek alig győzték követni. Aztán egyszercsak megállt. Rövid ideig matatott a falon, mire felderengett egy négyzet alakú nyílás, a gyerek meg eltűnt a szemük elől. De azonnal meg is jelent újra, bár csak derékig látszott. Integetett, hogy kövessék.
A csapat tagjai egyenként átkecmeregtek a lyukon. Egy szűk fürdőszobában találták magukat, ide vezettek a csövek, de persze tovább is, fel, egészen a ház legutolsó emeletéig. A kicsi óvatosan kikémlelt a folyosóra. A halvány éjszakai derengésben semmi se moccant, csak az egyik szoba felől hallatszott harsány, egyenletes hortyogás. A lakást megülte az öregség szaga, a fiú elhúzta az orrát, mikor megcsapta a por, doh és a jóvátehetetlen elmúlás illatkeveréke. Lassan a többiek is fölsorakoztak mögötte. Nem siettek. Egyenként sorra vették a lakás tárgyait, a rég megavasodott arcszeszeket a fürdőszobai tükör polcán, a fogason kókadtan csüngő, kikönyökölt házikabátot, a poros és megfakult álperzsaszőnyeget az ebédlőben, és az egy letűnt kor divatját idéző nippeket a perzsán álló vitrinben. Hangtalanul surrantak a falak mentén, megszaglásztak és megtapogattak mindent, ami az útjukba akadt. A hálószobát a végére hagyták.
Elsőnek az aránytalanul nagy ágy ötlött a szemükbe, ami valaha két test nyugalmát őrizte, az öregember magányos sziluettje alig tűnt benne többnek egy kósza árnyéknál. Az ágyat nagyobb szobába tervezhették egykor, itt ormótlannak hatott, mint egy túlságosan szűk ketrecbe zárt fenevad, szinte érezték, ahogy kétségbeesetten nyújtózkodik az aprócska odúban. Békés szemlélődésükből a hirtelen beállt csend riasztotta fel őket. Az öregember dermedten, nyitott szemmel feküdt az ágyban, lélegzetvisszafojtva figyelte a szobában parázsló vörös szempárokat. Talán hatot vagy hetet számolt meg, az agya automatikusan működött, kiutat keresve pörgött, de a szíve egyre rémültebben vert, őrült zakatolása jóformán megsüketítette az öreget.
Egyszerre vetették rá magukat, összehangolt mozdulatokkal közelítettek az ágy felé, és az öregember ekkor már tudta, amit addig is sejtett, hogy nincs menekvés.
Másnap reggel eleredt az eső. Kövér, súlyos cseppek verték fel az aszfalt porát, a lakótelepen szétáradt a nedves föld illata, és feltámadt a szél. A tikkadt növények éledezni kezdtek, az áporodott lakásokban friss légáramlatok kergetőztek, csiricsáré függönyöket dagasztottak vitorlakövérre, végigsepertek a poros szekrényeken, magukkal ragadták a szertehagyott zsebkendőket. Megállás nélkül esett három teljes napig. Véget ért a nyár és harmadnapon a gyerekek iskolába mentek. Az öregember pedig nem hiányzott senkinek.
Bárczi Zsófia
A Posonium Irodalmi Díj, melyet az elmúlt évben alapított Lauer Edith és férje John Laurer (Cleveland, USA), az alapítók szándéka szerint ebben az évben is kiosztásra kerül. Az alapítók a díj alapításával azt a nagyvonalú és nemes szándékot követték, hogy segítsék és ösztönözzék a magyar irodalom és szellemiség gazdagodását Szlovákiában. Azokat az alkotásokat kívánják támogatni, amelyek a magyar irodalmat és szellemiséget, a nemzeti örökséget, a hagyományokat erősítik, és korszerű formában, magas művészi színvonalon jelenítik meg. A Díjat a Kuratórium azon műveknek ítéli oda, melyek az előző kalendáriumi évben jelentek meg és a kisebbségi magyar irodalom, nyelvtudomány, történettudomány, néprajz, művelődéstörténet műfaját képviselik Szlovákiában.
Örvendetes eseménye az idei díjkiosztásnak, hogy a Madách Egyesület vezetőinek kezdeményezésére új színfolttal gazdagodott ez a meghitt ünnepség. Mátyásfalvi György (Budapest) elhatározása alapján ugyanis a Posonium Művészeti Díj kiadására is sor kerülhet. Ez a díj a képzőművészet azon alkotóit kívánja jutalmazni, akik kiemelkedő életművet mondhatnak a magukénak. Jól eső érzéssel vehetjük így tudomásul, hogy a megbecsülésből a képzőművészek sem maradnak ki.
A Madách Egyesület a Díj Statútuma szerint az elmúlt évben kinevezett kuratóriumra bízta a díjak odaítélését, melyet az alapítók képviseletében Laurer Edith, a Madách Egyesület elnöke és egyben a díj védnöke hitelesített.
A Kuratórium f.év június 4-i ülésén a pályázaton részt vevő 26 mű közül az alábbiakat díjazta:
1. A fődíjat: Tőzsér Árpád: Finnegan halála című verseskötetének ítélte (Kiadó: Kalligram)
2. Életmű-díjjal tüntette ki Duba Gyulát sokévtizedes, kiemelkedő prózaírói tevékenységéért;
Életműdíjjal tüntette ki Turczel Lajos irodalomtörténészt, sokévtizedes, eredményekben gazdag irodalmi és tudományos tevékenységéért.
3. Elsőkötetes szerzői díjban részesítette Benyovszky Krisztián Rácsmustra című "regényes olvasónaplóját". (Kiadó: Kalligram)
4. Különdíjak:
-- Hizsnyai Zoltán: Bárka és ladik című verseskötetéért (Kiadó: Kalligram)
-- Cselényi László: Sokágú síp című kötetéért (Kiadó: Lilium Aurum)
5. A Posonium Művészeti Díjat a Kuratórium Barta Gyula festőművésznek ítélte oda, sokévtizedes, eredményekben gazdag művészi tevékenységéért.
Az alapítók döntése értelmében a fődíj értéke 30 ezer korona, az elsőkötetes szerői díj 10 ezer korona.
-- az irodalmi életműdíjak értéke: 35 ezer Sk, a művészeti életmű díjak értéke: 30 ezer Sk.
-- a különdíjak értéke: 20 ezer Sk
A Kuratórium tagjai voltak: Duba Gyula (elnök), Fónod Zoltán (titkár), Németh Zoltán, Szarka László, Tőzsér Árpád.
A díjakat 2003. Július 9-én a Csemadok OT pozsonyi székháza dísztermében Lauer Edit, a díj védnöke, valamint Mátyásfalvi György, a Művészeti Díj alapítója és Duba Gyula, a kuratórium elnöke adta át.
A bensőséges ünnepséget Dobos László, a Madách Egyesület alelnöke nyitotta meg. Megnyitójában a magyar kisebbségi kultúra és irodalom öntörvényű szerepét és önigazgató helyzetének igényét emelte ki. Lauer Edit, a díj védnöke üdvözlő beszédében hangsúlyozta, hogy a díjjal támogatni kívánják a rangos alkotásokat, s ösztönözni írókat és alkotókat.
F.Z.
A nemzeti történelem kimagasló hőseinek minden kultúrában identitásformáló szerepük és hatásuk van, alakjuk bele van szőve abba a mentális rendszerbe, amelyet a “hagyományos” történelemszemlélet történelmi tudatnak, nemzeti tudatnak, a posztmodern felfogás (nevezetesen a francia Jean-Francois Lyotard) pedig “nagy narratívának” nevez. Ezek a “nagy narratívák” egyszersmind történelmi értékválasztást és értékrendet, következésképp a közösen választott stratégia (a nemzeti stratégia) orientációs késztetését jelentik. Ebben az értelemben lehetséges az, hogy a nemzeti történelem kimagasló hőseinek mindig szimbolikus szerep (is) jut: olyan sorspéldázatokat, olyan értékeket, olyan történelmi stratégiákat mutatnak fel, amelyek nagymértékben befolyásolják egy nagyobb emberi közösség (egy nemzet) önmagáról kialakított képét, önazonosságtudatát és törekvéseit.
A nagy nemzeti narratívákat, mindenekelőtt a közép- és keleteurópai régiókban többnyire nem a történettudomány vagy a politológia, inkább a szépirodalom alakítja ki. A magyar történelem kimagasló hőseinek alakját jobbára szépirodalmi alkotások tették ismertekké és népszerűekké, pontosabban emelték abba a szakrális és mítikus magasságba, amelyet figyelve létrejött a közös értékválasztás és a közös cselekvési stratégia. Ilyen szakrális és mítikus szerepet kapott az idők során Szent István és Szent László, Hunyadi János és Mátyás király, Zrínyi Miklós és Bethlen Gábor, Kossuth Lajos és Széchenyi István alakja, és ilyen szerepet kapott természetesen II. Rákóczi Ferenc alakja is. A szépirodalmi alkotások: költemények, regények, esetleg drámai alkotások minden történettudományi munkánál hatásosabban kapcsolták az utókort a nemzeti történelem nagy egyéniségeihez és magához a történelmi múlthoz, teremtették meg a nemzeti hagyományt, alakították azt a “nagy narratívát”, amely nélkül nemzeti önazonosság, nemzeti tudat valójában el sem képzelhető.
Rákóczi alakja a mögöttünk lévő két évszázadban maga is ennek a nemzeti “nagy narratívának” a szerves része lett, a fejedelem és az általa vezetett függetlenségi háború ismerete nélkül nem csak a magyar történelemről alkotott képünk volna csonka, hanem nemzeti tudatunk és identitásunk is. II. Rákóczi Ferenc egyénisége és életének története szinte mindig jelen volt a magyar irodalom ösztönző tényezői között, igaz nem mindig azonos intenzitással és nem mindig változatlan értelmezésben. Éppen ennek az értelmezésnek a története mutatja be annak a szellemi horizontnak a többszörös átalakulását, amelyen a nemzeti közösség a maga múltjával számot vetett és önmagáról képet alkotott.
A fejedelem alakja jelen volt a 18. Század népsterű énekköltészetében, abban a hatalmas irodalmi korpuszban, amelyet a magyar irodalomismeret “kuruc kültészetnek” nevez. Ennek a hatalmas költői anyagnak az összegyűjtése és kritikai feldolgozása – nem kevés korábbi vállalkozás, így a többi között Thaly Kálmán, Erdélyi Pál, Esze Tamás, Dávid Gyula és Stoll Béla szövegkiadásai után – mindenekelőtt a Rákóczi-kor kiváló kutatójának: Varga Imrének a nevéhez fűződik, aki 1977-ben (a fejedelem születésének 300. Évfordulója alkalmából) adta közre A kuruc küzdelmek költészete című igen gazdag gyűjteményét, és ebben kétszáznegyvenhárom verses szöveg tükrében mutatta be a korszak hadi, politikai, leginkább pedig “lelki” történetét-
A kuruckor költészete természetesen igen gazdag képet ad Rákóczi alakjáról is, ennek a költői korpusznak olyan máig élő darabjai vannak, mint az 1703 nyarán keletkezett Rákóczi Ferenc buzgó éneke című vers, amelynek szerzőségét több irodalomtörténetíró (így a szöveg első közzétevője: Badics Ferenc is) magának a fejedelemnek tulajdonítja, a Rákóczi Ferenc éneke (Cantio de Francisco Rákóczy), amely a fejedelem nevében szólítja egységes fellépésre a függetlenségi harcot vívó nemzetet, a Rákóczi Ferenc bús éneke, amely a hazájától búcsúzó, önkéntes számkivetésbe induló fejedelem alakját rajzolja meg, és a Magyar ének vagy Rákóczi-mars, amely Rákóczi-nóta címmel talán a legnagyobb politikai és szellemi hatást érte el, főként a reformkori magyar közgondolkodásban és minden bizonnyal Kölcseyre, a Himnusz szövegére is hatott.
A Rákóczi alakját, küzdelmeit és személyes sorsát felidéző kuruc költemények a fejedelem alakját részben mint szabadító, karizmatikus vezért, részben mint az Úristen végső kegyelméért fohászkodó tragikus hőst mutatják be. Az első (amint láttuk, magának a fejedelemnek tulajdonított) Rákóczi-vers még lengyelországi ihlet nyomán, de már Kálló várának ostroma idején keletkezett, s ebben a vezér a nemzet összefogására szólít fel: “Magyar nemzet, kérlek téged az Istenért, / Hogy magyar magyarnak ne szomjúzza vérét, / És senki ellenem ne fogja fegyverét, / Mert én nem kívánom magyar veszedelmét.” A Rákóczi Ferenc bús éneke pedig, amely mélyről fakadó vallásossága következtében az egyházi énekek közé is bekerült, a fejedelem szájába adva fejezi ki a vereség tragikus érzéseit: “Ím elmégyek országomból, / Drága kedves jó hazámból, / Eddigvaló hajlékomból / Költöznöm kell jószágomból. / Mutass, Jézus, kies földet, / Lakásomra adj jó helyet, / Ez életben csendességet, / Jövendőben idvességet.”
A Rákóczi-kor költészete mellett a 18. Század elbeszélő irodalma, mindenekelőtt magának a fejedelemnek az Emlékiratai is igen gazdag képet adnak az 1703-1711-es függetlenségi háborúról és ennek vezéréről. A kuruc háború történetét természetesen mások is megírták, így Ottlyk György, a fejedelem udvarmestere, Teleki Mihály, a korábbi nagyhatalmú erdélyi kancellár fia, Vargyasi Dániel István, sőt maga Károlyi Sándor, aki a császári udvarral kötött kompromisszumot előkészítette. Ezek az emlékiratok olyan szerzőktől valók, akik korábban valamilyen szerepet vállaltak a Rákóczi nevéhez féhződő mozgalomban, később azonban beilleszkedtek a écsi hatalommal kötött nemesi kompromisszum keretei köz. Ez a kompromisszum mély nyomot hagyott azon a képen is, amelyet, többnyire évtizedekkel később, rajzoltak meg a függetlenségi háborúról.
A Rákóczi alakját ábrázoló irodalom első klasszikus alkotása természetesen Mikes Kelemen nevéhez fűződik: a Törökországi levelek adott (magának Rákóczinak az Emlékiratain és Vallomásain kívül!) hiteles és gazdag, máig eleven ábrázolást a fejedelemről. Igaz, Rákóczi arcképét mások is megfestették az irodalom eszküzeivel, így Pápay János, a fejedelmi kancellária “első szekretáriusa” törökországi követségének naplójában, Beniczky Gáspár, a fejedelem magántitkára az udvari életről adott feljegyzéseiben, Szathmáry Király Ádám, a fejedelmi udvar apródja pedig a lengyel- és franciaországi emigráció eseményeiről készített beszámolóiban. Rákóczi emberi alakjának klasszikus ábrázolása, méghozzá
A bújdosás mindennapjaiban, az őt közvetlen közelről figyelő krónikás nézőpontjából, mindazonáltal Mikes leveleiben található. Ezeknek a leveleknek a központi epikai hőse, természetesen a levélíró rajongó szeretetétől övezett hőse, maga a fejedelem, ezért is volt Mikes munkájának oly nagy szerepe mindig a Rákóczi-kultusz történetében.
Mikes leveleskönyve hosszú évtizedekig kéziratban és ismeretlenségben maradt, és csak a 18. Század végétől, amikor Kultsár István, a neves irodalomszervező gondozásában Szombathelyen 1794-ben megjelent, fejtette ki hatását. Rákóczi alakja és az általa vezetett függetlenségi háború története ugyanis vagy nyolc évtizeden keresztül a kollektív feledés árnyékába került. A konszolidálódott Habsburg-hatalom a függetlenségi háború minden nyomát el kívánta tüntetni, és a szatmári béke jótékony kompromisszumának keretei között elhelyezkedő magyar nemesség ebben a hatalom partnere volt. Igen jellemző az a rövid válasz, amelyet Mária Terézia királynő 1741-ben Mikes és bújdosó társai kegyelmi kérvényére adott: “ex Turcia nulla redemtio” (“Törökországból nincs visszatérés“). Valóban, Rákóczi törökországi bujdosásából nem volt visszatérés, erkölcsi és lelki értelemben sem, közel másfél évszázadig.
A 18. Század magyar köztudata és irodalma mintha elfelejtette volna Rákóczit és kurucait, vagy éppen lázadóként bélyegezte meg, miként több korábbi híve is tette. A bécsi hatalom érdekeit éber figyelemmel kiszolgáló cenzúra a fejedelem emlékének minde apró megnyilvánulására felfigyelt, és keményen lesújtott ott, ahol valamiféle rokonszenvező kijelentést észlelt. Köpeczi Béla és R. Várkonyi Ágnes ma is érvényes monográfiája említi azt az esetet, miszerint a cenzurális hatóság 1752-ben elkoboztatta Molnár Gergely nyelvtankönyvét, mert ebben a következő példamondat fordult elő: “Miként az oroszlán a vadállatokkal harcol kölykeiért, úgy harcolt Rákóczi is Magyarországért.” Még a különben hazafias költő: Ányos Pál is, aki a jozefinista politika ellenfele volt, 1784-ben pártütőként mutatta be Rákóczit, akinek “pártos népe templomokat rabolt, / S ezért nem engedte az Isten hadának, / Hogy szabadítója legyen hazájának”.
Rákóczi emlékének felelevenítése és a Rákóczi-kultusz kialakulása csak a 18. Század utolsó éveiben következett be, midőn II. József halála után, természetes visszahatásként a császárnak a magyar nemzeti öntudatot és intézményeket korlátozó rendelkezéseire, a nemzeti érzés valóságos reneszánsza kezdődött meg. Még az uralkodó életének végső napjaiban Bécsből Budára szállítják a Szent Koronát, és az új uralkodó: II. Lipót Budára, majd Pozsonyba összehívja a magyar országgyűlést. A fellelkesült nemzeti érzés következménye az újjáéledő Rákóczi-kultusz is: országszerte terjed a Rákóczi-nóta, a megyegyűléseken lelkes szónoklatok emlékeznek meg a hosszú évtizedeken keresztül elfeledett fejedelem hősies küzdelmeiről, és természetesen a függetlenségi háború vezérének kultuszát szolgálja Mikes Kelemen leveleinek imént említett közreadása is.
Az első költő, aki Rákóczi Ferenc hősi egyéniségét mintegy történelmi példaként állítja a nemzet elé, Kölcsey Ferenc volt, aki 1817-ben írott Fejedelmünk hajh című versében idézte fel Rákóczi és Bercsényi alakját (a vers címe eredetileg, mint Waldapfel József 1935-ben megállapította, Rákóczi hajh, Bercsényi hajh volt, a költő a cenzúra szorításában változtatott ezen). A költemény gyászos szavakkal indul: “Fejedelmünk hajh! Vezérünk hajh! / Magyartok gyászban űl, / Még leng a szellem tőletek, / s már lelke sem hevűl.” Mégis a jövőbe vetett bizalom érzésével fejeződik be, egy igéretes új korszaknak mintegy beköszöntőjeként: “rohan mint ár, a győzelem / Keletről nyúgatig, / A láncsa zúg, a lobogót / Magas szellők viszik, / S ledőlt országok hamvain / Egy szép hon támad fel, / Mely lelket tölt, mely szívet ráz / Neve zengésivel.”
Kölcsey már a bontakozni kezdő nemzeti megújulás történelmi példájaként tekintett vissza Rákóczira. Zolnai Béla Rákócziról írott életrajza állapította meg, hogy a Rákóczi-nóta szövege minden bizonnyal a Himnusz tragikus hangoltságára és néhány sorára is hatott, annak ellenére, hogy abból a nemzeti Pantheonból, amelyben jelen van Árpád, Hunyadi János és Mátyás király, minden bizonnyal politikai megfontolásból, hiányzik a fejedelem alakja. Mégis, mondja Zolnai, a Rákóczi-nóta sorai “mintha belecsengtek volna Kölcsey fülébe, mikor a Hymnus első strófáját és záróakkordját írta: xJaj, régi szép magyar nép, / Az ellenség téged miként szaggat, tépx. És a nemzeti imádság hátteréül – folytatja Zolnai – lehetne-e zivatarosabb századot odaképzelni, mint a kuruc-labanc visszavonás reménytelen korát? A Bujdosóét, aki szerte nézett s nem lelé honját a hazában.”
Rákóczi emléke és példája – az 1790-es évek viharzó nemzeti felbuzduládának lanyhulása után – lassanként vált ismét a magyar közélet, a magyar irodalom alakító tényezőjévé. Mutatja ezt az, hogy Vörösmarty, aki egyik ifjúkori zsengéjében Rákóczi Bercsényinél Lengyelországban) már kísérletet tett a fejedelem alakjának felidézésével, 1826-ban keltezett Mikes búja című verse fölé a következő címet volt kénytelen írni: Egy öreg rabshzolga keserve Pompejus sírja fölött. Ez a hexameterekben írott költemény azt a kényszerű feledést rója meg, amely a távoli török földön nyugvó fejedelem emlékének az osztályrésze lett: “Árva hazád tiltott nevedet nem zengheti többé. / Vajha ne érezd ezt a súlyos földnek alatta, / S hogy fejedelmi porod nincs emlékezve, ne tudjad: / Ím élő emlék vagyok én, bú rajtam az írás, / És ha magyar tán még e gyászos földre vetődik, / Elmondom neki: x Itt nyugszik fejedelme hazádnak, / Számkivetett onnan, mert ma vala benne szabadság.x
A fejedelem és a függetlenségi háború kultusza az 1843-1844-es reformországgyűlés idején, majd minden korábbinál teljesebben és tudatosabban az 1848-as forradalom napjaiban bontakozott ki, nem véletlenül, hiszen a nemzet szabadságának és az ország megújulásának politikai és szellemi stratégiája mindenekelőtt Rákóczi emlékében és példájában talált igazán támaszra. A fejedelem politikai örökségének nagyszabású költői recepciója elsősorban Petőfi Sándor tudatos Rákóczi-kultuszához köthető, ennek első megnyilvánulása a Szent sír című költemény 1847-ből, ez Vörösmarty imént idézett verséhez hasonlóan mutat rá arra a nemzeti felelősségtudatra, amelyet a fejedelem távoli sírjának kellene felkeltenie, egyszersmind a költő, azaz önmaga feladatául szabja a hiteles emlékezést: “otthon már nevét is / Alig ismerik; csak / Egy emlékszik rája, / Egyedül csak egy... a / Költő, s azabadság / Ez öröklámpája.”
Petőfi gondolkodásában ettől kezdve Rákóczi neve és a szabadság eszméje teljesen egybeforrott. 1848. Április 21-én a következőket jegyezte be naplójába (amely a pesti forradalom számos eseményét rögzítette): “Nagy péntek napja! Röpülj át 113 esztendőt, emlékszem, röpülj le a Balkán havasokon túl déli Törökországba a Propontis partjára, vidd magaddal a könnyet, mely sötét szárnyadra esett szememből, s hullasd azon férfi kezére, aki akkor és ott szünt meg élni. Ez nagy férfi volt és az ő keze szent; megszentesitette a szabadság kardja, melyet évekig villogtatott. Mennyit küzdött, mennyit küzdött! De sikeretlenül, mert várhatni-e ott sikert, hol a barát áruló s a haza részvétlen? Kiesett kezéből a kard, s a hősbül földönfutó lett, és mig otthon csalárd barátja a hazaárulás dúsgazdag díjából lakomázott, addig ő a számüzöttségben ette a kegyelemkenyeret. Ma száztizenhárom esztendeje, hogy meghalt, s vajon van-e széles e hazában, széles e világon kivülem ember, kinek eszébe jut, hogy a mai nap e hős halála napja? Oh Rákóczi!...”
Hasonlóképpen beszél az elfeledett rodostói sírról az ugyanezen a napon keltezett Rákóczi című költemény, amely a márciusi események után született forradalmi versek – A szabadsághoz, Föltámadott a tenger, A királyhoz, Készülj, hazám, Megint beszélünk s csak beszélünk. A király és a hóhér – között idézi fel a függetlenségi küzdelem vezérének dicsőséges emlékét: “Hazánk szentje, szabadság vezére, / Sötét éjben fényes csillagunk, / Oh Rákóczi, kinek emlékére / Lángolunk és sírva fakadunk! / Az ügy, melynek katonája voltál, / Nemsokára diadalmat űl, / De te nem lész itt a diadalnál, / Nem jöhetsz el a sír mélyiről.”
A forradalom és a szabadságharc idején születtek Arany János Rákóczi alakját idéző költeményei is, így az 1848-ban keletkezett A rodostói temető, amely minden bizonnyal Petődi imént idézett Szent sír című versétől kapta ihletét, midőn Rákóczinak és száműzött társainak emlékét ébresztve kívánja lelkesíteni új küzdelmében a nemzetet. A másfél évszázaddal korábbi függetlenségi háború a szabadságért vívott harc erőforrása lesz: “a nemzet, e derék faj, / Dicsőségünk gondos őre, / Multja kincs-aknái felett / Élni fog örök időkre”. Az ezt követő Rákócziné című ballada a fogságra vetett ifjú Rákóczi példáját idézve ösztönzi bátor helytállásra a nemzetet.
A nagyszerű negyvennyolcas napokban Rákóczi Ferenc emléke és példája a nemzeti újjászületés és a függetlenségi eszme erőforrása lett, ezt példázza Szigligeti Ede II. Rákóczi Ferenc fogsága című drámája, amelyet hatalmas sikerrel 1848. November 4-én mutatott be a Nemzeti Színház. Ez a történelmi dráma arról adott képet, hogy a fiatal Rákóczi miként kötelezte el magát a nemzeti függetlenség ügye mellett. Hasonló témát dolgozott fel, már a szabadságharc bukása után, Tompa Mihály A fogoly című költeménye, Rákóczi alakját idézte Gyulai Pál Hangok a múltból című költői ciklusában, Jósika Miklós 1861-ben kiadott II. Rákóczi Ferenc című hatkötetes regénye a fejedelem élettörténetét, az önkényuralom idején igen népszerű P. Szathmáry Károly 1862-ben megjelent A bujdosók című regényében a száműzött Rákóczi mostoha sorsát mutatta be. A fejedelem kultuszának ébren tartását szolgálra az is, hogy 1861-ben Toldy Ferenc gondozásában második kiadásban terjedtek el szélesebb körben Mikes Kelemen Törökországi levelei.
A Rákóczi-kultusz ettől kezdve folyamatosan élt tovább a 19. Század második felének magyar irodalmában, mint költői téma és hangoltság (minthogy a kuruc kor költészete poétikai és stiláris értelemben is hatott) erősebb szálakkal szőtte át a nép-nemzeti iskola másodvirágzásának költészetét és azt a megkésett romantikát, amely a Nyugat fellépése előtt kialakult lírában érvényesült. Magának a kuruc költészetnek, a kurucos romantikának a felfedezése és népszerűsítése Thaly Kálmán nevéhez köthető, aki népies költőként indult, majd a Rákóczi-kor történetírójaként vált ismertté és szerzett hatalmas közéleti tekintélyt. Mint ifjú költő igen szerette a történelmi témákat, szívesen archaizált, kedvtelve használta fel a régi magyar vers nyelvi és formai jegyeit. 1862-ben készült el első kurucos stíluskísérlete, a Thököly bujdosó híve, 1697, majd egész kötetre való kurucos verset írt, ezeket 1903-ban Kuruc világ címmel publikálta.
Legnagyobb sikerét a Rákóczi-kor költészetének kiadásával és feldolgozásával érte el, Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez című 1872-ben közre adott gyűjteménye alapozta meg a kuruc-kori irodalomnak a századvégén ismét felívelő kultuszát. Riedl Frigyes és Tolnai Vilmos mutatták ki (egymástól függetlenül) 1913-ban, hogy Thaly saját költeményeit csempészte a kuruc versek közé, sőt, éppen ezek lettek az antológia leginkább ünnepelt darabjai, például az Esztergom megvétele, a Bujdosó Rákóczi, az Ocskay árultatása és A kölesdi harcról című versek. A leleplezés évekig tartó szenvedélyes vitát eredményezett, és alaposan megtépázta Thaly Kálmán hírnevét. Pedig az álkuruc versekben igazi költői erő nyilvánult meg, és ha Thaly tudományos hitele csorbát szenvedett is, költői tehetsége, amelyet Thaly Kálmán regénye című írása szerint Ady Endre is elismert, igazolást nyert. Thaly valójában a “fejedelem íródeákjának” tekintette önmagát, és szöveghamisításait is az a ajongó csodálat magyarázza, amelyet Rákóczi alakja és emléke iránt érzett.
A költészet erejével feltámasztott Rákóczi-kor és maga a kuruc költészet valósággal divatot csinált, amely a népszerű irodalomtól a művészeti iparon át az öltözködésig hatott, nagy befolyást gyakorolva a századvég nemzeti tudatára és közizlésére. Herczeg Ferenc Ocskay brigadéros, Fényes Samu Kuruc Féja Dávid, Lampérth Géza Kurucok csillaga és Kacsűh Pongrác Rákóczi című művei, illetve az igen népszerű Endrődi Sándor 1896-ban megjelent Kuruc nóták című kötete, továbbá Ábrányi Emil, Vargha Gyula, Lampért Géza, Radó Antal, Szabolcska Mihály, Sajó Sándor és mások költeményei, verses elbeszélései szólaltatták meg ezt a nemzeti romantikát, amely különben az 1905-1906-os politikai harcokban is életre kelt. Természetesen a korszak Rókóczi-kultuszát szolgálta és erősítette a fejedelem és bujdosó társai hamvainak 1906-os hazaszállítása és elhelyezése a kassai Szent Erzsébet székesegyház Rákóczi-kriptájában. A kuruc kor nevezetes hőseinek, mindenekelőtt magának a fejedelemnek az alakja sorra megelevenedtek az irodalomban, a színpadon, sőt a népszínművek és az operettek kulisszái között. A kuruc kort és a fejedelem alakját idéző irodalom (vagy álirodalom) a századvég hígabb romantikájához igazodott, a milléniumi korszak nemzeti illúzióit szólaltatta meg.
Ugyanakkor a kurucos romantikának volt egy másik arculata is, a nemzeti illúziók mellett segített fenntartani az 1848-1849-es hagyományokat, általában a függetlenségi tradíciókat, az ellenzéki szellemet. Mint ilyennek volt igen fontos szerepe a századforduló után új tájékozódást hirdető, új eszményeket kereső, ellenzéki értelmiség és irodalom mozgalmaiban. Mindenekelőtt Ady Endre úgynevezett “kuruc verseiben”, amelyek nem egyszer idézték fel a fejedelem alakját is. Ezekben a versekben a maga teljes gondolati és érzelmi gazdagságában szólalt meg a költő magyarságtudata és patriotizmusa, amely egyformán kifejezésre juttatta a nemzeti büszkeséget és a nemzeti önbírálatot. Ady eredeti és hiteles költői nyelvet alakított ki a kuruc költészeti hagyományok nyomán, és korának, különösen az első világháborús esztendőknek a keserves tapasztalatait fejezte ki a bujdosó kuruc hagyományok lelkiségének életre keltése által. De nem csak Ady, hanem Kosztolányi és Juhász Gyula költészetében is szerepet kapott a kuruc tradíció, a Rákóczi-hagyomány.
A Rákóczi-kultusz történetében kétségtelenül fordulatot hozott Szekfű Gyula 1913-ban megjelent és nyomban igen szenvedélyes vitát kavart munkája: A száműzött Rákóczi, amely a nemzeti romantika szinte kötelező sztereotípuáival ellentétben az emigrációba kényszerült fejedelem alakjának és környezetének valósághoz hű, hiteles ábrázolására törekedett. Szekfű munkája, miként ezt Zolnai Béla helyesen megállapította: “a magyar történelemtudománynak is próbája volt: szabad-e dokumentumok, hiteles források, megrostált följegyzések, önvallomások alapján kritikai arcképet rajzolni a nemzet Héroszairól, kockáztatva, hogy esetleg illúziók foszlanak szét, de az igazságot keresve, a lelki motívumokat magyarázva és közelebb hozva hozzánk a dicsfénytől eltakart Ember arculatát.” A történettudós kétségtelenül olyan tényeket tárt a nyilvánosság elé, amelyek nem feleltek meg a kurucos romantikával táplált közvélemény érzelmeinek, ugyanakkor azt is igen gazdagon bizonyította, hogy maga a fejedelem milyen alázattal és lelki nemességgel viselte sorsának hányattatásait, és ebben mindenképpen környezete és kora, hívei és ellenségei fölé emelkedett.
Szekfű munkája nem kis mértékben formálta át a hagyományos Rákóczi-képet, de talán azt is megállapíthatjuk, hogy a fejedelem kultuszát nem akarta megrendíteni és nem is rendítette meg. Rákóczi alakjának és hősi küzdelmének emléke és példája, talán kevésbé romantikus módon, de tovább élt és hatott a két világháború közötti korszakban is. Ezt igazolták a halálának kétszázadik évfordulóján, 1935-ben rendezett országos ünnepségek, amelyeknek legfőbb tudományos hozadéka a Lukinich Imre szerkesztésében megjelent, igen értékes, kétkötetes Rákóczi Emlékkönyv volt. Az évforduló alkalmából írta és adta közre 1939-ben Herczeg Ferenc Pro libertate című, a romantikus Rákóczi-képet felelevenítő regényét, és természetesen a népszerűsítő irodalom, illetve az ifjúsági irodalom is számos munkával adózott a fejedelem kultuszának.
A második világháborút követő korszakban Rákóczi alakját az úgynevezett “haladó hagyományok” között tartotta számon a tudományos irodalom és a politikai élet. Ennek kétségtelenül megvolt az a jótékony következménye, hogy a kommunista korszakban is szabad utat kapó Rákóczi-kultusz, nem éppen a hatalom szándékainak megfelelően, elsősorban a nemzeti függetlenség hagyományait és a nemzeti identitás szellemét erősítette. Ebben az értelemben kapott szerepet és vált népszerűvé Bárány Tamás Rákóczi zászlai (1962) című ifjúsági regénye, és ezt a függetlenségi Rákóczi-hagyományt ápolta az új magyar költészet is, olyan versek, mint Vas István Nagyszombat, 1704, Bóka László Sárospatak, Takáts Gyula Mikes Kelemen elveszett leveleiből, Devecseri Gábor Rákóczi tölgye, Csanádi Imre Rákóczi és Sípos Gyula Thököly utolsó levele II. Rákóczi Ferenchez című költeménye, illetve Jánosy István 1958-ban megjelent szép verses regénye: a Rákóczi ifjúsága.
A korszak kétségkívül legnagyobb – a Rákóczi-kultuszt szolgáló (és bizonyos mértékig új utakra terelő) írói vállalkozása Laczkó Géza hatalmas, Rákóczi című történelmi regénye volt. Az író már korábbi, 1917-ben az olvasók kezébe került Német maszlag, török áfium című, Zrínyi Miklós életének szentelt regényében igazolta, hogy milyen történetírói alapossággal, egyszersmind művészi kompozíciós készséggel és nyelvteremtő erővel képes életre kelteni nemzeti múltunk nagyszerű hőseit és drámai eseményeit.
A Rákóczi-regény Laczkó Géza írói munkásságának legnagyobb vállalkozása volt, a negyvenes évek elejétől egészen 1953-ban bekövetkezett haláláig csakis ezen a művén dolgozott. Kis soroksári lakásában minden közszerepléstől visszavonultan, szerzetesi fegyelemben jegyzetelte a forrásműveket, rótta tele az íveket. A Zrínyi-regény koncepciójából indult, sőt a két könyv között természetes összefüggést látott, minthogy Zrínyi Miklós nemzetpolitikai terveit: a független és megújuló magyar államot a Rákóczi-szabadságharc kívánta megvalósítani. A regény építkezése és epikai alakzata is a korábbi eredményeket követte. Laczkó modern regényeposzt alkotott, ahol az epikus teljesség az ábrázolt korszak széles körű bemutatásában, a megidézett világ teljes képének feltárásában és felrajzolásában érvényesült.
Hatalmas kutatámunkát végzett, egy történészt is meglepő ismeretanyagot halmozott fel. A realista teljesség elvét a tudományos rekonstrukció igényével egészítette ki. A klasszikus regényeposzt nagyszabású kortörténeti képpé, művelődéstörténeti tablóvá fejlesztette. Egy korábbi tanulmányában – A történelmi regény – úgy indokolta meg a téma efféle felfogását, hogy arra a felelősségtudatra hivatkozott, amit a realista írónak kell éreznie a múlt valósága iránt. Őbenne valóban volt ilyen felelősségtudat, szinte monografikus teljességgel keltette életre Rákóczi Ferenc ifjúságának és a kuruc-labanc háborúknak történetét, tárgyi és művelődéstörténeti képét és nyelvi kifejezéseit. Regénye mégsem vált művelődéstörténeti tanulmánnyá, emberismerete és lélektani érzéke, a cselekmény bonyolításának és szerkesztésének költői biztonsága megőrizték a munka szépirodalmi jellegét. Rákóczi vívódásainak, önmagával folytatott vitáinak ábrázolásában pedig azt is érzékeltetni tudta, hogy a regénykek időszerű mondanivalója van. Az író